- Tényleg? Köszönöm! Mindig öröm számomra, ha valakinél gusztustalanabb étellel tudok előrukkolni. Már persze, nem étel, de na – Egon számára esetleg lehetett volna kaja, de nem rémlett neki, hogy valaha is terhes asszonyt evett volna. Paloma-Bambi felvetése igazán hihetőnek tűnt, persze egy laza másfélnapos fogság is a helyi zárdában, kilátásba helyeződött volna egy ilyen húzás után. Akkor aztán elestek volna a 20 %-tól, meg valószínű hosszú órákon át kellett volna magyarázkodniuk, hogy miért is akartak elrabolni három gyereket. - Aha, aztán a városban elterjedne a híred cukros néniként – vigyorgott jókedvűen. – A tini fiúk valószínű, mind rád tapadnának, hátha őket is szeretnéd kölcsön kérni néhány órára. Egon tényleg meglepődött az Angelman-szindrómán, és a nő igen szépen bemutatta, milyen kellemes kis születési rendellenesség. A férfi elgondolkodott, hogy vajon a vérfarkassá válással a betegség is megszűnne, de valahogy úgy sejtette nem. Bár ki tudja. Egyébként meg biztos vicces lehet egy röhögő görcsre hajlamos vérfarkas látványa, miközben rátör a nevetés, egy frissen lemészárolt francia család társaságában. - Nahát én vagy tizenöt éven át… – futott ki a száján hirtelen, és rögtön vissza is akarta szívni. Bár fene tudja, mennyinek nézi Paloma-Bambi őt. Ha nagyjából harmincötnek, akkor teljesen jó. Igaz a személyiben harminckettő szerepel, de azt nem kell feltétlen tudnia. Még jó, hogy nem tette hozzá, hogy a sok munkahelye közül, ez volt a legunalmasabb. Pedig ezt is kiszerette volna jelenteni, még szerencse, hogy időben kapcsolt. - Remek, köszi szépen akkor – mosolyodott el Egon. Kedvére való volt Paloma-Bambi. Még egy ember, akit Fairbanksben biztosan nem fog megenni. Valamiért Egon teljesen jól elnavigált az emberek között, Paloma-Bambiba, viszont folyton beleütköztek. Nyilván vonzotta őket a gyönyörű női mivolta. Egon teljesen meg tudta érteni, bár ő sosem akart volna így közelebb kerülni egy csinos nőhöz, de hát ezek csak emberek. Aljas húzásokra képesek, hogy valakit titokban letapizzanak. Kiérve az áruházból Paloma-Bambi a fejével int a motorja felé, és Egon egy pillanatra ledöbbent. Nem gondolta volna, hogy a lány motorral közlekedik télvíz idején. - Minden elismerésem – mosolygott őszintén. – Meglepetések tárházát vonultatod fel előttem. Bár én sohasem voltam odáig a motorokért. Túl könnyen leszakadhat ez az – morfondírozott – és nehezen nő vissza is. – grimaszolt, aztán hirtelen el is vigyorodott, mint aki csak viccelt. Gyorsan feltett valami banális kérdést, csak, hogy terelje a témát, bár nem valószínű, hogy Paloma-Bambi egy pillanatra is komolyan vette volna. Főleg azután a sok marhaság után, amit 20% kedvezményért elkövettek egymás ellen. – Sokat fogyaszt? Mikor elérték saját kocsiját, betuszkolta a hátsó ülésre a tévés dobozt, meg a sütőt, közben elgondolkodott, hogy milyen finom kaját fog sütni Gyagyásnak. Miután megkérdezte a foglalkozását, újabb meglepetés érte. Ki nem nézte volna belőle, persze az Angelman-szindróma szakszerűnek tűnő leírása miatt gondolhatott volna valami ilyen pályára, de manapság az interneten bárki utána nézhet egy pillanat alatt, akármilyen vicces betegségnek, csak hogy szórakoztassa magát. - Tényleg? Nem kamuzol? – kérdezte felnevetve, majd őszintén bevallotta megdöbbenését, amikor a lány rákérdezett. – Persze, hogy megleptél vele. Ki nem néztem volna belőled – vigyorgott, majd egy pillanat alatt le is hervadt róla és idétlen szabadkozásba kezdett. – Mármint nem úgy, hogy na… izé, érted, nem lennél rá képes, csak… nem gondoltam, hogy orvos vagy. Valahogy nem úgy tűnt, a bentiekből ítélve – vont vállat Egon, közben azon gondolkodott, hogy hullákkal szokott jobbára foglalkozni, vagy élőkkel. De ugyan miért ne kérdezhetné meg? - Gondolom jobbára élőket vizsgálsz, mármint verekedések, bántalmazások alanyait. Fairbanks túl kis városnak tűnik, hogy minden hétre jusson, egy gyilkosság miatti boncolás – tapogatózott Egon óvatosan, mert esélyes volt, hogy leendő áldozata, ha lesz egyáltalán ilyen, Paloma-Bambi kezei között fog kikötni. Legrosszabb esetben pedig saját maga. Bár nem rosszindulatból gondolta, de remélte, hogy néhány évszázaddal túléli a nőt.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Hát ha majd lesz olyan kedvezmény, hogy „Tinifiúkkal mínusz húsz százalék”… még az is megeshet. – Nem. Széles vigyorom jelzi, hogy egy percig se gondolom komolyan a dolgot. Nem csípem a kölyköket… és a tiniket meg még kevésbé, amilyen szörnyen nyeglék tudnak lenni. Azt a Connor gyereket kezdtem megkedvelni egyedül, de jellemző módon úgy felszívódott, hogy már egy éve nem láttam a képét. Pedig Fairbanks azért valljuk be… nem olyan nagy város. - Jól bírtad. – Jegyzem meg. Néhány évvel idősebbnek nézem magamnál, szóval annyira nem furcsállom a dolgot. Nyilván a középiskola után nem tanult tovább, hanem rögtön nekiállt dolgozni. Nem egy ilyen van, szóval nem kirívó eset. Én szerencsésnek mondhatom magam. Egyke gyerek vagyok, szóval a szüleim bár nem kerestek sose nagy összegeket, tudtak támogatni abban anyagilag, hogy az orvosira menjek. Aztán egy idő után már magamra voltam utalva, mert az anyagi források apám lerobbanása miatt elapadtak. Szóval kénytelen voltam a suli, és a kórházi gyakorlat mellett elmenni dolgozni is. - Ha tudod uralni a vaslovat, akkor nem szakad le ez… az… - Vigyorgok rá. - Én meg sose voltam igazán a kocsikért. Mindig is motorra vágytam. Oké, nem mondom, hogy ez az éghajlat annyira kedvező a motorozáshoz… amikor durván hideg van, vagy gáz az útviszony, akkor taxizok. Gondolkodtam már rajta, hogy veszek valami terepjárót, amivel biztos nem akadok el a havas utakon sem, csak egyelőre még húzom a dolgot. – Főként azért, mert a szerződésem fix egy évre szól, és még nem tudom, hogy januárral meghosszabítják-e. Ha nem, akkor cuccolok el Fairbanks-ből… vagy még nem tudom mihez kezdek. Az eredeti terv ugyanis ez volt, amikor lassan egy éve megérkeztem a városban, azóta azonban történtek olyan változások az életemben, ami alapján fontolóra venném a maradást akkor is, ha a pozíciót másra ruháznák át. Mondjuk van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogják. Elég sokat güriztem az elmúlt egy évben, és sose volt panasz a munkámra. Persze előre nem jó inni a medve bőrére, nem is akarok… de azért bizakodó vagyok. - Városon kívül nem… városban azért igen, hiszen nem arra lett tervezve, hogy kétszáz méterenként megállj vele, ha pirosat kapsz egy lámpánál. Viszont a kocsik többet fogyasztanak, szóval ha egy autóval akarnám összehasonlítani, akkor mindenképp kevesebbet. A motornak egy hátránya van. Nem fedett… és bizony ha nem öltözöl fel rá rendesen, „jó” kis vesemedence gyulladást össze lehet szedni… minimum! Viszont nem vagy egy fémkalitkába bezárva, szóval sokkal szabadabb érzést biztosít. Ezért is szeretem jobban, mint a kocsikat. – Kocsit tényleg csak akkor vennék, ha már nagyon szükségesnek, és elengedhetetlennek érezném. Talán jövő év elején beruházok egybe… még meglátom mi lesz. - Nem. – Vigyorgok, amikor hitetlenkedve rákérdez, hogy nem kamu-e, tényleg orvos vagyok. - Ebből is látszik még, hogy sose voltál bulizni orvosokkal. Persze a betegek előtt komolynak és felelősségteljesnek kell látszani, szóval ott nem lazázhat senki… de a kórházon kívül a többség… főleg a fiatal generációs orvosok hihetetlenül idióták tudnak lenni. Nekünk is le kell vezetnünk valahogy… valahol a feszültséget… Mert ha például bejön azzal a sürgősségire egy férfi, hogy az ánuszába szorult egy billiárdgolyó, ami nem jön ki onnan, mégse röhöghetsz a képébe, hanem halál komoly fejet vágva kell közölnöd vele a teendőket, és elmagyarázni neki, hogy lesz onnan eltávolítva. - Vigyorgok. Volt ilyen eset, amikor még L.A.-ben voltam rezidens a traumatológián. Ráadásul a pasas középiskolai… három gyermekes családapa volt. - Nem, a Patológián vagyok. Traumatológusként végeztem, ez az alapdiplomám, utána szakosodtam… Sokkal nyugisabb, és érdekesebb ez a munka, ráadásul a beteg se beszél vissza, és nem kell a lelki világát se ápolgatni. Sose akartam élő emberekkel foglalkozni. Mióta csak eldöntöttem, hogy orvosi pályára lépni, azóta tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni.
