A kölyök válaszára sóhajtok egyet. Akkor legyen az én hibám. Elég erős hozzá a vállam, hogy ezt is elviseljem. Mindenesetre vállat vonok. - Kit érdekel mások véleménye? Én már korábban is így voltam a dologgal, de amennyit a roppant felületes ismeretségünk alapján érzékelek, úgy vélem, a kölyök nagyon rossz irányba fejlődik. Mindig valami olyat csinál, amivel bajba keveri magát, pedig egyébként elsőre tipikus jógyereknek tűnt. Mindenesetre ez nem az én gondom. Az én gondom az, hogy a kabátom, a pulóverem, és az autóm ott maradt a kocsmában, illetve a kocsma közelében, és a bőrömről rohamtempóban párolog a meleg, valamint Liu kihúzta a gyufát. - De tulajdonképpen mindegy is… Én aztán nem állok neki papolni. Ledobom az ingem, lerúgom a cipőmet, és a mosolyommal kivillantom a fogaim. - Milyen önzetlen! Drága árat fizetsz a szórakoztatásomért, és még köszönetet sem várhatsz érte… Arra nem számítottam, hogy futni fog, de halványan azért remélem, hogyha mást nem is, legalább ösztönből védekezik majd. Kihívás úgy sem lenne, de alapvetően nem szeretek olyanokat verni, akik meg sem mozdulnak. Mindenesetre én kezdek fázni, úgyhogy miután megszabadultam a nadrágomtól is, előrelendülök, az a pár lépés, ami elválaszt minket bőven elég távolság az átváltozásra. Megtorpanás és lassítás nélkül ugrom neki. Ha maga elé emeli valamelyik karját, akkor az állkapcsom azon csattan össze, ha nem, akkor a bal vállába harapok, miközben a földre terítem – feltéve, hogy nem tér ki előlem, bár valószínű, hogy egy akkora dög elől, amekkora most vagyok, nehéz lenne teljesen kitérni. Általában jobban szeretek egyszerű farkasként létezni, de teljes vérfarkasként valószínűleg mélyebb benyomást teszek, és sokkal hamarabb vissza is melegszem. Az elkapott testrészbe – ha akad ilyen – durván belemélyednek a fogaim, ahol a mancsaim támaszt találnak, ott ruhába, bőrbe szántanak a karmaim, a morgás pedig a tüdőm mélyéről dübörög fel. Ige, biztosan kell majd segítséget hívnia…
Nem hiábja ez senkinek. Csak mindenkinek megvannak a maga korlátai. Ray a maga mércéjével mér, ahogyan Castor is tette az elején, és ebben a mércében egy fiatal kölyök csakis silány selejtnek mutatkozhat, bármit is tesz, vagy nem tesz. És nem tudom, ki hogy van vele, de nekem azért kellett pár hónap, amíg megtanultam, hogy a nagyok lehetnek úgy is a példaképeim, hogy közben kritikusan figyelem a megnyilvánulásaikat, és nem veszek mindent készpénznek, ami tőlük elhangzik. Ja, hogy ezt Ray már tudja? Őt nem érdekli mások véleménye. Értem. Akkor felesleges is mondanom a továbbiakban bármit. Nem vártam köszöntet, tudtam, hogy mi lesz az ára annak a pár mondatnak, és kész vagyok megfizetni. Bár a pontos "összeget" még nem tudom, de már nem is számít, mert nem rajtam múlik a továbbiakban, hogy mi is lesz. Én már nem mozdulok, amíg Ray nekivetkőzik. Amikor alakot vált, akkor egyetlen dolog ötlik fel bennem: gyönyörű így. Nem védekezem valóban, amikor rám ugrok, a fogai a vállamba mélyednek, és hanyatt dőlök a súlya alatt. A testem nem feszült meg, az izmaim lazák, és a fájdalom hatására sem rándulok görcsbe, most még sikerül ellenállnom ennek az ösztönszerű késztetésnek is. Később ez már nem lesz így valószínűleg. Amikor földet érünk, és a fogaim meg a karmai belemélyednek a testembe itt-ott felnyögök, de csak röviden, és aztán csendben maradok. Nem erőltetem ezt, csak egyszerűen nincs többre szükségem jelenleg. Az ordítás, ahogy én tapasztaltam inkább a felháborodás vagy a félelem eredménye, a fájdalom önmagában még nem feltétlen váltja ki. Én pedig most se nem félek, se nem vagyok dühös. Ray beszólt a falkámnak, megfenyegetett, én meg lereagáltam egy olyan cselekedettel, amiről tudtam, hogy feldühítem vele, és le fogja verni rajtam. Ennyi. Semmi okom dühöngeni.
Én valóban a magam mércéjével mérek, de Liunak fogalma sincs róla, ez mit jelent. Nem mintha számítana. Nem nekem kell őt tanítani, vagy az önbizalmát építeni. Ez a falkája, és az alfája felelőssége lenne. (Na ezért nem akarok alfa lenni még egyszer!) A pontos összeggel még én sem vagyok tisztában, mert ez több dologtól is függ. Amit biztosan tudok, az az, hogy alaposan megfizet azért, amit művelt. Nem szeretem, ha taknyos kölykök pofátlankodnak velem. Meg aztán ami egyszer elhagyta a számat, főleg ha fenyegetés, az nem maradhat üres szó… A támadás sima ügy, mert a kölyök nem is moccan. A súlyom és a lendületem egy pillanat alatt földre viszi, érzem, ahogy anyag és bőr hasad a karmaim alatt. A fogaim húsba tépnek, , az egyik szemfogam valószínűleg lapockacsonton csikordul, a pofámban egy pillanat alatt szétterül a kölyök vérének íze. A morgás elhal, a következő csikorduló hang után a szorításom enged, felemelem a fejem, lenyalom a vért a fogaimról, és néhány szívdobbanásnyi időre belenézek Liu szemébe. Ez azonban nem tart sokáig, ahogy leugrok róla, valószínűleg megkönnyebbül, mert már nem passzírozom a földbe, így könnyebben kaphat levegőt. Csak pár pillanat, míg irányba fordulok, és a következő mozdulattal már a lábszárára zárom a fogaimat. Újra érzem és hallom az anyag, a bőr és hús szakadását, és a vér ízét… A mozdulat nem áll meg, ahogy a fejemet lendítem, a kölyök valószínűleg önszántán kívül repül egy keveset. Ha elég nagyot sikerült lendítenem rajta, talán még egy fa is az útjába kerül, én pedig megrázom a fejem, hogy eltávolítsam a fogamra akadt cafatot a nadrágjából. Mióta a morgás abbamaradt, azóta néma vagyok. Liuhoz sem gondolatfoszlány nem jut el, sem hangon nincs.
Több okból is megpróbálom tartani magam lelkileg. Az egyik, hogy már egy ideje elhatároztam: meg kell tanulnom bíznia farkasomban és a testem új képességeiben. A sérüléseket csupán egy adag fájdalomnak, és átmeneti problémának kell látnom, nem valami végzetes katasztrófának. Nem félhetek tőle. Persze Ray meg is ölhet, de ... itt jön a másik része. Amikor úgy döntöttem, hogy visszavágok neki, akkor úgy éreztem, hogy bármit is tesz, életben fog hagyni. Ez az egész azért nem annyira szörnyű, hogy megöljön miatta. De ha még meg is halnék most ... inkább a halál, mint a behúzott farok, amikor az enyéimet gyalázzák. Ezt nem hagyhattam. Ray otthagy, de nincs kétségem afelől, hogy még ezzel nincs vége, és valóban, nemsokára a lábamba harap, és ez még csak a kezdet. Rövidesen elhajít egy fáig, annak tövében érek földet. A becsapódásnál megint felnyögök, egy pillanatra elsötétül a világ. Elég rossz bőrben vagyok már most is, számtalan sebem van. Az ép kezemre támaszkodva próbálok felülni, hogy a fatörzsnek támaszkodjak, hacsak el nem sodor egy újabb támadás. Ray nem kommunikál, és én sem akarom ezt erőltetni. Nincs mit megbeszélnünk, úgy vélem. Ha kérdezne, felelnék, de azt hiszem, már nem akar tudni semmit, csak bosszút állni. És én sem akarok neki elmondani semmit, mert csak újabb támadási felület lenne. Bármi, amit mondok, az lenne, hiszem azzá lehet tenni. Én vagyok a nyuszika, ha van a fejemen sapka, ha nincs, mindenképpen az én hibám. Csak engem mér nem zavar, és a viseletemet nem a divat dönti el.
