-Ó… Értem. Semmi gond, majd megoldjuk akkor. –biccentettem egyet a szavaira, és elraktároztam az információt a fejemben. Majd a taxiból megcsörgetem a főnököt, ha már úton leszünk, csak ne felejtsem el. A köszönő szavakra egy halvány mosolyra húzódott a szám, aztán már indulok is a legközelebbi biztonsági őr felé. Ahhoz képest, hogy életemben 3.-szor járok itt, egész magabiztosan… Amikor elmondom neki, hogy mi a szitu, és miért szeretnénk visszajutni, csak bólint egyet, aztán át is enged minket a kapun – nem kis megdöbbenésemre… Valahogy azt hittem, ez bonyolultabb menet lesz, de úgy tűnik, hogy elég gyakori lehet az ilyesmi erre felé, ha már az őrök is ilyen könnyedén veszik a dolgot. A futószalagokhoz érve aztán hagyom a férfit érvényesülni, ő tudja, melyik gondolom fekete bőrönd az övé a sok közül… Persze amikor aztán rángatni kezdi a csomagot és az nem indul, szép lassan az én szemöldököm is felszökik a meglepettségtől. Már épp indultam volna hogy megnézzem, mi a baj? Beakadt valami, vagy összekeveredett, vagy… de akkor intett, hogy… miért is intett? Hogy várjak? Hát jó, várok. Aztán amikor meglátom, milyen felszereléssel érkezett a férfi, hirtelen megvilágosodok, hogy mi volt itt a gond. Meg megdöbbenek, egy kissé talán túlzottan is… Bár miért is? Elvégre harcos, ez csak természetes… Én meg az orvosi táskámmal mászkálok majdnem mindenhová, igaz, az kevésbé látványos. -Rendben… Akkor arra, ott lesz a kijárat. –mutatok az egyik irányba a tömegen át, aztán elindulok, figyelve, hogy nehogy elkeveredjünk egymás mellől a sok ember között. Közben pedig hallgatom Adam válaszát, vagyis, reménykedtem, hogy esetleg hosszabban kifejti, de ha nem, hát nem… -Akkor jó. –felelem, az időjárásos megjegyzésre pedig csak egy féloldalas mosolyra húzódik a szám- Itt most egész „meleg” van, majdnem 30 fok! Ahhoz képest, hogy milyen volt a tél, brrr… nem hittem volna, hogy valaha is kimozdulok kabát nélkül a házból. –felelem félig felé fordulva- És azt megkérdezhetem, hogy honnan jött? –tettem fel az újabb kérdést, hogy ennyivel is okosabb legyek. Őszintén szólva, lehet, hogy említette a helyet Will, viszont ha így is volt, már nem emlékszem rá. -Ó igen… és szállást már sikerült intéznie? Vagy még csak ezután jön majd?
Táskával a hátamon, kézipoggyásszal a kezemben, no meg egy jó hosszú csomaggal a vállamon indultam el Abigail mellett a repülőtéren át. Meg kell mondanom, elég sokan megbámultak a felszerelésem miatt. Nem zavart, hozzászoktam már, hogy különcnek tűnök. A külsőm nem pont szociális ember képzetét keltette, szóval már valószínűleg emiatt is megfordult a fejükben, hogy biztosan valami rosszarcú vagyok. Ezt megerősítette az, hogy amikor ránéztem az engem bámulók egyikére, hirtelen nagyon érdekesnek találta a plafonon levő illesztékeket. Egy nézegetővel kevesebb. - 30 fok? Annak idején jó, ha a 20-at elérte a hőmérséklet... mondjuk az előző helyen meg néha már meg akartunk sülni. Amikor megkérdezi, hogy honnan jöttem, elgondolkozok. Na most vajon melyikre gondol, elvégre két helyen is állomásoztam életem során. Aztán úgy vagyok vele, hogy elmondom mind a kettőt. Szegény annyira próbál beszélni velem, valahogy a magam módján megpróbálok a kedvére tenni. - Előzőleg Észak-Skóciában voltam, egy kis faluban, 15 éven keresztül. Előzőleg Kínában éltem, nem messze Hong Kongtól. Onnan származok. Közben elérjük a kiléptető detektorokat. Felrakom a kézipoggyászt és a táskámat, majd a csomaggal együtt átmegyek. Ebből kiderül, hogy nem fémes tárgyról van szó, elvégre a nem riaszt be a kapu. Ám amint átértünk, látom, hogy a két biztonsági őr, akik az átvilágító monitort nézik, eléggé ledöbbennek a táskám láttán. Aztán rám néznek. Sóhajtok egyet, mert már ez is kezdődik megint. Megtalált a képernyő a fegyveres dobozt, amiben a pisztolyom, a hozzá tartozó muníció, meg a kések hevertek. Szó nélkül közelebb sétáltam az őrökhöz, közben kabátom takarásából előhúztam egy összehajtogatott papírost. - Parancsoljon - nyújtom oda az egyiknek. - Fegyverviselési engedély, a szükséges papírokkal együtt. Az Edinborough-i amerikai nagykövetség kiterjesztette az engedély az USA-ra is. A biztonsági őr egy darabig mereven nézett rám, majd átvette a papírt. Miután a társával tüzetesen átnézték és nem találtak rajta semmi kivetnivalót - még telefonáltak is egyet az ügy érdekében -, mire visszakaptam a papírjaimat és mehettem. Szóval újra felpakoltam és követtem Abigailt, egyenesen ki a szabadba. Hát igen, lehet kicsit túl voltam öltözve ezzel a bokáig érő hosszúkabáttal. - Még Skóciában átnéztem a lehetőségeket. Találtam egy bérházat a hegyi területen, ami megfelelőnek tűnt. A tulajdonossal mára beszéltem meg egy terepszemlét.
Hát igen… Azt hiszem, többen csak akkor bámultak volna minket, ha kissé nyáriasabb öltözéket választva láthatóvá tettük volna őrző tetoválásaink nagy részét. Na mindegy, úgy is mindjárt kijutunk, aztán remélhetően pár hónapon belül nem kell újra erre járnom. Meg amúgy is… minek ilyenen stresszelni? Úgy se ismer itt senki… -Úgy tűnik, mégis van jó oldala a globális felmelegedésnek. –jegyeztem meg kissé keserűen- Még jó, hogy akkoriban nem jártam erre felé… Hallgatom, hogy korábban merre járt, és halvány mosolyra húzódik a szám. -Akkor úgy tűnik, hogy egy kissé hasonló irányban mozogtunk az elmúlt pár évben. Igaz, eleinte családi okokból kicsit gyakrabban változtattunk lakhelyet, még ha nem is nagy távolságokon… De nagy vonalakban London, Észak-India, Amritsar és Új-Delhi környéke, majd újra London, és most Fairbanks. –kezdtem én is mesélni, de aztán hamar elfogyott a lendület, ahogy ráébredtem, hogy talán kissé túl sokat fecsegek. Meg úgy is elértük a kiléptető kapukat. A táskámat a futószalagra raktam, majd átsétáltam a kapun, minden gond nélkül. Hátrapillantottam, hisz utánam Adam jött a sorban, és a kapunál ő is sikeresen vette az akadályt, ám… ahogy a többi biztonságira néztem, egyből világossá vált, hogy valami nagyon nem stimm. Ahogy a legújabb kollégám reakcióját elcsíptem, alig bírtam elfojtani egy mosolyt magamban, de csak türelmesen vártam, had intézkedjen. Fél füllel hallom, hogy miről van szó, de aztán nem firtatom a dolgot. A személyes tárgyait mindenki szereti maga mellett tudni, az már más téma, hogy ez kinél mit takar. Nálam az orvosi felszerelés, Adamnél egy táskára való fegyver. Még jó, hogy nem valami cirkusz-igazgató vagyok, van egy érzésem, hogy az elefántomat is nehéz lett volna behozni az országba… -Vajon hányszor akadunk még el út közben? Remélem, hogy nem fog defektet kapni a taxi, vagy téved el a városban. –jegyeztem meg, persze egy csöppet sem szántam sértésnek, csupán csak zavart az a nagy hallgatás, na… -Na, ezt örömmel hallom. Ha esetleg nem jönne össze a dolog, az egyetemen is akad szabad szállás, a protektor szerintem minden gond nélkül megengedné, hogy ott maradjon, amíg nem sikerül szállást találnia. –magyarázom, ahogy lassan kijutunk az épületből is. A járda szélére sétálva aztán egyből intek az első szabad taxinak, aki egy fél percen belül meg is jelenik. Leparkol, megvárom, amíg Adam bepakol, majd bediktálom a címet a sofőrnek. -Szóval Skóciában élt korábban. Azt megkérdezhetem, hogy miért pont Fairbanks-re esett a választása? Pusztán kíváncsiságból! Bár képzelem, hogy Will is valahogy így fog indítani…
