- Ez tiszta sor. Már a tévedés. A magunkfajta is szokott, sőt, sokszor súlyosabb árat követelően, mint az emberek, de ezt épp úgy nem firtatom, mint a szerencse kérdését, mert szerintem olykor igenis van szerepe, meggyőzni azonban nem szokásom a világot a saját igazamról. - Tényleg? Ezt nekem miért nem mondta eddig senki? Vigyorodom el, elég könnyen kiérezhető a vetítés a szavaimban, hiszen én is pontosan tudom, mivel jár a túlzott vakmerőség, mert igencsak mestere vagyok, szóval kétségtelen számomra, hogy valóban ártalmas tud lenni, párszor nyögtem már betegágyon miatta a fájdalomtól, vagy inkább a tehetetlenségtől. - Ezzel egyetértek. A kacsintást visszakapta, és arra is csak bólogatni tudtam, hogy hamar rá lehet kapni az ízére, igaz, ami igaz. Az tuti, hogy ez a kis esemény sem tántorított el attól, hogy meg akarjam tanulni, bár elég makacs egy némber vagyok, ha valamit a fejembe veszek… - Ilyen előre leegyeztetett útvonalak? Megmondom, merre az arra, és valami okos megmondja, milyen magasságon tehetem meg, meg ilyenek? Lehet, hogy sok magától értetődő dolgot kérdezek, de számomra ezek mind új információk, sosem foglalkoztatott az, hogy vajon milyen módon történik a légi közlekedés irányítása, de ha valóban meg szeretném tanulni, márpedig igen, akkor ezt úgyis tudnom kell majd a jövőben. - Oké. Bólintok, bár először nem értem, miért, de amikor elindul a manőver, már leesik a tantusz, egy euforikus huhúúú is kiszalad a számon, amíg tart a dolog, a frász abszolút nem kerülget, eszelős módjára vigyorgok. - Nyilván tudsz. Kacsintok ismét, és persze, nem titkolt módon provokáció volt a kérdésem arra, hogy megmutassa, örülök, ha úgy történnek a dolgok, ahogyan én szeretném. Láthatólag megfordulunk, de nem baj, nem is akarom a végtelenségig rabolni az idejét, meg aztán, nekem is akad még tennivalóm, a papírokkal meg sok idő elment, szóval lassan nem árt visszatérnem a saját kis világomban, ami csak fantázia szintjén szárnyal az egekben.
Biccentek felé. Nem vagyok papolós, már így is bő lére engedtem a magyarázatot. – Talán meeeert... ismerős? – kacsintok rá vigyorogva arra, hogy a vakmerőség és baj milyen kapcsolatban lehetnek. – Igen. És egyben le is foglalod az adott légi folyosót is, az adott időre. Így tudnak szemmel tartani, ha valami gáz van, például eltűnsz a radarról vagy jelzik neked, ha mással van gáz, és keresztezik az utad. – a mentést már meg sem mondom, jó kis móka volt a múltkori, mégsem ismételném meg olyan viharban. A húúra felnevetek, mégsem olyan félős, mint amilyennek elsőre látni. – Ezt meg fogjuk ismételni. – vigyorgok. Leszállásnál úgy állok be a leszálló pályához, hogy láthassa a kényszerleszállt gépet. – Amint látom, egészen jól haladnak. – már kifelé vontatják a kifutópályáról. – Most pedig jön az újabb sorrend. Szerencséd van, a nagyobb gépeken a másodpilóta feladata a leszállás, itt nem. És akkor.. – kisebb zökkenés, és lent is a gép. – Megérkeztünk, reméljük élvezte az utazást. – mosolygok rá. A szükséges tennivalók után már a gép mellett állva fordulok felé. – Van egy visszafuvarom, úgy félóra múlva, nem lesz időm kikísérni téged, de egy taxi vár kint majd, mire kiérsz. – nézek a karórámra, majd vissza rá. – Legközelebb talán ugyanitt futunk össze. – intek neki búcsúzóul, a kézfogás nem dívik nálam. Ha már eltűnt a látótérből, akkor előkapom a woki tokit. – Itt Josh. Fiúk, egy taxi rendel a bejárathoz, akivel bejöttem, annak az én kontómra fuvar, amerre kéri. Ha szájalni mertek rólam, kitekerem a nyakatokat, vége. – nem érdekel a visszaválaszuk, elteszem a cuccot és az egyik hangár felé tartok. Félóra éppen elég lesz a készüléshez.
- Kétségkívül. Vigyorgok nagyokat, elég hasonszőrűek vagyunk mi ketten az eddigiek alapján. Kicsit sajnálom is, hogy magányos, így csak komoly indokkal cimborálhatok vele, amire most tökéletesen megfelel ez a meg akarok tanulni repülni dolog, de semmi sem tart örökké. - Tök logikus, bár a légiirányítókon rohadt nagy lehet a felelősség, tutira nem csinálnék ilyesmit. Volt is valami egészen izgi film a témában, de hogy mennyi feszültség lehet bennük, és minden nap úgy bemenni dolgozni, hogy életek múlnak rajta. Áhh… ez nekem nem menne. - Ohh, mindenképpen. Bólogatok a dologra vigyorogva, és még jó, hogy nem vagyok tudatában annak az abszurd dolognak, hogy azt feltételezte, félős vagyok. Szerintem igencsak kiröhögtem volna… Szemernyit sem, épp ez a baj, ezért ütöm meg annyiszor a bokámat. - Még szerencse, már csak azért is, mert pilótának nem mondanám magam. Az egy dolog, hogy a helyén ülök, de attól még nem vagyok az, talán idővel majd az leszek, de addig le kell még folynia egy kevés víznek a Chenán. - Naná, imádtam, bármikor benne vagyok újra. Lelkendezek mosolyogva, és remélhetőleg eljön majd az az idő is, amikor egyedül is elvezethetek egy gépet, de egyelőre ez még tényleg elég távlati terv. - Így van, reményeim szerint így lesz. Kacsintok egyet, aztán visszaintek, és sarkon fordulva indulok is kifelé, csak akkor engedek meg magamnak egy széles vigyort, mikor már bizonyosan háttal állok neki. Odakint csak legyintek a srácoknak. - Hagyjátok csak, kocsival jöttem. Üzenem Joshnak, hogy nem tudtam, hogy ennyire elragadó személyiség vagyok, és elfelejti, hogy négykerekűn érkeztem. Legyetek rosszak! Vonulok ki kuncogva, és csöppet sem bánom, ha egy s más eszükbe jut, ami egyébként abszolút nem történt meg, de mindenki azt gondol, amit akar. Odakinn bevágódom az autómba, és irány a dolgomra…
Takaros Short 330 fülkéjében ülök. A tegnapi mínusz 27 után most a mínusz 5 fok gatyarohasztó meleg. - Mi van, ide is eljött a globális felmelegedés? Még két fok és fürdőnadrágban fogok a kormány mögé ülni. – a hajamba turkálok, csak tudnám minek, amikor még fél centis sincs. Rohadt megszokás. A morgás azonnal abbamarad, ahogy a torony ismét bejelentkezik. Egészen másként viselkedek pilótaként. Nem sokára már sorra is kerülünk, már a szárnyakról leszedték a takaróponyvát. - Igen? – kintről kopogást hallani, majd az egyik karbantartó feje bukkan fel, nem sokkal később meg egy nagy csomag. – Tedd csak nyugodtan hátra, a ládába. – biccentek felé. Talán azért maradtam itt vagy fogott meg a hely, mert itt minden külső kapcsolat számít, főleg télen. Még gyakorló repülésnél is bevállalok csomagfuvart, postát is. Sokat fektettem a reptérbe, a felújításba és az átalakítások azóta elég szépen térülnek meg. Mintha érdekelne. - Dobd le magad. – mutatok a másik ülésbe M.J.-nek. Ha csak egy másodpercet késik, a gép nélküle száll fel. Sosem szoktam várni senkire és semmire, ha megvan az indulási engedély, és sosem hagyom, hogy bárki magától függővé tegyen bármit, amit tenni akarok. - Mit is akarsz, pontosan? – az órámra nézek, nem sokára indulunk is. Kézfogással üdvözlöm, nem kímélem az ujjait, majd felkaron veregetem.
