- És ennyire szőkének nézel, hogy ezt el is higgyem? – pillantok rá kérdőn, mintha nem éppen most hülyéztem volna le magam burkoltam. Lehet meggyőző, de nekem is van véleményem az első találkozásunkról. Végül inkább megrántom a vállaimat, mert nem érdekel, se a győzködése, vagy éppen a céljai, de azon az estén nem barátkozást láttam abban a szempárban, ami rám támadt, hanem ölési szándékot. Nem sok mindent konyítok ehhez a másik világhoz, amibe csöppentem, de ettől még azt felismerem és nem hiszem, hogy csak úgy utánam jött, vagy kutakodott. - Nem szoktam híreket nézni, mert a jóról elfelejtettek már beszélni bennük, csak a rossz híreket közlik. – fura, elhiszem, de ez az igazság. Amúgy is, amikor azok mennek, én éppen vagy fürdetem, vacsoráztatom, vagy netán már fektetem is a kisherceget. Ha meg valami érdekel, akkor neten átfutom, de nincs kedvem még ott is a negatív áradatot hallgatni. Jó volt látni, hogy azért nem vette túlzottan a szívére a viccemet, inkább tetszett is neki, azt hiszem. Nem sokszor tudok még kiigazodni rajta, de igyekszem. Viszont szerencsére, ha arcának rezdülései, vagy éppen a szavai nem is beszédesek, attól még a pillantása eléggé olykor. - Lehet ez az én nagy bajom, hogy olykor túlzottan is az vagyok. – gondolkozok hangosan, de én nem bánom, hogy ilyen vagyok. Elég sok idegbajos, negatív ember rohangál a világban, így egy kis nyugis, pozitív gondolkodású személy szerintem bőven elkell itt. – Egyébként is, ha kicsit gyorsabban próbálnál meg csatlakozni, legalább valamennyire elnyerni az itteniek bizalmát, akkor lehet még közösen is edzhetnénk. – dobom be, hiszen nem értek túl sokat a bunyókhoz, vagy az önvédelemhez, viszont talán nem ártana megtanulni. Nem hiszem, hogy sokan díjaznák, hiszen jóval nagyobb és erősebb is nálam, de én még mindig nem tartok attól, hogy komolyabb kárt tenne bennem, mert a végén még túlzottan megutálná magát miatta. - Miért, netán féltékeny lennél? – pillantok rá kíváncsian, hiszen a féltékenységet is részben idézőjelben mondtam neki. A másik kérdést, szót meg szerintem anélkül is tudja, hogy ki kellene mondanom. - Lehet inkább sellőfiúnak kellett volna úsznod. És a farkasod is ennyire kedveli a vizet, vagy csak az emberi oldalad? – mert a legtöbb kutya se rajong a vízért, persze akadnak kivételek. Farkasoknál meg igazából passz, hogy mi is a helyzet. De tényleg érdekelt, hogy ilyen téren összhangban vannak-e egymással, vagy nem. Látom, hogy miként hagyja abba az evést, de ő se gondolhatta azt, hogy csak úgy elfelejtettem azt, ami akkor történt. - Reméljük, hogy így is lesz. – hagyom ennyiben a témát, míg ő inkább a következőt hagyja, amiért még egy hálás pillantást is bezsebelhet, hiszen örülök annak, hogy nem faggat tovább. Nem akarok és nem is szeretek jelenleg erről a dologról beszélni. És még ott van az is, hogy nem lehet. - Jöhet, aztán majd aggódhatok, hogy a végén miattad fogok elhízni, mert elkényeztetsz. – ugratom őt picit, mintha csak a jókedvet szeretném visszacsempészni az előző témák után. Normális adagnál szólok, hogy elég, majd pedig amikor a húsi is előkerül, akkor a legkisebbre mutatok. Nem szeretek ételt a tányéron hagyni, de azt is érzem, hogy túl sokat nem bírnék enni. - S azon már gondolkoztál, ha esetleg sikerül elnyerned az itteniek kegyeit, akkor mihez is fogsz kezdeni? – kérdezem meg két falat között, de továbbra se beszélek teleszájjal. Azt én is nagyon utálom, amikor valaki úgy beszél. – Hmm, ez is isteni. Lehet innentől kezdve a főzés rád marad. – kuncogom el magam, ahogyan a hajamat a fülem mögé simítom, hogy véletlenül se lógjon bele az ételbe.
