Ahogy hozzám bújik, egy sóhaj kíséretében ölelem át, vonom magamhoz, nem durván, de erősen. - Még szép! - húztam csibészes vigyorra szám, amit az újabb csók lop le valamelyest. Elkapom a felém dobott melltartót. - Remélem tudod, hogy ez nem biztos, hogy utánad fog menni - "énekeltem" szemtelenül, miközben ő kényelmesen előengedte a nyársütötte fehér nőstényét. Látszik rajta is a pincében töltött idő nyoma, mégis jó volt ránézni, mert már legalább nem odalent kuksolt és kis szerencsével többet nem is kerül oda vissza. Lábamhoz dörgölőzik, kezem egyből megleli fejét, ujjaim bundájába túrnak óvó szeretetteljességgel. Gyűlölök búcsúzkodni, elköszönni is. - Szia, Yetta. Te is... - mosolyogtam le rá, majd engedtem, hadd rohanjon. Nem mozdulok, tekintetemmel követem útját, amíg csak lehet, némileg sóvárogva, vágyakozva, irigykedve. A várnál nagyobb önfegyelmembe kerül a nyugton maradás és ha a dobbantásom nem is, ez remélem megéri majd. Legalább ez, akkor is, ha most eléggé sötéten látok nagyjából mindent. Ebbe a borúlátásba hozott fényt ideig-óráig a hallatott vonyítás, amire somolyogva ráztam meg a fejem. Jól van, asszony, értettem. Megvártam, amíg eltűnt a látóhatárról, csak aztán ültem vissza a kocsimba, ami még őrizte az illatát, hogy némileg kelletlenül menjek vissza föl a hegyre.
Napokba telt, mire rendesen kinyomoztam, hogy hol vannak a város határai. Nem vagyok én holmi földmérő, hogy tudnom kelljen, s az meg csak egy dolog, hogy nagyon is jól éreztem farkasként, hogy mikor vagyok a Falka területén kívül. Nem az volt a lényeg, hogy falkaterületen kívülre kerüljek, hanem az, hogy teljesen a városon kívül legyek, de a cipőm orrával úgymond érintsem a határvonalat. Célom volt mindezzel, ahogyan a recepción Mr. Flynn-nek hagyott, pontos helyszínnel megspékelt, utóbbi időben közös életünkre oly kevéssé jellemző aláírással („Kérlek, gyere el. D. C.”) zárt üzenettel is. Nem szálltam meg a Holiday Innben. Tiszteletben tartottam a kérését és másik szálláshelyet választottam magamnak, melynek magányéba csak addig zárkóztam, ameddig muszáj volt. Minekután viszont összeszedtem a darabjaimat, idejét éreztem annak, hogy megtudakoljam a nyamvadt határviszonyokat. Fel kellett volna hívjam a lányomat, de nem tettem. Mint ahogyan nem jelentkeztem a Falkánál a Bétával történt megbeszélésem óta, valamint nem zokogtam annyit, amennyit szívem szerint kellett volna. Erős vagyok, s utálok erős lenni. Mert nem segít semmin, sőt. Megnehezíti a dolgokat. Saját lelkem darabjaim rágózva ücsörgök az egyik határ menti kilométerkövön, mellkasom előtt összefont karokkal szemlélem a város felőli egyetlen utat. Már kiépítettet legalábbis. Persze érkezhet máshonnan, meg fogom érezni. A pajzsom lent van, épp amennyire lent kell lennie. Tudom, hogy mit akarok, egész életemben tudtam, ez nem új. De az, hogy rettegek saját akaratomtól, még meglehetősen az. De emelt fővel kell fogadni, ami jár, nem igaz? Lesz, ami lesz. Eldöntöttem, hogy mennyi az, amennyit hajlandó vagyok várni rá. S hogy utána mi lesz? Azt nem tudom.
