Albuquerque, rövidítve ABQ, Új-Mexikó állam legnagyobb és egyben legnépesebb városa. Északról a Chihuahua-sivatag határolja, mely nagy szerepet játszik a város klímájának alakulásában. A Sandia-hegység a város keleti részén található. A Rio Grande folyó észak-déli irányban szeli át, a sivatagból lép a város területére.

Albuquerque időjárása napos, derűs, a csapadék igen ritka. Az év 365 napjából 300-on zavartalanul süt a nap. Télen a nappalok hőmérséklete 4 és 10 °C, az éjszakáké -7 és -1 °C közé esik. Nyáron napközben a hőmérséklet megközelíti a 26-32 °C-ot, de éjszaka szinte soha nem megy 12-15 °C alá. A Rio Grande völgyében, valamint a magasabban fekvő területeken pár fokkal hidegebb van, mint a város nagy részén.

i'll be good for all of the times that I never could

A magunk közös, elbaszott tökéletességében jutottunk fel a csúcsra, és táboroztunk is le a tetején ahelyett, hogy egy gyors szelfi után már másztunk is volna lefelé. A válaszára szívesen feleltem volna, hogy mondjuk örökre, de helyette inkább finoman és puhán kezdtem csókolni, szinte újra felfedezve benne mindent, amit már a tenyeremnél is jobban ismertem. De minden apró érintése, minden, a bőrömet cirógató kilégzése úgy ért, mintha most érezném először. Tényleg nem tudom, meddig fog tartani ez az egész "rózsaszín köd", de ha ma este kellene tippelnem, akkor azt mondanám, hogy örökké. Aztán lehet, bilibe lóg a kezem. De ezen ma este nem kellett gondolkodnom. Ma este igazából semmin sem kellett gondolkodnom, csak minden sejtemmel és a szürkével együtt érezni Dakotát és a kis feketét - boldoggá tenni, ahogy Ők tettek boldoggá mindkettőnket. Ezzel a hévvel csókoltam odaadóan tovább, és döntöttem magam alá a felhívással, hogy hát, volt egy kívánsága, én pedig kész vagyok beteljesíteni minden vágya mellett most éppen ezt is, ahogy már újra készen álltam benne. Hogy csak engem érezzen most is, és egészen addig, ameddig csak bírja, ameddig csak akarja... egy kibaszott életen át.

Mondanám, hogy csak a kötelességemet és az ígéretemet teljesítettem, de ez nem így volt. Én is ugyanúgy, ha nem jobban vágytam rá újra és újra, csak hát... még farkasként is voltak különbségek ilyen téren hím és nőstény közt. Emiatt muszáj voltam fékezni magamon, hogy Dakotát lökjem újra és újra feljebb, egészen addig, amíg csak bírta, hiába lettem volna bőven kész a másodikommal. Nem engedtem, ahogy ezt a szerintem tervezettnél előrébb jövő orgazmusa diktálta, "nyugton" maradtam, és visszafogtam, ha kellett és mindent bevetettem azért, hogy minél többet hozzak ki belőle. A nyelvem munkája után hagytam megpihenni, a testével, az olyan sokat jelentő tetoválásával ismerkedve kényeztettem addig a pontig, amíg rám nem fogott. Onnantól kezdve szinte kérlelhetetlenül vettem el azt, amit eddig adtam neki. Nem mintha számon tartanám... Csak amiatt, hogy egyszerre két ígéretemen is dolgozzak. Az ágy leamortizálásán és azon, hogy holnap ne akarjon kikelni az ágyból. Úgyhogy hiába dőltem mellé újra kielégülve, ezúttal hiába szabadulva belőle gyorsan, de az ujjaimmal helyettesítve a hiányomat, mialatt az arcomat cirógatta. Teljesen darabjaira hullott a kezeim közt, de ott voltam neki, minden érzékemmel a szinte reflexből ellenzett, aztán engedett folyatással, az újabb ostromomat élvezve, megadva neki mindent azzal a kezemmel, ami szemmel láthatóan tényleg nem csak a fegyverforgatáshoz értett. És tényleg leírhatatlanul elégedett voltam magammal, ahogy zihálva suttogta, hogy már nem bírja tovább... Nyertem.
- Te kis szar...
Feleltem, még mindig nevetve, ahogy rohadéknak nevezett, én pedig a mellkasomra húztam, hogy akkor egyelőre legyen elég ennyi, aztán majd meglátjuk, mit hoz az ébredés.

Engem is eltompított a kielégülés és az alkohol is. Fogalmam sem volt az időről, a térről még csak-csak, ahogy magamhoz tértem lassacskán, de nem mozdultam. Csak éreztem Dakota testét, belesüppedtem a forróságába, és ahogy megint megtalálta az útját az ölemhez, feszesen szívtam be a levegőt, és kissé homorítottam, ahogy rám talált. Ahogy megszólalt, a szemeimet is kinyitottam, de még nem gyűrtem magam alá, mert hát, beszélt. A szavai pedig édes ébresztőként szolgáltak.
- Mmmmszia... - álmatagon nyújtóztam a kezei közt, talán csipásan pislogva fordítottam felé az arcom, miközben a szavai a szívemet olvasztották - Lófaszt. Addigra lecseréllek valami feszesebb libára, hát hova gondolsz?
Kuncogtam, még akkor is, ha tudtam, hogy a Legendámmal játszott a kezei közt éppen, de pontosan érezhette rajtam, hogy eszem ágában sincs lecserélni. Sőt. Csak felé fordultam, hogy egy reggeli csókkal köszöntsem, aztán a homlokomat a övének nyomva ébredeztem tovább. Mosolyogva.
- Szottyosan, egy szakajtó... izé, asszem hat kölyökkel, fehér kerítéses álommal... ezt mondtad Patnek... - halkan felnevettem, és jobban dörgölőzve még a lábamat is átvetettem rajta - Addig élünk, ameddig akarsz.
