- Néha még mindig gondolkozok azon, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt az egészet, amit az élet adott nekem. Először a bátyám, aztán a nő, akit elvettem. Itt állok 34 évesen, és rájöttem: Ha a munkámmal foglalkozok, és csak azzal, akkor ezek a gondok is békén fognak hagyni. Eddig bevált. - Remélem, amiket mondok, azáltal nem azt veszi ki a mondandómból, hogy sajnáltatni akarom magamat. Egyszerűen csak régen volt már egy ésszerű emberrel rendes beszélgetésem. Úgy látszik, most a lelki szemeteszsák szerepet Roxan kapta meg. Akihez lényegében semmi közöm nincs, a munkánkon kívül. Meg egyébként sincs mit titkolnom. Ezeket nem tudják ellenem felhasználni, legalábbis amennyire én tudom. - Figyeljen, Roxan. Ahogy korábban elmondtam, én csak részben vagyok szkeptikus. Igazából ennek a lehetőségét sem zárom ki. Egyáltalán nem. De bizonyítékok nélkül nem mondhatom biztosra. Bár így jobban belegondolva… Ha egy vérfarkas letépte volna az ember fejét, valószínűleg a gerincoszlopa is jött volna vele… Vagy csak túl sok filmet néztem. – Vonom meg könnyedén a vállamat. Komolyan beszélem a szavaimat, viszont meglepő, hogy mennyire érdekli őt ez az egész természetfeletti téma és az én véleményem vele kapcsolatban. Következő kérdésére én is nekidőlök a falnak, és karba teszem a kezeimet. Gondolkozom magamban egy kicsit, mielőtt megszólalok. - Ha ez igaz is, én személy szerint biztos nem ilyenekre használnám a… khm… szupererőmet. De ha mégis. Akkor minek tartózkodnék az epicentrumban, mikor az egész bekövetkezik? - És újra a találgatások felé veszem az irányt. Végül újra megszólalok. - Semmi racionális magyarázatot nem tudok arra, miként élhette túl. De bárhogy nézve is, miután a híreket meghallottam, nem tudtam néhány napig aludni. Próbáltam rájönni. Akármennyire sem tartozott rám, kíváncsivá tett. -
Egy megértő mosoly mindaz csupán, mit a férfi szavaira felé ejtek. Mondhatnám, hogy őszintén sajnálom, de minek, mikor nem? Csak udvariaskodás lenne, azokat a köröket meg azt hiszem, letudtuk, legalábbis abból ítélve, hogy ilyen belsőséges részleteket is megoszt az élete kapcsán, míg én jószerivel semmit. Vagy nagyon életét unt a csávókám és mindegy már neki az, hogy mi lesz, merre vissza a sorsa, vagy szimplán vak és sosem támadták még hátba az életben annyira, hogy tudja, már ennyivel mit veszíthet. De persze, az is lehet, hogy én vagyok túlságosan paranoiás... Az életem ezzel jár mondjuk. Szavaira könnyeden nevetek fel, röpke kacajt hallatva. Igen, valószínűleg jött volna vele minden, de legalább a földrengés megmagyarázhatatlanságát nem kellett volna elviselnie a Protektorátusnak - megoldható lett volna minden pár emléktörléssel és feleennyi sajtóvisszhangot sem kapott volna az esemény. - Lehet, esélye sem volt elmenni onnét... sosem tudhatja, hogy működik az ilyesmi egy-egy szuperképesség esetében, nem igaz? - Szélesedik ki mosolyom kissé egyúttal, majd zsebemből egy névjegyet halászok elő és nyomom a férfi kezébe. - Ha valóban érdekli a dolog, keressen meg egy alkalmasabb időpontban! - A főnök irodájának ajtaja nyílik ugyanis közben, intenek nekem, hogy fáradjak beljebb, én pedig eleget teszek ennek egy elköszönést követően. - Igazán örvendtem, Mr. Bjartesson!
// Köszönöm szépen a játékot! A továbbiakkal kapcsolatosan PM-ben írtam neked! //
- Messer! - hallom a hátam mögött. Roppan az ujjam porca, ahogy sarkamon át pördülök a hang irányába. A főnököm az, ezt a látványa nélkül is könnyedén kitaláltam volna. - Uram. - biccentek felé, ahogy finom egyenesbe tartva meg hátamat, fürkészem túl zsúfolt borostája mögötti arcát. - Ma visszajön Cruz. - Oltári. Vegyek neki hógömböt? - Ne viccelődjön. Egyenlőre az akták mögé küldöm Miss Cruz-t, tekintettel arra, hogy most szakad el először a gyermektől. Nem akarom, hogy ez véletlenül is bármilyen döntésében befolyásolja. - Akkor jobb, ha egy jegyzettömböt kap. - Messer... - pirít rám illedelmesen. - Baby-őr? - húzom ívesen a számat felfelé, de ezúttal a nézése is elég ahhoz, hogy visszavegyek. - Mi a dolgom? - hangom simává csendül, komollyá érik. - Figyeljen rá. Nem kell pesztrálnia, csak nézzen néha rá. Ez nem kérés. - de a reakciómat meg sem várva kotor el, lendületesen téve meg a maga tengelye körüli fordulatot, és már szívódik is fel, mintha nem is találkoztunk volna. Halkan sóhajtok - természetesen értem: parancs -, vállam ezzel együtt ernyed meg egy kicsit, ahogy kikecmergek saját tartásom acélja alól, majd perdülök is, hogy letérve a kitűzött útról; a lőtér helyett az irodákat veszem a nyakamba.
Lagymatag a köd, ami arcon térdel ahogy belépek. Papírok sercegnek, tollak vonaglanak a préselt lapokon. Billentyű kopácsol, monitor búg, az egér pedig örökös kattintással fogad. - Még itt sincs... - konstatálom, a szememet pedig jóhogy(!) megforgatom. Halkan indulok el az asztalok között, felvéve egy-két szemkontaktust érek el a sorok végére. Épp fordulok, de már hátamon érződik a súly, ami Roxan érkeztét jelzi. A testem megmered, csak a kezemben lüktet fel valami könnyed adrenalin morzsa. Finoman engedem magam hát tovább a fordulatban, hogy ezúttal a sor másik végén lévőtől csenjek el némi pillantást. - Pedig már reménykedtem, hogy soha többé nem látlak. - búgom, édesen, szinte udvarlom felé a szavakat, ahogy pimasz vigyorra húzom ajkaim. A köszöntés elmarad, nem is kenyerem túlzottan, és hát mindenkinek meg van a saját helye a rangsorban, na. De azt nem mondanám, hogy nem örülök annak, hogy látom. Neki: természetesen semmiképp.
Első munkanap így két év után, ráadásul erősen lefokozva, ami a hatáskörömet illeti. Hurrá! Sem. Azért jobb a helyzet, mintha kereszteződésben integető közrendőrré tettek volna, de szerintem aktákat tologatni és jegyzőkönyveket felvenni egész nap majdhogynem ugyan az. Egyszerű sötétebb csőfarmert és az irodistáktól elvárt fehér inget viselem. Hajam szigorú lófarokban van összekötve, őrzőségemet pedig rejti egy Oltalom (Sz)árnya varázslat. Copfom alig győzi követni ütemes, határozott lépteimet, ahogy az épületbe lépve a főnök irodája felé haladok el asztalok és szegről-végről ismerős ex (és voálá, ezek szerint jelenlegi) kollegák tekintetének kereszttüzében. Mondjuk rohadtul nem érdekel, ki mit gondol, de szinte hallom az összesúgásokat a hátam mögött, ahogy arra fogadnak, vajh mekkora érvágás egy szövetséginek, hogy a helyi jard foglalkoztatja csupán a szülési szabadságról visszatérve. Bahh, éreztem én, hogy ez egy szar nap lesz! Még Rhea is bőgött a bölcsiben, mikor eljöttem, hiába ment minden szuperül az elmúlt hetekben, a beszoktatás során. A főnöktől megkapott fejtágítás és cuki kis "R. A. Cruz" feliratú névjegy-kitűző magammá tételét követően nincs más hátra, minthogy birtokba vegyem a nekem szánt asztalt a számítógéppel és egyéb irodai csodákkal - úgy mint tűzőgép, cellux, formanyomtatványok, pecsételő és társaik - egyetemben.
Igen ám, de ahogy kilépek a már sokat említett felettes irodájából és behúzom magam mögött az ajtót, úgy egy, az eddigieknél is ismerősebb ábrázat köszön vissza az asztalok között kialakított folyosó túlsó feléről. - A szép emlékektől és a berögzült rossz szokásoktól nehezen szabadul az ember... - Vágok vissza hozzá hasonló kedélyességgel, s mellé akarva-akaratlanul is suta mosoly kúszik ajkaimra, miközben felé lépdelek, mégse kiabáljuk át az egész teret, mikor köröttünk dolgoznának a kollégák. - Mi a helyzet veled, Messer? - Tekintek rá ajkaim szegletében állandósuló mosollyal, s még kezemet is nyújtom határozott kézfogásra, mintegy kimondatlan üdvözlésként.