Ami azt illeti, mindig is repülni szerettem volna, de most nem tudok egy PC-s játék gépet sem a levegőbe emelni. Counter-Strike: Global Offensive-ről van szó. Hibátlanul kellene átszelnem egy csomó métert, sőt kilométereket. Védekezni, támadni és épségbe megérkezni A-ból B-be… na meg parancsokat osztogatni az egységnek. Mert olyanom is van! De halvány lila fingom nincs miképp emeljem fel azt az égimeszelő gépet a földről. Csak egy szerencsém van. Ismerek egy remek pilótát. És most meg? Most repülök. Illetve fogok. De nem éppen úgy, ahogy szeretnék. Ez sokkal inkább egy őrült hullámvasúthoz fog hasonlítani, amelyen az ember nem csak szórakozásból sikít. Na jó, félre is dobom a negatív hullámokat. "Matty menni KaBabumm!" No no nem én! A gépbe felérkezve már bőgött is a motor, Josh hangjára elvigyorodtam, hasonlóan viszonoztam üdvözlését. Váltapi lapi és erőteljes kézfogás. Ledobtam magam az ülésre, a hímre pillantottam. - Kéne egy kis repülési tanácsadás. - kezdtem ezzel, mintha nem lenne egyébként is tiszta a helyzet. - Tanácsadás és gyakorlat. Játékhoz kell. Nem akarok "BammPuffYankReccsNyekk"-be átmenni… Ha érted… - információt gyűjtök, ahogy azt kell. Csak egy szakértő lehet egy efféle elme tanára. Josh meg amúgy sem mondana nemet. „Ezer” éves ismeretségünk okán sem. - Szóval? Mivel kellene indítani? – elvileg minden gépet ugyanúgy kell felemelni nem? Jó persze, egy katonai égi cirkáló és egy efféle kisgép között vannak különbségek, de van amiben minden egyforma. Végig nézem az összes kapcsolót, a monitorokat...
MJ mindig is fura fazonnak tűnt számomra a sok nyomkorászós kütyüivel, mivel éppen olyan megszállott ebben, mint én a repülésben, hasonszőrűnek érzem, éppen ezért hamarabb el is fogadtam, fogadom a haverságát, mint másokét. - Lehetsz akármilyen csili-vili pilóta, ha lelőnek, akkor jön a... hogy is mondtad, bammpuffyankreccsnyekk. Orral bele a moslékba. – velem megtörtént, az egyik behozta az életembe Alecet. Méregetem, mennyit is tudok belőle kihozni. Ma már úgyis a kütyük nyomkodásáról szól az egész gépezet. Bezzeg a régi időkben! Ha nem tudtad megtartani a rohadt kormányt, fasírt lettél elég hamar. - Ha jól megfizetnek érte, sok mindent elvállalok. – dörzsölöm meg a borostás állam. Pár nap múlva a repkedések közben úgyis borostás leszek, nem foglalkoztam a borotválkozással. Megvárom a reakcióját, majd jól hátbaveregetem. - Vicceltem, haver, vicceltem. A legtöbb gép hasonlóan működik. És mégsem. Milyen gépekhez kell? Ilyen tetűméretűhöz, vagy szállítmányozó gép, utasszállító? Vadászgép? Milyen évjárat nagyjából? Aztán a kormány felé fordulok, ahogy megkérdi, mivel indíthat. - Két dolog. Csak akkor és ahhoz nyúlsz, amit én mondok. És azt teszed, amit én mondok. Mert ha e miatt lepotty az égből, még a nyakad is kitekerem hozzá. Nyúlok a kommunikációs szetthez, közben tartom a tenyerem felé. A toronynak jelentkezem be, utasként és tanuló pilótaként adom be MJ-t, bediktálva az adatait a műanyag lapokról. - Kezdjük a műszerfallal. – elmagyarázom neki, érthetően, mi mire szolgál, milyen kijelző, mit mutat. Aztán előveszem a check listet. - Mondom, és te visszajelzel. Ebből tudom, figyeltél-e. – kacsintok rá vigyorral. Akárhogy is, de eljutunk a végére, hol morgok, hol csak a szemeim forgatom, hol pedig elégedett vagyok vele. - Az indítás és felszállás az én dolgom, te figyelsz. Tedd fel. – mutatok mellé, ahol az ő kommunikációs cucca van. – Tudom, hogy nem vagy süket, de ez tartja a kapcsolatot a toronnyal és a fekete dobozzal. Megkocogtatom a műszerfalon ott, ahol felszállás közben figyelnie kell, és kommenteket is fűzök hozzá, a torony válaszait is hallhatja. - Na, szóval, tündérkém. Mit is szeretnél még? Mert hogy nem csak ingyen sétarepülésre vágytál, az hót ziher. – szólalok meg, amikor már egyenesbe és irányba álltunk. Dunsztom sincs azokról a kütyükről, csupán az éves vizsgáim alapján tudom, mennyit fejlődhetnek ezek a technikai kütyük.
Hiába nem élek már évek óta ebben a városban, még mindig jól emlékszem minden egyes négyzetcentiméterére és így nem tart sokáig megtalálni, hol is fussunk össze Mikekal. Újabban kifejezetten gyakran térek vissza egykori otthonom városába, de meg kell valljam, amennyire nem akarok a falka látóterébe kerülni, éppen annyira szívesen jövök egyes tagjaihoz. Kész idegbaj, főleg, hogy a két gondolat nem kissé feszül egymásnak. Motorral érkezem most is – mint mindig – hiába a több órás út és vezetés Anchoragetól idáig. Kifejezetten szeretek két keréken úton lenni, meg sem fordul a fejemben, hogy máshogy kellene érkezzek. Ahogy megérkezek, leparkolok, kitámasztom a motorom és a lábamat átlendítve szállok le róla. Megszabadulok a bukósisaktól is. Ha Mike már itt van, akkor értelemszerűen elindulok felé, főleg, ha nem (csak) látom, de érzékelem az energiáit. Ha még nincs itt, akkor lazán dőlök a kétkerekűmnek, ráülve és rágyújtok, amennyiben várnom kell. - Ha lezuhanunk, tuti megharaplak. – köszönök rá, amikor a látóterembe kerül a hím. Alapvetően én kértem, hogy fussunk össze, ugyanis szívesség kéne. Nem nagy és semmi köze a farkasokhoz vagy a falkához. Akkor emlegette, hogy repül és felvisz egy körre. Pontosabban azt még nem tudja, hogy szívesség kéne, csak a találkozást pedzegettem, majd később állok elő a dologgal. - Egyáltalán, hogy jött az ötlet, hogy szárnyak kellenek… alád. Neked. Érted. – mosolyodok el. Oké, mindenkinek megvan a maga szenvedélye, én a motoromért vagyok oda meg vissza és nincs a világon semmi, amiért lecserélném mondjuk. - Mióta is repülsz? – fordulok felé, a gépektől elszakítva tekintetem, amiket eddig szemléltem. Remélem, hogy piszok jól érti a dolgát, mert komolyan zokon veszem, ha lezuhanunk és szétplaccsanunk a földön. Jó, majrézni nem majrézok, annál azért jóval keményebb fából faragtak, de azt nem mondom, hogy nincsenek kétségeim. Azok tették lehetővé eddigi életem során is a túlélést, szóval rendkívül hasznosnak bizonyultak.