Mert hát, én már elég konkrétan közöltem vele, hogy szerintem csak miatta vagyok még itt a tényleges halál után is, és ha Ő holnap úgy dönt, hogy vége az egésznek, akkor ennyi volt. Ha négyszáz év múlva teszi ezt, akkor négyszáz év múlva. A pasik amúgy is úgy öregednek, mint a bor. Minél idősebb, annál jobb, nem igaz?
Megint megcsókoltam, aztán még azelőtt megreggeliztettem, hogy akár csak eszébe juthatott volna a gyomorkorgása. Nem, igazából nekem sem volt semmi kedvem kikelni az ágyból, szóval csak egy nyögéssel hajoltam a telefonhoz. Szobaszervíz megint. Kávé. Egy kancsóval, mellé tej, cukor, két csésze és mindenből egy, ami a lenti, éttermi kínálatban volt. Pénz nem számít, ugyebár. A telefon után megint Dakotára fordultam, és úgy csókoltam meg, mintha most búcsúznánk a reptéren, pedig csak... Megint egy kis rosszalkodásra készültem. A matracra állva elértem a füstjelzőt, ki is kapcsoltam. Aztán a függönyöket kihúzva az ablakokat is kitártam, mert hát, a faszom se fog leliftezni ma reggel, hogy még rá is gyújthasson... Brunyáltam is, és törcsit is csak akkor voltam hajlandó magamra tekerni, amikor felért a zsúrkocsi, meg a pribék.
- Kaja van, pia van, bláz-biztosak vagyunk, itt a TV... Nem mész sehova, csak vécére, ahogy kérted, mi amor.
Én sem kívánkoztam el ma sehova. De még volt hátra egy hetünk, ami tényleg csak kettőnkről szóhatott végre. Se falka, se elvárások, se gyász, se munka, se semmi. Csak Ő és én. És bármire is vágyott épp, kész voltam neki megadni mindent. A mai napra azt, hogy ne akarjon, és ne is tudjon felkelni...

Álmos elégedettséggel morogtam kicsit, amikor az érintésem alatt homorított. Az, amit mondtam szinte ártatlannak tűnt amellett, amit közben a kezemmel csináltam rajta, vele, egyelőre ráérősen, lusta ébresztő gyanánt. Kásás hangú üdvözlésére elmosolyodtam, ahogy nyújtózott, a mellkasára csókoltam.
- Szia - duruzsoltam visszatéve a fejem a párnára, aztán egy kicsit, úgy, hogy ne fájjon, rászorítottam, amikor közölte, hogy lecserél. Egy pillanatra se vettem komolyan, nevetve bújtam a nyakához, miközben tovább kényeztettem. - Mekkora szemét vagy Billy, bazmeg - leheltem a bőrére, mintha valójában bókolnék.
Késlekedés nélkül viszonoztam a csókját, tovább keltegetve és megráztam a fejem, amikor felhozta, mit mondtam annak idején a sokkos reggeli alatt Patnek az opcióinkról.
- Én, és a fene nagy pofám - ismételtem, amit neki szoktam mondani, majd egy sóhajjal fogadtam, ahogy helyezkedett, nyomult kicsit. Én is közelebb húzódtam, magamhoz dörzsöltem. - Mondjuk a másik lehetőség, a "fél év múlva lelépek" dolog elég gyorsan hamvába halt - kuncogtam boldogan. - Veled örökké.
Tényleg nem hittem, hogy valaha képes lennék megunni a "mi"-t. Bár egyelőre azt a hat kölykös dolgot is hanyagoltam volna, így ennek megfelelően nem kommentáltam többel. Majd. Idővel. Egyelőre ki akartam élvezni, hogy egymáson kívül senkihez és semmihez nem kellett igazodnunk, szabadon, függetlenül élhettük a magunk közös életét. Még mindig hihetetlennek tűnt...
Az is, hogy akárhányszor csináltuk, sose volt elég belőle. Minden alkalommal úgy fogadtam, mintha legalább napok teltek volna el a legutóbbi óta, és ezt legfeljebb a ölem feszülése, az erősödő sajgás cáfolta. Jólakott sóhajjal figyeltem, ahogy nyögve a telefon után nyúlt, hogy kihasználjuk a szoba szervízt. Miközben leadta a rendelést, a felém eső karját, vállát csókolgattam, olykor finoman haraptam, mert hát már korgott a gyomrom. Mégis ahogy végzett, felém fordult és csókba vont, azonnal elfeledkeztem a kajáról. Megőrjített.
Figyeltem a ténykedését: elintézte a tűzjelzőt, kitárta az ablakot, cigi, aztán mosdó-kör, majd törcsiben kicsattogás a zsúrkocsiért. Én mindez alatt annyira voltam képes, hogy feljebb másztam, félig felültem és magam mögé púpoztam a párnákat, majd bekapcsoltam a tévét. Ennyi. Henry a fél életét leélte, én tíz centit elmozdultam.
Akkor erőltettem meg kicsit jobban magam, amikor kimásztam az ágy végéhez a kajáért, egyébként tényleg azt terveztem játszani, hogy a mostanra nyikorgó ágyon túl nekem tiltott terület minden. Kivéve a budit, amit reggeli után meg is látogattam - túljátszottan, begörbített O lábakkal döcögve ki, mint akit tényleg ennyire szétkúrtak. Utána pedig vetődtem is vissza a matracra, mint valami jól nevelt ágyas...
És igazából azon a "munkakörön" túl ma másra nem is vágytam. Ennek megfelelően méregettem Henryt, és miután elszívtam a magam cigijét magamhoz húztam - vagy hívtam, távolságtól függött. Úgy irányítottam, hogy az oldalamnál kétoldalt térdeljen, és ha már olyan kényelmesen megtaláltam azt a félfekvő, kipárnázott pozíciót, ketten is előnyét láthattuk. A comjára markoltam, ahogy nekikezdtem a kényeztetésének, körmeim a bőrébe vájtak, olykor felsimítottam oldalára, hasfalára, és csak álltam meg kicsit, amikor kezdett egyre lelkesebbé válni.