Egon elvigyorodott Paloma-Bambi felvetésén, és lelki szemei előtt egy sereg, pattanásos tinédzser jelent meg, akik kedvezményre felhívó táblával a nyakukban várták, hogy vajon a nő melyiküket viszi magával. Bár úgy tűnt a lány viccel, ettől eltekintve lehet, hogy ezt is bevállalná húsz százalékért. - Hát muszáj volt – vont vállat a férfi, és közben azon gondolkodott, hogy mit is hazudott már magáról össze-vissza ebben a városban, de úgy rémlett számára, hogy annyira nem is túlságosan sokat. – Miután apám, anyám meghalt, kénytelen voltam munkát vállalni, hogy megéljek valamiből – mondta egy hangyányi vidámság vesztéssel. Nem kívánta túldramatizálni a dolgot, egyszerűen csak megjegyezte. Paloma-Bambi motorja szép példány volt, bár Egon inkább ült volna fel egy valódi lóra, mint egy ilyen szörnyetegre. Sajnos persze a lovak megvesznek tőle, ahogy a legtöbb állat is, így nehéz lenne számára paripán lovagolni. - A terepjáró hasznos, főleg itt a hegyekben – bólogatott miközben a motort nézte. – Amúgy lehet, hogy te tudod uralni a vasat, de ha beléd jönnek, jobbára a kétkerekű szívja meg – grimaszolt miközben el is képzelte a jelenetet, de apró fejrázással próbálta elhessegetni azt az elméjéből. Nem akarta, hogy alkalmi feleségének baja legyen, persze amiatt, mert gondol rá még nem valósul meg, de jobb nem is elképzelni az ilyeneket. - Aha, értem – mondta érdeklődést színlelve, mert azt hitte, csak száraz tényeket fog kapni, de közben ketrecekről is szó volt, meg szabadságról. – Na, igen, amikor fiatal voltam volt lovunk, és gyakran pacigoltam rajtuk. Az érzés leírhatatlan, persze nem úgy száguldottam velük, mint a mai motorok, de a szabadság érzése megvolt – miután persze vérfarkassá vált, azóta képtelen megülni a legszelídebb lovat is, mert inkább halálra rémülnek és kilehelik a lelküket, minthogy néhány métert megtegyenek vele. – Ennek ellenére nem szívesen motorozok – vont vállat – a ló ritkán csapódik szalagkorlátnak – vigyorodott el szélesen. Egont meglepte Paloma-Bambi szakmája és hitetlenkedésének is hangot adott, amire a lány bevezette az orvosok titkos életébe, amin kénytelen volt felnevetni, mert a billiárdgolyós rész túlságosan abszurd volt, hogy igaz legyen. És természetesen már számtalanszor valószínűleg előfordult szerte a nagyvilágban. - Ezt jól eltaláltad – közölte megrökönyödve – másodállásban gondolatolvasó is vagy? – vigyorgott, mert tényleg nem volt bulizni még orvosokkal, ellenben lehet, hogy már evett orvost. Fene tudja, nem igazán szokta megnézni a cuccaikat, hogy hova van belépő kártyájuk, vagy mi a foglalkozásuk, esetleg hány, most már félárva gyerek képe díszíti a pénztárcájuk belsejét. – Amúgy biztos nehéz lehet fapofával állni és hallgatni a betegek bajait, még ha legszívesebben el is röhögnéd magad az emberi hülyeség határtalanságán. – Könnyedén nevetett, mert saját magát emberiségen kívül helyezte, hiszen egy teljesen másik fajba tartozott. Legalábbis ő úgy gondolt magára, mint egy felsőbbrendű lényre, akinek az emberek csupán a szórakoztatás miatt kellenek. - Sosem gondoltam volna, hogy a hullavizsgálatnak is megvannak a gyönyörei – mosolygott félszegen -, de való igaz, ritkán beszélnek vissza, és többnyire már nem is csinálnak hülyeséget, ami határozottan kellemes lehet. - Kíváncsi lett vajon, milyen képet vágna, ha egyszer ő feküdne ott üveges tekintettel. Bár nem szándékozott még távozni az élők sorából, de bármi megeshet. Egy gondolat ötlött fel benne hirtelen, és ez feltüzelte kíváncsiságát. - Egyébként szoktak itt sűrűn állattámadások lenni? – kérdezte érdeklődve és egy kis aggodalmat is vitt a hangjába. Nem valószínű, hogy a nő tudna a vérfarkasokról, de ha valamelyik elkövet egy gyilkosságot az legtöbbször állattámadásnak tűnik, legalábbis, ha farkas alakban követte el.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Sajnálom. – Minden nap szembesülök a halállal… úgy szembesülök vele, ahogy az emberek többsége, az átlag emberek nem. Darabokra szedek… vagy épp darabjaiból összerakok valaha volt érző, lélegző embereket, akiket szerettek… vagy épp nem szerettek, de mindenképp éltek. Sokan talán azt hinnék, hogy azok, akik ilyen munkát végeznek, egy idő után teljesen érzéketlenné válnak, hiszen talán ép ember nem is vállalna ilyen munkát. Ez csak részben van így. Mi… a szakmabeliek máshogy állunk a halál kérdésköréhez. Természetesen, ha valamelyik családtagom meghalna, az engem is megviselne, de a gyász könnyebb lenne, mint azoknak, akik nem találkoznak nap mint nap a halállal. Az a veszély egyébként sem fenyeget, hogy egyszer majd hozzátartozóm kerül a kezeim közé, hiszen a törvény tiltja, hogy hozzátartozót boncoljunk. Az ilyen… személyes érintettséggel bíró ügyekből ki kell maradnunk, hogy ne legyen vitatható a boncolás. - Szerencsére eddig még nem volt balesetem… remélem nem is lesz. – Mosolyodok el. Ha tudná, hogy LA-ben illegális gyorsulási versenyeken is részt vettem, szerintem biztos meglepődne. Eléggé sikerült meglepnem pusztán azzal a ténnyel is, hogy motoros csaj vagyok. - Nekem az eddig még kimaradt az életemből. Nem mondom azt, hogy nem szeretem az állatokat… de épp elég az embereket is elviselni néha. Szerintem a nyeregbe se tudnék felszállni… vagy ha mégis sikerülne, a ló másik oldalán leesnék. – Vonok vállat vigyorogva. Mókusok így is betalálják néha a tetőmet, meg állítólag a medvék is sokszor elmerészkednek egészen a városig. Én kint lakok a városból az erdő peremén, de még egyszer se találkoztam medvével. Nem mintha bánnám, csak kicsit furcsállom, hogy mennyi medvetámadásos eset van, én meg itt élek lassan egy éve a városban, de még egyet se láttam. Messziről se. - Te figyelj. Ha valaki béna sofőr… vagy jön egy nagyobb széllökés… ráhajt egy jégfoltra, a kocsival is ugyanúgy neki tud ám csapódni a szalagkorlátnak. Tegyük fel, hogy én nekicsapódok a szerpentinen… Leesek róla… max rámesik, eltöröm mondjuk a lábszárcsontomat. Te nekicsapódsz a kocsiddal, ami eleve jóval nagyobb, és jóval nehezebb is egy motornál. A kocsi könnyebben átszakítja a szalagkorlátot… ha felkenődsz vele a sziklafalra, akkor a karosszéria összenyom… pofánvág a légzsák… simán betörhet tőle az arccsontod is. Ha meg kevésbé vagy szerencsés, nem a sziklafalnak csapódsz, hanem átviszed a korlátot, és kocsistól a mélybe zuhansz. Szóval nehogy azt hidd, hogy az a karosszéria bármilyen helyzetben nagyobb életbiztosítást jelent egy motornál. Egy ésszel vezető motoros felméri az útviszonyokat, és nem száguldozik kétszázzal a szerpentinen, ha épp ónos eső volt előtte. Ha meg mégis megteszi, és a belével húz leállósávot az út mellé… hát az meg is érdemli… - Vigyorgok. - Fárasztó. Ezért is jobb a Patológia. Ott maximum a kollégákat kell meghallgatni… de munkaidőben nem igazán szeretem a magánéleti beszélgetéseket, szóval kérni szoktam tőlük, hogy azt hagyják munkaidőn kívülre… a Patológián meg azzal foglalkozzanak, ami a dolguk. – Nem csesztetem őket… félreértés ne essék, de ez egy nagyon nagy odafigyelést igényelő munka, oda a szakmai hitelességünk, ha valamit elszúrunk. Onnantól mindent megkérdőjeleznének, és teljesen jogosan. - Felemelő a csend, és a nyugalom, amit árasztanak magukból. – Még ha több darabban is fekszenek előttem az asztalon, vagy épp összeégett állapotban. A leggusztustalanabb én akkor is azt mondom, hogy a vízi hulla. A kérdést hallva felvonom a szemöldökömet. - Furcsa, hogy ezt kérdezed. – Jegyzem meg. - Időről időre bekerülnek olyan halottak, akiket részben, vagy akár teljesen széttéptek. Ráadásul eleve úgy hozzák be őket, hogy állítólag medve tette. Én elkezdtem utána nézni ezeknek még valamikor tavasszal… vagy nyár elején. Tavaly december óta vagyok itt, de már előtte is sok ilyen eset volt. Összevetettem a statisztikánkat más helyek statisztikáival… olyan helyekével, amiknek az adottságai hasonlóak Fairbanks-éhez. Magas hegyek, erdőközelség… medveállomány… ilyenek. Szóval a jelentett medvetámadások esete kiugróan magas nálunk a többi ilyen helyhez képest. Például volt olyan korábbi jelentés, amiben arról számoltak be, hogy a belvárosban két embert megtámadott egy medve. Ami nekem azért furcsa, mert ennyire bentre nem jellemző, hogy egy medve betévedne. Nem hagy nyugodni a dolog. Tudod… amikor ezeknél az eseteknél végeztük el a boncolást, sose találtunk se egy szőrszálat, se egy szaruréteget… semmit a sebekben, ami arra utalhatott volna, hogy valóban egy medve volt az, ami végzett az áldozattal. De ha nem medve, akkor mi? – Tárom szét a kezeimet, majd legyintek. - Na mindegy, nem akarlak ezzel traktálni… se feltartani. – Pillantok a kocsijára. Gondolom jobb dolga is van, minthogy az én elméleteimet hallgassa.