Csak azért nem dobtam ki a papírost az első szembejövő kukába, mert nem szállt meg a Hotelben. Legalább egy kérésem volt, amit teljesített, és annyi jár, hogy megfontoljam, elmegyek-e vagy sem. Az első gondolatom a nem volt, de úgyis tudom magamról, hogyha nem megyek el, akkor meg azon fogok pörögni, mit akart már megint. Idióta vagyok, az aztán biztos, mindenesetre egyelőre nem marad más, minthogy alaposan körbejárom a kérdéskört, és eldöntöm, mi legyen. Egyelőre ráértem foglalkozni vele. Ami engem illet, még jól is esett volna valamilyen szinten, ha többé nem hallok róla, mert teljesen dekoncentrált lettem, mióta felbukkant, már akkor is, amikor csak telefonon táncolt az idegeimen. Őszintén, a találkozásunk óta meg képtelen vagyunk túllépni azon, hogy akkora utolsó gyökérnek nézett, hogy azért, mert benne mérhetetlen nagyot csalódtam, egy gyereket fogok büntetni. Nem éltünk mindig együtt, kezdetben kerestem segítséget, mert értelemszerűen nem lehettem mindig mellette, de ahányszor csak lehetett, vele voltam. S mikor már kellőképpen felnőttnek éreztem ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, és ne szoruljon pesztrára, beköltöztünk egy kis lakásba, akkor már elég volt, ha naponta, esetleg kétnaponta felbukkanok. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek. Magam sem tudom, miért, talán mert végre kért, és nem állított kész tények elé. Az utóbbi időben rájöhetett, hogy nem bírom, ha semmilyen szinten nem dönthetek egy helyzet felett, mert egyszerűen nem hagyják, hogy befolyásom legyen rá. Csapdában érzem magam, és értelemszerűen menekülni igyekszem belőle. Ellenben késve érkezem, nem azért, mert úgy akarom, így sikerül, senki nem tervezte, hogy három perccel a munkaidő vége előtt befut egy riasztás, és mivel a váltás még nem érkezett meg, hát mi mentünk ki. Vagy megvár, vagy nem, ez már az ő dolga. Mindenesetre, mikor majdnem egy óra múlva, kormosan, és füstszagúan befutottam, sejthette, már ha ott volt még, hogy nem azért nem jöttem eddig, mert esetlegesen a kitartását tesztelem, hanem közbejött valami. Meg egyébként is, ha egy órát nem bír várni, akkor valóban nincs miről beszélnünk. Amennyiben még ott volt, csak kiszálltam az autómból az út szélére húzódva, és nagyjából két méternyire megálltam tőle, és karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Biccentettem köszönés helyett. Itt vagyok, mondhatja, miért kért ilyesmire, közbeszólni nem fogok, ugyanakkor megkönnyíteni sem a dolgát. Tudom, eddig sem tettem, de sajnos eztán sem lesz ez másként…
Nem óraszámban mérték volna azt, amennyit várni óhajtok. A múltam összes résztvevője, mind, akik ismertek valaha kiröhögnének, máglyán elégetnének azért, amit most teszek, amit elhatároztam, de mint említettem: tudtam előre, hogy mennyit vagyok hajlandó várni rá. És a huszonnegyedéig sem sikerült eljussunk addigra, amikor megérkezett. Nagyot szippantok a közénk toluló távolságból – vagy nevezzük közelségnek? – a füst szagának hagyom, hogy végigmarja érzékeimet éppen úgy, ahogy a jelenléte és a haragja teszi. Egy biccentéssel jelzem, hogy köszönöm ittlétét, majd ellököm magam a kilométerkőtől, s a képzeletbeli határvonal mellé sorakozom, viselt bakancsom orrával csókolgatva a vonalat legott. - Arra a következtetésre jutottam, hogy hiába mondok akármit, nem vagyok képes úgy fogalmazni, hogy azt lásd meg belőle, amit láttatni szeretnék veled. – kezdek bele ekképp, magamhoz képest meglehetősen – talán túlon-túl – óvatosan. Nem mondom azt, hogy ostoba lenne, olyas valaki, aki képtelen megérteni, amit mondani akarok, de magamat sem akarom ennél jobban szidalmazni vagy degradálni. Utálatos a helyzet, lényem legnagyobb részét kell lenyeljem, de én