Pár nappal korábban éppen ügyeletben voltam a hegyimentő állomáson, s mit csinál olyankor az ember fia, farkasa? Igen, rádiót hallgat. Mondjuk csak azt is fél füllel csináltam, hiszen keresztrejtvényt is fejtettem… igen, basszus, rohadtul nem szerettem várni, mikor töri már ki végre valaki a nyakát, fordul alá a bokája maga alá és mehessek dolgozni. Uh, basszus… na igen, Nicholas, gratulálok, bizony ez a legjobb mentős magatartás. Dögöljön már meg valaki, hogy ne kelljen meresztened a seggedet a székedben… ah… és még én akarok új fajta életet kezdeni, remek. ~Nem megy ez neked testvér.~ ,,Pofa alapállásba!” Szóval üldögéltem, éppen az öt betűs görög isten nevét írtam be, amikor a toll megállt a kezemben. A rádióban ugyanis éppen valami tudományos műsor ment, ahol megemlítettek valakit… majd be is játszottak egy rövid felvételt vele. Én pedig döbbenten néztem a rádió felé. ,,Kate?” Igen, ő volt… a hangját felismertem. Csap pár mondat jött tőle, utána megint a műsorvezető jött, megemlítve, hogy jelenleg az egyetemen tanít.
Hát ezt komolyan mondom, nem hiszem el. Eljövök a világ végére, beveszem magam Fairbanks-be és erre ki van ugyanebben a városban? Na ki? Az én drága egyetlen unokám… najó, lehet, hogy nem az egyetlen, de az egyedüli, akiről ténylegesen tudtam is. Mosolyogva dőltem hátra a székemben. Szóval professzor lett? Egyszeriben felrémlett nekem a beszélgetés úgy fél évszázadról korábban. Hát elérte, amit akart… mosolyogtam egyet. Hiába, még ha nem is szívlelt túlságosan, tudtam örülni a sikerének. Gondolkodva vettem elő a noteszemet és néztem meg a beosztásomat. Két nap múlva szabad vagyok… hm, végül is, miért ne? A szabadidőmmel én rendelkezek, s ha rosszkor jövök… akkor rosszkor jövök, bevett szokásom volt eddig is, ha jól rémlik.
Szóval aznap elbaktattam az egyetemre, hogy ,,audienciát” kérjek. A portásig jutottam, bár igazából nem is akartam bemenni… amekkora az épület valószínűleg tengődnék benne pár óráig, mire kiderülne, hogy már nincs is bent. Szóval a portást kértem meg, hogy telefonáljon fel az irodájába és küldje le nekem. Meghagytam, hogy kint fogok várni, szóval a parkoló mellett álltam meg. Azt is mondtam a portásnak, hogy egy családtagot említsen neki. Míg várakoztam, kíváncsian néztem az épületek felé. Direkt nem jeleztem neki előre, hogy jövök, csak hogy meglegyen a viszontlátás meglepetése, legalább is a részéről. Ó, atyám, de rendes voltam már megint. Valószínűleg úgy se fogja értékelni a gesztust, de ki tudja… hosszú évtizedek óta nem láttuk egymást, ki tudja, merre fele mozdult el a személyisége… vagy a megítélésem a szemében. Bár ha a konokságom is örökölte, akkor bizony nem jó irányba.
Szóval kint álltam a hidegben, vártam. Éppen azon tanakodtam, hogy mindjárt rágyújtok, míg a híres professzorasszony végre leriszál ide, amikor kinyílt az ajtó. Kicsit távolabb álltam a bejárattól, de a látásom elég éles volt, hogy kiszúrjam… s elmosolyodtam magamban. Semmit se változott szinte, talán csak a kisugárzása lett sokkal erőteljesebb… najó, az arcvonásai azért már árulkodtak róla, hogy nem egy ártatlan kislány közeledik felém. Ellöktem magam a kerítéstől, majd Kate felé fordultam. ~Nem elég kicsiny a világ, egyetértünk?~ – visszhangzott a fejében a hangom, elvégre ahhoz messze volt, hogy normál hangnemben meg tudjam szólítani őt.
Rá kellett jönnöm, hogy az egyetemen való tanítás sem igazán nekem való. Már tudtam, hogy miért nem akartam soha foglalkozni tanoncokkal, pedig a hallgatók még azok közelébe sem érhettek, hiszen rájuk nem kellett annyi időt szánnom, mint mondjuk egy fiatal őrzőre kellett volna. Mégis, a mostani generáció valahogy teljesen ki tudott készülni és még ők voltak felháborodva, amikor puskázáson kaptam őket és megbuktattam valamennyit. Szerintem megérdemelték, én annak idején szorgalmasan megtanultam mindent, bár én amúgy is más lapra tartozom, mint a nagy átlag. Ezt akár bizonyított ténynek is lehetne tekinteni, noha a tudomány még nem fogadta el teljesen. Ma is éppen egy hibázó hallgatóval konzultáltam, de még ő tűnt sértettnek, így természetesen én sem mutattam szemernyi együttműködést sem. Az ilyeneket pláne nem szoktam megsajnálni, mert egyszerűen képesek teljesen felidegesíteni, ami nálam egyáltalán nem olyan állapot, amit jó elérni. Valószínűleg ő is kezdte már érezni, hogy rosszul közelítette meg az ügyet, de innentől kezdve már hiába tette nekem a szépet, abszolút hidegen hagyott. Helyette csak komótosan kortyoltam egyet a kávémból és úgy néztem rá, mint egy komplett idiótára. Annak is tekintettem, úgy véltem, hogy nem való neki a történelem, mert képtelen volt megjegyezni az évszámokat. Tudom, hogy nem létfontosságú, de nem árt azért tudni egy olyannak, aki történelmet akar tanulni. Már ha itt fog még maradni az egyetemen a továbbiakban is. A velem való találkozás után valahogy erősen kételkedtem benne, de én igazán nem vettem a szívemre, hogy miattam fulladt kudarcba a kis álma. Nem volt igazán neki való, és mivel így állt a helyzet, nem is akartam, hogy olyan kerüljön ki a kezeim alól később, akinek lövése sincs semmiről. Amikor váratlanul megcsörrent a telefon, szinte egyből felkaptam. Innentől kezdve én lezártnak tekintettem a témát és oda ment, ahová csak akart. Nem is néztem a hallgatóra tovább, amúgy is már kezdett a bögyömben lenni, amiért azt hitte, hogy van olyan helyes, hogy azzal hatással legyen rám. Ahhoz azonban egy kicsit korábban kellett volna felkelnie, és szívesen bemutattam volna Jacknek, hadd lássa csak, hogy milyen egy igazi férfi. Nem olyan, mint aki előttem ült, az biztos! - Nos, Mr. Kingsley, akkor a viszont látásra a következő szemeszterben! Nekem most mennem kell, úgyhogy értékelném, ha gyorsan összekapná magát! – sürgettem türelmetlenül, mivel el sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem Kyle, amiért ide volt képes jönni. Egészen meglepő volt és különben is felhívhatott volna telefonon, vagy feljön az irodába, hiszen tudja, hogy hol van. De nem, még nekem kellett lemásznom hozzá, hát ezért biztos, hogy még kapni fog tőlem. Miközben felvettem a kabátomat máris a lehetséges büntetési módokon agyaltam. Miután a portás megmondta, hogy az illető kint vár és menjek én is ki abba a fagyos időbe, még inkább elment a kedvem az egésztől, pedig már nem is voltam olyan ideges a nagyszájú hallgatóm miatt. Tekintetem máris a parkoló környékét pásztázta és nem is kellett túlzottan sokáig kutatnom a magányosan álló után. Ez nem Kyle volt, már most tudtam, és ha ez így áll, akkor csak egyetlen ember lett volna elég merész ahhoz, hogy családtagra hivatkozva hívjon le. Olyan, aki nem mellesleg tényleg családtag. Abban a pillanatban megálltam, még pár méterre tőle, bár kétségem sem volt afelől, hogy még így is hallani fogja a hangomat, mivel annyira már nem volt nagy a távolság kettőnk között. - Ezt nem hiszem el! – mondtam visszafojtott dühvel, aztán olyan elánnal indultam meg, mint amilyennel szoktam máskor is. – Ez csak egy rossz vicc, ugye?! – ezt már hangosabban mondtam és közvetlenül előtte álltam meg. Szemeim összeszűkültek és meg kellett állapítanom, hogy szinte semmit nem változott az eltelt években. Nyilván, hiszen nála ez másképp működött, én azonban már nem egy tizennyolc éves kislánynak tűntem, hanem felnőtt, érett nőnek. A szemeim sarkában már megjelent néhány szarkaláb, de én magasról tettem rá, úgyis csak akkor látszott, ha mosolyogtam, az meg olyan sűrűn nem fordult elő. - Mi a fenét keresel itt? – szegeztem neki nemes egyszerűséggel a kérdést. Ó, igen, nálam amúgy sem nagyon lehetett örömteli, megható összeborulásra számítani.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Én meg csak mosolyogtam magamban. Igen, ha fogadnom kellett volna valakivel azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog reagálni Kate a megjelenésemre, pontosan ezt tettem volna meg, most pedig dúsgazdag lennék és eggyel több koldus lenne a földön. Habár évtizedek teltek el a legutóbbi találkozásunk óta, de vannak dolgok, amelyek nem változnak, legalább is csak lassan. Kate hozzáállása... vagy talán hozzámállását kellene mondanom? Mindegy, a lényeg, hogy ez is egy tipikusan olyan dolog volt. Szokás mondani, hogy az ember nem válogathatja meg a családját... de azt igen, hogyan érez irántuk... ennek voltunk mi a két mintapéldája... s igen, minden jóga meg volt hozzá, hogy így beszéljen velem. Nem éreztem miatta hálátlannak, azok után, amit kapott tőlem... mert éppen annyit el is vettem tőle a múltbéli hibáim egyikének köszönhetően.
Igen, mosolyogtam... mert mindezek ellenére én a magam módján szerettem az unokámat. Nem voltunk az idilli család képe... nem ültünk össze minden hétvégén családi ebédre... semmi ilyesmi. Egyszerűen az én vérem volt, talán túlságosan is ütött rám és azok után, amiket kiállt az évek során, mikor tanítottam... igen, határozottan ott volt a szívem csücskében, jól elzárva. - Hm, rossz viccnek még sose tituláltak - húztam a fejét, nem adva meg azt a lehetőséget neki, hogy ezen kibukjak. Ahogyan lenéztem a lányra... lányra? Kész nő állt már ott velem szemben. Amikor először találkoztunk, még húsz éves se volt, most pedig lassan egy évszázadosan állt itt velem szemben. Ahogyan tanulmányoztam őt, láttam rajta az évek súlyát... de nem az arcán... hanem a tekintetén. A tapasztalatot, azt, hogy már látta a világot, annak milyenségével együtt... s persze azt a megvetést, mely számomra mindig ott volt.