- Jól áll neked ez a hajszín! Eredeti, ugye? - mosolygok rá olyan arckifejezéssel, ami miatt egyáltalán nem haragudhat rá. Csak szőke nők voltak képesek érzelmileg közel kerülni hozzám. Ha elképzelem őt barnán, egész más jön ki, más életút és más kapcsolat kettőnk között. Valószínűleg rövidebb kontaktus lett volna... - Ez egy érdekes jelenség. Régen is terjedtek a rossz hírek, de inkább szájról szájra, az újságok nem ezekről írtak. Semmi extra nem volt egyébként. Látom June-on, hogy nem nagyon érdekelnék az akciófilmbe illő részletek. Mary Mama-t kedvelné. Vagy azt a pincérnőt. Ha tisztázódnak a dolgaim, visszamegyünk a tett helyszínére. - Mikor szokott bántani a türelmed? Más nyilván nem hányja a szemére, csak ő döbben rá néha, hogy mennyi szarságot hagy megtörténni. Az én türelmem másfajta. Sok mindent hagyok, de a következmények nem maradnak el, csak időben elcsúsznak. - Úgy gondolod, a csatlakozásom feloldozna a "Névtelen" haragja alól? - kérdem kétkedve. Nem hinném, hogy ennyi elég lenne annak a savanyú pszichopatának. A gondolat érdekes, de ha megjelenik előttem egy fellökött, kigáncsolt June, akár úgy is, hogy mindezt én tettem vele, vegyes érzelmek dúlnak bennem. A tanulás útja rögös, kavicsos és mezítláb kell rajta elindulni. Ő szeretné, én még nem vagyok biztos benne. Csak a csatlakozásban. Talán kellemes meglepetés lesz. - Tanultál már bármi ilyesmit? Női önvédelmet vagy hogy ess el törés nélkül? Ha hozzálátunk, nem árt ismernem erről az oldaláról is. Amúgy is érdekel. Szerintem egy vaskos "nem" lesz a válasz. Csak az őrzők között csesztették ezzel. Sose késő elkezdeni. - Hát ha kiderül, hogy neked az imponál... Elnevetem magam, de a nézésem mutatja, hogy nem örülnék, ha más rángatná bele June-t a hideg vízbe. Magamban bíztam, tudtam, meddig megyek el. Fejemmel dicsérően bólintok. Lehet, hogy én járok fantáziátlan körökbe, eddig senki nem hasonlított sellőhöz. Elismerően mosolygok és noha kint megint kiabálnak, sőt koppanások is hallatszanak, most oda se bagózom. - Egy kicsit feljebb, a sarkvidéken él a halfarkas. Hitted volna, hogy ez egy madár? Nem teszem hozzá, hogy finom is, mert az ottani farkasokon kívül más nem nagyon értékelné. - Kikötővárosban nőttem fel, többet jártam a vízre, mint a mai gyerekek a játszótérre. De tudod, mi a legérdekesebb? A farkasom tűzben született. Én majdnem bennégtem. Nem trauma neki a születés. A Teremtőm volt az igazi víziember, tőle örökölte az állatkám és remekül egymásra találtunk. Persze harc van. Most is. Ő nem a bordára vágyna leginkább. Úgy látom, June próbál hinni nekem. El fogom érni, hogy képes legyen rá. Bebizonyítom. Szép lassan puhítom meg és kivételesen egész másért, mint a legtöbb embert. Hátsó szándék van, mindig van, kell is, anélkül nem élet az élet. De a Névtelent most félretesszük. - Ha aggódsz, akkor cseréljünk! - vigyorgok rá. A mi anyagcserénk más, nem fog tudni felhizlalni, ha én nem akarom. A kényeztetésről még sok minden eszembe jut, olyan is, ami már régen. A grönlandi idők. Kis kunyhó, kis tűz, kis család. Hátborzongató érzés. Ijesztő. Jóleső. - Nem. Tudod, én már sok mindent elterveztem, sok mindent meg is valósítottam. Itt az idő lazítani. Valamit ki fogok találni. Természetesen keresek majd helyet. Van például egy katonai létesítmény, amit bepályázhatnék. Vagy a tűzoltóállomás. De ez mind túl kézenfekvő. Izgalomba hoz, ha valami egész másba kezdek. - Belegondoltál már, hogy ha ügyes vagy és épségben kihúzod, akkor lepipálod majd az összes táncost? Mire nyugdíjba mennél vagy reumás lennél, még vígan ropni fogod. Tudom, hogy az a szenvedélye és szeretném hangsúlyozni, hogy milyen sokáig élhet vele. Én pedig elfogadom. Jól fogy az ebéd, ez szavak nélküli dícséret is. Büszke vagyok rá, hogy sikerült eltalálnom. - A kisujj és a kar története? Az enyém visszanő. Szó sincs arról, hogy komolyan venném és besértődnék, de ha játszunk, hát játsszunk! Vidáman nevetek egyet, ahogy közeledem a fogás végéhez. Gyorsabban eszem, mint June, de gondolom, ő végez előbb, mert kisebbet, nagyon diszkrét adagot kért. Ehhez a remek testalkathoz illik is, nem gondolnám nagyétkűnek. - Anyád! - hallok ingerült kiabálást, miután egy autó elrobog. - Azt hiszem, elmentek a bajos látogatók... Akik még visszajöhetnek. - Kishercegéknél ki főz? A te reszortod vagy azt elintézi valaki a családból? Még egy kis ügyködés a villával és a késsel. Finom, de határozott mozdulatokkal tömöm magamba a tápláló étket. Nekem ez a csúcs, még meg tudnék enni három ilyen tányérral. Ha már mindketten végeztünk, akkor pedig ujjaimat összefonom magam előtt és kajánul vigyorogva lenézek June cuki, lapos hasára. - Nos, az apró bendő készen áll a harmadik csapásra?