Egon csak egy bólintással nyugtázta Paloma-Bambai részvét nyilvánítását, és örült, hogy nem esett túlzásba a nő a sajnálkozást illetően. - Bízzunk benne – mosolygott Egon, és tényleg őszintén is gondolta, amit mondott, mivel nem szerette volna esetleg tolószékben látni a nőt legközelebbi találkozásukkor. - A ló sem bonyolultabb, mint a motor – vont vállat Egon. – Amúgy az emberek tényleg idegesítőek néha – húzta el a száját merengve, és persze közben még véletlenül sem gondolt saját magára, amikor ezt kimondta. – Néha olyan marhaságokat csinálnak, csak nézek, hogy ezt mégis most miként gondolták. – Emlékeiben megjelent a nagy háború és az őrület, ami ott folyt, és egyáltalán nem tetszett neki. Annyi halott ember, és nem nagyon lehetett belőlük zabálni. Meg hát egyébként sem jó a döghús. A szerveiket éltető vér megalvad és kihűl, teljesen el tudja venni az étvágyát. Persze bizonyos esetekben azért nem olyan vészes, ha a hulla elég friss, de lövöldözés közben nem igazán lehetett a friss halottakra rávetnie magát. Teljesen hülyék az emberek. Ha népesség feleslegük volt, akkor küldtek volna mindennap két-három embert hozzá, meg jó néhány emberevő farkashoz, és akkor nem kellett volna ennyi húsnak kárba vesznie. Egon hallgatta a lányt és közben lett volna néhány ellenvetése, amit közbe szeretett volna szúrni, de inkább hagyta. Ha szereti a motorozást, hát had csinálja nyugodt szívvel. Meg egyébként is volt igazság abban, amit mondott, persze kicsit elfogultnak hangzott, mivel az autóval a lehető legrosszabb esetet vázolta fel, a motorozásnál pedig a legenyhébbet, így nem értett vele egyet, de ráhagyta. Elég idősnek tűnt, hogy eldönthesse saját maga, miként akar élni. - Na ja, ez igaz – nevetett fel, amikor Paloma-Bambi a végére ért és kiemelte miként érez a felelőtlen motorosok iránt. Ezzel teljesen egyet tudott érteni. – Aki hülye haljon meg, csak lehetőleg ne vigyen másokat magával – ejtett meg egy grimaszt. Bár nem volt problémája tulajdonképpen, ha egy ember meghal, de minduntalan belegondol mennyivel jobb lett volna, ha kétszáz kilométer perórás sebesség helyett inkább kopogott volna az ajtaján, hogy szeretne meghalni. Fene tudja, lehet Egon sokkal kíméletesebben el tudná az ilyeneket intézni. Nem lehet kellemes tíz percen át, egy roncs közé szorultan, rettegve várni a halált, vagy a mentőket és azon morfondírozni, hogy vajon melyik jön előbb. - Meghiszem azt – vigyorodott el, bár számára a rettegő sikoly, mielőtt átharapja a torkukat talán jobb, mint a haláluk után beálló csend. - Tényleg? – kérdezte ártatlan arccal, amikor Palomba-Bambi furcsának találta a kérdését. Hallgatta a lány okfejtését, közben mivel már nem volt a kezében semmi elkezdte dörzsölgetni az állát, gondolkodást színlelve. Valójában nem igazán törte a fejét, hiszen sejtette, hogy miért nem talált semmit a sebekben. - Nem tartasz fel vele, meg van erre ésszerű magyarázat, biztos a medvék eltüntették a nyomaikat a támadás után – vigyorodott el Egon, aztán komolyabb arckifejezést vágott. - Amúgy nem vágok valamit – vallotta be hamisan – egy állattámadást nehéz annak beállítani. Lehet preparált medveállkapoccsal, esetleg valami karomszerű izével vacakolni, de az már post-mortem lenne, mivel ilyen eszközökkel nehéz lenne megölni bárkit is. Ezt meg boncolásnál biztos ki lehet mutatni – nézett kérdőn Paloma-Bambira, majd folytatta - szóval, mindenképpen valami állat kell, hogy legyen. Fura, hogy nincs bennük semmi nyom, ez igaz, de egy medvetámadásnak mondott eset valószínűleg annak is néz ki, bár ha láttad a halottakat gondolom ezt jobban meg tudod ítélni. Szóval én sem értem – vakargatta meg a fejét Egon, majd eszébe jutott egy vicces gondolat, ami miatt kénytelen volt ismét vigyorogni, majd felnevetni – Ha csak nem vérmedvék voltak a tettesek, nem igazán tudok ésszerű dolgot elképzelni, már ha ez persze ésszerűnek számít – nevetett fel könnyedén. Paloma-Bambinak szemet szúrt valami, ami hosszú távon nem egészséges, de nem tartott tőle, hogy bármit is kiderít. Ugyan honnan gondolna vérfarkasokra, főleg most, hogy a 20%-os kedvezménye éppen „viccet” csinált „őrült” elméleteiből. Meg egyébként is a lány szemszögéből, ha nézi a dolgokat, a vérfarkasoknak is kellene hagyni valamiféle szőrszálat, vagy egyebet a sebek környékén. Furcsa, hogy nincs, de ez még nem feltételen jelent bármit is. - Lassan viszont mennem kell, szegény macskám halálra izgulhatja magát egyedül – mosolyogott Egon, bár igazság szerint szívesen megtudott volna még többet a halottakról, de túlságosan feltűnő lett volna, ha hirtelen ezek miatt kezdi faggatni.Úgy látszik mégsem olyan békés ez a kisváros a falkaegyesítés óta, mint amennyire hitte. Persze a medvetámadás halottjai lehettek akár közönséges emberek is, de nem hitte el, hogy egy vérfarkas olyan ostoba tud lenni, hogy a városban támad rá emberekre, ahol térfigyelő kamerák is lehetnek, meg ablakokból kimeredő városlakók. Szavai bár azt sugallták, hogy indulni készül, egy lépést nem tett ennek érdekében egyelőre.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Igen, biztosan. Sőt abban is biztos vagyok, hogy saját számlájuk van a Fairbanksi Takarékban… - Bukik ki belőlem a röhögés. Aláírás helyet meg belebrummognak a hangfelismerőbe… - Nem állattámadásnak van beállítva, tényleg az… csak nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani, hogy valóban medve okozta azt, mert nem hagy az áldozaton nyomot. Márpedig ha medve lenne, akkor a DNS-ét rajta hagyná, vagy valamit. Ez nem egy éves dolog… régebb óta tart, csak én egy éve vettem át az elődöm munkáját. Több olyan esetet találtam a lezárt ügyek között, amiben medvére hivatkoztak. De semmi se utalt medvére, csak meg nem nevesített szemtanúk elbeszélése. – Nem csoda, hogy annyira fújok a helyi nyomozókra. Szerintem marhára csapodár munkát végeznek. Tavasszal még én csodálkoztam, hogy miért bérelte fel az az asszony Adam-et, hogy nyomozzon a rendőrségi nyomozáson felül. Azóta megértettem… van is olykor konfliktusom a nyomozókkal. Engem idegesít, hogy míg én becsülettel el akarom végezni a munkámat, mert ugyan ettől a halott még halott marad, de legalább a hozzátartozóknak megjárna annyi, hogy tudják miért halt meg a szerettük… addig a nyomozók meg – tisztelet a kivételnek – félvállról veszik az egészet. Lehet, hogy ez csak a vidéki mentalitás, és minden hely ilyen, ami kisebb… vagy én várok el túl sokat. Persze lehet, hogy az utóbbi… de hát Istenem… én nem ehhez szoktam Los Angelesben. Mondjuk Fairbankset meg nincs is értelme LA-vel összehasonlítani. Két külön fogalom. - Pfff… Elég élénk a fantáziád! – Én a tudomány embere vagyok, nem hiszek semmi ilyen marhaságban. Vannak, akik a fél karjukat odaadnák azért, hogy bizonyítsák, ők tényleg láttak ufót, de én ezzel mindig is úgy voltam, azt hiszem, amit látok, amit be tudok bizonyítani, és tudományosan alátámasztani. - Vagy már levadászta a környék összes egerét. Az állatok feltalálják magukat. Meg a nap nagy részét amúgy is átalusszák. – Vonok vállat. Én nem rajongok az állatokért annyira. Macska nem kéne, haszontalan állat. Esetleg kutya, de abból is csak kinti, ami a ház körül elvan. Közel az erdő, szóval valamilyen szívósabb, nagyobb szőrű kutyát… talán Husky-t tudnék elképzelni. A ház belseje mindenképp tabu. Az ilyen retikülben tartott kis vakarcsoktól amúgy is kiráz a hideg. Nem engednék be ilyet még a küszöböm fölött se. Szeretem, ha tisztaság és rend van, az állatok meg csak a koszt hordják be, ráadásul a kutyák szörnyen büdösek tudnak lenni. A macskának annyi a pozitívuma, hogy folyton mosakszik, ezért nincs szaga a szőrének. - Megyek én is. Ma még ki akarom próbálni. Talán nem ég le tőle a fél ház… - Kocogtatom meg vigyorogva a palacsintasütő dobozát. - Örülök a sikeres üzletnek. – Nyújtom a kezem kézfogásra. - Minden jót! – Köszönök el, majd szabad kezemmel intek Egonnak, miközben hátat fordítva neki a sütőmmel a motorom felé indulok. Szerencsére elég csalóka a csomagtartóm befogadóképessége. Kívülről nem is gondolná az ember, hogy belül milyen nagy. A dobozt teszem alulra, rá a táskámat, és úgy csukom vissza az ülést. Felhúzom a motoros kesztyűket, felhúzom a bukómat is a fejemre, aztán felülök a Hondámra, és kigurulva a parkolóból hazafelé veszem az irányt…
- Aha értem, rejtélyes ügy – vigyorodott el Egon – biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a végére jársz a dolognak – nézett őszinte képpel. Persze egyáltalán nem így gondolta. Ha ki is derítene valamit és ezt bárhol szóvá is tenné valószínű elég hamar emléktörésben lenne része, esetleg díszes temetésben. - Hát az – vont vállat Egon – ebben a világban nem lehet épp ésszel megmaradni. Kíváncsi lett volna Paloma-Bambi meddig bírná épp ésszel, ha egyszer véletlen valaki beavatná, hogy mi folyik a világ minden táján. Vérfarkasok és őrzők, akik mindent megtesznek, hogy ne derüljön fény a létezésükre, mert akkor előbb utóbb az emberek szépen kiirtanának minden farkast. Aztán jönnének a vérfarkasok, vagy legalábbis, akiket annak gondolnak. Kínoznák őket, hogy bevallják micsodák valójában, aztán megölnék őket. Egonnak egy fikarcnyi kétsége sem volt afelől, ha egyszer az őrület elkezdődik, az emberek addig nem nyugodnának, amíg egyetlen vérfarkas is életben van. Minden lehetséges eszközt bevetnének, falvakat, városokat égetnének fel. Egyszerű ezüst tesztel, bárkit ki is tudnának szúrni, kivéve talán a fakírokat. Ha valamelyik vérvonal túlélné, minden bizonnyal ők vinnék tovább az évszázados fáklyát. Lehetnek öregek és tapasztaltak, kezükben tarthatnak egy egész várost, mit sem fog érni, ha az emberiség kitalálja, ezzel a fenyegetéssel hogyan bánhatna el a leghatékonyabban. A vérfarkasok lebukásmentes évszázadai lehet hamarosan a végéhez érnek, hiszen minden egyes ember magánál hord egy apró kis kütyüt, amivel bármikor készíthet videó felvételt, az internetnek hála pedig az információ futótűzként terjed majd. Az egyetlen gát talán az emberi szkepticizmus, ami Paloma-Bambiban is dolgozik, próbálva kizárni minden olyan dolgot, ami nem racionális, a vérfarkasok pedig egyáltalán nem voltak racionálisak. Ha valamit, hát ezt áldotta az emberiségben. Az orruk előtt is leszállhatna egy repülőcsészealj és tíz emberből kilenc szerint csak hologram lenne. Talán emiatt éldegélhetnek még párszáz évig nyugodtan… - Bízok benne, hogy én sem fogok semmit felgyújtani vele – vigyorodott el, majd a kocsija felé nézett, aztán vissza a lányra. - Én úgy szintén – viszonozta a kézfogást és egy csöpp szomorúságot érzett, mert rájött, hogy itt a vége a mai furcsa délutánnak. – Neked is – köszönt el tőle, és ő is intett a lánynak, majd még egy ideig nézte, ahogy az elektromos palacsintasütőt betuszkolja a motor csomagtartójába, ami rendkívül tágas lehet, hiszen minden probléma nélkül elsüppedt a raktérben sőt, még a táskáját is be tudta tenni. Végül elfordult átbandukolt a kocsi bal oldalához, kinyitotta az ajtót és beült a hideg ülésre. Hátul a tévé doboza fenséges pózban heverészett. Egon elvigyorodott, ha lett volna sofőr sapkája minden bizonnyal felvette volna. - Hazafele lesz Uram? – kérdezte a nagyságos tévétől behízelgő hangon. Válasz azonban nem érkezett, de Egon egy főhajtással nyugtázta a dolgot. - Hallgatás beleegyezés – vont vállat és beindította a kocsit.
Eszemben nem volt volán mögé vágni magam, de azt sem szívesen vettem volna, ha más vezet és nekem utasként kell funkcionálni. Ráfoghattam könnyedén arra, hogy a bordáim még nem bírják a zötykölődést, ám sokkal prózaibb oka volt. Éppen ugyanolyan helyzet állt elő nálam az autókkal kapcsolatosan, mint a sötéttel. Mégis jönnöm kellett. Nem volt ez senki részéről kényszer, inkább csak a magaméről. Szerettem volna meglepetést okozni Elianának és Alaiának is, s el akartam venni a lehetőségét annak, hogy lebeszéljenek. Azt mondtam hát, hogy elintéznivalóim vannak Fairbanksben, s hévégére elkértem magam. Vagy kimentettem. hiszen nem vagyunk összenőve, nem tartozom elszámolással nekik, mégis mindent el szoktam mondani. Mert ők a családom, akármennyire is nem köt össze minket a vér. A fülhallgatók közt nézelődöm. Alaiáé tönkrement, s most az enyémet használja, de az sem mai darab. Szeretnék neki venni egy újat, olyat ami kényelmesebb, mint az az ósdi masina. És ezen felül pedig rég jártam már a városban, tényleg meg kívánom tekinteni. No meg az sem utolsó, hogy itt legalább nem néz rám aggodalmaskodva senki, s amíg nem moccanok rosszul, még csak el se torzul arcom a rosszul vett levegő által kicsalt fintortól. Nagyon tanácstalanul kevergek a kínálat előtt. Tudom, hogy melyik a kedvenc színe, de sosem értettem a modern divathoz. Lehet, hogy le kéne szólítsak egy eladót, mert így aztán tényleg nem haladok semerre sem.
