Castor szerintem túldramatizálja kissé a helyzetet. Ez csak egy kölyök, az istenért! Nem fog felrobbanni, és ha nem érezteti vele, hogy csak kolonc a nyakán akkor talán még sírni se. Ennek nagyon örülnék... Cas viszont szinte rohan a kiszúrt biztonsági őr felé, és úgy beszél a gyerekről, mintha használt gumiabroncs lenne a kocsijáról... Nah eddig tartottam viccesnek a jelenetet, bár a biztonsági őr röhög, én már nem tudok. Bár egyelőre még nem adok hangot a nemtetszésemnek, ha ő élvezi, hogy ebben a hármasban jelenleg ő a gyermek, nem ez a pöttöm itt mellettem, én még nem rontom el az örömét. Csak a csend ne lenne olyan ijesztő míg az őrre várakozunk... Figyelem a járókelőket, hátha kiszúrok egy olyan nőt, aki még az elejtett blokkok alá is benéz: ott bújt-e el a gyermeke. Nem látok ilyet. Az egyik gyanúsan nézelődik be minden kirakaton, és szuggerálom is, hogy vegye már fel velünk is a szemkontaktot, amit végül megtesz, de csapja is el a tekintetét rögtön. Vagy nem ismeri fel a saját gyerekét, vagy ez nem az ő gyereke. Őszintén remélem, hogy ez utóbbiról van szó. Ezen mélázok mikor bekúszik Cas epés gondolata a tudatomba. Felhorkanok, de csak gondolatban oltom le. ~Akkor is ezt fogod csinálni, ha majd nekünk lesz?! Ne tessék már füstölögni. Ez még ugyan jó gyerek... ~
Jó, hát eddig is "remekül" elvoltam ezzel a helyzettel, de most már abszolút köpni-nyelni nem tudok. Hogy micsoda? Gyerekünk? Nekünk? Masszív fél perces képszakadás, és nyitott szájjal Tarára bámulás. Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Hogyan is lehetne gyerekünk, amikor ő nem is tud megfoganni? Talán valami újabb Őrző humbug lehet a dologban, bár, amióta találkoztam Mikával, én már semmin nem lepődnék meg. Na de, most nem ez a lényeg! Érzem, hogy elsápadok, és csak kapkodom a tekintetem Taráról Drew-ra, majd Drew-ról Tarára. Egy ideig válogatott, tehetetlen és rövid "ö" betűket adok ki magamból, aztán jobbnak látom megindulni a közeli pad felé, és leroskadni rá. Drew egy ideig engem néz, aztán kapva kap az alkalmon, és odaszalad, felmászik mellettem a padra, és berregve kezd játszani Verdával a padon, és néha a hátamon. Össze-összerezzenek, de nem mordulok rá. Pedig szeretnék. Azt hiszem. - Tudod, hogy nekünk nem lehet gyerekünk, Tara. Szólok oda komolyan, de annyira lesokkolt, hogy még csak nem is gondolatban közöltem a dolgot. Drew megállt a játékban, és ránézett Tarára. - A néninek nem lehet kisbabája? Egész szomorú arcot vágott, és nagyokat pislogott.
Öhm. Hát erre nem számítottam. Igazából semmire sem számítottam, mert csak úgy kicsúszott belőlem, nem volt célom ezzel. Korholni akartam, hogy ne piszkálja a kölyköt, ami ha úgy vesszük, célt ért, mert Castor nem blamálja Drewet már. Inkább sokkot kapott... De, hogy miért, azt nem értem. Neki 350 év alatt nem fordult még meg a fejében, hogy szeretne hagyni valamit maga után? Ha másként nem is, ebben az értelemben elgondolkodhatott volna már rajta... Viszont a mellékelt ábra szerint nem tette, és most sem az idő sem a hely nem alkalmas erre, hogy ezt megbeszéljük, és amúgy is csupán véletlen elszólás volt a részemről. - Fracba... - káromkodok halkan magam elé, majd elindulok a félig vidám- félig világfájdalmas pároska felé a padra. Drew néha Castor hátára siklik a kisautóval, mire én amolyan "én nem tenném" tekintettel nézek rá, de a kölyök nem figyel, ő játszik tovább átszellemülten. Amíg meg nem áll egy a pad karfáján megejtett autós-felsikló mozdulatban Cas szavai hallatán. - Semmi baj, Drew, játssz csak tovább. - búgom oda kedvesen neki, miközben letelepedek Cas másik oldalán. A kölyök szót fogad, berreg tovább. Én pedig Castorhoz kezdek beszélni halkan, hogy a kölyök ne értse, de ő igen. - Nem itt, nem most, de valamikor biztosan szeretnék majd örökbe fogadni egyet. Tudod, mielőtt visszahívtál Chicagoba, én ezt már komolyan elhatároztam... szóval kutattam a lehetőségek után. Csak, hogy béta lettem, aztán ide jöttem... Szóval jelenleg off a projekt, de még ha aktivizálnám is egyszer, afelől ne legyen kétséged, hogy tiszteletben fogom tartani a te akaratodat is. Addig meg vedd úgy, hogy nem mondtam semmit, oké? - ha hagyja, akkor halántékon csókolom. Csak reménykedni merek abban, hogy megnyugszik a hallottaktól, mert ha ez rányomja bélyegét a napra...
Mondhatjuk, hogy a monológjával párhuzamosan egyre inkább mély letargiába kezdek süllyedni. Azt hiszem, hogy megvan a kapcsolatunk első sarkalatos pontja, ami ugyan nem aktuális, ennek ellenére, ha egyszer megvalósul, akkor rám is hatással lesz majd. Mert persze, nem kellene nyíltan vállalnom az apai szerepet, de ennek ellenére ott lenne egy gyerek, akire figyelni kell, és adott esetben megvan rá a lehetőség, hogy a kisállat majd épp olyankor nyit ránk, amikor nem szeretnénk. Meg az összes többi macera. Szóval, ha adott esetben én hozzá se szólnék Tara örökbe fogadott gyerekéhez, ő mégis hatással lenne rám, és tekintettel kéne rá lennem. Ez az ötlet nekem egyelőre nagyon nem tetszik. - De... miért? Csak ennyit tudok kérdezni tőle első körben. A hangom értetlen, mintha most hallanék életemben olyanról először, hogy egy nő gyerekre vágyik. Az eddigi életem során egyetlen nőstényt sem ismertem, akinek erős igényei lettek volna egy olyan utódra, akihez igazából semmi köze nincsen, csak annyi, hogy eteti és nevelgeti. Mert ha még vér szerinti lenne... - Nem gondolod, hogy a mi életvitelünk túl veszélyes lenne egy gyereknek? Duncan is megszívta, nem hogy egy A... Vezető! Vagy azt gondolod, hogy idővel minden lecsillapodik, és béke lesz körülöttünk? Mert én ebben nem hiszek annyira... Így is esélyes, hogy alkalomadtán valaki Tarát akarja ellenem felhasználni. Nem tudom, hogy Tara pillanatnyi boldogsága mennyire érné meg azt az árat, hogy állandó veszélynek legyen kitéve egy gyerek. Arról nem is beszélve, hogy még egy kiló kenyér is alkalmasabb lenne apának, mint én. - De.. Rendben. Akkor felejtsük el. Dehogy felejtjük. Az garantált, hogy napokig ezen fogok kattogni, de erről Tarának nem kell tudnia...
