Már amikor kiejtettem a számon a kérdést a telefonba, mely szerint Dora otthon tartózkodik-e, éreztem, hogy ezzel olyan magas labdát adtam a másik fél kezébe, amit nehéz lett volna nem lecsapnia, miért nem az említettet hívtam akkor, ha ez érdekel. Na mégis miért, doki, ne basszál már ki velem...! Akkor érkezem, mikor a kishölgy hét határon túl van és nem is üres kézzel, ha már van olyan rendes Brunotól, hogy összelegózzon sokadjára is. A szokásosnak mondható farmeros-pólós-dzsekis szettet egy-egy six-pack teszi egésszé a kedvenc söréből. Megvan az előnye, ha az apád kocsmát üzemeltet és te vagy a beszállító no. Kissé sántítok, mikor beljebb kerülök, úgy is fogalmazhatnék, boka felett természetellenes szöget ír le az alsó lábszáram, ám mindez úgy fest, a kedvemet nem igazán szegi. - Heló doki! Hoztam vámot a gyors segítségért cserébe. - Emelem fel a kezeimben tartott söröket, miközben beljebb - jobb szó híján - slattyogok ráérős tempóban. - Mi a helyzet különben? Remélem nem zavartam meg semmi fontosat. - Szélesedik kissé vigyorom, miközben az általa javasolt terep felé haladunk vélhetően. Hát tudom is én miket művel épp, mikor a lakótársa távol van...!
- Beugratós kérdés? - kérdésre kérdéssel válaszolni tudom, nem illik, de inkább találgatni se akarok, miért tőlem érdeklődik a másik a legújabb barátnője iránt, nemes egyszerűséggel meghagytam a lehetőséget, hogy bővebben kifejtse a dolgot, mielőtt érkezett volna a következő válaszom – Nem tudom, mert én sem otthon vagyok, de papírforma szerint a klinikán kéne lennie estig. - mert attól még ugyebár, hogy én szabadnapos vagyok, az nem jelenti azt, hogy őt ne lehetne beosztani más sebész mellé segíteni, úgy sem árt a változatosság. Bár a helyi egyetemre csak néha szoktam beugrani, mint vendégelőadó, egy-egy előadást tartani a sebészek következő generációinak, de kivételesen úgy alakult, hogy a tárgy oktatója pont lebetegedett az első kiírt vizsgaidőpontra, átszervezni pedig kissé komplikált lett volna, így megkérdezte, nem-e ugranék be helyettesíteni? Így történt, hogy a napomat kivételesen nem a klinikán kezdtem, hanem a Sebészeti Műtéttani Tanszék egyik kisebb előadójában. Különösebben nem siettem el a vizsgáztatást, de mivel egész kevesen voltak, így kora délutánra már én is otthon voltam, várva, mikor esik be az egyik „kedvenc” visszatérő páciensem. - Szervusz kölyök, milyen figyelmes vagy! Csak nem megint összerúgtad a port az öregeddel? - biccentek a lába felé. Annyira nem tűnik vészesnek a dolog, pláne, ha ilyen jó kedve van mellé, így, különösen én sem kapkodok, csak intek neki, hogy jöjjön csak! A járást már úgy is egész jól ismeri. - Zajlik az élet, mire van kíváncsi? - kérdezek vissza, amíg magamhoz veszem az orvosi táskámat – Ugyan, dehogy. Élvezem a csendet. - nem mint ha eddig nem lettem volna el tökéletesen órák hosszat a teraszon olvasgatva, de mióta Dora beköltözött a vendégszobába, valahogy látványosan kevesebb a csend a napjaimban. - Ha már ilyen jól elsántikálsz, akkor jó eséllyel már elkezdett összeforrni a törés. Dobd fel magad az étkezőasztalra, aztán megnézem, mit tehetek vele. Addig mesélj, a Pit háza táján történt valami érdekes mostanság?
Beugratós az... Saját nyomorúságom és a másiktól remélt segítség csupán az, mi visszafog, hogy ne morranjak fel a telefon túlfelén, hanem egy mélyebb levegővételt követően előálljak a farbával, miért is érdeklődöm a kishölgy holléte felől pontosan tőle és nem az érintettől. Nem kell nagyon ragoznom innentől már a dolgot, úgy hiszem. Koradélutánra jár az idő, mikor érkezem, megbeszéltek szerint, ráérősen, mert habár a vérvonalunknál mondják, minden másodperc számíthat töréses esetnél... a lábszáramnak már akkor tudtam, hogy mindegy, mikor nagyapa letolta mellé a húszperces fejtágítást is, nem eresztve szorításából. Még mindig tartom, hogy simán lenyomtam volna... de az embernek tudnia kell azt is, mikor kell feladnia valamit a saját igazával szemben. Az öreggel amúgy sem volt érdemes kekeckedni és ez életkorunk előrehaladtával se érzem, hogy javult volna. Sőt. - Az attól függ, melyikre tippelsz a kettő közül... - Ciccentem féloldalas vigyorral a másik hím szavaira, de gyorsan le is lövöm a poént megadó szusszanással. - Anatole-t nem jó kedvében találtam meg délelőtt, ja. - Ezzel pedig egy megfelelőnek ítélt felületre teszem a hatos pakkokat, úgy fordulva a kérdésemre újabban megintcsak kérdéssel felelő Bruno felé. Ez valami vénember dolog lehet? Válaszokért mégy hozzájuk, cserébe hozzádvágnak még két kérdést? Ha ilyen leszek én is az ő korukban - már, ha megélem ugye - majd megmondom Pascalnak, vágjon hozzám valamit emlékeztetőül...! - Mondjuk arra, hogy milyen az élet a lakótársaddal, ja. - A vigyor megülni látszik képemen, hallva, hogy élvezi a csendet (és nem pusztán azért, mert a közeg ismerős illatai között kiszúrom Doráét). Valahogy, ha tippelnem kellett volna, az elsők között tettem volna rá, hogy ilyesmi lesz a válasza. A vigyor csak a diagnózisa hallatán csökken képemen némileg, ahogy biccentek megerősítően. Ettől tartok én is, mégsem állom meg, hogy ne horkanjak fel nevetősen a feldobott magas labdára. - Na de doki, csak így? Semmi előjáték... - Ciccentem, de közben, nem kívánva még nagyobb slamasztikába keverni magam, nem pusztán a szám járt, hanem a kérésének megfelelően húztam fel magam az asztalra. - A PIT-tel minden okés, Darlene kiesését még mondjuk nem sikerült pótolni, szóval be kell segítsek továbbra is, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Az jobban aggaszt, hogy Ray-jel továbbra se sikerült meggyőződnünk teljes mértékig róla, hogy a kölykös balhé összes eleme eltakarodott a környékről. - Vonok vállat, s gyakorlott orvoslátogatóként - lol - szavaim közepette megkapaszkodom az asztal szélében, mert ezeknél sose lehet tudni, mikor húznak valami váratlant.