Kérdőre von, de én csak felvonom a szemöldökömet. Natessék, én vagyok az, aki évek óta lakik Fairbanks-ben, de mégis ő kezdi ezt el. Hiába, ő már csak ilyen. - Hallottam az egyik rádiófelvételt veled, abból tudtam meg, hogy itt vagy... gondoltam megnézem, hogy vagy... Strauss professzor. Semmi gratuláció nem volt a hangomban, hogy ezt elérte, bár az, hogy megadtam neki a címet, felérhet azzal. Emlékszem még, annak idején milyen lelkességet hallottam a hangjában, mikor mondta, hogy mivel szeretne foglalkozni... most pedig itt volt a csúcson. - No, halljam, hogy boldogult mostanában az én komisz unokám? ~Ah, kezdődik~ - forgatja meg bennem Ikina a szemét, majd leheveredik és kíváncsian szemléli az eseményeket, már előre röhögve rajtam.
Inkább reakció nélkül hagytam az első megnyilvánulását, mert úgy véltem, hogy jobb ez így mind a kettőnknek. Egyáltalán nem voltam elragadtatva attól, hogy itt volt, erre még képes volt megkeresni is? Egészen biztos, hogy nem teljesen normális! Ha lett volna egy kis sütnivalója, akkor tudná, hogy mostanra igencsak megfordultak az erőviszonyok, és én lennék az, aki helybenhagyná őt. De nem, csak úgy váratlanul be kellett állítania hozzám, mit sem törődve ezzel, vagy az én lelki nyugalmam meghagyásával. Csoda, hogy az elmúlt évtizedek során még nem volt erre a találkozásra példa, de úgy látszik, hogy ezen a földön tényleg minden megtörténik és mindenki megfordul. Egyre inkább kezdtem úgy látni, hogy hiba volt felköltöznöm Alaszkába, de ez már úgysem számít semmit. - Ez igazán csodálatos. Szólni fogok, hogy soha többet ne rakják adásba… - morogtam tovább magamban, és még a szemeimet is nagyon meggyőzően forgattam mellé. Csak hogy teljes legyen az összkép és ne higgye azt, hogy csupán játszott a felháborodottat. Tényleg képes lettem volna bemenni, bár azt nem bántam, hogy még mindig téma volt olykor-olykor az ásatás, legalább a szezon megkezdésekor lesz elég érdeklődő, ha egy kis szerencsénk van. Reméltem, hogy az lesz, nagyon kellett a támogatás megint. - Inkább Dr. Strauss – javítottam ki, mert nekem a professzorokról mindig valami idős pasas jutott eszembe, én pedig láthatóan nem voltam az, még ha a korom alá is támasztotta volna. – Mint látod, remekül vagyok, igazán feleslegesen fáradtál ide! Mehetsz is, most, hogy meggyőződtél róla, hogy még élek! – tártam szét a két karomat, hátha ezzel érzékeli, hogy tényleg mehetne, mert ez így nagyon nem volt jó. Így sem volt nyugis az életem, de az biztos, hogy nélküle mindenképpen. Oké, azt nem bántam, hogy a háborúk alatt nem halt meg, vagy tudom is én, hogy merre járt, de attól még nem fogok örömömben kiugrani a bőrömből, hogy itt áll közvetlenül előttem annyi év után. Jó volt az úgy távolról is, akkor talán még értékeltem volna, hogy életben van. De így… - Nem vagyok már taknyos gyerek, mint amikor utoljára találkoztunk. Nagyszerűen elvagyok, ahogyan arra magadtól is rájöhettél, úgyhogy ezek alapján igazán felesleges volt eddig fáradnod és lerendelni ide engem! – mondtam nagyon komolyan, két karomat összefontam magam előtt. Nem a gyerekes dac volt ez, mint legutóbb. Inkább egy határozott nő szigorú fellépése. – Azt hiszed, hogy erre van időm, hogy te szólsz én meg ugorjak máris? Dolgozom! – mondtam tagolva, hátha így felfogja. – Én nem azért vagyok itt, hogy azt tegyem, amit te akarsz. Azok az idők már rég lejártak, a magam ura vagyok! – csupán egyik finoman ívelt szemöldökömet vontam fel, de szerintem még ez is jelezte, hogy milyen határozott meggyőződésem van ezzel kapcsolatban.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Talán ennek a ,,kedves" fogadtatásnak a hatására sokakban megfordul, hogy mégis mit szeretek ebben a kis morgósban. Najó, ez a mondat kissé félreérthető azok számára, akik nem tudják, mik vagyunk mi egymásnak. Oké, valljuk be, nem volt rossz nő az unokám, sőőőőt, nagyon is csinos - nem is tudom, kitől örökölte -, valószínűleg sok udvarlója volt az elmúlt évtizedekben... bár vicces, hogy pont én nem tudtam ÚGY nézni rá... hát na, mégiscsak az unokámról volt szó, ehhez pedig azért nekem sem lenne már gyomrom. Na de vissza az eredeti kérdéshez... egyszerűen azért, mert olyan volt, amilyen... kitartó, makacs, szívós... s még sorolhatnám sokáig. Valószínűleg ekkor jönne, hogy de hát nem is szeret téged. Bólintanék rá, tény. Miért kellene elvárnom tőle, azok után, hogy megöltem az apját és közvetve taszítottam rá egy nagyon nehéz útra?
- Most miért mondod ezt? Elég hálátlan lenne tőled ha már az egekig felmagasztaltak. Meg amúgy is, most már mit érne el vele. Itt voltam, közvetlenül vele szemben, most már ha kitépi a rádió összes készülékét se lehet ezt vele visszacsinálni... hozzám hasonló, velem egy kaliberű alak meg úgy se lehet még egy az életében. Na igen, az arrogancia kiszól. - Oh, elnézést dokinéni - kontrázok rá... vessen magára, ha már nem volt neki elég a figyelmességem a címe iránt. - Na szép, teljesen jóhiszeműen idejövök rádnézni, erre már küldözgetnél is el. Persze semmi sértődöttség nem volt a hangomban, vagy ha ki is hallotta belőle, akkor tudhatta, én ezt egyáltalán nem veszem magamra. Bár ha úgy indított volna, hogy a nyakamba ugrik és utána... najó Nicholas, ezt te se gondolhattad komolyan. Maximum a halálos ágyadon esetleg.
- Egen, azt látom, hogy jól vagy, ennek pedig örülök. A korodhoz képest egész jól tartod magad - mennyi is lehetett most, 85-90... már ha jól emlékszem a születési dátumára, ami eléggé kétséges. - Dolgozol? - vonom fel a szemöldökömet. - Bár végül is beszélsz és elég szépen kioktatsz róla, hogy miért kellene fáradnom meg nem. Bár lehet be kéne ülnöm egy órádra, hogy meggyőződjek a dolgokról. Úúú, na most elképzeltem, ahogyan nekiáll barikádot építeni a folyosón, vagy akár már a bejáratnál, csak hogy kívül tartson. Igaz, fogalmam sincs, hirtelen miért támadt ilyen gondolatom, de szerintem hamarosan kiderül, mit szól a dologhoz... bár ha úgy vesszük lehet tudnék a diákjainak néhány olyan dolgot mondani a történelemről, amit soha az életben nem tudnának meg a tankönyvekből. - Miért, talán volt olyan, amikor feltétlen azt kellett tenned, amit akarok? Emlékeim szerint volt választási lehetőséged. Najó, annyi igazat adtam neki, hogy a gyakorlások során tennie kellett, amit mondok... de ezt leszámítva sosem szóltam bele olyannyira az életébe, hogy azt már irányításnak vélje. Úgy álltam először is oda elé, hogy döntse el, akarja-e a képzést... akarta, innentől már köpönyeg zuhé után.
Jó, tudom, nem úgy viselkedtem most, mint egy mintaunoka, de ő sem volt éppen tökéletes nagyapa, hiszen megölte az apámat. Túllépni ugyan túlléptem rajta már régen, de ez nem jelentette azt, hogy megbocsátani is hajlandó voltam egy ilyen hatalmas bűnt. Azt mondják, hogy egy szülőnek nem szabad a saját gyerekét temetnie, mert az a legnehezebb, de akkor mások hogyan lehetnek képesek megölni és aztán együtt élni ezzel a tudattal? Oké, azt elismerem én is, hogy akkor és ott nem tudta, hogy ki volt az illető, de talán jobb lett volna, ha soha nem keres meg minket ezek után. Bár, jobban belegondolva az korrekt volt tőle, hogy nem ferdítette el az igazságot, ennek ellenére mégsem tudtam megbarátkozni a gondolattal. - Talán hálás is lennék, ha nem éppen ez döbbentett volna rá téged arra, hogy itt vagyok. Eddig olyan nyugodt volt minden… - na, jó, ez erős túlzás volt, de azt neki nem kell tudnia. Illetve bizonyára már tudta ő is, hogy milyen állapotok uralkodnak a városban, de ez most abszolút lényegtelen volt számomra. Inkább az bosszantott, hogy tényleg itt állt előttem és olyan elégedettnek látszott magával, hogy majdnem kitéptem tőle a hajam. Talán ilyesmi nem bújt meg a háttérben tudatosan, de attól még én ilyennek láttam és a véleményem megmásítása nálam elég ritka jelenség. Mint a fehér holló, úgy nagyjából. - Miért, talán arra számítottál, hogy majd nagy összeborulás lesz? – vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet. Ez egyszerűen nevetséges, még maga az elképzelés is. Bár tény, hogy rosszabb pillanataimban Kylenak megengednék effélét, de azért nem szoktam túl sokszor hagyni, mert gyengének érzem magam tőle és a gyengeséget mindennél jobban gyűlölöm, habár a tehetetlenség érzése elég erősen vetekedett vele. Ettől függetlenül azonban semmilyen körülmények között nem tudtam volna odabújni ehhez a férfihoz, ez teljesen világos volt számomra. Talán szomorú lennék, ha meghalna és bosszút állnék érte, ha nem én tenném, de ezt neki nem feltétlenül kellett most az orra alá dörgölnöm. - Nem ajánlom! – mondtam szigorúan. Még csak az kéne, hogy ott üljön az órámon. – A végén még törölhetném ki mindenki emlékeit, hogy fogalmuk se legyen arról, miként tört be az ablak, amin keresztül kidobtalak a teremből. És igen, képzeld el, hogy vannak olyanok, akik dolgoznak is. Éppen vizsgalapokat javítottam… - böktem az épület felé, ezzel is jelezve, hogy tényleg egyáltalán nem alkalmas az idő. Lenne egyáltalán olyan, ami alkalmasnak nevezhető? Nem, azt hiszem, hogy nem igazán. - Nekem mindig van választási lehetőségem, viszont nekem úgy rémlik, hogy amikor mondtál valamit, azt csinálnom kellett! – mondtam határozottan, ugyanis az én emlékeim nem koptak meg kicsit sem. – Talán öregszel és kezdesz szenilissé válni? – érdeklődtem kissé gunyorosan. Igen, ő is jól tartotta magát, de én tudtam, hogy valójában hány éves, ahogyan ő is tudta, hogy mennyi évet tudhatok magam mögött a látszat ellenére.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A levegő szinte vibrált körülöttünk a képletes kedvességtől. Külső szemlélőnek talán ez szokatlan, zavaró tényező lehetett, de nálunk ez volt a bevett ,,eljárás". Szerintem Kate-el a családi idill fogalmát egy teljesen más szintre emeltük korábban, ez pedig még most is tart. Az érzékeimnek hála rálátásom volt arra, nagyjából hogyan tekint rám... egen, ha a szavai nem voltak elég meggyőzőek, akkor bizony a testi reakciók már meggyőztek róla, mi a helyzet... bár nem mint ha meglepődtem volna rajta. - Nyugodt, Kate? - nézek el a távolba. - Nem, ez a város három éve nem tud megnyugodni... se velem, se nélkülem. Előtte kellett volna látnod. Idilli hely volt, olyan, ahová örömmel jön kikapcsolódni még az is, ki járatosak a világunkban. S még most se tudtam volna megmondani, meddig fog megmaradni ez a látszatos nyugalom. Tény, a falkáink egyesültek, kiforróban van az új rendszer, de biztosra vettem, hogy egyesek nem fognak belenyugodni. A két falka teljesen más szellemiségű volt, kétlem, hogy előbb utóbb valaki nem fog megpróbálkozni semmi belső mozgolódással. - Áh, az túlságosan normális lett volna mindkettőnktől. Sejthette, mire gondolok... kettőnk abnormális kapcsolatára. Azért ennyire nem vagyok naiv, hogy ilyen viszontlátásra számítsak. Igaz, imponáló lenne, ha meglátna az ajtóban és mosolyogva rohanna felém utána, de nem... nem lovaltam bele soha magam ilyen képzeletekbe... semmivel sem. Olyan farkas voltam, aki igyekezett megállni a realitás talaján... több-kevesebb sikerrel. - Ejnye, pedig én csak tanulni mennék - húzom el a számat ál-sértődötten. - A változatosság kedvéért már te oktatnál engem. Felvonom a szemöldököm, amikor mint ha burkoltan arra célozna, hogy hoppá, én csak egy ingyenélő vagyok aki nem csinál semmit naphosszat. - Látom ezzel a munkamorállal nem csak én leszek mostanában a hónap dolgozója. Aham, oké, most már értem, mire gondol. - Csakis a te érdeked szolgálta - mutatok rá a dolgok miértjére, de aztán a személyeskedésére kuncogok. - Hát igen, 300 felett már jelentkeznek a jelek, de még nem annyira vészes. Mindenesetre ezt te is hamarosan meg fogod tapasztalni, nagyanyó.
