Sejtem, hogy úgy nézhetek ki, mint aki mindjárt maga alá csinál az elkövetkező öt másodpercben, de nem tehetek róla. Nem bírok megnyugodni eléggé az első pillanatokban, szemem úgy rebben meg, mint az űzött vadé. Mondjuk… a halálomnak talán lenne egy jó oldala is. Nem kellene átélnem azt, hogy elveszítem Sue-t, hisz nem lennék ott a temetésén, helyette tehetne engem ő a sírba. Már ha marad belőlem bármi is, amit még földbe lehet ereszteni. Észreveszem a mozdulatot, ahogy a függőre siklik a keze. Már az alakján is elcsodálkozom… Mennyire emberi, hihetetlen. Nem sokban különbözik attól, amit nem is olyan régen szemléltem meg az ékszerboltban, de túlságosan is soknak találtam az árát. Úgy tűnik, valaki más nem volt így vele. Arra viszont, hogy elrabolták a párját (monogámia? Azt hittem, odaát egyszerűen csak… ahol esik, úgy puffan a rendszer) ismét lehajtom a fejem. A háború még a jófiúkból is kihozza az állatot, nem beszélve azokról, akik már eredetileg is közelebb álltak egy vérengző fenevadhoz… Mert így kell lennie, igaz? Jó és rossz, meg minden. Örülök, hogy marad. Ha tényleg beszélni fogok vele, tudom, életem legparább percei következnek, és tuti, hogy a legkisebb fenyegető mozdulatra is mondjuk elrohanok a legközelebbi kijárat felé… De van esélyem beszélni. Belátni a hibákat. Azt mondják, az erősebbé tesz bennünket, igaz? Vagy csak vágyakozni egy ciánkapszula után, nem tudom. – Én… valami maradandóbban szeretnék a virágnál. És igen, egy lányról van szó. – Azt hiszem, ennyit be lehet vallani anélkül, hogy Sue-t veszélybe sodornám. Mert csak nem akarnak engem ezek, ha ő leült mellém. Úgy értem… Most komolyan, ki az az elmeháborodott, akinek én kellenék a falkájába? Viszont amikor ezekről a kézi készítésű dolgokról beszél, felcsillan a szemem. – Ez nem is rossz ötlet – mondom. Plüsse van elég, meg azt majd némi vérvonalas csalással nyerek neki a vidámparkban, ha végre lesz pofám odamászni ismét, mert a múltkorit egy lámpaoszlop bánta, de… Egy párna. Nem is rossz ötlet. Agyam fogaskerekeit mozognak, a gépezet szépen, lassan beindul. Jézusom, Odette hogy fog röhögni, ha meglát varrótűvel a kezemben… De kit érdekel? Mondjuk nem rókabőr lesz a huzat, az ziher, de a gondolat, hogy adhatok, valami ilyesmit egészen jól esik. – És merre van ez a „csináld-magad” bolt, azt nem tudja? – kérdezem. Látszik rajtam, hogy baromira belelkesültem, mindjárt lefutok két marathóni távot is, csak hogy szerezzek egy olyan cuccot.
Na, fenyegető mozdulataim azok nincsenek. Fene tudja persze, hogy neki mi a fenyegető, de talán az, hogy fél percenként az ajkaimhoz emelek egy szál sült krumplit, nem nevezhető annak. Merthogy más mozdulatot nem nagyon teszek, nem célom a frászt hozni rá, mondjuk, eddig sem volt, mégis sikerült. - Persze, a világ általában csak kísérő. Bólintottam, mondjuk, egy cserepes növény maradandó, ha gondozzák, de nem mindenki szereti az ilyesmit. Én elvagyok velük, de mindig is úgy gondoltam, hogy jobb nekik a saját helyükön, a természetben, nem pedig egy lakás nem épp ideális közegében. Úgy tűnik, a kézzel készített dolgokban lát fantáziát, ez tök jó, mert én tényleg úgy gondoltam, hogy az ilyesmi sokkal értékesebb, mint bármi, amit pénzből meg lehet venni. Sőt, értelmetlen olykor drága kacatokra költeni a pénzt. Persze, a nyakláncomra nem így gondoltam, de valószínűleg rendkívül elfogult vagyok szerelmes nőként, de igazából, nem az értéke érdekel, hanem a jelentése, és amit mellé írt Ray. Az valahogy sokkalta többet jelent. - Persze, tudom, fenn van a másodikon. Megmutassam? El tudnám magyarázni, de őszintén, szívesen tartanék vele, és segíteném kiválasztani a megfelelő darabot. Vagy csak szeretném vidámabbnak látni, hovatovább, azt is jobb volna elérni, hogy ne féljen tőlem. Nem tudok mit kezdeni ezzel, velem nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki tartson tőlem, mert őszintén… tényleg a légynek se tudna ártani típusba tartoztam. Végül megeszem a krumplim maradékát is, és ha pozitív választ kapok, akkor már fel is állok, hogy mutassam neki az utat. Elvégre, ki tudja, hogy van-e valami előrecsomagolt változat, vagy külön kell hozzá venni mindent. Utóbbi esetben azért sok mindenre oda kell figyelni. - Egyébként, fogtál már valaha tűt a kezedben? Kérdezem mosolyogva, mert ha nem, akkor egyrészt nem lesz egyszerű dolga, másrészt rendkívül megnyerő, hogy mégis emellett döntött. Szerencsés leányzó az, akit megajándékoz majd, legyen bármilyen is az eredmény. Nem az számít...