Pár napja érkeztem, a lakásintézés folyamatban, a munkakeresés szintén, addig pedig, amíg rendeződnek a dolgok, kaptam egy csinos kis szobát az egyetemi alagsorban. Elég nyomasztó, az tuti, nem tudom hogyan bírnak a többiek huzamosabb ideig ott élni, olyan pici és sötét, hogy az hihetetlen. De nem is ez a lényeg. Az autómban elromlott a rádió, úgyhogy muszáj vagyok újat venni bele. Mondjuk lehet egyszerűbb lenne, ha egy komplett autót vennék a tragacs helyett, szinte csoda, hogy még gurul, de újra sajnos egyelőre nem futja, főleg, ha a ház-projektet veszem előre. Szóval örülök neki, hogy egyelőre csak rádiót kell benne cserélni, majd aggódom később, ha nagyobb probléma lesz vele. A Bentley Mall-ba vezetett első utam, talán ott olcsóbbért el tudom intézni, mint egy autósboltban, bár aztán fene tudja, ha itt is drága, akkor lehet jobban járok valami speckó üzlettel, ahol tudják is, mi jó az autómba. Beérve a megfelelő üzletbe egy eladó segítségét kérve bukkantam rá a megfelelő részlegre, hogy aztán lecövekeljek a polc előtt. Úristen, én azt hittem lesz két-három fajta, aztán abból egyszerű lesz választani, de itt rengeteg van! Tíz perc válogatásba telt, hogy azt mondjam, majd inkább elmegyek egy szerelőhöz, oldja meg ő, mert nekem fogalmam sincsen, melyik lenne jó a kocsimba. Úgyhogy sóhajtva fordultam meg, hogy távozóra fogjam, ám az egyik sor mellett elhaladva bizony megállásra késztetett az, amit láttam. - Nigel? - szökött ki belőlem a meglepett kérdés, ahogyan befordulva a sorba indultam el az említett férfi felé. Arcomon a megdöbbenés egyértelmű jelei, ám hamarosan mosoly kanyarodott a képemre. - Tényleg te vagy az? Mit csinálsz te errefelé? - ezt nyilván kérdezhetné ő is, de.. én voltam a gyorsabb! Néhány lépésre állok meg tőle, kissé zavartan tűrve egyik tincsem a fülem mögé. Örülök neki, hogy látom, hiszen rengeteg kérdésem lenne hozzá és egek! Mióta nem láttam már! Ugyanakkor.. ő a múltam része, éppen ezért félek is kicsit tőle. Ilyen helyzetben anno minden gondolkodás nélkül ugrottam volna a nyakába, de most... Most már minden más.
Meg nem álmodtam, hogy éppen ma fogom a régi nevemet hallani. Persze gondolhattam volna, hogy ez a város nem változott annyira sokat, mint azt hittem, ám mégis, ahogy szép, komótosan megfordulok a hang irányába, s realizálom, hogy igenis jól emlékeztem a gazdájára, ajkaimra egyszerre kúszik a mosoly a tekintetembe költöző gondterheltséggel. Hiszen Nigelt éppen annyira eltemettem, mint amennyire Esthert, Jane leányát, az emlékeit. - Wow. - Csúszik ki a számon a megjegyzés, amivel vagy hatvan évet fiatalodom. Utoljára szerintem tizenkilenc évesen volt ez a reakcióm arra, ha megláttam egy csinos lányt. Nem, mintha most Sage külleme lenne az, ami miatt így reagálok. sokkal inkább a jelenléte. Hiszen egy fél élettel ezelőtt volt.. - Én vagyok, igen, bár már több, mint tíz éve senki nem szólított így. Te még mindig Milly vagy? - Térek ilyen sután rá arra, hogy a nevét kérdezzem és visszadobjam a "tényleg te vagy" kérdést, hiszen hiába a mágikus világ, én sem mindig hiszek a saját szememnek. Kezeimet nem süllyesztem udvariatlanul zsebembe, de valljuk be, nem tudok mit kezdeni magammal. Szívesen ölelném meg, de nem kezdeményezte, hát nem moccanok felé, de azért van egy kis halvány kézszéttárás a tartásom variálásában, mely jele lehet annak felé, hogyha szeretné, akkor közelebb jöhet. Nem is gondoltam arra mennyire hiányzik - mint az egész múltam - de ahogy itt áll velem szemben egyszerre kellemes és fájdalmas is. - Vásárolok. E.. - Elakadok. Janet nem mondhatok, hiszen ő már nem az, de valahol mégis. Szeretném, ha tudnának egymásról, de nem lehetek én az, aki elmesél dolgokat. Különben sem ebben a városban van Eliana, aligha hiszem, hogy összetalálkoznának. - Egy jóbarátom lányának szeretnék fülhallgatót venni, de elakadtam a kínálatban. Túlságosan feldúsult a piac azóta, hogy utoljára vettem ilyesmit. És te? Hogy vagy? Mit csinálsz itt?
Feljebb szalad szám széle azt a „wow”-it hallva, olyan furcsán hangzik, bár első reakciónak teljesen megértem. Már nem mintha öregnek nézném, de nekem mindig is ő marad a tapasztalt, idősebb felnőtt, hiszen még fiatal Tanonc voltam, amikor először találkoztunk. - Oké, akkor hogy szólíthatlak? - kérdezem kedvesen, hiszen ha tíz éve senki nem szólította így, akkor nyilván nevet változtatott. Vagy szimplán azért, mert már muszáj volt, vagy egészen más oka van, éppen ezért nem fogom Nigel-nek hívni, én sem örülnék neki, ha valaki Miaként szólítana meg. A Milly még csak-csak elmegy. - Többnyire, bár már inkább a vezetéknevem miatt lehetne így becézni. Szóval Sage. Vagy amelyik jobban tetszik - legyintek végül, mert ezen a téren teljesen mindegy. Látom azt a kósza kis apró mozdulatot, mély levegőt véve pedig közelebb lépek, hogy megöleljem. Futó, gyors mozdulat ugyan, mert hiába ismerem, kényelmetlen a helyzet, viszont John soha nem ölelgetett, így ehhez nem társulnak rémképek. Mégsem akarom soká elhúzni, még a végén itt törne rám a pánikroham, aztán kellemes kis bemutatkozót tartanék neki. - Igen, eszméletlen mennyi féle és fajta van már mindenből! Én is ugyanígy jártam. Csak én a rádiók kapcsán. Mármint autórádió, dönteni is képtelen voltam. De szívesen segítek, ha gondolod - ha lánynak lesz, akkor talán hasznomat veszi, hiszen én is lány vagyok - micsoda elmés megállapítás! A kérdéseit hallva zavartan kezdem harapdálni az alsó ajkam, mert hazudni neki biztos nem fogok, viszont nem is itt avatnám be az életembe, sőt, nem is tudom, képes volnék-e nyíltan mesélni a múltamról, senkinek sem tettem még eddig. - Mondjuk úgy, hogy alakulóban vagyok - döntök végül emellett, hiszen nem is árulok el ezzel túl sokat, mégsem semmitmondó a válaszom, nem tudnám annyival elintézni, hogy minden rendben, mert közel sem volt minden rendben. De tényleg alakultak a dolgok, reméltem is, hogy innen már csak felfelé juthatok. - Ideköltöztem. Vagyis folyamatban a dolog, mert házat még nem találtam, úgyhogy addig az egyetemen húzom meg magam - ez nem volt titok, úgyhogy könnyedén osztottam meg vele az információt. Annyi kérdés tobzódott bennem, mert szerettem volna rákérdezni Jane-re, hátha ő tud valamit róla, mégsem akartam egyből lerohanni ezzel, ráadásul a lehetséges válaszokra fel sem voltam készülve. Hiszen mi van, ha valami drasztikus történt vele? Bele sem merek gondolni… - Itt laksz te is? Vagy csak átutazóban? - érdeklődöm inkább eziránt, hiszen amíg van miről beszélgetni, addig könnyebb megállni, hogy az egykori Mentoromról faggatózzak.
- Jó lesz a Nigel is, igazán nem azért mondtam, mert zavarna. - Eresztek meg felé egy mosolyt. - Egyébként visszavettem a születési keresztnevemet, vegyítve a szülővárosommal. Andrzej Krakowskiként ismernek mostanában. Sose meséltem Millynek arról, hogy lengyel volnék. Elianán kívül igen kevesen tudták, Rosamund volt a remek elrettentő példa arra, hogy elmeséljem a történetemet. Ő sosem értette meg, egyáltalán nem zavarta, hogy mennyire idegen tőlem az, hogyha Pasternaknak nevez. Fájt. És ő hagyta. - Sage micsoda? - Kérdezek rá a Milly kapcsán. Sok vezetéknév van, ami Mill-lel kezdődik, vagy akár ez a vége, így tippelni nem szívesne tippelnék. Egyébként mondjuk annyira nem lényeges, hogy hogyan is hívják, hiszen nekem ugyanaz aki volt, de ettől még előszeretettel érdeklődöm. Ez is beszélgetés. - Neked melyik tetszik jobban? Az a fontos, nem az, hogy nekem melyik. - Célzok ezzel arra, hogy úgy szeretném szólítani, ahogy neki jólesik. Jane új nevét is megszoktam, nem olyan bonyolult. Ott a helyzet egyéb momentumai voltak bonyodalmasak. Nem szisszenek fel, ahogy megölel, hiszen szerettem volna, ha megteszi. Finoman és futólag érek hozzá, viszonozva az ölelést, de nem szorítva meg nagyon. Végül pedig hagyom, hogy akkor bontakozzon ki belőle, amikor jólesik neki. - Túlhalad minket lassan a világ. Le a kalappal azelőtt, aki tudja követni mindezt. - Vallom be ezzel, hogy elég öregnek érzem magam, hogyha új elektronikai kütyükről van szó. Persze használok én is okostelefont és az internet hiányát egyenesen élettel összeegyeztethetetlennek tartom, de ez a fülhellgatóarzenál még engem is meglepett. - Rózsaszínt szeretnék, de nem olyan szemkinyomósan pinket, s nem is Barbie-babásat. Fiatal felnőttnek lesz és a színén kívül így hirtelen semmit sem döntöttem még el. Olyan kellene, ami nem túl szoros, hogy kényelmes legyen a fülének, de mivel én nem sokat használok fülhallgatót, nem tudom melyik lenne megfelelő filmnézéshez és zenehallgatáshoz. Az biztos, hogy olyan lenne praktikus, amiből nem hallatszik ki a zene, ha hangosabban hallgatja. - Nem akarom, hogy Alaiára rászóljanak a kórházban. Bár nem szokta bömböltetni a zenét, de azért eszembe jut, mint praktikus szempont. - Akkor jó. - Nyelem le a "ha segítség kell, itt vagyok"-ot. Valóban, most itt vagyok, de ki tudja, hogy ennyi év után éppen az ex-mentorának legjobb barátja kellene-e neki. - Még mindig nem túl fényes, ugye? - Célzok az emlékeimben kutatva arra, hogy az egyetemi lakásokra egyértelműen jellemző lehetne egy magyar zeneszám kicsit lapos, nem ablakos, de otthont nyújt a gyufásdoboz szövege. - Nem, én csak átutazóban vagyok. Spanyolországból jöttem időszakos kiküldetésre Anchorageba. - Válaszolom is meg nem is az igazat. Fogalmam sincs róla, hogy meddig maradok vagy maradhatok. Szép lenne remélni, hogy sokáig, de az semmiképp sem lenne jó Alaiának. Ha nem gyógyulhat meg akkor csak elnyújtaná a szenvedéseit, ha pedig meggyógyul, akkor sem lenne tisztességes az apja orra elé kényszeríteni. - És milyen rádió kellene? Azokhoz egy fokkal jobban értek, mint a lányos fülhallgatókhoz. - Ajánlom én is segítségemet. Hátha tudok nyújtani.