Magamban azt kívántam, hogy bárcsak inkább ne jöttem volna le, de tényleg azt hittem, hogy Kyle az és csak le akartam szidni, amiért képes volt lerángatni. Azt nem gondoltam volna, hogy még annál is rosszabbal kell majd szembenéznem. Jó, azért nagy nehezen feldolgoztam, hogy újra itt állt előttem az, akit szerettem volna minden egyes napon elfelejteni, de nem volt könnyű. Már csak azért sem, mert folyamatosan beszélt és beszélt, én meg már a fejemet fogtam volna szívem szerint, ha tehetem. Ahhoz azonban túlságosan fázott a kezem, úgyhogy jó helyen volt a zsebemben. - Én nem a városra mondtam, hogy nyugodt, hanem az életemre! – néztem végig rajta korholó pillantással. – A város meg én az két különböző dolog – ráztam meg a fejemet. Az én életemben egyébként tényleg semmi nagyobb dolog nem történt, a bosszúság nekem nagy általánosságban hozzátartozott a mindennapjaimhoz, de pont ezért úgy éltem meg, mint az életem részét, ami nélkül már furcsa lenne, és nem nyugodtnak mondanám. Igen, még azt is beleszámítva, amikor az én idegállapotom távol áll nagyon a nyugodttól. - Nem szeretnélek semmire oktatni, majd ha szeretnél valamit megtudni, akkor annak te is utána tudsz nézni önszorgalomból – mondtam szigorúan, mert még csak az kellett volna, hogy bomlassza ott nekem a fegyelmet, amit idő közben sikerült kialakítanom az óráim során. Szerettem, ha odafigyeltek rám a hallgatók, ezért elég szigorú voltam velük eleinte, hogy ezt megszokhassák. Mostanra remekül tudtunk együtt dolgozni a legtöbb esetben és el tudtam képzelni, hogy mi történne akkor, ha beülne egy előadásomra. Valahogy még az évek sem szépítették meg róla a gondolataimat, ami azért furcsa, de nálam mégsem olyan meglepő. - Az egy dolog, amiatt nincs egy rossz szavam sem. De a lényegen attól még nem változtat, hogy azt tettem, amit mondtál. Most már nincs így, nagylány vagyok! – vontam fel az egyik szemöldökömet, miközben le sem vettem a tekintetem az arcáról. Nem, tényleg nem sokat változott, mióta utoljára találkoztunk, ellenben nálam más volt a helyzet, ez nyilvánvaló. Azóta rengeteg dolgot értem már el, amire büszke is voltam. Ő viszont nem volt ott azoknál az alkalmaknál, ahogyan nem tudta azt sem, hogy voltam férjnél és nem mellesleg, van egy bátyám is. Mondjuk Kylehoz neki amúgy sem lett volna sok köze, de ez más kérdés. - Ezt nem mondanám a helyedben még egyszer! – sziszegtem ellenségesen. – Kettőnk közül te vagy az, aki büszkélkedhet unokával, mégsem dörgölöm az orrod alá a korodat! Ha kételkedsz benne, nyugodtan szétrúghatom ám a segged, nekem nem fog nehezemre esni, aztán te is rájössz, mekkora hülyeséget mondtál! – vágtam hozzá félvállról. Jó, tudom én, hogy csupán poénkodott, de elég szar poén volt. Büszke voltam a koromra, de ha viccelődtek vele, azt nem tűrtem el.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Igen, határozottan kezdtem már az idegeire menni, ehhez pedig nem kellettek a farkasérzékek. A reakciók, a használt szavak, szeme elkapott egy-egy csillanása, ezek bőven árulkodóak voltak egy olyan idős valakinek, mint én... ráadásul, én ismertem Kate-t, sejtettem, hogy ez lesz a vége... az én morgós unokám. Najó, régen azért ennyire nem volt ilyen, de hát na, idősödik ő is, még ha harap is a nagyanyóra. Még emlékszem a saját nagyszüleimre, akik kiabálással kezdték-végezték a napot... hiába, az orosz mentalitás... s Kate is az negyedrészt. Vagy tudja a fene hogy van ez, nem vagyok biológus. - Gondolod? Tán rád nincs hatással a város légköre? Bár tény, én hatásosabb vagyok - kuncogok. Valószínűleg most eléggé elbeszélünk egymás mellett, de azért egy őrzőtől ilyet hallani elég furcsa volt... mondjuk tény, amennyire én ismertem őket, abból már nem tudnék könyvet írni. 15 évig ugyan velük voltam egy táborban, meg rövidebb ideig összefutottunk időről időre, de nekem úgy tűnt, hogy egy őrzőt aligha lehet függetleníteni attól a településtől, amelyikért éppen felel. Ezek szerint tévedtem. Nabumm, nem az első lenne életem során. - Ejjej Kate, most miért vagy ilyen? A könyvek nem lehetnek mindig olyan érdekesek, mint valaki másnak a szájából. Nem mondtam ki, de igazából a kíváncsiság is hajtott. Szerettem volna látni, milyen tanár vált az unokámból, milyen, amikor ő ül a katedrán és tartja az óráját. Igaz, mondjuk az egyetemi élet az én részemről egy az egyben elmaradt, így azt se lett volna utolsó megtapasztalni így 300 felett. Bááár... azt nem tudtam volna megígérni neki, hogy jódiákként nem csinálok semmi galádságot. - Hát nagylány, legalább akkor neked benőtt a feje lágya ha már az öregednek nem sikerült. Csak aztán nehogy nálad is az ellenkezőjére forduljon a dolog. Najó, mondjuk erre a témára majd visszatérünk akkor, ha már ő is túl lesz a százon. Nem nagyon voltam tisztában vele, hogy meddig él egy őrző, de valahogy... nem tudom, néhanapján szomorú voltam, ha eszembe jutott, hogy még az ő életük is tiszavirág életű lehet hozzánk képest. Hogy jó eséllyel még életben leszek, amikor ezt a leányzót éppen beengedik a földbe. Valahogy nem vártam, hogy ez a nap eljöjjön... de... most még most volt... 2014. Nem akartam ennyire előre rohanni, mert jó esély volt arra is, hogy Kate nézi végig ugyanezt. - Talán majd egyszer sort kerítünk rá - kacsintok rá, mint nagypapa az unokájára, hogy mikor viszi már el a vidámparkba. - Azt mindenesetre látom, hogy jó hasznát vetted annak, amit kaptál. Igen, büszkélkedhettem egy unokával, aki itt állt előttem... még élve, szóval ha másra nem, erre az voltam. Az őrző lét nem életbiztosítás és ezért is vállaltam önként és dalolva a kitanítását. S életben volt, erre igazán büszke lehettem... sok más mellett.