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Kérdésére csak bólintok, hiszen eredeti a hajszínem. Ezzel mindig is kilógtam a családom közül, mert egyedül nekem volt ilyen a hajam, meg állítólag nagyié, de az megint más dolog. - De régebben a jók is terjedtek, nem csak a rosszak. Mintha tényleg azon lenne a világ, hogy csak a rosszat lássák meg az emberek. – motyogom az orrom alatt még zárónak. Nem akarok erről többet beszélni, hiszen vélhetően ahogyan sok mindenben, úgy ebben se értünk igazán egyet. Már kész meglepő, ha valamiben hasonló a véleményünk. Talán igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ennyire ellentétek is? Érdekes. - Például most is? Talán túl türelmes és elnéző vagyok veled, miközben vélhetően neked is lenne jobb dolgot és inkább élőmozit néznél, vagy hallgatnál. – dobom be a bombát direkt, hiszen tényleg eléggé frusztráló tud lenni, hogy itt vagyok, meghív magához, erre másabb irányba terelődik a figyelme, mintha itt se lennék. Vagy mintha az olyan általános lenne, hogy beugrom hozzá vacsorára. Még sose történt meg, mindegy is. - Nem, de talán egy hangyányit javítana a helyzeteden, de kötve hiszem. Ő eléggé magának való, szerintem még Morgó is kedvesnek mondható mellette. – rántom meg a vállaimat. Annyira nem ismerem, de nem is áll szándékomban megismerni. Inkább messzire elkerülném, mert valljuk be, a kedvemet nem éppen növelte az ő viselkedése, hogy hasznos tagjává válljak annak a közösségnek. Még akkor se érdekel, ha ez gyerekes. - Úgy nézek ki, mint aki a harcművészetet tanult valaha? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, mert ezt ő se gondolhatja komolyan. Elég csak a menedékházra visszagondolni és máris kiderül, hogy nem éppen voltam valami ügyes ott se. Nem, a harc nem az én kenyerem, inkább a tánc. Megforgatom a szememet, amikor nevet. Még hogy ez imponál nekem, inkább elkerülném a hideg tavakat erre felé. - Nem, sose hallottam róla. Te már láttál olyat? – kérdezem meg kíváncsian, mert nehezen tudom elhinni, de sose lehet tudni, hogy merre is fordult meg. Vélhetően sokkal több helyen járt már, mint én. Sokkal több mindent is látott. Kicsit talán emiatt irigylem is, mert szívesen beutaznám a világot egyszer, felfedezném, megismernék különféle kultúrákat is. - Talán annak köszönhetően még inkább imádjátok a vizet. - rántom meg a vállaimat, hiszen ki tudja, hogy mennyi köszönhető a teremtőjének ilyen téren is de szerintem a tűzhöz is köze lehetett. Majdnem meghaltak ott, de végül kijutottak, a tűz ellentéte meg a víz. - Milyen remek jövőkép, még nagymama koromban is táncolhatok és még nem is leszek olyan ráncos. – nevetem el magam jóízűen. – Talán táncolni akarok annyi idősen, de lehet inkább csak világgá menni, megismerni a világot, a fel nem fedezett vidékeket, megismerni új kultúrákat. A tánc is magában hordozza az idegen kultúrákat részben, de ez teljesen másabb. Szeretek táncolni, de egyszer világot is jobban megismerném. – vallom be kicsit ábrándos tekintettel, majd végül inkább újra az ételre koncentrálok és elfogyasztom az utolsó falatokat is, mielőtt még kidurrannék, vagy ki kéne kapcsolni a nadrágomat, mert bele se férek. Arra, hogy elmentek a bajosak csak mormogok az orrom alatt, mert engem még negyedannyira se hat meg, mint őt. Egy aprót sóhajtok, megtörlöm a számat, majd kortyolok az italomból. - Igen, én szoktam és Hannah is