Pár év? Na igen. Nekünk csak pár év az ilyesmi. Olyan, mint ha egyszerűen csak eltelt volna egy vagy két év, holott igazából évtizedekről beszélhetünk már. Hosszú idő. Egy ember ennyi idő alatt megszületik, felnő, elvégzi az iskoláit, párt keres, megtalálja, elveszi, gyerekeket vállalni, munkába áll, boldog és szomorú egyaránt és jó eséllyel meg is hal. Így 50 év távlatából nekem ennyit jelentett ez a pár év. Látom, ahogy cserélődnek az emberek, az öregek kihalnak, a fiatalok felnőnek... ennyit jelentett ez a pár év. Csak én nem változok, maradok a helyemen... egyelőre, persze, hisz én se vagyok halhatatlan. Mindenesetre a mellettem lépkedő szőkeség elég figyelemre méltó életpályát járhatott be, már ha csak az általa érintett helyeket is veszem figyelembe. Nem tudom megmondani, mennyi idős lehet, elvégre a szemcsíny minket is megzavar... de lehetséges, hogy nálam jóval idősebb, ha ennyiszer váltott helyet... elvégre, nekem ez volt csak a második költözésem. - Elég szép skála - jegyzem meg. - Akkor bizonyos szempontból szomszédok voltunk jópárszor. Talán nem mindenhol állná meg magát a szomszéd jelző, de bizonyos szempontból igen. Merje valaki azt mondani egy skótnak, hogy teljes egészében Nagy Britanniához tartoznak, valószínűleg hamar a földön találja magát egy monoklival a fején... az észak íreknél szintén. Az újabb magánszámomat követően elindultunk kifelé, Abi meg tesz egy megjegyzést, amire reagálnom kell. - Vigyázz az ilyen gondolatokkal. A kimondott szavaknak hatalmuk van és elég csúnyán vissza tudnak ütni rád. Na igen, meglátszik, hogy honnan jöttem, ilyen eszmeiségben neveltek fel a szerzetesek meg a buddhista tanítások. Nem voltam buddhista, de attól még beépítettem a nézeteket a szellemiségembe. Hamarosan magunk mögött hagytuk az épületet. - Rendben, majd megfontolom... mondjuk, megmondom őszintén, kicsit furcsálltam, hogy a helyiek egy egyetemen rendezték be a fő szálláshelyüket. Abi leint egy taxit, én pedig nekiállok, hogy bedaruzzam a cókmókomat. Hát mit ne mondjak, nem kevés, kell is rendezgetnem a csomagtartóban... igazán nagy kihívást viszont a hosszú csomag ad, amit csak nagy kínkeservek árán sikerül benyomnom az autóba. Aztán elindulunk. - Nemrég érkezett Skóciába egy Roxal Adrenas nevű informátor Skóciába, ahhoz a csoporthoz, ahol én is voltam. Elvileg önöktől jött el, Fairbanks-ből és beszélt a helyi helyzetről. Én éppen az esedékes költözés előtt voltam, szóval úgy döntöttem, hogy eljövök a helyére. Közben eszembe jut valami és előrehajolok. - Majd ejtse útba kérem a E-Home-ot - visszadőlök, majd mielőtt Abi kérdezne. - Rendeltem egy sim kártyát az egyik helyi mobilcégtől. A skóciai számomat eléggé drága lenne itt használni.
-Köszönöm. –felelem a megjegyzésére- Nos, igen, én is valahogy így értettem. Érdekes, de a legtöbb ember mint ha félne elhagyni Európát vagy Észak-Amerikát… legalábbis, amikor nem épp Indiában éltem, kevés olyan kollégával hozott össze a sors, aki hosszabb időt töltött volna Ázsiában, vagy épp Afrikában… Mint ha félnének tőle, vagy nem tudom. Igaz, hogy teljesen más világ, életstílus, szokások és kultúra, de akkor is… Legyen akármi is a magyarázata a dolognak, én mindenesetre én örülök, hogy van egy újabb kolléga erről a tájról is. Azt még nem tudom, hogy a későbbiekben hogy fogunk kijönni egymással, remélhetőleg jól, és ezek után már közös témák is biztosan lesznek. Legalábbis, ha kicsit beszédesebb lesz a jövőben… -Igen, tudom… -sóhajtok fel, nem is gondoltam komolyan, amit mondtam, csak na… Indiai tartózkodásom alatt volt szerencsém az ősi hindu tanításokhoz, régi mesékhez, mondákhoz, de mégis, valahol mégiscsak a tudományt választottam életcélnak, a vallás meg a tudomány meg köztudottan nehezen férnek meg egymás mellett… Azt hiszem, a kettőnek a kapcsolatát a mai napig se sikerült teljesen letisztázni magamban, meg talán sosem fogom. Sőt, talán nem is szükséges, elvagyok a kettő sajátos keverékével – egyiket se akarom, és nem is tudnám kizárni az életemből, pláne, hogy őrzőként is gyógyító lett belőlem, és ez a tudás egy kissé különbözik a hétköznapokban ismert gyógyászattól. A taxihoz érve aztán újabb hosszas cipekedés-pakolászás, amit ilyen csomagok mellett nem is csodálok. Te jó ég, nem semmi elszánt férfi, ha egy ilyennel útnak mert indulni! Azok után, amit itt a repülőtéren láttam, az út többi fele se lehetett gyenge… A kocsiban ülve aztán hallgatom a válaszát, s csak egy apró biccentéssel reagálok rá. Viszont ahogy a sofőrhöz szól, nekem is eszembe jut valami… -Igen, az valószínűleg nem lenne olcsó mulatság… Viszont dicséretes, hogy milyen előrelátó. Sokan csak azután kezdenek el ilyenekkel foglalkozni, miután megérkeznek, és szinte semmit sem intéznek el előre. Akárcsak az unokaöcsém… Nem olyan rég érkezett ő is, úgy, hogy se szállást, se munkát, se semmit nem keresett magának. Mondhatjuk, hogy bátor döntés így nekivágni az ismeretlennek, nekem inkább meggondolatlanság és felelőtlenség… Magamat ismerve, biztos nem mernék így lépni, hacsak nem muszáj. Most viszont, ha megbocsájt egy pillanatra… Elővettem a telefonomat, és kikerestem Will számát. Nem kellett sokat várnom, hogy fölvegye, azonban nem akartam hosszas csevegésbe kezdeni vele – csupán jeleztem, hogy körülbelül mennyi idő múlva érünk az irodájába, majd elköszöntem. -A protektor az irodájában vár minket. –fordultam újra Adam felé.
- Egyszerűen csak nem értik a rendszert - mondom. - A nyugaton szocializált embere közül csak kevesen képesek felfogni azt, ami keleten zajlik. Hozzászoktak a rohanáshoz, a kicsinyességhez, a maguk normálisnak vélt világának. Aztán elmennek keletre és szembesülnek, hogy nem csak úgy lehet élni. Ettől megriadnak, sérült a világképük és már menekülnek is a konzervatívok. A taxi elindult és viszonylag hamar meg is álltunk az általam kért helyen. Kiszaladtam és pár perc múlva már jöttem is vissza a jöttem a kártyával a kezemben. Éppen azon voltam, hogy a mobiltelefonomban kicseréljem a kártyát, amikor Abynek van egy hosszabb eszmefuttatása. Hát elég érdekes ez a nap, a monológoké a jelek szerint. Ezt persze ne értse félre senki, nem rossz dolog, csak el vagyok szokva tőle. Skóciában a beszéd inkább visszaszorult és aki hosszabban tudott beszélni, az inkább részeg volt. - Először nekem is voltak problémáim, de kétszer nem lép az ember ugyanabba a pocsolyába. Aby elkezdett telefonálni, szóval volt alkalmam rá, hogy leteszteljem a telefonomat. Megpróbáltam felhívni a főbérlőt, akivel beszéltem a házról, de nem vette fel. Na majd később. A tudakozót viszont fel tudtam hívni, szóval működnie kell, elvégre az előbb is kicsöngött. Mire Aby végzett, már én is kabátom sok zsebének egyikébe süllyesztettem a telefonomat, így tudtam reagálni. - Rendben van - bólintottam, majd eszembe jutott valami. - Valamit kell tudnom a helyi Őrzőkről, viszonylatokról előzetesen, mielőtt a Protektor elé állok?