- Okés, akkor Nigel - bólintok mosolyogva, ha őt nem zavarja, akkor engem sem, kényelmesebb is így, mint hozzászokni egy új névhez. Bár amikor meghallom, enyhén elkerekednek a szemeim. - Húha, tényleg maradok a Nigel-nél. Legalábbis így első hallásra egyszerűbbnek tűnik. És akkor ezek szerint Krakkóban születtél? Nem is tudtam, hogy lengyel származású vagy - töprengek hangosan, mert ezzel az információval nem voltam tisztában, vagy csak szimplán elsiklottam felette, bár nem rémlik, hogy mesélt volna róla. - Édesanyám is lengyel - osztom meg ezt az információt is vele, bár ki tudja, érdekli-e egyáltalán. - Sage Miller - osztom meg vele ezzel így már a teljes nevemet, mert aligha módosítana bármit is a kapcsolatunkban, de egyrészt nem árt, ha tudja, másrészt pedig jól esik, hogy érdeklődik. - Akkor inkább Milly - ismerem be halvány mosollyal az ajkaimon. - Az a fiatal éveimre emlékeztet. Már nem mintha most olyan öreg lennék, csak akkor még minden.. más volt - próbálok kikanyarodni a témából, amibe nem feltétlenül szerettem volna belemászni. Nem azért, mert nem mesélnék róla szívesen, ha úgy adódna, egyszerűen csak nem tudom, hogy menne-e. Apró remegés fut csak végig a gerincem mentém, amikor érzem, hogy hozzám ér, de lehunyva a szemem veszek mély levegőt. Tudom, hogy ő nem fog bántani, benne bízhatok, régen is bíztam, most sincsen ez másként. Nem lesz semmi baj. Jól is esik hát az ölelése, de valamilyen szinten megkönnyebbülés, amikor kibontakozom belőle, ez az érzés pedig elszomorít, mert hiába próbálkozom, nem bírom az érintésektől való viszolygásomat levetkőzni. - Csak egyetérteni tudok ezzel, pedig egyesekhez képest mi nem is éltünk meg annyi változást - célzok ezzel az éltesebb korú négylábú barátainkra, bár ha azt nézzük, ők már hozzá lehetnek szokva a örökös változáshoz. Fene tudja, az az egy viszont biztos, hogy olykor én is meghökkenek a modernizáción, pedig én közelebb állok valamivel hozzá, mint Nigel. - Hmm, lássuk csak - lépek közelebb a kínálathoz, hogy jobban szemügyre vehessem a portékákat. - Itt van néhány kellemes rózsaszínű, de először talán a formáját volna érdemes eldönteni. Vagy a klasszikus, vagy pedig az agyszippantós fajta, ami mostanság vált nagy divattá. Én a magam részéről a klasszikust szeretem, mert a másikat nem tudom normálisan bedugni a fülembe - kuncogok röviden. - De nyilván nem az én igényeimhez kell igazodnia, ez csak az én véleményem. Bár az tény, hogy az agyszippantós valószínűleg kevesebb hangot ereszt kifelé, mint a másik, bár abból is akadnak jobb fajták - lelkesülök bele a nagy mesélésbe, ahogyan a kínálatot fürkészem, végül pedig kétfélét akasztok le a polcról, a férfi felé mutatva őket. - Én a helyedben e kettő közül választanék - mindkettő elviselhető rózsaszínben pompázik - szerintem -, az egyik a klasszikus, a másik pedig az az újfajta, a szilikon véggel, vagy mi a fene anyagból van az. - Nem túlzottan - húzom fel az orromat, minek következtében ráncolódik kissé a bőr az orrnyergemen. - Nem is értem, hogy bírnak egyesek huzamosabb ideig ott élni. Én tuti begolyóznék egy idő után. Bár nyilván sokan csak aludni térnek be oda, de azért akkor is! Nincs reggeli napfény, brr - rázom is meg kissé a vállamat a hatást fokozandó céllal, ajkaimon továbbra is mosoly játszik. Az biztos, hogy nem maradok ott sokáig, egész egyszerűen nem bírnám. - Ó, akkor ezek szerint nem huzamosabb ideig maradsz? - hökkenek meg egy pillanatra, mert azért be kell valljam, kissé elkeserít a gondolat, hogy lehet hamarosan visszamegy Spanyolországba, mert akármennyire is régen láttuk egymást, most örülök neki, hogy összefutottunk és jó volna, ha nem egy találkozóban merülne ki a dolog. - És mi a helyzet Anchorage-ben? Szeretnék majd átruccanni valamikor egy hétvégére, ha jól tudom, Solomon még mindig ott leledzik - adok a hím megemlítésével magyarázatot egyúttal arra is, miért szeretnék átmenni. Régen láttam a hímet, most már tényleg ideje meglátogatnom, nem futhatok örökké a múltam elől. - Igazság szerint fogalmam sincsen - vakarom meg a tarkómat. - Az előzőt autószerelő rakta a kocsimba, de mivel elég régi darab a tragacs, félek nem is lenne jó bele minden típus. Azt hittem ez olyan, hogy bejövök és lekapom az egyetlen típust a polcról, de már autórádióból is jóval többfélét árulnak - én pedig nem kifejezetten értek az autókhoz. Alapjáraton elboldogulok vele, meg nem rosszalkodik annyit, hiszen egészen jó állapotban tettem rá szert, de remélem ez így is marad még egy jó ideig. - Szóval lehet jobban járok, ha szerelőhöz megyek vele, csak reméltem, hogy ezt el tudom intézni egymagam is - nyilván nem segítettem sokat abban, hogy milyen rádió is kellene, de hát magam sem tudom igazán, így nehéz lenne pontos információkat mondanom neki. - Sietsz? Vagy ráérsz esetleg egy kávéra, teára, akármire? - kérdezem, nem erőszak a dolog, nyilván tudja ő is, de ha már egymásba futottunk, szeretném kihasználni a lehetőséget. És talán lesz alkalmam Jane után is érdeklődni kicsit…
Csodálkozással telik meg tekintetem, hallva mindazt, amit az édesanyjáról mond. Az nem lep meg, hogy az Andrzej bonyolultnak hangzik a fülének, ezzel sokan vannak így. Mondjuk még hallva csak-csak, de amikor le kell írják akkor beletörik a kezük. A lengyel nyelv egészen más hangzókészlettel és betűkészlettel dolgozik, mint az angol, tudom én. - Tényleg? - Öntöm kérdésbe meglepettségemet. Halványan mintha emlékeznék arra, hogy láttam már valahol leírva az anyja nevét, de nem emlékszem lengyelre. Aztg biztosan megjegyeztem volna. Mondjuk nem kéne meglepjen, hiszen én is életem nagyobbik részében Nigel Michaelsként éltem, nem a lengyel nevemen. - Igen, ott. Nem ez volt az eredeti vezetéknevem, de azt valahogy nem akaródzott visszavenni. Túlságosan is visszalépés lett volna a múltba. Meg egyébként is sokat nevetnek rajta az itteniek. - Húzom el a szám álfelháborodottan. Nem zavarna, ha a Pasternakon szórakoznának, ha nem kötődne még mindig annyi gyász ahhoz a névhez. Bár tény, hogy az elgyászolt évek óta könnyebb már. Valahogy akkor és ott sikerült őket eltemessem magamban rendesen. Julitát például éppen Görögországban, s mily érdekes a sors, pont ott ismertem meg Katet, aki szakasztott úgy nézett ki, mintha ő volna. Vagyis, én ilyennek képzeltem volna őt, ha megéri a felnőtt korát. Egyszerre anya és egyszerre apa. Persze Kate nem volt feldobva, amikor ezt közöltem vele. A múlt idő hiánya azt jelzi számomra, hogy az anyja még él. Ez valahol megdobogtatja szívemet. Senkinek a halálát nem kívántam soha, de ha lengyelekről volt szó, az mindig nagyobbat szólt bennem. Tán a múlthoz való ragaszkodásom miatt. - Még szerencse, hogy örök fiatal maradsz. Így sokáig tudsz emlékezni majd. - Szánom a szavaimat őszinte kedveskedésnek. Nincs körülöttünk senki olyan, aki fülének furcsa lehetne mindez. Mindig nagyon vigyáztam arra, hogy miként fogalmazok. Tekintetemben megjelenik a kérdés a "más" szó hallatán, enyhén fel is szalad szemöldököm, de valamiért azt érzem, hogy nem akar erről beszlni, hát nem kérdezem. De ha el szeretné mondani, akkor ugyanezzel a tekintettel jelzem azt is neki, hogy nincs ellenemre, szívesen meghallgatom. Az ölelésbe oltott remegése szinte alig észrevehető, de kicsit olyan érzésem támad, mintha egy kismadár rezzenne össze karjaim között. Eleresztem - de nem hirtelen, nem akarom megijeszteni - hát, az érzés tovatűnik, de nem tudom kiverni a fejemből annak furcsaságát. Valami történt vele - ugyan melyikünkkkel nem? -, történnie kellett.. És ez valahol nagyon is elszomorít. Nem szép dolog az élettől, hogy mindig a csodaangyalokat változtatja meg. - Ne is mondd! Szerintem jó eséllyel beleőrülnék. - Értem én a célzását, s karcos mosollyal meg is spékelem megszólalásomat ezt illetőn. Aztán pedig elmerülök abban, ahogy a fülhallgatókról mesél. Az agyszippantós résznél határozottan elnevetem magam, nem érdekel mennyire tiltakoznak ellene még nem teljesen összeforrt bordáim. - Így sem hallottam még nevezni. - Adok magyarázatot arra, hogy miért is e jókedvű megnyilvánulás. Kezembe veszem mindkét verziót, nézegetem őket egy darabig, próbálom Milly leírásai alapján eldönteni, hogy melyik is legyen, végül viszont mindkettő a kosaramba kerül. - Az oldschool, szivacsos fejhallgatómnál szerintem bármelyik jobb lenne. De majd a kisasszony eldönti. - Jegyzem meg. Igazából tényleg nem tudom, hogy melyik lenne Alaia számára a legkényelmesebb, s nem egy nagy tétel egyik se, így gond nélkül leszek olyan könnyelmű, hogy mindkettőnek megvételét eldöntöm. - Ez valami furcsa fétis lehet, Cartagenában is az egyetemi alagsor volt a preferált. Mondjuk Athénban például egy múzeum aljában van megoldva ugyanez. Szerintem az első odatelepülk nem is így nevezték magukat, hanem Drakula rokonainak. - Árnyalom kicsit az őrzőkérdést, direkte más kifejezéseket használva, hogy ne legyen semmiképpen se köthető az őrzőséghez, de Milly értse azért. A humor pedig velejárója a mondatnak, komolyan nincs gondolva, de kedélyes vigyorom jelzi, hogy azért megvan a véleményem erről. - Bár tény, hogy logisztikai szempontból elég praktikus. - Teszem hozzá. Bár a menekülési útvonal eléggé sajátságos, de odalent nagyobb a védelem és kisebb eséllyel neszeli meg bárki a titkokat. - Szeretnék, de ez nem rajtam múlik. - Szusszanok halkan. Nagyon sok mindentől függ a maradásom, s sajnos tényleg rajtam kívülálló okok ezek. - Majd eldől. De amíg vagyok, addig élvezhetjük az időt, nem igaz? - Váltok pozitívba. Tudom, hogy Fairbanks az nem Anchorage, de ettől függetlenül az internet és a repülőgépek korában bármi kivitelezhető. Solomon emlegetésére megugrik a vérnyomásom, de ennek nem sok tanújelét adom. - Igen, ott. Még mindig a Pitet vezeti. - Válaszolok a tőlem telhető legkönnyedebb - abszolút hihető, mindig az volt - hangon a kérdésre, s még a mosolyomat sem hagyom el. - Nem sokat változott a város, talán csak kicsit jobban kiépült. - Osztom meg Millyvel nézeteimet. Ő nem kérdez Janeről, én pedig nem mesélek semmit. Amíg lehet, odázzuk. Könnyebb így. Aztán rátérünk az autórádiókra. Ez kicsit jobban az asztalom, mint a fülesek, bár tény, hogy ezt a témát is épp csak ugatom, így annyira hasznos tanácsokkal tán nem fogok tudni szolgálni, mint Milly nekem. - Majdnem sablon mind. Van din1-es meg din2-es, de az csak a külső házára vonatkozik. A bekötését egy szerelő bármelyiknek tudja szabványossá változtatni, szóval akár választhatsz te is. Ha régebbi autód van, akkor azzal pláne nagy a szerencséd, akkoriban nem gyártottak még ennyifélét. A mostaniakon van csak navigáció például, ami bonyolítja a bekötést, de ha nem olyat akarsz, akkor azért könnyebb a dolgod. Amúgy igen, egy szerelő biztosan jobban és egyszerűbben fog tudni választani. Vagy legalább elmondja milyet vegyél. - Mosolyodom el. - Nem sietek sehová. Megvan még vajon az Alaska Co.? - Morfondírozom el ezen. - Meghívlak. - Jegyzem, mielőtt bármi más eszébe jutna. Ha nem akar mégis rádiót venni, akkor a két fülhallgatóval orientálódunk el a pénztás felé, s amint kifizettem, felőlem már mehetünk is kávézó-iránt.
