Még mindig olyan volt, mint egy tiltott gyümölcs - talán mindig olyan is marad. Nem tudom, csak azt, hogy bármennyit kapok belőle, annál többet akarok, annál kevésbé tudok betelni vele, miközben olyan heves örvénnyel húz ebbe mind mélyebbre és mélyebbre, hogy ha akarnék se tudnék tenni ellene. De nem is akartam, fulladjak bele, nekem megfelel, minden gond nélkül kibékülnék vele. Őrület igazából, talán még ijesztőnek is mondanám mindamiatt, amit kivált belőlem, ám egyáltalán nem rettent meg. Élvezem, biztosítókötél nélkül, lehunyt szemmel vetem magam ebbe, mert szükségem van erre, szükségem van Rá, mindenre, ami Ő. Mohó voltam attól a perctől, hogy megérkeztem, vad és kissé nyers, mint egy vihar, ami végre kitombolhatta magát, mert a völgy, ami fölé ért, elbírta mindazt, ami ő volt. Mással messze nincs ez. Más sose érte el mindezt, más sose kellett ennyire. És én azt az egyet se tudtam érte megtenni, amit nem egyszer kért kérlelő hangon, pedig szeretem. Jobban, mint az ép ésszel felfogható, vagy elviselhető. Én is érzem, hogy ez így lassan kevés... Ezeken tűnődök, miközben révetegen cirógatom ujjammal melle ívét, kusza vonalakat rajzolva bőrére, fejemet a mellkasán pihentetve, egyenletesen lélegezve a megtalált békében. Lábaink egymásba gabalyodva, energiáink nem különb. Szeretnék így maradni, így élni. Napról napra erősebbnek érzem a késztetést még úgy is, hogy semmi nincs, ami az otthonból elűzne. Igyekeztem nem foglalkozni azzal az elejtett információval, ami Lilitől származott még Wasillában, mégis ilyenkor felderengett bennem, hogy mi van... mi lesz, ha egyszerűen kifutok az időből? Ha nem tudom megadni azt, amit megígértem, amire vágyok. Tartottam ettől. Tartottam attól is, hogy esetleg elkapkodok valamit és azzal mindent borítanék. Nem akartam ezt. - Mocsok mód hiányzol a hétköznapjaimból - mondtam minden felvezetést mellőzve, az elcsitultnak tetsző vágy utó-rekedtségével hangomban. - Szeretnék már ott tartani, hogy miniszoknyában flangálsz a tengerparton, a többi pasi meg nyálcsorgatva bámul, többet úgyse tehetnek, mert úgyis én fogom a nap végén felgyűrni az őrületes lábaidon azt a szoknyát. Felnyomtam magam, hogy lejjebb csúszva megtaláljam kényelmesen a helyem és a legtermészetesebb módon vegyem vállamra egyik combját, hogy belső oldalába harapjak. Szám vigyorra rándult, pillantásom parázslón talált tekintetére, majd a heves pillanat könnyed lesszállóágba ereszkedett, ahogy a harapást puha csók, az éhes pillantást keserédes követte. Szemérmesen húztam a vékony takarót ölére, de pozíciót nem változtattam, annyira nem vagyunk szemérmesek. Arról nem is beszélve, hogy a némileg fedett test mindig izgatóbb a teljesen fedetlennél... - Lebasztam Olent a nője miatt - sóhajtottam nagyot, majd arcomat a hasát némileg fedő anyagba fúrtam és beleszuszogtam. - Azt hiszem, a lelkébe gázoltam. El voltam ragadtatva a gondolattól. Ismert, neki az ilyesmit nem kellett bemutatnom, jól ismerte ezt a fajta bűntudatom még az őskorból, amikor egymásnak mentünk Jamesszel. Ő is hiányzik. Bassza meg.
Darren látogatásai errefelé szórványosak voltak, mint a napsütés télen, ám igazán nem lehetett okom panaszra, amikor mégis nálam időzött. Most is kellett már jelenléte, mint... ide olyan hasonlatot tesz bárki, amilyenbe nem pirul bele! Azt meg mondjuk továbbra sem tudom eldönteni, éhségével tulajdon vágyait igyekszik minduntalan csillapítani, vagy nálam szeretné rendre elérni, hogy más férfira nézni se akarjak rajta kívül... - De nem is érdekel ez jelen helyzetben igazából. Nincs másik férfi a szobában, s ha lenne is, csúnyán pofára zuhanna. Mert neki adózok mohó, szűnni nem vágyó csókokkal, kéjbe fulladó sóhajokkal és minden mozdulatommal, mi mélyen húsába mar vagy gyengéden cirógatja párától nyirkos bőrét, ahogy légszomjjal küzdve, mégis elégedetten csillogó tekintettel zuhanunk magasból mélyre, gyűrött-zilált ágyneműtengerbe. Ujjam lassan szalad fel gerincén, ívét rajzolva, hogy végül tarkójánál túrjak szelíd lustasággal a finoman göndörödő, lassan fodrászért sikoltó tincsekbe. Talán felajánlom neki, levágom én, ha szeretné. Majd... kééésőbb... Hangja, szavai hallatán kiszélesedik egy mosoly ajkaimon, ahogy felé sandítok finoman oldalt döntött fejjel heverve alatta, nem szólok, csupán tenyerem simítása szalad le vállára egy sóhajjal. Te is. Azért a felvázolt miniszoknyás-nyálcsorgatós képre felszakad belőlem egy hangosabb kacaj, keresztülszelve a háló fülledt békéjét, s elültében úgy simulva bele, mintha mindig is oda tartozott volna, nem pillanat szülte, hirtelenkedő reakció lett volna. - Na ne legyél ebben olyan biztos, Mr. Egó! Lehet, te sem... - Húztam vigyorral, tekintetemben csillogó fénnyel figyelve mozdulatait, helyezkedését. Későn realizálom, mire készül, akkor meg már késő. Ujjaim hátába, vállába markolnak, ahogy finoman vonaglik meg testem szorításában egy felszakadó hangosabb sóhaj keretében. Értem én, hogy ne gonoszkodjak, de ez egyenesen kihívás, hisz pontosan tisztában van vele, mennyire veszélyes területbe kóstol... - Ne kísérts! - Suttogom finom figyelmeztetéssel hangomban pillantását állva, s mégis beleremegve csókjába kissé. Hiába minden tartás és keménykedő megszólalás, a legnagyobb gyengém még mindig ő maga, teljes lényével. - Hogy mi?! - Fakadok ki röpketeg, hitetlenkedő kacajjal, a visszatérő békét nem eresztve magunk mellé az ágyra. Hasam, min pihen finoman rázkódik meg nevetős megjegyzésemtől, mi az övét követi: - Én meg a nőjébe. De csak majdnem, szóval azt hiszem, nyertél... - Ciccenek, s újfent tincseit kezdem el ösztönösen kurkászni, ezúttal feje tetején. - Tudok valahogy segíteni? - Firtatom végül békülékenyen.
Kellemes borzongás szaladt végig gerincem mentén nevetését hallva, szám pimasz mosolyra húzódott válaszul. Azt hiszed, én se? Persze, hogy nem hiszed... De attól még jól esik kihívásnak tekinteni szavait és ennek megfelelően cselekedni, kéjes bosszút állni. Egyetlen pillanatra álltam csak meg, mikor megfeszültek izmaim, mert belém maró ujjai még mindig jóval több gyönyört, mint kínt adtak. Véletlen se szerettem volna adósa maradni, hát elfoglaltam helyem, hogy gyötörjem egy kicsit. Csak egy egészen kicsit, s annál sokkal többet ígérve. - Dehogynem - dörmögöm bőrébe, majd kissé megszívom azt. - Mindig. - Mert élvezem és mert ő sincs ezzel másképp. Még egy harapás, nem serken vére, feszes combjába markolok, és minden érzékszervemmel magamba iszom egész lényét. Tetszik Ő, a helyzet, hogy halvány, holnapra jobban látszódó, majd könnyen elillanó nyomokat hagyhatok a testén - bárhol, mindenütt. Elégedettség tölt el a gondolatra, hogy ha holnap este bemegy dolgozni, miattam fogja jobban dörzsölni a farmer anyaga combja belső oldalát minden lépésnél és mozdulatnál. Nekem szétkarmolt hátammal lesz hasonló élményem, a gondolatra pedig édes mosoly kötözik arcomra, mígnem be nem vallom "bűnöm", félig a hasába morogva a szavakat. Megremeg hitetlenkedő nevetésében, kezem lábáról hasára csúszik, és mert megtehetem, hát befurakszom a takaró alá, hogy ott váltsak csókot vele. Megtettem már korábban, nem egyszer, ezért ez most szinte csak pillanatnyi, mélysége ellenére is. Az őrületbe fogja kergetni, de nem baj, a dolog kölcsönös. Tekintetem finoman ködös, amikor megint az övére talál, s egy időre elnyugodva államat alhasán pihentetem. Ezúttal rajtam volt a nevetés sora. Jól esett kinevetni az egészet, könnyebb volt tőle. - Veszélyesek vagyunk rájuk. - Tetszett a gondolat, úgy egyébként is, hogy mi veszélyt jelenthetünk valakire. Fejemet úgy fordítottam, hogy kényelmesen, minél jobban tudjon tincseim közé túrni, szerettem, amikor ezt csinálta. Igazából bármit tehetett, én azt szerettem. - Tarts tanfolyamot belőlem az ismerőseimnek - nevettem fel lustán, jóllakottan. - Mert egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak, akik elbírnak velem akkor is, amikor nem csak csupa cukor és plüss vagyok. - Pontosan tudta, miről beszéltem, ha valaki, hát akkor ő igen. Lehet, hogy én megharcoltam azért, hogy ilyen közel engedjen, de ő is azzal, hogy elviseljen. - Csak legyél ott neki, nekik - mondtam némileg halkabban -, ha én nem tudok. De csak ha szerinted megérdemlik - tettem hozzá, mert eszemben sincs olyasmit rá sózni, amihez vagy akihez nem fűlik a foga. Feltérdeltem és ha hagyta, kérlelő határozottsággal fordítottam hasra, hogy aztán játékosan a fenekére csapjak, de nem ezért akartam a változást. Fölé másztam, hogy füléhez hajolva duruzsoljak neki, miközben ágyékomat hátsójához simítottam lassan. - Olyan vagy, mint egy hangszer - szóltam rekedten, miközben fel nem hagytam volna a dörgölőzéssel. Egyik kezemmel támasztottam magam, a másikkal hajába túrtam. - A legszebb, amin valaha játszottam... a legbecsesebb. Imádom, amikor képes vagyok megszólaltatni téged, min ulvinne - súgtam elengedve haját, hogy kezem csípőjére vándoroljon és kissé megemeljem azt. Követelőző vagyok kissé még mindig, ugyanakkor imádat és áhítat felé minden energiafoszlány és mozdulat. Ha tudnám se rejteném, mert ez az övé, ahogy én magam is, erre pedig őszintén büszke vagyok. - Milyennek találod a nőstényét? Tudok egyszerre két dologra figyelni, kettővel foglalkozni, nem okoz gondot. Érdekel a véleménye, de mellette minden már is, ami ő, ami az övé, fájdalom, hogy olyan falánk lettem, hogy nem tudok sorba menni, hanem egyszerre kell minden. Meg amúgy is... olyan nincs, hogy egy másik nőről való csevegés miatt Őt elhanyagoljam.