Már jó ideje szerettem volna ezen a vidéken is adózni a repülés iránti szerelmemnek, csak valahogy eddig nem igazán akadt rá időm a falkadolgok és a civil életem felépítése miatt. Most viszont semmi nem foghat vissza, már baromira ki vagyok éhezve egy körre, ami azt illeti. Függő nem vagyok, de tény, hogyha hosszabb ideig nem repülhetek, akkor morcosabb leszek. Oké, nyilván nem ez befolyásol, egyszerűen csak szeretek repülni és szükségem is van az érzésre bizonyos időközönként. Cressida telefonhívása meglepett, mármint nem számítottam rá ilyen hamar, de egy cseppet sem bántam. Viszont a repülést nem mondtam volna le semmi pénzért, úgyhogy mindössze az az opció maradt, hogy elviszem őt is egy körre, hála égnek nem volt annyira ellenére a dolog, vagy csak nagyon jól leplezte a meglepettségét, mert a repülés iránti szenvedélyemről még nem meséltem neki. Már látom és érzem is a nőstényt, amikor a fekete autóval begurulok a kisebb reptér előtt lévő parkolóba. Mellette állok meg nem sokkal, hogy kiszállva széles vigyorral forduljak felé. Nem is tudtam, hogy mocival közlekedik, de be kell valljam, igencsak menőnek tartom a dolgot. Pittyen a riasztó, miután becsaptam a kocsi ajtaját és megkerülve a járművet Cressida felé vettem az irányt. - Szerinted belevágnék olyanba, ami ennyire veszélyes az én épségemre is nézve? - válaszoltam egyből nevetős hangon, felvéve a pimaszkodás fonalát. Nyilván nem aggódom, hogy baj lenne és ha aggódnék sem magam miatt tenném elsősorban, de ha már lúd, legyen kövér alapon belefér az ilyesmi. - Egyébként meg ne fossál, nem fogunk lezuhanni - gyújtottam rá még én magam is, hogy amíg befelé haladunk, elszívjak egy cigit. Ebben biztos voltam, mert tudtam repülőt vezetni, szóval hacsak a gép nem szar, akkor nem fogunk lezuhanni és egyébként az sem feltétlen vonja maga után, hogy lezuhanunk, ha szar a masina. - Kell néha egy kis szabadság érzet. Főleg úgy, hogy már évtizedek óta falkában élek. Mondjuk szó se róla, semmi bajom nincsen vele, de hát.. mindenkinek kell valami hobbi, szenvedély, nem igaz? - kiszakadni a hétköznapokból, fellélegezni kicsit és a többi ilyenkor használatos maszlag. - Szeretek repülni, ennyi - vontam meg végül a vállam, mindenféle sallangot kihagyva ezúttal a képletből. - Elég régóta, hogy ne kelljen aggódnod amiatt, hogy bármi probléma fog történni - cinkos mosollyal pillantottam rá két slukk között. Már nem volt sok a cigimből, úgyhogy megindultam befelé. - Nagyjából hatvan éve egyébként - nem sokkal Chicago előtt kaptam rá a dologra, még Sacramento-ban és azóta bőszen hódolok ezen szenvedélyemnek. - Úgyhogy tényleg nincs miért aggódnod - mosoly görbült a képemre, ezúttal a biztatóbb, kedvesebb fajtából, ahogyan tartottam az ajtót a nősténynek. Még sosem jártam itt, szimplán telefonon érdeklődtem és foglaltam le magamnak egy repülőt, most mégis igyekeztem teljesen otthonosan mozogni a terepen. Bejelentkezni, kikérni a repcsihez szükséges holmikat, hogy aztán már a kifutó mellett parkoló gépek között lavírozhassunk, keresve azt a szárnyast, amit nekünk osztottak. - Nos, ő volna az - állok meg egy kisebb méretű repülő előtt, elégedett vigyorral a képemen. Segítek Cressinek beszállni, ha igényli, hogy aztán én is behuppanjak a botkormány mögé. Kétszemélyes kis masináról van szó, szóval nem egy nagy tákolmány, de tökéletesen elférünk ennek ellenére benne. - Nos, készen állsz? - fordulok felé, miközben már serényen nyomkodom a gombokat, pöcköket, mintha mindig is ilyen repülővel repültem volna. Nem nagy ördöngösség egyébként, én is hamar beletanultam. Felkaptam a fejemre a fülhallgatós mikrofont, hogy felszállási engedélyt kérjek magunknak és amint megkaptam, letoljam a fejemről a nyakamra a szerkezetet. Nem szeretem, csak idegesít. - Akkor tessék kapaszkodni - biggyesztem fel a menő repülős napszemüvegemet, hogy aztán a gép meglóduljon alattunk, ráfordulva a kifutóra pedig gázt adjak és némi lendületvétel után a levegőbe emelkedjünk. - Most már nincs menekvés - fűztem hozzá nevetősen, ahogyan nőtt alattunk a magasság.
- Erre őszinte választ akarsz?! – nevetem el magam én is és ismételten nem szükséges a szomszédba mennem szemtelenkedésért. Amúgy nagyon édes, hogy a saját épségét emlegeti elsősorban. Dinka. Felhorkanok a szavaira. - Ahhoz, hogy rám jöjjön a szapora, több kell, mint egy vasmadár. – öltök rá nyelvet. Kétségeim vannak, de azok nem egyenlőek azzal, hogy féljek, mert azt azért nem teszem. Mellette haladok és lassan a cigim végére érek, előbb, mint ő, mivel már akkor rágyújtottam, mikor még nem parkolt le a kocsijával. - Oké, ezt megértem. Én ugyanezért az érzésért motorozok. Ha még nem próbáltad, merem ajánlani. – mondjuk nem tudom mekkora az esély arra, hogy nem ült még kétkerekűre. Szerintem sokkal kisebb, mint az, hogy eddig még életemben nem repültem úgy, hogy a pilóta mellett ücsörögtem volna. Sima, mezei utaskénti repülésben már volt részem, az nem újdonság, de ennyi. - Oké, csak kérdeztem. Amúgy is, mondtam, ha lezuhanunk, búcsúzóul még egyszer a fogaim alá veszlek. – fordulok felé pimasz pillantással és legalább ilyen szemtelen mosollyal ajkaimon, mert bár azt a harapást nem feltétlen élvezetesre gondolnám, de figyelembe véve a legutóbbi találkozásunkat, mondjuk úgy, hogy ezt a magas labdát nem hagyhattam ki. Kár lett volna érte. - Oh, akkor tényleg nem tegnap kezdted. Jó, most már nem aggódom a lezuhanás miatt. Annyira. – húzom még egy kicsit, de ezzel befejeztem, nem célom az unalomig ismételni bármit is. A kevesebb mindig több, és szeretem is ezt az elvet követni, mert nagyon is igaznak vélem. - Helyes darab. – jegyzem meg a repülő elé érve, és elfogadom a segítség nyújtását, ahogy beszállok a gépbe. Bekötöm magam – egyáltalán így kell ezeket a kapcsokat egymásba tolni? – és részemről mehetünk is. Felteszem a napszemüvegem – hoztam én is – és felé fordulok a kérdését hallva. - Naná, hogy készen, nyomathatod. Vagy csináld, amit kell, hogy felemelkedjen ez a masina. – egy darabig nézem, ahogy állítgatja a kapcsolókat, meg az ég tudja miket művel még, majd kilesek az ablakon, amikor elindulunk és gurulni kezdünk előbb a betonon. - Külön kapaszkodni is kell? Ne szívass! – höhh, nem arról volt szó, hogy ért ehhez és be is vagyok kötve, de azért teszem, amit mond, akkor kapaszkodok is. Egészen belepréselődök az ülésbe, ahogy gyorsítunk és végül felemeli a gép orrát. - Igen, azt látom én is. – pillogok ki az ablakon, ahogy távolodunk a talajtól. Oké, be kell valljam ez azért lenyűgöző benne. Mármint a hímben. - Te vagy az első, aki repülni visz. – jegyzem meg nevetős éllel a hangomban. - Merre megyünk különben? – mert erről ugye eddig nem volt szó. Vagy csak körözni fogunk a levegőben és annyi? - És ilyen mindenféle légi akrobatikus mutatványokat is művelsz? – értelemszerűen nem most – azt nyilván érzékelném –, hanem egyébként.