Mi tagadás, a kölyök megnehezíti a dolgomat, ugyanis minél inkább csendben marad, és nem védekezik, annál vadabbul akarom tépni, a vérszomj vörös ködét már érzem is közeledni, de koncentrálnom kell, mert nem akarom megölni… Nagyon csúnyán megtépni, kiharapni belőle pár falatot, azt igen… De megölni nem akarom, ezt újra meg újra tudatosítom magamban. Nem, ez az egész távolról sem olyan szörnyű, hogy megöljem miatta. Fájdalmas és emlékezetes leckét megérdemel, de nem azért, mert igazán megsértett. Mondhatjuk, hogy egyszerűen kegyetlen vagyok. Figyelem a rövid ívet, amit Liu teste a fáig ír le. Most mozdulatlanul állok, nyitott pofámból, a kilógó nyelvemről véres nyál csöpög, a forró lélegzetem párafelhői ütemesen bodorodnak elő a fogaim közül, míg figyelem, ahogy a fiú ülésbe tornázza magát. Nem fél, de egyértelműen szenved. Nem is lenne érző, élő lény, ha ezután nem szenvedne. Én nem hiszem, hogy mindenért dühösebb lennék, amit mondhat, főleg, hogy igazán dühös most sem vagyok. A vérszomj nem a dühömből táplálkozik, sokkal inkább ösztönből. Azt hiszem lassan itt az ideje a végjátéknak, mielőtt túlságosan is belelovallnám magam, és még végzetes kárt okoznék, vagy a kölyök szétfagyna. Engem ugyanis melegít a bunda, de őt csak pár foszladozó rongy. Odakocogok hozzá, kicsivel a bokája fölött harapok a bal lábába, és ahogy párszor fogást váltok, keresve a legkényelmesebb pontot, érzem, és hallom a csontok megadó ropogását a fogaim alatt. Magammal húzom, el a fától, és mikor a lábát elengedem, már gyorsan mozgok. Itt már nincs játék, céltudatosan fejezem be, amit elkezdtem. Egy lépés előre, a mellső lábam a lábszára mellett támaszt, megvillannak a fogaim, és csak egy pillanat, a harapásom máris ruhát, bőrt és húst üt át, ahogy az ágyékába marok. Nem vicceltem, mikor megfenyegettem vele, hogy töketlen lesz. Egy gyors, és rövid fejmozdulat, nadrág és hús szakad, a pofámból pedig tépett, véres ruhaanyag, és immár élettelen, de még testmeleg húsdarab lóg, vér csöpög. Nem kíméltem, nem csak tessék-lássék haraptam, hanem jókora darabot. Tulajdonképpen az egész férfiasságát, és talán csak a fél heréjét, bár ezt ennyi vér mellett nehéz megállapítanom. Most megrázom a fejemet, jónéhány méterrel odébb dobom a kölyökből a fogaim között maradt darabot. Alapvetően nem eszem emberhúst, vérfarkast pedig még ritkábban. Mindensetre ez bele fog telni néhány hétbe a kölyöknek, mire helyrejön, az tuti. Megkeresem a telefonját, a szemfogaim közé csippentem, hogy a lehető legkevésbé vérezzem össze, és a mellkasára ejtem. Ha nem ájult el, akkor hátat fordítok, és elügetek a fák közé. Ha nincs eszméletén akkor nem fogom itthagyni. Nem akarom, hogy meghaljon.
Hiába ültem fel, mert Ray elhúz a fától, és így újra a földre kerülök. De arra jó volt az a kis "üldögélés", hogy akkor kicsit könnyebben kaptam levegőt. Most mára fogamat csikorgatom, ahogy a lábamat csócsálja, és nyöszörgök. Mindenhol a saját véremtől maszatos a fű. Ray határozottan tervez valamit, érzem, de még nem jövök rá, mi is az, csak egy pár pillanatig. Aztán valahogy, a harapás előtti pillanatokban megérkezik a felismerés. Mi tagadás, ettől megrémülök. Ekkora fájdalomra nem számítottam, de mire eddig jutok, már mozdul is, és nincs menekvés. Igaz, még ekkor sem akarnék, ha lenne rá erőm, és időm. Tartani akarom magam ahhoz, amit elhatároztam. Ray lecsap, és én üvöltök a fájdalomtól, ahogy a torkomon kifér. Jó tíz másodpercbe is telik, mire az üvöltés halkul. Akkor sem azért, mert csitulna a fájdalom, hanem nekem fogy el a szuflám. Magamnál vagyok, de nem teljesen. Minden olyan homályos és bizonytalan lesz. Ha most hirtelen minden sebem eltűnne, akkor se állnék meg a lábamon. Most persze még felülni sincs esély, vagy helyzetet változtatni. Pedig majd segítséget kell hívnom ... mivel is? Hogyan akartam? Telefon ... Valami koppan a mellkasomon, miközben én halkan, erőtlenül nyöszörgök. Összerezzenek, először nem tudom, mi lehet az. Ép kezemmel bizonytalanul arrafelé tapogatózom. Látni nem nagyon látok, a szemem csukva, s nincs értelme kinyitni, mert tele van könnyel, úgyse nagyon látnék vele. Majdnem sikerül lekotornom a mellkasomról a mobil megfogás helyett. Hihetetlen mód próbálok összpontosítani arra, hogy mi az ott, és mit akarok vele csinálni, de a fájdalom majdnem megőrjít. Van bennem egy jó adag motiváció, hogy hagyjam magam elmerülni az öntudatlanságban, ahol nem érzem a fájdalmat, vagy nem ennyire, de még küzdök ellene. Ray jelenléte csak valami halvány jelként ér el hozzám, de azt tudom, hogy ő hozta ide a mobilt. Most azért van bennem egy adag düh az irányában, de ez inkább elkeseredettség. Mondjuk soha nem volt igazén szimpatikus a fickó. Végre sikerül megfognom a mobilom úgy, hogy elérjem a gombokat. De mit is akartam vele csinálni? Telefonálni. Kinek? Érzem, ahogy az agytekervényeimben csiga lassan vánszorognak a gondolatok. Pedig volt egy tervem ...