A miértre előbb csalódottan felsóhajtok, csak aztán adok választ. - Mert ilyen típus vagyok, és azért mert szeretném. Attól, hogy az lettem ami, még nem felejtettem el az eszményeket sem amiben neveltek. A körülmények nem tették lehetővé korábban a gyerekvállalást... illetve mostmár megint nem... Remek, már nekem is szar kedvem van. Bár inkább csalódottságot érzek Castor reakciója miatt. Csupán egy ártatlan megjegyzést ejtettem el, erre teljesen magába fordul, és sorolja az ellenérveket, mintha kész tények elé állítottam volna. - Tényleg ennyire ostobának nézel? - mintha nem lennék tisztában a helyzettel... Egyébként meg oké, hogy már kétszáz éve ismerjük egymást, de egy "pár" talán csak hetek óta vagyunk. Nem terveztem én semmit ilyesmit még, de a mellékelt ábra szerint nem is lehet... - Jah... Felejtsük el. Azt hiszem, kezdek ideges lenni, szóval iszonyat hálás vagyok Drewnek, amiért minden figyelmeztetés nélkül felpattan és szaladni kezd az egyik irányba. Én pattanok fel, hogy utána menjek, ekkor látom meg, hogy egy olyan 30 körüli nő karjaiba robog. A nő megöleli a fiút, majd megfogja a kezét és a kijárat felé ballagnak. A kölyök még visszanéz egyszer, aztán elvegyülnek a tömegben. - Gond letudva, mehetünk. - fordulok oda Castorhoz.
Érzem a csalódottságát, és az egyre növekvő feszültséget, ami kezd elhatalmasodni a nőstényen. ég szerencse, hogy Drew előbb tűnik el végleg, mint hogy bármilyen módon egymásnak feszüljünk Tarával a gyerek előtt. Nem szerettem volna az Őrzőkhöz hurcibálni... Egyébként meg: ennyit az emberekről. Az anya még csak ránk se néz, nem hogy egy köszönöm, vagy valami... Emberek. Ha nem lennénk egy bevásárló központban, akkor talán el is köpném magam. - Jó, nem kell átesni a ló túlsó oldalára, Tara. Most azért, mert mindketten duzzogunk egy sort, és azt mondjuk, hogy felejtsük el, még baromira nem fogjuk. Hát nincs igazam? Dehogy nincs. És hogy őszinte legyek, semmi kedvem elpazarolni az édes-fájdalmas erotikus perceinket valami olyan miatt, ami meg se fog történni. Mi a frászt csináljak? Meg egyébként is. A meghitt gyűrű vásárlásnak annyi. Nem, nem mondtam le róla, egész egyszerűen nem ilyen hangulatban szeretném megejteni azt a dolgot, amire talán életünk végéig emlékezni fogunk. Úgy döntök, hogy villámgyors mozdulattal, ám mégis gyengéden ráfogok a kezére, és nem engedem, legfeljebb akkor, ha annyira szabadulna, hogy jelenetet rendeznénk. Mert azt nem akarok. Felsóhajtok helyette, de úgy igazán, nagyon mélyen és őszintén, aztán inkább a kezeinket bámulom. - Nem akartalak megbántani. De utálom, hogy be kell ismernem, hogy vannak dolgok, amikben nem lehetek én az "első" és a legjobb. Ha majd egyszer szeretnél egy gyereket, valahogy, valakitől... Akkor én ott leszek, de számolnod kell azzal, hogy egyszerre kettőt is fogsz kapni, de az egyiket legalább nem kell majd pelenkáznod. Próbálkozok valamiféle poénnal, de nem tudom, hogy mennyire jön be. Hiszen láthatta, teljesen elvesztem a fejem egy ilyen helyzetben. Ha lesz egy gyereke, és fontos lesz neki, akkor rá is vigyázok, ahogy erőmből kitelik, de azt nem tudom megígérni, hogy minden hétvégén elviszem edzésre, és közös családi sütögetéseket tartunk, vagy hogy majd tanulom vele a szorzótáblát... - És srácot akarnál, vagy csajt? Bátortalan, de legalább érdeklődő próbálkozás megint. Bízom abban, hogy a benne lakó hiú nőnek számít az, hogy érdeklődök, és szeretném, ha beszélne a gondolatairól. Még akkor is, ha az elkövetkező időkben ezekkel úgysem kezdünk az ég világon semmit.
Eszem ágában sincs tiltakozni az ellen, hogy megfogja a kezem. Persze a hangulatomra némiképp rányomta bélyegét az előbbi történet, de közel sem annyira, hogy jelenetet rendezzek, vagy hogy ne akarnám meghallgatni. Azért ehhez több kell, egy feltételezett szitunál, meg rossz reakcióknál... - Nekem pedig meg sem fordult a fejemben, hogy más véleményed lehet a témakörről... és hogy nem csak rajtam múlik, mert már ketten vagyunk. - ha már ő tett lépést a békéért, akkor én sem látom értelmét a duzzogásnak. Annyira azért nem zaklatott fel a téma, hisz már Chicagoban offoltam a projektet, és azóta sem lettek alkalmasabbak a körülmények... Tudom. Felfogtam. -Ha te nem akarsz gyereket, akkor én sem. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy belekényszerítelek valamibe, mert erről szó sincs. Meg aztán... - megfogom a másik kezét is, közeledek felé vagy két lépést, majd önkényesen derekam köré fonom a karjait. -...Hogy akarnék máris még egy fontos személyt az életembe, ha még veled sem tudok betelni, hmm? - lábujjhegyre állok, hogy felérjek a szájához, hacsak nem hajol el, vagy éppenséggel nem mélyíti el, akkor csak egy hosszú puszit kap. - Van még kedved azokhoz a gyűrűkhöz? - őzike szemekkel nézek rá.
Haloványan elmosolyodtam. Valahol az agyam egyik legtávolabbi szegletében felütötte a fejét néhány emlékkép, például az, amikor először láttam Tarát, és úgy követtem a bokrok sűrűjében, mint az esthajnalcsillagot. Amikor először éreztem a vérét a számban, és a húsát a fogaim közt. Aztán persze az, amikor először beszéltem vele, és meg volt róla győződve, hogy a Pokolba került. Nos, mindezek után rettentően abszurd, hogy most megint úgy követem őt, mint egy vadászkutya, hogy lassan másfél órája a húsa és a vére mellett az öle íze is a számba került, és amikor beszélünk, akkor olyan dolgokról beszélünk, amik nemhogy a Pokolra emlékeztetnek, de még a Mennyet is túlszárnyalják. És most, akármennyire is nem tetszik a feltételezés, vagy a gondolat, egy olyan, egyelőre instabil mérföldkövet állítottunk fel magunknak, amit ha Jerry tudna, zokogna az örömtől. És én azzal hálálom meg az ő jóságát, és Tara szeretetét, hogy cirkuszolok. Szégyenlem magam. De boldog vagyok. - Én azt akarom, hogy mindent megkapj tőlem, amit csak adni tudok. És hogy ez boldoggá tegyen. Jó, vannak dolgok, amikből nem engedek, mert nem tehetem meg, de talán... Nem tudom. Felejtsük el, de... majd térjünk vissza rá. Mondom neki teljesen őszintén, mert az iménti gondolatsorok egészen megindítottak. De persze azt nem akarom, hogy híre menjen annak, hogy képes vagyok ilyesmikre. Ez csak a mi titkunk és kész. Még egyszer nem esem abba a hibába, hogy közszemlére tegyem a félelmeimet és a gyengeségeimet. Aztán amit mond, már a mosolyomat is kiszélesíti annyira, hogy még a fogaim is kivillannak, így jobbára azok érzik először Tara ajkait. De később én is csatlakozom a csókba, még a kezét is elengedem, hogy a derekát átfoghassam, és magamhoz húzhassam. Az a fránya tüzes energiafelhő megint kezd körém gyűlni, és csak ez az egyetlen oka annak, amiért nem adom át magam teljesen az élvezeteknek. Drew nem venné a lelkére, ha a dadáit nyúl módra szorgoskodva kéne látnia... Na meg, a többi vásárló sem biztos. Kifejezetten nem. - Még a végén komolyan veszlek... Csipkelődök kicsit, amint vége szakadt a csóknak, aztán mellé lépek, és a karomat nyújtom felé, jelezve, hogy indulásra kézen állok. - Először a gyűrű. Aztán valami új cucc nekem, és neked, ha akarsz valamit.Nem vagy éhes? Mert ehetünk is... Mondom, miközben elindulok valamerre... Fogalmam sincs merre, mert most járok itt először. - Mesélsz nekem arról, amikor először voltunk együtt? Bukik ki belőlem a kérdés. Igazából erre már azóta kíváncsi vagyok, amióta megtudtam, de néhány fontosabb tényező elfeledtette velem a történteket. Remélem, hogy nem tépek fel benne semmilyen sebet ezzel, de tényleg érdekel, és szarul is érzem magam miatta. De ha azt látom rajta, hogy nem akar beszélni, akkor adok egy puszit a feje búbjára, és egy halk mindeggyel be is rekesztem a beszélgetést, amíg nem találunk jobb témát.