választottam, hát teszem. Mert ha rajta múlna, akkor nem így lenne, nem így kéne lennie. Ám mindenben nem tudtam a kérését teljesíteni. Vagyis nem akartam, zsigerileg képtelen voltam rá. - Engedj be. Kérlek. Aztán, hogyha még mindig azt szeretnéd, amit már megannyiszor közöltél velem, beszélünk róla. Ígérem nem rágom többé ugyanazt a csontot, ha most szánsz rám időt, s nyitott maradsz mindenre, amit mutatni fogok. A pajzsomat hagyom, hadd zuhanjon bokám köré, s amennyiben ő is hajlandó leereszteni a maga pajzsát – vagy ha eleve nem is volt felhúzva most sem – akkor szép lassan erélyesen öntöm nyakába a múltamat. Ha jól figyel, hirtelen egy piacon találhatja magát, érezheti egy árva leány félelmeit, hallgatja a mézes-mázos szavakat, a segítő szándék mögé rejtett birtoklási vágyat és ő maga is elhiheti a tizenegy éves lánnyal együtt azt, hogy jobb életet kínál neki a nő, kiben ott kaffogtatta fogát a farkas már akkor is. Megismerkedésünk előtti összes évemet nyíltan tárom elé, részese lehet az emlékeimnek, s hacsak nem zár ki magából, akkor elevenét szaggathatja mindaz, amit átéltem valaha, s ami odáig vezetett, hogy menthetetlenül és el-nem-múlón beleszerettem, majd pedig el kellett hagyjam őt. Nem, messze nincs vége ennyivel, de mégis megszakítom a vérvonalam adományaként átadott emlékeket egy ponton, visszarángatom magamba saját lelkem csápjait, mert tudnom kell – hiába lenne könnyebb homokba dugott fejjel nem tudomást szerezni róla – hogy milyen hatással vagyok rá. Igen, ennyi év után. Mindazok után, amit átélettem vele magamból. Vajon kizár már, vagy hagyja nekem, hogy folytassam tovább? Életem nagyobbik része hátra van..
Értékelem, még ha nem is látszik rajtam, hogy határon kívül van, és nem tolakodik oda, ahová nem engedélyeztem neki a bejárást. Sejtem, hogy ez rettentően nehéz lehet a számára, de egyelőre képtelen vagyok belegondolni abba, hogy a jövőben már mindig itt lesz. Vagy legalábbis sokáig. - Ez bizonyára így van, bár hozzátenném, még ha tudnám is, mit akarsz láttatni, jó eséllyel akkor sem akarnám látni. Szögezem le csendesen, mert tényleg nem óhajtok neki megbocsájtani egy már talán elévült dolog miatt. Mehetne isten hírével, mehetett volna, kezdhetett volna új életet bárhol, de neki itt kellett… és egyre inkább úgy tűnik, hogy miattam, amivel tényleg nem tudok mit kezdeni, mert egyrészt valahol elégtétel, másrészt egészen nevetséges, hogy ilyen-olyan módon, de még mindketten szenvedjük a mi kis történetünket. - Mindenre, amit mutatni akarsz… tipikusan olyan megfogalmazás, amire nem kellene rábólintanom, de kizárva nem vagy, a pajzsomat nem szokásom a nyakamig húzni. Ahhoz túl fontos, hogy időben észrevegyem, amit észre kell vennem, máskülönben nem igazán jutnék semmire az életben. Sokan begubóznak, én másként teszem, az érzéseimet pajzs nélkül is messzire kergetem mindig, mert tudom, hogy csupán a baj van velük. Minek is erőltetném hát? Egyszerűen semmi értelme, és nem is lesz később sem, mert köszönöm, de még most sem vágyok rájuk. Azt viszont meg sem kísérlem felmérni, hogy ő mit érez valójában most, úgy egyáltalán, mert épp elég, hogy miket képes szavakkal a fejemhez vágni, nem kell, hogy még a bőrömet is végignyalja. Arra már rájöttem, mi a vérvonala, épp ezért sejtem, mire számítsak, már intenzitás terén, és valahogy nem vágyom a dologra. Fogalma sincs, hogy minden levelét olvastam, amit a fiunknak írt, a jelek szerint legalábbis. Hiába mutat bármit, sajnálni nem fogom, bár ki tudja, az még talán rosszul is esne neki. Ezt a nőt már akkor is utáltam, amikor olvastam róla, és istenemre mondom, ha nem lenne halott, én magam tekerném ki a nyakát. Kicsit sokakkal kapcsolatban érzek így mostanában, és mind