Rohadt szar érzés volt megint egy fedél alatt tartózkodni Madisonnal és nem azért, mert ne szerettem volna a társaságát, hanem azért, mert nem akartam többé Gerard közelében látni. Azok után, amit én kaptam Atyámtól Madison szökését követően bele sem mertem gondolni, a lánynak mi járhatott. Nem láttam azóta, hogy ismét Ausztriába jöttünk, de elég volt hallani, ahogyan az üres folyosókon visszhangzott a kiáltása. Eddig sem szerettem ezt a helyet, sem Ausztriát, sem ezt a kastélyt, ezek után viszont egyenesen gyűlöltem a falak között lenni. Mintha valami össze akart volna nyomni, Madison sikítása összekeveredett az emlékeimben élő gyerekkori énem kiáltásaival, ez pedig olyan egyveleget alkotott, amitől a szőr is felállt a tarkómon, akárhányszor csak végigsétáltam a folyosókon. Szinte minden egyes szobához kötött valami emlék, kellemesebbnél kellemesebbek, miktől talán joggal éreztem úgy, mintha valami idióta kísértetházban járkálnánk. Hinni sem akartam a fülemnek, amikor Atyám azt parancsolta, vigyek enni a lánynak és lássam el a sebeit. Nem is gondoltam volna, hogy a közelébe enged azok után, ami nem is olyan régen történt, mégis, egy szavam nem lehetett ellene. Csendben bólintottam és mentem a dolgomra, ahogyan az utóbbi időben állandóan tettem. Mint valami engedelmes, hűséges pincsikutya, undorító volt az egész. Hónom alá kaptam az elsősegély dobozt - bár tudtam volna, hogy rohadtul nem lesz elég! -, másik kezembe pedig tálcára egy tálnyi egyszerű ételt, egy pohár vizet és egy szelet kenyeret. Csendesen toltam be az ajtót magam előtt, majd csuktam belépésem után, hogy néhány pillanatig csak a látványt próbáljam feldolgozni. Megtört volt és nem csak azért, mert vérének fémes szaga egyből megcsapta az orromat. Fogalmam sincsen, mivel fenyítette, milyen lelki terrorral zúzta lelkileg is össze, de egészen biztosan nem lettem volna a lány helyében. Mondjuk, nem egyszer éltem már át hasonlót, szóval el tudtam képzelni, milyen lehet... - Css, csak én vagyok, Dylan - szólaltam meg egyből, ha belépésemre mocorogni kezdett volna. Csendesen lépdeltem közelebb, a vaskos sötétítő függönyöknek hála félhomály uralkodott a helyiségben, de így sem esett nehezemre kivenni a sápadt, meggyötört arcvonásokat. - Próbálj meg enni néhány falatot, addig én megnézem a sebeidet - tettem le mellé a tálcát az éjjeliszekrényre és az ágyra ülve mellé - már ha ott feküdt -, én is letelepedtem, ölembe téve az elsősegély dobozt. Bíztam benne, hogy nem fog ellenkezni és nem ellenségként tekint majd rám, bár aztán fene tudja, egyáltalán elviseli-e a közelségemet...
Mi volt a legrosszabb az egészben? Talán az, hogy egykoron hittem abban, hogy képes érzőlélek lenni, hogy van esély arra, hogy megmentsem, de naiv voltam egykoron és utána még inkább. Azt hittem, hogy a szőkésemmel és a farkassá válásom után új esélyt kaptam, de tévedtem, hiszen a keselyű vélhetően örökké ott körözött a fejem felett és csak arra várt, hogy mikor dönthet romokba mindent, mint egykoron. Próbáltam szeretni, de egy kősziklát mennyi ideig lehetséges? Egykoron is sok fájdalmat okozott, amik sose gyógyultak be, de amiket most szereztem az mindent romokba döntött. Minden porcikám fájt, a levegő vétel olyan volt, mintha egy sajátos pokolba rekedtem volna, hiszen égetett és fájt, mozdulni nem bírtam. Még se ez volt a legfájóbb, hanem amit lelkileg okozott ismét… Amikor lépteket hallok, akkor úgy remegek mint egy nyárfa levél, ha pedig lehunyom a szememet, akkor pedig álmomban reszketek, már amennyiben ez lehetséges. Egyik pillanatban még a verőfényes utcán sétáltam, a másikban pedig a sötétség rántott magával, amikor pedig magamhoz tértem, akkor egy ismerős arc derengett fel, de ez nem volt kellemes érzés, egyáltalán nem volt az. A félelem könnyedén rántott magával és a farkasom is inkább háttérbe vonult, mintha érezte volna a veszélyt, ami ránk leselkedett. Elfutottam volna, de még se bírtam, mintha megbénultam volna… Most pedig? Újra ott vagyok, ahol egykoron voltam, vagy még se. Egykoron próbáltam megérteni őt, megbarátkozni a helyzettel, esélyt adni neki, ha már Dorothy is egykoron erre kért és mondott hasonló történeteket, de elbukott, buktam… most meg nem láttam esélyt, nem láttam kiutat, csak végtelen sötétséget, feketeséget, amikor ismét találkozott a pillantásommal az övével. Sikoly könnyedén hagyta el az ajkamat, miközben a könnyek áztatták a megtépázott arcomat, igazából fogalmam sem volt arról, hogy volt-e még ép testrészem, vagy nem. Nem értettem azt, hogy mit akar ezzel. Ezzel akarna megtörni? Az első napok nem volt elég, nem volt elég nyilvánvaló, hogy már megtört? A lelkem darabokra hullott, mintha csak szép lassan attól is megfosztott volna a szavaival, vagy éppen a tetteivel. Hallottam még egy reccsenést, miközben éreztem azt, ahogyan a vérem borít egyre több helyen, de végül az oly áhítozott sötétség végre eljött értem és megszűnt minden létezni. Küzdöttem, egykoron képes voltam rá, de most hirtelen úgy éreztem, hogy az első másodperctől kezdve megfosztott attól az erőtől, amibe egykoron képes voltam kapaszkodni. Ajtó nyitódott, mire ijedten rezdültem volna össze, ha bírtam volna. Helyette inkább csak sietve csuktam be a szemeimet, mintha még mindig az sötétség ölelne magához, miközben magamban azért fohászkodtam, hogy jöjjön el ismét. Pokolian fájt mindenen, és olykor már azt se tudtam mi fáj jobban a testem, vagy éppen a lelkem. Talán együtt fájt mindig is a kettő, minden egyes újabb sérülés, egy aprócska darab volt a lelkemből, amivel egykoron még őt is meg akartam menteni a szőkésem előtt. Amikor meghallottam, hogy kijött, akkor legszívesebben elmásztam volna az ágy, de talán még a szoba túlsófelébe is. Lehet egykoron megmentett, de újra itt volt... vele… Miért nem szökött el? Miért nem hagyta el ezt a poklot? Miért segít neki? Talán ő se olyan, mint amilyennek egykoron hittem volna? Lehetséges az, hogy ennyire félreismertem mindenkit? - Menj el… kérlek, csak menj el- alig hallhatóan csendül a hangom, a testem és hangom remeg, amit rá lehet fogni a félelemre és a fájdalomra is, hiszen mind a kettő teljesen uralta a testemet. Amikor pedig még közelebb jött az ágyhoz, akkor a fogaimat ajkamba mélyesztettem annyira, hogy még a vérem is kicsordult, miközben arrébb vonaglottam az ágyon, hiszen a lábaimat egyáltalán nem bírtam használni, de még a kezem se volt ép, de legalább pár centire távolabb kerültem tőle. – Nem...nem vagyok éhes... – dehogynem az voltam, de most még se bírtam volna egy falatot se enni. Ahhoz túlzottan is ramaty állapotban voltam, szerintem a poharat is vagy elejtettem volna, vagy széttörtem volna remegés közben, hiszen ki tudja, hogy abban is mi van. – Miért? – kérdeztem meg remegően, de még mindig alig volt élet a hangomban és a sebes arcommal végül megkerestem őt, hogy az ismerős arcot megpillantsam végre a félhomályban. Nem értettem, hogy mit keres itt, vagy miért akar segíteni. Ha össze is foltoz, akkor úgyis jön majd az újabb tortúra és fogalmam sem volt arról, hogy képes vagyok-e még több dolgot elviselni a férjemtől, már ha egyáltalán lehet így nevezni azt a rideg, kegyetlen és számomra oly idegen férfit. Idegenebb, mint egykoron volt, amikor hozzá kellett mennem…
Halk szavait hallva apró sóhaj szökött ajkaimról, de figyelmen kívül hagyva a kérését léptem beljebb. Sajnos ez nem ilyen egyszerű, hogy egy remegő kérést hallva majd hátat fordítok. Megértem, hogy esteleg dühös rám, hogy nem érti, mit keresek még itt, de jelen helyzetben én vagyok a legjobb esélye a túlélésre. Már persze ha nem szeretné újra eltöretni a lábát például, mert figyelmeztetve lettem, hogy arra különös gonddal legyek. Pompás. Látom, ahogyan hátrébb próbál mászni az ágyon, teljesen felesleges volt, mert egyetlen mozdulat lenne, hogy közelebb húzzam magamhoz, vagy nemes egyszerűséggel megkerülve az ágyat a másik oldalról közelítsem meg őt. Egyelőre azonban hagytam, hagy meneküljön, addig lepakoltam a tálcát az éjjeli szekrényre és leültem az ágy szélére. - Attól még enned kell - kontráztam rá, nem dörgölve az orra alá, hogy farkas mivoltomból fakadóan tökéletesen érzek felőle mindent; apró rezdülésektől kezdve az egészen nyomasztó érzésekig mindent. - Mert muszáj - sok mindenre értheti a válaszomat, ahogyan a kérdése sem volt túlságosan egyértelmű. Muszáj ennie. Muszáj megnéznem a sebeit. Muszáj mellette maradnom, mert egyszerűen nincs más választásom, tudom jól. Megszívtam már egyszer, ugyanazt a hibát pedig nem fogom még egyszer elkövetni. Nézz csak magadra, Madison, te hova jutottál? - Tudom, hogy nem érted, vagy nehéz elfogadnod, de hidd el, régebb óta ismerem őt, mint te - pontosítok kicsit a válaszomon, ezzel egyértelműsítve, mire is céloztam az előbb. Gyerekkorom óta hozzá vagyok kötve és habár ez közel sem elegendő válasz a miértekre, ez ennél jóval bonyolultabb és összetettebb válasz, hogy képes legyek normálisan elmagyarázni. Arról nem is beszélve, hogy Atyám lehet így is hall mindent, amiről beszélünk, hiába a sok vastag fal, mégiscsak farkasok vagyunk. - Segíteni akarok, de ha nem engeded, csak rosszabb lesz. El fog fertőződni, még jobban le fogsz gyengülni, rosszul forrnak össze a csontok és újra el kell törni őket. Ezt te sem akarhatod - nem az volt a célom, hogy újabb lelki terrorban részesítsem, egyszerűen szerettem volna elérni, hogy megengedje, megnézzem és elássam a sebeit. Nem fogok ezen az ajtón úgy kimenni, hogy nem tettem rendbe legalább annyira, hogy elviselhetőbb legyen neki a helyzet, szóval innentől kezdve rajta múlik, mennyire lesz partner a saját felépülésében.