- Sajnos ez igaz… - ismertem el kelletlenül, hogy ő sokkal hatásosabb ennél. – Nem a falkahelyzet miatt jöttem a városba, bár tény, hogy örültek a tapasztalatomnak – vontam meg a vállaimat egyszerűen, mindenféle nagyzolást mellőzve. Pedig az igazság ez volt, a harcosok közül ismereteim szerint csak maga a Protektor volt tapasztaltabb nálam, ami azért elég nagy dolog szerintem. Bár az is igaz, hogy én is sokat leraktam már az asztalra hosszú életem során. – Ha kell, akkor teszem a dolgomat, de annyira nem visel meg, hogy mi van a két falkával, csak időnként bosszant egy-két dolog. Amíg békén hagyják az embereket, addig felőlem élhetnek, mint hal a vízben. Gondolom te is tagja voltál valamelyiknek már az egyesülés előtt is… - fűztem hozzá, mivel nem voltak ismereteim egyelőre ezzel kapcsolatban. Most szerettem volna pótolni eme lemaradásomat, és ha esetleg nem válaszolna, én akkor is könnyedén kideríteném ám. Ezen ne múljon! - Talán, de az én számból még a könyvek is érdekesek, szóval a döntést hagyd csak rám. Nem akarlak egyik előadásomon sem meglátni, világos? – kérdeztem határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Ha ennyire szeretnél megnézni egy egyetemi órát, akkor ülj be valahová máshová, de az enyémet eszedbe se jusson megzavarni! – nagyon reméltem, hogy meg sem próbálkozik majd vele, mert azért igencsak morcos lennék és szerintem ezzel ő is tisztában volt. Úgysem bírna nyugton maradni és csak felbosszantana ahelyett, hogy hagyna tanítani. Nem akartam, hogy még jobban vagy többen megorroljanak rám. Nem érdekelt volna, de ez jelenet rendezése nem illett volna hozzám. Nem drámakirálynő voltam, hanem régész. - Nem tudom, hogy nekem volt-e valaha is olyan időszak, amikor nem nőtt be a fejem lágya… - itt most már egy kicsit nagyképűvé váltam, de bizonyos tekintetben igaz volt. Nem sok gyerekkorom volt, még ha bizonyos ideig szép és jó is volt minden. Tizenhét évesen azonban már kevesebb volt az életem egy apával, egy testvérrel és egy voltam az őrzők közül, akik megtanítottak arra, miként harcoljak a vérfarkasok ellen. Azt hiszem, hogy ez korántsem nevezhető átlagos, idilli gyerekkornak, igaz? Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit fiatalon hívnak el, de szerintem nálam elszántabbal még nem nagyon találkoztam. Igen, ezt mindenféle túlzás nélkül állítom most. - Igen. Elismerem, hogy alapnak jó volt. Jó alap nélkül nem itt tartanék, de a többihez sok közöd igazából már nem volt – két karomat összefontam magam előtt, mert kezdtem egy kicsit fázni. Igazából nem gondoltam, hogy ilyen sokáig kint leszek, azt hittem, hogy csak kiszaladok és ennyi, éppen ezért nem öltöztem fel annyira. Behívni viszont nem igazán akaródzott, így ezt fel sem vetettem. Inkább fogok erre a helyre fagyni, minthogy beinvitáljam az irodámba. Igen, tudom, hogy nagyon önfejű és makacs nőszemély vagyok, erre senkinek nem is kellett emlékeztetnie.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Naugye - somolygok, majd miután megjegyzi, hogy miért, pontosabban miért nem jött, picit megilletődök. - Ahhha, szóval az nem álok volt ezek szerint, amit emlegettek. Igen, a rádióadásban megemlítették, hogy Kate egy ásatás végett jött Fairbanks-be, de akkor még azt hittem, biztos csak valami olyan őrzős alibi az áthelyezéshez. A jelek szerint nem kicsit tévedtem. Hát nem az első, mint mondottam pár sorral/oldallal feljebb. - Talán az lett volna a legjobb, ha nem is nyúlnak hozzájuk. Valószínűleg ez a kritika az én számból eléggé erős és a múltamat szemlélve nem pont nekem kellene kifogásolnom. Ahány embert már kinyírtam korábban, nem nekem kellene döntőbírót játszani. Ugyanakkor mióta Fairbanks-ben voltam, figyeltem rá, hogy lehetőleg ne a városban garázdálkodjak... s én végignéztem azt a folyamatot, ami végett Castorék ide lettek hívva végül. - Jól gondolod - bólintok. - A helyi falkához tartoztam - sóhajtok egyet. - Vicces mi? Kétszáz év egyedül, távol a falkaléttől. Erre? Belépek egybe és egyből felfordul minden. Tény ami tény, beléptem az őslakosokhoz, elmentem pár hónapra és mire jövök vissza? Volt önálló falka-nincs önálló falka. Komolyan mondom, ilyen időzítésre is egyedül csak én vagyok képes ezen az átokverte világon. Végignézve a múltamon ez valami beteg mód igaz. Mindig odakerültem, ahol valami helyzet van... rossz ember, még rosszabb helyen, még rosszabb időben... bár erről talán lehetne vitatkozni valami filozófussal. - Naszép. Legalább diktafonra vedd már fel akkor és add oda az anyagot - amikor megemlíti, hogy esetleg más órákra is beülhetek, felcsillan a szemem. - Hm, adták egy tippet. Hogy mit, azt nem kötöm az orrára, de találtam egy kiskaput... majd talán egyszer beváltom, ha olyan lesz az időbeosztásom. Igaz, eléggé kiszámítható időközönként vagyok behívva dolgozni, de hát ha megint eltéved egy egész turistacsoport... naigen, akkor rohanni kell mindenkinek. Amikor eltűnődik és felteszi a költői kérdést, sajnálatára nem hagyom költőinek. - Te is voltál fiatal... meg amúgy is, az én vérem is csörgedezik az ereidben. Bocsi, szériatartozék - vonok vállat. Lehettem akármennyire erős, akármennyire gyors, vagy képzett gyilkos, profi illuzionista, azért tele voltam én is defektusokkal. Igyekeztem kifele is a keménységet mutatni, még ha nem is úgy, mint egy kiképző őrmester. Viszont tény, lelki dolgokban voltak olyanok, amivel engem eléggé meg lehetett fogni. Ilyen volt Sarah, határozottan... illetve az éppen előttem álló, pimasz Kate. Naigen, mondhatjuk, hogy volt egy unokafétisem, melyet viszont egyszer sem árultam el neki... amennyire gonosz tud lenni még ki is használná. Igen, én ismertem őt, akárcsak ő engem... csak nem erről az oldalamról. - De tartasz valahol és ez a lényeg. Gondolom elég sok toportyánt sikerült meglepned korábban. Őszintén szólva szívesen megnéztem volna, hogyan kamatoztatja a tudását éles helyzetben, persze nem a saját bőrömön. A végén még túl jól sikerülne a dolog valamelyikünk részéről... igen, egyáltalán nem becsültem le, mint azt a mellékelt ábra mutatta. Úgy tűnhetett, de nem volt szokásom. Túl sok harcon vagyok túl ahhoz, hogy még a legjelentéktelenebbnek tűnő ellenfelet is félvállról vegyem. - Jégszobornak készülsz? Egen, feltűnt, hogy fázik s nem igen akartam, hogy itt fázzon széjjel. Viszont csak úgy se akartam visszaküldeni, ennyi kedvesség a részemről már feltűnő valószínűleg... szóval... hogyan legyünk kedvesek és küldjük be az unokánkat meleg helyre burkoltan, miközben bunkók vagyunk vele, ala Nich.
- Nem, tényleg ezért jöttem. Általában kérelem miatt helyeznek, mivel elég sokat utazok – vontam meg a vállaimat. Nem is emlékeztem most, hogy mikor volt utoljára példa arra, hogy valahová azért költöztem, mert ott tényleg nagy szükség volt rám. Volt már ilyen, ez tény, viszont az utóbbi években nem igazán esett meg velem hasonló. Ez a mostani inkább csak egy szerencsés egybeesés volt, mert azon túl, hogy felfedezhettem magamnak egy érintetlen leletet, még a helyi protektorátus is elég nagy hasznomat tudta venni. Szívesen segítettem én nekik, főleg most, hogy a munkámmal nem igazán tudtam haladni a havas időszakban. Elég baj volt ez nekem, de addig legalább majdnem maximálisan az őrzői feladatokra tudtam koncentrálni. Nem igazán búslakodtak emiatt. Mivel annyira nagyon régóta nem csöppentem bele ebbe az égész háborús helyzetbe, így csupán nemes egyszerűséggel megvontam a vállaimat. Nem tudtam volna állást foglalni, hogy mi lett volna a jobb az itt élőknek. Nem is akartam én megmondani, nekem így is megfelelt, meg úgy is. Az elkövetkező néhány évben reményeim szerint még itt leszek, ha tarthat addig az ásatás, így aztán elválik majd a jövőben, hogy helyes döntés volt-e az összeolvadás, vagy sem. Kitudja még, hogy mit hoz magával ez az egész. Következmények úgyis mindig vannak, főleg az ilyen drasztikusabb változásoknál. - Aha! – bólintottam egyet, valahogy éreztem a viselkedése meg a megnyilvánulásai alapján, hogy az itteniekhez húz inkább a szíve. – Nos, majd kiderül, hogy mi fog történni – mondtam végül, arra meg semmit nem feleltem, hogy ő pont most csatlakozott és ez történt. Mindig van valami, emiatt kár is, hogy fájjon az ember feje. Ha ez nem történt volna, valami más egészen biztos, hogy így is bekövetkezik. Bár az tény, hogy azok alapján, amit eddig tudtam róla, mindig vonzotta a bajt. Vannak ilyen emberek, szerencsére én nem tartoztam közéjük. Én általában ott léptem be a képbe, ahol már megtörtént a baj és azt meg kellett oldani. - Hagyjál már ilyen ostobaságokkal, könyörgöm! – túrtam bele a hajamba most már idegesen. Nem is értettem, hogy mi a francért érdekli hirtelen ennyire az egyetem. Itt volt egy rohadt hosszú élet a háta mögött, ha annyira akart, eddig is elmehetett volna. Nem tetszett, hogy ennyire érdeklődött a munkám iránt, mert ez nekem valahogy gyanús volt. – Tudod mit, inkább felejtsd is el, amit mondtam. Ha meglátlak az egyetem környékén, kidoblak. Én, saját kezűleg! – jelentettem ki szigorúan. Még csak az kellett volna, hogy a későbbiekben erre szaglásszon. Bár azt hiszem, ha ez megtörténne, akkor maga Will tenne valamit az ügy érdekében. Lehet, hogy az lenne a legmulatságosabb alternatíva. Talán még én is jót nevetnék rajta. - Talán így van, de ezt egészen biztos, hogy nem örököltem tőled! – hárítottam egyből ezt a marhaságot. – Én még fiatalon is érettebb voltam, mint te most – ráztam meg a fejemet, de mosoly nem jelent meg az arcomon. Ebből is tudhatta, hogy komolyan mondtam és nem csak viccelődtem, vagy elnéztem ezt neki. Jézusom, hát dehogy néztem el! Sokszor igencsak rosszul voltam ettől a tulajdonságától, de hát ez van. Szokták mondani, hogy az ember nem válogathatja meg a rokonait. Meg voltam én áldva a családommal, bár Kyle azért még elég tűrhető volt, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy szerettem őt. - Mindig meglepem azokat, akik kevesebbet néznek ki belőlem, mint amennyi van bennem! – nem nagyzoltam, egyszerű tényként közöltem. Én nem egyszerűen csak tartottam valahol, hanem kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan révbe érek majd. Nem egészen pár év múlva már lassacskán elkezdek majd kiöregedni és hamarosan már csak úgy leszek jelen az őrző közösségben, mint afféle tanácsadó. Nagyon nem vártam azt az időszakot, jobban szerettem a tevékeny életet, semmint a semmittevést. - Ebben a rohadt hidegben szerintem nincs olyan, aki ne készülne annak! – zsörtölődtem tovább, miközben összébb húztam magamon a kabátot. Már ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Szívesen behívnálak, de gondolom megérted, hogy nem! – nem, nem hívtam volna be szívesen egyáltalán, ez nyilvánvaló. Ha így lett volna, akkor már rég megteszem ahelyett, hogy itt fagyoskodjak.