A fogcsikorgatás még mindig kevés, már látom, hogy a perifériás látásom peremén megjelenik a halvány vöröses árnyalat, ezért újra figyelmeztetnem kell magam, hogy életben kell maradnia a kölyöknek. A rémülete szinte simogatóan hullámzik végig rajtam. ~Végre!~ Erre vártam, mióta megálltam pár lépéssel arrébb, és elkezdtem kigombolni az ingem. Az üvöltés pedig kioltja, eltünteti a vérszomjat, ami eddig a pillanatig egyre vadabbá vált minden újabb, csendben tűrt sérüléssel. Ezt a rémületet akartam érezni, ezt a fájdalmas üvöltést hallani. Végeztem. A környék, a kölyök és én is úszunk a vérben. Ezt az ízt nagyjából két napig fogom még érezni az ínyemen, a fogaimon, akkor is, ha vodkával öblögetek, amit nem fogok megtenni. Én nem idegenkedem Liu vérének ízétől sem. A telefon egészen jól megúszta a szállítást, csak visszafogottan lett véres. A nyöszörgésből hallani vélem, hogy attól tart, még fejeztem be a marcangolást, de majd rájön, hogy tévedett. Csak halkan, elégedetlenül szusszanok egyet, mikor majdnem lesöpri a készüléket a mellkasáról. Nem valószínű, hogy én a jelen helyzetemben képes lennék tárcsázni, a bundámat pedig nem cserélem le ennyi miatt emberbőrre. Nem érdekel, hogy haragszik rám, fél tőlem, vagy gyűlöl. Csak arról akarok még megbizonyosodni, hogy nem napok múlva bukkan rá valaki vérbe fagyva, hanem a falkája szépen hazaviszi. ~Gyerünk, fiú… Tárcsázz! Hívd az alfádat!~ Az üzenet kőkemény parancs… Mellette állok a hóban, és nem mozdulok. Hagyom, hogy a véres nyál a nyelvemről Liu mellé csöpögjön, és figyelem a telefont markoló kezének minden apró mozdulatát. Enyhe türelmetlenség hullámzik lustán körülöttem.
Ray ott áll, és nem tágít. Mit akar még? Félni most sem félek, az a riadalom csak pár pillanatig tartott. Most már csak a kín van, ami ingerültté tesz, de ez a düh csak igen kis mértékben, és igen rövid ideig csap túl az eddigi határokon, ami Rayt illeti. Az az igazság, hogy eddig nem kedveltem, és most sem kedvelem, ehhez képest az elmúlt fél-egy órában csak némileg lejjebb csúszott a megbecsültségi listámon. "Gyerünk, fiú… Tárcsázz! Hívd az alfádat!" Hallom a hangját a fejemben, és ez végre rendet tesz. - Hehe ... - csikorgatom a fogaim között. Már tudom, mi volt a terv. Alfát? Egy frászt! Nem, ezt nem így intézzük! Pislogok egy párat, amíg kitisztul a látásom, és az arcom elé emelem a telefont, és megnyomom az egyik gyorshívó gombot. Lihegve, foga összeszorítva küzdök a fájdalommal, amíg a fülemhez illesztem a kagylót, és várom, hogy felvegyék. - Segítséget kérek ... - kell egy kis szünetet tartanom, mert a kín elsöpör - ... mert elvérzem, nem tudok mozogni se ... a Fairbankset-Wainwright összekötő úton, Wainwright-tól úgy három kilométerre, a bal Fairbanks felé menő oldalon, az erdőben ... Még hallom, ahogy a másik oldal nyugtázza a hívást, és elismétli a helymeghatározást. Bontom a vonalat, eleresztem a telefont, és a füvet tépem magam körül a kíntól. ~ Jah, és Ray ... ettől még nem leszek töketlen ... az nem ezen múlik. Már van annyi lélekjelentétem, hogy ezt közölni tudjam. Nem fog a sárba tiporni, azt nem! Soha!
Nem akarok mást, csak megbizonyosodni róla, hogy túléli. Már nem bántom, nem fürdőzöm a nyomorában, vagy a kínjában. Állok, és várok. Már nem akarom tovább büntetni, nem akarom megalázni. Részemről megkapta, amit neki szántam, és pont. De legalább most nem tiltakozik dacból sem. Hogy kit hív, az nekem tulajdonképpen édesmindegy, hogyha az illető összevakarja, és olyan helyre viszi, ahol nem fagy kivérzett jégkockává holnap reggelre. Megvárom, míg befejezi a hívást, majd leülök mellé egy karnyújtásnyira. Az üzenetére nagyon is emberi mozdulattal csóválom meg a fejem. ~Szó szerinti értelemben egy darabig az leszel, és ez a helyzet most megfelel nekem… Ami az átvitt értelmet illeti…~ Megnyalom a pofámat, és becsukom a szám. ~én is tudom, hogy nem ezen múlik. De csak hogy tudd, ez még nem bátorság, ez még csak botorság. De! Azt elismerem, hogy van benned tartás, és spiritusz. Ha megéled, jó leszel, kölyök… De most még alig vagy több egy embernél…~ Még várok, amíg nesz, vagy szag nem árulkodik arról, hogy valaki közeledik Liuért. Közben ásítok egyet. Nem érzek elégtételt, egy árnyalatnyit sem. Miért éreznék, hiszen nem volt kihívás.
Milyen jó, hogy hideg van! a lábamat például már egyáltalán nem érzem. Feljebb még tömböl a kín, de már az is elkezdett zsibbadni. Sejtem, a farkas is dolgozik benn ezerrel. Talán, ha tudnék összpontosítani, érezném is az energiáit, de most ez nem megy. Ray szóba áll velem, és egészen normális! Mik vannak! ~ Ray, te meg már túl régen voltál ember. ~ felelem neki elnyűtten. ~ Nem csak neked van ezzel bajod, más öregnek is. Mindenkit a saját kategóriájához kell mérni. Ha azt várod el tőlem, három hónaposan, hogy sokkal ~ megnyomom a szót ~ több legyek egy embernél, akkor az egy lehetetlen követelés. Soha nem fogsz olyan kölyköt találni, aki pár hónaposan olyan lesz, mint egy vén farkas. És ha lenne ilyen, az lenne az igazi baj. Egy kölyöknek egészen mások a preferenciái. Legalább a kommunikációra koncentrálok, és nem a fájdalomra. Minden idegszálammal igyekszem kizárni a kínt. Nem megy, természetesen, de azért elűztem a háttérbe valahová, onnan ágál, de nem tölti ki a tudatomat. ~ Ami a falkát illeti, abban pedig nem volt igazad. De ha igazad lett volna is, akkor sem hagyom szó nélkül. Olyan nincs. Inkább meghalok. De most nem ez a lényeg, hanem hogy nincs igazad. Nem ismerek olyat a csapatban, aki gyáva lenne. Ezt jól jegyezd meg! Mind egytől egyig csodálatosak. Most jön egy fura tompaság, valahogy lebegni kezdek, a külvilág távolodik, és én küzdök ellne, próbálok úszni a súlytalanságban, hogy maradjak ott, és nem vesszek el teljesen. Nehéz, nagyon nehéz. ~ Ray ... Lehet, hogy elméretezte ezt a dolgot?