//Váltsunk helyszínt, vagy se? Nekem mindegy (lusta voltam megnézni, hogy szabad-e a kávézós topic, szal pláne :"D) igazából. //
- Igen, tényleg - bólintottam határozottan. - De már elég rég nem a születési nevét viseli, a múltjáról sem beszélt sokat, hiába kérdezgettem, csak annyit sikerült megtudnom, hogy lengyel földön született - az Elhívásom után avatott be és mesélt arról, hogy nem egészen olyan gyökerekkel rendelkezik, mint amiről régebben mesélt. Nem faggatóztam egy idő után, mert látszott rajta, hogy nem túl kedvesek neki az emlékek, úgyhogy megelégedtem azzal a cseppnyi információval. - És ha én megkérdezném, akkor nekem elárulnád az eredeti vezetékneved? Eskü nem fogok nevetni! - csapom az egyik kezem a szívemre, a másikat pedig magam mellett emelem meg kicsit, még komoly arcot is igyekszem hozzá vágni. Tényleg nem nevetném ki, ami azt illeti, de most már kíváncsi vagyok, főleg, hogy így beharangozta a dolgot. - Köszönöm, ez valóban szerencse. Azt hiszem - jelent meg egy őszinte görbület az ajkaimon, hiszen jól estek a szavai. - És remélem tényleg így lesz - majd a jövő úgyis eldönti, az emlékezés pedig.. Attól függ, mire kell emlékezni, de amíg csak a fiatal éveimre, addig minden rendben van. Látom a tekintetében a kérdést, mégis elfordítom róla a sajátomat. Még nem állok készen rá, hogy beszéljek róla, pedig lehet sokat segítene. A kérdés mellett viszont azt is látom a szemeiben, hogy meghallgatna, ez pedig elmondhatatlanul jól esik. - Nem csak te szerintem - szalad szélesebbre a mosoly az arcomon, mert egy-két kütyüvel bizony nekem is meggyűlik a bajom. De nem is ez a lényeg, inkább a fülhallgatókról igyekszem mesélni neki, mert abban azért egészen jártasnak mondom magamat. - Én sem hallottam túl sok helyen így, de hát na, szerintem tökre úgy néz ki - vonom meg a vállam egy mosollyal az arcomon, azt meg, hogy miért pont így látom, talán jobb, ha nem kezdem el elemezni. Inkább leakasztok két verziót is, válasszon belőle, csak egy apró bólintás, ahogyan mindkettő a kosárba kerül, így a tuti. - Ó, pedig azok nagyon menők! Kár, hogy már ritkaságszámba mennek - nem mondom azt, hogy a mostaniak nem jók, de a megszokásait elég nehezen vetkőzi le az ember, no meg ott van az előbb már megközelített modernizációs dolog is. Az első Őrzők beköltözéséről való rövidke ténymegállapítását hallva most rajtam a sor, hogy felnevessek, rövid, inkább kuncogásnak nevezhető nevetéssel. - Hát ebben van valami, azt kell mondjam! Oké, nyilván értem, miért praktikus mindez, de szerintem egy hotelből is tökéletesen lehetne kivitelezni a dolgokat - merengek el egy picit ezen az eshetőségen, hiszen mennyivel kényelmesebb volna úgy élni! Oké, egy hotelben sem kellemes évekig, de azért mégiscsak más, mint egy ablaktalan alagsori szoba. - Atlantában egyébként a nagy városi könyvtár alagsora szolgált ilyen célokra - ha már Cartagena is szóba került, akkor én is megosztom a tapasztalataimat. Bár ezen kívül is jártam még egy-néhány Protektorátusban, de egyik helyen sem töltöttem annyi időt, hogy be akarjak költözni a főhadiszállásra, ráadásul annyira beleolvadni sem akartam az ottani életbe, tökéletesen megfelelt egy kis albérlet. - Ohh, hát ezt sajnálom - fordítom el róla a tekintetem, hiszen tényleg kár, hogy nem rajta múlik, de valamiért úgy érzem, elég beletenyerelős megoldás volna, ha egyből rákérdeznék, hogy miért nem. Úgyhogy csak marad a halvány mosoly és a kedves pillantás, ahogyan ismét rátekintek, pont úgy, ahogyan az előbb ő. Ha szeretne beszélni róla, itt vagyok, szívesen meghallgatom. - Így van! Szeretem a pozitív hozzáállást - főleg, mivel az utóbbi időben nekem rettentő nehezen ment az ilyesmi, de igyekszem, most már egészen jó vagyok benne, azt hiszem. - Remek, köszönöm - bólintok aprót, hiszen nyilván máshogyan is kideríthettem volna, de így legalább nem kell utánajárnom az információnak. - Van, ami ezek szerint nem igazán változik - azért az szép teljesítmény, már az én időmben is ő vezette a Pitet és még mindig így van. Tényleg szeretném felkeresni valamikor, csak még nem tudom, mikor. Egyelőre jó volna itt elrendezni a dolgokat, a többi meg majd alakul. - Oké, az elmondásod alapján nem tűnik olyan bonyolultnak. Segítesz akkor választani? - bökök hüvelykujjammal hátrafelé a vállam fölött, nagyjából az autórádiók irányába. - Ha már eljöttem ezért, ne menjek haza üres kézzel! - nyilván kérhettem volna egy eladó segítségét, de most már mindegy, Nigel magyarázata alapján tényleg nem tűnik túl vészesnek a dolog. - És nem szükséges a navigáció, papír alapú térkép párti vagyok, ha úgy adódna a dolog - bár egy jó ideig most nem tervezem a mászkálást, Anchorage-ba meg csak nem lehet olyan nehéz átjutni! Itt, Fairbanks-ben, illetve a másik városban pedig könnyedén kiigazodom, hiszen évekig éltem mindkét helyen, szerencsére elég jó a tájékozódó képességem. - Ez az, szuper! Szerintem megvan. Legalábbis öt éve még megvolt, amikor utoljára errefelé jártam - osztok meg egy olyan információt is, amit lehet egyelőre nem kellett volna, de ez nem titok, erről igazándiból szívesen mesélek, ha rákérdez. - Köszönöm, igazán kedves tőled - nem fogom visszautasítani, én még abban a korban nőttem fel, amikor igenis sokat jelentett, ha egy férfi meghívott egy nőt egy italra, kávéra, akármire, szóval nagyra értékelem az ilyen apró gesztusokat. - Intézzük akkor el azt a rádiót és felőlem mehetünk is! Szívesen elsétálok az Alaska Co-ig, ott még kényelmesebb is, mint itt a bevásárlóközpontban - mivel még mindig nem szeretem a túlzottan tömeget és ricsajt, ezért én a cukrászdára szavazok, régen is sokat jártam oda, kellemes kis hely. Úgyhogy ha Nigel segít kiválasztani a rádiót - amit egyébként teljes mértékben ráhagyok, egyszerű fekete legyen és kész -, akkor felőlem fizethetünk is, hogy az előbb említett kávézó felé vegyük az irányt.
// Szabad az Alaska Co., szóval szerintem átmehetünk //
Mosolyogva fogadom, ahogy fogadkozik. Nem nézem ki belőle, hogy kinevetne, így magamba nyelem minden fájdalmasságát a névnek, s elmondom neki a születési nevemet. - Andrzej Mihau Pasternak néven láttam meg a napvilágot. - Válaszolok, majd inkább visszatérek az édesanyja kérdéskörére. Furcsa, hogy ennyi éve ismerjük egymást, de sose került szóba közöttünk, hogy ilyen téren földik vagyunk. Nem, mintha változtatna bármin. - Eszerint soha nem beszélt hozzád lengyelül? Mennyi idős? - Teszek fel egy kérdést, mely talán irreleváns, de mégis eszembe jut arról, hogy nem szívesen beszél a múltjáról. Nem feltételezem, hogy ugyanazért tagadta volna meg a múltját, amiért én, de mégis, hogyha a háború sűrűjében élte élete meghatározó éveit talán okot találhatok arra, miért is nem osztotta meg lányával a születés jogán összeszedett örökséget. - Ebben teljesne igazad van, tényleg olyan, mint egy agyszívó szörnyeteg. - Nevetem el magam kissé karcosan, szemlélve az említett ketyerét. Jókedvem csak fokozódik attól, ahogy a fejhallgatóra reagál. - Nos, szegény már nem olyan menő, mint inkább szakadt és lelakott, de tény, hogy van egyfajta jobb napokat megélt bája neki. Mostanában ahogy látom - Siklik tekintetem a fülhallgatósoron a fejhallgatók felé. - újra divatba kezdenek jönni. Hiába, a történelem ismétli önmagát. Csendesen nyelem magamba azt a nézetemet, mely folytatása lehetne az előbbi mondatomnak, s arra utalna, hogy azért mindenben lehetőség szerint ne ismételgesse önmagát a történelem. Nem hiányzik még egy világháború például. - Egyik részről igen, másikról nem annyira. És errefelé egyébként is, a hotelek egészen más fennhatóság alá tartoznak, ahogy hallottam a híreket. - Jut eszembe a falka, amelynek tagjait nem ismerem, s akik érkezését csak a madarak csiripelték, hogy úgy ne mondjam. Nincs hozzájuk se pozitív, se negatív közöm, így nem is emlegetem őket tovább. - Na meg egy egyetemi pincéből nem kell kiebrudalni a megszállni kívánó civileket. Van ennek némi haszna azért. - Teszem még hozzá. - Hű, az jól hangzik. Szeretem a régi könyvek illatát. - Sose jártam még Atlantában, de lehet el kéne látogassak egyszer oda. Pedig sokfelé vittek az évek Spanyolország előtt, de az valahogy kimaradt. - Hát ez legalábbis valóban nem. Bár a hogylétéről nem tudok beszámolni, személyesen nem találkoztunk. - Jegyzem. Azt nem hazudom, hogy személyesen nem volt szerencsénk összefutni, mert szerintem a szerencsének vajmi kevés köze lenne a találkánkhoz, ha megvalósulna. - Persze, nagyon szívesen! - Ajánlom magam, s már bele is vetem magunkat a rádióválasztásba, hogy a szerzett holmikkal felszerelkezve indulhassunk a kávézó felé, abba nem hagyva - maximum a fizetés idejére - a beszélgetést.