Édes kínokat hoz minden egyes mozdulata a kéjesen évődő szavak közepette, finoman rázkódik könnyed, néma kacajtól hasfalam, s melleim. Ahogy ő kihívásnak tekinti szavaimat, akképp vagyok én is, hiába tudom jól, ezt a fogadást nem nyerhetném meg, neki van igaza. A húzás, az elodázás mégis megédesítené az egészet, miként teszi most is. Elfekszik hasamon, hajába szaladnak ösztönösen ujjaim, s ha már lábamat vállára vette, szórakozottan tapicskolom meg talpammal hátsóját, mely mozdulatból gerince ívén végigsimító lesz, ahogy kissé lejjebb csúszik fektében a kedves, belesve a takaró alá szemérmetlen pofátlansággal. Ujjaim erőteljesebben marnak tincsei közé, testem vonaglása némán is követelné a dolog folytatását - mert jár, mert képtelen vagyok betelni vele. Éppen ezért rettenet bosszúból felhúzom magam félig ülő helyzetbe az ágy háttámlájához, eltávolodva kissé tőle ezzel, mikor nem ad se többet, se kevesebbet egy kínzóan vágykeltő gesztusnál. - Hülyére keresném magam vele, amilyen népszerű vagy! - Nevetek fel én is, vele együtt derülve jót a képen, a vigyor pedig törődő mosollyá szelídül kérésére, hogy... Nevetősen sikkantsak fel, rájátszva kissé a fenékre csapkodós pálfordulásra. - Szadista disznó... - Duruzsolom némi morcogással, mégis szeretetteljesen, mintha a világ legszebb bókját indítanám útjára felé egy felszakadó sóhajjal, melyet közelsége, hátsómnak, combomnak feszülése vált ki. - Hangszer? Honnét jöttél te, a múlt századból?! - Vigyorodom el kacérkodva vele még eme kiszolgáltatottnak tetsző helyzetemben is, ahogy engedve finom húzásának bicsaklik hátra fejem, nyakamat kínálva fel - már nem teher, nem kényszer szüli, önként is megtennénk a napcsókolta bundással, ki élveteg módon cicózik és merül el párjának energiáiban. Felvetésem, szórakozott kérdésem ellenére az ő szavait "erősítem meg" abban a pillanatban, ahogy vágyakozó nyögés szalad le finoman elnyíló ajkaimról, mikor csípőmre markol, s a lehetetlennél is közelebb vonja magához. Ragadd meg, vedd el, mintha nem is enyém volna a testem felett való rendelkezés joga, s imádj mégis, mintha végtelen kegy volna részemről, hogy érinthetsz! - Különös kettősség ez, mi most testet ölt végtelennek tetsző évődésünkben, s én imádom minden egyes mozzanatát. Máskor nem okoz problémát, ha beszél közben, megédesíti és várakozást csempész némi kihívással az egészbe, hogy felelni kell kérdésére, ám az, ami most elhagyja száját, csak azt váltja ki belőlem, hogy lependerítem magamról, mint kényes úrilány a megunt szeretőt. Persze, csak magam mellé és nem az ágyról is le. - Te aztán tudod, hogy hozd meg bármihez az ember kedvét... - morranok. - Ha annyira érdekel, nézd meg magadnak a csajt! - Fűzöm tovább, fölébe mászva, visszalökve az ágyra, ha felkelne, egy határozottabb mozdulattal. - Tipikus alfa gyereke. Szerintem nem fog csatlakozni végül, vagy már csak azért is, de akkor rohadtul meg kell küzdenie majd az egésszel, az tuti. - Meghúzni magát képtelen a fajtánk, nem ahhoz van szokva, tudom én jól, hisz rokon lélek valahol a kis bongyor. Szavaim mosollyal járnak, ahogy lepillantva a kedvesre rajta legeltetem tekintetemet, nem sok (valójában igenis sok) jót ígérve számára.
Nevetek bosszúból elkövetett távolodásán, amikor nem kap többet. Cserben hagyottan könyökölök, hason fekve pár másodpercig, mielőtt nevetésen csitulna annyira, hogy négykézláb utána másszak. - Jaj, hát lehet azóta csorbult - álltam meg alig egy arasznyira arcától, vonásain legeltetve pillantásom. - Rég ellenőriztem az erre vonatkozó statisztikákat - tettem hozzá, hogy aztán a kérés után pimaszul "parancsoljam" magam alá újfent, de csakis fizikai értelemben. - Elolvastam a Szürke Ötvent - suttogtam a fülébe, mintha igaz lenne és ebből jönne a szadista disznóságom. - Szerintem mi sokkal kreatívabbak vagyunk - mondtam halálosan komolyan, hatalmas meggyőződéssel hangomban és csak nehezen tudok elfojtani egy jól eső nyögést. Mert minden könnyedség és játékosság ellenére, azok mellett... te jó ég, az a nő még mindig megőrjít. - Antik darab vagyok - kuncogtam fülébe, hajába markolva, fejét hátrafeszítve. Sóhajom bőrére lehelt párás csókot. - De erre eddig még nem volt panasz a nejem részéről, úgyhogy azt hiszem... - a nyakára martam enyhén megnyúlt szemfogaimmal ~ jól teljesítek - fejeztem be azért a mondatot, miközben teljesen hozzá simultam, szinte beterítve őt. A legvadabb önzéssel birtoklom, amire csak képes vagyok, elemi ragaszkodással, ami soha nem hagyná, hogy egyáltalán csak megfordulj a fejemben, hogy valaha lemondok róla. Miközben kérem, hogy ő se tegyen eképp, mert belepusztulnék. Amennyire az enyém, annyira vagyok az övé, s hiába gyűröm magam alá, hogy követelőzve csillapítsam vágyam, mégis mintha ő irányítana, mert érte mozdulok, mert Ő kell. Kérdésemmel viszont elérem, hogy arrébb tessékeljen magáról. Mordult, elégedetlenkedett, én meg már ültem volna fel, hogy visszahízelegjem magam vagy így, vagy úgy, de visszalökött a mozdulat közben. - Láttam már, nem mozgatott meg, de tudnom kell, mire számítsak. - Az a baj, hogy olyan szürke kisegér, mint... nagyjából amilyenné az összes nőstény avanzsált. És kínos vagy sem, a protokollon kívül olykor képtelen vagyok erőfeszítést tenni - kivétel azok, akikkel eddig is jóban voltam. Szám vigyorra rándul, szemem sárgán parázslik, ahogy farkas és ember egyaránt a párját nézi. Oh, és közben beszél, amire szintén nem árt figyelni, ha már képes voltam ilyet kérdezni. - Azért remélem, ő nem fogja nagy tipikusságában felgyújtani a műhelyem. Most már igazán kár lenne érte - cirógattam végig karjait csuklótól vállig, hogy aztán továbbvezessem kezem útját oldalán. - De amúgy... ezt tényleg nem értem - folytattam eltűnődve, s ha már az előbb ő lábával a seggem tapicskolta, én belemarkoltam az övébe. - Mitől olyan nehéz egy másik falkába beilleszkedni? A másikban is "csak" tag vagy, hiába az apád a fejes... Nem hozom fel, hogy én meg Atanerk voltam, mégis fejet hajtottam, mert egyfelől gyanítom a kettő azért eltér, másfelől kényszer szülte szerepvállalás volt. Ami ettől független olykor fel-felsejlik bennem, mert akár tetszik, akár nem, a farkasomnak ínyére volt. - Magyarázd el, nem értem - hajoltam fel hozzá, ha még fölém hajolt azzal a sokat sejtető pillantással és álla után kaptam csókért, apró harapásért.