Könnyedén veszem a lépteit. Finom, mégis határozott. Ahogy az mindig is volt. Van, ami nem változik... Követem őt pillantásommal, ahogy egyre közelebb ér, ahogy egyre fojtogatóbb a köztünk lévő táv. Még élvezem is kicsit, hogy ő az, aki elém sétál. Vállaimat kissé lejjebb engedve fogadom őt, szavaira pedig kaján vigyor buckázik át a képemen. - Hát vannak még hátrányosságaim. - teszem oda, kedélytől ittasan, miközben derekam beleivódik egy- a közvetlen közelemben lévő asztal sarkába. Karjaim mellkasom elé kúsznak, kényelmesen tartva meg így egyensúlyomat. - Nincs helyzet. Jobban mondva... - fókuszálok retinájának közepébe - Épp a lőtérre tartottam. Kis kikapcs. Tudod milyen ez... - sóhajtok egy nagyobbat, miközben próbálok Roxan idegein táncolni egy kicsit. Csak a szokásos... - Milyen kár, hogy te nem jöhetsz... Úgy hallottam, akad pár akta az új... - szívom össze ajkaimat, ahogy pillantásom az őrző munkaterülete felé téved. - asztalodon. - villan a pimasz vigyor, az önelégültségem pedig már jó hogy nem csapja szegényt arcon. Persze... vissza az agarakkal; finoman lököm el magam csípőből eddigi támaszpontomtól, hogy közvetlenül Rox elé egyenesedve csípjek belé még egyet. - De, ha gondolod... beszélhetek az érdekedben a főnökkel. Vagy... - játékosan elmorfondíroztam. - inkább nem. Sokkal jobban tetszel itt, ez a légkör valahogy jól áll neked. Nem is tudom... színesíti az aurádat! - kacsintok rá szemtelenül, mialatt elnyúlok mellette balommal, hogy azt jobbommal követve sétáljam majdhogynem körbe. - Rhea? - teszem fel úgy a kérdést, mintha bárminemű közöm is lenne hozzá. Igazából nincs, de a felszín alatt, amit például az ő arcába is tolok... érdekel.
Fojtogató volna a táv csökkenése? Csak meg ne tudjam, miféle hatással vagyok rá, még a végén elszállnék magamtól! - Aham. Hát egészségedre... vaktában lődözni bárki tud. - Hiába viseltem az Oltalom szárnyai varázslatot magamon minduntalan megújítva, amikor házon kívül tartózkodtam, még így is tapintani lehetett árnyalt csalódottságomat afelett, hogy bár a lőtérre magam is bemehetnék, de... annál tovább aligha. Ellenben Messerrel, hogy rohadna meg itt helyben! Volt valami lemondóan csúfos a megereszkedő vállaim mozdulatában. Egyúttal ígéret is: nevess csak, lesz ez még így sem. Már épp frappáns visszavágásra készülök az aktákkal kapcsolatos megjegyzésére, - hisz pont én hagynám szó nélkül? - mikor ellöki magát az asztaltól és felém lép. Dacosan emelem meg kissé államat, úgy tekintek rá. Ajkaim összepréselődtek mondatkezdeményére, mert túlságosan csábító volt tartalma. ámde ismertem annyira, hogy tudjam, mézesmadzag csupán az efféle hanglejtéssel elém dobott szavak összessége. S lőn, jön is a folytatás! - Őszintén remélem, hogy a te teamed papírjai kerülnek hozzám, Max. Komolyan! Alig várom, hogy újra együtt dolgozhassunk. - Szélesedik mosolyom, mi nem sok jót ígér, leginkább azt, hogy nem fogom válasz nélkül hagyni. Még nem tudom, mikor, miként, de lesz foganatja kedvességének. Együtt vagy egymás ellen... mindkettőben jók vagyunk, ha feladatvégzésről volt szó. Félre lépek, ha mellettem haladna el, engedem, mert valóban ideje lenne inkább az asztallal és a rajta levő papirosokkal barátkoznom.A terepmunkát mindig is jobban szerettem a jelentések írásánál, így azok adminisztrálása, archiválása is maga lesz a pokol számomra. Talán egy-két bejövő hívás feldobja majd napi szenvedésem óráit... Már épp indultam volna, de kérdése visszafordulásra késztetett, ahogy elhaladtam mellette. - Ha sikerül kihúznod a karót a seggedből, talán beugorhatnál valamelyik nap. - Úgyse látta a kislányt vagy... másfél éve? Na jó, túlzok. Fél éve. Az ajánlatomat egyébként komolyan gondolom, de a most megütött viselkedésére odahaza nem vagyok kíváncsi. Itt elmegy, hiszen felettem áll jelenleg rangban, de otthon nem ez a felállás. Ismerhet, ha kell, fülénél fogva tessékelem ki.
Szeretném azt mondani, hogy menj a picsába. Tényleg, komolyan. Viszont ez annyira nem én lennék... Na jó, talán egy kicsit. De most sem helye, sem oka nincs, leszámítva, hogy - vágom én, hogy direktbe - leolt. Látszatra nem veszem fel, meg amúgy sem. Tudom, hogy csak piszkálni akar, és ami azt illeti, meg is érdemlem. Hát viselem. - Nem hiszem, hogy örülnél te annak, ha órákon át nyalogatnod kéne az ujjadat, hogy forgasd a papírt. Ha engem kapsz, az nem egy rövid zárlat, hanem egy egész áramszünet, hisz tudod. - villantom az ismerős, pimasz vigyort, újra felé lépve, beletaposva. Nem szívesen, nem tudom ilyenkor mi a szar száll meg, de a pofámra lakat...? Nem megy. Nem is illik rá... - Egyébként, én is bírnám. - őszintén húzom el a számat egy pillanatra, de röpke a forgandó, az időm meg kevés. Roxan meg amúgy se lássa már rajtam, hogy gáznak tartom, hogy itt nyomasztja a széket, ahelyett, hogy velem lógna a lőtéren. - Nincs karó a seggemben. - vágok egy arcot, megint flegma. Ez jutott nekem, ojjvé! - Még meglátom. De kösz. - veszem le félvállasan, pedig jól esik. És ha összeszedtem magam emberségből, biztos, hogy megejtem a látogatást. Bírom a kislányt. Így jártam. Ellenben, ha már terepre nem jöhet... van egy ötletem. Erről pedig mindenképp a főnökkel kell beszélnem. - Imádnám, ha még rágnád a fülem, halál fölöslegbe. De megyek, szórakoztatom magam a lőtéren. Neked amúgy is van dolgod. - kacsintok rá szemtelenül, hogy aztán szalutálással megejtett hátraarcot vegyek. - Majd még rád lesek. - cukkolom még utolsót, ahogy bevágom magam mögött az ajtót.
// Köszöntem a továbbiakról meg mindjárt írok XD //
- Mondtam már, hogy ez egy félreértés! - még így is, ahogy bilincsbe verve bukdácsolok a rendőrség folyosóin, azért csak megállok alkalmanként, hogy megpróbáljam meggyőzni a Biztos(nak annyira nem mondható) urat arról, hogy tökéletesen tévedés az, hogy én most itt vagyok bilincsben. Nem vagyok gyerekgyilkos! - hirtelen minden fej felém néz, amolyan le nem tagadott megvetéssel, mert valószínűleg az ultra gáz, ha már védekeznem kell ezügyben, nem? Ahogy végignézek az itt dolgozókon, kiszúrok egy idősebb hölgyet a telefonosok közül - Mrs. Hopkins, betegem volt, hajdanán. - Üdv, Mrs. Hopkins! Hogy szolgál a kedves egészsége? - érdeklődöm, de azt hiszem, hogy most nem örül nekem annyira, mint hónapokkal ezelőtt, bár lehet, hogy egy ilyen helyzetben én is hasonlóan értetlen fejjel néznék vissza rá. Csak egy intésre futja tőle. Próbálkozzunk megint a Biztos úrnál. - Nézze, én orvos vagyok! És csak a gyerekemért mentem el a bölcsődébe! Most mi baja van? Ne mondja nekem, hogy rasszista, a mai világban már nem olyan hihetetlen, az anyjától örökölte! Héj, ne rángasson már... Karon ragad, és a "kispad" felé vezet, ahol elvileg nekem nyugodtan meg kellene várnom majd egy ügyeletes tisztet, hogy tovább faggasson a témában. Ahogy a fenekem koppan, én kényszeredetten nevetek fel, és cseppet sem diszkrét stílusban és hangerővel folytatom. - Csak hadd hívjam fel a fele... hadd hívjam fel az anyját! Telefonálhatok, nem? Jogom van telefonálni! Itt várjak. Nem, ami azt illeti, eszem ágában sincs itt várni, és ahogy a pasas eltűnik a látóteremből, én már rögvest fel is kelek, és a néhány lépésre lévő adminisztrációs pulthoz lépek, majd a bilincses csuklóimat szexi zörrenéssel feldobva a fára, az ott ülőhöz intézem a szavaimat. - Helló, üdv, Jason Harley vagyok, és... Megoldható lenne, hogy használjam a telefonját? Sürgős lenne, nekem most nem kellene itt lennem, tudja... Egyszerűen nevetséges. Ráadásul ha akarnám, akkor könnyedén lepattinthatnám a csuklóimról ezeket a kényelmetlen karpereceket, és kiosonhatnék innen, de nem, éljen az amerikai bürokrácia, és az a sokat szapult adminisztrációs rendszer, amit most ki kell seggelnem, ha nem akarom elveszíteni minden orvosi lehetőségemet ebben a városban... A kötelező bájmosoly sem használ, én pedig már fordulok is, hogy az orrom alatt káromkodva sétáljak vissza a kispadra, ahol a továbbiakra kell várnom.
Határozottan előnyös, hogy Max benyomott ebbe a diszpécser melóba, esélyesen odalent megőrülnék az irodai közegben a sok nap közben behozott, ilyen-olyan apró üggyel behozott idiótától. Nem a munka büdös, inkább a környezet az, mi nem az én közegem. De most ezt dobta a gép, megfutottam már az "Akkor minek vállalt gyereket, ha terepre akar menni?" köröket a felettessel és a helyi rendőrfővel egyaránt és be kellett lássam, hogy igazuk van. Nem kevesebb lettem az anyaság által, csak másabb. Ez is egy olyan életforma, amit tanulni kell és amiben a magamfajta szabad természetűnek bizony olykor le kell mondania dolgokról, tudván, van egy aprócska lény, akit lehetőség szerint úgy az egyetemig életben is kellene valahogy tartani. A nővérem azt mondja, akkor már az esetek többségében fixen önellátóak. Ha mázlim van, talán már korábban is bekövetkezik ez. Addig meg marad a mindennapos stressz és a "szívem-szakad-meg" pillanatok, hogy ott kell hagyjam reggel a bölcsiben, az aggódás, hogy véletlenül se essen baja, míg nem látom és nincsen velem. Mintha csak én tudnám megvédeni a világ összes veszedelmétől, holott pontosan tudom, hogy bizonyos helyzetek még rajtam is túlnőnének. Nem vagyok mindenható. De igyekszem. Érte, miatta.