- Dugd meg a szám... - néztem fel az arcába az arcába és vágyakozva megnyaltam az ajkam. Eddig mindig vagy visszafogtam, vagy egy az egyben leálltunk ezzel, ha már nem bírta tovább, hogy máshogy fejezzük be, esetleg eleve nem olyan helyzetben voltunk - mint például a Mustangban -, hogy elég mozgástere lett volna. Most minden adott volt, és akartam. Ha akadt is kétsége, a rá vetett pillantásommal igyekeztem félresöpörni, bár nem gondoltam, hogy ilyesmivel foglalkoznom kellett volna.
Akartam a hevességét, a gyönyörtől rekedt, kiáltásba fulladó nyögéseit, hogy a szenvedélyétől szinte csak lopni tudjam a levegőt. Imádtam, ahogy élvezni tudott mindent, amit adtam neki, vagy amibe belevittük egymást. És hát... továbbra is előny volt a nagy szám.
- Szeretnélek kifacsarni nap végére - mondtam utána szinte egyszerűen -, de nem úgy, mint anno csütörtökön. Az csak csütörtök volt, ez most nászút - csókoltam meg játékosan, miután leszállt rólam.
Képes lettem volna egész nap úgy létezni, hogy bennem van, bármennyire is fájt volna a végére, de így se panaszkodtam. Volt, hogy nyújtózkodással vagy a csípőm megemelésével csalogattam, aztán amikor a hasán feküdt a tévét nézve, kezelésbe vettem a hátát, bár még nem masszírozással. Csak simogattam, csókolgattam, olykor itt-ott finoman megharaptam és élveztem, ahogy minden kis mozdulatánál hullámoztak az izmok, a hatalmas tetoválás pedig szinte életre kelt. Körbe rajzoltam a szélét az ujjammal, miközben a tarkójához hajoltam, a hajába szuszogtam és halk nyüszítéssel megharaptam a füle felső ívét. Aztán folytattam a kajával és miután úgy döntött, hogy hanyatt fordul, a mellkasával, hasával folytattam. Szerettem Őt tapogatni, cirógatni és kóstolni, utóbbiba pedig ahogy egyre jobban belemelegedtem, úgy lettek Henry érintései is egyre határozottabbak.
Az újabb lovaglólecke időigényesebb volt, mint a a korábbi vágták, de nem zavart. Utána tartottunk nagyobb szünetet, hiszen sehova se kellett rohannunk. A miénk volt az egész nap, ez a másfél hét, az egész életünk...
Az ágy minden nap egyre rosszabb állapotba került.

Megint a telefonját baszkurálta reggeli közben. Nem esett rosszul és nem törődtem vele, a kaja, a kávé és a kellemes idő sokkal jobban érdekelt, meg persze azért még radaroztam, hogy milyen pojácát fújt erre a szél és meddig marad. A szokás hatalma. Plusz továbbra is véteknek éreztem volna elszalasztani valami potya nagy lehetőséget, de csak ésszel - nem felejtettem el, azt a finom ellenkezést, amit Henry felől éreztem a dolog kapcsán.
Egyelőre még mindig más tervek birizgálták a fantáziám.
- Emlékszel, amikor második ottalvós este kérdezted, hogy tudok-e lovagolni? Mármint lovon - tettem hozzá hasonlóan, ahogy anno ő pontosított, mert hát már akkor is könnyen csábultunk. - Van kedved kinézni egy ranchot és...
Egy mozdulattal felém fordította a telefonját, én pedig miután felfogtam, hogy mit láttam a kijelzőn, felnevettem. Running Horse Ranch, ló bérlés, túrák...
- Nem is értem, minek kérdezek, úgyis ugyanarra gondolunk és ugyanazt akarjuk.
Legalábbis elég sok dologban, de ezt élmény volt újra és újra felfedezni, meglepődni, jól szórakozni rajta. Nevettem, és bár eddig se volt ebben hiba, ezek után még nagyobb lelkesedéssel nyammogtam a reggelimet – megjegyezve Henrynek, hogy az ő omlettje sokkal jobb. Egyértelmű. De na, kegyeskedtem ezt is eltüntetni azért a tányéromról, befejezni a kávét, majd hozzá becsatlakozva elszívni egy cigit. Kezdtem egyre jobban hozzászokni a hőséghez, meg hát… a Nagy Leégés után ugyan miféle kihívás lehetett még ezen az éghajlaton? Na ugye.
- Ha megbotlok és arccal előre lószarba esek… el fogom nézni, hogy ma már többet nem csókolsz meg – röhögtem, ahogy behuppantam az anyósülésre. – De felkészültem, hogy minden másról meggyőzzelek – nyúltam a megint csak nagyobb oldal kivágáshoz az ujjatlanomon, és meglebegtettem, mert hát: a melltartó továbbra is hiánycikk.
Nem úgy az elkínzott nyögéssel keveredő morgása, ami kurva elégedett vigyorra sarkalt. Az úton vele együtt – egyértelműen hamisan – énekeltem, amikor épp értékelhető muzsikát sikerült a rádiónak produkálnia.
A ranch-ra érve egyből megcsapott az istállószagú szellő, ettől pedig lelkesen fordultam egyből Henry felé, és mentem, hogy a felém nyújtott kezét megfogva ballagjak az oldalán. Célirányosan a lovak és a túravezetőnek tűnő hapi felé mentünk, közben meg úgy forgattam a fejem szinte, mintha egy kibaszott bagoly lennék, hogy minél többet láthassak a helyből. Egy távolba lovagló kis csoportot is kiszúrtam. Kurva régen ültem nyeregben, a Farkassal pedig még soha, az újdonság izgalma így a nőstényt is átjárta, pont mint a ballonnál. Úgy bökdöste a szürkét, mintha azt kérdezte volna, hogy ő tudja-e, mi jön most, milyen váratlan dologban lesz része és… ugye megkergetjük azokat a pacikat!