– Vagy a vegáknak főfogás – próbáltam valami nagyon gyenge, alja, idióta poént elsütni, hogy oldjam a bennem uralkodó feszültséget. Mert látom én, hogy nem akar támadni, de érzem a… Hogyan is mondta Odette? A nőknek nem szaga van, illata. Szóval érzem a falkaillatát. Hú, ez de baromi fura, de hát mégis próbálom magam legalább kulturált parasztnak tettetni, szóval marad illat. Szóval: Nekem ez az illat rettenetesen sokáig jelentette a félelmet, és nem bírok elvonatkoztatni attól, hogy tudomásom szerint akár meg is halhatok, ha ő úgy dönt. Közben már áll össze az agyamban a terv. Összerakok egy párnát… Nem merek mást, oké? Annyiszor sem fogtam tűt a kezemben, mint valami heroin-függő, nemhogy még varrjak is. De egy dolog tuti, ebben senki nem fog segíteni. De nem ám. Na, ez lesz az első igazi ajándék, amit adni fogok neki, tiszta izgalmas, nem? Főleg úgy, hogy jelen pillanatban az egyetlen dolog, amit adhatnék, az a ház, de mire az kész lesz lehet, hogy menekülnöm kell a városból, és nem akarom, hogy egy kibelezett ház legyen az egyetlen dolog, ami rám emlékezteti. Nem, én azt akarom, hogy… Emlékezzen rám. Amíg nem találkozunk újra, vagy amíg vissza nem jövök érte. Mert történjen bármi, ha el kell mennem innen, vissza fogok jönni, ezt megígérhetem. Na jó, bundás Rómeó, ne a fejedben esküdözz, majd neki… – Azt megköszönném – mondtam. Na, az igazság pillanata következik, és talán azért, hogy ezt minél inkább kitoljam, megeszem a hamburgerem. Szeretnék megbízni ebben a nőben, én tényleg szeretnék, de vannak bennem olyan gátlások, amelyeket olyan nehéz leküzdeni. Azt, ami Ashley elrablásakor történt, a végtelen pánikot, amit akkor éreztem, amikor eljöttem a falkától… Nehéz. Miután befejeztem, ránézek a nőre, és ha ő is jön, akkor elindulok a lépcsők irányába. Nem megyek a mozgólépcsőn, az a bestiámat mindig idegessé teszi, nekem meg ennyi ideg éppen elég jelen pillanatban. – Hmm? – nézek rá. Tűt? Legfeljebb a karomban, amikor szúrtak. – Nem igazán… De tudok nyúzni. Az nem lehet annyira különböző, igaz? Amíg a gondolataimat a pórul járt róka, meg a saját rókám foglalja le, amit a szemetesbe dobtam nyúzás közben el is érünk a bolthoz. Fölnézek, aztán a nőre. Na, Sammie, eddig nem ugráltak elő orvgyilkosok… Mondjuk még mindig nem tetszik, hogy Sue-nak veszünk ajándékot, de ha eddig lejöttem, akkor ezt a határt már igazán átléphetem, nem? Amúgy is, nem kell tudnia a nevét, vagy azt, hogy merre lakik…
- Éppenséggel még az is lehet. Mosolyodom el, mert bár gyenge poén volt, de az igyekezetet én azért mindenképpen értékelem. Igyekszem még a szokásosnál is bájosabb lenni, már ha ez lehetséges, de nem tudom, mit tehetnék még azért, hogy elhiggye, nem vagyok egy vérengző fenevad. Még teliholdkor sem nagyon. Én inkább az a fajta vagyok, aki még a nyuszitól is bocsánatot kér, hogy meg kell ennie. Már persze, ha emberi aggyal gondolkozom épp, a farkasom azért szereti megkapni, ami a fogára való, de az nem egy kölyökfarkas lesz. Az viszont egészen megnyugtató, hogy az ötletem tetszett neki, és úgy néz ki, lesz is belőle valami. Ha más nem, legalább a mai jócselekedetem megvolt. (Aha, legalább ötvenszer, de ezt fölösleges taglalni.) - Ugyan, nem kell megköszönni, semmiség. Én mondjuk először nem találtam semmit itt, kellett az a pár hónap, míg megszoktam. Na, nem mintha állandóan plázáznék. Van nekem elég dolgom a társaim összefoltozásával, meg a melóban is, de azért néha nem árt egy kis lazítás, ami nálam sokszor kimerül a vásárlásban, de csak azért, mert nem akarok a nap minden egyes percében Ray nyakán lógni. Igazából, de, viszont ez nem épp kivitelezhető sajnos. Engem nem zavarnak a mozgólépcsők, de ennek ellenére arra megyek, amerre a kölyök. Nem akarom semmire sem kényszeríteni, nekem meg aztán tök mindegy, két emelet meg se kottyan. Mostanában többet edzek, mint mielőtt idejöttem, mondjuk, ezen sokat segített a nem épp szabad mozgás, elvégre, még nekem is sok már kicsit, hogy sehová sem mehetünk egyedül. - Hümm… hát, szerintem elég különböző a kettő. Viszont nem hiszem, hogy egy párnát összeölteni nehezebb, mint megnyúzni egy állatot. Ez utóbbi kijelentésre még meg is borzongok kicsit. Nem vagyok egy szokványos farkas, annyi szent. Ha nem Martinez vérszerinti lánya volnék, akkor szerintem nem lett volna belőlem vérfarkas soha az életben. - Mindegy, biztos vannak elkészítési tippek az ilyen csomagokhoz. Én ugyan tudok varrni, de az az érzésem, hogy nem örülnél, ha a kelleténél többet kellene a társaságomban időznöd, úgyhogy megkíméllek ettől. A szavaim ellenére mosolygok, mert engem nem zavar, hogy így van, nem tudok vele mit kezdeni sajnos, vannak olyan berögződések, amiket egy egyszeri találkozással, felületes beszélgetéssel nem lehet eltüntetni. A boltba részemről rögtön besétálok, s köszönök is az eladóknak, majd elindulok a varrással kapcsolatos részleg felé. - Szóval, általában vannak ilyen előre gyártott csomagok, amikbe minden benne van, ami kell, viszont ha valami saját elképzelést szeretnék megvalósítani, akkor válogathatunk az anyagok közül. Van valami elképzelésed? Kérdezem, közben leveszek egy csomagot a polcról, ez éppen aranyos macifejes darab, de van még több féle is, ezek közül is lehet választani, vagy épp ötlete meríteni belőlük.
Nos, legalább próbálja komolyan venni a viccemet. Komolyan, ha pár évvel korábban találkozom ezzel a nővel, amikor még nem is hallottam a másik falkáról, amikor még csak egy elveszett kölyök voltam, aki rendszeresen lángok elől futott, amik az otthonát égették föl, mindez valószínűleg teljesen máshogyan alakult volna. Mert, bármilyen furcsa is legyen belátnom, ő nem olyan, amilyennek elképzeltem azt a falkát, sőt, mindenben pontosan az ellenkezője annak a képzetnek. Ő… kedves. – Talán pont az a baj – mondom, nagyon komoly fejjel. Sue-val én gyakrabban járok ide, mint azt férfiúi becsületem bevallani engedné, de még én sem ismerem ki magam errefelé. Jó, drága imádottam nem egy plázacica, de néha eljövünk ide. Magamtól szerintem sosem tenném be a lábam egy ilyen helyre. – Lehet, nem ártana gyakrabban járni ide, és akkor kevésbé vesznének el a boltok a nagy tömegükben… – És talán nem hányom el magam közben… – morgom az orrom alatt. Az a rókanyúzás még mindig rossz emlékeket idéz föl bennem. Oké, turkáltam én már állatok beleiben farkasként, de… A rohadt életbe, emberként nem szeretem csinálni! Ahogy a hús a bőrömhöz ér, ahogy a szőrme az emberi szemem láttára válik le a halott állat testéről… Valahogy idegen. És borzalmas. Nem vagyok nyúllelkű, tényleg nem, öltem már állatot, és félek, embert is fogok, de megszokni egészen biztosan nem mostanában fogom. Arra viszont, amit a csomagokról, pontosabban utána mond, megtorpanok és ránézek. Felsóhajtok. Nem, nem akartam ezt éreztetni vele, tényleg nem. – Ez nem igaz – mondom. Van némi hazugság-íze a dolognak, mert hogy őszinte legyek, nem tudom, hányadán állok a nővel, de ő kedves volt velem, és ha így megyünk tovább, én leszek a világ legillusztrisabb szemétládája. – Csak… Az elmúlt időszakban olyan sok rossz dolgot láttam, amit a falkájuk követett el. És igaza van, mindkét fél hibáztatható, de hogyan vetkőzzek le egy ilyen előítéletet percek alatt? És megtisztelne, ha segítene… Tessék, így kell levetkőzni magunkról a korábbi énünket. Amikor megkérdezi, van- valami elképzelésem, ismét el kell gondolkodnom. Tudom, hogy mit és milyet szeretnék adni, de olyan baromi nehéz szavakba önteni. Nem akarok semmi giccseset, vagy olyasmit, ami tudom, nem passzolna hozzá. Végül az egyik közeli polcról leemelem a fehér párnát, és magam elé tartom, mint lovag a pajzsát. – Én valami ilyesmire gondoltam – mondom. – De szívem szerint magam csinálnám meg az egészet. Bár el kell ismernem, ez valami hihetetlenül bolyhos… – Egyébként megkérdezhetem, hogy mi az ön neve? – kérdezem csöndesen. Nem, nem akarok tolakodó lenni, de ha a félelmemet félreteszem, és megpróbálok barátkozni, akkor igazán megismerhetem ezt a nőt. Nem?