- Nem, nem akarok. De olyat se, ami nem őszinte. Amúgy is tudom a választ - rántottam meg a vállamat, pimasz ívű mosollyal a szám sarkában. Újabb slukkot szívok, felhorkanása pedig csak azt a bizonyos görbületet rántja szélesebbre. - Én kérek elnézést! - emelem fel megadóan mindkét kezem, fogaim közé szorítva addig a cigarettát. - Mindössze csak nagyon úgy tűnt, berezeltél némi magasságtól - genyózok tovább, a csibészes mosolyom a megmondója, hogy csak a vérét szívom. Nem olyannak ismertem meg, aki ennyitől tényleg berezel, de képtelen lettem volna kihagyni egy ilyesmi megjegyzést. - Próbáltam már, de megmaradok a négykerekű masináknál. Meg a vasmadaraknál - válaszoltam őszintén. Mit szépítsem, hogy a motorozás nem egészen jött be? Ez van, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. - A motorozás nem az én sportom, meghagyom az olyan menő csajoknak, mint te - szívom tovább a vérét, ám a pimaszkodás valós alapokon nyugszik, mert mint azt már mondtam, szerintem menő, ha egy nő motorozik. - Szereted a hajad dobálni, meg megrázni, amikor lekapod a bukósisakot egy menő befarolás után, mi? - ejj, de nem bírom visszafogni a pimaszságot a mai délután, de mivel tudom, hogy ő pont nem fog besérülni az ilyenen, ezért nem is igazán akarom. Amúgy meg az is tök szexi, olyan filmbeillő a jelenet, ahogyan a nők lepattannak a mociról és lekapják a sisakot. Ő is tuti sokszor csinálja. - Hm, ne mondj ilyeneket - forgattam meg a szememet. - Szeretem, amikor harapdálsz - dobok rá magam is egy lapáttal, bár kétségkívül nem játszanám be a lezuhanós dolgot csak azért, hogy megharapdáljon, főleg, mivel tisztában vagyok vele, hogy jelen helyzetben nem kifejezetten az élvezetes fajtára gondol. - Helyes. Nincs is miért - nyomtam el a csikket és dobtam a bejárat melletti kukába, hogy odabent gyorsan letudva a szükséges köröket, mehessünk is a masinához. Segítek neki a beszállással, bólogatva, amikor beköti magát, jelezve, nagyon is jól csinálja, tökéletesen bekötötte magát. - Értettem, kedves másodpilóta! - emeltem jobb kezem két ujját a homlokomhoz, hogy amint megkaptuk a felszállási engedélyt és a kapcsolókat is a helyére állítottam, meglódulhasson alattunk a vasjárgány. Kellemesen berreg a motor, nekem legalábbis kellemes, neki nem tudom, mennyire megnyugtató a hangja, de már úgyis mindegy, megindultunk. - Csak egy szófordulat volt, kedves! - nevettem fel könnyedén, ahogyan rákanyarodtam a felszállópályára. Átvitt értelemben gondoltam, hiszen annyira azért nem rázkódik a gép, még felszállás közben sem, hogy annyira nagyon kapaszkodni kelljen. - Remélem azért nem bánod, hogy magammal rángattalak - fordultam felé egy pillanatra, miközben még emelkedtünk, bár mivel nem tartottam semmiféle utunkba kerülő akadálytól - mi jöhetett volna? -, ezért a szélvédőt sem kellett olyan bőszen bámulni, mintha mondjuk autóban ültünk volna. - Ez igazán megtisztelő! - nevettem fel röviden, ahogyan enyhén megdöntve a gépet kényszerítettem ezáltal kanyarodásra, hogy irányba állhassunk. - Bízom benne, hogy kellemes élményként marad majd meg - nem mindenki rajong a repülésért, tudom jól, vittem már olyan chicagoi falkatagot, aki a repülés felénél találta ki, hogy ez neki nem igazán jön be. - Anchorage felé gondoltam, elég hegyes, erdős arrafelé a terep, mondjuk itt merre nem az? - nevettem fel röviden. - Széljárástól függ, elérünk-e addig és megmutathatod-e, merrefelé is laksz - nevetős él bujkált a hangomban, mert nem láttam rá sok esélyt, hogyha el is jutunk odáig, akkor látni fogjuk-e a házat, de viccelődni mindig lehet, nem igaz? - Elég szép időt sikerült kifognunk, úgyhogy ha az előrejelzések nem tévedtek, akkor legfeljebb csak egy egészen kicsi viharba futhatunk bele - tényleg ígértek némi felhőszakadást, de az még közel sem vihar, azonban nem is én volnék, ha nem szemétkednék vele egy kicsit. - Néha. De ez a gép nem műrepülésre való, úgyhogy ezzel nem igazán lehetne akrobatikázni a levegőben - legalábbis nem igazán próbálnám meg, mert valószínűleg nem bírná, az pedig csak kellemetlen helyzetekbe sodorna minket. - Inkább csak ezért rajongok érte - mutattam körbe egyik kezemmel, mert nem tudom, eddig mennyire lesett ki az ablakon, de a látvány.. az valami fantasztikus volt. Újra és újra le tudott nyűgözni, pláne, hogy errefelé még nem jártam a levegőben és bármennyire is giccs a kilátásban gyönyörködni, ami szép, az szép.