segít sokszor. Remekül tud már kora ellenére is főzni. – mosolyodom el, ahogyan eszembe jut, hogy mennyire otthonosan mozog a konyhában, vagy éppen a kisherceg közelében, hogy mekkora szeretettel bánik az unokaöccsével. - Jöhet, de a végén itt ragadok estére is, mert nem fogok tudni megmozdulni. – kuncogom el magam, majd pedig felé nyújtom a tányéromat, hogy könnyebben el tudja vinni. – Van olyan vidék, amit nagyon szeretsz és hiányzik? Esetleg egyszer megmutatnád nekem? – dobok be egy kérdés, és ha kell segítség, akkor szívesen segítek akár az asztal leszedésével, akár az újabb fogás asztalra pakolásával.
- Régen más módszereket alkalmaztak az emberek sakkban tartására. Amióta az emberi jogok elszaporodtak, tűzzel-vassal már nem lehet. Tovább már én se akarom feszegetni a témát. Nagyon sok mindenben nem értünk egyet és ez jó. Elveszíteném az érdeklődésemet, ha June mindenre csak bólogatna. Szerintem nem szeretné annyira a régi világot, ahol a jó hírek is terjedtek ugyan, de vallás nélkül nem élt meg az ember és a nőknek messze nem volt ekkora szabadságuk. Majd beszélünk még erről, mert kíváncsi vagyok, mit is gondol pontosan. De nem ebédtéma. - June, én az életem nagy részét, majdnem az egészét egyenruhásként töltöttem. Belém rögződött, hogy mindenre figyelni kell, mert az összkép határozza meg a pillanatot. Azt szeretném, ha itt nem fenyegetne semmi. Örülök, hogy balhés egyedek érkeznek, annak kevésbé, hogy a mi kis meghitt szeánszukat zavarják. Jó vendéglátó akarok lenni, amennyire ez tőlem telik. Mindennek oka van. Mindennek és szeretném, ha June értené. - Be kéne szervezni mellé valakit. Talán azért ilyen frusztrált, mert magányos. Amúgy meg ha javíthatok a helyzetemen, akkor pláne megteszem. Eddig is tervben volt, hogy behódolok. Nem gond. - Úgy nézel ki, mint aki fog. Az ügyességed és a kondid megvan, csak más területeken használtad eddig. De talán csupán a megfelelő mesterre vártál... Elmosolyodom. Az is egy érdekes szerep lenne. Mi ketten már annyi minden voltunk és vagyunk, reményeim szerint leszünk is egymásnak. Felültünk a változások hullámaira és csak várjuk, merre visznek. Ez bizony egy nagyon izgalmas utazás. Így együtt. - Igen, éltek arrafelé is, ahol én. Jól megvoltunk, amit én elejtettem, abból ők is falatozhattak. Mert mindent én sem eszem meg egyszerre. Mutathatnék képeket is, de úgy látom, June azokra ma nem kíváncsi. Pedig Grönland varázslatos és sok ártalmatlan emlék is akad. Később. Később minden sorra kerül. - Ebben lehet valami. Meg abban is, hogy akitől a farkasom származik, az hat hajótörést is túlélt. A jeges észak-európai vizeken ez nem kis teljesítmény. A részletekkel nem terhelem June-t. Hogy a teremtőm nem csak majdnem, hanem tényleg bennégett. Ezüstláncokban, összeverve, összevagdosva feküdt a házban, amit rá is gyújtottak. Rengeteg mesélni valóm van és azt érzem, hogy neki el is merném mondani ezeket. - Te leszel a Szupernagyi! - kontrázok rá nevetve. - Merre utaznál legszívesebben? Mi lenne az első célpont? Erre azért is kíváncsi vagyok, mert a vidám falatozás közben megjelenik lelki szemeim előtt egy jó kis túra. Amin mi ketten veszünk részt. Sok helyen jártam, de ez csak arra elég, hogy tudjam, mennyi vidék maradt még ki. - Ej, de jó dolga van annak a kis hercegnek! - vigyorgok June-ra. Ezzel a Hannah-val találkoznom kell. Azt hiszem, a napokban becserkészem. És nem teszem hozzá, hogy az apukának is jó dolga van, hisz ez inkább bosszantó. - Nem baj, van tévé, nem maradsz le a kedvenc sorozatodról - fűzöm tovább a képtelen gondolatot, hogy kómásra enné magát. A madáradag is sok neki, látom rajta, de azért egy kis süti még biztos le fog csúszni. - Köszi! Az asztalt gyorsan lepakolom és készítem a kistányérokat kisvillával. Szalvéta van még középen, ha esetleg elhasználta volna. - Dánia. Onnan származom és ez mindig mély nyomot hagy az emberben. És Grönland, ami a világ legkedvesebb helye volt számomra. Egyszer igen. Egyszer elmehetünk oda gondolatban. Voltak még jó korszakok, a háborút is imádtam. Arra nincs igény, hogy robbanásokat, leszakadt végtagokat mutassak, így ezt fel se hozom. Csak bevágom majd egyszer-kétszer, hogy bocsi. Kedvelem az ilyen trükköket. De Texas például nem volt rossz és még a hazámból, Dániából is tudok szép időszakokat mutatni. - Szemeket befogni! Ugye, bízol bennem? - kérdezem, mikor már minden készen áll. Hamar megvolt, rutinosan mozgok itt. Szeretném, ha June belemenne ebbe a játékba. A házhoz szállított sütemény nem az én kezem munkája, de biztos, hogy nagy sikere lesz. Várok egész addig, míg a pillák lecsukódnak. Akkor nyílik a hűtő és mikor a tál az asztalon koppan, szabad a tánc. - Fekete erdő torta, az édesebb kiadásból. Szereted? Nagyon remélem. Szerintem kellően kiegyensúlyozza az eddigi ízvilágot. - Tudtad, hogy európai eredetű? Nálunk Dániában is volt egy hasonló, csak nem ennyire krémes, inkább olyan befőtt jellegű. A tortakiszedővel kap is egy szeletet. Van itt bőven, még háromszor is repetázhat. Készültem. Magamnak is szedek és kényelmes mozdulatokkal, az ízeket élvezve fogyasztom el. - June, polkázni tudsz? Szereted azt a táncot? Ha már elmondtam, honnan érkeztem, beszélhetünk arról is, mit roptunk ott. Majd megmutatom, milyen volt a régi időkben. Emlékekben és lépésekkel is megmutatom. Nagyon érdekes, hogy valakinek ennyire mélyen van a tánc. June-nak ez az élete, szíve-lelke benne van. Egy kicsit én is megosztanék az enyémből. Kell ez a gonoszkodások mellé.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Tudod, lehet beléd ivódott, de attól még nem mindig helyes hangot is adni ennek, vagy olykor talán remélné az ember, hogy akad olyan, ami képes lekötni a figyelmedet, de szemmel láthatóan olyan nem létezik, mert te mindig mindenről tudni akarsz és mindenhol ott akarsz lenni. – nem mondanám, hogy kedvesen csendült a hangom, de nem is ettem vele meg őt, hiszen nem emeltem meg. Inkább komolyan csendült, miközben őt fürkésztem. – Ahogyan téged zavar az, hogy netán másnak nagyobb figyelmet adok, úgy mást is zavarhat, ha olyan a helyzet. – tettem még hozzá, hogy hátha megérti azt, hogy mi is zavar ebben a helyzetben, hogy miért nem tudok kicsattanni az örömtől, hogy inkább a szomszédokat hallgatja most is, vagy éppen leste meg, hogy kik jöttek. Mindegy, azt hiszem fel is adtam, mert felesleges lenne ezen rágódnom, hiszen vélhetően sose fog változni ez a dolog, még akkor se, ha netán végre el is döntjük, hogy pontosan merre is haladunk mi ketten tovább. - Vagy csak nem pártolom az erőszakot, de most már ráébredtem, hogy nem árt, ha meg tudom védeni magam a hozzád hasonló alakoktól magam? – angyali mosollyal néztem rá, hiszen direkt fogalmaztam úgy, ahogyan. Nem volt ő ártatlan angyalka és tudom ilyen vén farkassal cipőbe se rúghatnék, de nem csak farkasok között rohangálnak ilyen alakok, hanem az emberek között is. - Hmm, ez érdekes, de akkor legalább lehet tudni, hogy honnan is van annyira a víz imádatod. Bár ezt annyira nem bánom, legalább ha fagyos vízbe mész, akkor talán lehűtöd magad egy időre. – vetettem fel egy másik előnyt, hiszen a hideg víz sok mindenre képes, de legalább lefagy annyira, hogy rövid időre a fenekén megüljön és ne okozzon állandóan bajt, vagy éppen okozzon fejfájást másoknak, mert egyikünknek se lesz jó, ha még inkább kivívja mások szemében a szálkát, vagy éppen gerendát lassan már. - Hmm, keletre mennék. Ázsia, gyönyörű helyek vannak arra felé is, egyszerűen mesébe illőek és még annyit nem láttam. – habozás nélkül jön a válasz, hiszen jártam már egyszer-kétszer arrafelé is, de még nem elégszer. Szeretném felfedezni azt a vidéket, a kultúrát jobban megismerni és rövid időre elveszni a vidék szépségében. - Olyannak nézel, aki sorozatokat néz egész nap? Nem sok időm maradna rá, meg ami érdekel, azt