- Hát, ha többet járnék ide, bottal üthetném a fizetésem nyomát. Sajnos ilyen szempontból pont olyan vagyok, mint a legtöbb nő. Imádok vásárolni. Néha magam elől kell eldugnom a bankkártyáimat… kár, hogy lehetetlen küldetés, mert túl jó hozzá a memóriám, de néha azért megpróbálom, volt már, hogy két egész napig nem is találtam meg. Igazi sikerélményként éltem meg a dolgot. - Hú, hála az égnek, már majdnem azt hittem, hogy neked bejön ez a nyúzás dolog. Na, akkor aztán én tartanék tőled. Jegyzem meg, és valóban így is gondolom, de nem akartam túl feltűnően undorodni a témától, pedig azért még csak végignézni sem lennék hajlandó, ahogy megnyúznak valamit előttem. Feltehetőleg, ha nem lennék vérfarkas, a vadonban éhen halnék. Farkasként persze nem zavar, ha nyersen kell megennem valamit, de az más… - Nem várom el tőled, hogy percek alatt levetkőzd. Épp ezért adok menekülési lehetőséget, amivel ha akarsz élsz, ha nem, nem. A menekülésnél idézőjelet mutattam az ujjaimmal, de azért úgy sejtem, ebben az esetben nem állok túl távol a valóságtól a kifejezéssel. Vélhetőleg már kapizsgálja, hogy azért nem vagyok egy utolsó szemét sorozatgyilkos, vagy valami ilyesmi, de tény, hogy a beidegződések nem múlnak el olyan egyszerűen. - Egyébként, szívesen megmutatom az alapokat, egy ilyenhez azért az is bőven elég. Kézügyességed meg azért gondolom, van valamennyi. A párnát megnézem, és bólintok, a fehér nem olyan giccses, hogy a kevésbé romantikus lelkek ne legyenek rosszul tőle. Ez a veszély engem mondjuk nem fenyeget, mert jelenleg mindent egészen rózsaszínben látok. - Nagyon édes. Mosolygok, és teljesen őszintén mondom, én is szívesen szorongatnék egy ilyen párnát, persze, csak akkor, ha Ray illata van. Erre a gondolatra el is pirulok, de hát hiába, mostanában nem is nagyon tudok másra gondolni, csak örülni annak, ami van, és végre boldognak érezni magam. - Megoldható, de azért szőni ne most kezdjünk el, vagy fogalmam sincs, hogy csinálják ezt a plüssös izét. Szóval, keressünk valami hasonló anyagot, abból pedig csak ki kell vágni egy szabásmintát, és az oldalait összeölteni. Nem vészes, persze, ki kell tömni majd, mielőtt befejeznéd a varrást. Ehhez nem is kell olyan sok minden. A felirat mondjuk nehezebb lesz kicsivel, de szerintem az is menni fog. Bíztatom, majd elnavigálom az anyagok felé, hogy kiválasszunk valami hasonló selymesen puha darabot, amivel nem egyszerű ugyan dolgozni, de szerintem a pelenkaöltésekkel röhögve boldogul még egy fiú is. Ha meg nem, akkor megmutatom neki többször is, üsse kavics. - Annabelle vagyok, de hívj csak Bellsnek. És kérlek szépen, tegezz. Őskövületnek érzem magam a magázódástól. Csóválom meg a fejem elnézőn, tényleg nagyon fura nekem ez a magázódás farkasok közt, eleget hallom én a csókolomot a kis betegeimtől, nem szeretném még farkasoktól is. - A tied pedig?
Nem tudok arra, mit mondani, mennyire nő és mennyire nem. Az én részemről, kinézetre nagyon is csinos, és itt megállok, mert hát már nős ember vagyok, vagy mi a halál, szóval nem nézek meg más hölgyeket. Hűséges vagyok, csak lehet, problémát fog okozni, hogy egészen pontosan kihez és kikhez, de nem akarok tenni ellene semmit. Ha másoknak baj az, hogy egy emberrel vagyok, akkor jöjjenek, és mondják az arcomba! Aztán húzzanak ki a pisitócsából, ha összevizeltem magamat. – Áh, ugyan. Remélem, sosem kell még egyszer megcsinálnom – rázkódok meg picit, ahogy eszembe jut a szerencsétlen róka. Jó, mondjuk Odette mellett egészen biztosan csinálnom kell majd, de attól még nem kell szeretnem, igaz? Valahogy ellene van annak az oldalamnak, ami még mindig hiszi, hogy az emberekhez több köze lehet, mint a farkasokhoz, és ez nem tetszik nekem. – De nem akarok – mondom. Na már most, ha lehetőségem nyílik a horizontom szélesítésére, akkor emberi mivoltomból vagy elpusztítom, fölégetem, és soha többé a közelébe nem nézek, vagy éppen fölhasználom arra, hogy megnézzem, milyen a világ más szemmel. Tudom, a történelem során inkább választották többen az első opciót, egész biztosan hatásos is, de én jelen pillanatban nem élhetek azzal a luxussal. – Köszönöm. Bár a kézügyességem kérdéses, de a vérvonalam… – Elharapom a mondatot. Majdnem kikotyogtam, hogy milyen is vagyok… Tessék, ez már valószínűleg a teljes életképtelenség határa. Na jó, a helyzet talán nem ennyire drasztikus, a nő nem tett ellenem semmit, ami arra utalna, hogy mondjuk be akarna vágni egy sötét szedánba, szóval… Bízzunk meg benne. Gyerünk, Sammie, nem olyan nehéz. – Ugye? – nézek rá. Tényleg jó, meg puha, meg én is el tudnék aludni rajta. Kár, hogy Sue nem érzi a szagokat meg az illatokat úgy, mint én, mert akkor mindig ott lehetnék, ha esetleg el kell mennem tőle. Na jó, ez rosszul hangzott, de a távolságra értettem, nem az eldurranásra! – Meg tudjuk oldani… És köszönök mindent – mondom és tényleg bizakodó vagyok. December elejére meg is lesz, és akkor már tudom, mit fogok adni neki a születésnapjára. Persze nem akarok majd ennyire olcsónak tűnni, szóval lesz ott más is, kompenzálni kell a közöttünk húzódó – inkább terpeszkedő – vagyoni szakadékot, de ebből már el tudok indulni. – Samuel – mondom mosolyogva, és a kezemet nyújtom a hölgy felé. – Igazán örülök, hogy megismerhetem, Annabelle. Vagyis, hogy megismerhetlek… Nehezen szokom át a tegeződésre… Az anyagoknál vizsgálódok, kábé mindent megfogdosok, hogy milyen a tapintása, nem ingerlő-e véletlenül, és tudom, hogy Odette hülyére fogja röhögni magát, amikor ezt majd próbálom megvarrni otthon.