Kicsit jobb volt a helyzet, hiszen végre azt hiszem egy szobában voltam, nem úgy mint a korábbi hetekben, de akkor se volt kellemes érzés itt lenni. Vajon mi van a többiekkel? Aput valaki megnyugtatta, visszafogta, mielőtt őrültséget tenne? Payne, Phil? És ott vannak a többiek is, akit a családomnak tartottam és fogok is mindig. A sötétségen és a boldog öntudatlanságon kívül azt hiszem ez volt az egyetlen menedékem, hogy visszagondoltam a boldog pillanatokra. Milyen érzés volt megismerni az unokatestvérem, látni egy rég nem látott barátot, vagy éppen megismerkedni apával, még ha nem is sok időt kaptunk. Régebben is nehezen bíztam meg Dylanben, de végül sikerült, most viszont? Hirtelen már nem tudtam, hogy mi a helyzet, hiszen az emberek változnak és talán ő is változott. Magam sem tudom, igazából abban is kételkedtem, hogy ebben a pokolban bármilyen segítséget is tudna adni. Egyszerűen túlzottan borúsnak láttam azt hiszem mindent jelen helyzetben, de lenne olyan, aki nem? - Lehet, hogy kell, de nem bírok. Levegőt venni is alig bírok, nem még enni. – motyogom az orrom alatt, de ekkor még mindig nem nézek rá. Nem akarom látni az arcát, vagy csak nem akarom, hogy lássa a sebes arcomat, feldagadt szemeimet a sírásnak köszönhetően, amit az ágyneműbe fojtottam az ébredésem óta. Legszívesebben elnevettem volna magam, pedig nem volt szokásom, de nehezen tudtam elhinni, hogy muszáj, vagyis igazából nem is tudtam, hogy mire érti, de akkor is. Mindig van választásunk, nekem is volt, elszöktem, igaz nem tartott örökké, de legalább hosszú időre kaptam egy kis szabadságot és képes voltam boldog lenni. Érezhettem újra a szeretet erejét és a hasonló dolgokat, amiket vélhetően Mr. Layton lenéz magasról, vagy talán sose ismert. Fura, hogy annak ellenére amiket tett és amiket talán még tenni fog velem, annak ellenére is még képes vagyok reménykedni abban, hogy egyszer megtudom mitől lett ő ilyen, miért nem képes érezni. – Valóban ismered őt? Van egyáltalán olyan, aki ismeri őt? – kérdezem meg alig hallhatóan, miközben már őt fürkészem, de a kezemet szorosan magamhoz húzva tartom és meg se moccanok, ha nem muszáj. Túlzottan fáj minden és azt se akarom, hogy lássa mennyire remeg a kezem. – Legalább egyszer válaszhattál, miért nem mentél el? Miért maradsz mellette? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen érezhette, hogy most nem bízok benne, még annyira se, mint egykoron tetten. Hirtelen úgy éreztem, hogy őt se ismertem sose igazán. - Miért akarsz segíteni? Ő mondta, hogy tedd ezt, azért teszed, nem? Biztosan téged is bántod, amiatt, hogy eltűntem, így az se lepne meg, ha nem is akarnál ebben a szobában lenni... – fordulok felé kicsit, és próbálok nem tudomást venni, hogy miként haraptam szét már a számat és miként serken ki a vérem megint, hogy ne üvöltsek a fájdalmamban, amikor mozdulok. – Akár összeforr helyesen, akár nem, akkor is újra el fogja törni… nem fog leállni, vagy tévednék? – hangom megremeg és hirtelen még az se érdekel, hogy esetleg hallhatja a „férjem”. Elég volt ez a pár hét, hogy rájöjjek, ha jobban leszek, akkor újra kezdődik elölről az egész, vagy talán még rosszabb lesz a következő kör, mint előtte volt.
- Oké - nem fogom erőltetni, majd ha megjön az étvágya és ereje is lesz annyi, akkor eszik. Megtömni nem fogom, de remélem azért a vizet megissza, ártani nem ártana vele magának, az tuti. Nem igazán volt választásom sajnos, más esetben lett volna, de Gerard mellett aligha. Megpróbáltam már egyszer, nem sikerült és éppen eleget tudok róla ahhoz, hogy ne legyen kedvem újra próbálkozni. Madison is megnézheti, hova jutott, ez talán még jobban bosszant, mint az, ahogyan Atyám velem bánik. Én elviselem, ő nevelt, erőssé nevelt, de Madison más. - Nincs és igazság szerint nem is szeretném - minden bizonnyal rengeteg olyan dolog van vele kapcsolatban, amiről hallani sem igazán szeretnék. - Úgy értettem, régebb óta vagyok már vele, mint te, ezáltal többet is láttam belőle - szeretném azt mondani, hogy amit Madison lát, az csak a felszín, de Atyám vagy nagyon jól rejti a belső énjét, vagy nincs neki semmi más azon kívül, amit mindketten láttunk és saját bőrünkön tapasztaltunk már. Egyik rémisztőbb egyébként, mint a másik. - Elmentem, Madison. Tényleg azt hiszed, hogy nem próbálkoztam? - keserű őszinteséggel csendülnek halk szavaim, ahogyan tekintetem a lány arcára emeltem - akár rám nézett, akár nem. Talán be sem kell fejeznem a mondatot, hiszen jelenleg is itt vagyok, akkor talán egyértelmű lesz, hogy hiába volt a próbálkozás. Gerard mellől nem lehet csak úgy eltűnni és hátrahagyni őt. Nem így működnek nála a dolgok. Másrészről pedig ott van az a dög bennem, aki foggal körömmel ragaszkodik a Teremtőjéhez. - Ellenkezel még és keresed az okokat, vagy hagyod, hogy tegyem, amiért jöttem? - értem én, hogy tudni szeretné a miérteket, válaszokat szeretne a kérdéseire, de nem adhatok neki. Ez az én magánügyem és talán egyszer majd beavatom. ~ Tényleg segíteni szeretnék, Madison, de neked is partnernek kell lenned benne ~ elméjében visszhangzanak halk szavaim, mintegy válaszként az előbbi kérdéseire. Azért segítek, mert segíteni akarok és igazság szerint nem csak azzal, hogy ápolgatom. Ez a helyzet egyáltalán nem elfogadható. Az meg más kérdés, hogy mit kaptam a legutóbbiért és mit kaphatok azért, ha esetleg lebukunk, vagy kudarcba fullad a tervem. Terv? Nincs is tervem, csak elhatározásom, de talán kezdetnek ennyi is megteszi. - Ahha, szóval már ott tartunk, hogy semmi sem érdekel? Hogy szenvedsz itt a szobád magányában, várva, mikor csap le újra? Tényleg feladtad? - én hiszek abban, hogy túlélheti, hogy túl fog majd jutni ezen. Valószínűleg nem pár nap alatt, de ha összeszorítja az állkapcsát, vesz egy mély levegőt, türelmes lesz és tűr, akkor egy nap eljön majd a várva várt fordulópont. Neki biztosan. Legalábbis én ezen leszek. Felállok az ágyról, az ablakhoz lépve pedig egy határozott mozdulattal húzom szét a függönyöket, szép kis porfelhőt indítva ezzel útjának. Verőfényesen süt odakint a Nap, vakító is a hirtelen fény, nekem elég néhány pillanat, hogy hozzászokjon a szemem, neki lehet több kell majd. - Na mutasd magad - ezúttal már jóval több a határozottság a hangomban, ahogyan az ágyához lépek, nem ülve most már le rá, hanem egyszerűen megállva mellette. Szeretném látni az arcát, a karjait, a lábait, minden egyes sérülést, hogy segíteni tudjak egyelőre azon, amin tudok.
- És ezért nem akarnál mélyre látni? – biztosan hülye kérdés, ahogyan én se vagyok normális, hogy minden ellenérzés ellenére leragadtam ennél a témánál. – Néha, ha elég mélyre látunk, akkor segíthetünk másokon, vagy csak megérthetjük, hogy mi motivál valakit. – nem volt könnyű beszélnem, de amennyire szófukar voltam eleinte, annyira eredt meg most a nyelvem. A fájdalom ellenére is talán erre volt szükségem, hogy végre valakihez szólhassak, hogy ne kelljen félnem minden egyes kiejtett szó miatt, és hirtelen még az se érdekelt, ha fülelt a férjem. Pillantásunk rövid időre találkozott, majd lesütöttem a szememet és lenyeltem minden érzést, ami hirtelen életre kelt bennem. Nem akartam rontani a helyzeten. – Sajnálom… - csak ennyi csúszik ki végül az ajkaim között. – Sajnálom, hogy bajba kevertelek a tettemmel. – pedig ő segített újra kijutni a világba és mi lett a vége? Eltűntem és vélhetően neki se lehetett kellemes az, amikor erre rájött Gerard. Tényleg nem értettem, hogy mi történhet az olyan emberekkel, mint amilyen ő is. Miért jó érzés neki az, ha fájdalmat láthat mások íriszeiben vagy éppen félelmet. ~Rendben.~ csak ennyit felelek a szavaira, hiszen továbbra se mondanám azt, hogy 100% megbízom benne, de a megérkezése óta most először éreztem azt igazán, hogy tényleg azért szeretne segíteni, mert úgy akarja és nem azért, mert ezt kapta feladatnak. Annak pedig egy hangyányit azért örültem, hogy pont őt küldte Gerard, hiszen ha egy idegen lenne, akkor lehet még ennyi bizalmat se lennék képes a jelenlegi helyzetben megadni. - Annyira meglepő lenne, ha így lenne? Nézz rám, nézd meg mit tesz és mit tehet még… - mondtam kisebb köhögés közepette, ami végül egy kisebb nyöszörgésbe torkollott, mert egyre inkább rosszabbul éreztem magam a beszélgetésnek és a mozgolódásnak köszönhetően. ~ Másrészt meg jobb eltitkolni azt, ha nem adtuk még fel teljesen, nem? ~ követem őt az íriszeimmel, ahogyan az ablakhoz sétál, majd amikor elrántja a függönyt, akkor sietve hunyom be a szemet és a nem tetszésemnek is kicsit hangot adok. Régóta nem volt részem már ilyen napsütést élvezni. Hosszú percek is eltelnek, mire hozzászokok fényhez. - Rosszul fest, igaz? – kérdezem meg, hiszen nem állt szándékomban vizsgálgatni a széttört lábamat, vagy az egyéb testrészeimet se, ha nem volt muszáj, mert mondjuk úgy, hogy nem igazán bírtam elviselni az ilyen fajta sérülések látványát. A vért csak-csak még, meg egyre inkább, de többihez még nem szoktam hozzá, ha egyáltalán lehetséges. Biztos voltam abban, hogy a kezem is szépen el volt látva sérülésekkel, de talán a lábam volt a legrosszabb állapotban, hiszen azt szinte mozdítani se bírtam. – Elkérhetem mégis a vizet? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen szomjas voltam, gondolom nem kevés vért is veszítettem. majd pedig megpróbáltam magam kicsit ülésbe tornázni, de egyedül nem igazán sikerülhetett a sérüléseim miatt, majd pedig két kézzel próbáltam ráfogni a pohárra, de még így is eléggé remegett a kezem
- Nem tudom, az ő esetében egyáltalán lehetséges-e ilyesmi - nem hiszem, hogy bárki ki tudná Gerard-ot teljes mértékben ismerni, nem tudom, akad-e egyáltalán olyan, akinek megnyílna, vagy megnyílt már valaha teljesen. A következő kijelentését hallva akaratlanul is mosoly szaladt képemre, abból a hitetlenkedős fajtából, mert szerintem ostobaság, amit Madison mond. - Ne szórakozz, szerinted lehet rajta segíteni? Szerinted képes volnál megérteni, mi motiválja? - tényleg kíváncsi voltam a válaszára, mert azt elhiszem, hogy szeretne segíteni rajta, vagy megérteni a mozgatórugóit, de szerintem ez egyenesen képtelenség volna. Nyíltan ki mertem ilyesmit jelenteni és az sem érdekelt túlzottan, hogyha Atyám minden szavunkat hallja. - Ne sajnáld. Meg kellett próbálnod - rántottam meg a vállamat. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb ilyesmi következményei lesznek a dolognak, de csak akkor kapcsoltam, amikor már túl késő volt. Én akkor ittam meg a levét, Madison pedig most, de egyikünk sem úszhatta meg büntetlenül a dolgot. Bólintással veszem tudomásul a beleegyezését. Ki fogom találni, hogyan tovább, hogyan juttathatom ki innen, mert ez már tényleg nem állapot. Ilyet senki sem tehet, akkor sem, hogyha teljes mértékben meg van győződve arról, hogy hozzá tartozunk. - Nézz rám, Madison. Ha veled ezt művelte néhány nap leforgása alatt, akkor gondolj bele, én mit éltem át a hosszú évtizedek alatt - lassan már három évszázad, de erről nem kell tudnia, mert nem magamat akarom sajnáltatni. - Látod, mégsem egy sarokban kuksolok a sebeimet nyalogatva. Egyébként egyáltalán nem lenne meglepő, ha feladnád, de abból, amit láttam belőled az utóbbi időben, nem nagyon tudnék ilyesmit elképzelni - sokkal erősebb, mint amilyennek törékeny vonásai láttatni engedik és remélem ezzel ő is tisztában van. ~ Jajj, bolond kislány ~ csóváltam meg a fejemet. ~ Szerinted őt meg tudod téveszteni? Szerintem akkor is átlátna rajtad, ha nem volna farkas. Jóval idősebbek vagyunk, mint te, Madison, ezt ne felejtsd el. Engem nem érdekel, ha hazudsz, de őt meg se próbáld átverni ~ csúnya következményei lennének, azt hiszem, de okos kislány, nem kell ezt ennél jobban elmagyaráznom. - Az enyhe kifejezés - húztam a számat, de ennél többet nem mondtam neki. Óvatosan érintettem meg a lábát és simítottam rajta végig, valószínűleg fájni fog neki, de röntgen gép híján sajnos valahogyan muszáj vagyok legalább nagyjából felmérni, mennyire rossz a helyzet. És ide kevés lesz a sínbe rögzített láb, sajnos jóval több helyen és többszörösen el van törve, mint azt remélni mertem. - Nem foglak áltatni, Madison, rohadt csúnya a lábad és muszáj leszek felnyitni, hogyha szeretnél még járni - fordultam felé, minek szépítsem a dolgot? Szerintem ő is tisztában van vele, mennyire szar állapotba került, szóval nem fogok meglepetést okozni neki. Azzal már talán, hogy nincs altató, meg semmi ilyesmi. - Némi morfium talán akad a táskában, de ennél többel sajnos nem szolgálhatok - sétáltam át az ágy túloldalára, vissza oda, ahová az elsősegélydobozt letettem. Egyetlen injekciónyi morfium volt benne, ami egy farkas lószar, de talán elég lesz egy ideig, amíg el nem ájul. - Persze - átnyújtottam neki a vizet és segítettem is neki felülni, amíg viszont a vizet itta, felvázoltam a tervet. - Át foglak vinni arra az asztalra - mutattam a szoba másik végében lévő hosszabb tákolmányra. Nem a legjobb fajta, de jelen helyzetben megteszi. Közvetlenül az ablak alá pakoltam a bútort és csak utána mentem vissza a lányhoz, hogy óvatosan a karjaimba véve vigyem át az asztalra. Valószínűleg így is elég szar lesz neki, hiszen mozgatni vagyok kénytelen, de valamikor muszáj elkezdeni, hacsak nem akar rosszul összeforrt csontokat. A dobozt is odavittem, fertőtlenítőt locsoltam a lábára, felhúztam a gumikesztyűket és kézbe vettem egy szikét - alapjáraton ilyenek tuti nincsenek egy elsősegély dobozban, de direkt beszereztem néhány extra dolgot, amikor reggel kiugrottam a városba. - Ez lehet nem árt majd - nyújtottam át neki egy összecsavart rongydarabot, legyen mire ráharapni. Sokat nem segít, de legalább nem adja meg Atyámnak azt az élvezetet, hogy újból sikítani hallja majd. - Készen állsz? - pillantottam még rá és akár bólintott, akár nem, nekiláttam. Könnyedén siklott a szike a húsába és habár nem voltam orvos, rengetegszer csináltam már saját magamon ilyesmit, így ha mestermunka nem is lesz, de legalább fog tudni járni. A regeneráció meg elintézi a többit, én csak összelegózom a csontdarabokat. Egyik kezemmel lefogtam a lábát, ne mozgassa, másikkal pedig próbáltam olyan gyorsan dolgozni, amennyire a helyzet megengedte. Egy idő után valószínűleg a sötétség magával ragadja, de addig tudom jól, milyen pokoli a fájdalom.
- Hozzá kellett mennek gyerekként egy férfihoz, akit nem ismertem… - pillantok rá komolyan, hiszen sose ismertem igazán Gerardot, kár lenne szépítenem és arra is emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor kibukott a dolog, hogy megházasodom. Nem kérdezett senki se, igazából a mai napig nem értem, hogy miért akarta azt az esküvőt, ha sose tudott igazán szeretni. – Nem akarnád azt megismerni, akivel elméletben az életedet le kéne élned? – szerintem a kérdésemben benne volt a válasz, maximum egykoron jobban igyekeztem, manapság meg… Inkább félek, mintsem megpróbáljon megfejteni most már, de talán teljesen nem halt ki belőlem se ilyen téren, tegyen bármit is. – Vagy csak megérteni, hogy miért akarta a házasságot, ha közben sose volt figyelmes veled, inkább mintha csak egy tárgy lettél volna? – teszem még hozzá óvatosan és hirtelen még az se érdekel, ha meghallaná a férjem. Nem lehet mindenki olyan érzéketlen kő, mint amilyen ő. - Igen… - értek vele egyet, az pedig más kérdés, ha visszamehetnénk a múltba, akkor újra megtenném és megpróbálnék még óvatosabb lenni. Ez minden, csak életnek nem nevezhető, ami eme falak között történik és milyen régi is lehet ez az épület, ki tudja, hogy miknek volt már a fültanúja, vagy éppen szemtanúja és miről is mesélnének a falak, ha tudnának. - Sajnálom, senkinek se kellene ilyet átélnie, de egy részed kötődik hozzá, igaz? – utalok itt a farkasára, nem tudom, hogy miből gondolom azt, hogy az a fele jobban itt tartja, mint bármi más az érzései közül. Lehet csak amiatt gondolom ezt, mert én is kötődöm Lilihez, hiszen tőle kaptam a farkast. Teremtő és kölyök kapcsolat meg sokszor túl erős tud lenni. Alig láthatóan megmozdítottam a vállaimat, de meg is bántam, mert a fájdalom hulláma újra átjárta az egész testemet. ~ Talán az vagyok, de a reményt sose lehet elvenni senkitől se, mert ha megtörténik, akkor a fény is kialszik. ~ pillantok rá óvatosan, majd újra lesütöm a szemeimet. ~ Tudom, de ha nem kérdezik vagy csak némaságot fogadsz, akkor nem hazudok… ~ muszáj valamibe kapaszkodnom, és olykor tényleg úgy érzem, hogy feladnám legszívesebben, nem akarok küzdeni, aztán pedig valahonnan jobb egy kisebb remény, erő, amibe belekapaszkodok és nem engedem el, mert szükségem van rá. Ki kell tartanom, de nem tudom, hogy mennyi ideig fogom még bírni. - Neee.. kérlek… neee… – kiállítok fel, amikor lábamhoz ér a kezével, hiszen hirtelen újult erővel hasít a fájdalom oda és még a könnyem is kicsordul. Nem érdekel, ha hallja a sikításomat a másik személy is. Nem érdekelt hirtelen, mert pokolian fájt. Ő tette velem, az a személy, akinek elméletileg vigyázna kellett volna rám és szeretnie. Ha megtette volna bármelyiket is, akkor talán én se akartam volna megszökni. – Lehet még se olyan jó ötlet. – remegett meg a szám, a hangom és sietve töröltem le a könnyeimet. Utáltam, hogy ennyire képes vagyok kimutatni, ha fáj valami, de még se bírtam volna elzárni a könnyeimhez tartozó „csapot”. Megköszöntem kisebb hallgatás után, amikor segített felülni, majd pedig az innivalót is odaadta, ahogyan pedig vázolni kezdte a dolgokat, úgy váltam én is egyre inkább fehérebbé, mintha csak mindjárt beájulnék már csak a gondolattól. Amikor viszont a karjai kapott, akkor erősen préseltem egymáshoz a fogaimat és az ajkaimat is, hogy nehogy megint sikítozni kelljen, hiszen nem éppen volt kellemes érzés ennyi sérüléssel tarkítva. - Köszönöm. – vettem el remegő kézzel, majd Dylant figyeltem könnyes íriszekkel, majd szavak helyett inkább csak bólintottam, pedig legszívesebben elfutnék és vélhetően ő is érezte azt, hogy valójában félek, mennyire szarul vagyok, hiszen a pajzsom most nem volt felhúzva. Majd pedig ráharaptam a rongyra, hogy ne ordítsak hangosan, helyette inkább vergődtem, ahogyan neki kezdett. Kész szerencse, hogy ennyire erős, mert így legalább a lábamat le tudta fogni, miközben azt hittem, hogy most eljönni a vég. Ez túl fájdalmas volt, még a farkasom se bírt igazán megülni a fenekén. Velem együtt szaladt volna, de vélhetően esélyt se kapott erre a hímtől és visszafogta őt. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig bírtam, - igyekeztem valami kellemesebb emlékek közé menekülni, kevés sikerrel - de aztán egyszer csak a sötétség fejen kólintott és vége lett minden érzésnek. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy véglegesen, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak ismét elájulhattam. Fogalmam sincs, hogy meddig lehettem kiütve, de amikor újra kezdtem nyitogatni a szememet, addigra már az ablakon át nem szűrődött be semmilyen napsütés. A testem még mindig hasogatott, de mintha egy hangyányit már jobb lett volna. Lassan fordítottam oldalra a fejemet, hogy megpillantsam az ismerős arcot. Igazából magam sem tudtam, hogy minek örülnék jobban, ha itt lenne a szobában Dylan, vagy nem, de talán inkább az előbbi. Mintha a közelében még több reményt éreznék, vagy kicsit biztonságban érezném magam? Fura, hiszen azt se jelenteném ki, hogy teljesen bízok benne most, de mégis ezeket is éreztem.