- Nagyapádra gyanakodtam én is, egy pár fokkal nehezebb eset, mint apád. - legalábbis azok alapján, amit ez alatt a pár év ittlétem alatt láttam, tapasztaltam, aztán ki tudja? Zach csak jobban ismeri őket, majd kijavít, ha úgy gondolja, nagyot tévedek. - Volt egy sanda gyanúm, hogy jobban érdekel ez, mint hogy mi újság a melóban. - mosolyodtam el én is, mielőtt elgondolkoztam volna rajta, pontosan mit, vagy hogyan felelek annak fényében, hogy ők sem csak látásból ismerték egymást. - Biztos megvan az, amikor a nagyszülők néhány napnyi „unokázás” után arról áradoznak, hogy mint ha éveket fiatalodtak volna. Na, valami hasonló van itt is. Aztán egy órával később meg rádöbbenek, miért is hangoztatják annyian, hogy egy bizonyos kor felett nem túl praktikus ötlet a gyerekvállalás. - még ha Dora nem is volt a vér szerinti lányom, mit szépítsünk, sokszor akkor is úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt gyerek, ami, a korát tekintve, mondjuk nem is meglepő. Teljesen váratlanul nem ért a dolog, elvégre már jó pár hónapja, hogy együtt dolgozunk meg napi szinten látjuk egymást, órákat töltünk együtt, de mégis csak más egy munkahelyen, kollégákként, mintsem otthon, mint lakótársak. - Csak nem pályázol a következő lakótárs szerepére? – ha még Solomon érdeklődött volna, betudom annyinak, hogy puszta kíváncsiság, a fiatalokat elnézve azonban kicsit többről van szó, szóval ahogy a másikat furdalja a kíváncsiság, úgy engem is, hova vezet ez az egész történet. Mert tipikus, hogy egy ekkora városban, Dorának is pont egy vérfarkasba kellett belehabarodnia. - Ha ezt szeretnéd, rajtam ne múljon. - látom, ma is vicces kedvében van a kedves beteg, tudom ám értékelni, még ha ők cserébe a humoromat már kevésbé… Másfelől meg kár, hogy esélyesen nem fog sokáig megmaradni a jókedve sem, csak kezdjünk neki a „műtétnek”. De ha már ő kezdte, engem sem kell félteni, sorra szedem elő a különféle formanyomtatványokat előjáték gyanánt – betegtájékoztató, beleegyező nyilatkozat, adatvédelmi tájékoztató, kórtörténet minden kis szirszarra kiterjedően – Ha már előjáték, ezeket olvasd el, töltsd ki, írd alá, aztán kezdhetünk is. Egy darabig el fog tartani – mármint mire átrágja magát a papírokon, a lábát szerintem gyorsabban helyrerakom utána – szóval kérsz valamit esetleg inni addig is? Ja igen, tessék, toll, jó szórakozást! - lehet, hogy nem épp erre számított, de hát na… ha nem tetszik, dobja be másnál a témát, esélyesen jobb fogadtatásra talál. Khm. - Hogy értve? Van bármi nyom, ami arra utal, hogy még maradt belőlük, vagy a zsaruk szaglásznak? Azt hittem, már rég elfelejtettétek azt az ügyet. - kérdezek vissza némi pontosítás gyanánt, majd attól függetlenül, hogy beleveti-e magát a bürokrácia szépségeibe, vagy sem, a lábát azért óvatosan megtapogatom, hogy mennyire rossz a helyzet. Kinézetre nem túl bizalomgerjesztő, de a sérülések sokszor már csak ilyenek – amelyiktől a hideg futkos az ember hátán, az valójában egész könnyen orvosolható, amelyik meg külső szemmel szinte nem is látható, akár életveszélyes kimenetelű is lehet, ha nem fedezik fel időben.