- Jól van. Bólintok mosolyogva, ha nem megy, az mindenképpen pozitív, vélhetőleg már nincs annyira betojva, de tőlem nem is kell, abszolút nem harapok, igazából, nem is tudom, minek kellene történnie, hogy önként bántsak valakit. Annyira nem jellemző rám az ilyesmi… Az elszólására diszkréten csendben maradok, de elég egyértelmű számomra, hogy akkor mi is lehet a vérvonala, ami segíthetne áthidalni a problémát. Hogy fogok-e kezdeni vele valamit? Nem hiszem, maximum lejelentem otthon, hogy összefutottam egy magányos farkassal, aki Unalaq vérvonalából származik, fiatal, és nagyon fél a falkánktól. Szerintem a legtöbben azt gondolnák, hogy úgysem jelent fenyegetést. - Nincs mit, bármikor szívesen segítek. Nem hazudtam, noha azért lehetnek olyan körülmények, amik miatt nem tehetném, de ha módomban állna, nem gondolkodnék sokat a dolgon. Mondjuk, ez majdnem minden földi lélekkel így van, mert hát, én imádok segíteni, mások számára már-már nevetséges lehet, hogy mennyire. - Én is nagyon örülök, Samuel! Szélesen mosolygok rá, aztán már csak annyi a dolgunk, hogy kiválogassuk a szükséges anyagokat és eszközöket, s amint ezzel megvagyunk, örömmel magyarázok el neki mindent, már ha igény van rá, de aztán hagyom, hagy menjen a dolgára, meg aztán, én sem szeretném nagyon megváratni az aktuális páromat.
Kellett pár nap, hogy belerázódjak az itteni életbe. - Más időzóna, más környezet, más emberek és csupán egy szeletke múlt, amit ismerek innét régi idők árnyaiból halászva elő a képeiket. Az időzóna-váltás akasztott mondjuk ki a legkevésbé, azok után, hogy közölték velem Biisáék: igenis le lehet győzni a halált! Nem hagy nyugtot ezzel kapcsolatban számomra egy gondolat, ám most hirtelen hessentem el magamtól, miközben a helyi pláza folyosóján sétálok a gyorséttermek felé. A fene se gondolná, hogy túl vagyok a nyolcszázon, sokan még azért is körberöhögnének, ha közölném: egyetemi kutatóprofesszor a végzettségem. Teljesen átlagosnak tetszem a farmer-póló kombinációval és a lófarokba kötött hajammal. Végigjárva a lehetőségeket, nem igazán vagyok elájulva tőlük. Végül kizárva a többit már csak azon filózok, hogy "hamisíthatatlan török" gyrost egyek, vagy valami amcsi gyorskaját. Az a gyros is annyira lehet török, mint amennyire én macedón mondjuk... Tekintetem a két egymás melletti kajáldán járt oda-vissza, mígnem megadóan szusszantam és füleim mögé tűrve a copfomból kibomlott kósza tincseket és megindultam az előbbi felé a műanyag székek és asztalok között.
Háromszázkilencvenöt év után érzem, ahogy a hátam a hűvös fémasztalhoz nyomódik, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed minden lélegzetvételnél, ahogy a szívem lüktet és vért pumpál az ereimbe. Éltető vért. Az én testembe. A Protektorra és a Tetoválómesterre nézek felváltva. - Köszönöm - mondtam halk, elcsukló hangon...
Tekintve, hogy a védőszellemek nem órabér után dolgoznak, így az elmúlt évszázadokban semminemű vagyont nem tudtam felhalmozni. Mit felhalmozni? Egy árva vasam se volt. A test nem a sajátom, a ruhák nem az enyéim, a nem-az-én-nadrágom zsebében lapuló bankók pedig szintén nem az én keresetemet tükrözik. Ahogy a szülők zsebpénzt adnak a gyerekeiknek, én is hasonlóképp kaptam költenivalót a Protektortól. Williamtől. Hogy a saját kasszájából emelt-e ki, vagy a köz-(jelen esetben az én) jólét érdekében a protektorátusi széfből - már ha van ilyen -, azt nem tudom, csupán annyit, hogy véges keretből gazdálkodom. Nem zavar egyelőre, még fedelet is ők adnak a fejem fölé, ily megbecsültséget pedig aligha dobok ki az ablakon. Próbálok élőként viselkedni, úgy értem: nem rácsodálkozni mindenre, hogy milyen a tapintása, élvezettel szippantani a kipufogó füstöt is és vérlázító módon megbámulni egyes embereket. Mindamellett talán ez még így is csupán a kisebb probléma, a nagyobb, hogy mivel ennyi időn át szükségtelen volt a mentális pajzs használata, így a finomhangolással meggyűlt a bajom. Kétszáz körüli hímnek szándékoztam beállítani magam, ám előfordult, hogy egy könnyed száz évvel túlléptem a limitet. Végül megunva a piszmogást, inkább teljesen felhúztam. Úgyis ismertem nagyjából a városban élő farkasokat. Szerencsére idegenvezetőre nem volt szükségem, másra viszont annál több. Ízekre! Nem éreztem magam éhesnek, ám ezúttal nem is azért ettem-ittam volna - úgy mentem a pláza felé, mint akit zsinóron húznak, odabent pedig a gyorséttermeket szagoltam ki pillanatok alatt. Jelenleg az se érdekelt volna, ha a világ legborzasztóbb ocsmányságát kell lenyelnem. Az előrehaladásomat egyedül az gátolta, hogy nem voltam hozzászokva, hogy kerülgetnem kelljen mindent és mindenkit, így szabályosan úgy csörtettem át az embereken és székeken - felborítva ezt-azt -, mint egy varacskos disznó. A fő atrakcióm az lett, amikor egy csöpp, szőke, lófarokba fogott hajú, pólós-farmeros lányt - ránézésre nagy jóindulattal is maximum húsz és meg nem mondtam volna róla, hogy ő Nagojut - sikerült elsodornom tálcástól-ételestől-italostól... Akkor fogtam fel, hogy kit gázoltam el, amikor észhez tértem kicsit, eddig ugyanis teljesen az kötött le, hogy minden mást figyeltem. Már értem, William miért javasolta, hogy egy ideig inkább csak az egyetemen és annak környékén sétálgassak.