A semmiből jövő vágyra egy pillanatra meglepődtem, a gyomrom megkordult az elejtett patás és a lóhús ígéretére. Henryre néztem és gyorsan megráztam a fejem. Nem, nem fogok hirtelen kiszőrösödni és engedni, hogy ez a kis kajla másképp rendezze a lófuttatást, mint mi terveztük. Az lett volna még egy szép baleset. Biztos megártott neki a juhvadászat, pedig nem mind préda, ami patás.
Miután az izgatottan felcsapó, játékos vadászösztönt sikerült visszaterelni a karámba, jöhetett a lótolvajlás. Kölcsönzés, oké, csak kölcsibe kell. Hagytam, hogy Henry intézze a dolgot, meggyőzve a pasast, hogy igen, tökéletesen jól tud-tudunk lovagolni – de még mennyire! – és nincs szükségünk semmi vezetésre, satöbbi. Amikor kérdőn felém pillantott, hogy egy vagy két pacit viszünk, egyértelmű volt, hogy:
- Kettőt. – Én már szépen összebarátkozni egy csinos kis pejjel, a fején fehér csillagfolttal. Eleinte nyugtalanul nyihogott, ahogy a nőstény is ismerkedett, de ahogy feljebb húztam a pajzsom és jobban odafigyeltem az energiáimra, békésen fújtatott egyet. – Ne aggódj, csak kötőszár lesz az elején – mondtam egyszerre a kancának és a nősténynek, mert éreztem, hogy némi szoktatásra még szükség volt.
Ha nem lett volna, akkor is ez az ítélet, mert hát… hogyan a picsába tudtam volna ellenállni annak, hogy Henry mögé üljek először. Aki a maga kivagyiságával, pökhendi magabiztossággal lendült egy fehér ló nyergébe. A számat beharapva mérsékeltem kicsit a vigyorom, ahogy felnéztem rá.
- Annak azért örülök, hogy nem festtetted szőkére a hajad, én hercegem. – Ráfogtam az alkarjára és a segítségével mögé lendültem, miközben másik kezemben a pej kantárját tartottam. - Amúgy te tényleg herceg vagy. A Williammel is, meg azzal is, ha a Henryt Harrynek becézném… sose tenném, csak azért mégis. Ha mondjuk lett volna valaha Charles neved, lehet, hogy tényleg összekötlek a királyi családdal és nem hiszem el, ha tagadod. Na, csapjunk a lovak közé őhercegi fenesége.
Átkaroltam a derekát és voltam olyan kis geci, hogy a felsője alá benyúlva a hasát cirógassam. Megálltam, hogy lejjebb menjek, mert tényleg jó kis lovaglást akartam – lóháton most – ettől függetlenül még ugyanúgy jól esett és kellett, hogy így érjek Henryhez. A felső anyagán keresztül nyomtam csókot a hátára, aztán hozzá simulva hagytam, hogy kalandozzon velem, amerre a szem ellátott. És nem, kurvára nem érdekelt, hogy összeizzadtunk.
Amikor átültem a „saját” lovamra, a pej kicsit toporgott és oldalazva arrébb táncolt, a fejét dobálta, aztán szépen megnyugodott, mert én nem lettem ideges és a nőstényt is kézben tartottam. Nem féltem attól, hogy ledob, mert egyrészt tudtam esni, másrészt, az fájdalmasabb lett volna, ha meg is rúg, de egyik se következett be, így kurva önelégülten léptettem Henry mellé.
- Futtassuk meg őket – kacsintottam rá kacéran, majd felbiztattam a pejt és vágtába kezdtünk.
Sajnáltam, hogy nem lóháton mentünk a sírjához, némi plusz felszereléssel. Mekkora lett volna! Oké, kimerítőbb is, és a végére nem csak az én hátsóm járt volna pórul, de így, hogy többé-kevésbé akklimatizálódtam, el tudtam volna viselni némi vadnyugati-életmód múltidézést. Nem mintha így bármi panaszom lett volna. Utoljára azt hiszem, még emberként, talán tizenhat évesen vágtáztam ilyen önfeledten. Ki is kaptam utána érte, mondván, hogy ez a viselkedés nem illik jól nevelt lányokhoz, de totál megérte! Így utólag visszanézve tényleg nem értettem, hogyan hihette bárki bármikor, hogy én majd valami otthon ülő, született feleség leszek.
Sose voltam igazán királylány – és lám, a hercegem mégis itt galoppozott mellettem, fehér lován.

Fogalmam sincs, hogyan jutottam el eddig, mert nem terveztem. Valószínűleg ezért és így. Meg mert korábbi napokon már kísértettem a dolgot, csak mindig vagy Ő fordult meg, vagy én szórakoztam túl sokáig puszta cirógatással és magamt is elvittem ezzel más irányba. Tök mindegy. A nászút vége rohamosan közeledett, szerencsétlen ágy minden kisebb mozdulásra panaszosan nyikorgott-nyöszörgött, és nem egy este tört ki egyikünk majd másikunk röhögésben az álom határán attól, hogy a fejet nem lehetett felemelni a párnáról anélkül, hogy sikítson a matracban a rugó.
Most is kisebb koncertet okozott, hogy a tévét hason fekve bámuló Henry derekát kétoldalt a térdem közé fogtam és a seggére ültem. Hangosan, álmatagon morgolódott, beszólt, hogy basszam meg de nehéz vagyok, mire felemelkedtem és a seggére csaptam. Anyád! De nem voltam mérges, csak kuncogtam, aztán megint elhelyezkedtem csupasz én a csupasz popón.