Rövid kacajt hallattam, majd rettentő diplomatikus módon annyit közöltem az öregeim kapcsán, hogy: - Mindkettő máshogy nehéz. - Láttam azért, miért mondja a másik farkas, amit. Jellemében apámhoz állt közelebb, semmint a vén farkashoz, kinek forrófejűségét én nyertem meg a vérvonalöröklés által, legalábbis szeretik erre fogni, én pedig eddig nem igyekeztem különösebben rácáfolni erre a hasonlóságra kettősünk között. - Kiszámítható vagyok, látod. - Tártam el kissé kezeimet, megszabadulva a sörtől. - De azért érdekel az is, ha mesélnél róla! Komolyan. - És még csak nem is volt füllentés szavaim, hiába a suhancos vigyor mellé képemen, mi megülni látszik ott néhány pillanat erejéig, miközben az újdonsült lakótársról beszél. - Hjaj, dehogy! Pascal legyilkolna gondolatban mindkettőnket érte... - Szusszantam a lakótársas témára, s bármennyire igyekeztem lazán bedobni a témát, az Életrevaló energái elárulták, hogy korántsem vagyok nyugodt azt illetően: - Mi a helyzet a betörővel, meglett? - Firtatom érdeklődve. A következőkben mondjuk gyorsan letöri itt a virágos jó kedvemet az elébem pakolt papirosokkal. Feljebb is szökik kissé szemöldököm, afféle "Most szopatsz, ugye?" kifejezést kölcsönözve képemnek. Nem is reagálok inkább erre. (Különben is honnét a rákból tudjam, legutóbb mit hazudtunk össze kórtörténet gyanánt?!) - Mondanám, hogy valami erőset elfogadok, de kár belém kis mennyiségben, szóval... sör? - Azt is az élvezeti értékéért issszuk mindketten esélyesen. Arra a kérdésre, hogy felénk mi a helyzet, viszonylag kompakt kis válasszal szolgálok. - Tavaly októberben még a környéken volt annak a kreténnek a jobb keze, aki az egészet kitalálta. Valószínűleg már elhagyta Alaszkát, ha egy csepp esze is van, de sajnos ezt mai napig sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Raymondban még az is felmerült, hogy biztos azért tűnt el a föld színéről is, mert a vérvonala nem túl népszerű mostanság errefelé. - A kedvesség a középső neve annak az embernek is, de végülis nem elképzelhetetlen, hogy valaki előttünk tette el pusztán ennyiért láb alól. - Talán igazad van és el kellene engedjük az egészet a francba. - Hacsak nem erősítette meg, hogy véresen komolyan gondolja itt a papírozást, nem nyúltam azokhoz. Máskülönben szorgosan rajzoltam kis lufikat a sarkába a papírnak töltögettem mondókám közepette, ne ezen múljon a történet. - Na, mi az ítélet? - Firtatom kisvártatva, látva vizsgálódását. Amíg nem azzal jön, hogy vágjuk le a francba, úgyis visszanő, már jók vagyunk részemről...! Legalábbis szeretném ezt gondolni nagyvonalúan.
- Jogos. - adok igazat neki, mert végtére is, nem vagyunk egyformák, ki milyen jellemvonásra hogyan reagál, rezonál. A kiszámíthatóságra csak hümmögök egyet, jó is az, amikor valakinél nem kell mindig azon agyalni, hogy vajon milyen hátsó szándék húzódhat meg minden egyes szava mögött, de tisztában vagyok vele – attól, mert már egy ideje ismerem a másikat, nem jelenti azt, hogy teljesen kiismertem volna. - Nem unatkozunk ott sem. Műtétek hónapokra előre betervezve, néha egy-egy egyetemi előadás, rádióműsor, konferencia, újságcikk, mikor mi. Most meg, a az előre be nem tervezett „tavaszi nagytakarítás” miatt eléggé el vagyunk csúszva, igyekszünk utolérni magunkat. - van az a bölcs mondás, hogy ember tervez, nos, még mindig igaz, hogy amikor szépen kitalálsz mindent, az élet biztosan keresztül húzza valahogy a számításaidat. - Amíg csak gondolatban… - addig annyira nem vészes, bár ő ismeri jobban. Mondjuk valahol megértem, hogy holmi „nőügyek” miatt nem akarja egyből felrúgni a teremtő-kölyök békét – Ezek szerint akkor ezentúl gyakrabban fogsz megfordulni erre? - jön hát a következő kérdésem, hogy kicsit pihatolózzak a jövőbeli terveiről. Legalábbis amik Dorát érintik. - Dehogy lett. - legyintek lemondóan, mielőtt az előjátékos felkérésnek eleget téve elhalmozom egy rakás formanyomtatvánnyal így a műtét előtt – Még nyomoznak az ügyben. Odáig eljutottak, hogy sikerült 3-4 ügyet összekapcsolniuk a bizonyítékok alapján is, de nagyjából ennyi, most rádiócsend van. Aztán, hogy ennyi volt, vagy lesz folytatás, ki tudja. - vonok vállat. Magam is szívesen kutakodtam volna, hátha több előrelépés lenne az ügyben, mint a hatóságok részéről, de nem vagyok nyomozó, és hiba próbálnék bármilyen irányba eljutni így látatlanba, messzire nem jutnék. Sokra megy az ember egy szagmintával, ha nincs kihez kötni, meg lehetne még fejtegetni. Miközben hallgatom, a kölykös mentőakció utójátéka hogy áll, közben a kért sört is kézbe kapja, én pedig