Ha tudtam volna, hogy ilyen "küzdelem" lesz a gyrosom felett, lehet, jobban rákészülök. De nem tudtam, sőt, nem is sejtettem, mikor a nagy gonddal elkészített és tálcára rendezett üdítővel, valamint műanyagtányérra pakolt étellel egyensúlyozva haladtam a sorok között, a kiszúrt hely felé. Alig egyetlen sornyi szék és asztal választott el tőle, mikor bekövetkezett a baj. - Hogyaza... - szalad ki belőlem a félbe hagyott mondat, mert bár hiába vagyok nőből, erre már nem tudok koncentrálni a tálca és a saját egyensúlyom mellett. Abban biztos voltam, hogy nem közönséges ember a "támadóm", hiszen ők nem tudnák elérni azt, amit ennek a szerencsétlennek sikerült. Nem csak, hogy kiborult a kajámra az üdítőm, de még a pólómon is végigfolyt elöl, hideg, ragacsos érzést hagyva maga után bőrömön, felsőmön egyaránt. Mindezzel együtt fenékre szerencsére (?) nem ültem, az egyik útba eső asztalban sikerült ugyanis megtámaszkodnom. Erre pakolom most le a tálcát, ideges, ingerült mozdulatokkal igyekezve felitatni az épen maradt szalvétákkal a kiömlött narancslevet. - A fenébe, hogy nem lehet odafigyelni! Komolyan mondom, eszem megáll... - Kuffogtam, idegesen simítva hátra a képem elé hulló szőke tincseket. Sírni tudtam volna a helyzetemen, hiszen ennyire szerencsétlen is csak én lehetek! Nem is értem, miért nem adtam még fel nyolcszáz év alatt a nagy embertömegbe való keveredést. Nem való ez nekem. Az engem elütőre - ha itt volt még egyáltalán - fel se pillantottam, lekötött az, hogy némileg szalonképes állapotba próbáljam tenni a pólóm, meg úgy mindent magam körül.
Egy "hogyaza", és már löttyent is az üdítő, rá a világos felsőre. Mivel ez volt eddig a legkínosabb ütközésem, így próbáltam menteni a menthetőt: a tálca után kaptam, hogy ne essen le minden lehetőleg. - Bocsánat, elnézést... - hadartam majdnem a "hogyaza"-val együtt - vajon van ilyen szó? -, ám nem erőszakoskodtam, hagytam, hogy letegye a tálcát oda, ahova akarja, aztán előszedtem azt a három zsebkendőt, ami nem tudom, hogyan került a zsebembe, de jó jött és segítettem felitatni az üdítőt. Olyan voltam, mint elefánt a porcelánboltban, az egyetlen szerencsém a tekintetben, hogy ilyen hosszan voltam védőszellem Sakari mellett, hogy nyomon követhettem a korok változását, így nem voltam teljesen suta és életképtelen. Roppant szégyenletes lett volna. - Mondom, hogy bocsánat - néztem immár a lányra hangomba pedig némi türelmetlenség csendült, mivel ki nem állhattam, ha ismételgetnem kellett, illetve ne adják a szellemek, még hajbókolni is -, ha direkt tettem volna, a gyros is... Ó, te jóságos... Így, hogy odafigyeltem, megéreztem... megéreztem, de nem tudtam elhinni, a türelmetlenségem minden átmenet nélkül csapott át döbbenetbe, s úgy tekintettem rá, mintha kísértetet látnék, holott ez rám ugyanúgy elmondható lett volna. A szám tátva maradt, szemöldököm a magasba szaladt, a szemem elkerekedett és úgy dobtam le a pajzsom, mintha sose létezett volna. Ennyit minden óvatosságról, egy napja sincs, hogy megint élek, ám ha így folytatom, két nap és az egész város tudni fogja, ki mászkál az utcákon. Legalábbis a farkasok közül, ez pedig nem feltétlen jó dolog, ahogy arra az egyetemen is finoman felhívták a figyelmem - kerek perec megmondták. Ugyanaz, mint régen: túl könnyen elragadnak az érzelmek. - Nagi... - suttogtam alig hallhatóan, ember biztos nem hallotta, a szám is alig mozdult, a pillantásomat azonban nem tudtam elszakítani róla. Tényleg lehetséges? Tényleg ő az, és nem csak egy rá ijesztően hasonlító kölyke? Végtére, ha én feltámadhattam... - Te vagy az?
A segítő szándékot értékeltem, legfőképpen azzal, hogy nem adtam hangot a szentségelésemnek a továbbiakban, csupán magamban kuffogtam az elázott felsőm és a kárba veszett kajám miatt. Narancsleves gyros... biztosan isteni lehet. Kedvem lenne egyazon lendülettel a kukába dobni tálcástól, mindenestől. - Akkor a gyros is micsoda? - Torpantam meg és most tekintettem a pasasra először úgy igazán, érdemben. A bőre színe fogott meg a legkevésbé, illetve a magassága - láttam már ezerszer különb feketét is, úgy nézett ki a pasas, mint maga az ördög! - sokkal inkább kaptam el hirtelen elém tárulkozó energiáig, melyek pajzsa mögül is ki-kiérződtek, csak nem vettem róluk tudomást. Hanem most, ahogy színtiszta valójában érezhettem kiféle-miféle... sőt, kicsoda! Pillantásom tökéletes tükörképe volt a másik farkasénak, sőt, egész arckifejezésem az övé megfelelője volt - fehérben, nőies vonásokkal. - Te... én... - Tátogtam, mint a partra vetett aranyhal. Azért remélem, nem lesz három kívánsága, nem biztos, hogy teljesíteni tudnám őket, főleg úgy, hogy mindezzel a "lendülettel" együtt lerogyok a műanyag székre, ami épp mellettem van és onnét tekintek fel rá. - Én... neem is tudom, mit mondjak! - Túrok a szőke tincsek közé, s eszembe jut, hogy talán jobb is, hogy nem jutnak jó szavak, mondatok eszembe. A hallgatás volt a mi beszélgetésünk már annak idején is. Nem is próbálkozom át, egészen egyszerűen csak kinyújtom a karjaimat kitárva felé, s ha közelebb lép, megölelem képemet a hasába fúrva, s valamit motyogva kivehetetlenül.