Nos, a hideg, az persze marha jó, mert a fájdalmat tompítja, de nem véletlenül nem hagytam itt egyedül Liut. A hideg roppant alattomos tud lenni. Mielőtt megfagynál, már semmi nem fáj, nem fázol, sőt… kifejezetten kellemesen érzed magad… Mindenesetre bárkit hívott, azért nem töri kezét- lábát egy elvérző kölyökért. Na jó, már csak magamban dohogok, mert repülni a farkasok sem tudnak. A válaszra valami halvány érzelemhullám indul el, mintha csak nevetés lenne. ~ Nem tudom, voltam-e igazán ember valaha…~ Ami pedig a további magyarázatot illeti, szusszanok egyet, hogy így is jelezzem, nem értek egyet. ~ A saját kategóriádban remek vagy, Kölyök, de ez csak addig számít, míg nem provokálsz olyat, aki más kategóriában van. Mert onnan a magasabb kategória mércéjével méred magad. Ez velem is így van… Mindenkivel. A kölykök ne legyenek sokkal többek egy embernél, de tudják a helyüket a rangsorban…~ A falkájával kapcsolatban most nem nyitok vitát. Tulajdonképpen én is hasonlóan vélekedtem a saját családomról. A kozák falka… néha még ma is nosztalgiarohamot kapok, ha eszembe jut az a tökéletes hatvan év… ~ Nem is gondolhatsz rájuk másképp. Bízz bennük, hallgass rájuk, válj eggyé velük. Az én véleményemen viszont nem változtat az sem, ha megöleted magad értük. Tanuld meg, mikor kell hallgatni, és mikor üthetsz vissza.. Néha megéri várni.~ Túl könnyű felidegesíteni, kifordítani önmagából. Lobbanékony gyerek. Az ilyenek korán halnak. És amint végigfut a fejemben ez a gondolat, már érkezik is a tompa, bizonytalan segítségkérés, és érzem, ahogy kezd halványulni a belőle áradó energia. Most csak magamban káromkodom, hozzá nem juthat el. ~Ó, hogy rogyassza rá az eget a Magasságos, arra, aki miatt papírból vannak a mai kölykök!~ Mivel pajzsa most egyáltalán nincs, könnyen tudok bejutni. A farkasát keresem, miközben felkelek, és mellé lépek. Közel hajolok, az orrom hegyével megérintem a bőrét. Persze hideg… ~Kölyök! Ne hagyd el magad! Hát harcművész az ilyen? Cserben hagynád az imádott falkádat? Maradj ébren!~ Az egyik mellső mancsommal átlépek a teste felett, és lejjebb engedem a testemet. Nem nehezedek rá, hogy kapjon levegőt, de a bundám a testére simul, az én forróságom bőven elég kell, hogy legyen egy emberi test melegítéséhez. ~Ó, hogy rohadna meg az egész! Ezért utálom a nyavalyás kölyköket! A pofájuk mindig marha nagy, aztán meg hamar elpatkolnak.~ Csak rövid időt hagyok magamnak a dohogásra, egyébként a farkasát próbálom spirituálisan életre pofozni, küzdésre kényszeríteni (nem ellenem, hanem az eszméletvesztés ellen), míg fizikálisan – jobb híján – óvatosan megbökdösöm az arcát az orrommal. Viszont ha ezt elmeséli valakinek, tuti letagadom izomból. Nem akarom, hogy meghaljon, mert a célom nem ez volt, és ő alkalmas arra, hogy farkas legyen, még ha ostoba is hozzá, hogy felmérje az esélyeit… ~Nem mindenki alkalmas, de benne megvan, ami kell... Hogyazabánatosrossebb...~ Régi emlékek, mardosó bosszúság, és még ezernyi más dolog, amiből a kölyökhöz nem jut el semmi...Így kell tönkretenni egy szépen induló napot...
Minden nagyon távoli, nagyon halvány, és nagyon fura. Mit csinál Ray? Ez most megtörténik, vagy csak képzelődöm? Kezd melegem lenni, és ez valamennyire alátámasztja, hogy tényleg itt van felettem. ~ Ez ... muris ... ~ Itt vagyok ... ~ közlöm vele, mert ha nem is a meleg, de az "élmény", az magamhoz térít. ~ Előbb összever, aztán meg megmelenget ... A kétértelmű kifejezés még inkább jókedvre hangol. Ha most nem lennék ennyire gyenge, és nem fájnék ennyire, akkor nevetnék. tényleg. Már nem bírok nagyon uralkodni magamon. ~ Tudod, Ray, én az elején hajlandó voltam megadni neked a tiszteletet. Tényleg. Ha nincs az a megjegyzés a falkámra, legfeljebb magamban ellenkezem kicsit. De így ... Már ne is haragudj, de ha arra használod a korodat és az erődet, hogy egy kölyök előtt szájhősködj, aki értelemszerűen nem tud visszavágni még ha akar, akkor sem ... Nem fejezem be a mondatot, de ha egy kicsit is önkritikus, akkor vélheti úgy, hogy én biza ezt tartom töketlenségnek. ~ Van egy ajánlatom neked! ~ élénkül fel aztán. Ó, ez jó lesz! Ez jó! Meglátjuk, képes-e fair alkut kötni! ~ A falkában erről a mai napról senki nem fog megtudni semmit. Megoldom. De szeretném látni, hogy eljössz, és Castor szemébe mondod, amit nekem mondtál! Ha már kimondtad, akkor vállald nagyobbak előtt is! Persze megteheti, hogy tojik rám. De ha vannak ősök, és remélem vannak, és csak egy is idefigyel most, és ő nem mer eljönni, akkor lesz, aki őt élete, vagy inkább létezése végéig töketlennek fogja tartani.
Na, most aztán kezd felmenni bennem a pumpa! K*rvára nem vagyok egy tetves-bolhás Lassie, a kölyök meg szórakozik velem. Komolyan mindjárt agyoncsapom! A morgásom ezúttal kifejezetten mennydörgésszerű. ~ Ne merj szórakozni, mert feltépem a torkod, és a fél hulládat felzabálom, mire ideérnek érted! Az előbb még majdnem elpatkoltál! Papírkutya…~ A megjegyzéseit a jelen állapotában nem tudja túl jól leárnyékolni, ha próbálja egyáltalán. ~ Mivel nem akartalak megölni…~ A magyarázatra aztán halkan felmordulok. ~ Jajj, a falkám így, meg úgy… Na és aztán, ha olyat mondtam, ami neked nem tetszett?! A szavak csak szavak, te kis hülye!~ Olyan szívesen leharapnám a fél arcát, de még csak az hiányzik, hogy végleg elvérezzen itt nekem, ha már összeszedte magát. ~Ajánlat?~ Ez már szinte mulattat, annak ellenére, hogy már felbosszantottam magam. Falazni akar nekem. Jajj, milyen bájos, hogy felajánlja… ~ Nem kell letagadnod… Úgyis ígértem Castornak egy látogatást. Még a héten elmegyek, és neki is elismétlem, hogy véleményem szerint mindkét falka, vagy éppen alfa töketlen. Csak lapítanak, és várják a csodát… Melyik verzió tetszik jobban?~ Ha azt hiszi, félek Castortól, csak azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok az erősebb, akkor nagyon téved. Csak a bizonytalan kimenetelű meccs igazi kihívás, a döntésemet pedig már meghoztam, így a látogatás önmagában is esedékessé vált volna.
Érzem a dühét itt felettem, de félni most sem félek tőle. Mindenesetre megkomolyodom, nem akarom ezzel felbosszantani. ~ Bocsánat! Kissé már szét vagyok esve. Márpedig le fogom tagadni. Nincs szükség arra, hogy Cas most emiatt kezdjen vadászatba. Majd Ray eljön, és akkor ott verekszenek egyet, nem valahol a semmi közepén, ahol kétséges a segítség. És Castor fog nyerni. Ha vele majdnem egykorú öccsével kis híján végzett, akkor Ray sem lesz akadály. ~ Ray, te nem tudsz mindent. Vincent tárgyalt Castorral a hoteles eset után még egyszer. Ő kérte a tárgyalást, és eléggé komoly engedményeket tett. Születtek bizonyos megállapodások. Ők lapítanak. Mi csak kivárunk. De ez nem rád tartozik. Nekünk minden nap előny. A főhadiszállás megerősítése, a helyismeret növekedése, a folyamatban lévő képzések ... az újak, akik csatlakoztak ... akik még csak most jött utánunk ... erősödünk, és növekszünk. Egy autó fékez le hirtelen az út másik oldalán. Érzem a kisugárzást, amit a magas szintű őrzők árasztanak magukból. ~ Most lépj le! Itt vannak az őrzők! Viszlát a jövő héten!