-Nagyon megváltozott a világ az elmúlt pár évben. Annyira felgyorsult minden, az emberek életvitele, mindig csak a rohanás, a kapkodás, a teljesítés… -sóhajtok együttérzően a férfi szavai hallatán- Komolyan, néha visszasírom azokat az időket, amikor még Indiában éltem. Igaz, akkor sem lustálkodtunk meg tétlenkedtünk, de valahogy sokkal nyugodtabb volt az egész, mint az itteni hajtás, hajtás, hajtás… Amíg a taxi leparkol az egyik üzlet előtt, csak biccentek Adamnek, hogy menjen nyugodtan. Legalább ez is el van intézve, egyszerűbb most letudni ezeket a dolgokat, mint utána kóvályogni a városban ismeretlenként, hogy mindent megtalálj, amire szükséged van. Te jó ég, visszaemlékezve arra, amikor én érkeztem meg Fairbanksbe! Kellett vagy másfél hónap, hogy úgy-ahogy kiigazodjak a városon, meg ne tévedjek el minden nap hazafelé, vagy munkába menet, esetleg bevásárlás közben… Aztán egy-egy gyors telefonálás mindkettőnk részéről. Ám ahogy a táskámba süllyesztem a készüléket és meghallom a férfi szavait, csak zavartan mocorogva pillantok a sofőrre. Oké, akkor ne felejtsem el kitörölni az emlékeit, mielőtt fizetek… Nem hiszem, hogy Will repesne az örömtől, ha a boltban a pénztárnál sorban állva azt hallaná, hogy a lakosok az őrzőkről cseverésznek, nem igaz? Viszont, ettől függetlenül elgondolkozok Adam szavaim, mielőtt válaszolnék. Nos, nézzük csak. Először is, ott van a két falka, akik vagy 3 éve háborúban állnak egymással, és egyre elharapódzik a helyzet köztük… Ráadásul egyre több balhét meg plusz munkát okoznak mindenkinek. És ha ez még nem lenne elég, kis közösségünk sem örvend túl nagy létszámnak, így érthető, ha 1-1 emberre sokkal több feladat jut, mint az egyébként megszokott lenne a Föld számos pontján. Nos, akkor hol is kezdjem? -Igen, van pár dolog, amit nem árt tudni, de azt inkább majd akkor mondom el, ha megérkezünk. Mielőtt eljutnánk a főnök irodájáig, bőven lesz időm elmesélni. –válaszolom a kérdésére, miközben óvatosan a sofőr felé biccentek. Emléktörlés ide vagy oda, akkor is feszélyezve érzem magam, ha ilyenekről kell emberek előtt beszélnem. Amúgy is, és ha valami elromlik és nem sikerül rendesen elvégezni az emléktörlést? Azt hiszem, kapnék a fejemre érte, ha kiderülne, szóval jobb az óvatosság. -Viszont, ha jól látom… Akkor mindjárt meg is érkezünk. –szólaltam meg. És valóban, talán 5 perc sem volt a hátralévő út. Ahogy a sofőr leparkolta az autót, finoman a megérintettem a halántékát, miközben eltűntettem a közösségünk kapcsán elhangzottakat a tudatából, s csak ezt követően fizettem. -Szóval, Mr. Revenor, ez lenne az University of Alaska Fairbanks. –mutattam az előttünk álló hatalmas épületre- Kérem, kövessen!
Azzal a bejárat felé vettem az irányt, hogy aztán segítsek neki megtalálni az alagsorban William irodáját, közben pedig megosztottam vele a tudnivalókat, amire a kocsiban kíváncsi volt, hogy mégse olyan tudatlanul álljon a protektor elé az itteni dolgokkal kapcsolatban.
/ …és akkor a te reagod már mehet az egyetemre: Folytatás /
Nem kifejezetten voltam oda a modellekért, szerintem a legtöbbjük nemes egyszerűséggel hülye volt. Mármint, tényleg nem volt bennük semmi a külsejükön kívül, ami értékelhető lett volna. Ettől még persze lehettek jó fejek, meg aranyosak, de a sekélyes kis világuktól mindig igyekeztem távol tartani magam. Viszont van az a hülye műsor, a topmodell leszek, és velük már Detroitban is dolgoztam, most pedig úgy döntöttek, hogy a Fairbanks-i Repülőteret támadják be. Megértettem, csinos kis helyszín volt, és sok másik reptérhez mérve kevésbé forgalmas. Szóval már korán kijöttünk Meivel, hogy előkészüljünk. Szerencsére nem kell minden csajt fényképeznünk, ilyenkor több fotós is kinn van, és szétosztanak minket a csajok közt, bár tapasztalat, hogy így is elég strapás a dolog, nekem pedig ilyenkor mindig kell valaki, aki kisegít. Egyelőre nincsen másik asszisztensem, úgyhogy kénytelen voltam Meit berángatni szombaton is, de hát ez egy ilyen meló, nem mindig lehet előre tervezni. - Akármit is gondolsz róluk, az ne látszódjon rajtad. Mosolyogsz és kedves vagy, ha kérnek valamit, akkor megpróbálod megoldani. Ha én kérek valamit, akkor nem csak próbálod. Kacsintottam rá, és a szavaim élét egy mosollyal vettem el. Hiába, annyira már ismernie kellett, hogy tudja, a munka terén sosem viccelek, a végsőkig maximalista voltam, és ezt elvártam azoktól is, akikkel együtt dolgozom. Ez épp annyira igaz volt a modellekre is, de a műsor készítői már ismertek, és tudták, hogy érdemes hozzám fordulni. - Szeretném, ha egy-egy képet te is csinálnál a saját gépeddel, mikor épp van rá időd, majd otthon megnézzük, hogy sikerülnek. Kíváncsi vagyok, hogy teljesítenél élesben, nyomás alatt. Most még nem doblak be a mélyvízbe, de szeretném, ha hamarosan megtehetném. Nem gondoltam úgy, hogy ne lenne alkalmas rá, egyszerűen ez egy nagyobb szabású projekt volt, amit nem egyszerű kivitelezni még sok éves tapasztalattal sem, neki pedig még határozottan nem volt annyi, hogy ne idegelje ki ez a légkör. Majd meglátjuk, hogy bírja, aztán az is lehet, hogy a következő megrendelőt rábízom. Most azonban nem erről szólt a dolog, viszont egyedül én sem boldogultam volna, nem tudom tartani a megfelelő eszközöket, és fényképezni egyben. - Ha hülyén áll a csajokon valami gönc, valószínűleg neked kell majd megigazítanod, remélem nem gond. Nem kell parázni a dologtól, ők hozzá vannak szokva, hogy boldog boldogtalan igazgatja őket. Egyébként, igyekszünk mihamarabb befejezni, sok dolgunk lesz majd a stúdióban is, ez mindig határidős meló… Nem kicsit idegőrlő is, a magam részéről jobb szeretem a hétköznapi embereket, családokat, esküvőket, amik még képesek melegséget csempészni az érzéseim közé. Valahogy sokkal kellemesebb. Örültem is, hogy holnap például egy kisbabát hoznak fényképezni, sokkal jobban vártam, mint ezt a mostanit. - Ha van kérdésed, akkor addig tedd fel, amíg nem kell belekezdenünk a dologba! Mondtam még, majd próbaként ellőttem pár képet, ami egy kis, már leselejtezett harci repülőgépről készült, ebbe fog beleülni valamelyik leányzó kezdésnek, vagy az oldalára, tudja a görcs… aztán még a váróban lesz egy helyszínünk, de az csak később.