Még felelnék szavára, de jóízű sikolyba fordul minden szó, ahogy maga alá "parancsol", s ezúttal rajtam a sor, hogy vállrázkódó nevetésben törjek ki szavára. Idióta, de imádom. Az egészet táncosokat meghazudtolóan tökéletes összhangban levő mozdulataink teszik semmissé, ahogy csípőmre mar határozott finomsággal, én pedig ritkaságszámba menően engedelmesen simulok hozzá, véletlenül se jusson eszébe firtatni az "amilyen az adok, olyan lesz a kapok" szólás valóságtartalmát egy pillanatra sem! Vigyorom futó kaland ajkaimon, felszakadó sóhajt formálnak, amint hajamba markol lágy, fojtott követeléssel, hogy izmaim feszülnek belé, s talán még energiáim folytonosan zizegő-örvénylő közege is lefagy pár másodperc erejéig, ahogy nyakam puha bőrét éri ajka. Szavai, a nyakamba maró fogak édes kínja megrészegít, s olyan elegyet alkot, mi százszorta ütősebb bármely pezsgőnél. Tarkómnál indul, gerincemen csorog végig, s beleborzongok a vágyba. - Aztarohadt... - Szusszanok, csak ennyi és nem több szalad ki ajkaimon. Kell. Most. Megint és Mindig. Combjába mélyednek ujjaim ezúttal, ott húzok rajzos csíkokat ezúttal, ott érem el - ő meg a következő megszólalásával azt, hogy lependerítsem magamról. Tudnod kell... ó, hát persze! Majd mindjárt felhomályosítalak én arról, mit is kell tudnod jelen pillanatban! - Másztam fölébe, lovaglóülésben helyezkedve rajta el, s onnét löktem vissza a párnák közé, utasítón: ne legyen elrontója annak, miből ő is a hasznot élvezi. Tekintete perzsel és tölt el elégedett büszkeséggel, ahogy pillantásával fürdet a hím, s érintése cirógatva hordozza magában az előbbi borzongás utóízét. - Mit nem értesz? - firtatom csendes évődőn, szeretetteljes éllel pillantva le rá, ahogy pedig kifejti (és hátsómba markol), mosoly szökik ajkaim szegletébe menten, könnyed nevetéssel indítva válaszom útjára. - De hisz pont ez a lényeg! Apádat ösztönösen elismered feletted állónak. Nem kell kiérdemelnie, bizonyítania, hogy megéri a hűségedet... - Persze, csak a magam nevében nyilatkozhattam, de ez nem is volt baj szerintem jelenleg, mikor épp az imént nehezményeztem, hogy Jasmine ne legyen már téma pont itt... Nem mintha nagyon lennének tabuk közöttünk a hálószobában, egyedül a nyulak lettek kizárva pár kirágott ruhadarab halálát követően. Finoman lököm másodszorra is vissza, ahogy hozzám hajolna, nem engedve, hogy elérjen s csókoljon, ellenben én lassú mozdulattal hajolok le hozzá, öltájt szemtelen-szemérmetlen simulva hozzá, hogy nyakára hintsek csókot. - Milagros jó vezető volt, de egyedül Olen közelsége hajtott, semmi több. Esetedben... - Súgtam szinte a szavakat felé, s ha már fülénél jártam, játékosan kaptam fogaim közé a porcot, ott, hol épp ezüst nem figyelt benne, meghúzkodva azt. - Nagyon megbántam, hogy arra kértelek, küldj el. Az kegyetlen volt, de tényleg nem tartott ott semmi igazán akkoriban. Ami Cas...tort illeti... - Érem el ajkait, s fogalmam sincs, elhangzik-e még a folytatás, lévén nem épp önuralmáról híres mostanság a hímem. - Nehezemre esett behódolni neki, s a tény, hogy közölte, időnként újra behódoltat, csak hogy érezzem a törődést, nem igazán javított a helyzeten.
Nyög és combomra markol, torkomból jól eső morranás tör fel, amit könnyelmű kérdés követ. Szívből örülök, hogy nem lök ki az ágyból, és ő sem pattan ki belőle ezek után, hanem inkább rám telepszik. Vigyorra szalad a szám, ahogy előreomló tincsei arcát keretezik, vállát cirógatják, bennem is hasonló késztetést éreztem. Odaadással simogatom, miközben iszom a látványát. Gyönyörű - mindig az, de ilyenkor leírhatatlan, és szeretném azt hinni, hogy ebben én is közrejátszok némiképp. Mégsem ezt fejtem ki, erről minden rezdülésem, energiáim legapróbb foszlányai is árulkodnak. Inkább azt kérdezem, amit nem értek, mert - most jövök rá igazán, hogy - sokkal másabb alapokról indultunk a farkaslétben. Ahogy elkezdi kifejteni, az ösztönösen kiérdemelt bizalomra keserű, az eddigi hangulatba egyáltalán nem illeszkedő nevetés hagyja el szám. Nem tudtam megakadályozni, túl hirtelen, spontán és zsigerből jövő reakció volt ez, ami után energiáim némileg hűvösebben, zárkózottabban lengtek körül. May talán épp most talál rá. Talán pár nap és indulhatok, hogy felkeressem és megöljem őt, ez a gyilkos szándék pedig óhatatlanul bekúszott tekintetembe. De nem szólok, ennyi s épp elég volt, inkább hallgatom tovább, hagyva, hogy kezeim fenekéről lecsússzanak combja külső oldalán térdhajlatához. A korábbihoz képest szolid az érintés, hüvelykujjam finoman cirógatja bőrét. Hajolnék fel hozzá, hogy visszalopjam, amit saját ostobaságomnak is köszönhetően tudott ellopni, akaratán kívül, de nem hagyja, visszalök. Felmordulok, nem tetszik, hogy távol tart, elégedetlenség szikrája lobban a tekintetemben, halvány, indulatos haraggal fűszerezve. Csakhogy a mordulás morgás és nyögés keverékébe fullad, mert mindezzel szinte egyidőben simul hozzám lent, amitől egy pillanatra bennem reked a levegő. Kezem megint feszes hátsóján, hogy további dörgölőzésre ösztönözzem, fejem hátrébb hajtom: tessék itt a nyakam, itt a torkom. Mindegy mit teszel, csak tedd mielőbb, hevesen, vagy ahogy tetszik, csak abba ne hagyd! Hallom és hallgatom, a magyarázat egyszerű, személyes, olyan könnyű és nyilvánvaló, mégsem jött magától értetődően nekem, amikor kérdeztem. Tenyereim fenekéről hátára vándorolnak, amikor hozzám ér, mind fizikailag, mind szavai terén, érintésem öleléssé válik. Szentimentális és őszinte reakció, szótlan jelzés, hogy már nagy eséllyel nem tudnám elküldeni. Hiszen magammal vittem volna északra a vérgőzös hónap alatt! Farkasom élénkebb, tudni akarja, mostani Atanerkünk, mivel űzte el a párját, mi vezetett végül igazán ahhoz, hogy nem lehet fent, velünk, miért kell órákat utazni ahhoz, hogy gyorsan múló időt tölthessünk vele? Meredten néztem okkerszín szememmel az övébe, energiáim harapósabban kaptak felé, számat futólag nyaltam meg. Az első, ami eszembe jut az, hogy nem akarom, hogy rajtam kívül bárki másnak behódoljon. Nem ugyanaz, mint amikor a magaménak jelölöm, de... de valahol birtoklási kifejezés, hogy az adott Alfa alá tartozik. Fogalmam sincs, mit reagálnék, ám az biztos, hogy képtelen lennék olyan hideg fejjel fogadni, mint korábban, kivéve, ha olyan falak, olyan hely, olyan alfa... - Sose foglak ilyesmibe kényszeríteni - mondtam halkan, még mindig a tekintetét fürkészve. - De nekem ez... sose volt gond. Bár lehet csak azért, mert volt eddig akkora mákom, hogy jó okom akadt minderre. - Egyik oldalon félretűrtem a haját, tenyeremet arcára simítottam. - Mindig épp ott voltam, ahol lenni akartam, ahol az egész kellett, minden, amit adni tudott, fel akartam falni, habzsolni... amíg nem marad semmi, amit ne kaptam volna meg. - Közelebb húztam kicsit, hogy leheletem a száját érte, heveskedő követelőzés helyett viszont valami meghitt csendesség járt körül. - Ráadásul túl nagy ribanc vagyok ahhoz, hogy ne tudjam eladni magam - nevettem halkan. - Úgyhogy... nem állítom, hogy teljesen el tudom ezt képzelni, de azt hiszem, már értem. Most csókolom meg, eleinte hálával, majd egyre mélyítve, ujjaimmal hajába túrva, mígnem csípőmet meg nem löktem fölfelé, hogyha esetleg megfeledkezett volna róla, eszébe juttassam - eléggé feltüzelt a behódolásának képe, bár másabb kontextusban és nem épp Milagrosszal vagy Castorral szemben. Ó, nem! - Ne járják le azt, amit mi - szakadtam el egy pillanatra, hogy nyakába csókoljak, ha kellett, felkönyököltem hozzá. - Kínos lenne csoportosan kikötni nálad, főleg úgy, hogy - helyezkedtem kicsit aladta félreérthetetlen utalást, kérést téve - gyűlölök osztozkodni. Rajtad meg végképp nem tudnék.