Görcsbe rándul gyomrom, ahogy a telefon kijelzőjén megpillantom a bölcsőde dadusának számát. Legalább három lehetséges opció és annak tizenkét alfaja ugrik be, amiért kereshet és egyik se nyugtat meg különösebben. - Hogy micsoda?! És maga hagyta?! - Csattanok fel és köröttem mindenki a helyiségben felém fordul. Sűrű elnézéskérések közepette lököm el magam az asztalomtól, hogy a folyosóra kiérve, heves gesztikulálások közepette igyekezzek kideríteni a vonal túlsó végén levőtől, mégis milyen férfi akarta elvinni a lányomat és egyáltalán hol van most a gyerekem. Nagyon remélem, hogy ez nem valami ízléstelen vicc a helyi farkasok egyikétől, mert hogy nem lesz mersze többet akár csak rá tekinteni a kicsire, azt garantálni merem előre! - Nem, nem, nagyon jól tette... Maradhatna ott, míg ez az egész ügy tisztázódik? - Érdeklődök némileg higgadtabbnak szánt hangon a néhány perceg latino temperamentumban előadott kiakadást követően - Merthogy, mint megtudtam, behozták a jóéletűt, a dadus pedig átvállalta a hírvivő szerepét a zsaruktól az édesanya felé. - egy hangosabb sóhaj és hajba túró mozdulat közepette. - Nagyon szépen köszönöm. - Bontottam a vonalat és némileg idegesen tekintve körbe dőltem a folyosó falának, hátha annak hűvöse segít kicsit lenyugodni, hogy ne akarjam élből felképelni az illetőt, akinek ilyesmi ötlet egyáltalán csak meg fordult az eszében, nemhogy megkísérelje kivitelezni is azt. Mégsem rongyolhatok be a lenti irodába, hogy "Na akkor elő vele, melyik kretén a gyerekrabló?!" Nem. Ettől okosabb vagy, Cruz. Lemégy, felméred a terepet szépen csendben, aztán majd fű alatt kapod el a tökeit az illetőnek - és nem a kellemes értelemben...
Valahogy így történt, hogy felkapva néhány aktát az asztalomról, békés nyugalom látszatát erőltetve magamra sétáltam be a lenti iroda-fogda helyiségébe; gyanútlanul.
Nem tudom, hogy az idő elképesztően lassan vánszorog, vagy éppenséggel rohan. Mert gyakorlatilag lélegzetvételről lélegzetvételre változik meg a hozzáállásom az egész helyzethez. Egyszer unom az egész műbalhét, utána pedig felháborodok azon, hogy ezen kell keresztülmennem csak azért, mert el akartam hozni a lányomat a bölcsiből. A hideg falnak döntöm hanyatt a tarkóm, hátha segít legalább azt eldönteni, hogy hogyan viszonyulok a saját helyzetemhez. A szívverésem némileg lelassul, ami jó jel, és azon kezdek gondolkodni, hogy mekkorára nőtt már a kisasszony. Már amennyit láttam belőle, mielőtt... Ah, mindegy. Legalább a mobilom nálam lehetne, hogy valakit titokban felhívjak, vagy legalább elüthessem az időt CandyCrush-sal. Mert a világért sem akarom egyébként felhívni magamra a figyelmet, Eskát most is, mint mindig, olyan hűséggel imádom, amiért könnyedén magamra teríthetem a láthatatlanság édes álarcát. Az hülyeség, hogy ismerősek voltak a lépései. Az viszont már kevésbé, hogy a belőle áradó mágiának olyan íze van, amit egy életre megjegyez az ember. És amikor az érzések és illatok mellé test és arc is társult, gyermeki rajongással és hatalmas megkönnyebbüléssel a szemeimben keltem fel, és indultam meg felé sietve. - Jaj, Rox, hála az Istennek! Képzeld, azt hiszik, hogy... Holnap reggelig tudtam volna mesélni neki azt a sok "megaláztatást", amin az elmúlt egy órában keresztül mentem, ha nem esett volna le a tantusz, hogy nekünk voltaképpen... Szóval... Mi most nem vagyunk túl jóban. Így hát azon sem csodálkoznék túlzottan, ha a kezében lévő akták a képemben landolnának, jobb híján, mert kötve hiszem, hogy nekiállna varázsolni a rendőrség közepén. - Várj... te mégis mit keresel itt? Hökkenek meg, bár érezhetően visszaveszek a kezdeti "mintha mi sem történt volna" hozzáállásomból. De az akkor sem áll össze, hogy mit keres a rendőrségen. Azt ugyan tudtam Darrentől, hogy a kisasszony bölcsődés, de azt nem, hogy azért, mert Roxan visszament dolgozni a rendőrségre. A RENDŐRSÉGRE! A gyerekem anyja... a rendőrségre... - Na jó, most volt elég ebből... beszélni akarok veled! De nem itt! Vigyél ki innen, most azonnal! Erőteljes, és indulatos suttogással hajolok közelebb hozzá, mielőtt még azzal vádol, hogy a "kollégái" közt próbálom meg leéget azzal, hogy jelenetet rendezek. De perpill nem tudnám megfogalmazni, hogy mi zavar jobban. Az, hogy itt vagyok? Az, hogy ő itt van? Vagy az, hogy valószínűleg rohadtul pipa rám, amiért leléptem és még tartozom neki egy magyarázattal és egy... bocsánatkéréssel? Cetlizzünk, és húzzuk ki egy tányérsapkából.
Hosszú volt az út, talán túl hosszú is. Készültem én rá lelkiekben, hogy ez így lesz, de még ennyi évvel a hátam mögött is lefárasztott. Több mint másfél napja voltam már úton, mire végre landoltam Anchorage repülőterén. Még jó, hogy nem volt egy harmadik átszállás is, mert akkor már biztosan kitéptem volna az összes maradék hajszálamat, pedig nem vagyok éppen egy türelmetlen alkat. A repüléssel járó procedúra azonban ki tudja készíteni az embert. Los Angeles volt az első állomásom, ahol kis híján elveszítették a bőröndömet a pakolások közepette. Nem voltam különösebben elragadtatva, amikor diszkréten oldalra hívtak, és közölték a rossz hírt, de szerencsére, mire felszálltunk Seattlebe tartva, már fent volt az én holmim is a raktérben. Valószínűleg az átok már ott ült a vállaimon Sydneytől kezdve, mert végül mégiscsak sikerült elkeverednie annak a fránya bőröndnek, mire Alaszkába értem. Az volt a szerencsém, hogy nem vagyok valami fázós, és nem éppen a mínuszok röpködtek odakint, bár így sem neveztem volna éppen kellemes tavaszinak az időjárást. Magam köré csavartam hát a vastag kardigánomat, és intézkedtem a reptéri illetékeseknél az elveszett poggyászom ügyében. Azt ígérték, hogy két-három napon belül elő tudják keríteni, és majd postázzák a megadott címre, vagy bent tartják itt. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy a bátyámnak mi a pontos lakcíme. Ezért is örültem annak, hogy pont olyan időpontban sikerült megérkeznem, amikor borítékolható volt, hogy a munkahelyén fog tartózkodni. A rendőrségre azért csak nem lesz olyan nehéz eltalálni, igaz? A sorakozó taxik közül találomra kiválasztottam egyet, aztán beültem és bemondtam a címet. Elég gyorsan mentünk, mégis volt időm arra, hogy érdeklődően bámuljak ki az ablakon. Izgatott ujjtördelésem cseppet sem zavart a tájékozódásban, pedig a szívem is majd’ kiugrott a helyéről. Kár lenne tagadni, hogy annyira izgultam, mint egy első bálozó kamaszlány. Több mint másfél évtizede nem láttam már Isaac-et, és ugyan nem kellett attól tartanom, hogy túl sokat öregedett, vagy nagyon megváltozott, ennek ellenére mégis izgalommal töltött el a gondolat, hogy újra a karjaimba zárhatom őt. Még akkor is, ha bizonytalan voltam a fogadtatást illetően. Meg volt rá az esély, hogy nagyon fog örülni nekem, de arra is, hogy teljesen kiakad azon, hogy mit keresek itt. Egy biztos, mind a két opciónál borítékolható volt, hogy le fogja taglózni a látogatásom ténye. Talán jobb lett volna, ha a születésnapjára időzítem az érkezésemet, de az túl messze volt még, és nekem nem maradt több időm. Döntenem, és lépnem kellett, én pedig ezt választottam. Miután kifizettem a taxit, és bevonultam az őrsre, kértem némi hazugság árán egy kis útbaigazítást a laborok felé. Nem szerettem trükközni, de az embereknél gyakran ez volt a leginkább célravezető megoldás, én pedig nem voltam rest kihasználni ezt, hogy közelebb jussak a végállomásomhoz. Minden egyes lépcsőfokkal nőtt bennem a feszültség, főleg ahogy a folyosón megtettem az utolsó métereket is. Néztem az ajtón a kiírásokat, míg gondosan a pajzsom mögé rejtőztem. Hogy lennék meglepetés, ha megérzi, hogy itt vagyok? Bár lehet, hogy már így is elkéstem az efféle óvintézkedésekkel, mire megálltam a félig nyitott ajtóban. - Tudtad, hogy ennél világvégére emlékeztetőbb helyet nem is találhattál volna? – szólaltam meg kisvártatva, miután néhány pillanatnyi hátat bámulást engedélyeztem magamnak. Felkészültem, és úgy egyáltalán, jól esett őt végre látni. Fel kellett fognom a látványt.