Ja, hogy ma szombat van? Nem igazán különbözik a többi napomtól, hiszen dolgozom. A hétvége fogalma számomra elveszett és Emmára sem lehettem mérges, hogy riasztott, hogy ma is munka van. Hogy őszinte legyek, még örültem is neki. Mert így, hogyha minden elfoglaltság nélkül otthon ültem volna, akkor csak elmerültem volna az önsajnáltatás mocsarában, hogy tényleg tök egyedül vagyok ezen a kicseszett világon és nincs jobb dolgom, mint filmeket nézni és olvasni egész nap. Habár az arckifejezésem nem különbözött a többi napon használtakéval. Ugyanúgy mosolyogtam és sugároztam az optimizmust és a békés beletörődést a dolgokba. Oldalamon a fotóstáskámmal loholtam Emma után és úgy éreztem tele vagyok energiával. Még menet közben előkaptam az 50D-s Canon fényképezőgépem, hátha szükségem lesz rá. Szóval a mai program helyszíne a reptér és modelleket fogunk fotózni. Nekem konkrét bajom nincsen velük, amíg nem kell hozzájuk lelkileg közelebb kerülnöm. Mivel szépek azt hiszik, hogy övék a világ és bármit megtehetnek. Úgy viselkednek, mintha mindenki más valami alantas csúszómászó lény lenne a rózsaszín topánjuk alatt. Legalábbis tapasztalataim szerint. De nem vagyok bosszús, nem is leszek, optimista maradok. - Emma, ezt úgy mondtad, mintha nem ismernél - válaszolok neki vidáman. Hiszen aki egy kicsit is ismer, vagy legalább csak néhányszor látott már távolról, az tudja, hogy nem szokásom kimutatni a érzéseimet. Na jó, de. Mármint nem az összeset. Ha meg is vetek valakit, azt elegánsan teszem és lényegében mindig mosolygok. Nem hiszem, hogy pár modell ki tudna hozni annyira a sodromból, hogy ezt a szokásom elveszítsem emiatt. Másfelől pedig kitartó vagyok. Ha Emma valamit kér tőlem, azt rögtön megteszem, kerüljön amibe kerül. Mégis csak ő adja nekem a pénzt én pedig abból tudom fizetni az albérletet és abból tudok venni magamnak kaját. És ez a lány legalább nem is a föld nagy zsarnokoskodó főnökei között van. Úgyhogy gond egy szál se. - Rendben. Köszönöm szépen az esélyt - mondtam komolyan Emmának. Hálás vagyok érte, hogy ilyen rendes velem, cserébe én pedig komolyan is veszem a feladatom. Megállok az egyik repülőgép előtt, ahol egy szedett-vedett copfba kötöm fel a hajam, hogy ne legyen annyira útban. Emlékszem mikor még kistinédzser koromban apu néha otthon volt és én megmutogattam neki azokat a műveimet, amikről lemaradt az utazásai miatt. Azt mondta mindig, hogy egy különleges lány vagyok, hiszen olyan szemszögből látom mindig a dolgokat, ahogy más nem képes rá. Hogy van szemem az ilyesmihez, ahhoz hogy felfedezzem a különleges dolgokat. Annak ellenére, hogy nagyon keveset voltam apával, nagyon szerettem. Vajon mi lehet vele? - Ugyan - legyintettem egy mosoly kíséretében -. Szeretem az ilyeneket, fontosnak érzem magam tőle - nevettem, noha semmi vicces nem volt abban, amit mondtam. - Most semmi sem jut eszembe, bocsi - vontam meg a vállaim, majd Emma példáját követve én is lőttem néhány képet az egyenlőre üres helyről. Majd amikor a modellünk elkezd kijönni a főépületből a repülőhöz, lövök róla is egy képet. Amíg ide nem ér úgysem tudok vele távolról semmit se kezdeni. Az előre beállított képek úgysem tudják stílusukban űberelni a random képeket. olvastam már olyan fotósokról, akiknek a legjobb munkáik teljesen spontán jöttek.
Szerettem az olyan embereket, akik képesek akkor is mosolyogni a világra, mikor legbelül nem igazán vannak vele kibékülve. Meit épp ezért erős léleknek tartottam, és mikor arra került a sor, hogy nálam dolgozzon, nem sokat gondolkodtam a dolgon. Én magam más vagyok, sok arcom van, az emberek körében azonban leginkább az elviselhető, kedvesebbik oldalam van előtérben, elvégre, ők soha semmit nem tettek ellenem, nem kell attól félnem, hogy egyszer csak ellenem fordulnak, van nekem kell nekik ártani. - Jogos, bocs, bocs, csak nem tudom, mennyit tapasztaltál meg eddig belőlük. Vontam meg a vállam, alapvetően nem tartottam valós veszélynek azt, amire figyelmeztettem, de ezek a modellek hajlamosak olyat is kiszúrni, ami ott sincs. Én a magam részéről inkább igyekeztem távol tartani magam tőlük, és nem kommunikálni velük azon kívül semmit, hogy instrukciókat adok nekik a képek kedvéért. Jobb az mindenkinek, mert én magam nem vagyok olyan béketűrő egyén, és néha kifejezetten jól esik pofákat vágni, de tudom, mikor nem engedhetem meg magamnak. Csak rámosolyogtam, mert nem éreztem úgy, hogy van mit megköszönni, a legtöbben nem szeretik, ha munkával bombázzák őket, épp ezért kerestem olyanokat, akikben még van lelkesedés és szeretnének tenni az esetleges álmaikért, nem csak ülni a seggükön és várni a sült galambot. Részemről csak az a fontos, hogy mindenből tanuljon valamit, elvégre, nekem akkor lesz egyre profibb munkaerőm, az meg nagyon nem mindegy, hosszútávon kikkel dolgozom együtt. - Szuper, ha nem okoz gondot. Kacsintottam rá, elvégre, az kellemetlen lenne, ha úgy közelítené meg ezeket a nőszemélyeket, mint aki citromba harapott. - Semmi gond. Mosolyogtam továbbra is, elvégre, ha nincs kérdés, akkor vélhetőleg minden tiszta, és nem lesz itt semmi gond. Annyira meg már ismerem, hogyha valamivel problémája lenne, biztosan kérdezne. Végül elkezdenek sokasodni az emberek, én meg arrafelé fordultam, és intettem Meinek is. - Nah, nagy levegő, reméljük, nem egy hisztikirálynő. Vigyorogtam egy sort, majd megnéztem magamnak a modellünket, fekete bőrű, kellemes kis szépség volt, olyan hosszú combokkal, amiért szívesen elküldtem volna világgá, mert nem fair, hogy valakinek olyan van, én meg alig érem el a 160 cm-t. Na nem baj, legalább lesz mit kihangsúlyozni a képeken, mondjuk, az arca is kifejezetten szép volt, de ez már csak akkor derült ki, amikor közelebb ért a sminkessel és a fodrásszal, akik persze itt állnak majd vigyázban, míg nem végzünk. - Szép napot! Jasmine, kérlek, áll be a gép mellé, egyelőre csak a létrát fogjuk használni. Fogadtam mindenkit a legderűsebb arcomat mutatva, majd már bele is vágtam a dologba, elvégre ilyenkor már pörögni kellett.
Mivel eddig lényegében amatőr fotós voltam, vagy ha tényleges megrendelésre hívtak is, valamilyen rendezvényre, azok többnyire esküvők voltak. Ott az ember meg nem igazán botlik modellekbe, és ha mégis akkor éppen nem munkát teljesítenek, tehát nem kell a nyafogásukat hallgatnom. Egy esküvőn amúgy is általában olyan taccs részegre isszák le magukat, hogy észre se veszik hol vannak, nemhogy azt, hogy valaki fotózza őket. - semmi gond, majd mosolygok és szarok a világra - vonom meg vigyorogva a vállam. Az az igazság, hogy ezek csak modellek. Üresfejű széplányok, akik arra lettek betanítva, hogy hogyan pózoljanak, melyik beállás a nekik legelőnyösebb. Nekem pedig van egy alapműveltségem, festőművész szakon tanulok, plusz van egy ilyen rohadt jó munkám a fotózással kapcsolatban. Szerintem én nyertem. Beállítom a fényképezőgépem, meg azért a kupakot is leveszem az elejéről, mert eléggé egyhangú képek születnének, ha rajtamaradna. Ezek után rögtön készítek is egy képet, ahogy jön a modell. Ahogy Emma szájából hallottam, ő itt Jasemine. S mivel még csak asszisztens vagyok villámgyorsan rohantam hozzá, hogy megigazítsam a ruhácskáját, közben igyekeztem nem a szemébe nézni, nehogy elszívja a lelkem. - Tökéletes - vigyorogtam, még a mutató és a hüvelykujjam is összeérintettem, hogy ezzel jelezzem mennyire pöpecül néz ki és hogy Emmának is jelezzem, minden tökéletes. Ezek után kissé a háttérbe vonultam, onnan sütöttem el néhány képet, amik szerintem egész jók lettek. Össze-vissza mászkáltam, hogy nézőpontot tudjak váltani és egészen egyedi szemszögeket is találtam. Habár azok a képek inkább lesznek művésziek, mint mondjuk egy divatkatalógusba bemutató képek.