- Ez csak a mai világ gyermekeinek szokatlan. Az én fiatalkoromban teljesen megszokott volt az ilyesmi - jegyeztem meg csendesen. Tudom, mindenkinek a saját keresztje a nehéz és felesleges a múlthoz hasonlítgatni a jelent, mert nagyjából semmi értelme sincsen és nem is a helyzetet szeretném szépíteni. - Hallottál már az áldott tudatlanság fogalmáról? - sok esetben jobb, ha az okok rejtve maradnak és nem kapunk választ a rengeteg felötlött miértre. Mindenki más, Madisont lehet foglalkoztatja az ilyesmi, én már megtanultam, hogy ne kutakodjak, mert egy-egy ajtó mögött lehet olyan lakozik, amit nem akarok látni. Beletörődtem és feladtam volna? Igen, nem tagadom, az évek megtörtek, Atyám elérte, hogy így legyen. - Nincs szükségem a sajnálatodra, kicsi lány - az apró mosoly a szám szélében elvette a szavak bántó élét, mert nem volt ilyesmi célom a mondandómmal. Hozzászoktam, én törődtem bele, én döntöttem úgy, hogy nem küzdök tovább, nincs mit ezen sajnálni. - Így is mondhatjuk - ez jóval bonyolultabb volt annál, minthogy azt mondjam, a farkasom ragaszkodik hozzá és ezért vagyok képtelen elmenni. Ez nem ilyen egyszerű. Ez a mi dolgunk, az enyém és a Teremtőmé, az Atyáé és a fiúé. Rajtunk kívül nem is igazán értheti senki más, hiába magyaráznám, az ilyesmit érezni kell, át kell élni. ~ Ne hagyd, hogy kialudjon a fényed, Madison! Kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem fogod hagyni, hogy a teljes reménytelenségbe sodorjon! Ígérd meg! ~ komolyan nézek a szemeibe, egészen közel hajolva hozzá. Szeretném hallani, ahogyan kimondja, ahogyan megfogalmazódik benne a gondolat. Én már feladtam, velem elérte, hogy abba az állapotba kerüljek, ahonnan már rettentő nehéz kijutni és szeretném elkerülni, hogy Madisonnal is ugyanaz történjen. Vele nem történhet meg! ~ Te is nagyon jól tudod, hogy egy magunkfajtának nem csak a szavak az árulkodóak ~ nem tudom, kiféle, miféle a Teremtője, de remélhetőleg nem kell kiselőadásba kezdenem a mimika árulkodó jeleiről, vagy az energiák semmivel össze nem téveszthető rezgéseiről. Az ő pajzsa mit sem ér velünk szemben és habár én tiszteletben tartom a privát szféráját, kétlem, hogy Atyámat túlzottan érdekelné. - Tudom és sajnálom, de muszáj.. - nem túl jó érzés a kiáltásait hallani, de muszáj vagyok megtenni, így nem foglalkozva a szavaival vettem őt a karjaimba miután megitta a vizet, hogy az asztalhoz sétáljak vele. - Gondolj valami szépre - talán ez az egyetlen kapaszkodó ilyen helyzetben, bár ekkora fájdalomnál valószínűleg képtelenség másra gondolni. A legjobb, ha minél hamarabb túlesünk rajta, hát én sem késlekedem, nem állok meg akkor sem, amikor már nekem fáj a sikolya.
Nem számolom a perceket, amiket a sötétség jótékony homályában tölt, ott ülök mellette, vonásait szemlélve. Olyan nyugodt így, mintha semmi baj nem lenne, mintha csak aludna. Olyan egyszerű erre gondolni és ha nem tudnám, mit kellett átélnie és ne lenne sejtésem arról, mi vár még rá, talán el is tudnám hinni, hogy csak békésen szendereg. Friss étel van az éjjeliszekrényen lévő tálcán, a pohárban újabb adag víz és a fecskendőbe töltött morfiumot is odakészítettem, mert feltehetőleg szükség lesz majd rá. Összelegóztam a lábát, kitisztítottam és bekötöztem az összes sérülését. Elvittem a vér áztatta bútort, feltakarítottam mindent, lecseréltem Madison ruháját és a saját véres gönceimet is, egyedül már csak a levegőben terjengő enyhe fémes szag árulkodott arról, mi történt itt nem is olyan régen. - Jó reggelt Csipkerózsika - toronyba zárt királykisasszony, annyi különbséggel, hogy a lovon érkező szőke herceg még messze van. Legalábbis remélem, hogy valaki útnak indult már, hogy keresik a lányt. - Segítek felülni és aztán muszáj lesz enned, de próbálj meg nem nagyon mozogni - az ő érdekében, ha kevesebbet mozog, kevesebbet érez, az pedig kevesebb fájdalmat jelent. Ha nem tiltakozott, akkor a háta alá nyúlva segítettem neki felülni, párnával támasztva meg és nyújtva neki a tányért. Valami főzelékféle lehet, kanál jár hozzá, könnyen elfogyasztható, még rágni sem nagyon kell. Nem szóltam hozzá, türelmesen és csendesen várakoztam, amíg megeszi a vacsorát, reggelit, ki minek nevezné ilyenkor, tekintetem pedig meggyötört vonásait fürkészte.
- Lehetséges, de abban a korban úgyis nőttek fel az emberek, de a mostanság eléggé kiment a divatból. – próbálok kicsit viccelődni, de helyette inkább sziszegésben és kisebb köhögésben török ki, hiszen a beszéd is eléggé fáj még mindig. Kíváncsi lennék arra, hogy egyáltalán akad-e olyan testrészem, ami nem fáj, vagy amit nem tört el. Csak bólintok a kérdésére, de nem felelek, hiszen felesleges lenne. Lehet, hogy olykor áldott a tudatlanság, viszont próbáltam és nem ment. Vannak olyan dolgok, amiket jobb nem tudni, de legalább arra szeretnék egyszer választ kapni, hogy miért kellett hozzámennem, ha sose tudott szeretni, vagy legalább azt elérni, hogy otthon érezzem magma egy idegen helyen, családban. Hiába jelenik meg egy kisebb mosoly a szája sarkában, akkor is lesütöm a szemeimet, mert nem akartam rosszat mondani és nem is hittem azt, hogy a sajnálatomra van szüksége, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy pontosan annyira lehetek itt kellemetlen vendég számára, mint amennyire én se akarok itt lenni. Még egy „koloncot” kapott személyemben a nyakába, hiszen szemmel láthatóan Gerard neki adta azt ki, hogy illesszen össze, mintha csak valamiféle fura puzzle változott volna a testem. Szavai meglepnek és kicsit megilletődve is pillantok fel rá, amikor felnézek rá ismét. Hallom, elmémben a szavait, de most hirtelen mégis félek valamit megírni. Sose féltem, de most félek attól, hogy nem fogom tudni betartani. A pillantásunk találkozik, és mintha most először érezném igazán azt, hogy aggódik értem, amióta most újra láttuk egymást. Először csak alig látható bólintással felek. – Igyekezni fogok… - de nem ígérek semmit se, ebből pedig érezheti, hogy hiába próbálom a megcincált lelkemet egyben tartani, mert félek. Félek attól, hogy egyszer a fény elalszik és nem marad más, mint a sötétség, ami ezt a házat olyan jól uralja már. Az újabb szavaira pedig ismételten nem felelek, mert hogy ne tudnám. Egy aprócska borszem vagyok a tengerben, akin mindenki könnyedén át tudna látni, aki csak akar, de még se valahogy ennél ragadok le, hanem annál, hogy nem tudtam megígérni. Talán én is érzem azt, hogy ennek már nem lesz vége? Hogy nem lesz többé szebb hely és élet, ahol élhetek? A fájdalom ködén még el jut tudatomig, hogy gondoljak valami szépre, miközben úgy érzem, hogy nem bírom, hogy legszívesebben a szép dolgok helyett némán fohászkodom a sötétséghez, hogy jöjjön el újra. Nem, sose bírtam igazán a fájdalmat, de úgy érzem, hogy ezt meg még inkább nem fogom bírni, de szerencsére a sötétség magával ránt idővel…
- Jó reggelt! – felelem kábán és kisebb ijedtség újra úrrá lesz rajtam. Utána pedig sikerül még azt is észrevennem, hogy totálisan másik ruhában vagyok. A véres és megcincált ruhának már nyoma sincs. Legszívesebben elsüllyednék, ha csak arra gondolok, hogy esetleg ő öltöztetett át, de még ehhez sincs igazán erőm. – Ha szeretnék is, akkor se engedné a testem, hogy mozogjak. – felem egy kicsit halkabban, majd hagyom azt, hogy segítsen felültetni. Mintha valamiféle törött porcelánbaba lennék és talán az is vagyok, de még ha a részeket össze is lehet illeszteni, akkor is tartok attól, hogy lesznek olyan részek, amiket már sose. – Köszönöm és sajnálom… - párat kortyolok a vízből, hiszen kiszáradtam, majd újra neki esek. A kezem még mindig remeg kicsit, de már nem annyira legalább. – Sajnálom, hogy még engem is megnyertél a nyakadba és ezt látnod kell. – őszinték a szavaim, majd pedig újabb pár korty után lerakom a poharat a szekrényre, hogy utána megpróbáljak enni pár falatot. – Hol vagyunk? – teszem fel a kérdést, hiszen füstjelezni se tudnék innen, nem hogy telefonálni, hogy megsúgjam másoknak, hogy merre is keressenek, ha egyáltalán keresnek, de én szeretném tudni.