Már napok óta egy ügyön ücsörgünk, egyszerűen nem leljük a megoldást, holott fontos lenne zöld ágra vergődnünk a nyomokkal, hogy a rendőrség kezére adhassuk. Most is, már legalább századszorra nézem át az összes rendelkezésemre álló anyagot az asztalomnál. Egyszerűen nincs összefüggés. Kissé dühösen tolom hátra magam a székkel, és állok fel, hogy kinézzek az ablakon, és percekig csak merengjek, hátha valamire jutok, ha nem koncentrálok olyan masszívan. Azt kell mondjam, Anchorage nem kifejezetten lopta a szívembe magát, de egynek jó, elvagyok. Értelmes dolgokat nem csinálok, valljuk be, ám nem sietek sehová. Valamiképp jó volna megoldanom a Fairbanksben tartózkodásomat, ám nem óhajtok falka körökben lézengeni, látszat mód úgy tenni, mintha érdekelne a nagy egész, vagy bárki különösebben. Nem nekem való, én már rosszul viselem, ha valaki dirigálni óhajt nekem, és elnyomni. A rangokkal járó plusz feladatköröket kiváltképp nem szeretném élvezni, tehát egyelőre marad ez a langyos víz, aztán majd meglátjuk. Pár perce kinyitottam kicsit az ajtót, s kitámasztva vártam, hogy kiszellőzzön a helyiség, a friss levegő általában élénkítő hatással bír, ám most ez is elmarad, mintha az olykor minket verő semmi sem akar összejönni naphoz lenne szerencsém. Mellkasom előtt összefont karokkal álltam, egészen addig, míg megláttam az ablakban az irodám ajtajánál megálló alakot. Csak elmosódott formákat véltem felfedezni, de arra tökéletesen elég volt, hogy megforduljak. Éppen akkor, amikor az üdvözlésnek betudható szavak elhagyták a száját, azon a fájón ismerős, túl régen hallott hangon. Az első reakcióm naná, hogy az öröm volt, lendületesen megindultam húgom felé, hogy a karjaimba kapjam, és nevetve pördüljek meg vele, közben könnyed puszit lehelve orcájára. Atya ég, mennyire régen láttam, a hagyományunk biztonsági okokból megszakadt a búcsúnk óta Sydneyben, így volt biztonságosabb. - Betsey! El sem hiszem, hogy látlak. - Ötletem sincs, mi most a viselt neve, nekem mindig ez marad, lévén ezzel a névvel illette édesanyánk. Számomra ez már rég nem azt a kort idézi, amikor rabszolgasorban tengődtünk, sokkal inkább egyike a számomra legfontosabb, legédesebb neveknek. - Tévedsz, találtam, csak kiebrudaltak onnan. - Fairbanks még inkább a világvége, de tény, messze vagyok attól a helytől, amit legutóbb otthonomnak hívtam, ugyanakkor évszázadokkal ezelőtt ezt a környéket is annak tartottam. Félelmetes, mennyit képes változni a világ. Végül letettem, és pár pillanatig csak mosolyogva néztem az arcát, míg nem szépen lassan leolvadt a vonásaimról, és valami eszelős kétségbeesés kúszott a helyére. Nyeltem egyet, és nem igazán akartam feltenni a kikívánkozó kérdést, de muszáj volt. - Ugye nem esett bajuk? - Egyelőre nem tudtam más indokot elképzelni arra, hogy itt legyen, miközben megígérte, hogy vigyázni fog a családomra, akiket kénytelen voltam elhagyni.
Mindenféle pozitív, és negatív gondolat lejátszódott a fejemben, hogy milyen végkimenetelre számíthatok ennél a találkozásnál. Azért azt reméltem, hogy nem változtak meg köztünk a dolgok annyira, hogy páros lábbal rúgjon innen ki. Persze tudtam én magamtól is, hogy erre annyira minimális az esély, hogy csaknem nulla, de sohasem lehet tudni. Jobb, ha az ember mindenre felkészül, bár az biztos, hogy aztán hálából alaposan fenéken billenteném én is a bátyámat a kedves fogadtatásért. Legalább annyi biztos, hogy annak a veszélye nem állt fent, hogy ne ismerjen fel. Csupán a hajam lett hosszabb, mióta utoljára találkoztunk, de ez minden. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megfordult, pedig szinte egyből szembe találhattam magam vele, amint kiejtettem az egyszerű szavakat. Valószínűleg megláthatta az alakomat visszatükröződni, vagy egyszerűen csak megérezte az őt figyelő tekintet semmivel sem összehasonlítható, borzongató erejét. Lényegtelen, csak az számított, hogy egy pillanatra bent rekedt bennem a levegő, és csak akkor préselődött ki a tüdőmből, amikor rohamtempóban a karjaiba zárt. Hosszasan szusszantam egyet, ami végül nevetésbe torkollt, vegyülve az ő kellemes hangszínével. Annyira hiányzott, hogy az igazából csak most tudatosult bennem. Voltunk mi már egymástól távol több időt is, mégis, most még kellemesebbnek éreztem a találkozást, mint eddig bármikor. Hogy miért, az egyelőre még számomra is talány volt, és annyira nem is akartam sokat gondolkozni rajta. - Még úgy sem, hogy éppen apró szilánkokra ropogtatod a csontjaimat? – kuncogtam bele a nyakába, ahogy viszonoztam a szoros üdvözlő ölelést. – Fairbanks? – kérdeztem vissza, és mivel sejtettem a választ, végül csak kurtán bólintottam. – Olyan, mintha lehetetlen lenne még ide is eljutni. Ha nem raktak volna ki onnan, még egy repülőutat ki kellett volna bírnom, és akkor biztos nagyon nyűgös és morcos nőszemély lennék most. – tájékoztattam sebtében, hogy mire is gondoltam pontosan a világvége alatt. Azt, hogy roppant macerás eljutni ebbe a városba, akárhonnan nézem is. Lehetett volna hosszabb utam is, ha ott alszom valahol, de úgy voltam vele, hogy minél előbb ideérek, annál jobb lesz nekem. Ahogy a mosolyát tükrözve figyeltem őt, ujjaim szeretettel simultak az arcára, egészen addig, amíg el nem komolyodott. Szinte hallottam kattogni a fogaskerekeket a fejében, és láttam magam előtt, hogy miféle gondolatok cikáztak végig benne. Végül, ahogy elhangzott az aggódó kérdés, csak sóhajtottam egyet, amivel talán még inkább ráhoztam a frászt. - Nem, nyugodj meg! Az égvilágon semmi bajuk! – hangzottak el végül a megnyugtató szavaim, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból. – Legalábbis nagyon ajánlom az őrzőknek, hogy ez így legyen, mert én épségben hagytam ott őket. Az ő érdekükben… - utaltam arra, hogy miattuk kellett eljönnöm, nem pedig azért, mert nem akartam már többé betartani az adott szavam. Olyan régimódi vagyok, hogy én ahhoz még mindig ragaszkodtam.
Hallani a nevetését édes zene volt füleimnek, a világon soha semmi sem volt fontosabb számomra, mint a család, nélkülük csupán árnyéka voltam, s vagyok önmagamnak. Ha a farkasaim nem lennének ott nekem, már talán feladtam volna a nagy semmiért való, értelmetlen harcot. Valljuk be, távol mindőjüktől az életem közel sem volt életnek nevezhető, s érdekes, elég egy ölelés, máris sokkal szebb fényben tündököl a világ. Legalábbis hirtelen sokkal jobban érzem magam a bőrömben, és mással nem tudnám magyarázni, csak a ténnyel, hogy itt van a kicsi húgom - aki azért már rég nem olyan kicsi, sőt, de a szememben attól még örökké az marad. - Nem, még úgy sem. - Vágom rá, tudom én, hogy csak túloz, azért annyira óvatlan már rég nem vagyok, hogy képtelen legyek uralni az erőmet. Következésképpen nincs ebben semmi csont ropogtató, ha úgy akarnám, már roppantak volna rögvest, igencsak jó erőben vagyok. - Az. - Feleltem röviden és tömören, némi kelletlenség vegyült a hangomba, lévén nem örültem, hogy nem időzhettem a városban a magam korrekt, meghúzódó kis módján, de ez van, beletörődtem, majd eljön az én időm, csak győzzem kivárni. Egyre türelmetlenebbnek és feszültebbnek érzem magam, túl közel a kitekerni való nyak, és képtelen vagyok megragadni, hogy megszorongassam, de csak azután, hogy valami fontosat én is elvettem tőle. - Ne viccelj, alig másfél óra, fél lábon is kibírható. - Közlöm lazán, de azért csak megcsóválom a fejem, abszolút hihetetlen, hogy olyannak véljem, amilyennek leírta magát. Ő ahhoz egyszerűen túlontúl széplelkű, és nagyszerű nő, hogy ilyenek, mint a nyűgösség foglyul ejtsék. Vagy csak elfelejtettem, hogy bizony neki is szoktak rossz napjai lenni. Hajaj, kinek nem. - Az én szerencsétlenségem a te szerencséd. - Nézzük hát innen, hisz azt sejtheti, hogy nem véletlenül kötöttem ki itt, vagyis az északabbi városban, tehát keresztülhúzták a számításaimat azzal, hogy kitettek. Az ujjait érezni a bőrömen olyan kellemes volt, mint évek óta semmi, talán csak Dotty ölelése hozott pár csepp nedvességet az elsivatagosodott érzelmi állapotomra, azonban Betsey valóságos oázissal ért fel a szememben, egészen más, több évszázados töretlen hűség és bizalom övezi a kapcsolatunkat, ez olyasmi, amit a világon senki élő nem tud überelni, akármennyire szeressek mást. Azonban még ezen fényességbe is képes volt bekúszni a sötétség, és bogarat ültetni a fülembe ama tekintetben, hogy valami határozottan nincsen rendben. A válaszát hallván rögvest sóhajtottam egy mélyet, és kifújtam a levegőt, a megkönnyebbülés könnyedén szánkázott végig a tagjaimon. Bárki más szavait megkérdőjelezném, de Betsey sosem hazudna nekem, kiváltképp nem ilyen fontos kérdéskörben. - Az ő érdekükben? Miért, mi történt? Bajban vagy? - Azzal a lendülettel csuktam be mögötte az ajtót, mert bármiről legyen szó, nem kell másnak hallania. Most már miatta aggódtam, ő nem szokott bajba kerülni, egyszerűen ahhoz túlságosan könnyű vele kijönni, ám a jelek szerint mégis por került a gépezetbe. Töltöttem vizet neki a szobámban található vizes palackból, amennyi vizet megiszom, kénytelen voltam hozatni ide egy ilyet, és nem bántam meg, egyszerűbb, mint állandóan a műanyag palackokkal szórakozni, ezek azért jóval tovább kitartanak. Öntöttem neki is, mással nem szolgálhattam, ez nem büfé, bár odalenn akad, de az jelenleg nem volt opció. Nekidőltem az asztalomnak, és biccentettem a szék felé, hogyha akar, üljön le, egyébként meg bármit mondjon, addig nem fogok beleszólni, amíg a végére nem ért.