- Ámen… Vigyorgok rá, nem mintha hívő lennék, vagy valami ilyen szarság. Egyébként, én megenném az összest reggelire, és ezt éppenséggel lehet szó szerint is venni, különösebben nem érdekel, hogy mennyire szívnám meg utána. Egyelőre senki sem köti meg a kezem, nincs alfám, nem kell amiatt aggódnom, hogy a meggondolatlan vagy épp nagyon is előre megfontolt tetteim miatt előrángatnak. Maximum az őrzők, ha épp rájönnek, hogy én vagyok valamiben a ludas, de a Vörös Holdas eset óta sem kapott el senki, hogy mégis mi a rákot műveltem két emberrel. Szóval nem igazán tartok tőlük sem. Miközben a modellünk a helyére sétál, pár képet már készítek róla, de ez még csak amolyan bemelegítés féle, elvégre nem ezek lesznek azok, amik végül a zsűri elé kerülnek. Ha jól emlékszem, s persze, hogy jól emlékszem, akkor összesen öt képet kell majd holnapra kiválasztanunk a mai termésből, és ők abból még tovább szűkítik majd a kört kettőre. Ez mondjuk már nem ránk tartozott, és onnantól, hogy kifizettek, az egész műsor sem fog tovább érdekelni, elvégre, ilyesmivel nem rombolom az agyam a drága szabadidőm kárára. Mei felé bólintok, mikor megigazítja azt, amit észrevett a modellen, ilyenkor örülök, hogy nem egyedül vagyok, sokkal fárasztóbb mindenre odafigyelni úgy. Most legalább szinte csak a képekre kell koncentrálnom, aminek veszettül örvendek. Komolyan. - Szuper, Jasmine, a bal kezeddel fogd meg kérlek a létrát, és kicsit hajtsd hátra a fejed. Így látszik majd a hosszú fekete hajkorona, és a nyakának kecses íve is, ami mindenképpen érdemes volt a hangsúlyozásra. A többit rábíztam, így telt el nagyjából öt perc, persze, mivel modellműsorról volt szó, tudta a dolgát, és nem vágott folyton ugyanolyan arcot, amiért bizonyára meg fogja dicsérni a zsűri. Folyamatosan kattogott a gépem, majd végül leálltam, és intettem a sminkesnek és fodrásznak, hogy ha úgy gondolják, rendbe kell hozniuk valamit, most tegyék. - Mássz fel a létra tetejére, és csinálj úgy, mintha épp beszállnál. Adtam ki a következő utasítást mosolyogva, de határozottan, és kicsit arrébb sétáltam, hogy jobb szöget keressek.
Vigyorogva fogadom az első modellünket, meg amúgy ezt az egész felhajtást. Mit ne mondjak, a tárgyak fotózása közelebb áll hozzám egy fokkal, mint a modellek. Persze azzal sincs gond, csak inkább fotózok kissé különlegesebb hölgyeket, nem ilyeneket. Nehéz lenne elmagyaráznom a különbséget, ami talán annyi, hogy én inkább művészképeket szeretek jobban készíteni. Mondjuk ez se rossz, nincs okom a panaszkodásra. Mikor Jasmine megérkezik, néhány másodperc alatt mérem végig, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Ami kicsit csálén áll, azt pillanatok alatt megigazítom, habár személy szerint a sminkjét és a frizuráját is én csináltam volna meg. A csapatmunka sohasem volt az erősségem. Lényegében azért, mert az ilyenekben maximalista vagyok és mindig úgy érzem, hogy mindent jobban csinálnék, mint a csapat többi tagja. Meg az sem egyszer esett meg még fiatalabb koromban, hogy csapatmunkára volt ítélve az osztályom. Olyankor persze senki sem segített, mindent nekem kellett megcsinálnom, aztán a végén mindenki engem hordott le, hogyha valami nem lett jó. Ahelyett, hogy kivették volna a részüket a csapatmunkából. Ha tehetném én fotóznám saját magamat. Csak ennyire nem szeretem az ilyen feladatokat. De ezek modellek, remélem tudják mit kell csinálni. Ahogy nézem a lányt, meg kattogok is rendesen a gépemmel, rájövök, hogy ijesztő, mennyire vékony. Én sem vagyok magammal megelégedve, ráadásul elég egy olyan nap, amikor egyáltalán nem dolgozom, vagy tanulok és rögtön unatkozni kezdek. Olyankor az összes kajámat felzabálom és ez bőven elég arra, hogy magamra szedjek néhány kilót. De azt hiszem az én alakom még mindig egészségesebben néz ki, mint egy olyan pálcika, akinek a combjai több centire vannak egymástól, annyira vékonyak. Szoktam ilyet látni a buszon, metrón, vonaton, mikor min és ijesztő. Szeretem megnézni az embereket, hátha meglátom a szemükben az életük történetét. Szerintem ez izgalmas és érdekes. De az ilyen gebéket ki nem állhatom, utálok rájuk nézni, mert az egész, ahogy kinéznek irtó bizarr. De ez van, ez a mai kor divatja. Emma utasításai klisések, de ilyen szituációkban nem is nagyon lehet mást csinálni. Hála az égnek a modellünk tudja a dolgát és nem minden másodpercet nekünk kell azzal tölteni, hogy megmondjuk mit hogyan csináljon. Ezért hálát adok az égnek. Mondjuk azért nem is kezdőkkel van dolgunk. Emmát szerintem többre becsülik, minthogy rásózzák a legamatőrebb modellt, aki csak létezik. Mikor Jasmine a következő pozícióba állt be én megint odafutottam, hogy az esetleges félrecsúszott dolgokat kijavítsam. A hajába is beletúrtam, kissé oldalra dobtam, hátha így jobb. És jobb. Visszamentem Emma mellé és figyeltem. Meg kattingattam. Izgalmas nap elé nézünk.
Sajnos a mi munkánk nem abból áll, hogy mindig azt csináljuk, amit szeretnénk. Ha jön egy megbízás, célszerű elfogadni, hisz mi ebből élünk. Persze, attól még titokban lehet utálni a dolgokat, vagy sokkal kevésbé lelkesedni egyes eseményekért, s addig ezzel nincs is baj, míg ez nem látszik rajtunk. Én sem szerettem ezt a fajta melót, mert semmi érdekes, vagy kihívás nem volt benne, sajnos megesik. Ennek ellenére megcsináltam, mert a pénz viszont nagyon is kellett, annyi rutinom pedig már nagyon régen volt, hogy tudjam kezelni a helyzetet. Jó magam sem vagyok épp modell alkat, bár elég nehéz is lenne ezzel a termettel, de ugyanakkor tisztában vagyok az adottságaimmal, és az elhízás már-már lehetetlen a magunk fajtának. Sokkal többet mozgok, mint azt bárki el tudná képzelni első ránézésre, csak épp annyi a bibi, hogy ezt nem emberi alakban teszem. A modellek ilyen téren az én szememben egyszerűen betegek, szörnyű, hogy némelyiknek minden csontja zörög, és nem is zavarja, nem akarnék ilyen lenni. Jasmine is inkább ez a kategória, bár legalább a szemében fel lehet fedezni azt az életörömöt, amit én a legtöbb emberből hiányolok. Nem is értem őket, elvégre, nem sok idő jut nekik, én már leéltem legalább két teljes emberi életet, és még erre is azt mondom, rettenetesen kevés. Engem folyton hajt a vérem, valamit mindig tenni akarom, nem bírom, és nem is tűröm, hogy elemésszen az unalom. A gépem kattog, s noha valóban megszokottnak mondható az, ahogy a modell beáll, az már közel sem, ahogy én végzem a munkám, azt a látszatot kelthetem, mint aki be van sózva, mert szinte csak addig vagyok egy helyben, amíg meg nem csinálok egy képet. Van, hogy térdelek a modellünk előtt, vagy egyszerűen a hátamra fekszem, hogy merőben új perspektívába helyezzem a dolgokat. S nem, nem azért, mert szoknyát viselne, én meg a nőkhöz vonzódom. Ha így lenne, biztos formásabb csajt választanék… A helyváltoztatásnál a létra alá is beállok, hogy a fokok között fényképezve ismét valami egyedit dobjak össze, nem szeretem az átlagost, nincs benne semmi, ami megragadná a tekintetet, amitől több lenne, mint bármelyik más fénykép a világon. Hallom a fodrászt morogni, amikor Mei beletúr a modell hajába, és mosolyogva pillantok a férfira, aki mellesleg olyan meleg, mint a legforróbb nap a sivatagban, de ez egyébként is süt róla. - Kérlek, nézd el neki, Pete, én kértem meg rá. Tudod, néha kell egy kis fűszer a dolgokba. Kacsintottam rá, aki csak legyintett egyet zavaróan nőies mozdulattal, de látszott rajta, hogy valamivel ki kell majd engesztelni, máskülönben legközelebb nem akar majd velem dolgozni. Meire nem haragudtam, elvégre, ez a dolga, a pasi meg majd megnyugszik, és ha meglátja a kész eredményt, vélhetőleg nem fogja majd olyan tragikusnak értékelni a kisebb változtatást. - Szerezzen valaki nekem a másik oldalra is egy létrát, onnan is akarok képeket csinálni. Ez elsősorban persze az asszisztensemnek szólt, akinek vélhetőleg nem fog gondot okozni ez az apró feladat, addig én kihasználom azt, ami még ebben a helyzetben van, utána meg lehetünk egy kicsit kreatívabbak talán… Már épp elég sablonkép készült ahhoz, hogy a zsűri ne fanyalogjon.