Ha akarnám, se tudnám figyelmen kívül hagyni energiáinak, tekintetének változását eme intim közelségben, leplezetlen meztelenségünk közepette. Meg is akadok mondandómban kissé, ám a pillanat tovafoszlik, mintha csak arra kérne: folytassam. Én pedig engedelmeskedem a ki nem mondott kérésnek ösztönösen, elnapolva, de nem felejtve az iménti kis hangulatváltozást nála. Hozzám hajolna, nem engedem, visszalököm a párnák közé, ő pedig - valahol jogosan - elégedetlenkedik miatta, mégis "jutalmazom" mindezért édes évődéssel. A pimasz mosoly, mi reakciója láttán képemre ül ki, csupán egy pillanat, ahogy szinte már áhítattal csókolok kulcscsontjára, onnét lassan hajolva nyakához. Harapásom nyomán vére serken, lenyalom, mintha mannám lenne az, bár a felőlem érkező hangos szusszanások ékes bizonyítékai a ténynek, hogy nem kellene sok, én lennék az, ki feladná a másikkal való cicózást. Ha nem kellene szólnom, nem buknának ki belőlem a magyarázat mondatai, talán már rá vetettem volna birtokló szukaként magamat... Ám ennek varázsa tovatűnik a szavak nyomán, hogy helyét egy másfélének adja át, mikor magához ölel, én pedig szeretetteljes megadással simulok hozzá, elnyúlva rajta, megpihenve kicsit fejemet kulcscsontjához hajtva. Szerettem ott időzni, gödre a legkényelmesebb fekhely, mintha pont arra tervezték volna, hogy oda fészkeljem be kobakomat. Mindez szórakozott, röpke kis mellékvágány csupán, mire a végére érek mondandómnak, már újfent felette leledzem, karjaimon támaszkodva meg. Nem férek a bőrömbe, szaladnék, rohannék kergetőzve, mint egy gyerek, a következő pillanatban meg összegömbölyödve nyugodnék karjai közt... no nem sokáig, csak míg rám nem jön a futhatnék megint. - Nem vagyunk egyformák. - Szusszantam szavaira kiszélesedő mosollyal, s jóleső kaccanással téve hozzá: - Hála az égnek! - Belevigyorogtam csókunkba is futólag, hogy az ezidáig fojtott, felszín alatt pedzegetett szenvedély csípőmnek feszülő altájának hála öntsön el, s váljon játékosan évődőből türelmetlenné ezzel együtt. - Nem... - Nyögöm elhaló helyesléssel a légszomjtól vagy a finom borzongástól mit csókja, borostájának cirógatása vált ki, nem tudom már. Újfent vigyor szalad képemre, miközben simításommal tenyereim csípőjén haladnak át, combjain, kikötve végül a legnemesebbiknél. - Meséljen még erről Mr. Northlake, kérem... - Duruzsoltam, de az biztos, hogy szavak helyett jobban teszi, ha máshogy igyekszik elregélni mondandóját, miután csípőm célirányosan mozdul. Ad és követel minden mozdulatom, az előbbi - hol van az már! - menet üdvözlő hevességével szemben állatias, elemi birtoklással telítve.
Kavarog és hullámzik körülöttünk minden. Nem csak most, ezt nem a pillanat szüli, mert ez nálunk az állandó. A nyugvópont legfeljebb pár másodperc, mégsem érzek hiányt - ez így teljes, így jó az érzelmes megmozdulásoktól a játékos morranásokon át a heves vitákig. Az ő nyughatatlan nősténye és az én fagyos hímem csillapodásra képtelen tánca ez, emberi felünk teljes bevonásával. - Hát nem... de valami pofátlan módon vagyunk egy hullámhosszon - vigyorodtam el én is, hogy aztán minden eddigi évődést a türelmetlen vágy követelőzésének engedjek át. Mozdul, reagál minden követelőzve csalogató mozdulatomra, visszhangozza azokat, miközben mindketten elengedjük az előbbi témát. Otthagyjuk, mint megunt játékszert, mert jobbat találtunk. Felülök, nyaka után kapok, előbb csak szuszogva-csókolva, majd harapósan, mialatt türelmetlenül találjuk meg egymást újra és újra...
Bár megérett rá a dolog, valójában inkább időhúzás volt. Egy hajvágásnyi maradás még kijárt - igazából több is, de most ennyi jutott. Meg a szórakozott fenyegetés, hogy ha hülye frizurát gyárt nekem, kopaszra borotválom magam és minden nap küldök egy borzasztó képet a napfényben megcsillanó kobakomról. Csak hogy élvezze. Nem ígértem semmit azzal kapcsolatban, mikor jövök legközelebb, általában úgyis az "utóbb" volt esedékes, mint az "előbb", s tudta, miért. Továbbra se voltam képes megfelelő módot találni arra, hogy kifejezésre juttassam, mennyire értékelem ezt, mert minden normális módi a "majd" ködébe veszett. És az megint ígérgetés lett volna, amit azért nem tettem, mert nem akartam, hogy csalódjon bennem. Nem akartam, hogy fájjon. Hívom, hív, beszélünk, amint lehet. Nem szerettem tőle elköszönni, mégsem volt már ebben keserűség, egyszerűbb és könnyebb volt, mint anno, mivel már nem úgy éltem meg, ahogy annak idején. Most - ég tudja, miért, de - működik. Továbbra se szeretném állandósítani, mégsem csapódik le akkora vegetációként, hogy ne bírnék vele, mert a nászúton megláttam, milyen lesz. El fog jönni az az idő.
//Köszönöm a játékot, imádtam, mint mindig! *_* :<3: //
Hazafelé volt egy kitérőm - nyilván. Bolond, aki azt hiszi, kihagyom, főleg úgy, hogy jóval a megadott intervallumon belül végeztem. Szükségem volt rá, arra, hogy feloldozzon, igazoljon és egyszerűen átöleljen. Vágytam rá, hogy elbújjak valami tisztán jóban, a maga bonyolult körülményei ellenére is egyszerűben, letisztultban. Különváltunk Olennel, vigye csak hírül, hogy minden oké, hogy hamarosan én is ott leszek, de előtte még hadd legyen enyém pár órányi önfeledt béke. Még az eső is kellemes, melankolikus mélázással töltött el - amire szükségem volt a sok idióta barom mellett, akik nyilván most egyáltalán nem tudnak vezetni, lassúak, képtelenek eltakarodni az utakról... A kedvencem az volt, amikor perceken keresztül kellett rostokolnom egy pirosnál, mert az elöl vesztegelők képtelenek voltak menni. Addig is, hogy ne kapjak helyből agyvérzést, felhívtam Yettát. - Ha nem most kezdenek útépítésbe, negyed óra és előttetek vagyok - mondtam kissé zsémbesen, mert most annyi kedvem se volt a munkából hazaigyekvők forgalmához, mint egyébként. - Szeretlek, min ulvinne - mondtam mielőtt letettem volna, mert jól esett és igaz volt. Ráadásul apró mosolyt csalt az arcomra.
A társasházhoz érve már túlvoltam pár anyázáson, hosszas dudára tenyerelésen, indulatos, félspanyol mivoltomat igazoló integetésen, hadonászáson. Még ennek az emléke és vehemenciája dolgozott bennem, amikor energiáimat szétlöktem, türelmetlenül keresve a páromat, pedig éppcsak leállítottam a kocsit és kiszálltam. Az eső nem érdekelt, reméltem, hogy legalább kicsit lehűti a fejem, valamint farkasom, aki nyers követeléssel tapogatózott körbe.
Lényegében eseménytelenül teltek a napok mostanság. Néha felzaklattam Triát vagy épp Payne-t, hallottak e valamit Darrenről esetleg, na meg a bátyámról. De a válasz mindig ugyan az volt. Én pedig vártam, egyre csak fogyó, mégis tőlem idegenül elfogyhatatlannak tetsző türelemmel. Peregtek a napok. Az órák. Hétvége lett, esteledett, még az eső is nekieredt keservesen, mikor a semmiből, váratlanul rezzent telefonom a nappali asztalán. A nevet látva a kijelzőn megugró pulzusszám közepette vettem fel a készüléket. - Darren! - Szóltam bele vidáman a készülékbe, ám az éteren át is kihallatszó zsémbessége gyorsan visszavett hitvesi lelkesedésemből. Így akarjon neki kedveskedni bárki is hazajövetelére! Mr. Morc... - Oké... én is szeretlek. - Hagytam rá sután, mégis őszintén, rövidre zárva ekképp a beszélgetést, de egy valamit ugyanakkor megfogadtam: nem fogom hagyni, hogy az esetleges kedvtelensége felülkerekedjen megkönnyebbültségemen, hogy él és hazaérte feletti örömömön.