Egy amolyan "valóban?" tekintettel nézek fel rá a "még a végén komolyan veszlek" kijelentés után. Viccelődik, érzem, de halványan azért csak ott bujkál hangjában az őszinte kétely, még ha nem is annyira "tudatosan". Nem kezdem kivesézni a témát, erről úgysem fogja meggyőzni más, csakis az idő. Majd rájön. És én is. Ha menni kell, hát menjünk. Sikerült megint úgy elmerülnöm benne, hogy megfeledkezzek a külvilágról, ezért most egy kicsit zavarban is vagyok. De mi közben belé karolok, és elindulunk, megint felmerül bennem a kérdés, hogy ez vajon mindig így lesz? Komolyan, ha fel lehetne hasznosítani valahogyan a köröttünk szikrázó levegőt, az jó eséllyel kitenné egy kisebb város napi energia szükségletét. Ez tetszik (mit teszik?! Imádom!) A kérdésekre már menet közben válaszolok. Elmondom, hogy éhes abszolút nem vagyok, de egy ruhát szeretnék majd az Upperes hepajra. Azt is, hogy a vásárlás szempontjából elég határozott vagyok, szóval nem kell majd órákat eltöltenie egy próba fülke előtt. Aztán... belekérdez a sűrűjébe... - Te tényleg nem emlékszel rá... - zavart vigyor terül el a képemen, és érzem, hogy már kezd égni az arcom. Hamarosan eper vörösre fogok pirulni. Borzasztó zavarba hozott. Jó értelemben véve, nem a kényelmetlenben. Erre szeretek emlékezni. - Akkor történt, amikor béta lettél. Bejöttél hozzám a kocsmába megünnepelni... Sakál részegre ittuk magunkat. - röviden felnevetek, előttem nagyon él a kép. - Elindultunk haza, aztán végül is a tengernél kötöttünk ki. Úszni akartunk... aztán... Tudod, te voltál nekem az első. Mármint aki az első csókot adta, és aki először... - sokat sejtetően megköszörülöm a torkom, de szóban nem folytatom már. Erről nem fogok beszélni ekkora tömegben, de megmutathatom. Hacsak meg nem állít, akkor válogatás nélkül küldöm neki az emlékeket az éjszakáról. Botrányos részletességgel az előjátékról, a szexről, az orgazmusokról és mindenről egészen addig, hogy lefektettem, eljöttem a házából, és megszólal Todd hangja a fejemben... Igen, ha erre az éjszakára gondolok, akkor a rosszra is ugyanúgy emlékezek, mint a jóra. A pillanatban viszont elfelejtettem, hogy jelenleg nem csak én látom az emlékeimet, hanem Castornak küldöm. De leállok amint rájövök, hogy zavar van az erőben... Ha rákérdez erre is, beszélek róla, ellenben megmutatni biztos nem fogom. Elég nekem látni. - Mondj valamit. - kérem, ha még nem szólalt volna meg.
Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy nem emlékszem semmire. Vannak bizonyos... Képek, képfoszlányok a fejemben, de én mindig is meg voltam győződve arról, hogy ezeket álmodtam és kész. Még én se akartam ezekre a képekre visszaemlékezni soha, mert még magam előtt is szégyelltem őket, és a múltkor is csak azért hozakodtam elő a dologgal, mert Tara elég erős lépést tett az ügy érdekében. Ennek ellenére kissé elszontyolodva húzom el a számat, amikor megállítja, hogy tényleg nem emlékszem. Amikor mesél, először még zavartan körbelesek, hogy vajon mennyien hallgatózhatnak, aztán persze rájövök, hogy végül is... Rejtjelezve, szolidan mesél, és ekkor megnyugszom. Ráadásul egy ilyen jelentőségteljes estén történt mindez... Ó jaj nekem. Tényleg szégyenlem magam kissé. Néha hümmögök egy halkat, vagy éppen bólintok, de kifelé kommunikálni addig a pillanatig vagyok képes, amíg meg nem érkezik a videó, ami mint egy jól összevágott bemutató, le nem írja előttem az egész estét. Hogy melyik résznél tátottam el a szám, és melyik résznél álltam meg a mozgásban, azt ne kérdezze senki, mert nem volt tudatos, és nem azzal voltam elfoglalva. Borzasztó furcsa magamat látni kívülről, azzal a fizimiskával. Részegen, meztelenül... Szex közben... Szinte érzem az ujjaimon, hogyan merülnek el Tara testében, és természetesen ez a libidómat is azonnal az egekbe repíti. De túl hamar lesz vége (szerencsére, talán ha tovább mozizunk, leteperem), és a fülemet megüti egy olyan hang, ami... Hm. Todd... Álldogálok tátott szájjal, kikerekedett, üveges tekintettel nézek ki a fejemből, aztán egy kisebb fejrázás után oldalra fordítom a fejem, és ránézek Tarára. - Egy: hihetetlen hülye vagyok, hogy erre nem emlékszem. Kettő: már értem, hogy honnan ered ez az egész... Durva sóvárgás... - kissé felajzott, ám gyors csókot kap - Három: mi az istent akart Todd? Gondolom, hogy megkérdezem. Ha már egyszer ünnepeltünk, nem tudom, hogy miért rondított bele. Kinevezett, és még ő zavart el, hogy szedjem szét a várost annak tiszteletére, hogy Bétává avanzsáltam.
Tulajdonképpen szórakoztat Castor reakciója. Már csak ezért is megérte átküldeni a home videót, nem pedig szavakkal körül írni szarul a leírhatatlant. Habár, ha meg kellene mondani, hogy melyik fajta ámulatot látom az arcán, bajban lennék. Magán képedne el, hogy erre nem emlékezett? Vagy azon, hogy ilyen "gagyi" volt a szex, vagy éppen ellenkezőleg? Nesze nekem "majdnem doktori cím", most azt hiszem szét is téphetném a papíromat ha lenne. De végülis... csókot kapok, az jó. Nem? Fene se érti már ezt. Hogy mi volt a kérdés? Jah, igen... A válaszhoz séta kell, szóval ha megkapom a kezét, akkor ujjaiba kulcsolom az enyémeket, és ösztökélem továbbhaladásra. Nem akarok most agyalásba kezdeni arról, hogy mit és mennyit mondjak el neki. Az utóbbi hetekben annyit beszéltem már erről, nem szabadna nehezemre esni pont neki elmondani. Leszámítva a szégyent, és azt amit majd belőle kiválthat a történet. - Akkor kezdődött. - halkan beszélek, és mindvégig a padlót bámulom magam előtt, mintha attól tartanék, hogy elesek. Ez tulajdonképpen még igaz is. Ha jelzi, hogy folytassam, akkor megteszem. - A házamban várt már. Persze felvettem a nyúlcipőt, be akartam futni a városba, de már pirkadat volt, a gyomrom forgott az italtól, ő meg elbújt a pajzsa mögött... Ha nem kérte, akkor vevő vagyok bármi másra ami alatt bambulhatom tovább a cipőm orrát egy-egy lépés közben. Viszont amikor legközelebb felnézek Castorra, szemem sarkában feltűnik egy ékszerboltnak látszó kirakat is. Az nem kérdés, hogy én akarom e azokat a gyűrűket, az viszont sokkal inkább, hogy Cas szeretné-e.