Eddig pincérkesédből kerestem a kenyerem, hogy legalább egy picit meg tudjak élni egyedül. Noha nem fűlik hozzá a fogam, mert ez egyáltalán nem az én műfajom, de jobb mint a semmi. Már kezdem megszokni. Viszont aminek nagyon örülök, az az hogy van Emmánál ez a munkám. Mindenféle művészeti ág érdekel amúgy is, mondjuk a festésre és a fotózásra jobban ráfeküdtem mint a többire. Zenélni például egyáltalán nem tudok, semennyire. Anyám próbált anno rávenni a zongorázásra, de túl korán várt el túl sok mindent és ha az ember nyomás alatt van, nem megy minden olyan egyszerűen mint kéne. Főleg ha nevetségesen kevés időt kapunk és az idő leteltével nevetségesen magasak az elvárások. Aztán kaptam azt a tekintetet, amit mindig. Úgy nézett rám, mintha minimum egy Mozartnak kéne lennem és rögtön, mikor először érintem ama csodás hangszer billentyűit, rögtön szonátákat kellett volna írnom. Mindegy, végül inkább rajzolgattam, festegettem és fotóztam. A festést tanulom, a fotózást művelem és próbálok belőle némi pénzt összekaparni. Egész jól kezd menni, büszke is vagyok magamra. Főleg azért, mert sikerült magam eddig eltartanom. Szerintem ez teljesen pozitív, főleg úgy, hogy annak előtte mindenem megvolt, hiszen a családom gazdag. Csak most már nem részesülök a vagyonból. Emma osztogatja az utasításokat, majd fotózik, ugyanezzel próbálkozom én is. Mármint a fényképezéssel, én egyenlőre nem fogok mindenkit kiosztani, hogyan is néznénk ki? Megigazítom a lány haját is, amire a fodrásza nem tűnik túl boldognak. Gonosz szemekkel méreget engem, én pedig egy vigyorral, vagy inkább vicsorral válaszolok neki. Meglepettnek tűnik tőle, talán még dühösebbnek is. Néha egy kicsi ördög tudok lenni, de ez nem látszik rajtam. Elégedetten szökdécselek vissza a helyemre, a szokásos vidám mosolyommal. Emma újabb utasítást oszt ki, majd mikor látom, hogy egy-két másodpercen belül senki sem mozdul, leesik, hogy rám gondolt a "valaki" alatt. Villámgyorsan rohanok el, kissé ügyetlenkedve. Az önbizalomhiányom az egekbe tetőzik, hiszen fogalmam sincs, honnan lehet egy fene létrát kérvényezni a repülőhöz. Majd felfedezek egyet az épület oldalában, odasietek hozzá és óvatosan, mégis teljes erőbedobással tolom. - Szerváltam létrát - jelentem ki tök büszkén, habár kétlem, hogy bárki hallotta volna, vagy egyáltalán figyeltek-e volna rám. Mindegy is, óvatosan a helyére toltam, miközben végigmértem Jasminet. Míg a töbiek is átszedelőzködnek a gépezet túloldalára kicsit megigazítom a szemügyre vett pilótánkat. Gyorsan megint igazítok rajta mindent, kissé a saját különleges stílusomra varázsolva a kinézetét. Mire a sminkes és a fodrász átérnek már méterekre állok a modelltől és kattogtatok. Oh, csak egy szellem jár itt, akinek mániája a modellek felrázása. Szerintem így jobban néz ki. Jobb munkát végzek Petenél. Cseréljék le rám. Na igen, erről beszéltem. Ezért nem erősségem a csapatmunka, mindig át akarom venni mások feladatait, mert úgy gondolom, én jobban csinálom. Ássatok el!
Nekem jó ideje már a fényképezés volt az életem, imádtam csinálni, és szerencsére már hosszú évek óta nagyon jól keresek vele. Ebből vettem meg az első járgányomat is, bár nagy szívfájdalmam, hogy a kocsim Detroitban maradt, de ha minden igaz, a szeptember eleji nyaralásunkra kimenekíti nekem a városból Mark, s akkor végre furikázhatok majd vele. Emberként egyáltalán nem voltam gazdag, de farkasként a hosszú évek alatt összeharácsoltam annyit, hogy most nagylábon élhessek, és valóban élvezzem az életet, ne csak sodródjak az árral. Persze, ehhez kellett néhány befektetés, de szerencsére jól forgattam a pénzem, így nem kellett attól tartanom, hogy egyszer csak nem lesz mit ennem. Az azonban szóba se jöhetett, hogy ne dolgozzak, egyébként is szinte mindig nálam volt a fényképezőgépem, úgyhogy összekötöttem a kellemest a hasznossal. Meg aztán, nem mindig volt épp egyszerű elfoglalni magam, főleg újabban, magányos farkasként. A vicsorról majd később szót kell ejtenem Meivel, mert pontosan ez az, amit nem engedhet meg magának. Aztán később majd csodálkozik, hogy miért nem akar senki vele dolgozni, amint rájön, hogy kiről is van szó. Persze, egy ilyen eset még nem tragédia, de ha ez állandó jelleggel ismétlődne, akkor a lány körülbelül lehúzhatná a rolót. Jelenleg engem minősít vele, ami mondjuk nem volt épp ínyemre, de mivel még kezdőnek számított, nem fogom leharapni a fejét, csak elmagyarázom neki, hogy legközelebb miért mellőzze a hasonló megnyilvánulásokat. Míg Mei létráért megy, én memóriakártyát cserélek, törölgetni sosem szerettem meló közben, így mindig volt nálam jó sok plusz darab. - Pete, ha a városban maradtok még pár napot, beülhetnénk valahová holnap este. Próbáltam lekenyerezni a férfit, mert meglehetősen érzékeny kategóriát képviselt, és valamivel helyre kellett hoznom a károkat, ha ma még akarok tőle bármiféle értelmes munkát is. Egy bólintás lesz a jussom, én pedig hálásan mosolygok, majd mikor megérkezik a létra, ránézek a párosra. - Itt hamarosan végzünk, úgyhogy mehettek megcsinálni az utolsó simításokat Candicen, szerintem fél óra, és ott vagyunk. Bólintottak, és távoztak, én meg lassan ott tartottam, hogy képtelen leszek lenyelni a csalódottságomat, de addig nem mondtam semmit, amíg volt valaki a közelünkben. Sosem volt kifejezetten célom mások megszégyenítése, maximum, ha hasznom származott belőle. Felmászok a létrára, és most jöhetnek azok a képek, amiken Jasmine megpróbál beszállni a gépbe, de természetesen nem is célom úgy beállítani, hogy az jöjjön le, tudja, mit csinál. A bénázás még jobban is illik a Mei által felrázott frizurához, így nincs vele gond. Jasmine úgy tűnik, kicsit lelkesebb is lett most, mintha jobban értékelné ő maga is az extrémebb dolgokat, valamit, amiben van egy kis különlegesség, ahol fontosak a részletek is. Nagyjából húsz perc múlva mondtam azt, hogy végeztünk, s a modellünk puszival köszönt el tőlem, majd ha Mei engedte, hát tőle is. Én megköszöntem a munkáját, aztán indulhattunk is a következő helyszínre. Ezeket a pillanatokat ragadtam meg arra, hogy megemlítsem a történteket a lánynak. - Tudod, Mei, bármennyire is tűnik ez néha magányos hivatásnak, valójában nem az. Ha tényleg ezt akarod csinálni, szükség van egy kis alázatra is, nem szabad másokkal éreztetni, hogy nem tetszik a munkájuk, máskülönben a kutya sem fog dolgozni veled. Lehet, hogy a te meglátásaid jobbak, de hidd el nekem, beleőrülnél, ha minden egyes részletre neked kellene figyelned. Képtelenség. Igyekszem nem fejmosásként tálalni a dolgot, inkább tűnik tanácsnak, legalábbis remélem. Hamarosan meg is érkezünk a várócsarnokba, ahol jóval kevesebb a természetes fény, és talán a lehetőségeink is, de előbb körülnézek, hátha megszáll az ihlet. Nem mintha nem jártam volna még itt, de akkor valahogy mindig rohantam.