- Jól van! – nevettem el magam ismét. Egy kicsit azért nekem is hihetetlen volt, hogy tényleg itt vagyok, vele. Ennyi év után. Nem gondoltam, hogy erre sor fog kerülni, de ha már így alakult, hát nagyon örültem neki és a pozitív oldalánál fogtam meg a dolgot. Akkor is, ha olyan dolog miatt érkeztem, amit egyáltalán nem neveztem volna jónak. Egyelőre azonban próbáltam elodázni egy kicsit a pillanatot, hogy az első pár percben inkább az öröm dominálhasson, és ne a fejünket fogjuk az aggodalomtól. - Te is nagyon hiányoztál nekem! – mondtam őszintén. Olyan könnyedén jöttek a számra a szavak, mintha mindig ezt mondogatnám. Más az ilyesfajta gyengéd érzéseket nehezen fejezte ki, ám nekem ezzel soha nem volt problémám, ha hozzám közel álló személyekről volt szó. Az viszont így is feltűnt, hogy nincs különösebben jó hangulata. Már a testtartása elárulta, abban a másodpercben, hogy megláttam a hátát. Feszült volt, és kissé talán mogorva is, amíg meg nem látott. Ez most valamelyest visszatért, még ha nem is teljesen. Mindez a város emlegetésétől, amiből úgy sejtettem, hogy nem egy könnyed sztorira kell majd számítanom, amikor elmeséli, hogy mi történt ott, és miért kellett lehorgonyoznia egy időre itt. - Igen, az lehet. De én már vagy harminc órája vagyok úton, nem másfél! – vágtam rá csípőre tett kézzel, határozottan. – Alig aludtam, a repülőn pedig nem volt valami jó a kaja, legalábbis az utolsó szakaszon. – panaszkodtam tovább a hányatott sorsomról, ami az elmúlt másfél-két napban jutott nekem. Egyébként nem vagyok az a panaszkodó fajta, úgyhogy félig most is inkább csak viccnek szántam, nem komolyan nyűglődtem. – Majd ezt még mindenképpen el kell mesélned! – böktem felé az ujjammal szigorúan, ezzel bizonyítva szavaim komolyságát. Igen, tényleg tudni akartam, hogy mi történt vele. Sőt, mindent tudni akartam róla, ha már itt tartunk. - Igen! Attól tartok, hogy úgy is mondhatjuk. – ezúttal már az én sóhajom is gondterheltségről árulkodott. Nem is bántam hát, hogy ránk zárta az ajtót, és a poharat is hálásan vettem el, miután megtöltötte nekem. – Sajnálom, hogy ezzel veszélyeztettem a családodat. Tényleg! – bizonygattam, miközben leültem a székre, és kortyoltam néhányat. Nem vagyok balhés fajta, de az én életemben is voltak sötét időszakok, mint mindenkinek. – Ezért is kellett eljönnöm, mert sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami bajuk esik, miközben te számítasz rám. Máshoz azonban nem mehettem, ráadásul minél távolabb is akartam lenni tőlük. Alaszka ebből a szempontból legalább tökéletes választás volt. – halovány kis mosoly rebbent az ajkaimra, és ahelyett, hogy további részletekbe bocsátkoztam volna, inkább újabb pár korttyal nedvesítettem meg az ajkaimat. Tudtam, hogy bővebb magyarázatot fog kérni, és azt is, hogy úgyis rákérdez, ha valamit tudni akar. Pontosan ezért adtam magamnak még pár perc haladékot.
Csak mosolyogtam, mintha kötelező lenne, de mindezt ő váltotta ki belőlem. Talán pont a legjobbkor jött, most nem ártott némi mosoly és jókedv az életembe. Lassan már tényleg kezdtem úgy érezni, hogy értelmetlen itt lennem, mert közelebb semmivel sem kerültem a célomhoz. Most minden türelmetlenségem és komorságom elszállt, helyette csak élveztem túl rég nem látott testvérem társaságát. - Akkor majd alszol nálam, már hogyha kibírod a munkaidőm végéig. Annyit megtehetek, hogy ma kivételesen nem túlórázom, és szépen elmegyünk hozzám, kipihened magad, aztán jöhet a többi. - Egyelőre fogalmam sem volt, hogy miért van itt, de azt esélyesnek láttam, hogy én vagyok az oka, hogy erre vette az irányt. Ám idővel erről meg fogok bizonyosodni, mert bármi van a háttérben, egyszerűen tudnom kell. Megszoktam, hogy mindent tudok a testvéreimről, még ha ömlesztve kaptam meg tíz évente az összes infót, akkor is tudtam mindent, igaz, most hasonló lesz a helyzet, úgy vélem, csak épp kicsit több időt ölel fel a beszámolók sokasága. - Főzni nem fogok, de szerencsére a pizza mindenhol isten. Vagy rendelhetünk bármi mást is, egy üveg bor mindent feljavít. - Kacsintok rá, mert erre bizony inni kell, ez kétségtelen. Holnap ugyan dolgozom, de ha tényleg olyan keveset aludt, van némi esély rá, hogy a holnapi napot át fogja aludni, mert ma sok időt nem fogok neki erre hagyni, ahhoz túl türelmetlen vagyok. - Közel sem túl érdekes történet, de majd elmondom. - Miért ne tenném, ha valaki előtt, hát előtte egy halovány titkom sincs, mindent tud rólam, és nem szándékozom ezt a hagyományt megtörni. Nyavalyogni sem fogok, csak szépen lefestem azt a kurta kis levelet, amit kaptam, és el kellett döntenem, hogy csatlakozom a falkához, vagy szépen elhúzom a belem. Nagyjából ennyi az, ami lényeges belőle, de totálisan ráér a történet, engem legalábbis most nem ez izgat, bár ez szerintem elég egyértelmű a reakcióimból. - Ez nem túl megnyugtató. - Elképzelni sem tudtam, hogy miféle bajba keveredhetett pont ő. Nem vagyok nyugodt, sem miatta, sem a családom okán, az őrzőket kedvelem, az igaz, segítettek megjátszani a halálomat, de attól még nem bíztam volna rájuk a családomat. Csak remélni merem, hogy képesek mindezt úgy abszolválni, hogy közben meghagyják őket embereknek. - Először jó volna tudnom, mi az az ez. De azt mondtad, biztonságban vannak, szóval nem igazán veszélyeztetted őket. - Vagy múlt időben így lett volna? Nem nyugtatott meg kifejezetten a dolog, de bízom benne, hogy hamarosan minden ki fog kristályosodni ennek kapcsán, és nem kell a falat kaparnom feszültségemben. - Ennél távolabb az biztos, hogy nem lehetnél, de az ég szerelmére, ne kerülgesd a forró kását. Mi történt? - Nem tehetek róla, nem bírom kivárni. Ha messze kellett jönnie, nagyobb lehet a baj, mint talán elsőre gondoltam volna, márpedig ez még idegenebbnek hat, ha a húgomról van szó. Került már bajba, de kifejezetten nagyba emlékeim szerint sosem, kivéve, ha elhallgatta esetlegesen, de ezt azért nem hiszem. Összefontam mellkasom előtt a karjaimat, úgy néztem rá várakozásteljesen, hogy most már mondjon valami kézzel foghatót is, ne csak szabadkozzon nekem. Azt láthatja, hogy nem haragszom, elsősorban megérteni szeretném, azt ellenben nagyon.