Annak ellenére, hogy valamiféle egyszerű, vállrántós választ vártam a kérdésemre, elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony többről lesz szó, mint valamiféle "tudni akarta, hogy ment a buli" típusú válaszról. Hagyom, hogy birtokba vegye a kezemet, az ujjaimat, és követem őt, akár merre megy. Néha rápillantok, de ő csak masszívan bámulta a cipőjét, a padlót, mit tudom én. De ez nekem valamiért nagyon nem tetszik. Össze is ráncolom a homlokomat, és már-már feszélyez, hogy mennyire lassan rakja össze a mondatait. - Igeeen... Nógatom minden alkalommal, amikor egy lélegzetvételnél nagyobb szünetet tart. De miért akart befutni a városba? Megállok, felpillantok, én is látom az ékszerüzletet. - Mindjárt megyünk. Mondom neki, aztán megállok vele szemben, és megfogom a karját. - Tudom, hogy mindig is tartottál tőle, de Tara... Todd már nem él, már nem árthat neked, gondoskodtam róla. Úgyhogy nyugodtan elmesélheted, hogy aznap épp mivel készített ki, mert tudom, hogy mekkora s*gg tudott lenni. Próbálkozom szelíd komolysággal, de ha nagyon nem akarja elmondani, akkor csak megrántom a vállam, és elindulok befelé az üzletbe.
Jahm, hogy ebből még nem volt elég egyértelmű? Az úgy már más. Nagyon is. Amikor a szállodában összevesztünk, és mutattam neki azokat a képeket, azt hittem, abból már rájött. Vagy akkor is annyira részeg volt, hogy elfelejtette? Nem, mert később amikor békülni jött hozzám, meg is jegyezte: nem hagyta volna azt, hogy Todd bántson. Akkor most nem értem, mit nem ért. Vagy a képek nem voltak tiszták, amiket pár hónapja mutattam neki? Nah jó, az agyalással nem megyek sokra, hisz itt áll előttem, és még mindig a válaszra vár. Jesszusom de utálok beszélni erről! És most pont neki kell elmondanom, akinek a háta mögött folyt az egész. Szomorú sóhajjal könyvelem el, hogy azokból a gyűrűkből semmi nem lesz, ha kinyitom a számat. Ha egy kicsit eltolnám még ezt a beszélgetést, mondjuk akkorra, mikor visszaérünk a lakosztályába? Ahhh, ekkora kretén nem vagyok... Nagylevegő, szemkontaktus felvesz, az "úgy-elásnám-magam-hat-méter-mélyre" életérzésről pedig igyekszem nem tudomást venni. - A zaklatások kezdődtek akkor, Cas. És tartott amíg meg nem halt. Mennyi is volt? 50? 80 év? Mit számít az a pár évtized... - Nézd. Ha szeretnél tudni mindent, elmondom neked... de nem itt. - én most nem érintem meg őt, mert nem tudom hogy reagálna rá. Pedig most rohadt nagy szükségem lenne egy ölelésre. Beszéltem erről Duncannel, és botrányos részletességgel Jakenek is elmeséltem már, de nem lett könnyebb, habár az ember éppen az ellenkezőjét tartja. - Menjünk. Miért érzem úgy, hogy ez már megint egy mérföldkő, és hogy rohadt nagy jelentősége van annak, hogy most merre indul el? Vagy már megint túldrámázom a helyzetet? Nos, ez rögtön ki fog derülni...
Nem túl irodalmi stílusban, ennek ellenére száz százalékig életszerűen erre az egészre csak annyit tudok reagálni, hogy.... öööö... he? Zaklatások? Nagyokat pislogok, mert nem értem. Ez nagyon nem úgy hangzott, mintha néhány durvább tockost osztott volna ki neki a tudtom nélkül. És ez bármennyire dühített, amíg Todd volt az Alfa, el kellett fogadnom, benyelni, aztán a képébe röhögni mindenért, mielőtt az ujjaim közé nem fogtam a még lüktető - ám rothadt - szívét. - Jó... Persze... Persze, hogy szeretném, ha elmondanád. De előbb vegyük meg, ami kell, aztán menjünk haza. Úgy könnyebb lesz beszélni is, és hallgatni is. Próbálok megértő lenni, és valami értelmes ábrázatot a képemre varrni. Amellett, hogy az oldalamat fúrja a kíváncsiság, mégis kissé hanyagul állok a dologhoz. Nem szeretném elrontani a már így is majdnem derékba tört napot azzal, hogy a második legjobb részét elhalasztom valaki olyan miatt, aki miatt már nagyon rég nem kell aggódnia egyikünknek sem. - Gyere. Fogom karon kedvesen, és ha csak nem ellenkezik, vagy ment el a kedve a dologtól, akkor magammal húzom az ékszerboltba. Csak hogy lássa, hogy nem vagyok én mindig olyan harapós, hogy leragadjak valaminél, és azon lovagoljak, amíg meg nem tudom, amit akarok. De ezt a napot kettőnkre akartam szánni, ha már bejött az irodámba.
//Akkor íme! Drága szvíthártom, ezennel megajándékozom magunkat ezzel a gyűrűpárral, amiről azt kell tudni, hogy természetesen egyetlen alkotóeleme sem olcsó, az alap pedig nem ezüst, hanem platina //
Nem, Castor még semmiről nem tud. Fene... Ez durva menet lesz. Látom rajta, hogy a legszívesebben megrázna a vállaimnál fogva, hogy bökjem már ki, hogy mi van, e helyett azonban gyengéden! megfogja a karom, és az üzlet felé vezet. Rendben, én megyek vele akárhová vigyen, és jobb is ezt nem egy bevásárlóközpontban megbeszélni. Talán még a szálloda is túl zsúfolt lesz ehhez. Nem a saját érzelmeimtől tartok már, vagy hogy milyen depis leszek ettől később... A nagy francokat! Castor semmit nem tud. Azaz SEMMIT! Ki fog akadni, abban biztos vagyok. (Bevallom, csalódott is lennék, ha nem), de hogy mennyire... és hogy velünk mi lesz aztán... nem, erre nem akarok gondolni, most gyűrűzünk. .... A feszültséget vagy oda képzeltem, vagy tényleg ott volt mindvégig, mégis őszintén tudok örülni a választásnak. Az árának kevésbé, (ha nem Castorral vásárolgatnék, felajánlanám, hogy fizetem a felét, mondjuk részletre...10 éven át). Végül nem teljesen ugyanolyat választottunk, ellenben tökéletesen passzolnak egymáshoz. Ha nagyon romantikus hasonlattal akarok élni, akkor azt mondom, hogy olyanok ezek a platina karikák, mint mi vagyunk. A legpozitívabb értelemben véve.
Its a new dawn its a new day its a new life for me And i’m feeling good...