végigtapogatom a lábát a sérült területen és környékén, hogy teljesebb képet kapjak róla. - „Jók“ is az ilyen bizonytalan helyzetek. Amikor nem tudod, lezáródott-e már a történet, csak éppenséggel te nem tudsz róla vagy még mindig lóg valahol a levegőben és a legváratlanabb helyen és időben köszönt újra. - gondolkozok hangosan, kicsit hasonló, mint a mi helyzetünk a betörések kapcsán, attól eltekintve, hogy arról sokkal de sokkal kevesebbet tudni – Akárhogy is, ha valamiben tudok segíteni, csak szóljatok! - igaz, nem vagyunk falkatársak, de nem sokkal egyszerűbb az élet, ha jóban vagy a szomszédokkal, meg számíthatsz rájuk a bajban? Ki tudja, mikor lesz neked is szükséged rá. - Újra kell törni, de mindent figyelembe véve annyira nem vészes a helyzet. Nem nyílt törés, nem szilánkos, még nem is forrtak össze teljesen a szövetek. - vázolom fel a helyzetet nagy vonalakban, nem fárasztva különösebben az orvosi tudományos részletekkel – Ami meg a kezelést illeti, ha itt helyben szeretnél megoldást, két út van: az egyik egyszerűbb, de bizonytalanabb, meg esélyesen kevésbé lesz szép a végeredmény; a másiknál kicsit több beavatkozás szükséges, feltárnám a törést és úgy raknám helyre, de mire meggyógyul, semmi nyoma nem maradna. - fordultam felé kérdő tekintettel. Ő a páciens, az ő lábáról van szó, nem tudtam, mennyire siet, vagy hogy áll a sérüléséhez, szóval a döntés az övé, nekem egyik se okozott gondot. Sőt, fő a változatosság… legalább most nem az orra tört. - Fájdalomcsillapító az van bőven, szóval amiatt ne fájjon a fejed. - tudom, vérfarkasként egész nagy a fájdalomküszöbe, de bármelyiket is választja, azért nem épp a kellemes kategória lenne nélküle.
Valós érdeklődéssel hallgatom a másikat, elvégre attól függetlenül, hogy van ez az újfajta... helyzet itt a kis dokinéni kapcsán, régebbre nyúlik vissza a mi kettősünk ismeretsége. Úgy is fogalmazhatnék, nő ennyivel még nem állhat közénk. Pascallal már lehet, más a helyzet, mégis könnyedén kaccanok fel, derűs egyetértésben az idősebb hím megjegyzését hallva. Na ja... akkor már komoly bajok vannak, ha a kölyköm tettlegességhez folyamodik. - Meeeglehet? - Szélesedik farkasvigyor képemre a kérdést illetően, de gyorsan hozzáteszem: - Még korai megmondani. De ígérem tízre hazahozom minden alkalommal és a hálójában is csak nyitott ajtó mellett tartózkodunk... apu. - Míg az elejét sikerül véresen komolyan csendülőként előadni, azért az az utolsó szócska elárul, hogy pusztán húzgálom a másik bajszát verbálisan, de (talán) másképp nem kívánom feszegetni a határokat az ő territóriumát illetően. Ami a betörést illeti, némileg elkomolyodó vonások közepette hallgatom - az elébem pakolt papírok eleve megalapozták a jókedv suhanó távozását, de valahogy ez a téma jobban leköt úgy fest, semmint aktuálisan hazudott adataim töltögetése. - Gondolod, hogy...? Szerinted lehet köze a mi világunkhoz a történteknek? Nem szeretnék rémeket látni indokolatlanul, de az Iditarodon és azt követően a Jaxxben is elég sokan láthattak bennünket együtt mozogni, ahogy azóta is párszor a Pitnél. - Sok mindent lehet mondani rám a kettőnk kapcsolatát illetően Dorával, de ha valamit őszintén ki merek jelenteni, hogy nem kívánom, hogy esetleg miattam baja essen vagy veszélybe kerüljön. Az épsége többet ér egy elhúzódó kalandnál. A nekem nyújtott sört megköszönöm, majd ugye adózok néhány mondat erejéig Archibald "örökségének" és a feltételezéseket sem vagyok rest megosztani a másikkal. Oszlopos tagja a városnak, nincs értelme elhallgatni előle. - Mindenképpen szólok és a fejleményekről is értesítelek, ha esetleg lesznek! Azért reméljük a legjobbakat. - Fűzöm még hozzá, elvégre igaza van abban a másiknak, hogy egy látszólag lezáródott ügyön kár rágódni. Elfelejteni azért nem fogom, de majd foglalkozok vele, ha esetleg ismét a házaink kertje alá eszi a fene a probléma forrását. Hallgatva a lehetőségeimet, az, ahogy a második opciót kifejti, azért sejtetni véli, ő melyiket preferálja inkább. El is húzom kissé a számat kelletlenül. - Miért van olyan érzésem, hogy főleg a kihívásérték miatt vállalsz el gondolkodás nélkül minket, trollokat? - Ciccentem fejemet lassan ingatva meg, majd megadóan tártam el a karjaimat. - Te vagy a doki, Bruno. Csináljuk! Itt a pulton feküdjek el vagy...? - Valami kevéssé szem előtt levő és meglehet, kényelmesebb helyen is intézhetjük ezt. Nem azért, mert derogálna kiterülni, mint a filézésre váró hal a vacsorakészítéskor, inkább a művelet időtartama és az esetleges hazaérkező végett adja magát részemről a kérdés.