- Erre éppen úgy nem lehetett akkoriban sem felkészíteni egy tizenéves gyermeket, mint most, a te korodban - fűzöm hozzá csendesen, mert szerintem nem számít, milyen korban élünk, ez akkor is egy borzalmas szokás marad és csak örülni tudok, hogy néhány kivételtől eltekintve kiment már a divatból. Micsoda mázli, hogy nekem nem volt részem ilyesmiben! - Oké, kezdetnek megteszi - zárom ennyivel az ígéretkérelemre érkezett válaszát. Érzem, tudom, hogy nehéz neki, hogy mit jelent az, nem ígért, de a kezdeti szakaszban akkor megpróbálom majd én tartani a lelket benne. Nem fogok búslakodni afelett, hogy nem akar ígérgetni, inkább csak örülök neki, hogy legalább próbálkozni hajlandó. A többit pedig majd meglátjuk, úgyis képlékeny a jövő, azt sem tudjuk, mit hoz a holnap és Atyám mellett ez talán nem is olyan meglepő.
- Hohó, csak óvatosan - szólok rá a víz kapcsán, az sem túl jó, ha egyszere és ilyen gyorsan issza meg az egészet, csak szépen, lassan, apró kortyokban. - Ugyan, ne sajnáld, nincs mit - legyintek aprót, miközben elveszem tőle a poharat és újratöltöm a kancsóból, felé nyújtva. Ha már iszik, az jó, első lépésnek legalábbis mindenképpen, talán az étvágya is megjön majd hamarosan. - Láttam már sokkal rosszabbat is, elhiheted - szalad féloldalas mosoly a képemre. Elég csak arra gondolni, én mit kaptam olykor Atyámtól és azokat ráadásul magamnak kellett ellátni. Kellemetlen. Azért a sok heg is és nem egyszer kellett újra eltörni a csontjaimat, mert elsőre rosszul forrtak össze. - Amiatt meg ne aggódj, hogy megkaptalak a nyakamba. Hidd el, szieszta a legtöbb tennivalóhoz képest - vontam meg a vállamat. Tudja jól, Gerard milyen, nem nehéz elképzelni, miket csinál és miféle feladatokat oszt ki nekem. Azoknál bőven kellemesebb a vele való foglalkozás, nekem bőven elhiheti. - Egy régi kastélyban - tudom, hogy semmiféle kommunikációra nincsen lehetősége, de egyszer már túljárt az eszemen, ezúttal nem szeretném én húzni a rövidebbet. Igen, segíteni szeretnék és igen, fogok is, de a magam módján és mindent a saját idejében. - Szeretnél mesélni arról, milyen volt az utóbbi időszak? - talán csak rosszabb lesz, ha arról mesél, mivel telt az ideje, amikor szabad volt, talán azt mondja, nem szeretne, de talán segít, ha a kellemes emlékeket idézi fel és éli át újra, nem tudom. De én nagyon szívesen meghallgatnám és addig sem egyedül kuksol.
Amikor rám szól ivás közben, akkor hirtelen állok meg, majd ajkaimtól elemelve a poharat aprót bólintok. Igaza van, jobb lenne inkább óvatosabban innom, így inkább a hirtelen ivást megint felváltja a kortyolgatás, majd amikor már csak negyede van meg a víznek az újra töltés után, akkor visszarakom az éjjeli szekrényre a poharat. - Efelől kétségem sincsen. Főleg, ha vele kellett felnőnöd. – mondom komolyan, mert abból ítélve, hogy velem is miként bánik, nem lepődnék meg, ha szadista hajlamait neki is el kellett volna viselnie. – Régóta ismered? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen talán érteni fogja a burkolt kérdésemet. Farkasként ismerte meg, vagy már előtte is volt szerencséje Gerardhoz és idővel vált csak miatta farkassá. Tényleg érdekelt a történetünk, mintha abban reménykedtem volna, ha ismerem azt, akkor egy borsónyit, vagy még kisebb részét legalább ismerni fogom a férjemnek, hogy megérthetem nagyon-nagyon minimálisan őt. Butaság, tudom, de még is szerettem volna tudni, hogy mi történt vele. – Lehet szieszta, de biztos vagyok abban, hogy nem tudnád csak úgy megrándítani a válladat a látvány miatt, amit látnod kellett. – ha nem törődne velem, akkor nem viselkedne így. Nem csillanna néha aggódás szikrája az íriszeiben is. Lehet kicsi vagyok, sok mindent nem értek, sok maszkon át nem látok, de ez az egy még nekem is világos, hiszen a szavai is olykor kifejezték. - Értem, akkor ezen túl ne számítsak többre. Sajnálom, hogy a múltban azt tettem, vagyis részben sajnálom. – felelem teljesen komolyan, mert nem nehéz összerakni, hogy valószínűleg amiatt nem árul el többet. Egyszer már túljártam mindenki eszén, így jobb nem kockáztatni. Felőlem, bár nem úgy néz ki, mintha innen lehetne telefonálni vagy bármi, így mindegy is. Egy kastélyban, érdekes, ugyanakkor fura is, nem is kicsit. - Milyen volt? Nehéz, idegen, ijesztő, de remek is. – mosolyodom el, majd a kezemre pillantok, ami az ölemben pihen. Halovány mosoly kúszik arcomra. – Találkoztam az unokatestvéremmel. Ő is farkas, igazán belevaló és vagány csaj. Ő mutatta meg azt is, hogy milyen volt anya, neki volt fényképe róla. – mosoly ott bujkál az arcomon, ami egyszerre fájdalmas és egyszerre boldog is. – Találkoztam régi ismerősökkel is, mint kiderült ráadásul pont egy pár az a két személy, akiket igazán fontossá váltak számomra. – nem akartam elárulni Payne nevét, vagy éppen Phil nevét. Nem akarok bajt hozni rájuk. – Apa is ott él, a valódi édesapám, de csöppet se hasonlítunk. Igazából úgy érzem, hogy még a kölykét is jobban el tudja fogadni és szeretni, mint engem. Mintha totálisan két külön világ lennénk, akik sose közeledhetnek. És ott van a Teremtőm, fontos számomra, de mégis úgy érzem, hogy kicsit őt is elveszítettem már. – rántom meg szomorúan a vállaimat és egy apró könnycseppet sietve söprök ki a szemem sarkából, mielőtt még végigfolyhatna az arcomon. – Hiányzik a testvérem és a barátom. – motyogom az orrom alatt, hiszen fogalmam sincs arról, hogy Payne már nincs is ott, vagy éppen arról, hogy Phil a nagyokkal együtt utánam eredt, hogy megtaláljon.
- Egy idő után hozzászokik az ember. Muszáj - aprót rántottam a vállaimon, mert igazság szerint már nem nagy cucc. Eleinte rohadt nehéz volt, nem kis idő volt, mire megtanultam, nagyon sok lecke áll már mögöttem és látva, hova „fejlődtem”, még minden bizonnyal jó sok áll előttem is. - Igen - bólintok aprót, aztán végülis úgy döntök, nem titok, tudhat róla. - Még kicsi gyerek voltam, amikor magához fogadott, aztán néhány évvel később ajándék gyanánt megkaptam a farkasomat is - sóhajtottam és habár bujkált némi nevetős él a hangomban, közel sem volt vicces sztori. Egyszerűen csak így könnyebb visszatekinteni rá, mintha azon bánkódnék, mennyire elszúrtam, amikor pont az ő küszöbére vackoltam be magamat. - Nem, ez igaz, de ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire is súlyosak a sebeid - talán érteni fogja, hogy azért annyira szar ez a szitu, mert pont ő az, akit így kell látnom, aki a legkevésbé sem érdemelné meg és akinek egyáltalán nem kellene itt lennie. Én beszorultam ebbe a helyzetbe és nagyon bíztam benne, hogy ő nem fog, de lám, megint itt van. Ez nem mehet így tovább. - Nincs mit sajnálod. Tetted, amit tenned kellett - apró mosoly szalad szám szélére, méghozzá az együttérző fajtából. Bátor volt, meglépte, én örülök neki, bármennyire is kaptam ki érte. - Minden új dolog idegen és ijesztő az elején - aztán általában megszokja az ember és kellemessé válik, legalábbis jó esetben. - Az a lényeg, hogy van miért, kiért visszatérned és remélgetőleg keresnek már, ugye? - egy falka tagja volt, ha nem tudták megvédeni, akkor remélem legalább most tűvé teszik érte a világot. Bár jó kérdés, eszükbe jut-e egyáltalán, hogy nem is Amerikában vagyunk már? - Elhiszem, de kérlek, ne add fel, jó? - pillantok rá komolyan és tudom, hogy néhány órával ezelőtt nem kaptam meg tőle az ígéretet, amit szerettem volna, de ha kell, akkor minden nap rákérdezek és tudatosítom benne. ~ Szeretnélek kijuttatni innen, Madison. De ahhoz az kell, hogy pihenj, megerősödj és tarts ki ~ tudom, hogy mit kérek, hogy mennyire nehéz Atyámmal szemben erősnek maradni. ~ Csak akkor tudok segíteni, ha nem adod fel és segítesz benne ~ én is nagy kockázatot vállalok ezzel, de képtelen vagyok tétlenül nézni tovább mindazt, ami körülöttem történik, de ha ő másként gondolja, akkor feleslegesen töröm magam. Egyszerűen csak tenni akarok valamit. Akármit.