Van valami nyálasan romantikus a képben, de mégis az eresz alatt, a társasház ajtajában egyetlen elnyűttebb kapucnis pulcsiba burkolva shortos-pizsipólós testemet vártam rá, ekképp, mikor lelassította a járgányt és kiszállt belőle, farkasának kutató-követelő energiáit is megelőzve indultam meg - úgy ahogy voltam, mezítlábasan vitt felé a lendület. Velem járt nőstényem nyílt, őszintén lelkes energiája, mely birtoklón fonta körbe a hozzá tartozót, a nyár melegével cirógatta, burkolta be, miként én öleltem lábaimmal derekát és karjaimmal vállait a nyakába ugorva szinte. - Végre itt vagy! - Arcomat vállába fúrva csókoltam nyakát elébb, majd arcélét, aztán ajkait is, mintha csak arról akarnék meggyőződni, mindene épen maradt az utazása során.
Három nyújtott lépés, ennyit tudtam tenni, miután megkerültem a kocsi orrát, aztán minden elborított az illata, teste melege, ölelése oltalma. Karomat köré fonva tartottam és viszonoztam ölelését, miközben még mindig azt a múlni nem akaró, buta lelkesedést éreztem, amit puszta kavarásunk elején. Ez viszont már nem olyan szeleburdi, mélyebb, komolyabb - ennek tárgyi bizonyítéka pedig mindkettőnk gyűrűsujján ott virít. - Itthon vagyok - dörmögtem fülébe, a tőle lopott nyugalmat puha takaróként csavarva magam köré is. Ő maga az otthon. Elmosolyodtam csókjaira, amikkel végül megtalálta számat. Egyetlen pillanatig sem takargattam előle semmit, hagytam, hogy hűvös energiáimba a nyár melege vegyüljön, kiolvasva a legutolsó szót is lelkem lapjairól. A viszontlátás és a közelsége felett érzett örömömet, a halvány bizonytalanságomat, a keserű, kéretlen gyászt, amit nem akartam sem én, sem a farkasom, az erővel féken tartott mehetnékemet, ami napról napra nőtt, halkan suttogó ambícióimat, amik csendességük ellenére megingathatatlannak tűnnek, s ugyancsak messzi tájakra vezetnek. Mindent megígérnék neki, ha nem lenne már így is tele a padlás az ígéreteimmel, ám az Olennel való beszélgetésem végső határidőt tűzött ki számomra. Tetszett a dátum. - Mit gondol, Mrs. Northlake, a hites férje nagyon kiakadna, ha maradnék éjszakára? - kérdeztem felcsillanó tekintettel, sunyi mosoly árnyékával szám szegletében, mialatt hagytam, hadd ázzunk még egy kicsit mindketten. Csak néztem őt, és őszintén örültem, hogy rajtam kívül senkire se vet ilyen pillantást - büszke voltam. Loptam még egy csókot ajkáról, majd váltottam a fogáson, lefejtettem derekamról formás lábait, hogy ölbe kapva, minden erőlködés nélkül vigyem be a lépcsőházba. Sok lépcsőházat akartam még megjárni vele: régit, újat, kopottat, porosat, csendeset, zajosat... Annyi mindent! Belöktem magunk után az ajtót, majd letettem őt a nappaliban a kanapéra és elléptem tőle pár lépést, hogy aztán úgy nézzek rá, mint aki még sose látta igazán, pedig ezen a "sokkon", ha előbb nem is, hát New Jerseyben, a szobájában átestem. Nacrosh-ék, meg a kiakasztó hullámok, amiket bennem generálnak... S ha még csak bennem, ám ezúttal farkasom se volt összeszedettebb nálam, sőt! Mintha az első pillanat öröme után furcsa szorongó érzés környékezett volna minket. - Hiányzik a Teremtőm. - A szavak csak úgy előbuktak, amiket kényszeredett, rövid nevetés követett. - Anyám, ez szánalmas... A két kezemmel végeztem vele, érted? Én, nem más. - Fél kézzel a hajamba túrtam, a feszültség alattomos méregként környékezett, szőtt egyre szorosabb hálót körém. - Volt... volt pofája még ott áltatni, érted? Édesgetni, ígérgetni - undorodó fintorra rándult az arcom -, és én... éreztem, hogy fáj. Mert annyira szerettem volna hinni neki, benne. Sose akartam olyan lenni, mint ő, mégis mintha tudat alatt az elismerését reméltem volna éveken keresztül. - Zavartan járt pillantásom ide-oda, majd állapodott meg az ő arcán. Számra szorítottam kezem, miközben próbáltam valami értelmes szövetet fonni gondolataim halmazából, a káoszból, ami belül örvénylett. - Nem akarom veled ezt tenni tovább, Yetta. Nem akarok olyan lenni, mint ő: behálózni, kábítani, de közben igazából semmit se kapsz. Semmit se adtam, de mindent elvettem. A hűségemet felhozhatnám, ám apró csepp az ő tengere mellett, ami Jersey partjait nyaldossa. Mocskosnak éreztem magam, miközben ezt a szennyet nem voltam rest gondolkodás nélkül rá, belé kenni minden érintéssel és szóval. - Ezt nem folytathatjuk...
Érzékelem mindazt, mi benne forrong és kavarog, de fel nem fogom igazám. Még mindent elnyom, felülír a viszontlátás lelkesedése, az épségben való hazaérte felett érzett megnyugvás. Nevetve, csillogó tekintettel pillantok le rá, ajkaitól keserű búcsút véve, mégis széles mosollyal képemen kérdését hallva. - A hites férjem minden bizonnyal fenné az agyarait a hírre, de az alaszkai vendégszeretet nem engedi, hogy hagyjam kint ázni a megfáradt vándort... - Somolyogtam cinkosan, majd jóleső kacaj hagyta el ajkaimat, ahogy zuttyantam kicsit, miközben változtatott fogásán és ölébe kapta vitt be a társasház lépcsőházába. Roppant lelkesen kormányoztam egyébként, mintha csak holmi úrilány volnék, ő meg a hordárom. Hangom élettel, játékos csínnal telítve verte fel a lépcsőfordulók békéjét, amíg a harmadikra értünk, s becsukódott utánunk a lakásomnak ajtaja.
A kanapén automatikusan ültem fel, ahogy letett, s tekintettem fel rá,miközben egy rutinos mozdulattal söpörtem füleim mögé szőke tincseimet. Szóltam volna, de megelőzött, a belőle kibuggyanó közlendő pedig belém fagyasztott minden kacérkodós megjegyzést. - Természetes, hogy hiányzik, mégiscsak a részed, ahogy te is a része voltál neki. - Súgom, hangom nyugtató és ugyanakkor sietősen pergők szavaim, mintha csak megelőzni akarnám, hogy igazán belelovalja magát a témába. Abból jó nem sült még ki, ha az ember mentálisan hajszolta magát különféle képzetekbe. - Darren... - álltam fel ültemből,ahogy hajába túrt idegesen. Lágyan nyúlok felé és simítok tenyeremmel arcára, hogy közrefogva képét fordítsam magam felé azt. Rám tekintsen, pillantásom kékjébe kapaszkodjon, ne a múlt démonaiba, gondolatainak kísértő átkába. - Minden kölyök vágyik a teremtője elismerésére, ez pontosan olyan dolog, mint a kötelék. Természetes és eltéphetetlen. A farkasunk sajátja. A teremtőd... egy igazi seggfej volt az elmondásaid alapján. És az egyetlen ok, amiért nem kaphattál elismerést soha tőle, mert messzebbre jutottál nála. Sokkal több és értékesebb hím vagy, Ragnar Varme, ne felejtsd el. - suttogtam szinte a szavakat felé komoly határozottsággal és mégis kedves szelídséggel. - Ez pedig nem szül az alulmaradt szemében elismerést, csak irigységet és utálatot. - Hangozzék bármily keményen is ez. Arra csak megereszkednek kissé a vállaim, hogy csak elvett volna. Elengedem tenyereimmel arcát, s kézfeje után nyúlok lágy mozdulattal. Hülye vagy, életem. De úgy menthetetlenül. Én pedig nem tudlak nem imádni érte. - Nem, valóban nem folytathatjuk. És tudod miért nem? Mert abban a pillanatban engedtem meg a fürdővizet a kádba, hogy hívtál, ha pedig tovább pofázol, kihűl. Úgyhogy mielőtt bármi komolyba kezdenél... - Fejemmel a fürdő felé intek, ajkam szegletében csalfa, invitáló mosoly ül meg. Nem venném zokon, ha lemosná az út porát magáról a társaságomban. Talán még jót is fog tenni a sok kuszaságtól telített fejének a fürdőzés.