Eleinte szinte csak puhatolóztam, ahogy a hüvelykujjammal kifelé mutató, körkörös mozdulatokkal simogattam gerince mellett, a kis körök pedig feljebb másztak kicsit, majd vissza. Lassan és alaposan. A tenyerem élével, nyomva simítottam fel a hátán, a tetoválása hullámzott, ahogy felgyűrtem kissé a bőrét. Percek alatt elvesztem benne, a tévé zaját kizártam, csak Henry tetovált háta, széles válla és keskeny dereka maradt, a gyúró mozdulatok hüvelykujjal, tenyerem élével, és bár amikor nekiláttam se volt feszült, de ha lehetett kisvártatva még jobban ellazult a kezem alatt. Mélyebb, jól eső sóhajok és mordulások lettek a jutalmaim, amikor pedig figyelmeztetett, hogy el fog aludni, a füléhez hajoltam, a nyakába csókoltam. Egyik kezemmel támaszkodtam, a másikkal a hajába túrtam, hogy a fejbőrét is masszírozzam kicsit, ahogy szerette.
- Aludj csak – csókoltam a szája sarkára, orrom hegyével cirógatva meg az arcát.
Miután elaludt, még egy ideig dolgoztam rajta, a nőstény pont úgy volt vele, ahogy a szürke velem az autóban. Könnyű lett volna vágyat ébreszteni, de olyan békésen szuszogott, hogy egyszerűen nem volt szívem ilyesmivel felkelteni. Csak szerelmesen mosolyogtam, majd ledőltem mellé – nyissz-nyössz – és csendben figyeltem. Azokon tűnődtem, amiket napokkal korábban megosztott velem, az emlékeken, amik ennek az életnek a hajnalát jelentették. A sok szörnyűségen, amiket elkövetett emberként, a dolgokon, amik felől nem tudott őszinte megbánást mutatni, de meg se játszotta azt. Rettenetesen korán és baromi tudatlanul mondtam neki anno, hogy mindenhogyan, mindenestől szeretem – és mégis, bármi derült ki vagy merült fel, ez az érzés meg se rezdült. Nem számított átok, de még a fel-fellobbanó gyűlölet sem, a legrosszabb pillanataiban.
Megcirógattam az arcát, mire álmában is reflexből kis mosolyra húzta a száját egy pillanatra. Tényleg el tudtam volna sírni magam a mellkasomat feszítő boldogságtól, amit csak ilyen apróságokkal, kisebb és nagyobb törődésekkel tudtam kifejezni. Akárcsak Ő.
Meg egy, az itt tartózkodásunk végére konkrétan használhatatlanná tett ággyal. Minden szakadt ruha, minden kimoshatatlan folt, az együtt ropogósra sülés a napon, az összes szomszédokat kiidegelő éjszaka és minden orromat ért kis harapás vagy ösztönös mozdulat, amivel a kezem a markába simult… csak így lehetett elmondani azt, amiben mindkettőnket cserben hagytak a szavak.
Meu amor… Minha vida… Minha alma, meu coração… Para sempre…

Kicsit erősödött a kuncogásom, ahogy a "csere" ötletére kicsit megszorított, és szemét mód hozzám bújva szemétnek titulált, de ettől persze még ott ragadt a mosoly az arcomon.
- Azt hittem, ezért szeretsz.
Nyilván, hogy ezért szeret. Ezért is. És az is nyilvánvaló, hogy meg sem fordult a fejemben valaha is lecserélni Őt. Inkább felhoztam neki, hogy mikről ábrándozott annak idején a meglepetés reggelinél. Már nem volt bennem a félsz amiatt, hogy lelépne tőlem. Egyrészt, mert szabadon mehetnék vele, utána. Másrészt már teljesen biztos voltam benne, hogy sosem hagyna magamra. Sem pedig el. Úgyhogy, ezek alapján... akár örökké is élhettünk. Főleg, ha minden reggel így ébredtünk. Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel borítottam be, simítottam velük a bőrét az ujjaimmal együtt. Nem voltak olyan illúzióim, hogy ennyivel be is fejeztük a mai napra, de legalább kellően felfrissültem ahhoz, hogy hozassak fel kávét és kaját is. Azért még valahol mindig reggelisen morgós voltam, mert hát: kávé és cigi. Sosem hittem volna, hogy ez a reggeli rutin valaha is képes lesz megváltozni, hogy "befurakodik" majd elé a brunyán kívül más is. Dörmögve kuncogtam, ahogy Dakota nem bírt leszakadni a bal karomról, miközben telefonáltam.
- Csihadj már he, mindjárt itt a kaja! - szóltam rá játékosan, kurvára nem zavartatva magam amiatt, hogy amúgy még vonalban voltam - Igen, egy tányér bacont is külön...
Csak a fejemet csóválva hajoltam hozzá, fél kézzel a hajába túrtam és kicsit hosszabban megcsókoltam, mielőtt nekiláttam a következő, fontos teendőknek. Ő pedig csak lustán vonszolta magát annyira, hogy fel tudjon ülni az ágyban. Nem baj. Ezt akartam, ezt ígértem, az én sokadik középső nevem lehetett volna akár Duracell is, ha arról van szó. Plusz neki, érte, miatta bármikor bármit képes lettem volna megcsinálni. Az az érzés sosem múlt el, amit a Kertben ébresztett bennem. Hogy a kibaszott White Mountains tetejére is felmásznék miatta.
Elsőnek a cigi és a kávé, csak utána voltam hajlandó kajálni. Nem voltam farkaséhes, kényelmesen csipegettem mindenből, időről időre a fogaim közé ragadtam egy-egy bacont és Dakota felé fordulva haraptattam le vele a másik felét. Olyankor meg háborogtam, amikor Ő nyerte meg a nagyobb falatot. Önző picsa. Ugye?! Azon pedig csak harsányan felröhögtem, ahogy rájátszott a döcögésére.
