A nyomozónő hozzám intézett kérdésére épp csak széttártam egy-egy kávét egyensúlyozó karjaimat, ahogy felém fordult. Ötmillió forintos a kérdőjeles mondat, s remélem költői is egyúttal, mert válasz gyanánt inkább felé nyújtottam az egyik kávét. Úgyis tudta, mi dolgom erre - szerintem meg volt róla győződve, hogy még nálam is jobban - így hát kár ragozni. Épp csak oldalt sandítottam a fiatalabb zsarura, mikor a nő hozzá intézte szavait, figyelmem ezt követően már ismételten Madisoné volt. - Minden egyes alkalommal szívesen meghallgatom, ha szeretné, ami azt illeti... - Válaszom közepette önkéntelenül is eleget tettem a kérésének és határozottan léptem egyet hátra. Volt valami a hangsúlyában, ami végett gondolkodás nélkül engedelmeskedtem neki, s ami más helyzetben még be is indított volna talán bennem valamit, ám most elég volt metsző pillantásával szemközt találnom magamat, hogy a kikívánkozó kéretlen megjegyzés helyett csupán számhoz emelem a saját kávémat és belekortyolok. Nincsen jó kedve, nem is értem, mitől lenne mondjuk. Kérdésére, hogy honnét tudok az esetről, nem válaszoltam azonnal. Minden bizonnyal megvan a maga teóriája ezzel kapcsolatosan is és pechemre, nem járhat vele messze a valóságtól, még, ha a rendőrségi "téglánk" nem is az én besúgó emberem volt, hanem a protektorátus egyik másik informátora. Én pedig nem akartam gyanúba keverni Mandyt, ekképpen kellett pár pillanat, hogy a bevitt koffein beüssön és érdemi válasszal is tudjak. A nyomozónő tekintete láttán borostás képemre önkéntelenül is fáradt, reggeli mosoly kúszott itt a kávéspoharak feletti szemezés közepette. - Na, ne nézzen így..! Még a végén azt hiszem, szemmel próbál verni, pedig semmi rosszat nem tettem, igazán. - Csendül békítően hangom és lőn, nem térek ki a válaszadás elől sem, úgy fest. (Leért a kávé.) - Megvannak a magam kapcsolatai a Nemzeti Parknál és a Vadásztársaságnál is, ez egy kis város. Ráadásul... az egyik emberem tegnap előtt készített interjút egy helyi tengerbiológussal. - Fűztem hozzá a számomra is kellemetlenül valós információt. Pontosan tudtam, miképp hangzik ez pont az én számból, de hát mindenki a sajátjait védi elsőként, nem igaz? - Úgyhogy muszáj volt ide jönnöm, hogy lássam ki az. Ugye megérti? - Tekintettem Madisonra áthatóan világos pillantásommal, noha tippre rohadtul messze volt a megértéstől, így hát folytattam: - Ha nem ő volt az áldozat, hurrá. Amennyiben mégis, úgy még akár a segítségére lehetek, nyomozó. - Talán átlátszó volt a próbálkozásom, de nem mondhatta rám, hogy ne adnék is cserébe valamit. Tudom én, hogy megy ez. Ha szeretnél valamit elérni az életben, neked is nyújtanod kell érte pár dolgot cserébe - ingyen sosem adnak semmit, az csak a beetetés része a dolognak. - A játékszabályokat ismerem: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ééés lektorálhatja a cikket, mielőtt kimegy a világszőttesre és nyomtatásba. - Húzódott finom, féloldalas mosoly képemre futólag. Ez volna hát az ajánlatom a maradásomért és némi információért cserébe. Eskü, még csendben is maradok, ha úgy kívánja, hisz pontosan ismerte már, milyen megátalkodottul idegesítő tudok lenni, ha arról van szó. Egyszer talán majd elnézést kérhetek mindezen viselkedésemért tőle... majd, ha már nem lesz titok előtte mindaz, mi körülveszi.