Tetszik-e, amit mond? Nem, egyáltalán nem tetszik. Azért megszokni valamit, mert muszáj? Inkább hangzik borzalmasnak, mintsem jónak vagy olyannak, amivel képes lennék együtt élni sokáig. Sok mindent képesek vagyunk elviselni, efelől kétségem sincsen, de attól még van egy határ, amit már sose lépnénk át. Inkább idővel végezzen velem a férjem, vagy nem is tudom mi lenne a legjobb szó rá, de tudom, hogy hosszú ideig nem fogom tudni elviselni a benne rejlő kegyetlenséget, ami mostanság megmutatkozik, vagy éppen árad belőle. Próbáltam szeretni, megérteni őt, de képtelenség és ezt nekem se ártana végre már elfogadnom, egy hangyányit se remélni még, mert felesleges, azt hiszem. – Ajándékként? Érdekes, hogy képes vagyok mindennek ellenére is ezt mondani. – nem lehet könnyű kölyök kora, vagy éppen gyerekkora, de mégis így mondja. Vajon tényleg még mindig ajándéknak gondolja a farkasát? Vagy már bánja, hogy találkozott a férjemmel? Szeretném tudni, de úgy érzem, ha kérdezném, akkor se kapnék rá választ, így inkább nem is firtatom tovább. – Magamnak köszönhetem… - csak felelek ennyit, még ha tudom is, hogy miként értette. Kár lenne szépíteni, hiszen én szöktem meg, én váltam farkassá és így lett belőlem csak igazán játékszer, báb a férjem szemében, miközben a düh csak még erősebb lett talán benne irányomba. Vajon, ha csak elszöktem volna és ember maradok, akkor vajon miként torolta volna meg a tetteket? Beharap? Vajon most átharapna, ha tudna, vagy tud, csak még erre se tart méltónak? Mindegy is, hiszen addig jó, amíg nem köt hozzá még több minden, mint jelenleg. Bólintok egy aprót, hiszen tényleg ijesztő tud lenni minden eleinte, de ez másképpen volt ijesztő, ahogyan ez a fajta ijedtség még mindig nem múlt el teljesen. Kicsit megdörzsölöm a szemeimet, miközben próbálok nem sziszegni, mert minden porcikám fáj még mindig, ahogyan megmozdulok. - Remélem, hogy nem keresnek. – felelem minden habozás nélkül, ami még engem is meglep. Eddig reménykedtem, de most mégis ezt gondolom. Nem akarom, hogy bajba keveredjenek miattam, ahogyan talán azt se akarom mélyen legbelül, hogy Gerardnak, vagy neki baja essen. Túl sok szörnyűséget éltem át, de attól még nem kell pártolnom az erőszakot tovább. Inkább csak legyen mindenki biztonságban, nem kell még több farkasnak miattam bajba keverednie. – Igyekszem… - nem tudom megfogadni, mert nem tudom még, hogy mi fog történni, vagy netán miként fog esetleg megtörni a Teremtője, de majd igyekszem. Ez is több,mint a semmi. Szavai, amikor elmémben csendülnek, akkor csak fürkészem őt, de nem felelek. ~ Nem akarom, hogy miattam megint bajod essen. Nem kérem azt, hogy még többet kockáztass miattam. ~ komolyan gondolom azt, amit mondok és ezt láthatja a pillantásomból is. Kockáztatott már eleget és sose bocsájtanám meg magamnak, ha miattam esne baja, vagy netán miattam halna meg… nem azt a terhet sose tudnám elviselni. Végül lejjebb csúszom az ágyba, a takarót kicsit magamra húzom. – Inkább most pihennék. – töröm meg a némaságot, mielőtt elkezdhetne vitatkozni. Szeretnék kijutni, de nem olyan áron, hogy más fizesse meg megint az árát helyette. – Köszönöm. – csak ennyit mondok, mielőtt elfordítanám a fejemet és bámulnám tovább a falat, míg végül a gondolatok között az álom el nem nyomott.
|| Köszönöm a játékot, nagyon élveztem és azt is, hogy megalkottad őt nekem!
- Ez elég bonyolult, de minden szar ellenére rengeteg mindent köszönhetek neki - nem fogok most belekezdeni a kifejtésbe, hiszen ez nem egy röpke, tíz percben elmesélhető történet lenne. Tulajdonképpen az életemet köszönhetem neki és igen, akármennyire is kutyaszorítóba kerültem, képes vagyok ajándékként tekinteni a farkasomra, mert ha nem lenne, én sem ücsörögnék most itt. Azon meg már nem szoktam gondolkodni, hogy mi lett volna akkor, ha a kitartó várakozásom ellenére sem fogad be, hanem elküld, mert teljesen felesleges. Abba sem fogok belemenni, hogy hogyan is áll a mérleg, bár azt tekintve, hogy segíteni szeretnék neki, valószínűleg nem nagy kunszt rájönni. - Ne ezen elmélkedj, hanem arra gondolj, megérte-e. Megérte-e elszöknöd, ezt az utat választanod, mert ha a jelenlegi helyzet ellenére is azt mondod, hogy igen, akkor nincs miről beszélnünk - örülnék neki, ha így lenne, ha azt mondaná, hogy megérte, bár félek, hogy Atyám teljesen meg fogja törni őt, hogy már most is ott tartunk, hogy azt mondja, már fogalma sincsen, vagy netalán határozottan képes kijelenteni, hogy nem érte meg. Ha ez az utóbbi áll fent, akkor lehet már én sem sok mindent tehetek… - Én pedig remélem, ezt nem gondoltad komolyan - csendesen jegyzem meg, választ sem igazán várva a szavaimra. Tudom, hogy most szar, hogy most mélyre süllyedt, de ez nem a vég. Mi, farkasok sokkal többet vagyunk képesek elviselni, mint más gondolná és ha már az első szakadéknál feladnánk, akkor közel sem lenne ilyen népes a farkas populáció. ~ Milyen jó, hogy nem te kérted, hanem én jelentettem ki. Ez nem ajánlat, vagy kérdés, Madison ~ határozottan csendülnek a szavaim, mert szeretném, ha tudná, miként vélekedek erről az egészről. ~ Túl sokáig néztem tétlenül, mit művel és nem csak veled kapcsolatosan ~ mondhatni végre eljutottam arra a szintre, hogy csináljak is valamit és igen, lehet, hogy elbukok, hogy nem jön össze, hogy Atyám saját kezével veszi vissza azt, amivel annyi évvel ezelőtt megajándékozott, de ha így kell lennie, akkor így lesz. Tovább viszont képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni, mit csinál és várni az utasításait. - Ha szükséged lenne valamire, szólj. Később még úgyis visszajövök - nem fog tőlem olyan könnyen szabadulni, ebben biztos lehet. - És próbálj meg enni valamit - már az is jó, ha iszik, de enni sem ártana, mert szüksége lesz az erejére, ha Gerard újra meglátogatja. Nem tartottam viszont fel tovább, elég egyértelműen kijelentette, hogy elég volt a társaságomból, úgyhogy felálltam és csendesen távoztam a szobából.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól voltam, de legalább végre bírtam mozogni. A legtöbb csontom már összeforrt, ahogyan a legtöbb sebem, zúzódásomnak is alig volt nyoma. Csendesen üldögéltem, nem mozdultam meg, mintha csak attól féltem volna, hogy azzal felkeltem az alvóoroszlán figyelmét, pedig már így is biztosan minden rezdülésemről tud, ha itthon. Miként nem jöhettem rá? Miként lehettem ennyire vak, hogy a beharapásom után se fordult meg annak a lehetősége, hogy ők farkasok? Elég hamar összeállt a kép, hogy milyen vérvonal is lehet az övéké, ha senkinek se tűnt, de akkor se vígasztalt ez a tudat. Nem értettem, hogy mit miért tesz. Miért vett el egykoron, miért szakított el a nevelőszüleimtől? Miért ölte meg tinédzser koromban azt a fiút, hiszen még mindig nem tudom elhinni, hogy baleset volt. Lassan másztam ki végül az ágyból, nesztelemül lépdeltem közelebb az ablakhoz sietve nyitottam ki, vagy ha nem lehetet, akkor egyszerűen csak betörtem az üvegét. Hirtelen még az se érdekelt, ha netán megvágtam magam közben. Végül csak kinyújtottam a kezemet, hiszen az eső hangját már régóta hallottam, de érezni másabb volt. Legszívesebben lementem volna a kertben és hagytam volna, hogy az esőcseppek szép lassan beborítsanak. Mindig is imádtam az esőt, táncolni benne gyerekként is. Elszökni? Ha néha meg is fordult a fejemben, akkor is sietve űztem távol magamtól. Esélyem se lenne és nem is voltam még annyira jól. Hallottam, ahogyan az ajtó nyílik, de még se mozdultam. Egyszerűen csak ültem az ablak előtt, miközben a kezem kilógott az esőbe. Tudtam, hogy ő jön, hogy menekülnöm kéne, de előle nem lehet elrejtőzni. Ebben hittem már részben én is, és talán nem is akartam teljesen elrejtőzni. Bármennyire is durván hangzott és bármit is mondott Dylan, azt hiszem még mindig meg akartam érteni a miérteket. Nem voltam abban biztos, hogy közelebb jött, de akkor se néztem rá. Csak kifelé bámultam a viharos égboltra, az esőre, ami kezemet áztatta, hiszen a legnagyobb viharokra is szükség van, hogy a világszépéségei tovább élhessenek, vagy újra kihajthassanak. A lábam fel volt húzva és úgy néztem kifelé, mintha az eső is érdekesebb lenne annál, mint aki betoppant az oly sokszor vérrel átitatott szobába.