A lányregényes becipelés és kanapéra fektetés után nem tudtam csendben maradni. Kisebbfajta lavinát engedtem útjára mind hangulatom, mind mondandóm tekintetében, mert muszáj volt kiadnom magamból mindezt. Olyan, mint a méreg: minél tovább tartogatom, érlelem, annál nagyobb pusztítást visz véghez. Már így is épp eleget tett. Első mondatát szinte meg se hallom, nevem említésére pislogok párat, majd ahogy feláll és keze közé fogja arcomat, lassan kieresztem a benn rekedt levegőt. Vállaim megadón ereszkedtek meg, szemem félig lesütöttem, miközben magamba ittam szavait. Akár elfogult, akár nem, jól esett mindezt hallani - sokkal másabb volt, mintha magamat győzködtem volna. Homlokomat finoman döntöttem az övének, számat lusta mosolyra húztam. - Ne csinálj belőlem kisfiút - dörmögtem megjátszott feddéssel. - Vagy kénytelen leszek megmutatni, hol élt az a gyerek. - Megfogta a kezem, mire megcsókoltam, némán adózva neki csodálattal és hálával. Tudtam, hogy jól döntök, mert legyen bármennyire szeszélyes, tagadhatatlanul ő lett az otthon a magam és farkasom számára. Elmosolyodtam a fürdőt hallatán, s hiába nem gondoltam erre eddig, így, hogy említette, rájöttem, valóban jól fog esni. Hagytam, hogy betereljen, pedig nem egyszer jártam már itt is, és ha már úgyis ő készült rá erre a fürdésre kettőnk közül, pimasz szemöldökrántással álltam meg előtte, jelezve, hogy vagyok olyan kedves és hagyom, hogy levetkőztessen. - A terep, a tiéd - pillantottam rá kihívón, ám nem sok kellett hozzá, hogy ha tényleg nekilátott lecsupaszítani, viszonozni kezdjem a dolgot. Leheletnyi mohóság színezte mozdulataimat, kedvtelve érintettem, cirógattam bőrét, majd merültem el végre vele együtt a forró vízben. Képtelen voltam megállni, hogy egy elégedett nyögés-morgás keveréke ne szakadjon fel torkom mélyéről. - Mióta pályázol amúgy az Amarok-tagságra? - kérdeztem szemem lehunyva, tarkómat a kád szélén pihentetve. - "Minden kölyök vágyik a teremtője elismerésére, ez pontosan olyan dolog, mint a kötelék" - ismételtem szó szerint, kaján vigyorom pedig mosollyá szelídült és kinyitottam a szemem, hogy lefröcskölhessen rá nézzek. - Mennyi a felmondási idő a Pitben?
Jóleső mosoly kúszik ajkaimra, ahogy homlokát az enyémhez dönti, tenyereim szeretetteljesen simítanak markáns élű arcára két oldalt, ahogy vidoran csillanó tekintetem egészen közelről igézi az ő feneketlen barnáit. - Hogy mit? Édes vagy, de szerintem te sosem nőttél fel igazán, drága! – Szélesedik vigyorrá az a mosoly képemen, s csak akkor szelídül meg csupán, mikor megjegyzését fűzi hozzá a pimasz megjegyzésem közbeékelését követően tulajdon szavaihoz. - Ha ezt riogatásnak szántad, elég bénán csinálod… Tudod, hogy érdekelne. - Minden érdekel, ami ő volt, minden tudását, történetét igyekeztem magamba szívni, mert minden egyes mese, kaland és tanítás a lényének esszenciáját hordozta magában. – Őt magát kaptam meg és zártam el jól magamban általuk. Viszonzom csókját, s valahol örülök a ténynek, hogy nem kell megküzdenünk a fürdő felé menet egymással – nagyobb öröm a ruháival való „küzdelem” különben is, ahogy pimasz mosollyal szabadítom meg tőlük őt, sietve, miből hamarost kölcsönös adok-kapok keveredik. Ez már egyenesen háború, kérem és erőteljesen vesztésre álltam, ahogy immáron mezítelen derekam ívén simított végig cirógatón, mégis biztossá téve, kihez is tartozunk farkasommal. Alsó ajkamba haraptam lopva, majd finoman löktem el magamtól, nevetve utasítva a kárba „Mr. Northlake-et”. Jó hangulatban dőltem hátammal mellkasának, kissé igazítva szőke tincseimen, előrevonva őket bal vállamon, hogy ne zavarjanak és őt se csiklandozzák túlzottan. Kérdése az, mi az idillt megtöri és felröhögök. Még a feltételezés is abszurd, hagyjuk már! - Valójában én vagyok az új Buddha, csak elfelejtettem szólni róla, bocsi! – Rázkódott vállam és egyúttal kebleim is a nevetéstől. – Vagy csak túl sokat időzök a kocsmában mostanság. Mindenféle alak megfordul ott, vannak ilyen nagyonbölcsek is. – Hogy esetleg bevalljam, hogy képes vagyok komoly és felelősségteljes is lenni, ha muszáj? Soha. Még a végén azt hinné, megkomolyodtam mellette, ne adj isten, kaptam valamiféle komolyabb nevelést is beharapómtól a rettenet nagy szabadság mellé, ahogy azt egy alfa kölykének esetében illik. - Egy hónap, ha nem csinálok semmi szarságot. Miért kérdezed? – Épp csak oldalt fordítottam fejemet, arcomat, kissé lejjebb csusszanva ültemben, hogy valamelyest rá tudjak pillantani. Nem volt egyszerű, de igyekeztem leküzdeni a fizika törvényeit némileg, mert mégis milyen kérdés már ez? Csak úgy nem érdeklődne felőle, ismerem.
Sután vállat vontam felnövésemet illető megjegyzésére, mert igaza volt, s ha már így felmerült, nem voltam rest „megfenyegetni”. A játékosságba megint észrevétlen kúszott be a szeretetteljes komolyság, amit reakciója segített elő. Őszinte áhítattal és szerelemmel néztem rá, mielőtt megcsókoltam volna, hálása, hogy ilyen könnyedén, erőlködés nélkül lop melegséget és fényt a fagyos éjszakába. Becses, amit ad és ő maga is, azt pedig, hogy menyire becsülöm, szeretném ténylegesen is megmutatni, nem csak ígéreteken keresztül. Hagytam, hogy tereljen, bolond kezesbárányként követtem, hogy aztán ne maradjak adósa. Az elmúlt évek – durva belegondolni, hogy már évekről beszélhettünk! – alatt egész magas szintre fejlesztettem az őt érintő vetkőztetési képességem. Mindenhogy szerettem ezt a műveletet: lassan, évődőn, hevesen, követelőzőn, elbohóckodva, direkt azon pontjait érintve, ahol tudtam, hogy csiklandós. Sose fogom megunni vele ezeket a pillanatokat, sem az összes többit, mivel amennyire hasonlítunk, legalább annyira különbözünk is. Felfogásban, szemléletmódban, reakciókban… imádtam érte. Pontosabban: ezért is. Vigyorogva „engedelmeskedtem” és telepedtem a kádba, közben pedig már fogtam a kezét és húztam magammal. Akkor szólaltam meg, amikor ő is kényelmesen elhelyezkedett. Szórakozottan cirógattam vállát, felkarját míg beszéltünk. - Buddha… - ismételtem, szemem előtt pedig felrémlett a kis szobor. – Hm, oké, tetszik a póz, bevesszük a sorba – húztam szemérmetlen mosolyra a számat. – Milyen szemfüles vagy, hogy így megjegyzed a szavaikat – húztam még egy kicsit, amolyan: ha te nem ismered be, én ki nem húzom belőled módon. Elég, hogy tudom, tényleg bármiben számíthatok rá. Csupán a feje búbjára adott csókkal súgok köszönetet. - Akkor most az egyszer, nagyon kérlek, tényleg ne csinálj semmi szarságot! – Majdnem felnevettem, mert ez szinte lehetetlen. Hagytam, hogy helyezkedjen… - Az a bordám volt. Volt! – drámáztam túl ficánkolását, de addig nem folytattam, amíg nem sikerült úgy fordulnia, hogy rám tudjon nézni. Legfeljebb, ha meguntam a kígyómód csavarodását, megfogtam és megfordítottam, hogy hasaljon rajtam, térdeljen fel vagy legyen kicsit négykézláb nincspiszkosgondolatnincspiszkosgondolatnincspiszkosgondolat. Beharaptam kicsit a szám, nagyon igyekeztem nem elvigyorodni, de a szemem árulkodón csillogott. Izgatott voltam és izgultam egyszerre, majdnem annyira, mint mikor megkértem a kezét. Itt is szinte biztos lehettem a válaszban, mégis bármi lehet még, közben pedig lassan semmi más vágyam nem akadt. - Szeretném, ha lassan felmondanál, mert én meg… hát, még ebben az évben kilépek a falkából. És akkor végre elindulunk. Semmit se vittem bele abból, hogy nem tudom, meddig, nem tudom, mennyi időm lehet még, mert amíg minden ködös, elhatároztam, hogy nem aggódok rajta. Nem írok végrendeleteket meg búcsúüzeneteket, inkább magamhoz ölelem azt, amit csak lehet, és nem rágódok. Bár ez utóbbit könnyebb eltervezni, mint véghezvinni.