Általában egész normálisan és kedvesen kommunikáltam másokkal, de az elmúlt két hónap olyannyira felborította a bioritmusomat, hogy a kialvatlanság, a munkával járó stressz és az egyéb lelki gondok még belőlem is kihozták a hülye picsát. Talán ezt is gondolhatta a firkász, amikor ráförmedtem, de ennek ellenére egész jól állta a sarat, mi több, még egy pohár kávét is nyújtott felém. Persze, ha azt gondolta, hogy ezzel majd sikerül lekenyereznie, nagyot tévedett. Eszem ágában sem volt vele megosztani az információkat, még annak ellenére sem, hogy a kávét azért mégis csak elhalásztam az ujjai közül, s míg tekintetemmel bosszúsan fixíroztam, már döntöttem is magamba az éberséget adó feketét, s csak azt követően zúdítottam rá kérdésem. Meg voltam győződve róla, hogy ez a pasi valahonnan szedi az infót, vagy lehallgatja a rendőrségi rádiót, netán valamelyik csaja nálunk dolgozik. Az sem lepett volna meg, ha Sarah lett volna az informátora. Az a nő minden huszonöt és ötven közötti, jó vágású pasira rámászott. - Látom, jó kedve van – szúrtam oda, mert a szavak helyetti mosolya bennem feszültséget keltett. De mit is vártam? Prescott azért nem volt olyan hülye, hogy elárulja a két szép szememért azt, hogy honnan szerzi az infómorzsáit. - Még a végén el is hiszem – megcsóváltam a fejem, egyik kezem a csípőmre futott, s úgy fürkésztem tovább a férfi tekintetét, szuggerálva, hogy gyerünk, mondjon már végre valami használhatót. Aztán csak kibökte, hogy honnan szerezte az infót, de ezt némi fenntartással kezeltem. Végül is, meglehet, hogy valóban a vadász társaságtól kapott infót, egyértelmű és kézenfekvő lett volna. Bizonyára aki rátalált a testre, az hamar körbeadta a forródrótot. - David, hol van az, aki rátalált a testre? - kollégám már mutatott is a rendőrautó irányába, ott ücsörgött a pasas az egyik autó hátsóülésén. - Ne engedjék el, mindjárt beszélek vele – ezután újra Prescottra emeltem a pillantásom, aki ebből már sejthette, hogy alaposan ki fogom kérdezni azt a szemtanút. - Én mindent megértek. Látni akarja?...Tessék – valahol bosszantott a fickó, valahol pedig megértettem, hisz ő is csak a dolgát végezte. S ha nem lettek volna ilyen pofátlan újságírók, úgy dög unalmas cikkek jelentek volna meg az újságban. Ettől függetlenül továbbra sem díjaztam a tolakodását, sőt. Szemtelen egy fráter volt. A segítség felajánlásra nem reagáltam, inkább csk hagytam, hogy szemügyre vegye a holttestet, miközben narráltam, hogy mit láthat. - Egy torzó, leszakadt végtagokkal. Ez nem egy véletlen baleset, ebben biztos vagyok. Ráadásul a test már napok óta itt lehet az állapotából ítélve...szóval – ekkor megint szembe fordultam Prescottal. - Nem hinném, hogy az embere tegnap készített vele interjút, abban viszont segíthet, ha már így felajánlotta, hogy megadja ennek az újságírónak a nevét, címét és elérhetőségét – zsebembe nyúlva, előhalásztam a mobilom, hogy beírjam a jegyzetek közé az információt, már ha egyáltalán igaz volt, amit Prescott állított. - Nos Mr. Prescott? Ki is az Ön embere, aki tegnap adott interjút az immár három napos barátunknak? - utaltam ezzel a szerencsétlenül járt biológusra, s hangomból kiérezhette a firkász azt is, hogy nagyon nem tetszik a füllentése. Még ha nem is akart kiadni információt arról, hogy miként bukkan fel állandó jelleggel a legutóbbi ügyek kapcsán, attól még nem kellett volna ilyen kelepcébe húznia magát. Arról pedig egyelőre csak álmodhatott, hogy cikket ír majd az esetről, jelen pillanatban ugyanis gondolataim közt már ő is felkerült a gyanúsítottak listájára.