Mióta Madisont elraboltam a falkájától és szülőotthonomba hoztam, elég hullámzóan látogattam. Az első héten, amíg a pincében tartottam bezárva, addig napi szinten ízleltettem meg vele a haragomat, emlékeztetve rá, hogy eddig milyen kesztyűs kézzel bántam vele, és ő hálátlan módon hogyan élt vissza a bizalmammal... Hiába a vérfarkas lét, nem akartam megölni, egyelőre még nem, így amikor úgy döntöttem, hogy eleget kapott, Martin gondjaira bíztam, hogy vigye fel az egyik emeleti szobába és lássa el a sérüléseit. A gyógyulás ideje alatt egyszer sem látogattam meg a feleségemet, részben, mert más, fontosabb dolgom is van, mint vele foglalkozni. Nem is töltöttem az időm minden percét a kastély falai között, több külföldi utat is megejtettem, mielőtt elég jól lett volna ahhoz, hogy ismét elérkezzen az „emlékeztető” ideje. Mert akármilyen szomorú is, hosszú évszázadok tapasztalata bizony azt mutatja, hogy hiába a szép szó, fenyítés nélkül sosem tanulnak a hibáikból. Így, ha legközelebb megfordulna drágalátos feleségem butus kis fejében a szökés gondolata, legalább tudni fogja, hogy mivel számoljon, ha nem sikerül – vagy ha sikerül is, mert úgy is a nyomára bukkanok. Újabb pár hétig ismét nem bukkantam fel a küszöbén, ma pedig alapvetően más okból érkeztem – persze ez nem jelenti azt, hogy nem zárulhatna úgy a találkozónk, ahogy az eddigiek. Mondanám, hogy pusztán rajta múlik, vajon megtanulta már a leckét? Bár arról gondoskodtam, hogy a szobáját ne hagyhassa el, attól nem tartottam, hogy az ablakon keresztül próbálna meg szökni. Már csak azért sem, mert emeleti szoba, és a kastély alatt olyan tátongó mélység, hogy ha túl is élné az esést, segítség nélkül biztosan nem húzná sokáig, és egyébként sem az az öngyilkos fajta... Másrészt pedig – a fém ablakkeret elég masszív ahhoz, hogy egykönnyen ő se tegyen benne kárt, még vérfarkasként sem, ráadásul a keret közti üvegfelületek is akkorák, amin nemigen tudná átpréselni magát. A szobájába lépve egy szót sem szólok, csak némán figyelem, ahogy az ablaknál gubbaszt, kezeit az esőben áztatva. A pajzsom, mint szinte mindig, mióta csak itt van, szinte teljesen zárt, akkora részt hagyok rajta csupán, hogy kommunikálni képesek legyünk, ha úgy van. Martinnal, természetesen, Madison farkasát nem vagyok képes többnek tekinteni, mint életképtelen korcsnak, miután egy idegen harapta be, és ilyen teszetosza, életképtelen farkast hagyott rá. - Úgy tudom, hogy illemtan óráid is voltak. Vagy már el is felejtetted az ott tanultakat? - töröm meg végül a csendet, ha még pár perc elteltével is úgy csinál, mint ha itt sem lennék. - Ez a tiéd.- amennyiben végre köszönt, úgy türelmesen megvárom, de ha nem, most kivételesen akkor sem történik semmi szankció a tiszteletlenségéért, az majd ráér később. Helyette inkább odasétálok mellé, és a nyakláncot és medált helyezem mellé, a kő ablakpárkányra.
A hozzászólást Gerard Layton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 20, 2018 1:59 pm-kor.
Nem kellene ezt tennem, de még se tudom rávenni magam, hogy ne tegyem. A vért könnyedén lemossa az eső, a fejem a hideg üveglaphoz simul és pár pillanat erejéig messze járok. Nem, nem a falkámnál járok, hanem annál is szebb. Újra gyerek vagyok, a szellő incselkedik a szőke fürtjeimmel, miközben Francesco nevetése töri meg a csendet. Vajon a testvéremmel mi lehet? Tudom, hogy a vér nem kötelez minket, de akkor is mindig így tekintettem rá. Szeretném a karjaimba zárni újra, szeretném látni a dajkámat, Dorothyt. Sokáig velem volt és olyan volt számomra, mint egy pótmama és anya egy személyben. Lassan fújom ki a levegőt, majd sietve törlöm le a könnyeimet, mielőtt még megjelenne a férjem. Azt mondták, hogy adjak neki esélyt, adtam, nem egyszer, de úgy éreztem, hogy minél több esélyt adtam, annál inkább bezárkózott és annál inkább több mindent vett el tőlem. Én csak szabad akartam lenni, érezni a szeretet erejét újra, ami mellette sose jöhetett el. Dory halálával meg még kevésbé jelent meg ebben a házban. Nincs felhúzva a pajzsom, hiszen felesleges lenne. Bármikor képes lenne áttörni rajta, azon meg valahogy meg se lepődök, hogy az övé szinte mindig teljesen fel van húzva. Csak tudnám, hogy miért fél kimutatni az érzéseit és miért lett ennyire kegyetlen. Egy férfi, aki nő(ke)t bánt nem is férfi. És még az se tudott ezen a helyzeten javítani, hogy farkasok vagyunk, mert továbbra se gondoltam azt, hogy emiatt másabb lenne a helyzet. Nem nézek rá, amikor a hangja betölti a teret, csak lesütöm a szemet. Még egyszer utoljára kipillantok az esőre, majd lassan húzom be a kezemet, mire sikeresen megint megvágom magam a szarul kitört ablaküveggel. -Voltak. – felelem kurtán, de továbbra se nézek rá. Csak megigazítom a ruhámat – ha csak azt kaptam - , ha nem, akkor csak a felsőmet húzom kicsit lejjebb, hogy egyáltalán ne látszódjon ki csípőmnél semmilyen felület. – Jó napot! – köszöntem végül nagy nehezen, de arra nem vettem rá továbbra se magam, hogy rá nézek. Hallottam, ahogyan közelebb jött, majd kíváncsian pillantottam rá, hogy mire is gondol. Meglepetten pillantok az ékszerre és először nem is merek érte nyúlni, majd óvatosan veszem el, mintha csak attól tartanék, hogy meggondolja magát. A vér könnyedén folyik végig kezemen, hiszen nem gyógyulok olyan gyorsan, mint ők, de ez a fájdalom mégis eltörpül amellett, amiket át kellett élnem mostanság. -Köszönöm. – hála pedig bármennyire is abszurd megjelenik a hangomban és óvatosan pillantok a férjemre. – Miért? Miért adod vissza? – kérdezem meg félénken, mintha csak attól félnél, hogy egyetlen egy rossz szó és hamarosan újra csont ropogástól lesz hangos a ház, mintsem az esőcseppek koppanásától.
- Ezek szerint vagy nem végezték jól a munkájukat, vagy a te oktatásod volt kidobott pénz. - jegyzem meg komoran, mire mint a a fogát húznák, annyi lelkesedéssel csak kipréseli magából Madison azokat a szavakat. Nem mondanám, hogy el vagyok ragadtatva tőle, de kezdetnek megteszi. Közelebb sétálok, majd leteszem mellé az ékszert, amit még csecsemő korában hagytam ott a Bianchi családnál fizetés gyanánt, és amit később csak visszajuttattak hozzá, akármennyire is ellenemre volt...Mire azonban visszaértünk Ausztriába és magához tért a dohos pincében, a nyakláncot is visszavettem dühömben, azzal a szándékkal, hogy megsemmisítem, de... végül mégis képtelen voltam rá. Talán a míves kidolgozása miatt, talán mert tudtam, hogy nem egyszerű nyaklánc, hanem talán még tőlem is idősebb. - Szívesen. - pillantok le a lányra érzelemmentes arccal, amikor pedig meghallom a kérdését, hosszú perceken át magam sem válaszolok, csak az ablakon keresztül nézem a kastély körül húzódó, komor fenyőerdőket. - Nem akartam. - szólalok meg végül - De miután szorosabban fonódik össze a múltaddal, mintsem azt valaha is sejthetted volna, úgy találtam, hogy végső soron téged illet. Ha már más hagyatékod úgy sem maradt a felmenőid után...- lehet, hogy sokan furcsállják, de igenis vannak dolgok, amik sokat jelentenek számomra, és nem csak a bosszú... a múlt, a hagyományok is. Talán ezért is döntöttem végül úgy, hogy végül visszaadom a lánynak ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel elpusztítanám, mint ha sohasem létezett volna, vagy beolvasztattnám más ékszerré és túladnék rajta. - És bár visszaadtam, nem akarom egyszer sem rajtad látni, megértetted? - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Lehet, hogy őt illeti, de attól még nem szívesen nézegetnék egy olyan ékszert napi szinten, ami a családommal történt tragédiákra emlékeztetnek. Ha pedig mégis azt látnám, hogy a szavamnak ellenszegülve hordja, többet sem fogja viszont látni, arról gondoskodok. Őrizgesse a párnája alatt, a ruhájába varrva, az íróasztala fiókjában, a kastély ódon sziklafalainak egy repedésébe rejtve, ahol senki sem találhat rá, az már különösebben nem érdekel.
-Vagy mindenki változik és úgy érzi, hogy az illem se mentheti meg. – mondom alig hallhatóan és mélyen legbelül kicsit felkészülök arra, hogy hamarosan netán a dühe újra le fog csapni, de ha tud a sorok között olvasni, akkor úgyis rájöhet arra, hogy sejtem bármit is tennék, vagy mondanék, akkor se hiszem el, hogy a kedvében tudnék járni. Mintha ilyen lehetőség nem létezne. Miközben elveszem az ékszert és két kezem közé rejtem, mintha attól tartanék, hogy csak egyszer elillan, vagy felkapja és kirohan vele. Mintha csak így akarnám elrejteni, de közben őt fürkészem. Arcának rezdüléstelen arcát és mintha valami ismerős érzés után kutatnék, de még se lelném meg, csak a sötétséghez vezető utat az íriszeiben. Ez pedig egyszerre rémiszt meg és egyszerre „sajnálom” őt. Vajon valaha képes lenne még látni a jót a világban és nem mindent elpusztítani maga körül? Nem ismerem, de mégis valahogy úgy érzem, hogy a legtöbb dolgot elpusztítja, legalábbis ezt láttam és látom most is. -Ezért nem akartad, hogy a nevelőszüleim visszaadják, igaz? Ezért tiltottad meg nekik, mert féltél attól, hogy a múltam utolérhet? - nem mondanám azt, hogy magabiztosan csendül a hangom, de szelídebben. A farkasom háttérbe húzódik, hiszen ő is tart a hímtől, ahogyan én is, de mégis próbálom megérteni a miérteket. Kicsit arrébb csúszom, mintha neki akarnék helyet csinálni, pedig tudom, hogy nem fog leülni. Másrészt meg úgyis hathat, mintha csak távolságot akarnék tőle tartani, mert félek, nem bízok benne. Először csak egy aprót bólintok, majd a kezemben pihenő ékszerre pillantok. – Igen, megértettem. – pillantok vissza a férjemre, aki talán még egy először találkozott embernél is idegenebb számomra. Pár pillanat erejéig habozok, követem a pillantását a szürke felhőkre, a villámokra, amik kezdik az égboltot átcikázni és a dörgésnek köszönhetően összerezdülök. – Miért? Miért vettél el, ha sose szerettél? Ha egy ékszert nem bírsz látni, vagy rosszra emlékeztet, akkor engem miért akartál mindig magad mellett tudni? Miért nem voltál rest másokat megölni? Gyerekkoromtól kezdve szinte csak fájdalom volt az íriszeidben, amikor rám néztél… - hangom óvatosan csendül, de mégis úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Válaszokat nem remélek, de tudnia kell, hogy láttam. Látom azt a ridegséget, amivel mindig is nézett engem. Mintha csak ő tett volna szívességet azzal, hogy elvett, pedig csak bezárt. – Próbáltalak szeretni… - csúszik ki ajkaim között meggondolatlanul, ha pedig mozdulna, akkor sietve mászom le a párkányról és próbálok meg hátrálni. Nem akarom, hogy hozzám érjem, hogy újra csontom törjön el azért, mert kimertem mondani azt, amit gondolok, de azt is tudom, hogy előle úgyse tudnék elfutni. Gyorsabb és erősebb is nálam.