Amikor teleengedtem a kádat vízzel nem sejtettem még, hogy nem a fürdő lesz a legjobb dolog az estémben. A közelsége, csókja, az a tény, hogy egyáltalán elérhető közelségben van végre - itthon, biztonságban - mindent felülírt jelenleg számomra. - Pfff... kettőt és könnyebbet kérj! - Kaccantam, egyúttal helyezkedésem közepette rákérdeztem a felvetett téma mögötti okokra, hiszen ismertem, nem hozta volna fel szándék nélkül a dolgot. Kuncogás közepette leltem meg végleges pozíciómat, nemes egyszerűséggel hasalva el rajta, ekképpen szemeibe tekintve fel, miközben a válaszomat vártam. Még meg is emelkedett kissé szemöldököm talán csalfa-kihívón, hisz mi lesz már...? Nem ússza meg válasz nélkül, egy olcsó kis fájlalós poénnal! - Mondd már! - Fakadtam ki simlisségét, időhúzását látva mosolyra húzódó ajkakkal, s kíváncsian emelkedve kissé meg, míg tekintetem egy vonalba nem került az ő pillantásával. Szavai hallatán ajkaim finoman elnyílnak, hitetlenkedőn kissé, mert mindez... lássuk be, túl szépen és egyszerűen hangzik esetünkben, hogy igaz legyen. Mégis finoman égnek merednek nyakamon a pihék és megugrik szívverésem, ahogy gondolataim közt ott visszhangzik utolsó mondata. Elindulhatunk... - Komolyan mondod? - Bukik ki belőlem kissé fátyolos hangon a kérdés, de nem kell válaszoljon: tudom, hogy így van és különben sem hagyom szóhoz jutni, ajkaimmal mondok hálát, suta, heves csók formájában. Aztán... - Mikor lépsz ki? Jön Payne is? Darren én nem is tudom, mit mondjak, ez... el se hiszem, előbb költözz ide, akkor majd felmondok, ígérem! - Fulladt lelkes-örömittas nevetésbe mondandóm. Nem gondoltam túl jelen helyzetben az egészet, nem adtam teret kételynek és kósza csavaroknak a történetben. Egyszerűen megéltem a pillanatot, mint oly sokat már vele. Ahogy azok, úgy ez is kettőnk titka volt. - Megpróbálhatják a legnagyobb bölcselkedők megérteni, de esélyük sincs vele szemben.
Szám sokat sejtető, buja mosolyra húzódott "kérését" hallva, s ennek megfelelően markoltam rá csípőjére, hogy egy nyers pillanat erejéig követelve húzzam ölemhez. - Az a baj, hogy kettőnél sokkal több akad - leheltem ajkaira a szavakat, ezzel azonban esélyesen cseppet se leptem meg. Túl kiszámítható vagyok, de ő tehet róla, hibáztatásomat pedig csókba öltem, amint elhelyezkedett. Félelmetes, mennyire nem tudom mindezt megunni. Szusszanva váltam tőle, fokozás helyett a könnyed cirógatást, vizes tincseivel való babrálást választva egyelőre, belemerülve a tudatba, hogy pillanatok kérdése és mosolyt csalok az arcára. Kifejezése, energiái, egész lénye árulkodik - édes volt, bennem meg, mint már annyiszor, égett a vágy, hogy elnyújtsam örömét, ne csak pillanattá, hanem állapottá tegyem. Annyira szerettem volna végre megadni neki ezt, s most tényleg éreztem, hogy menne is, mert már nem élt bennem az a gátló, visszahúzó erő, ami konokul Fairbankshez kötött. Eltűnni talán sose fog teljesen, de a hétköznapok eleresztettek, elvágyódtam, már titkolni se tudtam. Nyitnám szám, hogy reagáljak, ám erre nincs lehetőségem, csak arra, hogy készséggel viszonozzam hebrencs, imádnivaló csókját, ami vigyorba rántotta ajkaimat. Ha lehetett ez még szélesebbé vált sebesen pergő kérdéseit, kuszaságát hallva, izgága energiái mellett az enyéim is hevesebb hullámokat vetettek. Mintha élettel töltené meg. - A világot ígértem neked a zuhany alatt, nem? - kérdeztem halkan, de minden ízemben boldogan, hiába azokat a szavakat idéztem fel szó szerint, amiket hűtlenségem kiderülésének pillanatában vágott hozzám. Kísértettek szinte minden nap, mert így volt. Mert ezt akartam. - Megesküdtem, hogy boldoggá teszlek, nem? - Izgatottan csillogó szeme akár az enyémnek is tükröt tarthatott volna, miközben egyik kezemmel füle mögé tűrtem pár nedves végű, szőke tincset. - Elfogadtat; igent mondtál. Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ezeknek maradéktalanul eleget tegyek. Első és utolsó feleségem, párom, meg akarom adni neki mindezt: kárpótlásul kis részben, szerelemből teljes egészében. - Igazából... nem tervezem a születésnapomnál tovább nyújtani. A tiédre gondoltam először, de az még odébb van, és ha rám jön, nem vagyok valami türelmes - nevettem szabadkozva, bár előtte nem tudom, minek. - Payne-t a falkánál szeretném hagyni - feleltem erre is, egy pillanatra lesütve a tekintetemet. Ez a része lesz igazából a legnehezebb valószínűleg, de nem kezdtem rajta aggodalmaskodni. Túl sokat tettem az utóbbi időben és egyfelől belefáradtam, másfelől... szeretem volna legalább rövid időre elengedni ezt az egészet, mindent, tényleg önzőnek lenni. Úgy, hogy abból kivételesen nincs haszna egy egész közösségnek is. - Azért abba belegondoltál, hogy még soha nem laktunk együtt? - kérdeztem nevetve, mert elég kicsavart volt a helyzetünk ezen a téren is. Mások összejönnek, járnak pár évig, összebútoroznak, aztán ásó-kapa-nagyharang. Mi szerintem a létező összes papírformát felrúgtuk. - Kivéve a nászutat, ami egyetlen hét volt. Aggályoskodónak tűnhettem szavaimmal, közben viszont rendületlenül mosolyogtam és vigyorogtam felváltva. Tudom, hogy ugyanannyira, sőt, szerintem még jobban is akarta ezt, mint én - ami nagy szó, valljuk be! -, és az igazat megvallva, annyi szarságon vagyunk már túl, de tényleg, hogy ez... ez még az esetleges zsörtölődések mellett is áldás lesz. - Minden egyes reggel mellettem ébredni és minden egyes este mellém feküdni - súgtam rekedtes hangon, réveteg mosollyal. - Belegondoltál? Nem lopott óráink, sietős-sürgető találkáink lesznek, hanem közös életünk. Ami egy pár esetében teljesen normális, nálunk mégis szinte az elképzelhetetlen csodával határos. Mennyire elcsesztük... és micsoda érzés lesz tudni, hogy helyrehoztuk. Egy átkozott kráter legaljáról, onnan, ahonnan még én se hittem minden pillanatban rendületlenül, hogy sikerülhet, erre tessék. A küszöbét tapostam, létünk hosszát tekintve pillanatokra attól, hogy egész lényemmel és életemmel átlépjem azt, neki adva az egészet minden értelemben, nem csak eskükkel, ígéretekkel.
Szívem egy pillanat alatt ugrott torkomig a hirtelen, követelő mozdulat szemérmetlen szilajságától, mintha holmi kamaszlány lennék csupán. Egy kicsit mindig azzá avanzsálok Darren bűvkörében, azt hiszem. - Telhetetlen vagy! - Súgom vissza nevetősen, kissé ugyanakkor eltolva magam tőle némi játékos évődéssel. Kapcsolatunk húrjának feszegetésében mind a ketten vérprofik voltunk, akárcsak a másik idegein való tánclejtésben. Mégsem unalmas ez. Mégsem cserélném el semmiért. Hallgatása türelmetlenné tesz, sürgetem és a szavak, miket ajkai formálnak őszinte döbbenetet váltanak ki belőlem, majd mintha nehéz súlyú lakatot oldottak volna le mellkasomról, akképpen terül szét energiáimban az őszinte, vegytiszta öröm, keveredve gyermeki lelkesedésemmel, miközben csókokat csenek arcára, ajkaira. - Darren... - Szalad ki meglepett-zavart hitetlenkedés felőlem, még szemeimet is lesütöm, mellkasát tanulmányozva pillantásommal. A világot ígérted, s bár porig romboltad, erősebbé, tartósabbá kovácsoltuk együtt újra. Úristen, hát én még mindig alig hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik! Hogy valóban meglépi! Értem. És kicsit talán magáért is, remélem. Nincs rosszabb annál, mintha kényszerből hajtja meg a fejét valaki, valami előtt az ember. Az úgy nem az igazi. Ellopott, kicsalt, valótlan. Nekem olyan nem kellene - sem tőle, sem mástól, az az igazság. - Megígérted, de basszus ez... - Fejemet ingattam finoman meg, majd felpillantottam rá, ahogy fülem mögé tűrte víztől ázott szőke tincseimet, s ekképpen hallgattam válaszát, mely nem tűrt részemről ellentmondás és ezúttal meg sem próbáltam visszakozni vele. Egészen egyszerűen hagytam, hogy az a suta mosoly ajkaimra kússzon, mi oda kívánkozott, s tekintetemmel "véstem" emlékeim közé örökre fel a pillanat képét. Szemeinek csillogását, mosolyát, az energiáinak örvénylő lelkesedését. Ha léteznek a szerelemnek fázisai, hát biztos, hogy én még sosem voltam ennyire... eeennyire az! Ha lehetséges volna, egészen egyszerűen magamba olvasztanám lelkem másik felét, sose legyen távol tőlem többé, senki se szakíthassa el tőlem immáron. Az egész idillből csupán kérdéseimre adott válaszai zökkentettek ki. Míg előbbire csupán felemeltem kissé fejemet, addig a Paynenel kapcsolatos hírek hallatán nemes egyszerűséggel feltérdeltem vele szemközt, lábaira, lábaimra ülve. - Biztos vagy ebben? - Oké, nem én vagyok az álom-mostoha, már ha létezik ilyesmi kettőnk viszonyában, de valahogy fel se merült bennem, hogy nem jön párommal. Ő ugyanúgy a családja, a kis mini-falkája része volt, mint én. Ráadásul farkasának kicsiny mása, ekképp esélyesen, ha utálnánk egymás Payne-nel, én a bennem élő nőstény végett akkor is védelmezném őt. Mázli, hogy jól kijövünk. - A nászút amúgy sem ér, az nyaralás! - Kaccantam, egyúttal fejemet ingatva. Nem gondoltam bele, sőt, ami azt illeti, még most is alig tudtam elképzelni, milyen lesz majd. Hogy egyáltalán lehetségessé válik, az is csupán most kezdett alakot ölteni bennem, körtáncot lejtve szerelmetes gondolataim közt, mint valami eszelős. Ellenben a második kérdésére... na arra készen volt válaszom, s aligha lehetett volna szélesebb a mosoly képemen, mint most, ahogy feleltem: - Ha tudnád, mennyiszer! De azért amikor éjszakás vagyok, nem kell, hogy megvárj ébren, ezt előre bocsátom! - Hasalok vissza nevetve, csókot lopva ajkairól szertelen.