nő miatt van. Ám míg ezt a büdös némbert nem ölhetem meg, addig valaki mást igen, és jól is esne valakin levezetni minden frusztrációmat. Árva voltam én is, ilyesmi nem fog megérinteni, igaz, sosem féltem, de fiú voltam, többszörös gyilkos már az árvaházban, nem tehettem meg már akkor sem, hogy sebezhetőnek lássanak. Nyilván nem tudja, hisz egy ember előtt ostobaság lett volna ennyire mélyen belemerülni a múltamba. Elhihetném, ha halálosan naiv gyermek lennék, de igazából sosem voltam az. Az egyetlen, amit valaha elhittem, és nem kellett volna, az az ő szerelmének valódisága volt, melynek sosem múló valódiságát hiába híresztelni, nem érzek hitelesnek… vagy csak nem akarom. Legszívesebben leállítanám, amikor én magam is képbe kerülök, és onnan nézve magamat – milyen idióta is voltam, istenem – egész abszurd, és ahogy így figyelem a vonásaimat, ahogy látom magamban azt, ami már régóta nincs ott, akaratlanul is megfeszülök. Látod… ezzel is csak azt mutatod, minek a képességét vetted el tőlem. Nem láttad mondd csak? Akkor sem láttad, hogy ott előtted törik darabjaira a szívem? Persze, hogy nem, hisz nem akartad látni, így rám se nézhettél. Valahonnan a szemet sarkából bukkan csak fel az alakom, és az érted síró gyermek, akinek életében megannyiszor szüksége lett volna rád. - Folytasd csak, nyilván most lesz igazán érdekes. Kissé karcos a hangom a kiszáradt torkomtól, fogalmam sincs, hogy mennyire szeretném látni a többit, de nem fogok elsétálni, ezt kérte, megkapta, s utána talán nyugodtan mondhatom azt, hogy menj el szépen DC, éld az életed máshol, mással, mert én már rég nem vagyok a része, és nem is akarok az lenni. Nem akarok hülyét csinálni magamból, többször nem hagyom, ahhoz túl magasan vagyok, hogy ekkorát hibázzak, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.
Ezzel nem tudok vitatkozni. Vagyis tudnék, de igazság szerint nem akarok. Nemes egyszerűséggel azért nem, mert pontos célom van a mai találkozásunkkal kapcsolatosan és igazából csak bezavarna, ha annál hamarabb felbosszantanám - és megadnám neki az esélyt arra, hogy oly könnyedén itt hagyjon - semmint elő tudnám neki vezetni az általam eltervezett dolgokat. Csak hümmentek hát, nem bólogatva és nem is rázva a fejem. Súlytalan tartalom, alig jelzett nem értek egyet reakció. ennyi pont elég. - Nincs is rá okod. Béta vagy, légy büszke mindarra, ami a pajzs mögött lakik. Teszek büszkeséggel vegyített kéretlen megjegyzést az elhangzottakra. Soha férfit nem illetten még ezzel az érzéssel, s bár nyilván nála nem lesz akkora súlya, én tudom, hogy van. Jacobot sem tisztelem, pedig a lányomnak a férje, de Lucas bármit gondoljon arról mit is véleményezek az irányába, mi is van bennem, egy biztos. Tényleg első az egyenlőtlenek között. És nem vagyok abban biztos, hogy szeretem ezt az érzést. Ám ettől még valós. A pajzs mögül előtolt emlékek nem hazudnak, ahogy a levegőben lógó "még mindig" sem, bár ahogy ő nem akarja észrevenni, úgy én sem szeretné. Valós, létezik, nem távozott belőlem és most is közöttünk feszül, de egyikünknek se használna, ha kinyitnám rá a szemem. Magammal szemben könnyű vaknak lenni, sosem analizáltam saját magamat. Mutatom, amit mutatni akarok - nem, nem azt, amit kell, mert határozottan úgy vélem nem kellene, hiszen szavakból is felfoghatta volna az egészet - majd megállok, hadd jusson levegőhöz, vagy inkább szóhoz. S ezzel magamat is kirántom kicsit a múlt ködéből annyi időre, amíg megjegyzését hallva fintorra fakadok, s itt ahol vagyok az út közepén, határaikon kívül, de hozzá mégis oly közel egyik lábamról másikra helyezem testsúlyomat, s mellkasom előtt összefont karjaimat leeresztem, ekképpen jelezve testemmel is azt, hogy nem zárkózom