- Akkor rossz irányba változik. Vagy túl naiv az, aki ebben hisz. - talán még csak nem is sejti, de nem véletlen volt az, hogy mindig is az ellen voltam, hogy iskolába járjon. Nem volt véletlen az sem, hogy magam válogattam össze a tanítóit, hogy teljesen más órái voltak magántanulóként, mint amit egy mai iskolában tanult volna. Illemtan, matematika, történelem, idegen nyelvek, irodalom... amiket a saját gyerekeim tanultak, amíg éltek. Másrészt pedig, ha már úgy döntöttem, hogy elveszem, az volt a legkevesebb, hogy valami taníttatott, művelt lányt vegyek el, ne pedig egy tudatlan senkit. Nem mint ha jelen állás szerint sok értelme lett volna, hisz az átharapásával nagyjából az összes vele kapcsolatos tervem semmivé foszlott, és azóta sem voltam biztos benne, hogy mi lenne a jó megoldás a jövőt tekintve. Bajlódjak vele tovább, vagy felesleges? Talán részben ezért is határoztam úgy, hogy látogatást teszek nála. - Részben. Úgy terveztem, hogy megteszi fizetség gyanánt, ha már hét éven át gondodat viselték. Nem számítottam rá, hogy végül nálad fog kikötni. - vallottam be, hisz már oly mindegy volt, tekintve, hogy az ékszer is itt volt, és a múltja is utolérte. - Helyes. - nyugtázom a dolgot, igaz, cinikusabb vagyok attól, hogy minden feltétel nélkül el is higgyem. A szökése után különösen. A figyelmemet pedig épp az eget takaró sötét fellegek és a mélyzöld fenyőerdők kötik le, mit sem foglalkozva azzal, hogy mit mocorog mellettem, figyelve az odakint honoló csendet és békét, amikor meghallom Madison kérdését. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy a meglepettség rajzolódik ki a vonásaimon, de a szemöldökömet kérdő tekintettel vonom felé, felé fordulva. Vajon komolyan gondolva, vagy csak viccnek? Nem tartom valószínűnek az utóbbit, ez pedig csak azt jelentheti, hogy a naivsága szülte a kérdést. - Mások halálát fogd fel járulékos veszteségként. Nem szokásom ok nélkül ülni, így amennyiben valaki halála az én lelkemen szárad, úgy biztosíthatlak róla, rászolgált. Ami pedig a házasságot illeti – lehet, hogy manapság ez a divatos, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül a szerelem lehet motiváció. - tekintek rá komoly tekintettel, ha pedig van egy kis esze, márpedig a tanítói szerint okos lány, akkor azt is sejtheti, hogy más adta számomra az „értékét”. - Tudom. - csupán ennyit felelek a szavaira, női szeszély... azt hiszi, nem vettem észre? Vagy azt hitte, hogy forrófejű ifjú szerelmes módjára lel majd viszonyzásra. Mert gondolom, az számára is egyértelmű, hogy én mennyire törtem magam ilyesmiért.
Nehezen, de végül inkább elharapom a nyelvemet. Nem felelek rá semmit se, mert abból tuti, hogy nem lenne szép vége. Nem akarok veszekedni, nem akarom, hogy a csontom törjön el megint, inkább megérteni szeretném. Sose fogom tudni teljesen megérteni, ebben nem is reménykedek, de ha legalább egy hangyányit mutatna magából, bármennyire is legyen ijesztő, akkor is közelebb lennék már egy picit. Elfogadni talán sose fogom tudni azt, amit velem tett, vagy ahogyan tette azokat, de legalább végre kicsit érteném a dolgokat. Nem tudom csak lehunyni a szemem és azt mondani, hogy nem érdekel, ez van és megrántani a vállaimat, mintha semmi se fájna vagy érdekelne. -Talán nem mindenkit lehet megvesztegetni, valakiknek még van szívük és hallgatnak rá. Hallgatnak arra, hogy a gondoskodás és a szeretet bármelyik más eszköznél, módszernél hatásosabb lehet. – hangom még mindig halk és ha nem lenne farkas, akkor lehet nem is hallaná, ha éppen pont akkor dörgött az ég, amikor kiejtettem egy-két szót. Nem volt még mindig dorgálás a hangomban vagy megvetés, amiért ő másabb módszerben hitt. Inkább csak rá akartam világítani, hogy nem mindenhez az a kulcs, ha erőszakosak vagyunk. Én legalábbis ebben hittem. Biztosra veszem, hogy nem hiszi el, amit mondok, de akkor se kockáztatnám meg azt, hogy elvegye és esetleg kárt tegyen az ékszerben. Csak ez maradt édesanyámtól és emiatt találhattam csak meg az igazi apámat is, akit még mindig nem érzek igazán Apának. Nem csak amiatt, mert másvilág vagyunk, de valahogy úgy érzem, hogy meg se próbált sose igazán közelebb kerülni és még azzal az idegen csajjal is mindig többet foglalkozott, mint velem… Látom, ahogyan kérdőn felvonja a szemöldökét, de nem mozdulok meg. Inkább csak nagyot nyelek, hiszen nem tudom, hogy mikor fog robbanni. Mintha csak egy jégen sétálnék, ami bármikor beszakadhat alattam, hogy utána a víz magával rántson és elvegye az életemet. -Lehet, hogy te ilyen könnyedén veszed a halált és több halált hoztál el már, mint kellene, de ne kérd tőlem azt, hogy elfogadjam azt, hogy azért halt meg valaki, mert szeretett vagy mert én szerettem őt. Nem tehetett semmiről se! El is küldhetted volna, bezárhattál volna, de te inkább bemocskoltad a hírét és megölted… - egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon és hirtelen még a szavaim se érdekelnek, hogy miként hatnak rá. Nem érdekel, nem fogom tudni csak egy vállrándítással elintézni a halált, ahogyan ő teszi. Sose beszéltünk ennyit, sose mutattam ennyit ellőtte, ahogyan még ekkora bolhányit se mutatott ő se magából. Sietve törlöm a ruhámba a könnyemet, majd lesütöm a szemeimet és az ékszert fürkészem. – Szóval a múltban felnőtt férfi a múlt szokásait hozza el a jelenben. Érdekházasság, de mégis milyen érdeked származott volna belőlem? Semmim sincs, vagy csak te nem akarod, hogy tudjam ki vagyok valójában, hogy honnan származom. Vagy tévednék? Nem értelek, hogy mégis milyen érdeked származott volna belőlem, ha csak fájdalom kelt életre a pillantásodban és azt se engedted, hogy megérthesselek, hogy maradni akarjak melletted… – pillantok fel rá kérdőn, bár elnézve az ékszert biztosan találnom kell róla legalább egy képet. Egy festményt, amin viselték… Lenni kell valami nyomnak. – Szeretnék a könyvtárba legalább bejutni, ha már a kertbe nem tehetem be a lábamat, akkor legalább oda. – szegem fel a fejemet és határozottan ejtem ki a szavakat. – Kérlek. – teszem hozzá úgy ezt a szót, ahogyan illik, pedig nem esik könnyedén kiejteni azt.
- Nem vagyunk egyformák. Kíváncsi vagyok, vajon ha te is több száz évet tudsz majd a hátad mögött, akkor is ugyanígy vélekednél az élet rendjéről? – gondolkozok hangosan, ám nem hiába van ott az az apró „ha” szócska... Egyelőre örülhet, ha a a születésnapját megéri, pedig a csak néhány hónap - Tisztában vagyok vele, hogy most mit mondanál rá, úgyhogy ne is fáradj vele. - az ő patyolat lelkét soha, semmi nem lenne képes bemocskolni, mert ő még nem tudja azt, amit én igen – minden ember betörhető, ha megtalálják a gyenge pontját. És az, ha valaki ilyen könnyelműen tárja ki a szívét mindenki előtt, annak nagyon sok gyenge pontja van. Ennyi idősen én is beleestem ebbe a hibába, meg is lett az ára. Vajon hány szerettét kéne megölnöm ahhoz, hogy ezt ő is belássa? - Akkor ne fogadd el. Törődj bele, mert a halottakat úgy sem hozza vissza senki és semmi. - zártam rövidre a témát. Így, hogy jéghegy méretű múltamnak és céljaimnak épp, hogy a csúcsát látja a víz felett, értelme sem lenne győzködnöm, mert úgy sem lenne képes megérteni a miérteket. Nem... ahhoz a felszín alá kéne néznie, megismerni az egészet, és pont ez az, amire végképp nem szándékozok időt és energiát pazarolni. - Látod? Megy ez neked, ha kissé megerőlteted magad. - reagálok a gondolatmenetére, ha már odáig eljutott, hogy érdekházasság a miénk, nem is akármilyen. Amikor viszont elakad a gondolatmenettel, türelmesen várok, hátha végül rájön a titok nyitjára. Ami valójában nem is annyira titok, sőt... szinte már az orra előtt hever a megoldás, ha belegondolna abba, hány éves vagyok, és melyik korból származom. - Jól gondolod, hogy azon a nyakéken kívűl más vagyonod nem igazán maradt, és nem is a szerelem volt a frigyünk oka. Maradjunk annyiban, hogy rossz helyen voltál, rossz helyen, ám ennek ellenére kaptál egy esélyt az élettől, igaz, azzal, hogy farkassá változtál, töredékére csökkent az értéked a szemedben. - csak reménykedni merek benne, hogy megismertették vele annyira a létünk és életünk alapjait ahhoz, hogy ne szoruljon további magyarázatra, pláne, ha már a házasság a téma - Én a helyedben iparkodnék, hogy bizonyítsak, mert elég rosszul áll a szénád, Madison. - közöltem vele burkoltan, hogy így, hogy női léte értelmét veszítette, jóval több minden szól a halála mellett, mintsem ellene. Az egyetlen szerencséje az az, hogy sajnálnám, ha húsz év munkája ilyen könnyedén veszne semmibe. - Nem. - közlöm nemes egyszerűséggel - Majd ha kiérdemled a viselkedéseddel, visszatérünk rá, talán. De lásd, kivel van dolgod – ha olvasnivalóra vágysz, írd le a címét és ha megvan a könyvtárunkban, Dylan majd elhozza neked. - hallhatja az ajánlatom, mely még így is túl nagylelkű azok után, hogy mennyi fejfájást okozott az elmúlt néhány évben.
Kezdőlap