- Akkor csendben maradok. – mosolygok rá vissza szemtelenül görbítve ajkaimat felfelé. Ha nem akar rá se őszinte sem pedig egyéb választ, akkor azt hiszem mást nem nagyon tehetek. - Ezek szerint mégiscsak elfelejtetted milyen is vagyok. Most meg vagyok sértve. – öltök rá nyelvet és természetesen egyáltalán nem húzom fel az orrom. A sértettségtől meg olyan messze állok, mint ide Kína. Csupán csak belemegyek az adok-kapok oda-vissza húzzuk egymást játékba. - Oké. – teszem fel mindkét kezem megadóan, mielőtt elnyomnám a befejezett cigim csikkjét. - Oh, szóval menőnek találsz?! – vonom feljebb elégedettséggel az vonásaimban az egyik szemöldökömet. Azért ez nem kissé esik jól. Igen, hiú vagyok ilyen szempontból, mert igenis jól esik, amikor az egómat simogatják. Ciki vagy sem, ez van. - Naná! És nem csak a hajam szeretem dobálni és rázni, de ahogy mondtad, befarolni is, sőt a lábaimat is átlengetni a motor felett, ahogy a combjaim közé veszem, vagy amikor leszállok róla. Mindig kiélvezem, amikor közönségem akad hozzá és előadom, amit tudok. – nem, nem szoktam túlzásba vinni ezeket. A hajamat a kezemmel igazítom hátra, miután levettem a bukósisakot, azt is azért, hogy ne lógjanak az arcomba a tincseim, a kétkerekűre meg fel és le kell szálljak valahogy, ami láblendítés nélkül kissé bajosan menne, szóval nem „menőzés”ből csinálom. A játék kedvéért most azonban előadom magam, de tudom, hogy kiszagolja mennyire nem igaz, hogy mindezeket túlzással csinálnám. - Bármikor nagyon szívesen megharapdállak, lezuhanás nélkül is, csak kérned kell. – villantok rá egy szemérmetlenül pimasz kis mosolyt és a tekintetemben is ott játszik minden szemtelenségem. Felmutatott hüvelykujjal jelzem, hogy akkor önmagam bekötése megtörtént, főleg miután bőszen bólogatott arra, hogy jól csináltam a dolgot. Na, kiesni akkor már nem fogok, remélhetőleg. - Ó, hát már másodpilótává léptem elő? Az ugye nem gáz, hogy annyit konyítok ehhez, mint amennyire ártatlan apáca vagyok?! – vigyorgok rá szélesen. Tudom, hogy poénkodott, én is. Nem hiszem, hogy valaha is megtanulnék repülni, bár ki tudja, akármi megtörténhet még az életben. - Igenis, értettem kapitány! – akkor nem kapaszkodok, csak élvezem a felszállást. - Dehogy bánom. Sőt, örülök neki, szóval köszönöm! – fordulok felé és őszinték a szavaim. Oké, nem mondom, hogy nem voltak vagy nincsenek fenntartásaim, de alapvetően azért valljuk meg, ez elég buli. Meg klassz is és energiáim zsizsegése is erről tanúskodik. - Ebben egészen biztos vagyok. Már most élvezem édes. – szemtelenkedek picit, de tény, ami tény, eddig tényleg tetszik. Főleg, ahogy kifelé is tekingetek és amennyire menő szerinte, hogy motorozok, szerintem annyira menő, hogy ő meg repül. - Ha a címemre vagy kíváncsi, megadtam volna repülés nélkül is. – nevetem el magam. Nyilván nem ezért megyünk Anchorage felé és gőzöm sincs, hogy tényleg látnánk-e a házam – kétlem –, de ez akkor is, a poén az poén. Én meg nem én volnék, ha nem pimaszkodnék. - Viharba? – oké, ez már annyira nem hangzik viccesen és noha a frász nem kerülget, de azért komolyabban fordulok oda a hím felé. - Ohh, értem. – bólintok egyet, látszik mennyire vágom a témát. Egyáltalán nem, így gőzöm sincs, hogy mivel lehet és nem lehet műrepülni. Jó, az utasszállítókkal nyilván nem. - Eléggé lenyűgöző, ezt aláírom. – elismerés csendül a hangomban, ahogy a tájat vizslatom én is. Tényleg megérte ezért feljönni, eszméletlen szép a kilátás. - Milyen gyakran repülsz? – kíváncsiskodok. Én mindennap motorozok, de mivel azzal közlekedek autó helyett, kicsit más a helyzet, mint esetében. Vagy legalábbis ezt gondolom. - Tényleg és mennyire sikerült már megszokni az összeolvadt falkát? – ez is csak puszta érdeklődés a részemről. Azt ugye nem tudom, hogy nem pusztán mezei falkatag – kivéve, ha mondtad az előző játékban, csak elfelejtettem –, meg úgy egyáltalán, elég keveset beszéltünk erről – meg minden másról is – legutóbb.
- Hm, emlékeim szerint egy ilyenen biztosan nem sértődnél meg - vágtam vissza cinkos kis félmosollyal a nyelvöltését és a szavait követően. Tudom, hogy nem sértődött meg, tényleg nem az a fajta, ahogyan azt is tudom, hogy egy kis magasságtól nem fog berezelni, mindössze csak az agyát húzom. - Nem fogom kimondani még egyszer, ha arra pályáznál - ráztam meg a fejem az utolsó slukkot szívva, hogy aztán én is elnyomjam a csikkemet. Minek tagadjam? Menő, persze, hogy menő, de nem fogom többször elmondani, az tény, elégedjen meg ennyivel. - Hm, nem rossz - bólogattam nagy művi gonddal, mintha csak a motorról való leszállás és a rá való felszállás hatalmas, világközi szakembere lennék. - Majd egyszer nekem is megmutathatnád, hogy tudjam, vagy-e olyan jó, mint az elmémben élő kép - szívtam a vérét tovább haladva, pontosan azért, mert nem képzeltem, hogy pont ő az, aki ingyen cirkuszt csinál ebből az őt bámuló pasiknak. Ezek amúgy is természetes velejárói a motorozásnak, legalábbis gondolom én, bár nem ülök sokszor kétkerekűre, de valahogy fel kell szállni, meg aztán le, illetve a sisakot is le kell venni olykor. - Csak ezt akartam hallani - nevettem fel röviden. Nyilván nem kérnék tőle ilyesmit, legalábbis nem úgy, hogy „na, lécci, harapdálj már meg”, mert azért az elég erősen nem az én stílusom volna. De mivel most úgyis az egymás haját cibáljuk fázisban tartunk, ezért ilyesmit simán megengedek magamnak. - Igen. Olyan profin elbántál azzal a csattal, hogy öröm volt nézni - nem túl bonyolult az a csat, hogy olyan nehéz legyen, de ahhoz képest, hogy először csinálta, egészen ügyes volt. - Nem gáz. Igazándiból nem egy ördöngösség. Ezzel lehet kanyarodni, ezzel pedig a dőlésszöget állítgatni, hogy mennyire felfelé, vagy éppen lefelé repüljünk - mutogattam a megfelelő karra és magára a botkormányra. Nem volt tényleg nehéz, csak első ránézésre a gombok, az iránytű, a radarok, meg a különféle kijelzők lehettek ijesztőek. - Nagyon szívesen. Jól időzítettél - vontam meg a vállam röviden, mert a repülést semmi pénzért nem mondtam volna már le, így viszont mondhatni jól jött ki a lépést. Főleg úgy, hogy ilyen formában még egyszer sem repült. - Az első mindig nagy élmény - fűzöm hozzá vigyorogva, felé fordítva a fejemet. Mondjuk nekem aztán az összes többi is az volt, de tény, hogy elég menő volt, amikor végre egyedül mehettem fel egy géppel és nem volt már szükségem tanárra. - Ennek örülök, drága - pimasz mosollyal fordultam felé. - Mert most már akkor sem fordulnék vissza, ha azt mondanád, hogy légi beteg vagy - terült széjjelebb az a vigyor a képemen, ahogyan visszafordultam a szélvédő felé. Már