Ismét felkelt a Nap. Néha elhiszem a hazugságokat, amik arról szólnak, hogy eljön a teljes sötétség. Én azonban kitartok. Mint mindig. Túl sok minden pihen árván, a hátam mögött, hogy feladjam. Ha sötétség telepedne a világra és a szívemre, hát a világosságért fogok harcolni. A taxi, amiből épp kiszállni készülök, hangos csikorgással fordul be a járda mellé. Valamiért más ez a nap. Farkasom érez valamit, amit elmém még nem. Csitítani nem tudom, talán nem is érdemes. Vészcsengő a fejemben. Nyílik a taxi ajtaja, az eddig keresztbe vetett lábaimat, először kinyújtom, aztán kiszállok a kocsiból. A sofőr kezébe nyomom a pénzt, némi borravaló is akad közte, aztán a táskámat felveszem a vállamra és az emberek közé lépek. A Nap óvatosan hunyorog. Még nincs olyan ereje, ami felmelegítene. Bézs színű sálamat kissé szorosabbra húzom, nem mintha fáznék, de mégis jobban mutat. Magassarkú feszítette combjaim, végre megmozdulnak. Valamerre a boltok felé veszem az irányt, be az épületbe. A kirakatok varázsa. Merengésemből egy ismerős illat zökkent ki, összerándul a gyomrom. Félelmemben? Ijedtemben? Vagy inkább a bennem élő vad borzolja bundáját? Nem tudom felismerni, hogy pontosan milyen érzéseket vált ki belőlem Camille Duvalier… Utoljára, hosszú évekkel ezelőtt találkoztunk. Még akkor, amikor Sebastian élt és a lehető legdurvábban követelte azt, ami szerinte járt neki. Legyen az tárgyi érték, vagy lelki. Camille és én nem voltunk rosszban. Talán soha. De olyan dolgot tettem, amit én se bocsájtanék meg egykönnyen a másiknak. Elloptam tőle egy számára értékes holmit. Sebastiannak éppen arra fájt a foga, hogy legyen egy trófeája a távozni készülő nőtől. Vajon túléltem volna, ha nem teszem meg? Mikor vehette észre? Mikor elment, rögtön? Felsóhajtok. Megtehetném, hogy hátat fordítok mindennek, visszaszállok az épp elkanyarodó taximba, de nem. Megállok az utca közepén és keresni kezdem. Mikor jöhetett vissza? Megszédülök a félelemtől. A saját elmém generálta rettegéstől, amit emlékeim szülnek. Soha nem fogja megérteni, hogy miért tettem. Fáradtan túrok bele hajamba, ami szabadon piheg a vállaimon. Tekintetbe olvad a tekintet. Elmém jégpáncélja vészesen megremeg. S a Nap…? A Nap, ugyanolyan vészjóslóan hunyorog a felhők mögül, mint, ahogy a szívem zakatol, bordáim védelmében. Tikk-takk-tikk-takk…
Igazából szerethetem én bármennyire a munkámat, de a szabadnapoknak mindig nagyon tudok örülni. A mai napon pontosan ebben a kiváltságban részesültem, ezért úgy döntöttem, hogy ideje egy kicsit emberek között lennem, és talán vásárolni sem ártana néhány dolgot. Többek között a hűtőbe, meg a ruhásszekrényembe is elkelne pár újdonság, úgyhogy nem is lehetett kérdés, hogy a bevásárló központot fogom megcélozni, mint végső megállóhelyet. Előtte azonban még volt néhány elintéznivalóm, amiket minél gyorsabban le is tudtam. Mivel, ahogyan már említettem, nem kellett dolgozni mennem, így hosszú tincseim szabadon verdesték hátamat, körülölelve szép arcomat. Öltözködésemre sem a megszokott elegancia volt most a jellemző, hanem sokkal inkább a lazább stílus. Farmerem szorosan ölelte körül a lábaimat, magas sarkú csizmáim hangosan vertek visszhangot a fülemben, valahányszor léptem egyet. Nem volt rajtam kabát, a kocsival közvetlenül a bejáratnál álltam meg, úgyhogy nem láttam értelmét még azt is cipelni magammal. Könnyedebbnek éreztem a fehér színű pulóvert, amit a mai reggelen kiválasztottam, mint ideális darabot. Ajkaimon folyamatosan valamiféle szórakozott mosoly ült, bár más nem hiszem, hogy éppen mosolynak nevezte volna. Nálam ettől függetlenül annak felelt meg, a többi pedig abszolút nem tudott érdekelni. Sem az, hogy a fiatal egyetemistákból álló csoport rólam beszélt, mikor elhaladtam mellettünk, sem pedig néhány nő irigykedő pillantása. Tisztában voltam azzal, hogy sugárzott belőlem a gazdagság, de előfordul, ha a farkas lánya annyiféle melót bevállalt már az életében, mint én. Ráadásul nem is vagyok a legfiatalabbak között, mint az tudvalevő. Az apró kis mosoly egyébként egészen addig ott is díszelgett az arcomon, míg meg nem éreztem egy kísértetiesen ismerős illatot. Vonásaim abban a pillanatban megkeményedtek, pajzsomat pedig annyira felhúztam, hogy a nőstény a későbbiekben még véletlenül se tudja megállapítani, hogy mégis merre járok. Szerettem a helyzeti előnyt, főleg amikor néhány perccel később ki is szúrtam őt, méghozzá nem is olyan messze tőlem. - Érzem a félelmed szagát, Chelsea… - suttogtam magam elé, bár nem voltam már olyan messze tőle, hogy ne hallja meg. Jó füle volt, biztosra vettem, hogy már korábban is észrevett engem. Ezt a találkozást már nem odázhatta el, és ettől nekem muszáj volt mosolyognom. Ezúttal azonban nem a szórakozottság, sokkal inkább a gonoszság ült ki az arcomra. Úgy sétáltam, úgy néztem őt, mintha a vadat leső vadász cserkészne éppen. Valójában pontosan ez történt, és én voltam a vadász. – Marja az orromat! – beszéltem tovább halkan, ám annál fenyegetőbben. Említettem már, hogy senkinek nem egészséges magára haragítania? Akkor most mondom! Az más, ha én lopok valakitől, de azt nem tűröm, ha tőlem vesznek el valamit, hogy aztán illetéktelen kezekbe kerüljön. – Imádom ezt a fémes ízt… - ajkaim még inkább felfelé görbültek. – A félelem fémes íze – közben a távolságot egyre kisebbre csökkentettem kettőnk között. Valahogy mindig is sejtettem, hogy ő volt az, de csak most döbbentem rá, hogy tényleg így történt. - Szervusz, Chelsea! Régen találkoztunk… - ezúttal már közvetlenül mögötte szólaltam meg. Ajkaimon ugyanaz a fenyegető mosoly ült, szemeim hidegen és veszélyesen csillogtak. Őszintén szólva tényleg nem lettem volna a helyében. Egy férfinek talán még lett volna esélye ellenem, de nála sokkal erősebb és idősebb is voltam, itt pedig senki nem volt, aki a segítségére siethetett volna. Nyilvánvalóan nem kívántam kioltani az életét, viszont az ellenem elkövetett sértést kénytelen voltam valamiképpen megtorolni. Már-már el is felejtettem, hogy mi történt, de az illata emlékeket csalt elő az elmémben, ami számára nem kecsegtetett túl sok jóval. Régen szerintem nem voltunk rossz viszonyban, talán ezért is éreztem ekkora árulásnak azt, amit tett. Túl sietősen álltam tovább ahhoz, hogy időben észrevegyem, pedig akkor talán még lett volna esélye arra, hogy kiengeszteljen. Túl rég volt már, mégis kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit akkor éreztem, mikor egy férfi árulta el a szerelmemet, az iránta érzett érzéseimet. Miatta voltam itt, de most eszméltem csak rá, hogy akadt még egy befejezetlen ügyem idefenn északon. - Mondd csak, miért félsz ennyire? – kérdeztem mézes-mázos hangon, fél szemöldökömet kíváncsian vontam fel. – Talán okom lenne haragudni rád? – érdeklődtem tovább, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Külső szemlélő nem is nagyon láthatott mást, mint két egymással társalgó nőt. Rajtam csak ő vehette észre a dühöt, arcomon viszont nyugalom ült meg, noha mosolyomat egyetlen ember sem láthatta volna valódinak. Egyáltalán nem érdekelt…
Its a new dawn its a new day its a new life for me And i’m feeling good...