- Milyen nagylelkű, az én imádott bátyám! – vigyorodtam el, szerettem volna elfelejtkezni a bajokról, amik idehoztak. De úgyis csak ideig-óráig volta képes ezt tenni, hosszútávon képtelen leszek megszabadulni tőlük, és hát nem is engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy így tegyek. Nem volt szokásom soha a szőnyeg alá söpörni a problémákat, maximum rásimítani a szélét, hogy aztán rövid időn belül újra előkerülhessenek. – Én is úgy gondoltam, hogy nálad fogok aludni. Vagy legalábbis reméltem, hogy nem küldesz szállodába. – öltöttem rá nyelvet. Ott is meglettem volna, de most így a hirtelen rám szakadó társaságát minden pillanatban élvezni akartam. - Nahát, szép kis vendéglátó vagy te! – ingattam a fejemet rosszallást tettetve. – Szóval bízzak a pizza istenében? – ráncoltam a homlokomat. – Összeüthetek valamit én is, ha gondolod, de szívesen bevállalom holnapra, ma meg megnézem, mi a választék a városban. – egyeztem végül bele, hogy aztán eszembe jusson még valami. – Ó, mielőtt elfelejteném, van még egy kis probléma. A bőröndömnek lába kélt valahol a Seattle-i reptéren, szóval szükségem lesz némi ruhára is, meg ilyen apróságokra. Ha nem gond! – néztem rá reménykedve. Nem mintha azt reméltem volna, hogy kad felesleges női ruhája, de talán egy pólója még lesz nekem. Vagy, ha más nem, hát majd elmegyek vásárolni néhány holmit magamnak, ha végzett a munkával. - Nem, mert még időben eljöttem, és remélem, hogy a veszélyforrás is hasonlóképpen tett. Az őrzők között volt némi cserélődés, páran értik a dolgukat. Jóban vagyok velük, úgyhogy rajtuk tartják a szemüket, és minden tőlük telhetőt megtesznek majd azért, hogy zavartalan maradhasson az életük. Majd tájékoztatnak időnként engem is, hogy minden rendben van-e. – hadartam el gyorsan a lényeget, amivel reméltem, hogy sikerül ténylegesen is megnyugtatnom. Tényleg úgy gondoltam, hogy jó lesz így nekik, máskülönben eszembe sem jutott volna lelépni. Még akkor sem, ha kockáztattam volna az életüket, de jó kezekben hagytam őket. Nem csak Isaacnek voltak fontosak, hanem nekem is a családot jelentették az elmúlt években, ráadásul nekem nagyon fontos személyt is hátrahagytam. - Na, jól van! – fújtam ki hosszasan a levegőt, aztán gyorsan kiittam a maradék vizet a pohárból. Utána azt szorongattam, hátha megnyugszom tőle. Nem jött be. – Amikor Ruth meghalt, teljesen kiborultam. A pozíciómra vágytak, el akarták venni a falkámat, és sokan meghaltak, vele együtt. Akkor bosszúból megöltem azt a személyt, aki a legközelebb állt a gyilkosához, hogy én is elvegyek tőle valamit, ami fontos volt neki. Bosszút esküdött, én meg elmenekültem úgy félholtan, ahogy voltam. – regéltem gyorsan a történteket. Már nem tudtam pontosan, hogy annak idején mennyit mondtam neki, de akkoriban még nem volt telefon, engem pedig hihetetlenül megviselt a veszteség. Akkortájt kötöttem ki az apácáknál, és kaptam meg a mostani vérvonalamat is az átharapómtól, a lelkem megmentőjétől. - Azt hittem, hogy már felhagyott az utánam való kutatással, de nemrégiben fenyegető üzeneteket kaptam, ilyen-olyan formában. Utána pedig felbukkant, és én nem adhattam esélyt neki arra, hogy újra elvegyen tőlem olyanokat, akiket szeretek. Azonnal ott hagytam őket, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy közöm van hozzájuk, aztán pedig nem voltam rest felületesen tüntetni el a nyomaimat, hogy tudja, merre induljon utánam. Minél távolabb Sydneytől. – zártam le a gyorsan elregélt rövid történetet. – Nagyjából ennyi a lényeg. – fűztem még hozzá, egyértelműen megkönnyebbülve attól, hogy kiadtam magamból. - Meg fogom őt ölni, Isaac. Ha utánam jön, megölöm! – közöltem nemes egyszerűséggel, tőlem szokatlanul érzelemmentesen. Az egy dolog, hogy milyen vagyok, az meg egy másik, hogy milyenné tudok válni, ha azokat fenyegetik, akik a világot jelentik nekem. Annak idején nem kellett félteni, és talán nem vagyok már teljesen ugyanaz a nő, de megvolt még valahol bennem mélyen az árnyéka.
- Ne viccelj, miért küldenélek szállodába? Még az ágyam is megkapod. - Nem mintha ne aludhatnánk egy franciaágyon, sokszor esett már meg, de abból nem pihenés lenne, mert úgysem állna be a szánk, szóval én majd szépen kiköltözöm a kanapémra, legalábbis ami a mai éjszakát illeti, a többit majd meglátjuk, azt sem tudom egyelőre, hogy meddig tervez maradni, de ezt nem most fogom ragozni, mert épphogy megjött, még a végén úgy tűnne, nem örülök neki, holott nagyon is. - A pizza istene az egyik legjobb fej a világon, ne viccelj. - Mondom ezt halál lazán, lévén mi sem természetesebb ennél számomra. - Ohh, hát, azt kell mondjam, hogy a te főztödet talán mégiscsak szívesebben enném. De azt szögezzük le, hogy nem erre játszottam. - A közelében valahogy azonnal beleköltözik a tekintetembe némi élénk, huncut csillogás, sokkal inkább önmagam vagyok, mint bármikor máskor. Jól esik… Már szinte elfelejtettem, milyen az a valóm, aki megengedi magának, hogy a családja körében elengedje magát. Hiányzott. - Ha jó a pólóm, meg az alsógatyám, pizsid már van, de attól tartok, híján vagyok viselhető női ruhadaraboknak. - Húztam el a számat, nyilván, lévén olyan nem lesz, hogy én még egyszer nővel hosszútávon közösködjek. Ha a biológiai szükségleteim úgy diktálják, akkor elcsavarom valakinek a fejét pár órára, és utána fájó búcsút mondunk egymásnak. Ennyi és nem több, amit nőnek adni vagyok képes, lévén a szívem már foglalt egy ideje, Calla helye pedig oda van betonozva. - Remélem, meglesz az a bőrönd, nevetséges, hogy képesek állandóan elgórni őket. - Én nem jártam így, bár ide is egy szál bundában jöttem jószerivel, és még véletlenül sem repülővel, szóval ilyen problémám nem akadt, de sokszor hallani olyan csomagokról, amik nem ugyanoda érkeztek, mint a gazdáik. - Nem mondom, hogy nyugodt vagyok, de tény, hogy a felőlem irányuló veszélyforrás a közelükben sincs. - Dario pár órányira innen, a fairbanksi falkában éli a kis életét. Olykor már az is felmerült bennem, hogy visszamehetnék a családomhoz, de már semmi értelme nem volna, csak összezavarnám őket, holott már talán rég belenyugodtak az elvesztésembe, lehet, hogy Callának van valakije, gyönyörű nő, nem lepne meg. A szívem viszont újra összetörne, és a gyermekeimet sem láthatom soha felnőni, szóval csak a nosztalgia késztet efféle fölösleges, lelket mardosó gondolatokra. Illetve, hogyha Betsey megbízott bennük, akkor nekem sem kellene megkérdőjeleznem őket, a húgomban ugyanis vakon, bármilyen körülmények között képes vagyok hinni, úgyhogy maradjunk annál, hogyha szerinte jó kezekben vannak, akkor úgy is van. - Szóval… azt mondod, hogy a testvérünk gyilkosa van a nyomodban? - A tekintetembe villámgyorsan cikázott a farkas borostyán tekintete, és szinte sütött a bőrömről a parttalan düh. Bárki legyen az, még egy húgom vére nem fog megszáradni a kezén, abban biztos lehet. - Van neve is? Mondj el róla mindent, fel akarom ismerni, ha látom. - Igen, pontosan azért, hogy gondolkodás nélkül kitépjem a szívét, és elfogyasszam a halotti torán. - Jól tetted. Köszönöm. - Bólintottam, de pusztán ennyi időre voltam hajlandó visszafogni tajtékzó indulataimat. A tejeskávé színű hatalmas szörnyetegem odabenn már most úgy érezte, mennie kellene, ám még nem volt célunk, nem tudtuk, kinek rontsunk neki, viszont ahogy hallottam, ez hamarosan már nem lesz kérdéses. - Segítek. - Kijelentés, nem kérem az engedélyét, ezt tudja, és soha, semmilyen körülmények között nem fogom hagyni, hogy egyedül szálljon szembe azzal, aki elég erős volt ahhoz, hogy megölje a testvérünket. Jó eséllyel mindkettőnknél idősebb, így egyikünk sem boldogulna vele egyedül, épp ezért szép a testvéri összetartás. - Hol veszthette nyomodat? - Nyilván azt azért nem akarta, hogy rögtön megtalálja az a féreg, szóval idővel felhagyott a nyomok hagyásával, de érdekel, vajon mennyi időnk van, míg esetleg célba ér, és megtalálja. A mi világunkban mindenkinek vannak rosszakarói, akik hajlandók súgni másnak, nem árt azzal számolni, hogy nem biztos, hogy sokáig tart, míg megtalálja.