- Hát jó. - sóhajtok, és még magam sem tudom, hogy inkább örüljek, amiért Dora ennyi lehetséges jelölt közül pont a mellettem ácsorgó vérfarkasba szeretett bele, mert ismerem, vagy inkább kezdjek aggódni, mert… ismerem. Azt hiszem, inkább csendes szemlélőként figyelem, mi alakul belőle. - Nahát, milyen figyelmes vagy! - mint ha bármit számítana az a szerencsétlen ajtó, érzem ám a szavai mögött megbújó komolytalanságot, de ha ő ilyen jól szórakozik… - Azért érzek némi ellentmondást a szavaidban. „Még korai megmondani”, de közben meg apunak hívsz, mint ha már az esküvőtökre készülnétek? - és igen, veheti akár utalásnak is, nagyjából meddig nem szeretném ezt a becenevet újra hallani pont tőle. Bőven elég Dora miatt magyarázkodni néha. - Erre eddig nem is gondoltam. - vallom be őszintén – Tényleg nem tudom, Zach. Amíg csak két páciensem kapcsán érintett az ügy, azt hittem, hogy csak annyiban vagyok érintett, hogy én műtöttem őket. De az, hogy Dorához is betörtek, már inkább enged következtetni arra, hogy valami több, személyes indíttatás húzódik a háttérben. De hogy pontosan mi… - tártam szét a kezem tanácstalanul, mert nehéz volt így bármi okosat mondani, hogy alig volt valami konkrétum. De ha tényleg jók a megérzéseim, addig is, nagyobb biztonságban lesz a lány így, hogy egy fedél alatt élünk, mint ha egyedül lenne. Aztán remélhetőleg nem fog évekig húzódni ez az egész, és visszaállhat a régi rend… - Rendben! Ha a mi ügyünkben lenne valami, szólok én is, hátha tényleg van köze a kettőnek egymáshoz. - nem tartom valószínűnek, de amíg nincs kizárva, addig minden lehetséges ugyebár, de majd fájjon a fejünk akkor, ha aktuális lesz a gond, most úgy sem ezért vagyunk itt, így inkább rátérek a lábára, mielőtt eldumálnánk az időt, és ránk esteledne, és jöhetne a magyarázkodás… - Ugyan már, néha kell egy kis változatosság. Na meg a szinten tartás sem árt, a klinika úgy sem vérfarkasokra szakosodott. - és bár gyógyítás mindkettő, azért mégis számos különbség van egy ember és vérfarkas között. Az időmbe meg úgy is belefér, na meg tagadhatatlan, tényleg volt némi kihívásértéke is. - Itt az asztalon, tudod, nem vagyok már 200 éves, a derekam se a régi, elég akkor a földön műteni, ha muszáj. Felőlem maradhatsz ülve is, ha úgy kényelmesebb, vagy szeretnéd nézni. Csak ne rókázz ide nekem közben, meg ne ájulj le róla. És egy pillanat türelmedet kérném. - vázoltam gyorsan a helyzetet, majd mielőtt még belekezdtünk volna, előkerestem a mobilomat és tárcsáztam a klinikát, utasításba adva az asszisztensemnek, hogy amennyiben a kollégáék előbb végeznének a műtéttel, és eszébe jutna Dorát előbb hazaengedni, véletlenül se engedjék – helyette megadtam neki három vaskos betegakta nevet, amit legyen szíves holnapra rendbe, sorba rakni, mert konzultáció, meg műtét lesz. (Legalább ennyi előnye van, hogy összebarmolták az aktákat, hónapokig van milyen potya feladatot Dorára tukmálni, ha adott helyen akarom tartani.) - Akkor, ha nincs más, kezdhetünk? - kérdeztem rá, majd hacsak nem volt más gondja, akkor neki is láttam előkészíteni minden szükséges eszközt, hogy asszisztens híján kéznél legyenek a műtét során, majd ha minden megvolt, akkor egy injekciós tűbe az érzéstelenítőt is beadagoltam. - Nem fogok szépíteni, még érzéstelenítő mellett is fogod valamennyire érezni. Annyira talán nem lesz vészes, de legalább hamar kiürül a szervezetből. Hacsak nem terveztél itt aludni. - mert akkor szemrebbenés nélkül kaphat 2-3-szor nagyobb adagot, de akkor biztos, hogy még órákon át nem fogja érezni a lábát, nem hogy használni. De abból kiindulva, hogy Troll, hozzá van edződve a fájdalomhoz, sőt, abban sem vagyok néha biztos, hogy nem élvezik-e… Nekem mindegy, ha pedig válaszol, annak függvényében kapja is a szurit, úgy is kell pár perc, amíg kifejti áldásos hatását.