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Amikor megemlíti, hogy sokat utazik, elkezdek kuncogni. - Családban marad, nemde? Az most teljesen lényegtelen, hogy valaki munka miatt vagy kedvtelésből veszi nyakába a világot, a végeredmény számít. Az, hogy elmegy valamerre, új dolgokat és kultúrákat láthat, kiterjeszti az addigi világképét... hát igen, ezek voltak azok a dolgok, amik miatt visszasírom a csavargó életemet. A kötetlen járkálás, amikor senki és semmi nem parancsol nekem, maximum ha megfogadom tanácsként... még ha igazából nem is ez vezetett az útra, de az már lényegtelen. - Reméljük, hogy semmi rossz. Mindenki érdekében. Talán az én számból ez furcsán hangozhatott, de tényleg így gondoltam. Fairbanks földjét már így is túl sok vér áztatta, még ha egy rendes konfliktus több áldozatot is követelt volna... s valahogy úgy éreztem, nem pont ezen a területen kellene a világ ilyen dolgait kiélni. Méltatlan ahhoz a földhöz, ahonnan származunk mi, még ha a vérfarkasok nem is pont a jótét lelkűségükről híresek. Mindenesetre a vérszívás immáron magas fokon zajlik, hallva kisunokám kirohanását. ~Hát testvér, ha valamiben, ebben még mindig jó vagy~ - vigyorog Ikina, valahol a testemben elzárva. ,,Csodálkozol? Vannak dolgok, amikben nem kopik meg az ember." ~Kate-t elnézve ő nem igen díjazza.~ ,,Igaz, de mikor kérdeztem meg, kíváncsi-e rá?" Soha, ez tény, nem is kaptam választ a kérdésemre. Ellenben újabb korlátozást igen Kate-től. Ah, ha tudná, hogy simán be tudnék menni úgy az egyetemre, hogy neki fel se tűnik... volt pár olyan trükk még a tarsolyomban, amiről neki fogalma sem lehetett. - Nana, akkor egy törött ablaknál többet kell ám kimagyaráznod. Főleg, ha gondolok egyet és beiratkozok. Oké, semmi kedvem nem lenne hozzá, meg amúgy is, én nem rendelkeztem azokkal az előképzettségekkel elvileg, amivel egy egyetemi hallgatónak kell... másfelől ismertem elég ügyes embereket, akik mindent el tudnak intézni, ha kell. Viszont... ah, az elején talán jó móka lenne, de valószínűleg idővel unalmassá válna az, hogy ülök a padban és körmölök... rendben van, tudom, hogy manapság milyen egy átlag egyetemista, de én még régimódi vagyok eléggé... bár erről Kate-nek nem kell tudnia... mármint arról, hogy meddig bírnám az egészet. Hagy lebegjen csak a lelki szemei előtt a rémkép. - Gondolod? - vigyorgok. Akárhogy is, voltam, amilyen. Néha - Kate számára gyakran - elviselhetetlen, túlbuzgó, éretlen... de ha akartam, lehettem szöges ellentéte is. A helyzet az, hogy egy ilyen idős vérfarkas, mint én voltam, már túl sok rétegű. A rengeteg átélt veszély, öröm, kínszenvedés, siker... maradéktalanul rányomja a bélyegét az életre. Ezért volt az, hogy ha kellett, akkor ki tudtam engedni magamat ilyen szinten, mint most Kate-nél... de vajon az Adélaide-al való találkozásom után hányan mondanák meg, hogy egy és ugyanaz a személy vagyunk? - Nagyon helyes. Remélem megtartod ezt a jó szokásodat a jövőben is. Nem szívesen vettem volna, ha ráfázik valakivel, főleg nem vérfarkassal. Olyankor egyetlen egy elkövetett hiba is elég ahhoz, hogy valakinek az életébe kerüljön... mondjuk valószínűleg ott állnék fel a kellemes karosszékemből és mennék gyilkolni egy kiadósat. Akármennyire is ki nem állhatott, az én unokámat ne merészelje senki fattya bántani... különben onnantól a sorsán van a pecsét. - Hát nem is tudom, én egész jól megvagyok - emelem fel az egyik kezemet, amiből szinte sugárzik a hő. Hiába, vérfarkasként az olyan, mint a hideg, ilyen szinten még nem ártott meg... utoljára akkor fáztam úgy ahogy, amikor felmásztam a Himalájára. - Beülhetünk valahova, ha gondolod - ajánlom fel, tökéletesen tudatában, hogy úgy se fog jönni jó eséllyel. - Bár ha inkább odabent melegednél... Újabb rejtett utalás a részemről. Szívesen trécselnék még Kate-el, de azt tényleg nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapjon itt nekem.
- Nem hiszem – ráztam a fejemet. Tudom, hogy konok vagyok, de valahogy nagyon nehezen voltam hajlandó elismerni, hogy egy családból származunk. Adtam neki esélyt, az tény. Nem is utáltam annyira, mint amennyire kimutattam, de azért ez nem jelentette azt, hogy elfelejtettem, hogy mit tett. Közvetve ő tehetett arról, hogy őrző lett belőlem. Ha az apám élt volna, talán nem így alakul az életem, de ezen már kár is gondolkozni, igaz? Az időben nem mehetünk vissza, ha akarunk, ha nem. Jól van ez így, jól éreztem magam a hosszú élet dacára is, és szerettem, hogy olyan erő feszült a testemben, amelyet a legtöbben nem néztek volna ki belőlem. - Te azért utazol, mert nem bírsz megülni a seggeden. Én azért utazom, mert így új dolgokat tárhatok fel, és dolgozok. Nem szórakozásból! – közöltem határozottan, felszegett állal. Rajtam aztán nem fog kifogni, nem ejtettek a fejemre. Ha nem is volt igazam, válaszom szinte mindig volt készen, amivel visszavághattam. Még szerencse, hogy az eszem az évek múlásával is ugyanolyan éles maradt, mint a borotva. Szerettem eme tulajdonságomat, azt meg főleg, hogy sokszor remekül átláttam a helyzeteket is, amikbe keveredtem. Vagy amibe esetleg mások keveredtek. - Az sem érdekel különösebben, ha beiratkozol. Én már úgysem tanítok itt sokáig – közöltem nemes egyszerűséggel, megvonva a vállaimat. Tényleg csak annyi időre szólt a szerződésem, amíg az ásatást el nem kezdhetjük. Ez reményeim szerint a lehető leghamarabb be fog következni a tavasz enyhüléssel együtt, de talán csak naivan dédelgettem ilyen reményeket. Mondjuk, honnan is tudhatnám? Hiszen soha nem voltam még itt egy telet sem, kivéve most. Máris megtapasztaltam, hogy nem jó buli, de talán ki fogom bírni a következőt is, mert nagyon reméltem, hogy az ásatásunk még plusz egy évadot ki fog bírni, és az számomra még egy telet jelentene itt, Alaszkában. - Ja, és ne is próbálkozz olyan illúzióval, hogy te ott sem vagy! – tettem hozzá, mintegy mellékesen. Ó, hát én nagyon jól tudtam, hogy meg tudná tenni, hogy úgy jöjjön be az egyetemre, hogy az senkinek fel sem tűnik. Nem voltam hajlandó ezzel az eshetőséggel számolni és nagyon reméltem, hogy igazából neki sem lesz hozzá kedve, csak a szája jár most. Tuti, hogy teljesen kiakasztana a jelenlétével és az nem tenne jót a tanári pályámnak, az egyszer biztos! - Igen, gondolom! – közöltem határozottan, még bólogattam is hozzá. Tényleg annyira éretlennek tűnt időnként, mintha a rokoni szál pont fordítva lenne nálunk és én lennék az ő nagyszülője. Ez egy elég szomorú kép volt a fejemben, de most mit tegyek? Nem távolíthatom el a közelemből úgysem, ha ő nem akarja. Megölni meg még nem fogom, majd talán akkor, ha éppen olyan hangulatom lesz és annyira felbosszant, hogy az számomra elképzelhetetlen jelenleg. Jó, azért annyira mégsem, elég hamar dühbe tudtam jönni, ha valami olyan történt. Csak a megfelelő pontokra kellett rátapintani és máris elszállt az agyam. - Akkor legyél csak meg jól és ne dörgöld az én orrom alá! – szóltam rá ellenségesen, még a szemeim is összeszűkültek. Esküszöm, hogy veszek most már valami olyan kabátot, amiben van fűtés is. Biztosan vicces lehet, de kellett egy ilyen. – Be akarsz ülni velem valahová? – vontam fel a szemöldökömet. – És én miért akarnék veled bárhová is elmenni? – igazából már nem volt most dolgom odafent, mivel a nálam lebzselő hallgatóm már bizonyosan elment, hiszen lezártam vele a beszélgetést. Ez viszont nem jelentette azt, hogy én majd bárhová elmegyek vele szívesen.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. - Az ok az mellékes. Mindketten csavargók vagyunk Kate, akárhonnan nézed. Mindegy, hogy brahiból vagy munkából mész-e valahova. Új dolgokat, új tapasztalatokat szerzel, kapsz egy szeletet a világból. S ez a legfontosabb az egészben – a halvány mosoly lassan nosztalgikusba csap át. – A felfedezés izgalma, szépségei. Kár lenne letagadni, hiányzott. Mikor csak a nyakamba vettem a világot, hogy megnézzek néhány érdekességet, új ismereteket felfedezve. Ez az, amit jelent wagabondnak lenni. Mondhatjuk, hogy kihasználtam az időt, mely megadatott vándorként. Rengeteg ismeret, kaland fémjelezte ezt az ösvényt, olyan dolgokat megtanítva, melyeket rendes körülmények közt, a nappaliban olvasgatva sosem tanulhattam volna meg. Ah… néha visszasírom ezt az egészet… de már vége volt, új életet kezdtem Fairbanks-ben. - Pedig a diákjaid biztos hiányolnának. Oké, fogalmam sem volt róla, milyen tanár lehet. Viszont volt kiindulási alapom. Kate tanoncként szorgalmas és mindenre odafigyelő volt, nem kevés aggyal. Tipikusan az, aki behajtja magán a tanulnivalót… s sejtettem, hogy ezt most, tanárként másokon is megkövetelheti. Egy egyetemi diáknak meg elvileg ez alapkövetelmény… nem? Izé… oké, nem jártam egyetemre, gondolom én… bár amiket manapság olvas az ember… - Most mért? Akkor senki se tudná meg, hogy ott voltam, még te sem. Úgy meg teljesen mindegy. Akárhogy is, az illúziókkal vicces dolgokat lehetett volna csinálni. Zavarni az órákat, a professzorokat kényelmetlen helyzetbe hozni… ah, mikor még ezekkel játszogattam kölyökként, régi szép idők. Viszont, bár ezt a másik úgy se tudja, kétlem, hogy most éltem volna vele… főleg úgy, hogy egyszerre csak egy illúziót tudok használni, még ha utóhatásként annyira bele is plántálom valakibe a dolgokat, hogy még pár percig nem szabadul a képzettől. Az pedig biztosan arra menne el, hogy rejtve maradjak egy ideig. - Hm, szóval gondolod, így viszont nem tudod, értem. Naja, tényleg gyerekes voltam olykor… gyakran, de egyesek szerint jól állt. Igaz, velük nem csesztem el már azelőtt a kapcsolatomat, hogy megismerkedtünk volna, de hát ez van. Sajnos a családi életem még emberként sem volt valami felhőtlenség, de farkasként meg aztán főleg nem. Na, és akkor EZT a családi kapcsolatot már meg ne említsem… bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok… - Késő – vigyorgok pimaszul, majd a visszakérdezésére megvonom a vállam. – Még mindig jobb, mint ha itt játszol jégkirálynőt. Meg talán meg is hívlak valamire, ami felmelegít. Csak a régi idők emlékére. Direkt nem tettem hozzá, hogy szép… viszont korábban se volt szokatlan, ha néha összeültünk beszélgetni. Rendben, azok se voltak felhőtlen, vigyorgós családi beszélgetések, de legalább tudtunk értelmesen szót váltani egymással, legalább a látszatát keltve egy normális ,,kapcsolatnak”.