- Rólad van szó, még szép, hogy! - dörmögtem élvetegen, ahogy eltolta tőlem magát. Sajnáltam, de még lesz időnk egyre s másra is, szóval egyelőre hagytam. Örömében mártóztam meg, ami olyan volt, mintha egyszerre ezernyi tűzijáték ropogott volna körülöttünk, bennünk. Reagáltam rá, tettel, energiáimmal, ösztönös, magától értetődő összhangban, mintha nem is tőlem függetlenül létező személy lenne, hanem valóban egy velem. Ezért érzem magam csak veled teljesnek? Sose gondolkodtam azon, nem is hittem benne, hogy mindenkinek meg van írva valaki, csak ki kell várni az időt, mire találkozunk az illetővel. Én abban hittem, amit már tapasztaltam: nehezen engedek el, nehezen, lassan esek igazán szerelembe és még nehezebben, lassabban megy az ebből való kilépés. Most azonban, hogy itt ültem vele... ha bármi történne, talán még a végtelen élethez ragaszkodásomat is felülírná. Ő a másik felem, s ha lehetne, ha tudnék, habozás nélkül olvadnék eggyé vele. Mintha valamit - vagy valakit - még a születésünk előtt ketté téptek volna és most, hogy a két fél annyi külön töltött idő után együtt lehet, másra sem vágyna, csak arra a teljességre, ami egykor ő volt. Nem értem, nem tudom, csak érzem. Finoman arcához érintettem az enyémet, mikor nevem súgása után lesütötte pillantását, s némi hozzásimulást követően megcsókoltam. - Másfél éve elvágyok onnan - mondtam halkan. - Azóta menthetetlenül, hogy visszatérhettem a halálból. Úgy akarok élni, hogy ha eljön az ideje, ne az peregjen le előttem, mi mindent szerettem volna még - tettem még hozzá vallomásomhoz az abszolút önző részét, s csak hagytam, hogy mosolya belülről melegítsen fel. Ezt akarom, erre vágyok, ez pedig nem fog megváltozni, tudtam jól. Annyira szerettem volna minden nap így lenni vele, mindezt megélni és nem csak sóvárogni utána. - Teljesen biztos - bólintottam határozottan. - Az én nevelésem és világlátásom csak egy. Ott sokkal többet szívhat magába, sokkal jobban szocializálódhat és... - elmosolyodtam - ő min datter. Nem lesz baj. Az egyáltalán nem befolyásolt, hogy ők ketten esetleg ne jöttek volna ki egymással. Valahogy sose tartottam ettől, és ahogy a falka esetében, úgy Payne-nél is a nagyobb képet néztem, a hosszú távot. Azon pedig így fog jobban járni. Elvigyorodtam "a nászút csak nyaralás"-ra, s kissé szorosabbra fontam ölelésemet derekán-hátán. - Ez nem az lesz, de azért... szeretnélek ugyanolyan boldognak látni, mint akkor, ott. Ezért tenni pedig nem fáradtság nekem - simultam hozzá energiáimmal is, bár már így is tökéletesen össze voltak gabalyodva az övéivel. Szándékosan kerültem azt megfogalmazást, hogy semmi sem nagy áldozat ezért. Megmondtam: nincsenek áldozatok, semmit se vagyok hajlandó feláldozni, mert után hálát, elismerést várok, ráadásul miért kéne veszteséget szenvednem azért, hogy valamit kapjak? Hogy valamit adjak. Csak élni akarok, úgy, ott és azzal, ahogy, ahol és akivel akarok - pontosan olyan egyszerűen, amilyennek ez hangzik. Nem hagytam, hogy egyben végigmondja utolsó mondatait, mert az első után egyből megcsókoltam. Bocsánatkérés az eddigi várakoztatásért, hála, hogy várt. - Ez kedves tőled - vigyorodtam el. - De én inkább olyasmire gondoltam, hogy eléd megyek és hazaballagunk. Vagy bent leszek zárásig és megvárlak. Na jó, nem lesz teljes tündérmese, biztosan lesz, amikor már horkolni fogok, mire hazaérsz. Meg az is biztos, hogy észlelni foglak - érintettem játékosan orrához az enyémet. - És a reggeli ébresztésekre is vannak ötleteim - vittem tovább fejem mozdulatát, hogy könnyű csókot nyomjak arcára, majd lejjebb kalandozva nyakára is. - Annyi mindenre, édes Tupilek...
Azt mondtam, hogy vegyen ki szabadságot, de nyilván az sem érdekel, ha nem tette meg. Én akkor is el fogom rabolni vinni magammal, hogyha a főnöke epedve várja a munkába állásának idejét. Mert senki nem érdekel, csak az információ, amit meg akarok osztani végre valakivel, még akkor is, hogyha nem büntetlenül fogom tenni nem és nem önfeláldozásból. Lényegtelen. Egy a fontos, hogy a hat órás utat megint négy alatt teszem meg, s közben egyszer sem merül fel bennem komolyan, hogy szólni kellett volna Darrennek arról, hogy elmegyek. Mert ő sem szólt. Mert egyformák vagyunk. Mert még mindig én vagyok a szabadabb, szóval kapja be. A lakásban jártam már, nem fecsérlem az időt diszkrét kopogásra, csak egyszerűen bedörömbölök az ajtaján, hogyha nem nyitja ki fél percen belül, akkor csak úgy kedvtelésből minden gond nélkül betörjem azt. Itt a küszöbén már nem tudom, hogy mennyire messzire akarok menni vele, de az biztos, hogy nem a belvárosban - és még csak nem is a külvárosban - fogom nyakába borítani mindazt, amire valószínűleg legrosszabb rémálmaiban sem kíváncsi. - Remélem nem csomagoltál össze semmit. te kellesz és valami normális ruha, amiben kimerészkedhetsz a kocsiig. Elvégre fényes nappal van. - ergo ne jöjjön meztelenül. Bár engem nem zavarna, de nem ismerem a mások prüdériáját. Azért nem, mert nem is érdekel. - Nem megyünk messzire. - adok némi magyarázatot, amolyan kelletlenül. Szívesen lennék már ott, ahová tervezek menni vele. De persze a tatár nem hajt, csak én hajtom magunk. És közben nagyon rühellem a helyzetet.
Volt némi bűntudatom az végett, hogy bár a felmondásomat nem adtam be azon nyomban, ahogy Darren közölte, végre otthagyja a falkát, ellenben Tria kérésére azonnal vettem ki pár nap szabit. Mondjuk mindkettőre jó okom volt. Előbbivel majd lemeccselem magam, míg utóbbi esetében hülye lettem volna ilyesmivel húzni őt, mikor szinte azóta várom, hogy érdemi magyarázatot kapjak úgy... mindennel vele kapcsolatosan, mióta volt képe az ominózus gyújtogatós eset után lezajlott vitánk közepette benyögni, hogy márpedig Darrennek itt a helye, ezen az átkozottul elcseszett vidéken. Ezen mondata késztetett sms írásra néhány napja, ennek és a válaszok ígéretének hála vettem ki szabadságot a kedvéért, várva, mint valami elcseszett messiást, holott nem is vagyok hívő, egészen egyszerűen magamra szedtem ezt-azt apám, de különösen Darren mellett, már ami a farkasok régmúltját illeti. Persze, az alapokkal tisztában voltam, de sosem mélyedtem el benne igazán. Mindegy is. A dörömbölésre ketten négyfelé ugranak a nyulak, képem leplezetlenül meglepett, ahogy ajtót nyitok a Triának becézgetett tornádónak, de nem állom útját, ha esetleg beljebb lépdelne, csupán becsukom a nyílászárót őt követve. Ellenben, ha a küszöbön tolja le a dumát, nekem úgy is jó. - Neked is heló! Nem mondtad, hogy túrázni készüljek, szóval... veszem a cipőimet meg egy kabátot és léphetünk is. - Szusszanok. Egyszerű farmert és világoskék pólót viselek különben, s ha nem tart fel, az elmondottaknak megfelelően cselekszem. Még arra is van értekezésem, hogy sálat tekerjek nyakam köré. Hajamat már a lakásból kilépve, annak ajtaját kulcsra zárva igazítom ki a kabát-sál kombója alól. - Hol is van pontosan ez a nem messzire? - firtatom, miközben a lépcsőket szeljük, s ha válaszra méltat, ha nem... a kocsiig megelégszem annyival, mi jussom a távon.
Kezdőlap