A bocsánatkérés most arra elég nálam, hogy letegyek a torka felszakításáról, de nem vagyok kevésbé dühös. Ha volt bennem eddig bármi hajlandóság arra, hogy normálisan viselkedjek a kölyökkel, miután a leckével végeztem, nos az már a múlté. És ha tudnám mi jön még! Abban nem vagyok biztos távolról sem, hogy Castor képes legyőzni engem, azonban afelől sincsenek kétségeim, hogy engem mindenképpen csúnyán ki fognak készíteni, ha az alfa ugrik a megjegyzésemre. Ha Castor nyer, akkor azért, ha veszít, akkor pedig a falka nem tudja majd visszafogni magát. Ettől függetlenül utóbbi esetben az imádott alfa tekintélye jelentős csorbát fog szenvedni. Megérdemelné a kis taknyos. Ami azt illeti, többet is. ~ Még mindig másképp mérjük a dolgokat…~ Csak ennyi a reakcióm a nyilván kajánnak szánt magyarázatra. A korommal és Castoréval kapcsolatban kár összefüggéseket keresni. Olyan sok dologtól függ, mennyire erős egy farkas, a származási helyétől az életén át a saját adottságaiig, hogy kár találgatni majd meglátjuk. A fülem megrezzen, az orrom megrándul. Tudom, hogy jönnek a kölyökért, ahogy azt is, hogy nem farkasok. Az üzenete pár szívdobbanással később érkezik, én pedig rámordulok, és összecsattintom a fogamat az orra előtt. ~ Én is tudom, hogy jönnek, ne ugass nekem!~ Undor és megvetés hulláma árad belőlem, szinte fojtogatóan ömlik körém, és Liura. Utálom az Őrzőket, és hogy őket hívta, ezzel végleg elásta magát nálam. ~Talán mégsincs benne az, ami kell...~ Töprengek magamban, és már bánom, hogy egyáltalán erőfeszítést tettem, hogy életben tartsam. Még kivárok egy kicsit, míg meghallom a közelítő léptek zaját, és csak akkor egyenesedem fel. Átugrok a kölyök testén, a fogaim közé kapom a ruháim, és elindulok. A fák közül még visszanézek. ~Viszlát néhány nap múlva!~ Bár hogy hogy fog megjelenni pár nap múlva? Fogalmam sincs, hogyan képzeli. Mindenesetre mára elég volt, így aztán futásnak eredek, hogy mihamarabb hazaérjek. Még vissza kell jönnöm az autómért…
Ray számára nem lettem szimpatikusabb, ahogy ő se nekem. ~ Igen, Ray másképp. De hát más kor, más földrész, más körülmények. Nem lehetünk egyformák. ~ felelem még neki, miközben a ruháiért megy. Már nagyon el vagyok gyengülve, hiszen a beszélgetés alatt is folyamatosan véreztem, elég sok sebem van. De megpróbálok magamnál maradni, hogy beszélhessek az őrzőkkel, bár velük gondolatban nem fog menni, és nem hiszem, hogy képes vagyok hangokat kiadni. A telefonomért nyúlok, és megnyomok egy gombot, hogy bekapcsoljon a képernyő világítás, és meghatározza a helyzetemet. Ray eliramodik, én pedig várom, hogy ideérjen a segítség.
Mikor ma a srácokkal úgy döntöttünk, hogy ma este elkötünk egy X6-os BMW-t –csak egy úgy kölcsönbe, egy-két kör erejéig-, váratlanul hasított bele a gondolat a fejembe, hogy milyen nap van, és hogy az a leprás Hold ma fog teljes alakot ölteni. Az átok újra kiteljesedik. Ez az egész sokkal rosszabb, mint a havi. Az is havonta jön, de közel sem akkora kínokkal, mint ez az egész átváltozás. Nem mehettem velük, amit persze ők azonnal megfutamodásnak véstek be a szárított császármorzsa méretű agyacskájukba. Ott, akkor, nem sok hiányzott ahhoz, hogy mind a háromnak egyenként tépjem le a fejét, de tudtam, vissza kell fognom magam. Nem akarok olyan hibát elkövetni, ami esetleg megakadályozhatná a minél hamarabbi falkába kerülésünket, amihez igazából csak Wade ragaszkodik. Nem venném zokon, ha falka nélkül maradnánk, és magányosan élnénk tovább az elcseszett, sza*is kis életünket –mert hát ha eddig sikerült boldogulnunk, akkor szerintem ezek után se lenne nehezebb dolgunk-, de a szabályokkal még nekem is, szabályszegő kölyöknek is tisztába kell lennem, és tudom, ha nem társulunk a kettő közül az egyikhez, akkor rövid időn belül mi is felkerülünk a többi farkas étlapjára a szabadon élő vadak közé. Meglendítem a táskát, amit egészen idáig cipeltem, és egyszerűen csak elhajítom, hagyva, hogy pár lépéssel előttem egyszerűen csak beleessen az itt-ott már kitaposott hóba. Van még kerek két órám az átváltozásig, addig pedig el kéne valahogy ütnöm az időt. Tudnám minek jöttem ilyen hamar! Kelletlenül oda csoszogok a bokámig érő hóban az előre hajított táskámhoz, amiben mindenféle földi jó megtalálható. Olyan ez, mint a Mikulás zsákja, csak éppen mogyoró és csokoládé nélkül, de kit érdekel, ha van helyette más és jobb? Például egy jól élezett, ezüst pengéjű pillangókés, ruhák –amik csak az átváltozás miatt vannak nálam-, egy csomag borotvapenge és gézlapok. A fás, bokros területen belül felülök az egyik padnak a támlájára, és ölembe véve a táskám, kutatni kezdek a pengék után, mikor kifinomult farkas érzékeimnek köszönhetően, orromat megcsapja egy idegen szag, amiben erősen keveredik egy tőlem jóval idősebb, domináns dög aromája is. Azt hittem, hogy ma estére másnak nem jut eszébe ez a megátalkodott hely! De hát akkor lássuk a medvét! Becsukom a táskám, és nesztelenül leugrok a padról, ugyanilyen óvatos lépésekkel indulva el az ismeretlen szag irányába. Minden neszre megtorpanok, és éles látásomnak köszönhetően, alaposabban is feltérképezem a magam körüli terepet. Csak is akkor indulok tovább, amikor nem hallok újabb árulkodó zajokat. Árnyként rejtőzködöm a fák, bokrok között, vérem pedig már szinte forr az ereimben a vágytól, hogy hamarosan talán méltó ellenfelet találok magamnak.