megnézem online. Nincs benne reklám. – rántom meg a vállaimat, hiszen tényleg nem néztem már igazán tévét. Csak a rossz ömlik belőle, a filmek, és sorozatok pedig élvezhetetlenné válik a sok reklám miatt. - Csak gondolatban? Ezek szerint sose vinnél el egyik helyre se valóban? – billentem oldalra alig láthatóan a fejemet, miközben őt fürkészem, mert kár lenne tagadni, hogy nem pocsék érzés az, hogy csak gondolatban mutatná meg a vidéket. Én valójában szeretném látni, de ha nem vele, akkor majd nélküle. Eddig is túléltem sok mindent nélküle is. - Még magam sem döntöttem el. – vonom fel kicsit a szemöldökömet, de egy kisebb sóhaj után most lecsukom a szemem és még a kezemet is eléteszem, hogy véletlenül se mondhassa azt, hogy csaltam. Nem szokásom, így csak várok addig, amíg nem kapok megint zöldutat, amikor pedig a sütit meglátom, akkor hitetlenkedve nézek rá. - Komolyan mondom lassan kezdem azt hinni, hogy inkább a gömbölyded formákra buksz és ez a rengeteg étel célzás arra, hogy lehetnék én is kerekebb. – nem gondoltam komolyan, de ennek jelét se adtam. Teljesen úgy beszéltem, mint aki el is hiszi azt, amit mond. Régóta nem ettem már ennyit, és most se voltam biztos abban, hogy még meg fogok tudni mozdulni ennyi étel után. - Szeretem, te csináltad ezt is, vagy ebben csaltál azért? – a tányéromat felé nyújtom közben, hogy tudjon rárakni egy kisebb szeletet, majd a villámmal vágok belőle egy falatot és mennyei az íze, amikor megkóstolom. - És melyiket szereted jobban, ezt vagy azt, ami az otthonodban volt? – mert vélhetően ez mégis csak jobb, ha ilyet csinált, vagy szerzett. - Ismerem, de nem szoktam táncolni. Netán szeretnéd bemutatni? – dőlök hátra a helyemen az utolsófalatokat követően. – Szerintem ha én most megmozdulnék, akkor kárba veszne a vacsora legtöbb dolga. – fejezem ki finoman, hogy én ennyi étel után mozogni se bírok, de ha ő szeretné, akkor mutassa be nyugodtan. Addig én legalább elkortyolom az innivalómat.
Megmondja itt nekem, mi helyes, mi nem. Mindig mondja, én meg mindig tartom magam ahhoz, amit gondolok. - Nem ismersz igazán. Még nem. El kell jönni az időnek, amikor ezt is érteni fogja. Lehet, hogy nem fogadja el, de megérti majd. Igen, még több ajtót ki akarok nyitni. Érzem, hogy szükségem van rá és June az, aki előtt képes lennék erre. Lennék. - A hozzám hasonló alakok ellen a legjobb, ha vannak hozzám hasonló barátaid. De persze megtesszük, amit lehet, mutatok majd fogásokat. Értem én, miről beszél. Amíg fejlődik, amíg erősödik, addig kell mellé valaki. Én? Ha rendbe tettem a dolgaimat, igen. - Az az igazi. Jó hideg víz. Dél-Amerika partjait nem szerettem annyira. Harcoltam arrafelé is, mert akkor ott volt lehetőség. Nagyon távol áll tőlem az a mentalitás, az a vidék. Északi vagyok, az is maradtam. - Kína, Japán? Ott én se jártam. Az orosz vidékek érdekesebbnek tűnnek. De ez se rossz ötlet. Arra gondolni, hogy mi ketten együtt utazunk el valahova és kibírjuk egymást... Már az előkészületeknél nehéz lenne. A kihívásokat nagyon szeretem. - Én néha szoktam tévézni. A reklámok viszont tényleg őrjítőek. Az interneten kutakodni filmek szintén az, nem bírom. Pár csatorna itt is fogható, mindig találok valamit, ha épp itthonülős estém van. - Azt mondtad, kihagynád azt a hideg helyet. Nőkön kiigazodni! Meg fogom én oldani. Mutatok neki jeleneteket, tájakat és ha érdekli, ha tényleg menni akar, akkor megyünk. Azon kevesek egyike lesz, akik elmondhatják magukról, hogy jártak Grönlandon. Nem a turisták kedvenc helye. És ha arra gondolok, hogy a Névtelen milyen fejet vágna, az csak még nagyobb kedvet csinál. Most pedig meglepetés! Ártatlan tréfa lesz ez. June nagyon becsületesen csinálja. Azt érzem, hogy aggódom érte. Így viselkedik velem, aki már bántottam is. Mit tartogat még neki a világ? Nem jó érzés ebbe belegondolni. Tényleg szupernagyivá kell válnia, jó erős őrzővé. - Hahaha! A kerek formák