- Héj, ha azt hiszed, hogy ettől megsajnállak és kíméletes leszek, kurvára mellé lőttél!
Határozottan komolyan gondoltam a fenyegetésemet, mert hát... Sokat kapott, de még mindig nem kapott eleget. Voltunk már annyi ideje együtt, hogy ezt azért be tudjam lőni.
Ahogy visszabújt az ágyba, már a mozdulatból tudtam, hogy máris folytatjuk a napi ütemtervet, és szinte reflexből hasaltam volna utána, de Dakotának más tervei voltak. Már az felcsigázott, hogy azt akarta, hogy térdeljek a matracon, aztán minden érintését és lelkes munkáját hátravetett fejjel élveztem. Ezüstbe borult tekintettel néztem rá akkor, amikor kiadta a parancsot. Kérte... a vágya a bőrömön hullámzott, a hangja megrészegített, én pedig csak kissé eltátott szájjal néztem le rá, miközben a hüvelyujjammal az arcát simogattam.
- Hát jó...
Elvettem a balomat az eddig markolt támláról, mindkét kezemmel a hajába túrtam, ahogy eleinte lassan mozogni kezdtem. Ahogy lassan egyre jobban leuralt a gyönyör, úgy markoltam egyre erősebben a haját: néha-néha mélyre mentem, ahogy közelebb húztam, és úgy hörögtem fel, mintha most lennénk együtt először. Kurvára akartam volna, talán jobban is kellett volna figyelnem, hogy ne legyen baki, de... Nagyon hamar nagyon lelkes tudtam lenni, szóval csak remélni mertem, hogyha helyzet van, Dakota behúzza a kéziféket. Mert nálam már mindennek vége volt lassan, ziháló mellkassal és reszkető, izzadt combokkal kapaszkodtam megint az ágytámlába, hogy ne boruljak el a fájdalmasan nyikorgó matracon. Fúbazmeg. Háromra.
Nem tudom, mennyi idő után leltem magamra és másztam le róla. Ha már úgyis jól el volt helyezkedve, inkább rádőlve nyúltam el, amíg pihegtem, az arcomat a mellkasának dörgölve morogtam.
- Spoiler veszély: tudom, hogy ki fogsz. De a bosszúm szörnyű lesz.
Mert hát, eredetileg én akartam kifacsarni Őt, de mondjuk úgy, hogy jelen helyzetben a kettő kéz a kézben járt. Együtt mentünk végig ezen az úton.
Fogalmam sincs, hogy honnan jött nálunk ennyire mélyről és ösztönösen az egymás, szinte indokolatlan tapizása, meg harapdálása, de imádtam. Nem csak élvezni, hanem viszonozni is. Szóval, amikor épp nem a hasamon fekve bambultam a TV-re, akkor szűnni nem akaró, idióta vigyorral szálltam be én is Dakota játékába. Néha fel-felnevetve az orrára vagy az arcára haraptam. Meg akartam enni. Már... nem úgy. De, na. Persze a legtöbbször nem kellett sok, hogy elkapassuk magunkat. Meglovagolt, fölé kerekedtem: a világ minden ideje és boldogsága a miénk volt, nekünk pedig semmi más dolgunk nem volt, mint hogy élvezzük az életet és egymást. Azt hiszem, hogy ezen a héten kicsit átestem a ló túlfelére, mert szinte minden nap megfordult a fejemben, hogy szarjunk mindenre, mondjon fel, én nem leszek megint rendőr. Éljünk fel minden pénzt, aztán lopkodjunk Rolexeket, csak legyünk így, amíg pár száz év múlva egy nap majd nem ébredünk fel. Persze ez szembe ment mindennel, amiért léteztem, amiért Pat által újjászülettem, de mégis... Vágytam rá.

Oké, azért nem volt minden nap teljes hashtaghedonizmus, néha azért ki is mentünk, főleg azért, mert szerintem egyébként Albuquerque fasza hely volt a maga rossz arcával és nagyvárosi érzetével. Persze a legjobban azt élveztem, hogy szinte minden sarkon spanyolt hallottam, kétnyelvű táblák és feliratok virítottak. Ahol csak lehetett, spanyolul beszéltem. Egy kicsit más embernek, egy kicsit jobban önmagamnak éreztem magam tőle, ahogy hadartam és pörgettem az "r" betűket. Meg persze jól esett nem csak hoteles kaján létezni, érdemes volt megbecsülni az itteni konyhát, kurvára vissza fogjuk ezt még sírni otthon, előre mondom. A belvárosban az egyik bolt előtt megállva Dakota vállát átkarolva vigyorodtam el.  A giga sombrero fixre nem fért a bőröndbe, azt nem tudtam, hogy  gépre felengednek-e vele, szóval... Egy ponchós-sombrerós barna plüssmedve nem árthat, ugye? Hát persze, hogy nem. Más tényleg hűtőmágneseket gyűjt, én pedig medvéket Dakotának. Az orrának nyomtam egy pimasz vigyorral, mielőtt odaadtam volna neki, mert hát, élveztem az örömét. Hogy a picsába ne élveztem volna.
Aztán egyik reggeli közben nyammogva az jutott eszembe, hogy ne már, hogy úgy menjünk el Új-Mexikóból, hogy nem voltunk lovagolni... Egyébként is megígértem, hogy elviszem egyszer, ennél jobb alkalom pedig aligha lesz. Ő is megreptetett már, most rajtam volt a sor, hogy megtartsam az ígéretem. Kizárólag fehér lovon, mert hát, én volnék a kibaszott meglepetés fairbanksi hercege. A tündérkeresztanyu szerepére castingolt: Patrick.