jócskán emelkedtünk. - Ugyan, abban hol az izgalom, meg a kihívás? - forgattam meg a szemem, amit ugyan nem láthatott a szemüveg miatt, de szerintem kiérezte a szavaimból is. Nyilván én is tisztában voltam vele, hogy vajmi kevés rá az esélyt, hogy kiszúrjuk a házát, szerintem el sem fogunk érni odáig, ez a kis hobbi gép nem olyan gyors, mint a személyszállítók és azoknak is kell vagy negyvenöt perc. - Nem mondtak nagy vihart, csak némi esőt, az meg nem vészes, amíg nem társulnak hozzá nagyobb széllökések - az már kicsit cifrább, bár kifejezetten az sem veszélyes, csak akkor eléggé tudja dobálni a gépet. - Talán giccs, de elég hamar bele lehet szerelmesedni az ilyesmibe - ezúttal csak egy őszinte, halvány mosoly ült az ajkaimon, mert valósak voltak a szavaim. Nyálas talán, de ez van, mindenkinek kell valami szerelem, nem igaz? - Régen heti háromszor-négyszer is feljöttem, aztán a falkában ez már csak két-három alkalom lett, majd ahogyan besűrősödtek a dolgok, már csak egy-két alkalommal. Most meg örülhetek a fejemnek, ha hetente-kéthetente egyszer fel tudok jönni - ezzel semmi bizalmas információt nem árultam el, szimplán csak azt, hogy akad bőven feladatom a falkában. Ebből mondjuk még nem kell feltétlenül arra következtetni, hogy elég magasan állok a ranglétrán, mert ezt még nem említettem neki és nem is feltétlenül áll szándékomban. - Megszokni azt abszolúte sikerült, de még mindig nem tudtam mindenkivel összefutni. Akadnak fura fazonok, azt el kell ismerni - szívesen mesélnék arról, hogy nem mindenki viselte olyan jól az összeolvadást, meg arról is, hogy az egyik hegyi nekem ugrott és eltörte a vállamat, de ezeket mind bizalmas információnak ítéltem, így sajnos nem avathattam be ilyenekbe. - Nehéz úgy mesélni, hogy egy csomó mindent szóba sem hozhatok - nevettem fel röviden, ám nem a könnyed fajtából való volt, bármennyire is próbáltam leplezni. Egyszerűbb volna, ha ő is falkatag volna, nem is kérdéses. - Egyébként miért szerettél volna találkozni? Ennyire hiányzott a pofim? - térek vissza a könnyedebb vizekre, felé pillantva. Lehet tényleg szimplán csak találkozni akart, nem tudom, de van egy olyan tippem, hogy itt komolyabb dologról lesz szó. Aztán lehet csak paranoiás vagyok, nem számít.
- Túl jól ismersz. – csóválom meg a fejem, de még mindig jó kedéllyel vigyorogva. Nyilván mindent nem tudunk a másikról, az képtelenség volna, de azt igen, hogy kinél mi fér még bele, és nálam az ilyen simán. Nem vagyok egy sértődékeny fajta, sosem voltam. - Hát most letörtél. – nevetek fel ellentétben a saját szavaimmal. Jól esik egyébként, hogy menőnek talál, melyik csajnak ne tetszene ez, de most komolyan?! - Ó, jobb is. – pimasz mosollyal és ugyanilyen pillantással nézek rá, a hangom pedig kicsit mélyül. - Talán egyszer megmutatom, hogy mit tudok. – adom elő egy művi sóhajjal. Persze, csak hülyülök, egyfelől mert már pontosan tudja, hogy bizonyos esetekben és helyzetekben mit tudok, másfelől meg tényleg nem csinálok showműsort a motorozásból. - Látod, tudom mi kell neked. – nevetem el magam újra. Nyilván nem kérné, hogy harapdáljam, én sem gondoltam az egészet komolyan. Bolondozás az egész, mert jól esik. És mert mindketten bírjuk az ilyesmit. - Oh, köszönöm. Akkor legközelebb már én viszlek fel téged egy körre. – mert hát egy repülőt elvezetni éppen annyi, mint magamat bekötni. Nem, marhára nem, de attól még a játékba belefér az újabb bolondozás. Bár lehet, hogy tényleg elboldogulnék vele legközelebb már – nem, még mindig nem –, ahogy végigmondja mi mire jó. Én meg lelkesen figyelek, új és érdekes infó mind. - És az ott mire jó? – bökök az egyik kapcsoló felé. - Az iránytűt felismerem. – jelentem be úgy, mintha ez nagy dolog lenne, szintén egy széles vigyorral az arcomon. Amúgy meg a sok kapcsoló között tényleg azaz egyetlen, amit minden gond nélkül ismerek. Mondom, legközelebb már én viszem el őt repülni. Vagy mégsem. - Tényleg az. – értek egyet, mert most mit tagadjam, amennyi fenntartásom volt, most éppen annyira tetszik az egész. Jó, azért annyira nem, hogy én is ennek a hobbinak kezdjek hódolni – maradok két keréken, az úgyis menő, mint, ahogyan megállapította korábban és igaza is van –, de mindenképpen nagyon is remekül érzem magam és odavagyok a látványért. - Akkor tiszta szerencse, hogy nem vagyok légi beteg. – értek egyet szélesen vigyorogva és bólogatva. - Jah, tényleg. Én kérek elnézést. – kapok a fejemhez, majd mosolyogva csóválom meg a fejem. - Miért, van rá esély, hogy átgyere meglátogatni valaha is? – ez mondjuk érdekel. Egyfelől mennyire engedi a falka, másfelől pedig volna-e egyáltalán hajlandósága. - Oké, most azért nem nyugtattál meg teljesen. – jó, azért túl sem parázom a dolgot. Bízom abban, hogy érti a dolgát és ha viharba kerülünk, akkor is megoldja. Ajánlom, hogy megoldja, különben tényleg kénytelen leszek megharapni. - Ezt a részét megértem. – igaz nem a repülés kapcsán, hanem a motorozás miatt. Számomra azaz, ami abszolút szerelem. Sosem mondanék le róla. - Ez úgy hangzik, hogy magasra vitted a falkában. – eszemben sincs kifaggatni erről, mindkét falkának voltam tagja – ami most egy lett – és tudom, hogy ez nem publikus infó, főleg nem egy kóbornak, ami most vagyok jelen pillanatban. Inkább csak egyszerű megállapítás volt a részemről. [color=crimson]- Végül is, elég nagy a falka, szóval talán nem is annyira meglepő ez. - Megkérdezzem mit értesz fura fazonok alatt vagy nem válaszolhatsz úgysem? – és akkor eleve felesleges ezt a kört lefutni, ha nem mondhatja meg. Nem mondom, hogy nem sejtem mi állhat a háttérben – nyilván nem konkrétumban, csak nyomokban –, viszont nem az én dolgom, ezzel tisztában vagyok és tényleg nem áll szándékomban olyasmibe az orrom, amibe nem kéne. - Igen, ezt tudom. Viszont, szerencsédre, pontosan tudom, hogy mennek a dolgok és így nem gáz. – magyarán, megértem. Szívesen hallgatnám, mindegy mit mondana vagy mesélne, de tisztában vagyok vele, hogy nem teheti meg. - Vagy olyan jóképű, hogy szívesen nézegessem a pofid minél gyakrabban, de nem csak emiatt hívtalak. Valójában szívesség kéne. Nem, semmi falkás dolog. – emelem meg a kezeimet védekezőn, semmi olyasmiről nincs szó, ami azzal kapcsolatos lenne. - Meg kell találnom valakit, ember és nem farkas és valószínűleg Fairbanksben él. De csak az autójának a rendszáma van meg ehhez, viszont nincs hozzáférésem sem a rendőrség rendszám adatbiztosításához, sem a térfigyelő kamerákéhoz. – innentől kezdve valószínűleg nem kell magyaráznom hosszabban, hogy mit is szeretnék kérni. - Kisegítesz esetleg vagy ne is álmodjak róla? – fordulok felé.