Szórakozottan, lassú mozdulattal hajtok főt felé, mellkasomra helyezett kezemmel, mint az egykori európai főurak azon megjegyzésére, hogy figyelmes lennék. Adni kell a város által rám ruházott gúnynévre, még ha azt nem is feltétlen pozitív felhanggal szokták hangoztatni. - Háh! ... A harangok kongatása apám szokása, de arra még neki is várnia kell esélyesen jó hatvan évet. Minimum. - Ciccenek nevetősen ingatva meg a fejemet, majd némileg megszelidítve képemen a vigyort, fűzöm hozzá: - Dora hivatkozott így rád, te pedig úgy fest, nem tagadod. Mi közöd van a lányhoz, jefe? - Őszintén érdeklődő a kérdés, a tónus is ennek megfelelő, mint megüt az ember, s bennem az Életrevaló energiái egyaránt. Nem kell sokat gondolkoznia, hogy levágja, mire fel az egész. Kevés szabály van a városban, azok java is íratlan csupán - én pedig tudni akarom, mibe sikerült tenyerelnem a szövetségesnél. A beszélgetés ezzel együtt vesz komolyabb irányt, amit egy percig se bánok különben. Fontos és hasznos minden információ, errefelé a túlélés zálogat, hát megosztani sem vagyok rest a magam meglátásait cserébe. Arra mondjuk kissé elkerekedik a pillantásom, hogy két betegéhez is betörtek, nem csak Dorához. - Hüm... abszurd kérdés, de kinek tettél keresztben mostanában? - Futó vigyorom múló szeszély, nehéz elképzelnem a tomboló, kötekedő Brunot, ő inkább az lenne, aki kimenekíti a civileket egy kocsmai verekedés közepén, nem az, aki beveti magát a sűrűjébe. Aprót biccentek arra, hogy megosztja, ha lesz előremozdulás a dolog kapcsán. Ez részemről sincsen másként, szóval rá is térhetünk talán ittlétem kellemetlenül természetellenes szögben álló okára. - Nagyapa megcsinálja neked a bizniszt rendre, ne aggódj... - Nyögtem fel halkan válaszára elkínzottan, majd ugye megérdeklődtem, hol kívánja véghezvinni a rögtönzött kisműtétet. Bizarrabb helyen is kapartak már össze, mint az ebédlő közepe. - Fogalmam sincs, hogy jobb, de majd igyekszem nem tarkón hányni a folyamat közben, cserkészbecsszó. - Röhögtem fel válaszára, noha volt egy finoman kellemetlen, izgulós él is az energiáimban mindezek ellenére. Attól, mert a pofám nagy volt, még kicsit tartottam tőle, no. S míg a klinikával beszélt - amit rettentő jólnevelten (lol) csupán fél füllel hallgattam ki - én magam kissé feljebb csúsztam az asztalon ültemben, hogy stabilan legyen biztosan a lábszáram neki. - Már azzal is meghatsz, hogy felkínálod, Bruno, más inkább hozzá igazítaná a másik lábszáramat is, szóval... hit it, daddy. - Kacc. Nem hagyhattam ki, bár lehet, tényleg megüt érte, ha nem állítok magamon záros időn belül. Amennyiben elmarad ez a megmozdulás, csendben, jólnevelt gyerekként figyelem a műveletet, meglehet, még egyik-másik eszközt oda is tudom adni neki, ha elérhető közelségben sikerült lepakolnia azokat.
- Ah, tényleg! El is felejtettem, ti és a sajátos családi hagyományaitok. - egyrészt irigylésre méltó volt, hogy milyen összetartó kis közösségük alakult fenn itt északon, pláne ha arra gondolok, hogy az én egykori falkatársaim, vagy vérvonal testvéreim ki tudja, merre jártak, vagy éltek-e még egyáltalán. Másfelől viszont örültem neki, hogy nem kell ilyen szigorú szabályok mentén alakítanom az életemet, a mindennapi gondok mellett nem kell még ezeket is megoldanom. Solomonnal beszélgetve azért volt némi gyanúm, hogy ők sem teljesen vannak kibékülve a szabályrendszerrel, de úgy tűnik, valamiért mégis megvan az okuk rá, hogy kövessék. Hogy kényszerből, tiszteletből, a lelkiismeret-furdalás nem engedve, vagy valami mástól… ki tudja? Majd valamelyik vitorlás kiruccanáson rákérdezek, ha szóba kerül. - Ezek szerint már előtted is így emleget? - kérdezek vissza meglepetten, és magamban csak azért imádkozok, hogy a klinikán a többiek füle hallatára nehogy eszébe jusson, mert megnézhetnénk magunkat! Magyarázkodhatnék napestig miatta – Lehet, hogy sok újat nem mondok ezzel, de a főnöke vagyok. - vicces, hogy az imént ő is így nevezett, kedvem lenne visszakérdezni, hogy ezért, vagy a vérvonalfőmre akart utalni tudat alatt, de vannak most fontosabb megbeszélni valóink is. - De sejtem, nem erre vagy kíváncsi, úgyhogy… nem kell tartanod tőle, semmi vér szerinti kötelék nincs köztünk, és rokonok sem vagyunk, szóval hajrá, fiatalok! - maximum a származásunk közös, de miután a spanyol az egyik legjelentősebb etnikum az államokon belül, annyira az sem furcsaság – Szinte mindig voltak gyakornokaim, többnyire a környékről. Nem tudom, mennyit mesélt neked, de az igazság annyi, hogy Dora az első aki ilyen távolról érkezett ide. Távol a családjától, barátaitól, mindenkitől, aztán akármilyen jól boldogul egyedül, úgy tűnik elárvult kiskacsa módjára csak engem szemelt ki pótpapának. - én meg, miután évtizedek óta újra és újra megkapom, hogy milyen apukás típus vagyok, azt hiszem, már meg sem lepődök rajta. Meg van egy tippem, hogy ezutän sem nagyon fog változni a helyzet, bár őszintén, ez legyen a legnagyobb gondom életem hátralevő részében. - Senkinek, tudtommal. A régiek közül meg vagy minden számla törlesztve, vagy halottak. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, azt meg nem részletezem, hogy hányan hunytak el az én jóvoltomból, meg hányan voltak, akik egyéb okokból hagyták maguk mögött ezt a világot. A betörések után én is sokat gondoltam rá, hogy esetleg valaki a a múltamból köszönt vissza, de nem igazán jutott eszembe senki reális, úgyhogy annyiban is hagytam. - Vannak ezek az éttermes pontgyűjtős füzetek, tudod, hogy minden tizedik ingyen van, esetleg valami ajándék mellé. - vigyorodok el ahogy a nagyapját meg a bizniszt emlegeti, lehet már csak poénból nyomtatok valami hasonlót neki legközelebbre, még ha nem is épp olyan elvek mentén tevékenykedek, mint valami sarki gyorsétterem. - Értékelném. - oké, hogy orvos vagyok, jutott már rosszabb is, de na, azért ha nem muszáj, inkább kihagynám. A következő megjegyzését hallva azonban nem bírom megállni, hogy ne fűzzem hozzá – Nézd. Ha tarkón hánysz, még mindig fontolóra vehetem a dolgot. - legalább neki is lesz némi motiváció, hogy ne csináljon nagyobb koszt, mint ami a műtét miatt alapból lesz. A szóvicc miatt azért kap egy szúrós pillantást, mielőtt még térdtől lefelé lezsibbasztanám a lábát néhány injekcióval. - Aztán apád nehogy a szívére vegye, ha meghallja. - jegyzem meg, miközben végigbökdösöm a lábát, valami reakciót várva tőle, mennyit érzett belőle, aztán indulhat is a buli. Előbb egy mély, csontig feltáró vágás, majd némi szemrevételezés után véső és kalapács, hogy újra törjön az a rosszul összeforrt csont. Helyreigazítás, varrás, rögzítés, talán egy fél órát, ha igénybe vett az egész művelet. Lehet, hogy egyelőre szarabbul néz ki a lába, mint előtte, de a műtétek, sérülések többsége már csak ilyen, egy trollnak aztán nem kell bemutatni. - Azt nem mondom, hogy egy hét ágynyugalom, de legalább pár napig ne erőltesd túl, amíg nagyjából összeforr a csont. Nagyapád meg ha lehet, addig boldogítsa kicsit a többi unokát meg dédunokát. - a varratszedést már mondani sem kell, a regenerációját ismerve, a holnapi kávé mellett nyugodtan kiszedheti őket, ha zavarja, nem egy agysebészet.
Nem javítom ki, hogy nem elvennem kell a hölgyet a háromszázadik életévemet betöltvén, egyrészt, mert jelen szituációban nem tartom ezt mérvadónak, másrészt, mert oda lenne a rosszfiús imidzs mára. (Harmadrészt okkal nem plakátoltuk ki a saját belső dolgainkkal a várost, noha nagy meglepetést nem okoz, hogy ő speciel némileg képben van a hagyományt illetően.) Az fontosabb jelenleg, hogy némileg tisztábban lással az ő és Dora kettősét illetően, ami a városbéli farkas-helyzetet illeti. Válasza kapcsán fel kell nevessek ugyanakkor, sok mindenre számítottam, de erre nem kifejezetten. - Meglehet elejtett valami ilyesmit, de konkrét választ nem adott mellé, szóval... - Eltártam kissé a kezeimet, tekintetem kérdő volt az idősebbik hím irányába. A hegy, meg Mohammed esete volt ez a szitu itt kérem és kifejezetten értékelem, hogy benne legalább nincsen se válaszmegkerülés, se köntörfalazás. - Hja, hát ha lenne, se gátolna meg, no offense. Csak szeretem tisztán látni a lapokat a táblán. - Szélesedik féloldalas vigyor a képemre szemtelen vállvonás közepette, ugyanakkor energiáimról lerí, hogy hálás vagyok az egyenességéért. A továbbiakat érdeklődőn hallgatva ugyanakkor szöget üt egy gondolat a fejemben. Feltűnt talán már korábban is, de ennyire nem nyilvánvalóan, mint ahogy most összeáll Brunot hallgatva: Dora sosem igazán mesél a családjáról. Oké-oké a felszínen túl én se az enyémekről, de jobbára a lókötő öcsémen és nagyapán kívül mindenkivel találkozott már legalább futólag. - Ami azt illeti, nem sokat tudok a hátteréről egyelőre. Még ismerkedünk, nekem meg nem szokásom tolakodni. - Vonok vállat. Ha nem kérdezek, engem se faggatnak alapon voltam eddig mindig is, na meg, többnyire nem lelkizéssel szoktam az életembe keveredő nőkkel elütni az időt. - De az pozitív, hogy ennyire bízik benned. Legalább ez esetben valaki értelmeset sikerül kifognia. - Szusszanok nevetősen, rákanyarodva egy hasonlóan "vidám" témára, ami a betöréseket illeti. A kölcsönös infócsere ígérete és egyetértést követően halk morranással "díjazom" Anatole pontgyűjtő füzetének ötletét. - Ajándék, hooogyne...! - Toronyóra lánccal, annál kevesebbel be se érné esélyesen az öreg, szóval jobban jár Bruno, ha még idejekorán elfojtom ezt az ötletet. - Poén vagy sem. Mindezeket követően pedig egy szemtelen odaszúrást nem kihagyva ugyan, de megadom magam a doki szakavatott kezeinek. - Kapott már rosszabb híreket is felőlem, nyugi. - Szusszantam legyintve, a gesztus egyszerre volt kölykös és mégis megadóan "érett", mintha csak egy kellemetlen, kósza árny suhant volna át a könnyedség mellett vonásaimon vele együtt. És bár nagy mellénnyel nem dőltem hanyatt kapásból, azért amikor mindenféle kőműves szerszámokért - kacc - nyúl, kérek egy fél pillanatnyi időt, hogy inkább az asztallapnak vessem a hátamat. A gyorsan eltelő fél órácska alatt sem bírom persze befogni, hacsak külön rám nem szól Bruno, hogy pofám lapos, akkor minden bizonnyal előkerülnek korábbi, közös emlékek, akár nagyapa kapcsán, akár a város viselt dolgait illetően. Nem várok részéről mélyebb reflexiót mindezekre, koncentráljon csak oda, nekem épp eléggé segít elterelni a gondolataimat, hogy jártathatom a számat. Ahogy elhangzik a végszó, úgy pattannék fel, már ami az ülő pozitűrát illeti. Mosolyom kevéssé őszinte így, hogy megy kifelé a fájdalomcsillapító annak rendje szerint. - Észben tartom mindenképp. Ez utóbbit írásba is adod? Vagy tudod mit, ugorj be valamelyik este a PIT-be és mondd el neki magad, hátha tőled jobban veszi. - Lennének még ötleteim. - Viccet félre téve, köszönöm a gyors mentést.