Csak lassan, kezdődő, elégedett vigyorral nyaltam meg a szám, ahogy felhozta a témát, aztán egy szó nélkül fordítottam felé a telefonomat. Aztán elnevettem magam, mert hát... Néha tényleg szinte félelmetes, hogy egyszerre gondolunk ugyanarra.
- Jaj, már, mi amor, olyan kis lassú vagy... - húztam az agyát - Gondoltad, hogy majd pont innen megyünk úgy haza, hogy nincs meg a fullos bandita életérzés? Hát kinek nézel te engem...
Tudom, a Kölyök már a sírban fekszik, mert ott hagytam, de... Azok inkább a terhei és a kötelességi voltak, a kétségei, a félelmei, az elesettsége, a rá szakadó elvárások... Nem pedig az a lókötő, aki én vagyok és aki minden bizonnyal a lelkem mélyén életem végéig leszek.
- Szerinted hányszor borultam lószarba életem első negyven évében? - feleltem nevetve és jeleztem, hogy már hozzászoktam, sőt - Majd lesikálunk, a szagod meg tök nosztalgikus lesz. Ja, és baszódj meg.
Meg fog. Ezt garantálta, hogy már megint úgy öltözött, mintha a húspiacra indulna, mint eladó áru, de nem ez zavart. Hanem az, hogy mindezzel mennyire a határaimat feszegette. Ki-kivillanó sideboob, bimbik, meg minden... Így nem lehet normálisan létezni mellette, most komolyan. Mondjuk én sem könnyítettem meg a dolgát a trikóimmal, a karfétisével és a ki-kivillanó varratom széleivel.

Már ahogy lekanyarodtam a ranchra vezető főútra, már teljesen elöntött a szinte gyerekes izgalom, ahogy pedig kiszállva a szagokat is megéreztem, az energiáim úgy vibráltak, hogy csodálom, hogy Dakota képes volt elviselni. A szürke is a nyakát nyújtogatva figyelt, aztán körbe-körbe szaladgált, miközben kézen fogtam Dakotát, és a Henry-hurrikán vonulásával húztam magam után. A kis fekete bökdösésére és, hát... elég fura "vágyaira" én a szemöldökeim ráncolva kaptam felé  fejem, a szürke meg bekapta a fülét. Mi a fasz... Ezek pajtik, nem vacsorák! Kis fasz. Nem tartottam attól, hogy alakot vált vagy tudom is én, inkább viccesnek fogtam fel az egészet. Majd megszokja. Majd megérti ő is. Percek kérdése.
Megint jöhetett a barter. Nem volt egyszerű meggyőzni a faszit, hogy nem igénylünk a lovakon kívül mást. A végén egy sor spanyol anyázással csaptam a kezébe az éppen aktuális személyimet és hitelkártyámat: csak adjon egy... nem. Kettő lovat, nyomja le a stoppert, és ha nem jövünk vissza, beperelhet meg leveheti a kártyáról a lovak értékét. Nagy nehezen belement, de még aláíratott velem valami papírt, hogyha bajunk lesz, miénk a felelősség. Köszi, megoldjuk. De nem lesz bajunk.
Úgy tűnt, Dakota megtalálta az új pajtását a pej társaságában: én fehéret nyergeltettem. Gyakorlottan, zsigeri izomemlékekből táplálkozva ültem fel a fehér paripára. Pár pillanatra el tudtam volna bőgni magam. A szagok. Az érzés a combjaim közt. Az állat kezdeti megmozdulása alattam. A kantár az ujjaim közt. Ez vagyok én. Mindig is ez voltam. Hiába cseréltem le motorra és utóra, ezt az élményt és vele az emlékeket semmi sem tudja visszaadni. De nem bőgtem. Helyette a fiatalságom tüze csillant a szemeimben, és Dakota besorolása szerint megint Billyvé váltam. Talán most a leginkább azóta, hogy ismerjük egymást. Sőt, igazából évtizedek óta. Kicsit megmozgattam a lovat Dakota előtt, a magasban ülve pedig úgy néztem rá, mintha azért jöttem volna, hogy most azonnal felkapjam a derekánál fogva, a ló hátára fektessem és utána azt csináljak vele, amit akarjak. Herceg akartam lenni - nem tudtam aszerint viselkedni. A kurva menő, negatív főhös voltam a sztoriban, akinek a lelke mélyén mindenki szurkolt. A hajfestéses megszólalására csak felciccentem, felsegítettem magam mögé, a további fejtegetésére pedig rekedten röhögtem fel.
- Ne becézz Harrynek. - vetettem oda foghegyről nevetve, sose hívott így senki, közben pedig irányba állítottam a lovat - A William is csak Pat terror-szava, de ezt úgyis tudod. Billy vagyok...
Lassan megindultunk kifelé az istállóból: fél kezemmel a kantárt tartottam lazán, a másikkal a pólómon keresztül fogtam rá Dakota hasamon lévő kezére. Lassan éltem újra az élményt, még csak lépegettünk, mellettünk a pejjel, felmérve a ránk váró irányt, lehetőségeket. De azért azt még poénból hozzátettem, hogy:
- Volt egy falkás haverom, aki II. Erzsébetnek hívott. Ő meg Őkirályi Felsége volt. Szóval max Ő a Charles. És ezzel össze is ért a nagy egész, kár, hogy mind angolok. Pfhejj.
Játékosan megborzongtam, mert hát papíron ír volnék, holott semmi közöm nem volt a gyökereimhez, és őszintén... az angolokkal sem volt semmi bajom. Egyébként is, mexikóiak közt nőttem fel, az ír hagyományokból nem sok maradt. De egy túldrámázott poénnak azért jó volt.