- Mert telhetetlen vagy és nem éred be annyival, amennyit kaptál - csóválom meg megjátszott komoly vonásokkal a fejemet. Egyszer már mondtam, hogy menőnek tartom, hát nem elég annyi? Nők… - Hiszem, ha látom - pimasz mosolyom az övének a párja, ahogyan állom a pillantását. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg messze felülmúlná a filmekben látott jeleneteket, ugyanakkor mégsem csinálna belőle jelenetet, nem olyannak ismertem meg. - Sírva is fakadnék, ha nem így lenne - nevetek fel ezúttal én, bár egyáltalán nem lenne sírásról szó, ha nem tudná, mi kellene nekem. Nem szoktam sírni, nem tudom, egyszerűen csak régen ért olyan horderejű trauma, hogy eltörjön a mécses. - Oké, én benne vagyok! Sőt, ha gondolod, már most szívesen átadom a kormányt - ajánlom fel nagy lelkesen, bár bevallom derekasan, pislognék azért nagyokat, ha azt mondaná, hogy oké, cseréljünk helyet! De hát ez is a bolondozás része, én pedig bármikor kapható vagyok az ilyesmire. - Azokkal kapcsolom fel a fényeket - mutatok is ki az ablakon a szárny felé, ahol halványan ugyan, de villognak a jelzőlámpák. Nappal nem látszik és nem sok értelme van, de attól még kell. - Szuper, első lépésnek már az is megteszi - válaszolok mosolyogva. Nagy szó az ilyesmi, pláne, hogy a sok kapcsoló mellett tényleg sikerélmény, ha az ember talál valami olyasmit, amiről tudja, hogy pontosan mi is az. - Hm, szerintem van. Ha nem is most, de egyszer talán eljön az ideje - ha nyugisabb lesz kicsit a helyzet és nekem is sikerül teljesen elfogadtatnom magamat mindenkivel. Lucas is lelépett egy időre, ráadásul ő többre, mint mondjuk azt én tenném, szóval nem látom akadályát, miért ne mehetnék le mondjuk egy hétvégére, főleg úgy, hogy vész esetén repülővel egy óra alatt hazaérek. - Ne félj, amíg engem látsz! Ha nagyon eldurvulna a helyzet, visszafordulunk és kész - nyilván nem fogok belerepülni egy nagyon durva viharba, de mivel csak esőt mondtak, ezért nem is tartok ilyesmitől. - Tudod jól, hogy soha nem voltam az az egy helyben ücsörgős fajta - fordulok felé mosolyogva, adva ezzel választ a kijelentésére, mégsem menve bele a részletekbe. Persze, hogy törtettem előre a ranglétrán, mert nem akartam a legalján ücsörögni, amúgy is tettre kész és nyüzsgő típus vagyok, nem álltam meg az alsóbb lépcsőfokokon. - Nem fogok válaszolni, szóval inkább ne is menjünk bele - adok őszinte választ és azért tök jó, hogy nem kell cikinek, vagy gáznak éreznem egy ilyen választ, mert tudom, hogy megérti, hiszen ő is élt a falkában, tudja jól, hogyan mennek ezek a dolgok. - Tetszett az indítás, szóval ki vele! - szalad félsóderos mosoly a képemre, hiszen ki ne hallaná örömmel, hogy jóképűnek tartják? Úgyhogy türelmesen hallgatom, mivel is áll elő, a végén pedig csak enyhén ráncolom a homlokom, mielőtt oldalt tekintenék rá. - Hm. Persze. Attól függ, mit adsz cserébe - számító dög tudok lenni olykor, de minden bizonnyal ő is tisztában van azzal, hogy elég komoly dolgot kér ahhoz, hogy a két szép szeméért hajlandó legyek lefuttatni a rendszámot a rendőrségi adatbázisban. Nekem van ötletem, mit kérhetnék cserébe, de először meghallgatnám, mit adna egyáltalán az infóért.
- Hibáztatsz érte? – vonom feljebb az egyik szemöldököm, miközben játékos mosoly terül szét ajkaimon továbbra is. Nos, a század éppen azon időszakát éljük, amikor éppen az a divat, hogy senki se elégedjen meg semmivel és merjen többet, nagyobbat, jobban álmodni és akarni és teperni is érte. Ki mondta, hogy nem tudok jól alkalmazkodni?! Azt hiszem remekül megy az ebbe a századba való beolvadás, hiába vagyok egészen más szempontból már abszolút nem mai csirke. Sem pedig mai farkas. - Bármikor megmutathatom. – szemtelenül mosolygok rá vissza. Nyilván nem kapna teátrális bemutatót, mert az távol áll tőlem, de ez még nem jelenti azt, hogy nem látnám szívesen gyakorlatilag akárhol, ami pedig a motort és arra fel, illetve arról leszállást illeti… mindenhová két keréken közlekedek, amire fel és amiről le is kell szállnom a jövés-menés közepette. - Fura lenne téged könnyek közt látni. – tudom, hogy csak poénból jegyezte meg a dolgot és én sem halál komolyan válaszolok neki, de attól még tény, ami tény. Egy férfi és főleg egy hím ne pityeregjen és amúgy is, most komolyan… ezen hím példánytól meg triplán idegen lenne, azt ismerve, hogy milyen is valójában. Tökéletes. - Persze, hogyha lezuhanunk, akkor rám foghasd, mi?! – nevetem el magamat. Nyilván, ha lezuhannánk, akkor nem sok minden maradna belőlünk, amit hibáztatni lehetne, meg amúgy is, ahhoz előbb fel is kéne szállni vagy elérni a repülési magasságot, ha közben már elhagytuk a földet. És hát amúgy is, nem vennék a kezembe olyasmit, amit legalább részben nem tudok irányítani vagy a kedvem szerint alakítani, főleg, ha az a valami akár a halálomat is okozhatja. Ennél azért jobban szeretek élni, ez a helyzet. - Óóó, szóval a lámpák. Oké. – jelentem be az egyértelműt szélesen mosolyogva és közben meglesem, hogy merre és mit is mutat. - Na, csaknem vagyok olyan elveszett. – a talajon egészen biztosan nem, de úgy tűnik a levegőben se annyira, ha már az iránytűt sikeresen felismertem. És gőzöm sincs, hogy ez minek tölt el némi büszkeséggel, de tény, hogy elönt. - Komolyan? – vonom feljebb egy kissé a szemöldökeimet, nem is tudom, hogy a meglepetéstől vagy az örömtől vagy a kettő elegyétől. Tényleg örülnék neki, hogyha eljönne hozzám, de ezzel együtt azt is tudom, hogy a falka és egyes túlbuzgó falkatagok mennyire szeretik megszabni, hogy ki kivel hol és merre találkozhat és nem találkozhat és létesíthet akármilyen viszonyt vagy iszonyt, annak természetére tekintet nélkül. Mert lássuk be, én csak egy kóbor vagyok, Ő pedig… azt hiszem elég magasra vitte a falkában – amire hamarosan homályos, de számomra, annál tisztább választ is kapok –, így pedig elég lehetetlennek tűnt, hogy ténylegesen is átruccanjon majd a házam tájára. Gondoltam én legalábbis. - Oké, ne is folytasd, mindent értek. – emelem meg a kezeimet magam előtt védekezésképpen. Nem kell, hogy többet mondjon, elég jól értem így is. Kibököm, hogy miért is kerestem fel ennyire hamar a legutóbbi a találkozásunkat illetően, azon túl, hogy egyébként nagyon is szívesen vagyok a társaságában. - Attól függ, hogy mit szeretnél cserébe. És ne akard, hogy találgassak, nehéz elképzelni, hogy mi az, amire vágysz és nem kaphatod meg, szóval ki vele, mit kell tennem a szívességért cserébe?! – normál esetben pénzt ajánlanék. Az egy farkasnak is fizetőeszköz, bár meg kell valljam, az esetek többségében emberekkel dolgozom együtt, legyenek azok ügyfelek vagy kisegítők és a pénz mindig jó ilyenkor, de valahogy úgy érzem, hogy a hím esetében valami más lesz az, amit valójában szeretne. Nos, érdeklődve várom, hogy mi is lenne az...