- Aranyos, ahogyan össze akarsz minket hasonlítani, de egy dolgot elfelejtesz! – figyelmeztettem komolyan, ajkaimon megjelent valamiféle mosoly, bár igazából távolról sem lehetett volna annak nevezni. – Te mindig ilyen voltál, én viszont csak azóta utazok, hogy ez a munkám. Előtte én nem éreztem rá késztetést és most sem. Ha kéne, megmaradnék egy helyen, de ha munkát ajánlanak, akkor megyek. Te viszont képtelen vagy hosszútávon megmaradni ugyanott! – ingattam a fejemet. Mindig kereste a bajt, míg engem csupán megtalált, ha úgy alakult az élet. Sokszor inkább hárítottam magamtól a necces helyzeteket, mert így is bőven akadt az életemben elég izgalom, nem hiányzott még plusz élmény. - Kötve hiszem – nevettem fel kurtán, amikor a diákjaimról beszélt. Dehogy hiányolnának, nem ringattam magam efféle illúziókba, az amúgy sem az én reszortom volt. – Később meg valószínűleg úgyis fognak velem találkozni újra – vontam meg a vállaimat, és azt már nem tettem hozzá, hogy miért vagy hogyan. Ahogy azt sem, hogy én sem hiányolnám őket különösebben, egyszerűen csak fura lenne, hogy már nincs senki, aki az őrületbe kergetne csak úgy. Mármint olyan értelemben, hogy tanítanom is kell az illetőt. Olyan sajnos bőven akadt, aki mindentől függetlenül képes volt kihozni a sodromból, az egyik történetesen éppen előttem állt. Csak a fejemet ráztam, és úgy döntöttem, hogy csak azért sem fogom folytatni a vitát arról, hogy használ-e illúziót, vagy sem, hogy bejön-e egy órára, vagy sem. Nagyon reméltem, hogy tiszteletben fogja tartani a kérésemet, mert ha megtudom, hogy nem így történt, akkor elég nagy baj lesz, ezt bizonyára már most is sejtette. Nem olyan fából faragtak engem, aki szereti, ha hülyére veszik, és nem hallgatnak a szavára. - Ezt most mind a kettőnk érdekében, meg sem hallottam! – hárítottam el a gyerekes kötekedését. – Az egyértelmű volt, hogy te fizetsz, a régi időket pedig nem nagyon volt kedvem felidézni – közöltem nemes egyszerűséggel. Most mit játsszam meg magam? Szerintem előtte pont nem kellett, nagyon jól tudta, hogy milyen vagyok valójában. Igazából más előtt sem sűrűn volt ez kötelességem, csak ha valamiféle érdekem fűződött hozzá. Ó, akkor bizony roppant elbűvölő nőszemély tudtam lenni, csak utána rosszul voltam már attól is, ha csak rágondoltam! - Miért kerestél meg? – kérdeztem, egyből belevágva a közepébe, miután elindultam vele az egyik kávézó irányába. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy egészen pontosan mire vágytam. Ételre, vagy valami italra, ami felmelegít. A kávé azonban mindig jó választásnak tűnt, ezért is gondoltam ki most is azt. Legfeljebb meghív ebédelni és másik irányba kanyarodik. Elméletileg úgyis régebb óta van már itt, mint én, szóval ismernie kellett a helyeket a környéken.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halványan elmosolyodok. - Azért néhány inger nekem is kellett, hogy vándorló útra lépjek. Például az, hogy ki akartak végezni, eléggé nyomós indok volt, nemde? Oké, tény, annak idején kalandor magamtól lettem, mert vonzott a kalandok lehetősége... de ha annak idején a falkámnál nem kezdik el kavarni a szart és kényszerítenek bele abba a helyzetbe, akkor talán még mindig velük élek. Még mindig, békességben ott lennék a falkával... de valószínűleg fele annyi tudással, mint most, s akkor talán most nem is beszélgetek Kate-el... mert nem létezne. Ah... nem szeretek belegondolni ilyenkor, mi minden alakulhatott volna másként... sajnos nem vagyok benne biztos, hogy feltétlenül jobb is lett volna a dolog. Viszont az, hogy nem tudok sokáig megülni a helyemen... hát vicces olyan szájából hallani, aki mellett lehúztam 15 évet egy városban, de lényegében igaz a dolog. A megjegyzésén somolygok, ehhez nem tudok mit hozzászólni. Talán csak bizonygatni, hogy dede, de akkor meg ugyanott vagyunk, ahol a part szakad, hisz ellenkezne. Elapad az illúziós próbálkozás is, elvégre annak meg akkor lesz értelme, ha végül valahogy tényleg beszivárgok valahogy... bár lehet az a folytatás egyáltalán nem lenne szép, de majd az idő eldönti, mi lesz belőle. Mondjuk nem tudom, mi baja van a jégkirálynővel, néha tényleg tudott úgy viselkedni, meg azt hittem, a lányok szeretik az ilyeneket... ja, bocsánat, már nővel van dolgom. Namindegy. - Hát ha már enyém az ötlet, akkor egyértelmű biza - mosolygok halványan, s jé, megindulunk. Végül úgy ahogy sikerült elérni, hogy menjen melegebb térségre, bár igazából nem gondoltam volna, hogy csatlakozik hozzám. Jó, tudtam én, pontosan hogy állunk, csak hát az első momentók után nem számítottam rá. Mondjuk rendben van, az ingyen lehetőségekre ki nem mozdulna rá... jó, nem félreérteni, nem ingyenélő sétált mellettem. - Gondoltam megnézem, mi van veled - felelem a kérdésére. -Nem igen láttalak az elmúlt... mennyi is? 50 évben? Igazából ezen a környéken nem igen voltam ismerős, szóval képzeletben vakartam is a tarkómat, hogy hova. Ikina bezzeg, az a galád dög nem segített, csak fetrengett a röhögéstől odabent, elnézve a párbeszédünket. Mindenesetre egy kávés emblémát még egy ilyen vén csont is felismer, szóval arra mentünk és be is tereltem a magát felkínáló helybe, ahol hagytam rendelni.
- De később senki nem kényszerített arra, hogy tovább menj, mégis megtetted. És itt zárjuk is le ezt a témát Nicho, mert nem vagyok hajlandó ezen vitatkozni. Nem hasonlítunk egymásra és kész – közöltem határozottan. Semmi kedvem nem volt most szócsatákat vívni vele, bár azt nem mondhatnám, hogy a viszontlátás öröme miatt. Inkább csak eleve nem volt kedvem ehhez az egész helyzethez sem, szóval talán érthető volt a reakcióm. Meg az ilyen gyerekes versengést amúgy sem kedveltem soha, ha valami ilyen mánia jött volna rám, akkor volt olyan, akin kiélhettem. Szerencsére mostanság nem akartam versengeni senkivel, mert tudtam magamról, hogy elég jó vagyok így is. Mindenféle téren. Magamban azért még dohogtam egy sort a jégkirálynős megjegyzése miatt, de ezt inkább megtartottam magamnak. Felesleges lett volna tovább ragozni, pedig ezt azért mégiscsak kedvem lett volna cáfolni. Már csak azért is, mert én túl hirtelen és szenvedélyes voltam ahhoz, hogy jégkirálynőnek lehessen titulálni. Még ha most nem is egészen a természetemre gondolt, szerintem valahol akkor is megbújt ilyen vonatkozás a szavai mögött. De hogy vajon mi súgta ezt, azt nem is tudom. Talán az évek, vagy a tapasztalat, amit vele kapcsolatban szereztem? Minden bizonnyal. Sejtettem, hogy nem számított a beleegyezésemre, mert én sem számítottam rá, hogy végül igent mondok neki. Még az ingyen kávé reményében sem, mert annyit úgy gondoltam, hogy nem ér az a félóra, amit vele kell eltöltenem. Ám valami belül mégiscsak erre sarkallt, és nehezen bár, de beadtam a derekamat. Hálálkodni nem óhajtottam, engem nem abból a fából faragtak, amúgy is tudjon rá, ha már meghívott, nem? - Ha felhívtál volna, megspóroltál volna mind a kettőnknek egy utat – utaltam arra, hogy most már engem is sétára késztetett azzal, hogy felajánlott egy kávét. – Tudod, sokkal egyszerűbb dolog ám, és ha azt tudtad, hogy itt dolgozom, a mellékemet is ki tudtad volna deríteni a honlapon vagy a porta felhívásával – vetettem fel nemes egyszerűséggel. Még mindig jobban örültem volna, ha inkább hívogat ezek után állandóan, minthogy idejárjon. Nem nagyon akartam amúgy sem leleplezni a rokoni kapcsolatot kettőnk között, bár talán két Strauss egy városban már önmagában is elég gyanús lehet ahhoz, hogy valaki ne vélje véletlennek. - Igen, nagyjából ötven éve. De már meggyőződhettél arról, hogy nagyszerűen vagyok, minden rendben velem. Szóval, mit szeretnél még megtárgyalni velem, ha már meghívtál? – forszíroztam tovább a témát. Még mindig nem volt sok kedvem, ezt el kellett ismernem, ráadásul az sem illett volna valahogy hozzám, ha elkezdek neki mesedélutánt tartani a félresiklott házasságomról, meg minden másról, ami történt velem. Arra sem voltam különösebben kíváncsi, hogy milyen háborúkat járt meg azóta és miként keveredett ide, de úgy éreztem, hogy ez elől sokáig úgysem menekülhetek majd. Előbb-utóbb be fog találni ezzel is, legnagyobb örömömre.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Ahogy érzed - rántom meg a vállaimat. Én se azért jöttem ide, hogy vitaestet rendezzünk itt a gének és jellemzők öröklődéséről, illetve ezek valószínűsíthetőségéről a mi esetünkben. Más kérdés az, hogy jelenleg nem igen sikerült meggyőznie... nekem se őt, de az részletkérdés... abban igaza lehet, hogy talán mellélőttem itt a csavargóvér boncolgatásában... elvégre, régen találkoztunk észrevehetett jópár olyan dolgot magán, amit én nem meg változhatott... deeee... de általánosan nem tudja elmondani, hogy nem hasonlít rám. Vannak olyan dolgok, amiket már korábban is észrevettem. Nem feltétlenül rosszak, de ki tudja, hogy idősebb korára hogy fognak alakulni a dolgok. Talán marad a jelenlegi... s mondanám azt, hogy remélem, a nagyanyjától örökölt inkább, de azzal sem járhatott volna jól... Helena egy álnok kígyó volt, még ha szeretetéhségből is tette azt, amit... azzal az ággal talán még az enyémnél is rosszabbul járna. Pff, basszus, úgy beszélek, mint ha vérfarkas lenne és örökölte volna a vérvonalamat. Hát igen, ettől a balesettől aligha kell aggódni... elég jól be van biztosítva hozzá a leányzó. - Gondoltam rá, de én a magam részéről jobban szeretem a személyes találkozókat. Már hozzászoktam ezekhez a kütyükhöz, de nekem a telefon olyan... személytelen néha. Hiába, ezek a vackok alig 50-60 éve jelentek meg s korábban ha volt valami, akkor oda kellett állnom személyesen az ügyfél, tiszt, katona vagy akárki elé. A levelezés még oké volt, elvégre ott láttam mások kézírását... de az e-mailnél is voltak már érdekes dolgok... főleg amikor először írtam és elgondolkoztam rajta, hogy akkor most hol a toll meg a papír hozzá. - Miért pont Fairbanks? - kérdezem. - Oké, tudom, hogy munka végett, meg te sem vagy egy szívbajos teremtés, de ez a térség az elmúlt években nem pont abba a kategóriába tartozott, ahol nyugalmasan lehetne dolgozni. Nem zavart, hogy milyen állapotok uralkodnak a városban? Mondhatjuk, hogy aggódtam valahol Kate-ért, még ha ennek jelét se mutattam, s szerencsére neki kicsit nehezebb dolga volt mások dolgainak kiderítésében, mint nekem. Mondjuk, ennyi erővel lerághattam volna a körmeimet az elmúlt években, hiszen a kezdetektől fogva tudtam, hogy harcos lett. Talpraesett és erős volt, ezt nem vontam kétségben sosem és valahol nyugtatott... ám én meg azt tudtam, hogy mindig van egy nagyobb hal.