is jók valamire. Szépen gurulnak a lejtőn. De neked az nem állna jól. Nem fogom lelökni a domboldalon, mint egy kőgörgeteget. Még mindig nevetek. Tud jókat mondani. Olyan komoly fejjel, hogy el is lehetne hinni. Naiv, de nem hülye, ezért nem hiszem, hogy ekkorát tévedne az ízlésemet illetően. És én se tévedtem. - Ha az csalásnak számít, hogy kinéztem a netről, honnan lehet rendelni... Értettem a célzást, úgyhogy egy soványka, de azért tartalmas szeletet adok. Én magam meg egy jó ducit választok. Aztán még egyet. - Már megszerettem ezt az újat. Otthonit nagyon régóta nem csinált nekem senki, én meg nem ismerem a receptjét. A főzéshez értek, láthatta, süteményeket is tudok, de ez nincs meg. Anyám tudta kiválóan készíteni. Ha újra ehetnék olyat, édes nosztalgia lenne. - Egy régi formáját. De később, nagyobb helyen és nem teli hassal. Ahogy June kiterül, látom, hogy teljesen leterheltem. Ezt egy kiadós edzéssel fogja ledolgozni. Tánccal, gyakorlatokkal, bármivel. Reménykedhetnék kellemesebben is, de ott még nem tartunk. - Valamit viszont megmutatnék... Intek neki, hogy jöjjön és kinyitom a hátsó szoba ajtaját. Ha jön, előreengedem. Minden szépen rendezett ezen a kis helyen. És a szemközti falon egy igen régi festmény látható. Az, amit több mint 200 éve hordozok. Túlélt mindent, nagyon sokat látott. Restaurátornál nem járt, mert bár megsérült, a kijavítástól elveszítené számomra a tisztaságát. Így őrzi igazán a múltat, a régi énemet, akiből talán még mindig maradt valami. - Ezt csak nagyon kevesen láthatták és még kevesebben ismerik a történetét. June, hadd mutatkozzak be ismét. Otto Bruckman-Schleifer. Egy születésem korabeli lépéssel adom meg a tiszteletet és a kezét kérem el, hogy csókkal illessem, régi szokás szerint. - 1819. Bréma. A képen magamra mutatok. A vonásaim nem sokat változtak. Ma úgy mondják, jó géneket kaptam. A képen látható nő nagyon hasonlít June-ra, karakterében mindenképp. Tudom, hogy nem fog örülni a volt feleségemet látva, de ez kétszáz évvel ezelőtt volt. Remélem, érteni fogja, mit szeretnék. Ha követi a szememet, észre fogja venni, hogy nem nagyon áll meg Sandra-n. Inkább saját magamon. Ahogy a legtöbb ember, én is magamat keresem a képen. Ahogy a valóságban is. - Ők voltak a családom. Elmondok még egy dolgot, amit nem szoktam hangoztatni. Mikor fiatal farkas voltam, már túl a kölyökkoron, de még bizonytalanul érezve magam, visszatértem hozzájuk. És elmenekültem tőlük, mert nem akartam, hogy bántódásuk essék. Sose hallottam róluk utána, nem mentem utánuk, épp ezért. A képet még akkor készítettük, amikor minden rendben volt. Mielőtt beharaptak... Ez most úgy hangzik, mintha utálnám a farkasomat. Nem így van. Csak harcban állunk, most is csitítgatom. Ő is emlékszik, tudja, hogy nem hagytam cselekedni. Az asztalnál ülő gyermekeim... Ahogy June-t beavatom, egész más a festményre nézni. Minden nap itt van, minden nap látom. Most viszont megmozdul a szívem. Hagytam, hogy elmenjen velük az élet. A mai napig nem tudom, hova költöztek, hogy alakult a sorsuk. Féltettem őket az Élősködőtől. Az arcomon megmutatkozik a veszteség tudata, főleg ahogy a fiúkra nézek. Az üzenet viszont az, hogy valaha képes voltam arra, amit June is keres. Nem vallja be, de ezért van a kis hercegéknél is. Hogy ma mire vagyok képes, az még kérdés. A választ együtt tudjuk megtalálni. Ebben hiszek. Az őrzőt figyelem, az arcát, az érzéseit. Közelebb is lépek egy kicsit és megfogom a kezét.