Éppen csak elhagytuk a ranch területét, már az a gondolat is belém vésődött, hogy akarok egy lovat. De túlságosan beleéltem magam az egészbe: hiszen a prérire kiérve minden pontosan olyan volt, mint amikor suhanc voltam, leszámítva talán a modern ruháimat, de... Ha azzal nem törődtem, nem tudtam volna ezt a pillanatot megkülönböztetni a régi vándorlásaimtól. Veszélyes lejtő volt ez, és remélem, hogy nem annyira meredek, hogy az első, szembe jövő kirándulókat ki akarjam rabolni.
Hagytam, hogy Dakota átüljön a saját lovára. Egy kicsit aggódva figyeltem, ahogy mocorog alatta a pej, de nem kellett sok idő, mire a paci is, Ő is és a kis feketém is magukra találtak.
- Aszondod? - pillantottam rá cinkosan, ahogy kacsintott, és megpaskoltam a lovam nyakát - Nyilván nem a kedvenc szürkém, de lássuk, mennyit tud. Hijá!
Nem finomkodtam: szorosabban fogtam rá a kantárra, és sarkantyú nélkül megsarkantyúztam a lovat: megugrott kissé, aztán, mint a szél, úgy eredt futásnak, én pedig egészen ráhajoltam a sebesen fel-le mozgó nyakára. Forrt a vérem. Szabad voltam, a szürke is szabad volt: törvények, szabályok nélkül vágtattunk a végtelenbe, ahogy régen is, olyan felelősségektől kerülve egyre távolabb, amikre most tényleg nem vágytunk. Nem törvényen kívüli szökevényként ezúttal, de távol minden mástól: számláktól, takarítástól, munkától, az élet megkötéseitől, Patrick emlékétől... Az pedig csak még jobban boldoggá tett, hogy ezúttal nem voltam egyedül, és nem valami úton-útfélen összeszedett társ volt mellettem (bár, végül is mégis), hanem a nőstényem, a másik törvényen kívüli, akivel összekötöttük az életünket. Nevettem, fel-felkiáltottam, Dakota pedig jött velem. Minden értelemben. És kurvára elszontyolódtam, amikor visszamentünk a ranchra, és le kellett szállnom és visszaadni a fehér hercegi paripát. Hiányzott az egész. Mostanra már nem csak lovat akartam, hanem itt is akartam maradni a kopár, forró vidékemen. De tudtam, hogy nem ez van megírva, szóval... Csak mély kussban szagolgattam néha a lovas kezeimet még a kocsiban is visszafelé, annak ellenére, hogy az egész beltér mindkettőnk átvett aromájától volt tele. A zuhi sem volt olyan, mint szokott.

Fogalmam sincs, hogy megint hogy hasaltam el a TV-t bámulni. Fogalmam sem volt arról sem, hogy pontosan hány óra lehetett, de ebben a "buborékban" ez sem számított, de már azért néha-néha becsúszott egy nyögős ásítás. A fülsértően nyikorgó matracon Dakota pedig addig-addig helyezkedett, hogy a seggemre csüccsent, én pedig drámaian nyögtem fel, hogy bassza már meg, milyen nehéz, és csak még jobban nevettem, ahogy bosszúsan a seggemre csapott, aztán visszaült a helyére. Kezdődik megint a tapi-maraton, hülye lennék nemet mondani. Ám ezúttal a kényeztetés egészen más irányt váltott, mint eddig bármikor. Masszírozni kezdett.
Jó keze volt, bár ezt eddig, egészen más forrásból is meg tudtam volna erősíteni, de mégis... Ez más volt. Lassan, finoman olvadtam szét minden egyes mozdulata után: hálásan morogtam, nyögtem, sóhajtoztam, és szinte rögtön becsuktam a szemeimet, ahogy felfogtam, hogy ez most nem a felhúzásról fog szólni. Csak az érintése létezett, ami sokkal erősebb volt egy átlagos simogatásnál, de mégsem annyira, hogy fájdalmat okozzon vele. Tényleg annyira kibaszottul tudta, hogy hol és hogyan érjen hozzám, hogy a legtöbb örömöt okozza vele.
- Kurvára el fogok aludni...
Motyogtam, és már most elindult egy nyálcsík lefelé az arcomon. Ahogy rám hajolt és a tarkómat is kényeztetve a nyakamba csókolt, azért az még belefért, hogy kicsit a homlokához nyomjam az arcom, hogy aztán szusszanva-puffanva visszaessek a matracra. Leszartam a nyekegését, már azt is elfelejtettem, mit néztem eddig.
Lassan sodródtam az álmatlan álmok mezejére. Elégedetten, boldogan. Nem, most tényleg nem akartam hazamenni valahol, mert hát... Ez az egész "nyaralás" sokkal intenzívebb volt számomra, mint hogy csak úgy magam mögött hagyjam. Szerettem, aki itt voltam régen és most, évekkel később. Sokkal jobban úgy, hogy Dakota velem volt. Valahol pedig aggasztott, hogy Alaszkába visszatérve ez az érzés megint csak emlék lesz, és hogy ott nem tudok majd az lenni, aki igazán szeretnék. Ez valahol faszság, de... Patricken kívül annál közelebb még soha senki sem jutott hozzám, mint amit Dakota megélhetett és megkaphatott most belőlem. A terrortól persze nyilván megkíméltem... Talán, ha kell, ha akarja... egy nap majd azokat is megmutatom neki. Annak az útnak a nem fájdalmas, hanem brutális és kegyetlen elejét, amit követve ma este elalhattam a kezei közt. Vele. Mellette. Bár, talán kár lett volna még több dologgal terhelni, de már tényleg semmi olyasmi nem maradt, amit eltitkoltam volna előle.  Nem akartam. Nem lettem volna képes rá.
Olyan békésen szuszogtam mellette, miatta, mint egy újszülött. Amikor alvás közben az arcomra simított, alig észrevehetően mosolyodtam el. Én aludtam, a füstös érezte, és boldog volt helyettem is. Békére leltünk Dakotában mindketten.
Mi amor... Mi vida... Mi alma, mi corazón... Para siempre.