Tudod Camille, vannak dolgok, amiket ha valaki nem tapasztal, soha nem tudja meg, hogy milyen. Alkothatunk képeket magunkban szituációkról, elmosódott alakokról, meg sem történt eseményekről, de igazán, soha nem lesz a mienk a tapasztalat, ha nem éljük meg a pokol legmélyebb bugyrát. Nem akartalak soha bántani, meglopni pedig főleg nem. Tudom azonban, hogy vannak tények, amiken nem változtathatunk. Formálnak bennünket. Igen. Téged is és engem is. Láss! Nézz rám! Nem vagyok ugyanaz a nő, aki akkor voltam, amikor utoljára találkoztunk. Csak szimatolj, bátran! Lehajtom fejemet. Hallom hangját, de már nem keresem. Sokáig, úgysem tudtuk volna elodázni ezt a találkozást. Csak pár nap kellett volna, hogy előálljak egy értelmes magyarázattal számára. Csak pár nap. De annyit sem kaptam. Mert az élet, csak egyszer kegyes velünk. Ha többször kérünk segítséget tőle, hát elfordítja a fejét. Ennyire egyszerű a mi sorsunk. Megfordulhatnak a dolgok, de nem annyiszor, ahányszor mi óhajtjuk. Félek. Érzi. De vajon azt tudja, hogy nem tőle? Sokkal inkább a rám zúduló éles emlékképek alatt, görnyednek meg vállaim. Camille…te vagy az, aki még összeköt a múltammal. Az utolsó béklyóm, ami még odaláncol. Mit teszel te velem? Miért teszed velem? Lehunyom egy másodpercre a szemeimet. Hosszú, seprűszerű pilláim, reszketve csukódnak le. Nem akarom hallani a hangját. Nem tehet ellenem semmit és ezt tudja jól. Csak egy kísértet. Elfordítom a fejemet, mintha minden egyes szava arcul csapna. Fáj? Talán. Sokkal inkább az egész, amit felkavar. A víz, ami eddig nyugodt volt, most vadul hullámzik és ostromolja elmém falát. Olvad a jégpáncél. Olvad, ahogy egyre közelebb ér hozzám. Tud egyáltalán bármiről? Tudsz róluk Camille? - Nem félek Camille. Tőled nem. Egyébként isten hozott. Nagyon régen nem jártál erre. Mondd, mégis minek köszönhetjük a látogatásod? Tekintetem a tekintetét keresi. Csak egy pillanatra, hogy riadt szempáromra megnyugodva ereszkedhessen le, a már jól ismert álca. Nem tagadhatom meg a múltamat. Soha nem. De vannak pillanatok az életben, amikor mégis hasonlóképp kell tennem, legalább a látszat kedvéért. Ez is ilyen. Talán észre sem vette, hogy hiányzik az ékszer a dobozából. Ha mégis, nem tudja rám bizonyítani. Már nem tud megtörni. Ha előbb érkezik, sírva kértem volna bocsánatot tőle. - Hogy te miért haragszol az emberekre, azt sosem tudtam megérteni. De! Ha most megbocsájtasz, akkor én távoznék. Programom van. Vörös ajkaim mosolyra húzódnak. Már nem nézek rá. Így erősebbnek gondolom magam. Talán túlságosan is erősnek.
Még mindig mosolyogtam, pedig már ott álltam mögötte néhány másodperce. Orromat betöltötte mind az ő saját illata, mind a félelem fémes szaga. Jól éreztem magam, már-már azt mondhatnám, hogy elememben voltam, habár nem szívesen tettem azt, amit tettem. Nem akartam én ráijeszteni, sem más rosszat, de ha megsértenek engem, akkor bizony erős késztetést érzek rá mindig, hogy visszaadjam a szívességet. Most is csupán erről volt szó, azon felül, hogy természetesen rosszul érintett a tudat, hogy egy újabb hozzám közelálló okozott nekem ekkora csalódást. Persze ezt neki nem kellett tudnia. Azért annyira mégsem volt súlyos az árulás, mint amit Sam követett el, de éppen eléggé felidegesített ahhoz, hogy ne tudjak szó nélkül elsétálni emellett a dolog mellett. - Valóban? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Nyilvánvaló volt, hogy fél, amit az én megjelenésem váltott ki belőle. Ha nem is tényleg közvetlen tőlem, de attól még én voltam a kiváltó ok, és nálam mindez egyre ment. Nem érdekelt, hogy pontosan mitől félt, vagy mitől nem. Éreztem, amit éreznem kellett, és kész. A többi már az ő saját problémája volt, és nem az enyém. Azokat éppen most próbáltam meg orvosolni, még ha nem is új keletűek voltak, hanem több évtizeddel ezelőttiek. Csupán részletkérdés volt számomra, semmi több. - Pedig jobban tennéd, ha tőlem félnél – jelentettem ki halálos nyugalommal, amilyen általában szoktam lenni. Sokan rohadtul irigyelték, hogy ilyen higgadt tudtam maradni még a legrázósabb helyzetekben is, míg másokat az őrületbe voltam képes kergetni ezzel a tulajdonságommal. Én általában csak jókat nevettem azokon, akiket kihoztam a sodrából azzal, hogy nem méltattam őket arra sem, hogy dühös legyek. – Nem hinném, hogy rád tartozna a jövetelem célja, Chelsea! – közöltem hanyagul, szinte már lenézően. Senki nem tudott Samről sem korábban, sem pedig most. Az egyetlen személy, aki erről mindent tudott, az Max volt, és ez nekem bőven elégnek is bizonyult jelenleg. Nem csak Chelseat nem kívántam beavatni a terveimbe, hanem mást sem. – Ne aggódj, nem miattad utaztam fel a világ végére… - tettem azért hozzá szenvtelenül. Egyszerűen képes volt legalább annyira feldühíteni az ügy, mint amikor észleltem, hogy hiányzik egy számomra nagyon fontos láncom. Viszonoztam a tekintetét, sőt, igazából mélyen a szemébe néztem, és nem voltam hajlandó elengedni azt. Tartozott nekem, és elvártam, hogy vissza is fizesse, méghozzá kamatostul. Nem érdekelt, hogy miért tette vagy hogyan tette, csakis az számított, hogy a baj már megtörtént. Nekem ez elég volt ahhoz, hogy két lábon járó idegbeteggé változzak egyetlen másodperc alatt, mint azt a mellékelt ábra is mutatta. - Nem haragszom az emberekre, csak akkor, ha okom is van rá. Most nagyon jó okom van arra, hogy rád dühös legyek, kár is úgy tenned, mintha nem tudnád, hogy miről van szó. Pontosan tudod! – böktem felé ujjammal indulatosan, szemeim összeszűkültek. – És nem, nem bocsájtok meg! Csak nem képzeled, hogy hagylak egyszerűen elsétálni? – fejemet büszkén szegtem fel, miközben elálltam az útját. Esélye sem lett volna arra, hogy elmenjen innen, és szerintem ezt ő is nagyon jól tudta. Kevés volt hozzám, mindenféle túlzás nélkül jelenthetem ki. Talán egyszer méltó ellenfelem lenne, de fiatal volt, és erről nem ő tehetett. – Nem lehetsz ennyire ostoba… - oldalra billentettem a fejemet, úgy néztem rá. Szemeimben még mindig olyan csillogás volt, ami egy okosabb farkast óvatosságra intett volna. - Ez a műmosoly pedig egyáltalán nem áll jól neked. Nem a te stílusod… - ezúttal újra elmosolyodtam. Jól mulattam, csak éppen nem volt kedvem nevetni. Én használtam a mosolyomat arra, hogy mindenfélét elfedjek mások elől, viszont ő és én nagyon távol álltunk egymástól. – Az a lánc, amit voltál szíves eltulajdonítani, nagyon sokat jelent nekem. Remélem te sem gondoltad, hogy nem kérem vissza előbb-utóbb! – léptem felé még egyet, megint nagyon közel kerülve ezzel hozzá. Szavaim fenyegető éllel hagyták el a számat, miközben őt méregettem. – Meg sem fordult a fejemben, hogy azon az utolsó estén ilyen célzattal jöttél be hozzám – kicsit elhúztam a számat, ezzel jelezve, hogy nagyon nem tetszik az, amit tett.