Ismét egy teliholdas éjszaka. Eljött a hónapnak az a napja, amikor nem szervezhetek üzleti vacsorákat vagy éjfélig tartó stáb megbeszélést. Mindössze ez a hátránya annak, hogy a hold a mai estén akaratomtól függetlenül kihozza belőlem a bennem szunnyadó farkast. Ezen kívül nagyobb jelentőséget nem tulajdonítok neki. A szőrös alakomat, amúgy is szinte minden nap magamra öltöm, mert szükségem van arra a szabadságra, amit emberi alakba zárva nem kaphatok meg. Már egy jól begyakorolt rutin szerint végeztem a teendőimet. Miután ellenőriztem, hogy a klubban minden rendben van, és az alkalmazottaim tisztában vannak a dolgukkal, beültem az autóba és elindultam az erdő felé. Az országútról lekanyarodva, a fák között leparkoltam a járművet és a csomagtartóból kivettem egy bevásárlószatyrot, amiben a váltóruhám volt. Mielőtt bárhova is indultam volna, az egyik visszapillantó tükör segítségével kivettem a fülbevalóimat, majd az előbb említett tasakba helyeztem. Ugyanezt megismételtem a szakláncommal, a karkötőimmel, a bokaláncommal és a gyűrűimmel. A rövid procedúra után, pedig gyalog elindultam az erdő mélyére, hogy elhelyezzem a holmimat a jól megszokott helyemen. Sokaknak ez a fás rengeteg egy nagy végtelen labirintusnak tűnhet, amiben semmi rendszer nincs, én viszont már ismertem minden fát, bokrot és utat. Számomra a zöld rengeteg az otthont jelentette, aminek minden növénye és tisztása valamilyen emléket hordozott. Már közel voltam a jól bevált „öltözőmhöz”, mikor egy idegen vérfarkas jelenlétét érzékeltem. Úgy döntöttem, felborítom egy kicsit a hagyományt. A kezemben tartott ruhákat egyszerűen letettem az egyik fa tövébe, majd szép lassan megindultam az ismeretlen irányába. Nem kapkodtam el a dolgot. Éreztem, hogy egy nálam sokkal fiatalabb egyeddel van dolgom, egy kölyökkel, így fölöslegesnek véltem a kapkodást. Kis idő múlva lejjebb engedtem a pajzsomat, hogy ő is érzékelhesse a közelségemet. Annyira gyengítettem a védelmemen, hogy még körülbelül a korommal is tisztába legyen. Kíváncsi voltam a reakciójára. Arra számítottam, hogy a kölyök megfutamodik és elkezd az ellenkező irányba menekülni előlem. Ebben az esetben elkezdtem volna üldözni, bár egy ilyen tapasztalatlan farkast nem lett volna nagy kihívás utolérni még ilyen nagy távolságról se. Nagy meglepetésemre azonban a kis betolakodó elkezdett felém közeledni. Ez irracionálisan nagy vakmerőségre vall. Nem állt szándékomban még jobban megerőltetni magamat, ezért egy helyben megálltam és vártam, hogy a fiatal fajtársam rám találjon. Nagyon megkönnyítettem a dolgát. Közben egy kicsit megigazítottam a ruhámat, és próbáltam kényelmes pozíciót felvenni, amíg várakoztam. Elegáns öltözetben álltam ott a rengeteg közepén, ami eléggé elütött a környezettől. Valójában úgy terveztem, hogy a váltó holmi elhelyezése után a kocsimat egy parkolóba viszem, és csak másfél óra múlva vetem bele magam a fák közé, de a program elé előre nem látott akadály gördült. ~ Méltányolnám, ha egy kicsit felgyorsítanád a lépteidet. Más programom is van az este folyamán. Remélem, megérted ~ Küldtem felé telepatikusan ezt az üzenetet, ami reméltem, hogy célba is fog érni, mert tényleg kezdtem magam elunni. Rendkívül kíváncsi voltam mi motiválta arra, hogy menekülés helyett elkezdjen keresni engem.
*Tara szavaira csak gondolatban felnevettem. Ó nem, bárkit lehet tanítani. A félelem és a fájdalom elég nagy motiváció, hogy egy tyúkeszű lénybe is tegyen némi agyat, amit használ is. De nem szaporítottam tovább a szót, inkább a férfire koncentráltam, legalábbis látszólag. S arra, hogy magunkkal csaljam. A kocsiban sem voltam rest fenntartani a figyelmét, pláne miután kezdtük elérni a határt ahol elméletileg a házam van. Értelmesen bólogattam és finom ujjaim a combjára csúsztattam kicsit ingerelve rászorítva a lábára. Figyeltem, hogy csak a kellő erőt fejtsem ki és nehogy helyszínen eltörjem. Pedig annyira idegesítő volt, hogy legszívesebben befogtam volna a száját. De lássuk be, még csak arra sem méltó, hogy két centinél közelebb kerüljön az arcom hozzá, nem még arra, hogy nőként csitítsam el. Hevesebben dobogó szívére csak elmosolyodtam, szinte zene volt a füleimnek egy olyan zene amire legszívesebben táncot lejtettem volna. A lüktető élet mely száguldozott a testében, ahogy a hangja olykor meg-meg akad és kiszalad a levegő a testéből. Szinte látom, ahogy a sötét kocsiban kiáramlik a száján. No meg persze a szavak is.* ~ Ha sokáig beszél még, oda lesz a móka.~ Csengett lágyan a hangom a nő fejében, de persze ebben benne volt az éledező dühöm az ostoba fecsegés miatt és persze a sajnálatom is, hogy megvonnám ezzel magunktól a játékot. Nem kérdeztem, hogy milyen messze vagyunk, a nő jobban ismeri a várost, mint Én. Tudja, hogy hova kell menni avagy hova nem érdemes. A figyelmeztetésére elmosolyodtam és mintha csak az előttem lévő ülés huzata érdekelne simítottam végig rajta, hogy ott megtudjak támaszkodni mikor kell. Persze csak az utolsó pillanatban, hogy ne legyen feltűnő. Tara hangja szelte át a kisteret amire gondolatban csak nevettem.* - Lucian… Jól vagy? *Bíztam benne, hogy nem okozott nagy kárt az ahogy beverte az első ölésbe a fejét, de ahogy bólintott megnyugodtam. Mily kár, hogy vérzik. Megkönnyíti a vadászatott. Hangom csak is színtiszta aggodalomtól csengett és Tara sem érezhetett mást. Tekintve, hogy tényleg aggódtam a másikért. Kár volna egy fékezés miatt már is elveszteni az este örömét. Ahogy bólintott, Tara kérésének engedelmeskedve szállt ki. Közben pedig elkezdtem levetni a ruhám, szinte pillanatok alatt kibújva belőle. Ahogy lekapcsolódott a lámpa rá sem kellett néznem a nőre. Éreztem, hogy a farkasa a felszínre jött. ~ Várj egy kicsit. Hadd fusson, hadd édesítse meg a rettegése és a remény, ami még az utolsó dobbanásban is benne van.~ Üzentem a nőnek, miközben ijedt arcot magamra öltve vágtam ki a kocsi ajtaját. Ahogy így halvány fény derenget fel megvilágítva a belsejét.* - Fuss Lucian, fuss…. * Kiabáltam ijedten, magamban egész jól szórakozva, ahogy a férfi meglátta Tarát az első ülésen. Na nem kellett kétszer mondanom neki se és szerintem szavak nélkül is ezt tette volna, ha épp nem sokkolódik. Ahogy megindult – mért ne a fák közé, idióta -, már át is változtam, persze előtte becsuktam a kocsi ajtaját, hogy ne legyen feltűnő, ha valaki épp most jön vagy hagyja el a várost. ~ Menjünk… ~ De ezt talán már mondanom sem kellett, ahogy ott álltam fehér gallérommal, a vérvonalam, a klánom jelével a nyakam körül mely szinte hófehéren virított a hollófekete bundámon. Nem siettem el, hiába fut… úgy is utolérjük. Kék szemeim a másikra villantak és épp vigyorogni akartam, ami farkasként nehézkes és inkább minősül egy vicsorgásnak. S már meg is indultam, olykor-olykor pördülve a tengelyem körül. Imádtam magam. Ahogy a lábam alatt ropogott a hó szinte zene volt füleimnek. Nem is akartam halk lenni, jobb ha tudja, hogy jövünk. Annál nagyobb a rettegése, s mivel fiatal a szívinfarktus veszélye sem állt fent. Orromba tóduló enyhe vér illat, amely a természet tisztaságával vegyült szinte izgatta a farkasom. Ahogy a szíve verése még ilyen távolból is harci dobokra emlékeztettek. Mikor leblokkolt a férfi, a közeledésünk neszeire halkan, észrevétlenül folytattam az utam, hogy azt higgye elmúlt a veszélyt és újra futásnak eredjen. Hajm… de ez is szőke volt, agyilag tuti. Hisz nem a város felé szaladt vissza, hogy biztonságban legyen és csak az Őrzőkkel számolva kelljen végeznünk vele. Á nem, pont az ellenkező irányba még távolabb a várostól, a parkolótól és egyben a biztonsága felől is. Ha Tara sem csapott le rá nyomban, akkor még egy kicsit játszadoztam. Olykor-olykor az éjszakába morogva, hogy a végsőkig feszítsem a rettegését… ~Szólj, ha meguntad a fogócskát…~