Végre rám figyel, én pedig látom az arcán, mikor jut el a felismeréshez. A döbbenet és a meglepettség tisztán leolvasható róla, úgy érzem magam, mint aki tükörbe nézett. A lány, akihez kijártam, ha csillapíthatatlannak tűnő vihar dúlt a lelkemben él, és itt áll előttem, hirtelen ugyanolyan csendes szótlanságban, ahogy annak idején együtt üldögéltünk a fák alatt, az erdő apró neszeit, susogását hallgatva. Zavartan megrándult a szám sarka a bizonytalanul billegő két kis szóra, majd nézem, ahogy lerogy a legközelebbi székre, s érzem, hogy nekem se jönne rosszul, de az nem vallana rám, nem lenne méltó hozzám, így állva maradok, próbálok rendezni minden gondolatot és érzelmet, amik kuszán kavarogtak bennem. Hihetetlen volt, hogy még mindig él, hogy tényleg ő az, holott jobban belegondolva, ha én visszatérhettem az életbe, ő miért ne élhetne még... másik testben? Lehetséges akkor talán, hogy többen is vagyunk? Lehet, hogy újra láthatom a testvéreimet? - Heh... - nekem is ennyi volt minden "szó", ami eszembe jutott és feljött valahonnan a nem is remélt öröm hatására. A kimondatlan, de a gesztusból egyértelműen tükröződő hívásra rögtön reagáltam, minden hezitálás nélkül, mintha valójában nem is telt volna el az a rengeteg év. Odaléptem hozzá és hagytam, hogy átölelje a derekam, a hasamba fúrja az arcát, miközben egyik kezemet a fejére tettem és úgy simogattam szőke tincseit, mintha még csupán gyermek lenne. A kicsi Nagojut, akinek a legjobb barátja mindig is egy farkas volt... - Egy szót se értettem - nevettem szeretetteljesen, a motyogásra, de ő is tudta, hogy nem is igazán számítanak a szavak most. Amikor elengedett, odahúztam magamnak is egy széket és letelepedtem rá, ösztönösen felvéve azt a bizalmas, de mégsem aurába mászó távolságot, ami általában lenni szokott köztünk, mikor mindenkitől távolt merengtünk. - Ennyi évig el se hagytad az otthonunkat? - kérdeztem, mert hát honnan is sejthettem volna, merre járt eddig, a feltételezésem pedig abból is adódott, hogy szétszéledésünkkor ő volt az egyetlen, akin nem láttam, nem éreztem erre a... menekülésre a késztetést.
Ujjaim ragaszkodóan kapnak a felsője után, meggyűrve a finom anyagot, mikor átölelem. Arcomat a hasába fúrom és bár sem a teste, sem az illata nem a régi, mégis az elmém azokat játssza vissza nekem. Az erdő eső utáni, ázott-földes illata, a tábortűz füstös aromája, ami még a kedvenc sziklámnál is érződik rajta, annyira a bőrébe itta magát illata... Pedig az a szikla igencsak messze esett a falunktól akkoriban. - Csak azt mondtam, jól kint felejthettek a legutóbbi testcserédnél az őrzők a napon. - Jegyzem meg félszeg mosollyal pillantva fel rá, majd elengedem, hogy helyet tudjon foglalni. A helyzet régi-újszerűsége finom zavartságot költöztet a mellkasomba. Önkéntelenül is a narancslében áztatott gyros felé sandítok. Egyedül a kérdése az, ami visszarángat hozzá, mind testben, tekintetemet rá emelve, mind pedig a gondolatok között. Már nem ott vagyunk - távol, a múltban... - hanem itt, a jelenben. Évszázadok teltek el. - De. Az öreg Tupilek addig noszogatott, míg én is útra nem keltem, igaz, Amerikát mindössze alig több, mint húsz éve hagytam el. Te merre jártál? A tetoválás felizzása miatt jöttél vissza, igaz? - Firtatom, bár gyorsan vissza is veszek a kérdésáradatból. Vállaim lemondóan ereszkednek meg kissé. - Én azt hittem... éreztem, hogy meghaltatok! A tetoválás jelzett és... a szellemekre, San, ha tudnád, mennyire örülök, hogy látlak téged is! - Söpröm tincseimet a füleim mögé kiszélesedő, gyermeteg mosollyal.
Mikor elismételte, amit mondott felnevettem, ez azonban hamar elhalt és szomorkás mosollyá szelídült. - Ez az első testcserém - mondtam halkan, majd inkább leültem, kérdeztem, és hallgattam, mit mesélt. Szóval végül ő is látott egy kicsit a világból. Ennek örültem, s ahogy elnéztem, jót tett neki, elevenebbnek, nyitottabbnak tűnt, bár az is lehet, hogy csak a viszontlátás öröme lelkesítette. - Felizzott a tetoválás? - kérdeztem vissza meglepetten, meg ugyebár én abból semmit se éreztem. - Na, várj, akkor ez azt jelenti, hogy... mindenki visszajött vagy vissza fog, aki él és mozog? - A szellemek családi találkozót szerveztek nekünk, kis szerencsével talán még egy asztalhoz is ültetnek minket. - Meghaltunk? Kik haltak még meg? - egyik döbbenetemből estem a másikba, mintha most kéne ténylegesen bepótolnom a kiesett éveket. Hallgattam, hogy mit mondott még és kikről, szerintem teljesen egyértelmű kifejezés ült ki az arcomról: teljes meglepettség és minden információ új. A mosoly jól esik, ám jelenleg annyira nem térek magamhoz, hogy képtelen vagyok viszonozni. Eden erre mondaná, ha számítógép lennék, hogy lefagytam. - Nagi, én onnantól kezdve, hogy érezted a halálomat, a mai napig halott voltam. Pontosabban egy idő után védőszellem. - Végigsimítottam majdnem tar fejemen. - Finnországban, Oroszországban, Franciaországban és Angliában voltam, már ha lehet így ezt mondani. Már jó ideje itt él a védencem. Az első testem óta ez a második, és egy őrző az életét adta érte. Értem. - Ahogy láthatta, egy nem is öreg őrző. A szellemekre, minden lehetőség, az egész élet előtte állt. Nem kérdeztem meg Williamet és Evát, hogy ki volt ő, vagy miért ajánlkozott. Évszázadaim voltak a bűntudatra, nem vágytam rá, hogy ennek kapcsán is hosszabban az mardosson. - Őrület... - sóhajtottam végül.