Nem igazán értettem egyet azzal, amit Castor Duncannel tett Tara kapcsán, de mondjuk az én véleményem, aligha számít itt bármit is. Szóval beálltam a sorba, ahogyan mindenki más azon az éjszakán, aztán ki kellett eszelnem még azt is, hogy milyen büntetést szabok ki rá. Hajjajj... Hogyan is találhatnék ki bármilyen büntit is olyasmiért, amiért szerintem nem járna? Lényeg, hogy végül azzal kerestem meg, akkor legyen a segítségemre az esküvő körüli teendőkkel. Hímből van, tehát biztosan nem fogja ezt annyira élvezni, de azért mégsem azt kértem tőle, hogy pucolja ki fogkefével a hotel összes wc-jét, vagy ilyesmi. Eljött az első menyaruha próba, illetve keresgélés, nézelődés napja, ezért reggeli után átrongyoltam Duncanhez, hogy megnézzem, ő vajon elkészült-e már. A szobája előtt állok meg és kopogok be hozzá, és közben izgulok, mert remélem, hogy nem felejtette el, hogy a mai napja az enyém. - Szia. - köszönök rá, amikor már előkerül. Rajtam egy egyszerű passzos farmer, meg egy kék póló van, nem vittem túlzásba az öltözködést, mert a mai napom egésze nagyjából a vetkőzésről fog szólni. - Jól áll a hajszíned. - nem kötözködésből jegyzem meg, hanem, mert nem lehet nem észrevenni a rózsaszín üstökét. - Szia. - köszönök az apróságnak is, aki szintén feltűnik az színen, azon az éjszakán őt is láttam, de valójában még nem ismerkedtünk meg egymással. - Magammal hívtam Bellst is, kell még egy nőstény is a csapatba. Nem mintha nem bíznék meg az ízlésedben, vagy ilyesmi, de ez ilyen csajos dolog, tudod. - amúgy nem bíztam, mert nem is ismertem, de ez most lényegtelen. Kell nekem, hogy egy nő is lecsekkolja a ruhámat, meg a több szem, az sosem árt. - Ha készen vagy, akár indulhatunk is. - mosolyogtam rá, majd ha benne volt ő is, akkor Bells szobáját céloztuk be és itt is bekopogtam. Attól nem tartok egyáltalán, hogy az ő fejéből kiment volna a dolog, a nők az ilyesmit nem szokták elfelejteni. - Szia. - köszöntem immáron a nősténynek is, és őszintén örültem neki, hogy elkísér. - Arra gondoltam, hogy a bevásárlóközpontnál kezdjünk és ha mázlink van, akkor onnan már nem is nagyon kell sehová sem tovább menni. - fordultam mindkettejük felé és ha nem volt ellenvetés, vagy egyéb, akkor szépen el is indulhattunk. Abban maradtunk, hogy Duncan viszi el a kis csapatot a célig, majd miután odaértünk, mind bemasíroztunk a Bentley Mall üzletközpontba. Legutóbb Norival és Bellsel jártam itt, és már akkor kinéztem, hogy hol van a menyaruha üzlet, szóval céltudatosan indultam meg a szalon felé. Korábban már idetelefonáltam, szóval reményeim szerint várnak minket és kezdődhet a móka, amint oda is értünk. - Tényleg, nem is mondtad mekkora sikert arattál a vadító cuccban. - fordulok Bells felé hirtelen, még mielőtt az üzletbe érnénk, ugyanis legutóbb azt is vettünk. Ő is, én is, de még Norinak is vettünk, aminek azt hiszem Brad nem annyira örült, de ez most nem érdekes. Ahogy a szalonhoz érünk, benyitok, közlöm, hogy ki vagyok, hányra jöttem, és ezután kezdődik csak el igazán a nap. Vázolom, hogy milyen típusú ruhák is érdekelnének, Jesse mindenképpen valami szexisben szeretne látni és én is hajlok efelé az elképzelés felé.
Nem szívesen emlékeztem vissza az első éjszakáim egyikére a hotelben, elvégre, olyat kellett bántanom, akit nem is ismerek, és épp ezért csalódást sem okozhatott volna nekem. A szavak súlyosabbak voltak, mint a pofon. Mindenesetre, engedelmeskedtem a parancsnak, mert nem akartam Rayt kellemetlen helyzetbe hozni, ha csak a saját bőröm múlt volna, lehet, hogy nem teszem meg. Ami a büntetést illette, nem akartam én annyira megszívatni, de így utólag visszagondolva a rózsaszín haj egy pasinál elég gáz. Mindegy, egy hétig csak kibírja, maximum páran azt fogják hinni, hogy a saját neméhez vonzódik. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy nincs-e tényleg így, de ha igen, akkor sem tartozik rám. Mikor Rosie megkeresett, hogy elkísérem-e én is az első ruhapróbájára, majd kiugrottam a bőrömből, ha jól emlékszem, konkrétan visítva vetettem magam a nyakába. Jó, hát na, én eléggé csajos csaj vagyok, az ilyeneket mindig is imádtam. Így hát esélytelen volt, hogy nemet mondjak, a romantikus, szerelmes kis lelkem valósággal szárnyalt a dologtól. Az ajtó szinte rögtön kivágódik, ahogy bekopog rajta a hozzám hasonlóan vörös, és aprócska nőstény. Talán pont ezért szimpatizáltam vele a normálisnál kicsit jobban. - Sziasztok! Köszöntem széles mosollyal, rajtam egy fehér szandál volt, hozzá illő színű szoknya, és egy könnyű, világoskék felső. Én nem szándékoztam ruhát próbálni, viszont szívesen öltöztem fel csinosan, úgyhogy most megragadtam a lehetőséget erre is. A fegyvert, amit korábban Raytől kaptam, még véletlenül sem hoztam magammal, nem voltam én paranoiás. Mégis mi baj érhetne fényes nappal egy bevásárlóközpontban minket? - Rendben. Ott biztos van egy rakás ruha, amikből lehet válogatni. Bólintottam, némileg bűntudatosan pillantva Duncanra az üstöke miatt, de nem szóltam egy szót sem, gondolom, anélkül is elég neki a tudat, hogy folyton felemlegetné valaki. Őszintén, nem irigylem, hogy még az esküvő előkészületeiben is segédkeznie kell. Mikor már a bevásárlóközpontban jártunk, Rosie úgy döntött, hogy engem is rózsaszínbe öltöztet, vagyis, ez már inkább vörös lehetett elképzeléseim szerint, már az arcom. - Ööö… Oldalra sandítottam, mert hát, azért ilyesmit nem nagyon szeretek pasik előtt megtárgyalni, ahhoz én túlságosan is szégyenlős voltam. Ám nem akartam, hogy szegény még púpnak is érezze magát két liba hátán, úgyhogy inkább elmotyogtam a válaszom gyorsan, és reméltem, Rosie megérti, hogy én erről több szót nem ejtenék. - Még nem igazán volt alkalmam felvenni… várok valami nem túl erőltetett lehetőségre. Sütöm le végül a tekintetem, bár, inkább arról volt szó, hogy iszonyatosan be voltam rezelve attól, hogy valamit esetleg elszúrok, és Ray rájön, hogy nem egy hozzám hasonlóan ártatlan, naiv teremtés kell neki, hanem valaki, akitől döglenek a pasik.