- Igen, komolyan - bólintok határozottan. Eddigi cseverészésünket inkább a bohókás él uralta, oda-vissza adogattuk a labdát és húzgáltuk a másik haját, ezzel szemben viszont ez a kijelentésem közel sem olyan, mint az előbbiek. - Nyilván nem hosszabb időre, csak egy-két éjszakára. Elképzelhetőnek tartom - nem azt mondom, hogy tuti le tudnék ruccanni, de nem tartom kizártnak, legyen bármennyire is meglepő. Aprót bólintok, hálásan kunkorodik halványan feljebb szám széle, amiért nem faggatózik és kérdezősködik, hogy márpedig mondjam el. Nem tenném és így, hogy ezzel ő is tisztában van, jóval megkönnyíti az én helyzetemet is. Éppen ezért jár a köszönet, még akkor is, ha csak egy apró, szinte alig észrevehető mosolyban bújik is meg. - Információ az információért - tartom meg a komoly hangnemet, ahogyan oldalra fordulok és enyhén lejjebb hajtva pillantok rá a szemüvegem fölött, lássa a szememben is, hogy nem tréfálok. - Van egy kóbor, Matt Dillon névre hallgat, feltehetőleg ismered. Mindent tudni szeretnék róla. Mivel tölti a napjait, kik a haverjai, kikkel találkozgat, mi motiválja, rendszámok, minden fontos információ - sorolom a számomra legkézenfekvőbbnek tűnő dolgokat, mit is szeretnék tudni a szóban forgó hímről. Elképzelhető, hogy az én kérésem nagyobb, mint az övé, de valamit valamiért alapon állok elé az enyémmel. Aztán kiderül, mennyire fontos neki a rendszámhoz tartozó személy.
- Oké. Várlak, bármikor is jönnél. – az én válaszom is határozottan érkezik és komolyan is gondolom, ami az energiáimban maradéktalanul benne van. Tényleg örömmel venném, ha felbukkanna a küszöbömön, de ezt már szükségtelennek érzem hozzátenni. A meghívás él, az pedig már csak rajta múlik, hogy mihez is kezd vele. - Nem is mondtam, hogy költözz be. – vigyorodok el, elütve ezzel a komolyság élét, mert hát azt azért sejtem, hogy neki sem ilyesmi fordult meg a fejében. Miért is fordult volna?! Szóval a lényeg, hogy vágom, nem hosszútávra tervez(ne), de annyira azért ismer, hogy tudja, ez nekem sem szokásom. Legalábbis nem abban, amiről jelen pillanatban szó esett. Túllépve ezen, előállok a magam farbájával – azt gondolván, hogy ez azért nem akkora dolog – és hamarosan kiderül, nagyobb ára lesz ennek a dolognak, mint az arányosan fair lenne. Megváltoznak az energiáim és nem, egyáltalán nem leplezem előtte a dolgot. Túl sok, amit kér. - Nos, az egyik példány, akivel haverkodik, az itt ül melletted. Ennél fogva pedig talán nem annyira fog meglepni, ha azt mondom, bár végtelenül kedvellek Mike, de nem áll az üzlet. – nem ragozom túl a dolgot. Mattet is bírom – noha másképpen, mint Mike-ot, ez is tény – és ha valami, akkor patkány egészen biztosan nem vagyok. Sosem voltam, ez azért azt hiszem mindenki tudja, aki csak egy kicsit is ismer. - Sosem voltam áruló, nem most fogom elkezdeni. – főleg nem egy olyan falka kedvéért, amelynek nem vagyok már a tagja. Vannak a falkának tagjai, akik nagyon is fontosak nekem, de ezzel együtt megvan az életem Anchorageban is, amit meg nem vagyok hajlandó feladni. Még biztosan nem, most nem. És végképp nem leszek két oldalán is megkenhető személy. Ha nem Mattről lenne szó, hanem akárki másról, akit még annyira sem ismerek, akkor is nemet mondanék. Már nem dolgozom a falkának.
//hacsak nem mondasz/teszel valami olyasmit, amire mindenképpen reagálnom kellene, akkor ez lenne a záróm, köszöntem a játékot, nagyon-nagyon élveztem és bármikor benne vagyok egy folytatásban //
Apró bólintás a szavait követően, halovány mosollyal ajkaim szegletében. Azért kellemes érzés, hogy tényleg szívesen látna, mert hiába voltunk anno nagyon jóban, azóta nagyon sok év eltelt és még több dolog történt velünk. - Nem is mondtam, hogy megtenném - térek vissza a hajhúzgáláshoz egy hasonló vigyorral a képemen, mint amilyen az övén virít. Meglepő lenne, ha olyasmi gondolatok fordulnának meg a fejében, hogy költözzek be hozzá, nem azért, mert ne volna kellemes, sokkal inkább a hosszútávra való tervezés kettőnkkel kapcsolatban soha nem volt szokásunk. Azóta ugyan én falkatag lettem, így a mindennapjaim részét képezi az, hogy messzebb próbálok tekinteni, de az a falka, ez pedig teljes más tészta. Sejtettem, hogy nem fogja túl arányosnak vélni a kért dolgokat, megértem, hiszen egyáltalán nem is azok. Jóval többet kérek tőle, mint ő tőlem, de a visszautasításból is bőven lehet következtetéseket levonni. Igaz, így nem Matt-el kapcsolatban, hanem Cressi oldaláról, de Matt is örülhet, mert maga tudhat egy ilyen barátot. - Ahogy gondolod - könnyedén érkezik a válasz, semmi meglepettség, vagy csalódottság nem ül a hangomban, amolyan „Semmi gáz, akkor megoldom majd máshogy” érzet lapul meg benne. Az én világom nem szakad össze, mert tényleg más úton, de akkor is el fogom érni, amit szeretnék. Nem volt vesztenivalóm az alku közlésekor. A részemről ennyivel le is van zárva a téma és mivel nem ért sem váratlanul, sem pedig kellemetlenül a válasza, így minden gond nélkül nyargalok át lazább vizekre a témát tekintve. Legalábbis megpróbálom, mert nem tudom, mennyire vevő a további csacsogásra és pimaszkodásra az előbbiek után, mindenesetre én minden tőlem telhetőt megteszek, egészen addig, amíg végül vissza nem térünk a reptérre.
Kezdőlap
//
és bármikor benne vagyok egy folytatásban 
//
//