Igen, a fotózás ilyen helyeken nagyon általában, csapatmunka. Nekem pedig ez nem éppen az erősségem, eddig is inkább egyedül szenvedtem meg vele. Mint az egész élettel, szóval nem volt olyan nehéz, vagy nagyon változatos. Kicsit beletúrtam a modellünk hajába, amit a fodrász nem nézett jó szemmel, én meg még rosszabb szemmel néztem vissza rá. Hát igen, bunkóság a köbön, rögtön meg is bántam. Mert általában előbb cselekszem, mint gondolkodom és rendkívül mérges is vagyok magamra. Nincs nekem ahhoz jogom, hogy csak így lekezeljek másokat, akik amúgy nem végeznek borzalmas munkát. Még néhány kis fordulás és kép, és már Emma be is jelentette, hogy itt végeztünk. Én felsóhajtok, hiszen az első fordulót viszonylagosan sikerült túlélnem. Jasminetől is megszabadulunk, puszival köszön, kicsit meglepődök, de hát ki vagyok én, hogy visszautasítsam? Vele ma már nem is találkozunk, gondolom. A főnököm egy másik lányt emleget, vélhetőleg a következő modellt. Már a nevétől kiráz a hideg és már látom is magam előtt a méz szőke hajzuhatagot és a kék szemeket. Habár ez nem zárja ki végül, hogy fekete hajú lesz, ki tudja. Helyszínt is váltunk nem csak modellt. Míg átmasírozunk a reptér egyik részéből a másikba, Emma megragadja a pillanatot és megszólít, mentorkodni kezd fölöttem. - Tudoom és köszönöm, hogy szóltál. De annyival egyszerűbb lenne, ha legalább egy picikét ismerném azt, akikkel együtt dolgozom. Mondjuk ezt egyenlőre nem várhatom el, de talán mégis csak jobban meg tudnánk úgy érteni egymást. Vagy te nem így vagy vele? - kérdezem, miután bűnbánóan húztam el a szám. Tudom én, hogy nem kellett volna így egy kedves mosolyt igyekszem villantani Petere, majd miután elfordítja a fejét, mintha nem is látna, egy elnézést is motyogok. Remélem értékeli. Én igyekszem kedves lenni. De az emberek sosem viselkedtek velem úgy, hogy én ezt adjam vissza nekik.
//még élek, csak elkezdődött ez a tanév és hirtelen annyi dolgom lett //
Jobb esetben valóban egyedül kell megoldanunk a megrendeléseket, de sokszor kénytelenek vagyunk együtt dolgozni másokkal is, főleg, ha nagyobb pénzt akarunk kaszálni. Mert míg a stúdióban nyugodtan lehet egyedül az ember lánya, addig egy ilyen esemény már sokkal inkább szól arról, hogy miként kell együtt dolgozni. Azt hiszem, Meinek ezen még alaposan csiszolnia kell, már ha meg is akar élni a dologból, nem csak megmaradni a hobbifotósok között. Én sem vagyok egy könnyű eset, az tény, de mindig is szerettem volna ezzel foglalkozni, így nem volt gond ezt az áldozatot meghozni az érdekében. Az asszisztensem nem téved, való igaz, hogy hamarosan egy szőke, ragyogó mosolyú, kék szemű szépség tárul a szemünk elé, ami már azért is meglepő, mert általában az ilyen lányok nem szoktam ebbe a műsorba bejutni. Nem elég különlegesek hozzá. Neki valamiért mégis sikerült. Már korábban elolvastam az összefoglalót róla, és állítólag simulékony teremtés, és mindent hajlandó beáldozni a modellkedés oltárán, akkor pedig sok gondunk vele sem lesz, de a tavalyi borzalmak után idén csak úgy vállaltam a dolgot, ha nem kell könyörögnöm a lányoknak, hogy ugyan csinálják már azt, amit mondok. - Természetesen egyszerűbb úgy, ha ismerősök vesznek körbe, de a legtöbb esetben nincs így. Sokszor csak abban bízhatunk, hogy senkinél nem húzzuk ki a gyufát egy-egy aprósággal, elég kényes világ ez. Persze, eljön majd az az idő, amikor magad döntheted el, mit vállalsz el, és mit nem. Kacsintok rá bíztatóan, mondjuk, ezt épp ostobaság volna elutasítani, elvégre, elég nagy pénzt hoz a konyhára, de ezt majd megtapasztalja ő is. Nem szeretném, hogy keserű szájíz maradjon benne a napról, mert abban nincs baj, amit csinál, csak néha túlzásba esik a reakciói tekintetében. - Ne aggódj, egyébként hamar el fogja felejteni, nem egy haragtartó típus. Célzok a fodrászra, akivel én egyébként jól kijöttem, egészen üdítő volt általában a társaságában tartózkodni, hisz annyira másként látta a világot, mint a többi férfi. Candice sminkje nagyon extrém volt, és a haja is sokkal inkább volt nevezhető madárfészeknek, mint valami egyszerű szélfútta izének. Merész volt és vad, szerintem ez Meinek is jobban tetszik majd. S bizony, ezt is Pete csinálta, de nyilván neki is megvan kötve a keze az esetek nagy részében. - Hello Candice, Emma vagyok, ő pedig itt Mei. Akkor kezdhetjük is. Szikrázó mosolyt, hófehér fogakat kaptunk válaszul, én pedig úgy döntöttem, hogy nem maradunk a talajon. - Ugye el tudjuk intézni, hogy a csomagkiadó szalag elinduljon? Fordultam a biztonsági emberek felé, akik bólintottak, lévén, az volt a dolguk, hogy kezeljék az ilyen helyzeteket. A létráért csak azért Meit küldtem, hogy szusszanjon egy kicsit. - Jól van, akkor állj fel kérlek, Candice. Kicsit meghökkent, de tette, amit mondok, majdcsak leesik neki, hogy az extrém göncéhez nem ültethetem le csak úgy egy székre, vagy sétálgathat nyugisan a váróban.
//Semmi gond, nálam a hétvégék zűrösek általában. //
A repülőgépeken nem lehet bagózni. Csak tudnám, ki volt az a kötöznivaló idióta, aki ezt kitalálta, bármibe lefogadom, hogy nem volt láncdohányos ismerőse, de még nem is hallott ilyesmiről, mert akkor tudná, hogy mivel jár akár pár órányi megvonás is. Maga a pokol! Az út felénél se jártunk, én már türelmetlenül doboltam a lábamon, mialatt egy csoffadt vén kertitörpe a dédunokáiról beszélt. Bosszúsan mordulva néztem ki inkább az ablakon és azt kívántam, hogy gyulladjon ki mellettem a szárny, mert akkor füstölni fog és én szipuzhatok. Csessze meg, nem tette! Közben Georgie első bilizése volt terítéken, baszki, egyszer érjünk földet, tök mindegy, hogyan, de ha még egy Georgie, Patty, Penny, Mici szóba kerül, vérengzésbe kezdek...
Ezt az utat az életben nem mesélem el Dijonnak, de másnak se. Ja, hogy ő meg felszívódott! Hát kapja be, akkor szétkergetem a drágalátos pacijait, amit meg meghagyok mégis, azt felzabálom. Abban a pillanatban rágyújtottam, amint leszálltam a gépről, azt pedig szartam le kilométer magasról, hogy a váróban sem lehetett füstölni, egy valaki próbált erre figyelmeztetni, azt is elnémítottam egy pillantással. Isteni volt, ahogy végre nikotinhoz jutottam, egész élőnek kezdtem tőle érezni magam. Fenséges! Mennyivel szebbnek tűnik majd így ez a koszfészek is! Egy kósza pillanatra megfordult a fejemben, hogy nulla helyismeretem van majdhogynem, és talán kéne egy térkép, aztán... lófaszt! Úgyis ott lyukadok ki, ahol lenni akarok, ha mégsem, akkor is azt mondom. A pajzsom félig volt fent, csomagom semmi, csak egy egy frissen bontott csomag cigi meg egy öngyújtó... ja és a pillangókésem, lőfegyvert majd szerzek Croissant-tól. Feldobtam a napszemüvegem - biztos ami ziher -, ami uccu neki, előre a platinaszőke nőstény felé, mert olyan kis felcsigázó, hogy csak na! Vajon miért, nem is értem, csak nem fajtámbéli? - Hello, szépség, kisegíthetnél egy fuvarral - húztam féloldalas mosolyra a szám természetes könnyedséggel.