- Lehet, hogy nincs elég hely nálad… - vetettem fel az ötletet, bár én is tudtam, hogy teljes képtelenség. Nekem mindig kell, hogy legyen nála helyem, ahogyan neki is lenne nálam. Ha lenne egyáltalán olyan jelenleg, hogy nálam. Még nem tudtam, hogy meddig fogok maradni, de annyi biztos, hogy huzamosabb ideig. Talán nem ártana majd idővel egy saját kis kuckó, addig meg kibírom én bárhol, volt már rosszabb sorom is. - Tudom-tudom. – nem vagyok a gyorskaják ellen, én is szerettem a pizzát, most mit tagadjam? Mondjuk az tény, hogy saját kezűleg sokkal jobbakat tudtam időnként kreálni, mint egy-egy pizzériában a szakács, de ez már igazán részletkérdés volt most számomra. – Na, persze! Szerintem végig erre ment ki a játék, de egye fene! Még lehet, hogy így is jobbat dobok össze, mint amit rendelnénk. Csak menjünk el vásárolni, és találd ki, hogy milyen kaját ennél. – böktem felé szórakozottan, kiosztva a feladatokat. Az ilyesmi mindig remekül ment, és az sem számított, hogy egy megtermett férfinak mondom az utasításokat, vagy egy törékeny nőnek. Nekem mind a két típus egyforma volt a szememben. - Semmi gond! Akkor kezdenék aggódni, ha begyűjtenél néhány ilyet. – legyintettem könnyedén. Hogy mennyire szántam viccnek, azt még magam sem tudtam. Vehette akár úgy is, hogy arra gondoltam, ő maga hordaná a női ruhákat. Vagy akár amiatt is aggódhattam volna, hogy új nőt újított be, vagy esetleg többet, és mindig tart magánál ruhákat. Azt hiszem, hogy egy kicsit talán túlgondoltam a dolgot, úgyhogy gyorsan el is hessegettem a képeket a fejemből. Elfogult voltam a sógornőmet illetően, de szerintem ez nem meglepő, hiszen rengeteg éve éltem már velük együtt. Nem szó szerint együtt, de egymás közvetlen közelében, és a viszonyunk is baráti volt mindig is. - Ne is mondd! Én is remélem, különben utána megyek, és valakit fenéken billentek! – szusszantam úgy, akár egy felbőszített bika. – Egyébként már L.A.-ben is majdnem elhagyták, de végül időben felkerült a gépre. Úgy látszik, hogy Seattleben már nem voltak erre képesek. – ingattam a fejemet rosszallóan. Oké, én nem dolgoznék reptéren, mert baromi rossz lehet bőröndöket pakolászni és odafigyelni, hogy mindenkinek mindene meglegyen, de ha más sem képes rá, akkor ő se menjen oda. - Fairbanksben van, ugye? – szűkültek össze a szemeim. Így már kezdtem érteni, hogy miért bánta annyira, hogy elküldték a városból. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, mert azért nem arról volt híres ő sem, hogy szándékosan kereste volna a bajt. Ám vannak olyan emberek, akiket bárhol, bármikor megtalál a szerencsétlenség. Én mostanában egész jól megúsztam, idáig. – Igen, azt mondom. – bólintottam kurtán, mert ezt kár lett volna ragozni. Azóta sem hevertem ki teljesen a dolgot, és még mindig magamat hibáztattam a történtek miatt. Ha akkor nem ölöm meg azt a nőstényt, akkor talán még Ruth is élne. Az emiatt érzett vívódás, és önvád valószínűleg kiült a vonásaimra, de most nem törődtem vele. - Nem tudom, hogy most mi a neve. Már biztosan nem az, amit annak idején használt. – ráztam meg a fejemet lemondóan, bár nyilván a lényeg szempontjából ez most nem számított. – Majd megmutatok mindent. – persze nem Ruth halálát akartam, mert egyrészt nem tettem volna ki őt ilyen szörnyűségnek, elég volt, hogy én magam előtt láttam folyton, másrészt magamat sem akartam kínozni ezzel feleslegesen. – Nyugodj meg, Isaac! Attól, hogy elveszítjük a fejünket, még nem lesz megoldva a dolog. – próbáltam higgadt maradni ugyan, de azért bennem is volt jó adag feszültség, ezt nem is tagadtam. - Rendben, nem is számítottam másra! – nem kezdtem ellenkezni, hogy majd én egyedül megoldom, mert nem vagyok ostoba. – De, csak hogy tisztázzuk, nem ezért jöttem hozzád! – mosolyogtam fel rá futólag. – Hanem mert úgyis el kellett jönnöm, és ha már így esett, miért ne látogattam volna meg a rég nem látott bátyámat? – előrehajoltam, és könnyedén megpaskoltam a combját. – Őszintén? Nem tudom… - vontam meg a vállaimat. – A reptéren próbáltam félrevezetni, és úgy tenni, mintha Európába tartó géphez mennék. Biztos, hogy volt valaki rám állítva, de nem tudom, hogy mennyire jött be a dolog. Ha bejött, akkor még kell pár hónap, mire rájön, hogy Amerikába jöttem. És még utána is idő lesz, mire itt lekövethet. – legalábbis én ezt reméltem.
- Szerencsére nem egy egérlyukban élek, szóval van elég hely nálam. - Nem saját a kecó, de baromság lenne befektetni, mikor fogalmam sincs, meddig fogok itt élni, utána kiadni meg rettentően körülményes, nem fogok még ilyesmivel is foglalkozni, van elég bajom alapjáraton, nem tetézem. - Kikérem magamnak. Tényleg a pizza jutott eszembe először, az meg már legyen a te bajod, hogy emlékeztettél, milyen jól főzöl. - Igaz, ami igaz, olykor csodálkozom, hogy nem utálta meg egy életre, egykor anyával sokat állt a tűzhely mellett még rabszolgaként, hogy megtanulja mindennek a csínját-bínját Ruthtal együtt. - Rendben. Gondolkodom. Bár nem mintha neked bármi kihívás lenne. Atya ég, de rég ettem házi kosztot, mit szólnál, ha a desszert mindenképpen palacsinta lenne? Egyébként meg… valami jó kis marhasteakhez lenne kedvem, ha már így kérded. Vásárolni meg elmehetünk bármikor, nem ügy. - Tudom, nem szép tőlem, hogy ilyen extra kaját kérek, de mostanság tényleg csak a gyorséttermi rettenetek jutottak, és bevallom, most igencsak visszaélek a helyzettel, bár még így is mondhat nemet. Igaz, szerintem nem fog, annál fontosabb neki, hogy jóllakassa az ő egyetlen, drága bátyuskáját. - Ha valamire, arra sosem fog sor kerülni. - Érezheti, hogy nem csak a szám nagy, de komolyan gondoltam, hogy nekem többet nőhöz nem lesz közöm olyan szinten, mint Callához volt, sőt, olyan szinten sem, mint amit Dottyval megéltünk. Ha valaki feljutott a csúcsra, nem akarná lejjebb adni, márpedig számomra a feleségem az etalon, nincs senki, aki ilyen szempontból képes volna felérni hozzá a szememben. Fölösleges a próbálkozás is. - Ezek a nagy repterek… botrány. Lehetne valami jobb rendszerük az ilyesmire, mert nevetséges az egész. - Gondolom, lába nem kél a bőröndöknek, az emberek azért nem szokták másét lekapkodni, és csak észreveszik valahol, hogy kóvályog egy gazdátlan bőrönd napokig, hetekig, aztán visszaküldik. Az is lehet, hogy csak arról a járatról maradt le, és a következővel küldik. Ilyesmi is gyakran előfordul. - Igen. - Valósággal köptem ezt az egyetlen szót, és tudtam, hogy már igencsak sok minden világos a számára, egyelőre a saját dolgom nem terveztem ragozni, de ugyebár ami késik, az még véletlenül sem múlik. Elő fog jönni, ebben teljesen biztos voltam. Az egyik kellemetlen témát érte a másik, mert a tény, hogy a másik húgom gyilkosa keresi a megmaradtat, olyasmi volt, ami istentelenül felcseszte az agyamat, és ragaszkodtam hozzá, mint foxi a lábtörlőhöz. Ki akartam csontozni, azt akartam, hogy szenvedjen, hogy megbánja a világra jövetelét. Rég éreztem hasonlót, ilyesmit vált ki belőlem Dario is, csak éppen őt nem megölni akarom, hanem tönkretenni lelkileg, már ha akad olyanja neki, de kétlem, hogy valaki, aki kétszáz évig a barátomnak hazudja magát, hogy bosszút álljon, rendelkezik vele. - A fejemet akkor fogom elveszíteni, ha előttem lesz. - Talán akkor sem kellene, de most képtelen voltam másra gondolni, csak hagytam, hogy végigáramoljon bennem a dühös gyűlölet. Tudtam, hogy Ruth megölték, meg akartam bosszulni, de a teljes történetet ezidáig nem ismertem, s talán soha nem derült volna rá fény, hogyha ez a bizonyos farkas nem ered Betsey nyomába. - Tudom, ne hülyéskedj... - Nem lövöm el a szokásos poénjaimat, hogy én vagyok az egy szem bátyja, és már a falat kaparta a hiányomtól. Ehhez most nincs kedvem, de sosem feltételezném, hogy hátsó szándékkal érkezik hozzám. Inkább azért menekült ide, mert én itt vagyok, és ilyen tekintetben pontosan a legjobb helyre jött. - Jól van, akkor ezt az időt arra fogjuk használni, hogy felkészülünk belőle. Mindent tudni akarok, amit te tudsz, és mindent látni akarok, amit te láttál. - Igen, még azt is, ahogyan Ruth meghalt, de mindez még ráér, legalábbis a mai nap legyen a viszontlátásé, a bosszú ráér. Mindig csak a bosszú… olykor már tele van ezzel az egésszel a padlás, de mit tehetek én arról, hogy pont a nekem legfontosabbakat kezdik ki? - Ma már úgysem tudnék dolgozni, úgyhogy kiveszem a nap további részét. Mindjárt jövök. - Kisétálok az irodámból, hogy átmenjek a főnökömébe, viszonylag hamar lezavarom, nincs oka benn tartani, lévén tudja nagyon jól, hogy zokszó nélkül benn maradok mindig túlórázni, de most úgysem tudnék koncentrálni. A családi ügy meg elég nyomós érv, lévén sosem hozakodtam még elő vele. Öt perc múlva érek vissza az irodámba, és kapom le a dzsekimet a fogasról. - Menjünk, éppen itt az ideje annak a bevásárlásnak. - Azzal megvárom, míg kimegy előttem, és kulcsra zárom magunk után az ajtót.