- Csodálatra méltó teljesítmény annak fényében, hogy amúgy mennyit képes csacsogni mindenről. - állapítom meg, legalábbis az én jelenlétemben nem nagyon szokta visszafogni magát ilyen téren, néha már úgy kell néha rászólni a klinikán is, ha komolyabb odafigyelést igénylő munka akad. - Effelől valahogy egy pillanatig sem volt kétségem. És abszolút megértem. - igaz, nem vagyunk falka, de nem mindenkinek könnyebb az élet, ha felesleges körök meg szivatás helyett kérdezünk, ha bajunk van? Csodálkozok is, hogy mindezek fényében csak most bukkant fel Zach, elvégre eddig se haraptam le soha senki fejét, de fogjuk csak arra, hogy orvos vagyok, általában akkor merészkednek a közelembe, amikor már muszáj. Egyébként meg mondanám, ha ténylegesen a lányommal akadt volna össze, azért érzékenyebben érintene a téma, de magamat ismerve, amíg nem szükséges, úgy se szólnék bele feleslegesen akkor sem. Ha már elég idős vagy ahhoz, hogy valakivel ágyba bújj, akkor ahhoz is, hogy megbeszéljétek, ha problémátok akad egymással, és ismerjem akármennyire is a fiút, azt valahogy biztosra veszem, hogy szánt szándékkal nem ártana a lánynak. Szótlanul bólintok a másik válaszára, különösebben nem állok neki fejtegetni, esetünkben mi a helyzet, elvégre van jó pár hónap „előnyöm” hozzá képest, meg már az ideköltözés előtt is szinte naponta láttuk egymást – maradjon csak meg nekik is az ismerkedés öröme, ha meg valami nagyon érdekelné, tudja hol talál. Mondjuk ha Dora nem akarja megosztani vele, annak valószínűleg megvan a maga oka, nem biztos, hogy tőlem megtudná, de lévén mindketten farkasok vagyunk, a lánynak meg halvány fogalma sincs a világunkról, ez azért néhol kicsit felülírja az erkölcsi szabályokat, már ami a titoktartást illeti. - Köszi? - kérdezek vissza elmosolyodva a „bókján”, némi magyarázattal szolgálva, a kiskacsa-effektuson túl mi lehet az oka, hogy én lettem az a bizonyos kiszemelt – Már az elején letisztáztuk a játékszabályokat, úgyhogy különösebben nem volt sosem titok, mire számíthat, akár betartja őket, akár nem. - lehet, hogy kicsit nyersnek tűnik így első hangzásra, de valahol csak biztonságérzetet tud adni a tudat, hogy tudod, mikor mire számíthatsz valakivel kapcsolatban. Másrészt meg, az esetek többségében egészen jól tud működni a módszer, a francnak hiányzik a sok felesleges félreértés meg dráma. A pontgyűjtő füzetet magam sem gondoltam komolyan, de már csak a reakcióért megérte az említése! Van nekem jobb dolgom is, mint ilyenekkel pepecselni, meg amúgy is, esélyesen a 3-4. alkalom után úgy is kimenne a fejemből, mert amúgy meg ki számolja? Maximum ha szeretné, karmolhatja a strigulákat a konyhaasztal lapjára. A gyors menetrend felvázolása után pedig nem is húzom tovább az időt, és bár tudom, nem az egészségügyben dolgozik a másik, ettől függetlenül szeretem ha tudják, mire számíthatnak. Egyrészt, mert nem kérdezgetik folyton, hogy épp mit csinálok, vagy mi következik, másrészt, mert reklamációnak se sok helye van, ha nem élt a vétózás jogával. Különösebben nem zavar Zach nosztalgikus értekezése műtét közben, ha neki segít, csak nyugodtan - néha-néha még hümmögök is rá egyet, vagy reagálok egy-két szóval; ha kíváncsi rá akkor szólok, hogy épp mi fog következni, épp mennyi van még hátra, mire végzünk. - Kérsz pecsétet is az orvosi igazolásra? - kérdezek vissza komolytalanul, választ se várva igazából, majd egy legyintést követően nekiállok összeszepakolni a cuccaimat, de egyelőre csak a mosogató mellett hagyom őket. Majd fertőtlenítem őket, ha lelépett, Dora úgy is ellesz még egy darabig a rendelőben. - Ami azt illeti, úgy is rég jártam már nálatok, szóval ezen ne múljon, majd beszélek vele, hátha úgy jobban fogadja. Ha meg nem… tudod hol találsz. ¡Salud! - vettem végre én is magamhoz a jól megérdemelt üveg sörömet, koccintásra emelve felé, ha még nem itta meg a sajátját. Vagy kapott egy újat, ezen nem fogunk összeveszni, ha meg nem kért többet, akkor ittam egyedül az egészségére.
Kezdőlap
//