Pink haj és "menyaruha" próba. Mivel érdemeltem ezt ki? Oké, pontosan tudtam, de akkor is! Ha Anne nem lett volna... Így azonban esélyes, hogy ép ésszel megúszom ezt a tortúrát és ennyi nőstény között láthatatlanná válhatok. Az üstökömmel mondjuk nehezen, de hát ez van, kellett nekem hős szerepbe bújnom. Ami a szerelésemet illette, hát ilyen hajjal most erre is adtam, próbáltam menteni a menthetőt. A mákom annyi, hogy nem ilyen kis babarózsaszín lett a séróm, hanem az az erős pink, igaz így is baromi röhejesen festettem, de ezt még tudtam kompenzálni. Színben passzoló nyakkendőt és övet vettem fel, a ruházatom többi része pedig éjfekete volt: farmer és ing, az is elég slamposan hordva, az ujja könyékig felhajtva. Felcsatoltam hátra a derekamhoz a két pisztolyt és a négy tőrt is eltettem - kettő alkarra csatolva, kettő az oldalamon. A fekete bőrdzsekim mindet eltakarta, ugyanakkor nem akadályozott, hogy gyorsan értük nyúljak. Ex-foglalkozási ártalom és paranoia. Ráadásul már annyira hozzászoktam, hogy ezek nélkül a szobámon kívül meztelennek éreztem magam, és mégiscsak ruhapróba, nem nudi-parádé lesz. Mikor kopogtattak, Anne szaladt ajtót nyitni, de már én is a nyomában voltam. - Hali! - köszöntem minden lelkesedés nélkül, a hajamra tett megjegyzésére pedig kapott ajándékba egy gyilkos pillantást. Nem, nem visszaválthatós, sajnálom. - Szia, Rosie néni! - Anne-től már kapott egy kedves mosolyt. - Én is jövök, hogy Duncan ne rosszalkodjon. - Én meg tőle zsebeltem be egy feddő pillantást. Remek, most, hogy körbenéztük egymást, szedjük végre össze Bellst!
Az utat az én kocsimmal tettük meg, tágas, kényelmesen elfértünk benne, és legalább ez legyen az én szám íze szerint ezen a napon. Miután leparkoltam, és kipattogtunk a kocsiból, mint kukorica a mikróban, Anne egyből lelkesen előreszaladt. Attól kezdve, hogy megtudta, mivel töltjük a mai napot, be volt zsongva, hiába, nőből van, ahogy Rose és Bells is... ez az én nagy szerencsétlenségem! - Lassíts, Tökmag! - szóltam utána, mire megállt, s bár alig bírta ki, de bevárt minket. Odabent a két vörös ment elöl, Anne, ha tehette közöttük lépkedett és úgy forgatta a fejét, mint aki életében nem látott se csinos nőket, se plázát, a nőstényeket nézve sütött róla, hogy ilyesmi akar lenni, ha egyszer nagy lesz. Fújtam egyet és ballagtam utánuk egy-két lépéssel lemaradva, így is tökéletesen hallottam mindent. Vadító cucc és nem erőltetettség... - A nők tényleg túlbonyolítanak - jegyeztem szinte csak magamnak és inkább tudomást se vettem róla, hányan bámultak meg. Chicagóban valószínűleg nem váltottam volna ki ekkora megütközést, de az isten háta mögötti kis porfészekben igen. Azt hiszem, ezzel a várossal sose fogok kibékülni. - Ruhát próbálni is körülményesen szoktatok? Csak hogy felkészülhessek - finomítottam, mikor Anne hátranézett.
Duncan gyilkos pillantását nem veszem fel, amúgy sem én vagyok az a fajta nőstény, aki emiatt problémázni kezdene, egyszerűen csak túllendülök rajta és kész. Annak, hogy Anne jön, kifejezetten örülök, nincs bajom a kicsikkel, sőt, ami azt illeti én is szeretnék egyet, de egyelőre nem tudom rávenni Jesset, hogy belemenjen a gyereknevelésbe. Márpedig én vele szeretném felnevelni és nem egyedül. Így nem marad más, minthogy vágyakozom utána, és szépen valahová a sor végére teszem magamban ezt a dolgot, úgy téve, hogy most minden más sokkal fontosabb. Elmegyünk Bellsért is, és utána mind autóba vágódunk, majd a bevásárló központba megyünk be. Anne Bells és köztem sétál, én pedig gyakran mosolygok a kislányra kedvesen. - Kérsz csokit? - kérdezem meg tőle és a táskámba nyúlok, majd Bellst és Duncant is megkínálom. Én magam nem eszem, Anne miatt jutott eszembe, hogy van nálam, és ha már megkérdeztem a kicsit, akkor természetesen jó szívvel kínálom meg a többieket is. Látom, hogy a kérdésemre Bells elpirul, hát nem akartam én zavarba hozni, nem gondoltam, hogy ennyitől kellemetlenül fogja magát érezni. - Talán valamelyik nap keríthetnénk rá időt, hogy fel tudd venni. - nem, nem akartam tovább feszegetni a dolgot, mert tényleg nem akartam, hogy szegény rosszul érezze magát miattam, vagyis amiatt, amit kérdeztem. Szóval igyekeztem menteni a menthetőt és talán lesz is kedve valamikor eljönni velem szórakozni. Talán csapunk egy csajos estét... Duncan megjegyzésére hátrafordulok. - Talán tényleg így van... Hát, attól függ mit értesz körülményes alatt?! Amúgy pedig, ha a menyaruha kapcsán kérdezed, akkor azt hiszem a válasz igen. Mivel halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen ruhát szeretnék viselni. - tudom, hogy utálja, amiért itt kell lennie, én sem örülök, hogy büntetést kellett kitalálnom azért, amiért szerintem nem járna. Hát akkor azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy egyikünk sem örül túlzottan annak, amit meg kell tennie, de ez van. Mikor odaérünk a szalonba, Duncant, Annet és Bellst bekísérik, hogy helyet foglalhassanak az üzletben, ahová majd ki fogok jönni a ruhákban, hogy lássák miket aggattak rám, engem pedig az egyik próbafülke felé invitáltak. Bent aztán elmondtam, hogy Jessenek milyen elképzelései is vannak és, hogy tulajdonképpen ezen kritériumok nekem is megfelelnének. Az eladó elmegy, majd kisvártatva visszajön néhány ruhával. Felveszem az első ruhát, amit ajánl nekem a nő és kimegyek a többiekhez. - Na milyen? - pillantok Bellsre, Annere és Duncanre, ahogy a tükrök előtt forgolódom. Nem rossz, de nem igazán vagyok abban biztos, hogy ez lenne az igazi. Szép, szép, de azt hiszem túl menyasszonyos. Ami tudom fura, elvégre pont menyaruhát keresek, de azt hiszem nem ilyet. Megvárom, amíg elmondják a véleményüket. - Van még pár, amit szeretnék felpróbálni, szóval rögtön jövök vissza. - pillantok rájuk, aztán visszamegyek a próbafülkébe, hogy felvegyem a következőt. A következő ruhába bújok és abban is kimegyek a többiekhez. - Hát ebben meg olyan vagyok, mint egy habcsók... - nem hiszem, hogy ez lenne az igazi, de azért felvettem, hogy megtudjam, nem ezt akarom. Természetesen most is megvárom, hogy mit gondolnak, meg amúgy is kíváncsi vagyok a véleményükre. - Úgy érzem, mintha lenyelt volna a ruha. - csúszik ki a számon, ahogy nézegetem magam. Közben pedig egy kissé fojtogató érzés tör rám, pedig a ruha nem szoros. Talpig fehér ruhában ácsorgok a tükör előtt, mint egy elvileg nagyon is boldog ara és közben pedig... Jesse tudom, hogy még mindig nem örül annak, hogy az Uppert átvettem, nagyon zavarja, hogy többet keresek nála, bántja, hogy teszem a dolgom a falkában és neki még nem igazán termett babér végrehajtóként. Kezdem egyre inkább azt érezni, hogy a dolgaink, a kettőnk dolga, egyre rosszabbul áll... - Ne haragudjatok, de ezt most azonnal le kell vennem. - és azzal már el is indulok vissza a próbafülke felé és szinte tépem a ruhát magamról le, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy rajtam van.
Kezdőlap
//