Csak tudnám, mi a búbánatos eget lehet pöcsölni ennyit a csomagokkal. Szerintem ezeket azért fizetik, hogy az utasok agyára másszanak, máskülönben nem lennének ekkora nyomorult idióták. A hajam tépném ki tövestül legszívesebben amiatt, hogy várnom kell. Utálok várni. Nem is szoktam. Csak kell a csomagom. Morogva járkálok fel, s alá, mire végre meglátom a dobozt, amin szép nagy betűkkel ott díszeleg becses nevem, meg a könyvkiadóm címe, mert az jó… Fel akarták nekem adni postán. POSTÁN!!! Marhák. Komolyan azt hitték, hogy majd hagyom, hogy a könyvritkaságokat, amikre licitáltam, csak úgy elpostázzák? Az a trehány banda csak tönkretenné őket. Mondjuk, lehet hogy így is megszívtam, de akkor felgyújtom az egész repteret, az is biztos. Említettem már, hogy reggelire lenyeltem egy sárkányt? Jah, amióta az a retardált, húgyagyú, hülye majom bátyám eltűnt az alvégen, azóta a szokásosnál is vérmesebb némber vagyok. Én nem bánom, de szerintem nincs az az épelméjű egyed, aki képes megmaradni a közelembe. Felmarom a csomagom, és elindulok kifelé, nem is törődve azzal, hogy példának okáért rálépek egy nénike lábára, aki felháborodottan nyöszörög utánam, hogy az idősebbeket tisztelni kéne. De szívesen benyögném neki, hogy jah, szerintem is tiszteljen, mert körülbelül csak 400 évvel vagyok idősebb. Pff. Emberek… Az aurám minden bizonnyal csak úgy szikrázik, a pajzsom nincs felhúzva, mert hagy csapjanak csak pofán bárkit az energiáim, legalább békén hagy mindenki. Merthogy, jelenleg egy farkast vagyok hajlandó elviselni, és az a kicsi, cuki, nebántsvirág sógornőm, őt is csak azért, mert muszáj. A többiek meg hagyjanak békén. Épp ezért annak rendje és módja szerint szándékozom kikerülni a hímet is, akit elég hamar kiszúrok, hála annak, hogy mentális superwoman vagyok. De bakker, hát az illető nem hagyja magát. - Nem. Vágom rá gondolkodás nélkül, és én meg természetes könnyedséggel húznék el mellette, amikor is kiszakad annak a tetves doboznak az alja, és szépen elterülnek a padlón a drága könyveim, egy példány még a borítójának is búcsút int, én meg válogatott szitokszavak kíséretében hajolok le összeszedni őket. Az a kurva karma… talán néha nem ártana kicsit kedvesebbnek lennem, hogy ne omoljon legközelebb a fejemre egy épület. Na még mit nem.
Nem? Hogy szakadna ki a dobozod, szívtelen szuka! Kiszakadt. Baaaaaaaaaaaszkiiiiiiiii! Vajon ha azt kívánaom, hogy szakadjon le róla az össze ruha, az is bejön? Nos, ha felhúzom, mint a vekkert és alakot vált, akkor igen, de ahhoz nekem melózni kéne, most pedig a legnagyobb munka, amit el akarok végezni, az a cigim elszívása, meg egy kicsit visszavágni. Belerúgtam pár könyvbe, amik ettől milyen meglepő, több méterre kötöttek ki, körülöttünk pedig felháborodottan szívták be a levegőt. Úúúr isten, mekkora tróger állat vagyok. - Upsz! - Hoppáztam, mintha csak véletlenül lendült volna a lábam, aztán kivettem a számból a cigit és leguggoltam. - Megcsúszott a lábam - azzal elnyomtam a csikket az egyik borítón, ami még ép is volt ráadásnak. - Úgyis ronda volt. Felálltam és elindultam a kijárat felé.
Az ütő megáll bennem, amikor belerúg a könyveimbe. A levegőt úgy tartom vissza, mint mikor a gyerekek zsarolásnak használják, és felfújt pofazacskóval nézem ezt a büdös, tapló gyökeret. Jah, én pepitába, kösz bazdmeg. Mondom, már csak az épületnek kéne rohadt gyorsan felrobbannia, és meg is kapnám a magamét a tahóságomért. Na de, lehet, hogy erre még sor kerül, merthogy ezt a barmot én nem engedem sehova, azt halál biztos. Megálltam mögötte, amíg folytatja csodás kis műveletét a könyveimmel. Hogy állna meg a szíved te… te… istenátka. Komolyan, mindjárt beájulok, a könyveim… Hogy Sak mekkorát röhögne. Tuti biztos, hogy már ott fetrengene a rohadt padlón. Meg vagyok én áldva az idióta hímekkel, de komolyan. Most miért kell ez? Komolyan ennyire nem bírja az ürge a visszautasítást? Biztos nincs sikere a nőknél. Megértem. - Tudtad, hogy a mozgásszervi problémákra van megoldás? Mosolyogtam rá bájosan, amint szembekerült velem, és marhára nem érdekelt, hogy hol vagyunk, de egy cseppet sem szolíd, s még kevésbé finom, nőies mozdulattal markoltam rá a nemesebb szervére, hogy érzékeltessem vele, mennyire nehezemre esik tolerálni a kialakult helyzetet. - Szerinted milyen érzés lenne, ha véletlenül megcsúszna a kezem? Sziszegem egész közelről az arcába, merthogy én is kurva magas vagyok ám, majdnem akkora, mint ő, de hát én még csalok is a kis magassarkúimmal. Hú, milyen jó lenne azokat a sarkakat beleállítani, csak hogy hallhassam vonyítani a fájdalomtól… Nagyjából ilyen érzés nekem, ha a könyveimet tönkreteszik. Ohh igen, azt is tudom, hogy igencsak máshogy is lehet értelmezni a kérdést, de igazán ostobának kell lenni, hogy ezt úgy gondolja bárki, tekintettel a haragtól szikrázó jégkék lélektükreimre.
Beletenyereltem pontosabban rúgtam a lelkébe, ahogy látom, így kell gyorsan hosszú távú ismeretségeket kötni. Bár az is igaz, hogy ez nagy eséllyel olyan ismeretség lesz, ami nélkül vígan élnék, de mit ér az élet haragosok nélkül? Na ugye! - O-hó! - "kiáltottam fel" meglepetten, mert nem vártam volna, hogy nyílt színen letapogatja, hogy mi a helyzet odalent, de a féloldalas mosolyom csak szélesebb lett egy kicsit. Annyira mondjuk nem döbbentett meg, hogy ne tudjak mit lépni: két kézzel rámarkoltam a didikre és legalább annyira jöttem csak zavarba az egész helyzettől, mint ő. - Töf-töf - nyomkodtam meg őket, ha már dudák, és egész jó a fogásuk is, nincs okom panaszra. A fenyegetésre - nem, nem értettem félre, pedig megvolt a kísértés - megvillant a tekintetem, de nem azért, mert begazoltam, hanem mert éppcsak lelépek a gépről és már egy ilyen nősténybe botlok, hát nem zabálnivaló? Szinte gyermekien lelkesedek, és egy kicsit közelebb hajolok. - Olyan, amilyet nem akarsz kipróbálni, mert holtan végzed - hangom morgósabb lett, de csevegő maradt, nekem ennyit jelentett egy életveszélyes fenyegetést tenni. Igazából elfecsérelt szónak tartottam, de amíg nem ismernek, leszek ilyen előzékeny. Az egyetlen ami zavart, az volt, hogy megálltak minket bámulni. Emberek. Hát bassza meg, fizessenek előbb, aztán kukkoljanak, zsé nélkül nincs műsor, ingyenélő bagázs! Egyik kezemmel hagytam a mellét, helyette a csuklóját kaptam el, amibe a hüvelykujjam karmát tövig belevájtam. Takarásban voltak a kezeink a mihaszna csürhe nem láthatta. Maximum a növekvő vértócsát alattunk. - Elengedsz, elengedlek. - Nevezhetjük ezt alkunak, vagy üzletnek is, annyi a bökkenő, hogy olyan hangsúllyal mondtam, ami nem épp arról árulkodott, hogy a partnernek túl sok módosítási lehetősége lenne az egyezségen. Ha kitér előle... hát akkor problémásabb lesz a szitu. A farkasom várakozó állásba helyezte magát.
Kezdőlap
//