- Hogy mi? Oh… - ereszkedik meg a vállam kissé, ahogy a kérdésemre magam is megadom a választ. Hiszen ő volt az első, aki eltávozott! Lehet, a többiek sem cseréltek olyan sűrűn testet, csak egyetlen egyszer, amolyan „második esélyként” az életben? Ironikus, hogy itt vagyok, több mint nyolcszáz leélt évvel a hátam mögött, de erről semmit, de semmit nem tudok. - Akkor biztos még furcsa lehet. Nekem hetekbe telt ez utóbbit megszoknom, mert nem olyan magas, meg arcra is más, mint az előző. – És a különféle hallucinogének sem mérgezték a testét, nem mellesleg. Jóval erőteljesebb volt, bár szerintem vicc, hogy állítólag ma már magasabb az átlagmagasság, mint akkor, mikor mi éltünk, mégis itt vagyok, pont olyan magasan, mint egykoron édesanyám lehetett. Visszakérdezésére aprót bólintok, félbehagyva mesélésemet. Bizony, felizzott. De még hogy! Soha nem fogom felejteni azt a testbe-lélekbe egyaránt maró fájdalmat, mely első körben félelemmel töltött el, ám ezúttal mégis a reményt hordozta magában, nem pedig egyikőnk halálának hírét hozta. - Nagyon úgy fest. Biisaival és Kilaunnal már volt szerencsém összefutni. A miértekkel kapcsolatban ők sem tudtak semmit. – Szegem le kissé fejemet, noha nekem már így is megérte hazatérnem. A testvéreim életben vannak, a Halál sem fogott rajtuk. Kell ennél nagyobb ajándék karácsonyra? Ugye, hogy nem. Arra a kérdésre, hogy kik haltak meg, flegmán vállat vontam. Hát számít ez, az előbbiek fényében?! Némi szünet után azért mégiscsak kiböktem: - Te, Kaskae, Sura, Kilaun, Eeyee, az öcséd és Unalaq. – Pillantottam fel rá, arcát figyelve csendesen. Nem sietek sehova, siettem eleget annak idején - kivárom, míg a hallottakat feldolgozza. Nekem sem volt könnyű elhinni, hogy életben lehet mindenki. Neki sem lehet egyszerű, ha tényleg ez az első testcseréje a halála óta. A halála… őszintén szólva, nem hiszem, hogy bárki rá fogadott volna, mint aki elsőként megy a túlvilágra. De az akkori viselkedését figyelembe véve, én azt mondom, nem meglepő. Kérdések garmadái kavarognak bennem ezzel kapcsolatban is, mégsem teszem fel őket. - Ez a testcserés dolog már csak ilyen. – Szólalok meg, a csendet megtörve kissé szavait követően. – Nekem ő a harmadik. – Mutatok végig a testemen apró mosollyal. - Nem semmi, ha belegondolsz… megtiszteltetésnek veszik, hogy a testüket adhatják nekünk. Mintha… istenek lennénk. – Borzongok meg kissé már a puszta gondolatra is. A Hatalom, a feljebbvalóság és annak minden formája taszított mai napig.
- Nekem már is furcsa, hogy ezt az asztalt meg tudom fogni - vallottam be, s elhúztam a szám, ahogy megkopogtattam a műanyag felületet. - Annyira... nem tudom mihez hasonlítani, Nagi, mintha valóban újra megszülettem volna. Sejtelmem sincs, hogy én mikor fogom megszokni Declan testét, ha olyas valakinek több hétbe telt a sajátját, aki már nem egy testcserén volt túl. Szóval többször is megismételhető a dolog... - Hogyan működik ez? Nem faggattam ki a helyi protektorátust, örültem, hogy megint az élők közt járhatok kelhetek. Bármikor lehet cserélni? Mulatságos belegondolni, hogy évszázadokon át egy testvérpárt kísértem, mert ősi és bölcs vagyok, mégis most pont olyan tudatlannak éreztem magam, mint az első lépéseket megtevő kölykök. A tetoválásra is rákérdeztem, mikor említette. Próbáltam minél többet megtudni, minél rövidebb idő alatt, ám lassacskán mintha egy örvénylő vizű folyót kellett volna megzaboláznom. Az öcsémről hallva kissé felkaptam a fejem, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Hát ő is él! Meg Kilaun. Nyeltem egyet, mert ha valóban mindenki hazatér, vagy haza fog térni, az nem feltétlen ígér sok jót nekem, kiváltképp, ha ugyanazt fogják látni bennem, aki egykoron voltam. S aki még mindig vagyok, csupán megértettem és átértékeltem dolgokat. Elkezdte sorolni, kik haltak meg, s a nevek újbóli hallása majdnem olyan hatást váltott ki belőlem, mint mikor Sakari az egyetemen kutatott, s Testvéreim nevébe botlott itt-ott. Megfeledkeztem magamról, csüngtem Nagi szavain, arcom egyszerre tükrözött mérhetetlen örömöt, csodálkozást, értetlenséget, szám szeglete bizonytalan mosolyra rándult. Élnek? Élhetnek, s ha így van, akkor előbb-utóbb mind itt lesznek. Most nem számított, nem érdekelt, hogy miért szólított minket a jel haza. Vágytam rá, hogy láthassam őket, ugyanakkor tartottam is a találkozások némelyikétől. Egy darabig szóhoz se jutottam, hol Nagi arcát, hol az eláztatott ételt, hol pedig a sima asztallapot néztem, s csupán akkor fogtam fel, hogy enyhén reszketek, mikor pillantásom a saját kezemre tévedt. Fél kézzel megsimítottam a fejem. - Istenek... - suttogtam magam sem tudom, miért. - Bár úgy lenne. - Akkor volna esélyem visszacsinálni mindent. Megráztam a fejem, majd céltalanul körbenéztem, aztán tekintetem visszasiklott Nagira. - Régen azt hittem, hogy a szellemek mindenre választ adnak, hogy ha majd egyszer közéjük kerülök, én is megtudok minden titkot, feltárul előttem minden talány... de ez nem igaz. Bár lehet csupán nem találtak méltónak rá... - Bár tudnám, hogy most mi folyik itt! - Nagika... - szeretetteljesen elmosolyodtam. - Még mindig egy kisebb falkányi farkasod van? A gondolataim és a szavaim is csapongtak, kusza volt minden, zavarosabb annál, semmint hogy hirtelen rendet tudjak tenni.
Gyerekes, széles mosoly szalad képemre a szavai hallatán. Nem, tényleg nem tudom elképzelni, mit is érezhet most, ahogy azt pedig csupán én élem át, milyen a halottnak hitt testvéreiddel újfent találkozni, köztük vele, Sangilakkal is, akit mindig csodáltam az erejéért, a kitartásáért és hogy képes tíz percnél tovább elviselni Unalaq-t maga mellett. - Technikailag szerintem igen... bár én magam nem sűrűn, mindössze háromszor váltottam. Vagy azért, mert nem akartam, hogy az új helyen ismerjenek, hátrány lett volna a sötétebb bőrszínem vagy egészen egyszerűen éreztem, hogy a test elfáradt, elvégezte feladatát... - Avagy szétfüveztem, de ez mellékes. Mégsem mehettem abban a testben az angolokhoz, mikor éppen ott készültem új életet kezdeni! - Persze, protektorátusa válogatja, mennyire szigorúan veszik az indokokat, de jó cserealappal bármit megtesznek... tényleg bármit, még akár önként és dalolva testet is cserélnek velünk. Vagyisööö... hát esetedben nem tudom, mi lehet most az illetővel, nyilván oda kerülhetett, ahol eddig te voltál. - Csicsergek kezeimmel is gesztikulálva mellé. Ezek pusztán az én meglátásaim, egy hozzá értő, ezzel foglalkozó nyilván jóval pontosabban mesélhetne Sanginak az egészről, de azért remélem, nem összekuszálom fejében csak még jobban a szálakat, hanem segítek neki kibogozni azokat kicsit. Csak úgy, mint régen, mikor dühödt, fújtató mérges fenevadként meglátogatott a sziklánál a folyó mellett. Mikor végre hagyom farkastestvéremet szóhoz jutni, kissé elnyíló ajkakkal pislogok rá. A fenébe, hogy eddig nem jutott eszembe! Hiszen ő... ő volt Odaát, a Szellemek földjén! - Lelkesedésemet persze rögtön letöri a tény, hogy ő sem tud többet sajnos nálam. Így már nem is feszegetem a témát, noha nem elvetendő az ötlet, hátha valaki megtudott így valamit ittlétünk okáról. Mondjuk a lányok közül, merthogy Kila és Biisai sem tudott többet nálam, az már kiderült múltkor az erdőben. - Itt most még nincs, de már egy-kettő megtalált magának. Viszont képzeld Angliában... - kezdtem bele egy véget érni nem látszó történetbe, s ahogy ő csüggött szavaimon úgy figyeltem én is az ő történeteit, kifaggatva múltról, túlvilágról, s ami csak hirtelen felbukkant és érdekelni tudott. Órákig ültünk az asztaloknál így. Tér és idő semmi volt számunkra, régen más helyeken és időben jártunk már.