Örültem, hogy legalább nem erőltette túl a témát, mert az igencsak kihozott volna a sodromból és egészen biztos, hogy szó nélkül hagynám faképnél egy ilyen után. Ha már idejött, akkor mi a fenéért veszekedünk azon kívül, hogy mi ilyenek vagyunk? Arról meg főleg nem akartam vitát nyitni, hogy mennyire hasonlítunk, mert én úgy gondoltam mindig is, hogy nem túlzottan. Muszáj volt ezt gondolnom, mert így megvolt némi illúzióm, hogy semmi közöm hozzá. Jó, persze, tudom én, hogy a családot nem lehet megválogatni, de azért amikor lehet, akkor szeretek elfelejtkezni bizonyos személyek létezéséről. Mondjuk az övéről is, de ez nem nehéz. Amennyi munkám van, mindig eltereli valami a figyelmemet és sokszor még azt is elfelejtem ilyenkor, hogy ettem-e egyáltalán. - Aha, az lehet, hogy személytelen, de néhány esetben sokkal jobb! – azt már nem tettem hozzá, hogy például most is jobb lett volna, mert szerintem elég egyértelmű volt az, amit nem mondtam ki. – Egyébként sem árt felhívni valakit, akit rég nem láttál, mielőtt beállítasz hozzá szó nélkül. Mint sokan mások, én sem kedvelem az ilyesmit túlzottan! – fűztem hozzá, csak hogy érezze a súlyát. Tényleg nem örültem ennek. Oké, valószínűleg akkor sem repestem volna, ha előre tudom, hogy jönni fog, de legalább lelkiekben megpróbálhattam volna felkészülni rá. Aztán vagy sikerül, vagy teljesen kimegy a fejemből és ugyanott tartok, mint most. - Mintha ezt már az előbb megbeszéltük volna… - fűztem hozzá mogorván, miután elhangzott a kérdése. – Nem, egyáltalán nem zavarnak az állapotok, mint már mondtam – ismételtem el újra, és jeleztem a hangszínemmel azt is, hogy mennyire nincs ínyemre papagájt játszani. – Amúgy meg elég keveset tudhatsz a régészetről, ha azt hiszed, hogy az amúgy nyugalmas – puffogtam még egy sort, csak a teljes összhatás kedvéért. Tudom én, hogy nem alapműveltség, de időnként annyira meg tudott lepni, hogy az emberek milyen keveset tudnak bizonyos dolgokról, hogy az valami hihetetlen. Lehet, hogy nem tűnik annyira izgalmasnak a munkám külső szemlélők számára, de amikor a sajtó vagy a látogatók zaklatnak, esetleg eltűnik vagy sérül valami, az korántsem nevezhető nyugalmasnak. Mit érdekel engem a hely? - És mint már mondtam, azért pont Fairbanks, mert itt volt a lelet, ahová hívtak, hogy tárjam fel a helyszínt. Nem túlzottan bonyolult szerintem – vontam vállat. Számomra magától értetődő volt, hogy ahol olyat találnak, ami érdekel akár csak egy kicsit is engem, akkor oda megyek szinte szó nélkül. Az sem érdekelt volna, ha éppen a farkasok vívják ténylegesen is a háborújúkat, amíg azt nem az én területemen teszik. Akkor ahhoz már nekem is lett volna egy-két, nem túl szép szavam. – Ha majd bejönnek az ásatásra szétrombolni a munkámat, és ott esik egymásnak két idióta, akkor már fog érdekelni, hogy milyen az a bizonyos helyzet a városban – azt már inkább nem is kezdtem el ecsetelni, hogy egyébként tisztában voltam a feladatommal, és ha gond volt, akkor kivételesen szó nélkül megoldottam, amit kellett. Ha bántottak valakit, amellett nem mentem el csak úgy, szemet hunyva.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Elengedtük a témát, fő a békesség... igaz, sajnos nem pont azok voltunk, akiket egy légtérbe lehetett volna zárni egy derűs beszélgetéshez, de hát na. Azért voltak nekünk is jó pillanataink, még ha két kezünkön meg is tudtuk volna számolni. Amikor néha, pár perc, esetleg óra erejéig tényleg úgy érezhettük magunkat, mint egy unoka meg a nagyapja. Óvón őriztem minden ilyen jellegű emléket a koponyámban, mert sosem tudhattam, lesz-e több. S ezek természetesen tiszavirág életűek is voltak. Megint jöttek a morgolódós napok s a mai is annak ígérkezett. Igaz, fel voltam rá készülve, meg már alapból a megjelenésem is hagyott némi kívánnivalót maga után. - Hááát... egen, ebben igazat kell adnom. Másrészt én sosem a jó modoromról voltam híres... ha visszagondolok, hogyan támadtam le annak idején Kate-t Seattle-ben, amikor még legelőször találkoztunk. Hát azt szerintem semmi se fogja felülmúlni... főleg nem az utána következő beszélgetést... a vallást. - Ah, mondjuk tényleg meddő gondolat volt - egen, burkolt elismerés a bátorságának. - Nooos... nem értek hozzá. De volt már szerencsém végignézni egy ásatást, merő kíváncsiságból. Külső szemlélőnek semmi érdekes nem volt ott, de éreztem a levegőben a dolgozók dolgait. A várakozást, a felfedezés izgalmát, a törtetést... meg aztán az örömét a sikernek, vagy a sikertelenség keserűségét... hm... egen, határozottan nem unalmas dolog. Ilyenkor gondolkozok el rajta igazán, milyen sok területen jártam, mily rengeteg dolgot láttam s tapasztaltam. Könyvet is írhatnék róla, hogy... ja, tényleg, írtam. Hát beszarok, tényleg kezdek szenilissé válni lassan. - No és, van eredmény? Ez az adásból kimaradt. Megint pusztán a kíváncsiság beszélt belőlem, nem csak üresen akartam elütni az időt ha már egyszer eljött velem. Habár tudtam művelni, azért az üres szövegelés nem tartozott a kedvenceim közé. Legyen már valami értelme is annak, ha kinyitom a számat... így sincs mindig mondjuk, de azért igyekszem. - Ezt most úgy mondod, mint ha lett volna már rá precedens. Mondjuk ahány idiótát ismerek a farkasok között tuti, hogy pont egy olyan helyen esnének egymásnak... vannak olyan egyedek, akiknek semmi se szent... mondjuk nekem se, de akkor már meccseljük le az erdőben.