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Én jártam már gyerekként, de az már régen volt. – rántom meg a vállaimat, hiszen egyszer jártunk ennyire keleten is a családdal, de szívesen mennék, mert ahogyan említettem megannyi helyet nem láttam még. Egy vidék, amit én kicsit már láttam, de ő még nem. Ez fura volt, de kicsit talán örültem is, mert így talán őt is vonzza az ismeretlen. - Kihagynám, de kíváncsi is vagyok rá. Nem költöznék oda, de pár napot csak elvisel az ember. – pillantok rá komolyan, mert nem áll szándékomban még ennél hidegebb vidékre menni. Ezt is alig bírom ki olykor, ha már kezd igazán lehűlni az idő. Így pedig érthető, hogy miért ez a kettőség bennem. Azt se tudom még biztosra, hogy el akarok-e menni vele másabb vidékre, mert egyszerre érzem azt, hogy veszélyes és nem az. Fogalmam sincs, hogy egyszer lesz-e ez másképpen. Talán, ha csatlakozik, akkor lehet elhiszem, hogy nem akar itt is bajt keverni, hogy nem akar még több vészt, gondot a fejünkre szakítani, mint amennyit már most is megtette. - Milyen megnyugtató, hogy engem nem löknék le. – forgatom meg a szemeimet kicsit drámaian, de csak játszom vele. Nem törődtem sose igazán a kilókkal. Voltam amennyi vagyok, szeretek táncolni és nem egy helyben ülni, így pedig érthető az is, hogy annyira könnyedén nem szökik fel egy-egy kiló, mint esetleg másnak, aki nem csinál egész nap semmit se. - Olyat sose fogsz enni, mint amire vélhetően gondolsz. Az anyák által készített ételhez egy se ér fel. – nem fogom magam ámításba se ringatni. Lehet egy étel finom, de szerintem annyira finom egy se lehet, mint amennyire ők csinálják. Nem tudom, hogy mi a titkuk, de hiányzik nekem az én édesanyám főztje is, de már nem mehetek haza. Az életem nem lehet olyan, mint amilyen volt, el kell veszítenem őket, vagyis nekik engem, ez a gondolat pedig megrémiszt. Amikor azt említi, hogy valamit megmutatna meglepetten pillantok rá. Lassan kelek fel és követem őt a szűk helyen. Fogalmam sincs, hogy hova megyünk. Belépek utána a szobába is, majd a képre téved a pillantásom. Őt kellene kiszúrnom elsőre, de helyette inkább a nőn akad meg a pillantásom, majd az ismerős vonásokon. Sugárzott a boldogságtól és a több részlet, szinte gyomorszájon vág. Naiv lettem abban a hitben élni, hogy nem volt szerelme, akit talán még nálam is jobban szeretet, de mégis reméltem, hogy legalább családja nem akadt. Fájt ez a tudat, de mégse mutattam ki ebből semmit se. - 1819? – csendül alig hallhatóan a hangom, hiszen akkor ő… Nem akarok erre gondolni, hogy mennyi ideje él már, mennyi minden történhetett vele, vagy éppen mennyiszer szerethetett nőt, hogy idővel tovább sétáljon, elfeledje, majd keressen mást. Ez lennék én? Egy múltbéli árnyra emlékeztető nő? Ezt keresné bennem, ama nőt? Én nem akarok pótlék lenni, én nem akarok az lenni, aki emlékezteti őt valakire. Mozdulnék, de nem tudok, csak meredtem bámulok a képre, de már szinte a vonások is kezdenek elmosódni. - Volt egy családod. Voltak gyerekeid, szerettél egy nőt, aki fura módon még hasonlít is rám, vagyis én rá… - szavak kábán hagyták el az ajkaimat, megérzem az érintését, de most képtelen vagyok elviselni. Elhúzom a kezemet és sietve próbálok meg hátrálni. Nem ezt kellene tennem, de mar belülről a tudat, hogy egyszer volt ennyire boldog. Annyira boldog, amit én is kutattam, amire titkon vágytam. Egy családra gyerekekkel, ami az új élettel még messzebbre sodródott, mint egyébként kellene. Fájt a tudat, hogy ez neki mind megadatott, de lemondott róluk… S talán többé nem is akar ekkora áldozatot hozni. – Sajnálom. – motyogtam az orrom alatt, ahogyan hátraarcot csináltam, majd a kabáttal se törődve próbáltam kiszabadulni erről a helyről. Úgy éreztem, hogy megfulladok, hogy nem kapok levegőt. Hideg levegő magához ölelt, összepréselt. Könnyeim pedig egyre inkább hullani kezdek. Reszkettem a hidegben, nem tudtam, hogy merre akarok menni, csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok tovább nézni azt a képet, látni azt, hogy milyen volt egyszer neki és látni azt, hogy talán én mit nem fogok tudni soha megadni neki amiatt, amit választottam. A lépteim egyre inkább az erdő felé vittek a sötétségben, ahol sikerült megbotlanom egy kiálló gyökérben. Földre hullottam és olyan aprónak éreztem hirtelen magam, de legfőképpen talán ostobának.
Kezdőlap