Kérdésén, egy kicsi gondolkodom, de nem sokat. - Igen, mindent megvettem. És, már nem akarok vissza menni. - Mondom neki, majd egy újabb kérdést is kapok tőle. Bár, nem muszáj, de én még is válaszolok a kérdésére. - Megvettem a csizmát, és vettem hozzá egy táskát, meg vettem egy selyem sállat. - Nézek a srácra, egy mosolyal. - Meg, nem is igazán akarok ész nélkül vásárolni, mert este vacsorázni megyek a szerelmemmel, de egy ebéd szerintem még belefér. - Mondom. - Tehát, beülhetünk egy gyors étterembe. - Megvárom, hogy mit is mond, de remélem, hogy ő is éhes, és bekapunk valamit.
Egon nem igazán várta, hogy választ kapjon a kérdésre, de végül is megkapta. Nem igazán tudta eldönteni, hogy ez most jó neki vagy sem, de végül is ő akarta tudni, szóval pozitívumként értékelte a dolgot. Allison aztán rétért, hogy valami szerelem félével fog vacsorázni, és elgondolkodott, hogy ő mikor is volt szerelmes utoljára, de nem tudta igazán felidézni, így elhessegette a gondolatot az elméjéből, és inkább a gyakorlati problémákra koncentrált, mint például arra, hogy valószínűleg ráférne egy kis evés, hiszen, amíg várt minduntalan eszébe ötlött, hogy embert kéne már enni. Mivel azonban a körülmények nem igazán megfelelőek arra, hogy most kezdjen el vadászni így megfontolta Allison gyorséttermi ajánlatát és úgy döntött, miért is ne? - Jó ötlet, úgyis korog már a gyomrom egy ideje - válaszolta Egon fellelkesülve. Emberhús híján jó lesz neki valami állat is, mondjuk marha, vagy pulyka. Így visszaadta Allisonnak a könyveit, majd felkelt a padról, és körbe nézett, hogy vajon melyik kajálda lenne a legmegfelelőbb számukra. - Melyikben főznek a legjobban? Van sejtésed? - kérdezte a férfi, mivel, ha már embert nem is legalább valami jól előkészített állatot ehessen. - Személy szerint nekem a hamburger is jó lesz, neked? - kérdezte a lányt, mivel feltett szándéka volt, hogy meghívja Allisont egy gyorséttermi ebédre. Remélte persze, hogy elfogadja a meghívást, de a szándékát, majd közli vele akkor, ha elérkezett az ideje.
- Rendben, akkor menjünk arra. - Mutatok, oda ahol az asztalok vannak. Kérdésén, kicsit gondolkodnom kell, de nem sokat. - Bevallom, hogy nem tudom, mert én is csak most eszem itt először ebben az üzletben. Egyébként sem akarnálak téged befolyásolni, mert nem biztos, hogy ami nekem izlik, neked nem biztos, hogy izlene. - vallombe neki, és tényleg úgy is gondlom, mert tényleg nem biztos. - Akkor eszünk hamburgert. - Mondom, miközben be állunk a sorba. Látom, hogy eléggé hosszú a sor, ezért hát várni kell. - Egyébként, neked milyen tipusu filmek jönnekbe? Underword ot láttadmár? Nekem, mondjuk nem tetszik, mert a farkasokat rondának mutatjákbe. Ellenben, az Alkonyatban, nagyon cukik, mármint a farkasok bundás énje. - Mondom, de nem tudom, hogy akar-e erről beszélni.
- Aha, értem, hát nekem elég sok minden ízlik. Marha, csirke, pulyka - ember, tette hozzá gondolatban, de ezt nem mondta ki, mivel egyáltalán nem tudta, hogy Allison milyen beállítottságú vérfarkas. Nem szerette volna egyébként sem még a gyanúját sem elterjeszteni, hogy esetleg bírja az emberkaját, mert ha végre vadászni megy, nem szerette volna, ha a lány, ha esetleg a gyilkosság a fülébe jut, egyből Egonra gondoljon, mint potenciális elkövetőre. Egon és Allison beálltak a sorba, sajnos az éttermekkel szemben itt állni kell, és nem csak kényelmesen leülni, amíg a pincér oda nem szambázik hozzájuk. Mondjuk Egon ült eleget, ráadásul nem volt az a fajta, akit ez a tény nagyon zavarna, de a tömeget nem igazán kedvelte. Túl sok beérkező szag, ami elterelheti a figyelmét az esetleges veszélyekről. A férfi bízott benne, hogy azért a bevásárló központon belül nem akar senki sem az életére törni. Allison filmes kérdésére már éppen válaszolni akart, amikor meghallotta az Alkonyat című borzadályt, és egy pillanatra kirázta a hideg. Aztán nagy nehezen magához tért a sokkból, amit a cuki vérfarkasok említése során át kellett élnie, és képes volt válaszolni a lánynak. - Horror, fantasy, sci-fi, ilyesmik. Az Underworld jó, csak néha teljesen hülyeség. Az Alkonyat meg, hát ha lehet arról nem is igazán beszélnék, és úgy teszek, mintha nem is hallottam volna meg a megjegyzésed a cuki bundásokról. Személy szerint felzaklatott, amikor azokat megláttam, és értetlenkedve bámultam akkor is, amikor az a bőregér elkezdett csillogni a napon. Ellenbe a ’92-es Dracula, Gary Oldmannal, na az jó volt. Azt tényleg érdemes megnézni. Egon csak a véleményét mondta el, nem igazán hitte, hogy ezzel megsértheti a lányt, de ha így lett volna, majd valahogy bocsánatot kér.
Kezdőlap
//