Ó, már rég elengedtem a kávéba vetett minden hitemet, amikor realizáltam, hogy Adams hangját hallom, ahogy túlharsogja a kollégáiét! De annyira még én sem voltam kegyetlen – kacc – hogy megfosszam a koffein áldásos hatásaitól eme hajnali időpontban. Ha pedig sorra venné fejben a nyomozónő, miféle fehérnépet láthatott korábban a közelemben, Sarah mellé (Aki bár rendkívül érdeklődő volt és kezes minden alkalommal, ha az őrsön akadt dolgom, még számomra is kissé túl… sok volt. Vagy kevés, attól függ, honnét nézzük.) Amanda és Joana neve kerülhetne fel a képzeletbeli listára. Míg előbbi szintén a rendőrség kötelékében tevékenykedett és közeli barátságot ápoltunk, addig utóbbit láthatta kizárólag oldalamon az elmúlt öt-hat évben közösségi eseményeken. A tetovált nőszemély a Riverboat Discovery Kikötő „fedélzetét” egyengette, én pedig az összes nyilvános fotón úgy nézek rá, mintha egy kölyökkutya épp most nyerte volna meg a jackpoton a főnyereményt. A szerelem borzalmas dolgokat hoz ki az emberből, de komolyan! Aprót szusszanok feszült megjegyzéseinek, nem veszem fel, sejtem, nem is nekem szólnak igazán, inkább a helyzet szüli őket. Púp vagyok a hátán és az a kellemetlen hírem van, még leszek is egy darabig, amíg meg nem kapom, amiért jöttem. Keldron nem szereti a félmunkát és ami azt illeti, én sem igazán. Bólintottam arra, hogy látni szeretném a szerencsétlenül járt kutatót. Hát ez könnyen ment! – Gondoltam, de a következőkben, ahogy Adams ellép a test maradványai felé, én magam pedig követem, sokkal inkább a „bassza meg” suhant át elmémen, folytonos ismétlődéssel. Láttam már halottat, nem erről van szó, de mind közül a vízihulla a legrusnyább. Arra egyszerűen nem tudsz felkészülni fejben, bárhogy is próbálsz... Ez meg még három – Három? Lehet négy. – darabban is volt mindennek a tetejében. Ó, igen, és a szag! Arról nem is ejtettem még szót. Önkéntelenül is orromhoz emeltem a kávéspoharat tartó kezemet, de beleinni nem tudtam volna az italba, ha késztetést éreztem volna rá, se. Hallottam, hogy a nő mellettem beszélt, de tekintetem mégis a torzón időzött, sérüléseit mérve fel. Mennyire precíz munka, mennyire tűnhet vadállat szaggatásának vagy sokkal inkább hat eszköz okozta sebnek a vágás, amivel eltávolították a kiálló részeket? - Tegnapelőtt. – Pontosítok csupán csendesen a nő szavaira, mintegy mellékesen. Felfogtam, amit magyarázott, ugyanakkor a helyzet feletti kellemetlenség érzetén túl enyém volt a bizonyosság is. Az emberem legalább biztonságban van, ami a gyanút illeti. Legalább ő. Rajtam, s főleg a jobb létre szenderült kutatón ez már aligha segít. - Juliette Boyton, gyakornok. A személyes adatait fejből nem vágom, de holnap bent lesz az irodában, ha beszélne vele, viszont… ez egy férfi teste. – Bökök állammal a megmaradt hústömeg felé, s most fordítom először arcomat, tekintetemet Madison felé, mióta csak idehozott a hullához. – Julie egy nővel készített interjút. Suzanne Richardson tengerbiológus az egyetemen, ellenőrizze ezt is nyugodtan. – Először érezhet őszinte megkönnyebbülést is felőlem ezzel együtt a nő, komollyá vált vonásaimon átsejlik a fáradt aggodalom múló fénye még némileg. Meglehet, nem teljesen mondtam igazat a nőnek ittlétem kapcsán, de hazugságok helyett jobb szerettem féligazságokkal dolgozni – pontosan a kelepcék minimalizálása végett. Hogy esetleg mindeközben én magam váltam volna egyik célpontjává, arról fogalmam sem volt. Elvakított az afelett érzett nyugalom, hogy holnap nem kell majd az egyetemista kiscsajt is még istápolnom, mert összeomlik a hírtől, hogy az interjúalanyát hajnalban a rendőrség legózta össze a mocsárból. Hacsak egyébként nem volt még kérdése Madisonnak, részemről eltávolodtam volna a testtől. Tényleg nem állt szándékomban a kelleténél jobban akadályoztatni a nyomozást. Akárhogy is, ha marasztalt, hát a romantikus ázotthús szagban, ha velem tartott, akkor némileg elviselhetőbb buké közepette fordultam felé. - Gondolja, hogy valaki direktbe megölte volna? – Már akkor eljutott az agyamig, amit mondott, mikor közölte, de valahogy előbbre való volt a megbizonyosodás. Most, hogy azt letudtam, már jöhettek a rutinkérdések részemről is, ha úgy tetszik.