[Mert a folyosók-topic foglalt és itt egyébként is stílusos]
Mindent tudni akaró fajta vagyok, éppen ezért is mozdulok ki legalább hetente egyszer a bázisról. Addig óhajtom ezt tenni, amíg fel nem térképezem - újra - a várost annyira, hogy már ne kelljen a képes felemet odatolni valahova, akkor is tudjam miről beszélnek nekem. Éltem itt, de akkor nem hivatalos minőségemben, s nem éppen a terepszemle volt a feladatom. most viszont más a leányzó fekvése, hát itt vagyok. A plázák olyannyira távol állnak tőlem, amennyire távol csak állhatnak, épp ezért itt akartam kezdeni, hogy lehetőleg soha többé ne kelljen erre keveredjek. Nehezen tudom elképzelni ugyanis az okot, ami ide tudna vonzani. A bázison van bevásárlási lehetőség, ruházat, élelmiszer, minden ami kell. Ez tehát maradjon csak a civilek találkozási helye. Nyakkendőt nem kötöttem, de ing van rajtam az egyszerű, kék farmer korcába tűrve. Rajta zakó, az ing alatt fehér póló, aminek nyaka kilátszik a lazán kigombolva hagyott, fehér felsőrész alól. A taktikai bakancsot sima, mezei túrabakancsra cseréltem, ünneplőcipőbe csak akkor bújok, ha muszáj, ha a sötétkék egyenruha mellé kötelező. A bőrkabát, amit viseltem odakint most a vállamon függ, mutatóujjam van akasztva a nyakához varrt címkébe, így tudom hanyagul magam mögé lógatni azt, miközben a liftbe szállok. Udvariasan előreengedem a hölgyet, aki szintén a felvonót szemelte ki magának, majd midőn becsukódik utánunk a liftajtó, féloldalasan felé fordulok. - Hányadikra lesz? Ha választ kapok, akkor megnyomom a gombokat az emeletek sorrendjében. Én a másodikat szemeltem ki magamnak, azt mondják ott van a képregénybolt. Ha másra nem is, arra azért kíváncsi vagyok. Nem révedek túl sokat a hölgy arcára, így egyelőre semmi jelét nem adom annak, hogy bármilyen szinten ismerős lenne számomra. Csak egy a sok rohangáló közül, s mivel nem áll érdekeben, nem veszem vonásait górcső alá.
Teljesen el voltak kalandozva a gondolataim. Nagyon bosszantott, hogy egyből az első napon sikerült tönkre tennem a telefonomat. Oké, nem a legújabb modell volt, de azért eléggé a szívemhez nőtt már, és csak imádkozni tudtam azért, hogy az adatokat sikeresen lementsék róla az okosok. Mondjuk úgy, hogy nem indult hát túl jól az alaszkai életem, de még ez sem szeghette kedvemet. Inkább csak kellemetlen volt, hogy csere telefonnal kellett rohangálnom. Ráadásul, ma reggel közölték velem, hogy vissza kellett küldeniük a központi üzletükbe a készüléket, ami történetesen a plázában kapott helyet. Egyelőre nem vágytam túlzottan oda, noha szerettem nézni az embereket, és most minden olyan új volt még nekem. Megvolt a maga izgalma a helyzetnek, még ha nem is örültem annak, hogy a kis szerviz helyett, amibe betértem pár napja, most bolyongni kell majd egy bevásárlóközpontban. Ha már itt voltam, gondoltam feltérképezem magamnak, de először csak célirányosan szerettem volna megtalálni azt, ahol a csodatevő szerelők őrzik az én megszokott kis telefonomat. Még akkor is próbáltam felidézni magamban a parkolóban látott térképet, amikor beszálltam a liftbe. Annyira erősen koncentráltam, hogy először fel sem fogtam a nekem szegezett kérdést, sem pedig azt, hogy már nem vagyok egyedül. Automatikusan csak beszálltam a felvonóba, és néhány másodpercbe beletelt, mire kapcsoltam. - Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül, mivel rajtunk kívül nem volt más a kis kabinban, ergo biztosan nekem szólt a kérdés. - Ó, az elsőre. - mosolyogtam rá barátságosan a férfira, de szinte egyből el is bizonytalanodtam. - Vagy... talán a második? - saját magamtól is csak kérdeztem, a számról le is konyult a mosoly, ahogy próbáltam felidézni magamban az üzlet helyét. - A fenébe... - dünnyögtem az orrom alatt, szemeim összeszűkültek egy picit a koncentrálástól. - Ne haragudjon, de egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, hol is van az a fránya bolt. Az elektronikai. - tettem hozzá, hátha az ismeretlen férfi nálam jóval tájékozottabb. Nem bántam volna, ha így van, ezt be kell vallanom. - Megnéztem ugyan odalent a térképet, de elfelejtettem, túl sok itt az üzlet. Eleve nem is ide adtam be... - dünnyögtem magam elé, hogy azért mégse nézzen már olyan ostobának, hogy jártam már ott, és mégsem találok vissza. Mondjuk, igazából azt sem tettem hozzá, hogy a telefonomért mennék, mivel nekem teljesen magától értetődő volt, hogy arra gondoltam. Valószínűleg totálisan szétszórtnak tűnhettem, de nem zavart. Általában ilyen voltam, főleg addig, amíg még nem mozogtam olyan magabiztosan az új helyeken. Egy idő után már nagyszerűen el fogok boldogulni, az már egyszer biztos!
// Saaajnálom o.O ezer és egy bocsánat a mínuszért, a telefonom önálló életre kelt, ne haragudj!!! szó sincs róla, hogy ne tetszett volna!! //
Nem értem a visszakérdezés apropóját, de felfogom úgy, hogy bizonyára ő is csak valami hóbortos valaki. Igazából nincs is ezzel semmi aj, addig, amíg nem az én ismerőseim csinálják. Sose bírtam elviselni, hogyha valakinek mániája volt a szertelenséggel felhívni magára a figyelmet. - Rendben! Szólalok meg, s megnyomom a gombot, amit mondott. Első. Az jó, én is éppen odafelé tartok, így legalább nem kell kétszer nyomkodjak, s az esélye sem lesz meg annak, hogy valaki beszálljon még mellém, miután a nő kiszállt. A gomb már megnyomva, meg fogunk állni az elsőn, szóval mire kitalálja, hogy talán mégsem jót mondott, már a mindegynél járunk. Komolyan nincsen nekem semmi bajom az emberekkel, de ez a nő kezd kis dózisban is sok lenni. - Én kiszállok az elsőn, ha gondolja utána nyomja meg a másodikat. Vagy.. Kérdezném, hogy tudok-e segíteni valamiben, hiszen nem a barlangból szabadultam, de az egyszemélyes műsor hamar elér odáig, hogy ne legyen értelme a feltett kérdésnek. Engesztelődött sóhajjal fordulok a kisasszony felé, épp azzal egy időben, hogy furcsát rázkódik a lift alattunk két emelet között. - Az elektronikai szintén az elsőn van, a könyvesbolt mellett. Mindig az első gondolat a jó, azt szokták mondani. És ha valakire haragszom, az maximum ebben a helyzetben ez a lift. Őrület, hogy mennyire szeretik elmismásolni a karbantartást az ilyen plázák. Morcosan veszem tudomásul, hogy a masina nem akar tovább működni, s a célnál alább sikerül megálljunk. Persze itt az ajtót sem tudja kinyitni, ami logikus. De bent ragadni egy üvegliftben egy ismeretlennel legalább annyira agyvízfőző, mintha egy ismerőssel tettem volna ezt. Bazári majomnak érzem magam. És remélem, hogy a nő nem klausztrofóbiás. Elég nekem, hogy láthatólag indiai..
Én az égvilágon semmit nem érzékeltem abból, hogy idegesíteném a másik felet. Már csak azért sem, mert nekem elég szokatlan lett volna a dolog, lévén, nem szoktam másokat idegesíteni. Legalábbis eddig még egyszer sem kaptam ilyesfajta ráolvasást a fejemre, ami azt hiszem, hogy határozottan pozitív. Ráadásul, mivel most teljesen elmerültem a gondolataimban is, így pláne nem zavartattam magam miatta. Mondjuk amúgy sem szokásom, én már csak ilyen laza nőszemély vagyok. Mindenféle téren. - Ez meg mi volt?! – kérdeztem kissé rémülten, vagy inkább bosszúsan. Egyelőre még én magam sem tudtam eldönteni, de az biztos, hogy nem volt jó előjel a furcsa rázkódás. Figyelmemet végül a megkapott válasz vonta el, ezért a férfi felé fordultam, érdeklődő tekintetemet egyenesen rászegezni. – Igen, ebben igaza van! – mosolyodtam el megenyhülve, és még bólogattam is mellé, hiszen sokszor tényleg az első gondolat az, ami végül helyesnek bizonyul. Én mondjuk általában a megérzéseimet követtem, amik előfordult, hogy tévútra csaltak. De hát semmi baj nincs ezzel, előfordul. Ahogyan az is, hogy a gépek meghibásodnak. - Nem mondja! – csodálkoztam rá, bár teljesen hihetőnek tűnt. Az emberek tényleg szeretik az utolsó pillanatig halogatni a dolgokat, aztán a végén el is felejtkeznek róluk. Mondjuk a karbantartást szerintem nem kellett volna ennyire lazán kezelni, ebben egyetértettünk. – Gondolja, hogy végleg leállt alattunk? – elhúztam a számat, miközben körülnéztem a kis fülkében. – Még soha nem ragadtam bent liftben, nem is tudom pontosan, hogy mit kell tenni. – vallottam be őszintén, de azért nem kellett félteni. Általában feltaláltam magam elég könnyen és gyorsan. Most is már a leírást böngésztem, hogy mit kell tenni baj esetén, melyik telefonszámot kell hívni. - Magának van a telefonján térerő? – érdeklődtem néhány pillanat elteltével. – Úgy látszik, hogy az én cserekészülékem nem a legszuperebb darab. – tartottam fel a régebbi gyártmányú telefont. Nem mondom, hogy őskövület, de nem állt távol tőle. – Nem tudom felhívni ezt a számot, de ön talán megpróbálhatná! – vetettem fel az ötletet, miután a gombok feletti leírásra böktem. Ott le volt írva a karbantartók száma, meg mindenféle dolog, hogy mit kell tenni. – Ez az ittlét nagyon rosszul kezdődik… - szusszantam kissé letörten, hátammal a falnak támaszkodva. - Már történt ilyen magával máskor is? – csak azért kérdeztem, mert egyrészt elég higgadtnak látszott – bár én sem kezdtem éppen pánikolni -, másrészt szerettem volna beszélgetni, ha már együtt ragadtunk be erre a kicsi, szűkös helyre. Én ilyen vagyok, szeretek barátkozni, és általában elég közvetlenül viselkedek még az idegenekkel is. Most pedig ki tudja, hogy mennyit kell majd várnunk arra, hogy kimentsenek bennünket. A filmekben nem mindig történik zökkenőmentesen, de nekem bőven elég volt ennyi izgalom mára.