Nekem nincsenek olyan költői gondolataim, és stílusom, mint a nősténynek, és még az ember sem fut, csak nézelődik tanácstalan az autó reflektorfényében cirkálva, szóval a "hagy fusson"-nal egyelőre nem tudok mit kezdeni. Inkább fürgén vetkőzni kezdek. Levedlem a felsőmet, a cipőket már a nadrágommal együtt rúgom le magamról, még a melltartómat is leoldom magamról, aztán ennyi, utat engedek a farkasomnak. Mire Sharon kiszáll a kocsiból, és előadja a pasasnak, hogy rohanjon, én farkas bundában vicsorgok feléjük a volán mögül. Most kifejezetten örülök annak, hogy nem a bogárhátúval jöttünk, mert abban nem volna elég hely ehhez. Ajtót nyitni nem tudok, így azon keresztül ugrok ki amit Sharon nyitott ki. Ellépek mellette miközben ő is átalakul, aztán a vérvonalamra jellemző gyorsasággal termek a férfi előtt, aki valami elcseszett életösztön miatt egyből a föút felé indulna meg. Négy lábammal kisebb terpeszben állok előtte, fejemet lejebb eresztem, mert így még fenyegetőbbnek látszik a vicsorom. Morgásomnál csak a hold fényében baljósan csillanó vörös tekintetem ijesztőbb. Több se kell az embernek, segítségért ordítva indul meg az ellenkező irányba, be a fák közé. Ezek után végképp nem indult vissza az útnak, a városnak, még aztán sem, hogy a másik nőstény is megrángatta kissé az idegeit. Oké, Sharon már volt, most megint én következek. Amíg a nőstény játszadozott én szert tettem némi lépés előnyre is abban az irányban, amerre az ember tart. A farkasom türelmetlen, bele akar marni az ember húsába, de magát a játszadozást, az utolsó előtti kétségbeesett pillanatokat ő maga is élvezi, így még nem esik nehezemre csendre inteni őt. Lucian egyre lomhább iramban szalad tovább. Gyenge (vagy emberi?) teste nem bírja azt az tempót hosszú távon, amivel ő menekülni akar, egy percen belül mégis elér megközelítőleg arra a pontra, ahol én vagyok. Mordulok rá egyet a sötétség leple alól, aztán mikor riadtan megtorpan felmérni, hogy merről jön a hang, én megkerülöm őt és a bokájába marok. Egyelőre még csak a divatos bakancsát kapom el, és bár harapásom kellemetlen érzést, nyomást gyakorol rá, még nem sértem fel a bőrét. Csak megrántom, hogy veszítse el az egyensúlyát, és terüljön el az avarral alápárnázott hórétegen. Ekkor csapja meg orromat a tömény ammónia szag... ~Hallod... ez összecsinálta magát. Kiherélés sztornózva...~ prüszkölve rázom meg a pofámat és lépek hátra a kellemetlen szagú embertől, aki kétségbeesetten kapálózik lábaival, és kúszik egyre messzebb tőlem. Kicsit felháborít, hogy még ő van lesokkolva. Akkor én mit mondjak?! Büntetni lehet ezzel a szaggal.. Kell még egy perc mire kezdek valamit az orromat csavaró érzettel, addig újfent Sharoné a pálya...
*Lábaim szelték a tájat, teret engedve a másik nősténynek is. A fák szinte összefolytak mellettem, ahogy gyors tempóban haladtak el mellettem, újabb és újabbat magam mögött hagyva. Elmémbe egy emlék kúszott, egy régi emlék. Most hallom, ahogy Jamie morgása a fülembe kúszik, még most is érzem azt a büszkeséget, amit akkor éreztem. Talán a negyedik vagy az ötödik vadászatunk volt együtt, mikor szabadjára engedtem az erdő fái közé. A nyár, a friss fű lágy illata kúszik az orromba, ahogy a kiszáradt gallyak recsegnek a lábam alatt. Megnehezítettem a dolgát, hisz csak így tanul. Láttam, ahogy fekete bundája a távolba vész, s észrevétlen követtem, hogy mit is hoz össze egymaga. Éreztem, hogy ott van, még úgy, is hogy pajzsom felhúzva volt. Nem, nem kérhetett segítséget Ő is tudta jól, hogy most… most egyedül kell megoldania. Gondolatban nevetve néztem, ahogy körbe kerítette az őzt, kissé esetlen és még kölyök farkasával. De fogékony volt, az első után mindenképp, ahol szinte minden csontját eltörtem, mert elijesztette a vadat. De ezt, ezt leterítette és az éjszakába vonyítva hívott magához. Pajzsom leeresztve, adtam tudtára, hogy ott voltam vele végig és vigyáztam rá. Vagy épp megbüntessem, ha hibázik. Ám érezhette, hogy büszke voltam rá, hogy sikerült elérnie, s közösen elégítettük ki a farkasaink éhségét. A nő szavai húztak vissza a jelenbe, ahogy az elmémbe szólt. A nyári illatok helyét megint át vette a hó frissessége, az élet apró neszei és a földön heverő férfi. Azonban maga a tényre, hogy ilyen szánalmasan ember Lucian. Mély, haragja gerjedtem. Ám nem csak ez volt az ami dühített, hanem maga a tény, a kölyköm hiánya is. Hisz egy sincs mellettem. Senki nincs aki pótolná. A haragom, a dühöm szinte perzselhette a másik nőstény érzékeit, ahogy egy könnyed, farkasomhoz, klánomhoz méltó kecsességgel ugrottam a mellkasára, hogy a mancsommal bűnéért pofán vágjam. Karmaim kiengedve hasítottam fel az arcát, de csak annyira, hogy még ne haljon bele a másik.* ~ Megöljük… ~ Szóltam mégis higgadtam a nőhöz, haragom csak egy röpke volt amely már tova is szállt. Ám pont elegendő ahhoz, hogy a férfi végét jelentse. Hisz, nem mocskoltam volna be a Klánom egy ilyennel. Lemászva róla szívtam mélyen be a rettegése és azt a rohadt ammónia szagot, ami csak ingerelte a farkasom. Dühre és haragra gerjesztette. Nem szerettük a gyenge embereket. Mancsommal felhasítottam a mellkasán az anyagot és ezzel újabb vércsíkokat eredményezve rajta. Kék szemeim a tekintetébe fúrtam, melyben még mindig a remény volt, ahogy a hangjában is. Ám már elegem volt a beszédből így a képébe, szinte fél centiről vicsorogtam rá, s egy hirtelen mozdulattal szakítottam le az orrát. Miért? Mert jól esett. Sikolyának hangja elégedettséggel töltött el, s ezt a morgásomból is lehetett hallani. De aztán csak elhúzódtam egy kicsit, hogy Tara is ki tudja játszani magát. Az Ő farkasa is kiélvezze a másik kínját. Képesek vagyunk mások által okozott kínt is élvezni, de sokkal jobb, ha azt mi magunk okozzuk. *