Csak bólintottam egyet határozottan, amikor igazat adott nekem. Micsoda meglepetés, nem sűrűn fordul elő, hogy a nagy Nicholas nekem adna igazat, habár én ettől függetlenül még nagyon jól tudtam magamról, hogy vele szemben a legtöbbször bizony akkor is nekem van igazam, ha ő ezt nem bírja elismerni. Megesik az ilyesmi, én sem szerettem, ha más jobban tudott valamit, mint én, de az, hogy még el is ismerte, hát igazán meglepő fejleményként éltem ezt meg. Ezt ugyan nem mutattam ki, de magamban megjegyeztem. - És ha már végignéztél ásatást, és ezeket érezted, akkor miért csináltál úgy az előbb, mintha akkora nyugalomra lenne szükségem a munkához? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül. Ezek szerint járt már ásatáson, ahol sokszor a tetőfokára hág a hangulat, ahol időnként tapintható a levegőben lévő feszültség. Magával ragadó volt egy ilyen helyszín, és ő mégis nyugodt munkának gondolta? Hát komolyan, eldobom az agyamat. Amit én imádtam benne, ő körülbelül azt szólta le. Mindegy, nem is voltam most hajlandó inkább vitába bocsátkozni, mert nem láttam értelmét. Eljöttem vele olyan „miért is ne?” alapon, ha már ő fog fizetni, de azért felidegesíteni még nem akartam magam feltétlenül. Legalábbis most már nagyon kellett próbálkoznom, hogy ne húzzam fel magam. Nálam ez nem volt ám olyan egyszerű feladat, mint esetleg másoknál, én ahhoz túlzottan impulzív személyiség voltam. - Hogy van-e eredmény? – kínomban elnevettem magam és türelmetlen mozdulattal túrtam bele a hajamba. – Istenem, hát te tényleg nem tudsz semmit erről… - ráztam a fejemet, és inkább nem néztem rá, mert még kedvem lett volna lecsapni. Sejtettem, hogy csak azért kérdezte, hogy szóval tartson és nem azért, mert annyira érdekelte volna. Ha így lenne, akkor utánanézhetett volna maga is, az után a rádióadás után. Bárcsak ne játszották volna le pont akkor, amikor ő is hallgatta a műsort! Egyébként azt gyanítottam, hogy tényleg csak a lefoglalásom volt a célja az érdeklődéssel, mert nálam bizony benne volt a pakliban, hogy fogom magam és itt hagyom egyedül, ha nem tart szóval. Végül is, szerintem teljesen logikus. Minek pazarolnám a drága időmet arra, hogy sétálgassak valaki olyannal, akivel amúgy annyira nincs kedvem? - Egy ásatáson minden szerencsésebb napon van eredmény, de a részletekkel nem foglak untatni, tudom, hogy úgysem érdekel igazán. Én meg nem fogom feleslegesen tépni a számat – vontam meg végül a vállaimat lazán, miközben eléggé megközelítettük már a kávézót ahhoz, hogy lássam is. – És nem, nem volt még rá példa. Ez a szerencséje a legtöbb farkasnak, bár a legutóbb bejött egy, de most ugye nem dolgozunk ott és csak a véletlenen múlt, hogy éppen ott jártam. Beleesett az egyik gödörbe, és nem tudott kimászni. Ha nem vagyok ott, biztos tönkreteszi a még feltáratlan területet – horkantam fel rosszallóan. – Egyébként a ti falkátok tagja. Egy elég fiatal nőstény, és még nem túl régóta csatlakozott a teremtőjével. Nem is élnek a lakban… - tettem hozzá, hátha valamit megtudhatok a nőről.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Őszintén szólva az első reakcióm a visszakérdezésére egy eléggé furcsálló tekintet volt... amolyan mit nem értesz te ezen csaje? Aztán ahogy szépen lassan átgondolom a dolgokat, lehet, hogy valami nem teljesen volt tiszta a kérdésem. Na akkor pontosítsunk, mielőtt valami félresiklik. - Ööö... nem pont a munkához értettem, hanem a városi körülményekhez. Elvégre, bármikor elszólíthatnak, mert szét kell rúgni valakinek a hátsófelét, így pedig nem feltétlenül tudsz koncentrálni csak az ásatás dolgaira... de javíts ki, ha tévedek. Oké, aláírom, nőből volt s uraim, tetszik nem tetszik, a nők jóval több dologra tudják fordítani egyszerre a figyelmüket, mint mi. Egen, néha igazságtalan az élet az elosztással... övéké a szépség, az életadás, a jobb koncentráció, meg az összes... oké, nem részletezem. Mondjuk valószínűleg a havi egyet még szívesen elcserélnék... hirtelen mennyivel jobb érzés férfinak lenni. - Hé, úgy nézek én ki, mint egy régész? - mosolygok. Nem, ehhez kivételesen tényleg nem értettem. Eléggé sokrétű volt a tudás, amit magamra szedtem, de főleg a haditechnikához és a harcászathoz kötődtek, meg azokhoz, amiket ehhez lehet kapcsolni. Az egyes tudományágak viszont, mint amilyen a régészet is volt, már sötét lovaknak számítottak. Hiába, ezek már olyan dolgokat követeltek meg, ami nekem nem adatott meg. Hosszú ideig egy helyben lenni és tanulni. Oké, amikor Seattle-ben voltam akkor speciel lett volna időm rá, de akkor Kate-re összpontosítottam a figyelmemet. Talán majd egyszer... ha már megállapodtam annyira, hogy ne vágyjak néhanapján újra a vándorlásra. - Tégy próbára, speciel tényleg érdekel a dolog - mondom őszintén. Nana Kate, ne becsüld te alá a kíváncsiságomat. Miközben hallgatom a beszámolóját, minden erőmet latba vetem, hogy ne mosolyogjak a helyzet komikumán. Hát basszus, most tényleg, ki az, aki képes bemászni egy régészeti ásatásra csak úgy, miközben valószínűleg tudja, hogy ott történés van? Azért nagyon unatkoznia kell hozzá az illetőnek... meg beleesik egy gödörbe és nem tud kimászni... hát ez kész. Nem is kommentáltam inkább a dolgot, bár akkor bizonyos szempontból telitalálat volt a megjegyzésem... amikor viszont felveti, hogy talán ismerhetem, elgondolkozok... de aztán csak megrázom a fejem. - Sajnos ilyen szempontból nem nagyon vagyok képben. Május óta nem voltam itt a városban, mióta meg visszaértem újévkor, eddig lábadoztam. Belegondolva még az egyesülésről is csak akkor értesültem, amikor már nem a fájdalom töltötte ki a tudatom jelentős részét... közben odaértünk a kávézóhoz lassan, ahol kinyitottam Kate-nek az ajtót hogy előre engedjem... hát na, nem kocsma, nem kell nekem előre mennem.
- Természetesen tévedsz! – közöltem úgy, mintha mi sem lenne természetesebb. Számomra tényleg az volt, de ez most nem számít. – Ha el kell mennem nagyon sürgősen, akkor megyek. Nélkülem is tudnak dolgozni, ugyanis biztosan tudod, hogy nem egyedül dolgozom. Ha találnak valamit, akkor azt abban az esetben is megtalálják, ha ott vagyok és akkor is, ha nem. Utólag pedig tudom dokumentálni én is, valamint a saját munkámat is folytathatom – magyaráztam el, számomra ez teljesen logikus volt. Úgy látszik, hogy nem mindenkivel van ez így, de előfordul. Különösen akkor, ha Nichoról van szó, de legalább megint úgy érezhettem, hogy nekem volt igazam vele szemben. Szerettem ezt az érzést, legalább valamelyest mindig felvidított a feszültségen túl. - Hála istennek nem! A végén még elhinnéd magadról, hogy tényleg régész vagy – forgattam a szemeimet rosszallóan. Igazság szerint, én nagyon is kinéztem belőle, hogy valakivel elhitetné, hogy az, csak azért, hogy bejuthasson egy ásatásra. Nem mit látogató, hanem mint ott dolgozó. Nekem egyáltalán nem tetszett ez a gondolat, még szerencse, hogy nekem nem kellett szembenéznem egy olyan problémával, hogy kontárok tennék be a lábukat az én területemre. Ha ő be akart jönni, hát jöjjön, de nem valószínű, hogy én fogom körbevezetni, ha egy mód van rá. Majd valaki más elintézi, én pedig roppant elfoglalt leszek éppen. Ez az alternatíva már sokkal jobban tetszett nekem. - Jó, akkor olvass utána! - reagáltam reflexszerűen arra, hogy tényleg érdekli a munkám és meséljek róla. Hát a fenének volt most ehhez hangulata, de komolyan! Valahogy nehezen akartam elhinni, hogy tényleg annyira érdekelné és nem csak azért kérdezett rá, hogy szóval tartson. Persze ezek után már azt is kinéztem belőle, hogy csak azért is utána fog olvasni, hogy amikor legközelebb háborgat, akkor majd villoghasson előttem, hogy ő ezt is, meg azt is tudja. Te jó ég, hát én már most nem vártam azt a találkozást, ahogyan egyébként ezt is szívesen kihagytam volna. Nem volt ám olyan vészes az öreg, de az, hogy szándékosan próbált mindig az őrületbe kergetni, valahogy egyáltalán nem volt ínyemre. Persze, én sem hoztam a legjobb formámat, de ha ő úgy viszonyult volna hozzám, talán én is normálisabb leszek vele. Talán… még mindig csak egy hatalmas talán! - Elég szomorú – fűztem hozzá először csak ennyit ahhoz, hogy ő lábadozott. – Ennyire lettem volna igazán kíváncsi, de mégsem bizonyultál hasznosnak ebben az egyetlen dologban sem – ingattam a fejemet csalódottan. Így máshonnan nem lesz egyszerű megtudni azt, amire kíváncsi voltam, de majd járom akkor a nehezebb utat. Az úgyis nekem való! – Egyébként mi a francot sikerült művelned, amiért lábadoznod kellett? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Annyira igazából nem érdekelt, legalábbis látszólag eléggé félvállról vettem. Valahol azonban biztos kíváncsi voltam rá, mert máskülönben biztosan nem kérdeztem volna rá. - Dupla espressot kérek, egy kevés tejjel, két cukorral – adtam le a rendelést, miután besétáltam előtte a kávézóba és megálltam a pult előtt. Máris kezdtem kicipzárazni a kabátomat, mert itt úgyis sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet, mint odakint.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Amikor befejezi a rögtönzött kiselőadását én csak bólintok egy röpke elgondolkozás után. Egen, ennek így valóban volt logikai alapja, elvégre egy csapattest sem működik úgy, ha egy parancsnoknak nincsen helyettese, ki átveheti a helyét, ha elesne. Párszor láttam már ennek a példáját és azt az anarchiát aligha lehetne elképzelni. Fejetlenség, fejvesztett menekülés, ellentmondásos parancsok... naigen, megint sikerült olyan dologra rákérdeznem, amire amúgy kútfőből is tudtam volna a választ. Most viszont nem mondom azt Kate-nek, hogy igaza van. A végén még elbízza magát nekem a szentem, emellett... basszus, karácsony is csak egyszer van egy évben! A rosszallása viszont az ellenkezőjét éri el, hiszen én kuncogok. - Áh, ezt inkább meghagyom neked, szakértőnek. Bár volt annyira kalandos életem, mint Indiana Jones-nak. Egy pillanatra elgondolkozok azon, hogyan is festhetnék ki az említett fickó szerelésében meg azzal az életmóddal, de aztán csak mosolyogva megrázom a fejem. Hiába, apám álmodozási mániája rám is kihatott, még ha csak 3 évig is koptattattuk együtt az öreg föld kérgeit. Érdekes életmód lenne az is, az biztos... talán ki kellene próbálnom, ha nem úgy alakulnának a dolgaim a falkában, mint várom... nem mint ha lenne bármi problémám, elvégre eddig nem volt rám panasz. - Hm, jó, hogy mondod, amúgy is meg kell újítanom a tagságim a könyvtárban... Lassan fél éve nem jártam már ott, azt hiszem ilyenkor már évülés van, mert én hülye nem jeleztem a dolgokat. Nomindegy, holnap teszek egy kört... meg lehet viszek magammal néhány könyvet, amit beadok. Elvégre, a könyvtáraknak szokásuk bevenni az olyan műveket, melyek még nincsenek az állományukban... miért is most jut ez eszembe? - Úgy nézek én ki, mint valami két lábon járó farkasenciklopédia? Ha megéred a 300 éves kort neked is össze fognak folyni a dolgok - idézek egy klasszikust. - Gondolom a nevét nem tudod. Közben beértünk és ekkor ért engem Kate azon kérdése, hogy mi a franc történt velem... na már most, jópáran voltak már a közelünkben, így nem kezdhettem el mesélni a farkasokról... helyette jött egy olyan válasz, amitől valószínűleg elő fog jönni nála a wtf fej. - Kipróbáltam a snowboardot és élből nekimentem az egyik fának. Oké, amennyire ismer engem és tudja, milyen lökött tudok lenni, még el is hiszi, szóval jött aztán a valódi magyarázat. ~A város határában visszafele jövet belefutottam egy magányos farkasba. Dux volt, azért jött, hogy ő lehessen a nevető harmadik az akkori helyzetben. Úgy láttam jónak, ha megállítom, volt elég baja akkoriban a városnak, nem hiányzott egy harmadik fél. Sikerült megölnöm, de majdnem otthagytam a fogam.~ Egy farkas, aki a háttérből akarta mozgatni a szálakat és engem is be akart vonzani a kis terveibe, hogy ő legyen Fairbanks ura. Magányosként talán megvontam volna a vállam, de mint az őslakosok tagja, nem. Azt tettem, amit bármely falkatag megtenne a falkáért... s bár ez a gondolat már rohadt régóta nem volt ismerős számomra, valahol feltámadt bennem az az érzés, mint annak idején a Hudson-tó mellett az utolsó években. A pultnál én csak egy bögre teát kértem. Fura lehet, de amúgy sem kávézom. Mindenesetre a szavam betartottam és ki is fizettem a rendelést. Kezdődhet az asztalvadászat.
Kezdőlap