-Végleg semmiképp, de egy időre biztosan. A rángás mértékéből ítélhetően ez elromlott, hát meg kell várjuk, amíg a technikusok úrrá nem lesznek a problémán. Osztom meg vele nézeteimet. Nő, tipikus nő. A végleg kifejezéssel olyan könnyedén dobálóznak, pedig tapasztalatom szerint nem akarják annyiszor valaminek a totális végét, mint amennyiszer bevonzzák ekképp. -Nem vagyok biztos benne, hiszen nem én felelek az épület karbantartásáért, de mondjuk úgy, hogy láttam én már karón varjút. Sajnos manapság egyre inkább visszatérőben van az a nézet, hogy ami nem látszik, az nem probléma, vagy amiről nem beszélünk, az nincs. Tehát a pénz beszél, a kutya ugat, ergo ha valakinek érdeke eltitkolni a rossz állapotban levő lifteket azért, hogy ezzel másutt nagyobbat kaszáljon, az meg fogja tenni. És amíg nem szól érte senki, addig meg is teheti. Aztán tessék, ez a vége. – célzok ezzel szorult – beszorult, szó szerint, vagy inkább beakadtnak is lehetne mondani – helyzetünkre. Ha már így idekeveredtünk, akkor végigmérem a nőt, akivel összehozott az elektronikai csőd. Kissé ironikus egyébként, hogy éppen egy elektromos kütyü szaküzletét keresve szoruljon be a liftbe, de nem gondolom túl. Ha innen nézzük, s azt vesszük, hogy neki van oka itt lenni, nekem akkor sincs és egyébként sem hiszek a spirituális világnézetben. Még akkor sem, ha őrző vagyok. Nem véletlenül, lettem harcos, s nem mágus. -Még nem ellenőriztem. – szájhúzásom annak a belső kényszernek szól, hogy mindenben szeretek naprakész lenni, márpedig így kínos, hogy a nő hívja fel a figyelmemet arra, hogy a telefonomat ellenőrizzem. -Van, de elég gyenge a jel. Esetleg megpróbálhatnánk felhívni a karbantartást. Látja a panelen a telefonszámukat? Le tudnám én is olvasni, de annyira megszoktam már, hogy feladatokat osztogassak, hogy szinte zsigerből jön a majdnem-felszólítás Jackie felé. És nem is nyúlok mellé, mert ő is ugyanerre jut, így esik meg az, hogy egyszerre sikerül beszéljek vele. További strigulák a kínos táblán. Ez határozottan nem az én napom. -Diktálja! – szépítek, már legalábbis az ázsiómat illetőn. Egyébként nyilván nem szimpatikus tulajdonság, hogy ráparancsolok, de akárhogy is, amennyiben mondja a számjegyeket, úgy pötyögöm őket, hogy aztán a fülemhez tartsam a készüléket, s várjam, hogy kicseng-e. -Van esetleg pánikbetegsége, klausztrofóbiája? – eddig Jackiehez szólnak a kérdéseim, de ezen a ponton megszólal valaki a vonal túlsó oldalán, így a továbbiakban a hangnak ecsetelem nagyon hidegen és szakszerűen a helyzetünket. Végül egy igen kurta, morcos hangvételű beszélgetés után kinyomom a telefont. -Majd jönnek, de most a technikusuk más helyszínen van és beteget jelentettek sokan. Várjunk türelemmel, egy-két óra és küldenek valakit. Azt nem teszem hozzá, hogy mennyire inkompetensek társasága ez így. Inkább próbálok a többi kérdésre reagálni, ne tűnjek már kőbunkónak azért. -Nem, még soha. Általában nem járok plázákba, de most kénytelen voltam kivételt tenni. A bázison pedig esélytelen, hogy meghibásodjon valami ilyen szinten. Ott ezért a fejét veszik a műszakis kollégának. Mi a neve? Ha megölnek se tudnám megmondani, hogy kérdeztem-e már. Van az a rossz tulajdonságom, hogy csak arra figyelek, amire nagyon muszáj. Már legalábbis a civil életemben. Elég összeszedett vagyok katonaként, az a pár nap civilség megengedi nekem, hogy figyelmetlen legyek. És egy liftbe szorulva valahogy ösztönösen elhagyom magamból a katonát. Mégse a hadsereget égessem már, képletesen se, sehogy.
Bevallom, azért nem voltam teljes mértékben nyugodt a kialakuló helyzet miatt. Pedig soha nem volt problémám az ilyesmivel, egyszerűen csak nem voltam hozzászokva az efféle történésekhez. Egyébként vegyült legalább némi izgalom a napomba, még ha más formában is el tudtam volna képzelni. - Mármint úgy értettem, hogy hosszabb távra. – javítottam ki magam, hiszen nyilván nem áll le végleg, vagy legalábbis mertem remélni. – Remek… - szusszantam egyet hosszasan, méregetve a lift belsejét. Önkéntelenül is körbefordultam, hogy felmérjem úgymond a terepet, aztán a tekintetem visszatért a legújabb ismerősöm felé. – Attól tartok, hogy igaza van! – sóhajtottam lemondóan, beletúrva egy pillanatra a sötét tincseim közé. Néhány idegesítően belelógott a látóterembe, ez pedig rontotta az összképet, amit próbáltam alkotni a férfiról. – Valószínűleg itt is ez történhetett, de most már nem fogják tudni eltitkolni. – állapítottam meg roppant elmésen. Egyébként az is lehet, hogy ez merő véletlen, és nem állnak ilyen piszkos ügyek a háttérben, de azért én is elképzelhetőnek tartottam. - Az ilyen áruházi lifteket szerintem még sűrűbben kellene karban tartani, mint a lakóházakban lévőket. – nem voltam teljesen biztos benne. Lehet, hogy ostobaságokat beszéltem, de nekem ez tűnt logikusnak. Márpedig, ha erre a következtetésre jutottam, szerettem volna megosztani a társaságommal is. Úgyis egymásra voltunk most utalva, és úgy tűnt, hogy jó darabig még így is marad az állás. – Akkor megtenné? – fordultam hirtelen felé, tekintetem kérlelő volt, és türelmes. Nem akartam megmondani neki, hogy mit csináljon, inkább tényleg csak kérésnek szántam. Annál előrébb lennénk, hátha az övével szerencsénk lesz. - Hála az égnek! – megkönnyebbülten nekidöntöttem a hátamat a felvonó falának, amikor kiderült, hogy térerő legalább van. Nem voltunk teljesen elveszve, még ha úgy is tűnt elsőre. Máris bizakodásra adott okot számomra. – Rendben! – bólintottam, mielőtt újra egymás szavába vágtunk volna véletlenül. Nem tetszett egyébként a hangnem, ezt a tudtára is adtam egy kelletlen fintorral, ha esetleg figyelt. Nem úgy tűnt, mint akit különösebben érdekelne, vagy meghatna a dolog, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Miután lediktáltam neki precízen, és kétszer is ellenőrizve a számot, türelmesen vártam volna, hogy mi történik. Mivel meglepő módon, ezúttal ő tett fel kérdést, így gyorsan megragadtam az alkalmat, és már válaszoltam is egy hevesebb fejrázással. - Nem, vagy legalábbis eddig még soha nem jött elő. – mondtam őszintén. Ez volt talán a szerencsénk. Ha efféle betegséggel küzdenék, valószínűleg én már vagy elájultam volna, vagy annyira pánikba esnék, hogy az őrületbe kergetném vele. Ehelyett egész lazán vettem ezt, és próbáltam rájönni, hogy mit mondhatnak a vonal túlsó végén, ugyanis végre felvették. Bennem még élt a remény, hogy rövid időn belül kijutunk innen, de hamarosan rá kellett döbbennem, hogy hiú ábránd volt csupán a részemről. – Miért is ne máskor lenne mindenki beteg?! – költői kérdésnek szántam, egyszerűen csak kicsúszott a számon felháborodásomban. - Egy-két óra?! – kicsit megugrott a hangom, ahogy hitetlenkedve visszakérdeztem. Igen, elsőre is tökéletesen hallottam ám. – Te jó ég, és addig itt kell üdülnünk? – kerekedtek el egy kicsit a szemeim, amiket szinte azon nyomban le is hunytam pár pillanatig, hátha így megnyugszom valamelyest. – Bázison? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Szóval katona! – újabb briliáns következtetéseim egyikét vontam most le. – Így már érthető ez a parancsolgató stílus! – bólintottam egyet, mint akinek a fejében felgyulladt az a bizonyos villanykörte. Nem igazán zavartattam magam amiatt, hogy esetleg bunkó volt a megjegyzés, ez volt az igazság. - Ja, egyébként Jackie vagyok! – nyújtottam felé barátságosan a kezemet. – Jackie Sures! És maga? – ha elfogadta, akkor megráztam a kezét. Csupán pár pillanatig bírtam csendben maradni. – Tudja, egyszer pár hétig én is éltem egy bázison. Egészen érdekes, hogyan telik ott egy nap… - elgondolkozva meredtem magam elé, elmerengve az emléken.
- Értem. - konstatálom, hogy mire vonatkozott a megjegyzése, udvariasan nem is hagyom válasz nélkül, de magamban úgy gondolom, hogy amennyire az előző végleget felesleges volt tenni, úgy ezt is. Szószaporítás és a sok beszédnek sok az alja elvén léve nem szeretem az ilyet. Alkalmazom, mert van, akinél azt tapasztalom, hogy csak így lehet vele kommunikálni, de ez inkább már csak az emberismeretemből - emberkiismerésből - vizsgám és nem abból, hogy miként kedvelek társalogni és milyen mintákat tartok követendőnek a magam részére is. - Eltitkolni semmiképp, de mit gondol, milyen következményei lesznek? Panaszt akar tenni? Engem nem érdekel. Tele van az életem papírmunkával a bázis miatt, eszembe nem jutna egy áruházi lift kapcsán palávert verni. Az viszont érdekelne, hogy mit gondol erről a nő. Ez is egyfajta tapasztalás lenne számomra, márpedig a tapasztalatokból lehet építkezni a jövőre nézve, én maximálisan így gondolom. - Valószínűleg igaza van. Nagyobb idénybevételnek vannak kitéve. Bólintok egyetértőn, miközben már a telefon a kezembe kerül, s a nő nyilvánvaló - a siket is hallaná - ellenérzéseivel körülölelten megkapom a számot, s elintézem a hívást. Aki olyan hivatást választ, mint az enyém, az nem lepődik meg azon, hogyha mások nem szimpatizálnak a viselkedésével. A fintorát így bár észlelem, de nem nehezményezem és el se jut addig, hogy felháborítson, vagy egyáltalán bármilyen érzést kiváltson belőlem. Intézem a dolgomat: telefonálok. Aztán nagyon praktikusan közlöm vele a kapott információt, s közben megkérdezem azt is, számíthatok-e arra, hogy rosszul lesz hirtelen. A felkészületlenségnél semmi sem veszélyesebb az életben. - Állhat is, ha gondolja. - a hülye kérdésre hülye válasz "mindegy" tipikus esete, meg azé, hogy mondandóm nem azért szalad ki a számon, mert feltétlenül nekem van szükségem rá, hanem azért, mert ha már felvettem, akkor fenn szeretném tartani a kommunikáció fonalát. - Az vagyok. - majdnem, hogy egy mi sem természetesebb féle mosolyra is fakadok, de ilyen messzire azért nem ragadtatom magam. - Talán sértette az önérzetét, kisasszony? - kérdezek vissza arra a megjegyzésre, amit sikerült elejtenie. Mindig vicces, ha a szög kibújik a zsákból a foglalkozásom és stílusom párhuzamát illetőn. - Mark Sherwood. A rang és rendfokozatomat nem közlöm vele, úgyse tudná eszik-e vagy isszák, civilben vagyok. Határozottan és erősen - nem finomkodva csak azért, mert nővel van dolgom - rázok kezet vele. - Ön pedig a jelek szerint a városi értelmiség körébe tartozik. - jegyzem meg a kézfogást követőn. Tudtommal az ellenkező neműek között mindenféle testi érintkezés tilos az indiaiaknál, s bár a neve és a külleme alapján is lehet, hogy rosszul ítélem meg a származását, azért a megjegyzés kipergett fogaim kerítésén. Riposzt a kelletlenségért a szigorúságom kapcsán. Finom, de érzékletes. - Mit keresett egy katonai bázison, s ha szabad tudnom, melyik is volt az?
Kezdőlap
//
//
//