Hosszasan szimatoltam a kezemben tartott műanyag pohárba, hogy a kávé aromája lengje át érzékszervemet, s egy kicsit elnyomja a bűzt. A drogériákba se véletlenül ácsorogtak egy pohárban azok a kávészemek. Persze így nem volt az igazi, hisz ez mégis csak egy lefőzött kávé volt, ellenben még mindig jobb volt a semminél. Csak ne lettem volna ilyen feszült, nyűgös és fáradt. Ez rossz kombó volt és az újságíró se a kedvesebbik felemet ismerhette meg. Valami azt súgta, hogy nem is őszinte velem, ezért is álltam félre, hogy láthassa, a tegnapi interjúalanyuk egy kicsit talán még régebbi. Kíváncsi voltam, hogy vajon lebuktatja-e magát, s persze rögtön korrigált is, igaz csak egy napot. Kérdően emeltem rá a pillantásom, hallgattam, hogy ki is ez a gyakornok, arra azonban megrezzent a szemöldököm, mikor azt mondta, hogy ez egy férfi test. Persze, én is tudtam, hogy egy férfi testét találtuk meg, inkább az érdekelt, hogy vajon ebből mit szeretne kikanyarítani Mr. Firkász. - Tehát egy nővel készült az interjú, Suzanne Richardson. Biztos lehet abban, hogy ellenőrizni fogom és holnap meglátogatom a gyakornokát is – villantottam egy inkább erőltetett mosolyt Prescott felé, aki vagy most hazudott, vagy valóban csak korrigált egy korábbi tévedést. Mindenesetre nekem továbbra is gyanús maradt, bár egyelőre nem tudtam, mi lehetne az oka arra, hogy eltegyen láb alól egy tengerbiológust. ~Vajon mit rejtegethet előlem Mr. Prescott?~ Mélyen fúrtam pillantásom a tekintetébe, anélkül hogy ezt a kérdést ki is mondtam volna a számon. - Ha végeztetek a fotózással, szállítsátok be, doktor Hemway már várja a testet – szóltam oda az egyik kollégámnak, majd Kyle mellett lépdeltem arrébb a holtesttől. - Ez egész biztos. Csak egy gyilkos képes ilyesmire, hisz maga is látta...legalább négy darabban volt, ez semmiképp nem lehet baleset. És ha nem gyilkosság, akkor...krokodilok erre nem léteznek és tudomásom szerint a jegesmedvék se közelítik meg ezt a területet – aztán ki tudja, annyira nem voltam jártas az élővilágban, de ezt is ki akartam nyomozni. - Ha viszont gyilkosság volt, meglehetősen furcsa az, hogy egy férfi az áldozat...- jegyeztem meg, talán ezt nem is kellett volna kimondanom, de már megtettem. - Kyle, ha lehozza a cikket, ne írjon a részletekről, azzal akadályozná a nyomozást – kérés is volt , és egy kicsit felszólítás is, nem örültem volna annak, ha akadályoz a munkában. - Egyébként egész jó volt a kávé, kössz – nyújtottam vissza neki a poharat, s megindultam az autóm irányába. - Feltételezem nem gyalog jött, és visszatalál a városba? - pillantottam vissza rá, mert nem igazán akartam taxiszolgálatot játszani.
Apró biccentéssel nyugtáztam alaposságát, örömteli hír, hogy a rendőrség nyomozati osztálya nem végez hanyag munkát. Bár lehetnének kissé kevéssé... precízek. Mondtam én Keldronnak már évekkel ez előtt, hogy be kellene onnét is valakit avatni. Miss Adams-t, példának okáért! Szemfüles, okos, értelmes és csinos nőszemély, aki morcos, kávémentes reggeli ábrázatával nagyban emelhetné az őrzőtársaság fényét. Na meg, nagyban megkönnyítené a dolgunkat, ha nem "ellenünk" dolgozna folyton folyvást... Az mondjuk még számomra is kérdéses volt, mennyire venné be az igazságérzete, hogy egyszerűen nem mondhat el mindent, nem oldhat meg minden ügyet a nagy nyilvánosság előtt úgy, ahogy valójában az történt. De talán elbírná. Szerettem volna hinni benne. - Szólok neki, hogy mindenképp jöjjön be az irodába akkor. - Szusszantam megadóan, leginkább egy rettentő korán kelt, fáradt férfiember látszatát keltve, semmint olyanét, aki éjjelente kutatókat kerget a mocsárban. De a legnagyobb ragadozók mint rejtőzködők, nem igaz...? Hagytam, hogy a nő intézze maga körül a kollégáit, ellépve a holttesttől, ahogy frissebb hajnali csípős szél kóstolt arcon bennünket, a kávé maradéka is jobban csúszott már. Elmerengek némileg a felsorolt opcióin, a jegesmedvék kapcsán fel is szisszenek gondolatban. Ahh, pedig mekkora ötlet lett volna úgy lehozni...! Egy hétig mindenki rettegne a városban a környéken ólálkodó fehér dögtől. - Nos, ezek valóban... logikus következtetések. - Fordulok szemközt vele, tekintetem is megtalálja Madison pillantását vele együtt. Vállaim megereszkednek némileg kérése/utasítása kapcsán. - Holtan találták, a rendőrség nem kommentálta az esetet, egyelőre még folyik a nyomozás. Így megfelel? - Velem igazán lehet alkudni kérem. A kávéspoharat visszavéve tőle még mosoly is kúszik képemre, ahogy a talán nem is felém dobott labdának szánt megjegyzésre csuklóból érkezik válaszom: - Van ott még, ahonnan jött...! - Kacc. Észre is veszem magamat, meglehet, szúrós pillantással illet a nyomozónő is, így képemről leolvad némileg a széles vigyor, s inkább követve példáját a saját kocsim felé indulok meg, hogy vélhetőleg egy irányba, de mégis külön távozzunk vissza a város felé majd. - Megoldom, kösz. Vigyázzon magára, Adams!
Kezdőlap
// 