- Ez igazán megnyugtató. Még az ágyat is hajlandó vagyok megosztani veled, ha már ilyen kedves vagy és vendégül látsz. – cukkoltam kicsit, még rá is mosolyogtam szélesen. – Nem venném a lelkemre, ha miattam a kanapén kellene aludnod. – és ehhez ragaszkodni is fogok. Bizonyára nem egyszemélyes ággyal büszkélkedhet, de szerintem még azon is képesek lennénk összehúzni magunkat, ha nagyon rá lennénk kényszerülve a dologra. - Sajnálom, mindjárt vissza is szívom! – nevettem fel vidáman. Eszem ágában sem volt ilyet tenni, de szerintem ez számára sem lett volna meglepő. – Jól van, megoldható a palacsinta. – bólintottam, magamban felírva a képzeletbeli listámra. – És a steak is meglesz. Mondjuk jó lett volna már napokkal ezelőtt bepácolni, de talán még így is finom lesz… - elgondolkozva meredtem magam elé, azt latolgatva, hogy mit csináljak még hozzá. Voltak ötleteim, szerettem volna kitenni magamért. – Ez lesz a fizetség azért, mert elszállásolsz! – szögeztem le. Mondhattam volna, hogy ne szokjon hozzá, de úgysem bírnám ki, hogy ne főzzek rá, ha már van kire. - Szerintem is nevetséges, de azt mondták, hogy néhány napon belül előkerítik is ideküldik. Remélem tényleg így lesz. Abban állapodtunk meg, hogy majd érte megyek a reptérre, ott tartják. Nem tudtam a pontos címed, hogy oda küldhessék. – vallottam be, de hát nekem tökéletes lesz ám a reptér is. Oda taxival gyorsan el lehet jutni, meg vissza is kényelmesebb azzal. Nem lesz itt semmi gond, mindent megoldok, mint mindig. Csak kár, hogy ez most nem kifejezetten rajtam múlt. - Jól van, majd mindent elmesélsz szépen sorban. – nem akartam tovább forszírozni most a témát, mert sem a hely, sem az idő nem volt rá alkalmas. Ráadásul nem sürgetett minket az idő amiatt sem, hogy megoldjuk ezt a problémát. – Ha így lesz, akkor nem engedem, hogy velem gyere. Semmi értelme, hogy óvatlanná váljunk a bennünk lévő fájdalom miatt. Nekem is nagyon hiányzik Ruth, de ő sem akarta volna, hogy ne koncentráljak eléggé azért, meg begőzöltem. - arról meg egyelőre hallgattam még Isaac előtt is, hogy újabban a nővérünk mellettem tanyázott, és ő volt az is, aki még időben figyelmeztetett a veszélyre. Igazából így jelent meg, és úgy sejtettem, hogy azért, hogy segítsen elhárítani a fenyegető veszélyt. - Rendben! Valószínűleg nem számít rá, hogy felkészülten fogjuk várni, márpedig én sem adom alább. Nem hiányzik, hogy mindig legyen felettem egy árny, ami bármikor lecsaphat. – forgattam a szemeimet. Nem féltem én tőle, egy pillanatig sem. Azokat féltettem, akik közel álltak hozzám, így aztán nem volt más választásom, minthogy elcsaljam őt a közelükből. Bármennyire nehezemre esett is megtenni, akkor is ez volt az egyetlen megoldás. Még annak árán is, hogy megszegtem a bátyámnak tett ígéretemet, de úgy tűnt, hogy megérti és támogatja a megoldásomat. - Nagyszerű! – csaptam össze a kezeimet némiképp megkönnyebbülve, hogy lerakhattam egy kis terhet a vállaimról. Még mindig volt ott bőven, de már korántsem nyomta olyan erővel, mint eddig, és ennek örültem. Meg annak is, hogy a nap hátralévő részét együtt tölthetjük, így máris jobb kedvvel álltam fel, körbenézve az irodában, amíg egyedül maradtam. Mire Isaac visszatért, éppen ott álltam az ablak előtt, ahol ő is, mikor én megérkeztem hozzá. – Rendben! – fordultam meg a saját tengelyem körül hirtelen. - Nem volt gond, hogy el kell menned? – érdeklődtem, miközben megfogtam a táskámat és kisétáltam az irodából. – Kocsival vagy? – fordítottam felé a pillantásom, mikor már elindultunk kifelé az épületből. – Veszek akkor magamnak ezt-azt, ami kellhet. Talán a pólódra sem lesz szükségem, aztán jöhet a bevásárlás. Legalább hamarabb készíthetem el a pácot a húshoz. Gondolom, van valami nagyobb áruház, ahol mindenfélét lehet találni… - nem igazán voltam képben, ami azt illeti, de kénytelen leszek megismerkedni az új hellyel. Régen ez nem okozott gondot, de az utóbbi időben sokat voltam egy helyen.
- Ugyan, kész szerencse, hogy egész kényelmes kanapéról beszélünk. Egyébként úgy gondoltam, hogy ma hagylak nyugodtan aludni, nem kellene átdumálnunk az éjszakát, ha ilyen nyúzott és fáradt vagy. Szóval élvezd ki, hogy egy egész franciaágy a tiéd, holnaptól úgysem úszod meg. - Mosolygok rá, nem hiába a testvérem már olyan istentelenül régen, szinte olvas a gondolataimban. Arról már rég leszoktam, hogy ezt ijesztőnek vagy meglepőnek bélyegezzem, abszolút megszoktam, csak rég volt rá példa, hisz utoljára 2000-ben találkoztunk. Nem most volt, az biztos. - Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára, szóval számomra tökéletesen meg fog felelni pácolatlanul is, elhiheted. Szerintem úgyis képes vagy csodát alkotni. - Ha valamiben, hát a főzésben nem vagyok jó, bár gondolom, csupán azért, mert soha nem érdekelt, és eszemben sem volt elsajátítani a csínját-bínját, jó nekem így. - Máris megéri. - Egyértelműen csak a vérét szívom, hiszen számomra akkor is megérné, ha csak ott lenne, és nem főzne olykor finomabbnál finomabbakat. Azért határozottan nem bánom, hogy a bendőmet is megtömhetem hála neki. - Igen, gondolom, nem lett volna akkora a meglepetés, hogyha megkérdezed, hol lakom pontosan. - Bár képeslapot még küldhetett volna esetleg, de szerintem még életemben nem kaptam tőle, tehát mindenképpen furcsa lett volna efféle érdeklődés a részéről. A bőröd szerintem meglesz, igaz, jobb nyugtával dicsérni a napot, de semmi értelme pesszimistán hozzáállni. Csupán egy bólintással jeleztem felé, hogy valóban el fogok mesélni mindent, de vannak ennél fontosabb dolgok jelenleg. Egyébként sem egy extra történet, semmit nem követtem el ellenük, egyszerűen a türelem fogyhatott el a magányos farkasok kapcsán. - Mintha nem ismernél. Esélyesen nem holnap fog bemasírozni a városba, ha úgy lenne, tényleg óvatlan lennék, de mire ideér, addigra lenyugszom. - Arról nem beszélve, hogy igen naivan bájos elgondolás tőle, hogy nem engedné. Konkrétan az átharapása okán simán kenterbe verem, illetőleg alapjáraton idősebb vagyok nála, farkasként és emberként is így volt mindig. Édes azért, én meg jó arc vagyok, hogy ezt nem dörgölöm az orra alá. Meg azt sem, hogy nagyon jól tudja, szüksége van rám, egyedül nem boldogulna. Én valóban nem fogom hagyni, hogy megpróbálja. - Nem lesz. Elég az én életembe egy aljas szemétláda, aki bármire képes. - Nem hagyom, hogy a családom még egy tagját terrorizálja bárki. Megoldjuk, ketten képesek leszünk rá, ebben bízom, ha mégsem… nos, a húgom oldalán, vagy az életéért küzdve bármikor szívesen térek nyugovóra erről a világról. A mai napom már mondhatni munka terén fuccsba ment, de sokkal szívesebben időztem a testvéremmel, szóval nem bántam. A főnököm sem, szerencsére képben van a ki mennyit tesz le rendszeresen az asztalra témakörben, és az én munkámra nem lehet panasza. - Dehogy, általában szét túlórázom az agyam, szóval ha netán ilyen helyzet merülne fel - amire még nem volt példa egyébként -, akkor egész készséges. - Miért ne lenne. Ha az ember feje tele van a családi krízishelyzettel, egyébként sem használható a világon semmire, én legalábbis így működtem. - Kocsi? Aligha. Motorral. - Négykerekűm addig volt, amíg családom. Ott hagytam a feleségemnek és a gyerekeknek, a halottaknak úgysem kell autó, és részemről megkönnyítette a vásárlást, hogy nincsen semmi holt teher a seggem alatt. A motort már Fairbanksben vettem pár hónapja. Sokkal inkább illik hozzám, mint bármelyik autó. - Úgyhogy olyan sok ezt-azt nem vehetsz. Ne nézz így rám, nőből vagy, ti a szart is képesek vagytok megvenni, ha le van árazva. Csak egy kis tárolórekesz van a motoron, szóval maximum akkor vásárolhatsz többet, ha veszel hozzá hátizsákot is magadnak. - Nekem csak a tárcámnak és a kulcsomnak kellett hely a belső zsebemben, sosem jártam nagy pakkal. Úgyhogy remélem, tartja magát a dologhoz. - Vagy először hazadobjuk a motort, és gyalogolunk. Lehet az lenne a legjobb, ha a kaját megvennénk, bepácolnád gyorsan a húst, aztán amíg tollászkodsz a hülye boltokban, elvan magának. - Ez egész logikusnak hangzik az én fejemben, de a nőknél… ki tudja. - Akad minden, elég nagy a város, szóval ne aggódj, nem maradunk ruha meg kaja nélkül. Na sicc. - Terelem ki, a motorom pót sisakját megkapja, mindig nálam van, csak hát… hümm, igazából nem ragoznám, kiket szoktam felültetni magam mögé. - Kapaszkodj. - Aztán annak fényében, hogy éppen miben maradtunk, indulok el a célállomás felé.
//Innen szerintem átmehetünk az Utcák, közterekre, onnan meg odamesélhetjük magunkat mindenhová. //
Kezdőlap
// 
a továbbiakról meg mindjárt írok XD //