Hogy meg fogjuk ölni, az eddig se volt számomra kérdéses. Habár ész érvekkel meggyőzhető lettem volna addig a pontig, hogy meglátott az autó vezető ülésében. Onnan kezdve már tényleg nem volt visszaút az ember számára, s az hogy még mindig lélegezhet, csak a bennünk élő fenevadak humorának, játékszenvedélyének köszönhető. Meghálálhatná annyival, hogy nem piszkít maga alá többet, és úgy visít, mint akit ölni visznek. Ezek még csak a félelem hörgései, az értetlen félelemé. Azt akarom látni, hogy megérti, hogy itt a vég, hogy könyörögni, alkudozni kezd a mihaszna életéért. Addig nincs vége a játéknak, amíg ezt meg nem kapom. Most, még nem zavarom meg vagy rontom el a másik nőstény örömét. Egyelőre még a páros mellett állok olyan szögben, ahonnan tökéletesen rálátok mindkettőjük arcára. Ehhez kicsit távolabb kell mennem, és úgy beállni, hogy a szél felőlem fújjon, és ne felém kavarja az emberi vizelet szagát. Így a félelme szúrós illatát sem érzem, ami úgy rázza fel a farkasom kedélyét, akár egy adag tiszta és nagyon jó minőségű heroin. Azt viszont tökéletesen hallom, hogyan hasad fel a gyenge emberi bőr a férfi arcán Sharon éles karmai alatt, és ez a hang kárpótol az szagokért. És végre megkapom azt a kétségbeesett, gyötrően fájdalmas hangot az embertől, amit el is vártam tőle. A farkasom már nem bír sokáig egy helyben állni. Ő is ki akarja venni a részét a történésekből. Ölni, pusztítani mihamarabb. Ezt a nőstényt még csak nem is ismerem, nem éreti, hogy miért udvariaskodok itt vele mikor mindezt kisajátíthatnánk magunknak. Nem érti azt sem, hogyan húzhattunk le kétszáz évet elnyomva, vagy csak állatokon kiélve a vér iránti szenvedélyünket. Az emberek üvöltenek, beszélnek, és rettegnek, ami lássuk be: sokkal nagyobb élvezett egy szarvasbika lefojtásánál, amely egyszerűen csak elfogadja hogy itt a vég, és megszűnik tovább létezni. De az ember nem adja fel... Könyörög, és megalázkodik a halál markának szorításában. Ha nem lépett volna el Sharon miután leharapta az ember orrát, én löktem volna félre. Az ember üvöltése, kínja, fájdalma megőrjítette a farkasomat, és követeli a jussát. Én magasodok hát az ember felé. Ha kell, akkor Sharont is el lököm az útból. Ki voltunk már élezve erre az alkalomra, így nem is csoda, hogy elmémet teljesen eluralja a vérvörös köd. Egyik mancsommal az ember fejét szegezem a földhöz, a másikkal a mellkasát nyomom le, hogy ne ficánkoljon, míg ajkaihoz hajolok egy halálos csók erejéig. Előbb csak a vicsorba torzult pofámat nyalom meg, érintve az ember száját is, aztán minden figyelmeztetés nélkül kapok bele az alsó ajkába, és tépem le a száját. A bőr tovább szakad egészen az álláig, ott egy hosszú, olvadt sajtra emlékeztető nyúlványban szakad le a bőr, majd egy halk cuppanással leválik róla a lágy szövet is. A férfi ordít ahogy az a torkán kifér. Jóízűen rágom meg a húsát, és élvezem a döbbent rémületet, fájdalmat ahogy az ember mindezt végignézi, de mire a következő falathoz érnék, elájult. ~Remek...~ lépek el az embertől. ~Fejezd be te, nekem így nem kell. Utána takarítunk.~
*Ó nem, a másiknak nem kellett félrelöknie. Bár a farkasom ágaskodott és nem hagyta volna ott, de ne felejtsük el, hogy Én irányítom. Kivéve persze amikor nem, na akkor bizony George teszi. A gondolat azonban keserű ízt hagyott a számban és hiányt a lelkemben. Amennyire utáltam a férfit, annyira szerettem. Furcsa lehet egy kívülállónak, de akármit is csinált a múltban vagy csinál még mindig velem, szerettem és nem csak, mint Teremtőmet. Még ha már a gyűlölet is mérgezi a lelkem tiszta pillanataimban. Félreértés ne essék, nem használok semmit. Van, ami rosszabb, mint bármiféle hallucinogén anyag. A fájdalom. Az, mely egyszerre utál az ember és mégis… ugyanúgy vágyik rá, mint egy függő a napi adagjára. S ugyan ilyen hevesen vágyik mások fájdalmára. A fájdalom az, mely megrészegít, mely elveszi az eszem és nem vagyok más csak egy nő. Egy nő a sok közül, semmivel sem másabb, semmivel sem erősebb. Csak jóval csinosabb és kívánatosabb. Most is ezt tettem, fürödtem a férfi fájdalmában. Annak az utórezgéseiben, amit én okoztam, és abban a gyötrő szinte tapinthatóban, amit a nő okoz neki. Halk, elégedett morgással fürkésztem minden mozdulatát. Azonban ez hamar átcsapott mély haragba, ahogy a férfi elájult. Egy dühödt üvöltéssel kiáltottam a Holdra a csalódottságom. Elvette a játékom, elvette az élvezetem. ~ Oké. A farkasom azonban éhes… ha meggondolod magad…~ Hagytam nyitva a mondatot a karmaim kivillantva. Nem volt szükség befejezni, értette Ő anélkül is. Ugyan a játéknak hamar vége szakadt, de kikellett elégítenem a farkasom étvágyát. Mióta eljöttem Sitkából, nem evett emberi húst. Márpedig sosem vontam meg Tőle azt, amit megérdemel. Hisz megérdemli, még ha méltóbb vadhoz is szokott hozzá. Olyanhoz aki nem dobja be a kulcsot. Közben pedig már karmom fel is szakította a férfi mellkasát, hogy megvacsorázzon és mohón vetette rá magát, mélyesztette a húsba a fogait. Imádtam hallani a tépés, szaggatás lágy hangjait. Mintha csak hegedűn játszanának, ahogy szakadnak az izmok. A zongora billentyűire emlékeztetnek a csontok ropogása, a bordák reccsenése. Mintha csak egy bálon lennék… Egy bálon, ahol körbe rajonganak, ahol gyönyörű ruhám harangozva követi minden lépésem, követi minden apró rezdülésem. Akár csak George tette. Különös érzéke volt hozzá, hogy a kedvembe járjon, különös érzéke ahhoz, hogy kiválassza a napi szórakozást több száz ember körül. Gondolatban felkacagtam, ahogy a kéjsóvár tekintete eszembe jutott, miközben Jamiet először tettem magamévá a jelenlétében. Láttam rajta, imádta amit tettem, és kívánta Ő maga is. De Klán szabályok megtiltották, hogy egymás kölykeihez nyúljunk zárt falak között. ~ Van a kocsiban gyújtó? Én nem dohányzom.~ Ha pedig azt mondta, hogy van, akkor bizony megragadtam a lábánál fogva, hogy elhúzzuk a testét vissza oda, ahonnan indultunk. Gondoltam segít, s akkor megtalálva a közös tempót iramodtam futásba, hogy minél hamarabb visszaérjünk. De nem loholtam, csak kényelmes tempóban járattam a farkasom, hogy kiélje mélyen lapuló gyermeki vágyát… a szabadságot. A szabadságot, mely George figyelő szemei nélkül maga volt az élvezet. Kiérve az erdő szélére az utolsó két sor fa árnyékában elengedtem a bokáját. ~ Szerintem itt jó lesz, de Te ismered jobban a környéket.~ Ha nem volt kifogása ellene, akkor az erdő széléhez, a parkolóhoz kocogtam és a betonra érve visszaváltoztam. Végig nézve önmagamon egy elégedett vigyorra húztam az ajkaim. Gyönyörű vagyok és kívánatos, csak úgy, mint 200 évvel ezelőtt. * - Mond csak… merre lehet találni valami strapabíróbb embert, farkast a városban. Éhes vagyok… * Kacagtam fel kéjesen. Igen, a vadászattól hiányom lett. Vagyis inkább a férfi fájdalmától, de ez csupán olyan részlet, ami kicsit sem érdekelt. A kocsihoz sétálva egyből a csomagtartóhoz mentem. Ezeket a dögöket a vezetőülésből lehet kinyitni. Nem kulcsosak. S vártam, hogy kinyissa a nő. Ha mindez megtörtént, ajkamba harapva sétáltam vissza hozzá, némi elismeréssel díjazva az alakját, ahogy végig futattam rajta a tekintetem. (Persze ha visszaváltozott Ő is. HA nem hát magam kellett megoldani a dolgot és a tekintet is elmaradt. Nem buktam a szőrős nőstényekre.) Ha megvolt a gyújtó is akkor csak kecses lépteimmel mit sem zavartatva magam a meztelenségem miatt sétáltam vissza a hullához.*
Kezdőlap
//