el. Bólintok - bár legszívesebben felpofoznám - és egy hosszú pillanatra lehunyom szemeimet. Életem hosszabbik részét éltem nélküle, de hadd lássa csak, hogy soha nem volt tőlem igazán külön. Nem csak jegyzeteket róttam minden egyes születésnapján a fiunknak, de minden éjjel elalvás előtt ő volt az utolsó gondolatom, mindkettejüknek jó éjszakát kívántam a távolból és a levegőbe striguláztam az eltelő - nélkülük eltelő - napok számát. Láthatja - érezheti - Lucy születését, a vágyat, hogy bár ő lehetne az apja, bár ismerhetné, bár rá hasonlítana és láthatnám benne azt, akit ellöktem magamtól. Megmutatom neki hányszor vállaltam büntetést a lányom helyett, hányszor tettek fizikálisan is némává amiatt, mert nem akartam a múltról vallani. Az egész elvesztegetett, hithű, hiányos, de mégis büszke életemet lábai elé dobom, s orra előtt maradok szinte kihívón bámulva rá a lenyelni kívánt, kétségbeesett könyörgésem üvegszilánkjain ácsingózva. Nem akarom, hogy elzavarj. - kérném, de férfi előtt ennél jobban nem fogok térdre borulni. Elég, ha tudja. Ha olvas a sorok között. Ha észreveszi, hogy sosem töröltem ki az életemből. És igen, ha most azt kéri, hogy tűnjek a városából, megteszem. De sose fogom megígérni, hogy örökre így lesz. Mert ahogy mondtam, egyszer már hibáztam vele kapcsolatosan. Másodszor nem fogok. Nem tehetem.
A hümmögése olyasmi, amivel most nem látom értelmét foglalkozni, ismertem egykor, sejtem azt is, van mögötte vaskosan mondandó, csak épp magában tartja. Ami pedig nincs kimondva, amiatt nem kell, hogy fájjon a fejem, így hát jó lesz ez így, ahogy van, különösképpen nem vagyok hajlandó ezen agyalni. A megjegyzése, bók, vagy ki tudja mi sem olyan, amihez van értelme szavakat fűznöm. Akkor sem burkolóztam be a pajzsom mögé, amikor nem voltam béta, ez a szememben nem attól függött sosem, egyszerűen általában jobban uralom önmagam, és az érzéseimet, mint a legtöbben. DC társaságában ez már annyira nem igaz, de ne is beszéljünk róla, mert csak elgurul a gyógyszerem. Igazság szerint, a legjobban még mindig az zavar benne, hogy nem tud nem érdekelni, ráadásul pont akkor kellett felbukkannia, amikor előkerült Milly is, és eleve gondoltam rá már jó párszor, mert eszembe juttatta az őrző lány múltja őt is. Bár ne tette volna. Ugyanakkor, nem igazán értem, mirefel büszke rám pont ő, hiszen… túl régóta nem találkoztunk már, simán elfelejthetett volna, ahogy talán tennie is kellett volna. Legszívesebben leállítanám, de hogyha megteszem, nem mondhatom neki teljes joggal, hogy menjen innen, és élje világát valahol nagyon messze, márpedig ez volna a cél. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy elvonja valami a figyelmem, hát még nem valaki, márpedig ő pontosan ezt teszi. Nem tudok mit kezdeni a fintorával. Mit kellene tennem? Megölelgetni, és együtt sírni vele, hogy jaj de szar volt mindkettőnknek? Mit számít ez már? Hiába kérdeztem meg korábban, még mindig fogalmam sincs róla, mit vár ettől, vagy mi vele a célja, de rühellem ismételni magam, így hát most sem fogom megtenni. Egyszerűen nem akarom megszánni azért, mert neki is fájt. Így csak ostobább a szememben, hogy nem harcolt valamiért, ami még most is értékes a szemében. Hülyeség, de sosem értettem a nőket, nem most fogom elkezdeni. Szemernyit sem vígasztal, mert bármit is tett, sosem kívántam neki boldogtalanságot, és még mindig úgy érzem, hogy elég aljas dolog mindezt lenyomni a torkomon, úgy, hogy én ott voltam, és bármit megtettem volna érte. De tegye csak, ha már azt mondtam, végignézem a mozit, hát meg is teszem, de szerintem nem kötelező jó képet is vágnom hozzá, vagy éppen meglapogatni a vállát, hogy te szegény, de rossz neked. Szívesen odavágnám neki, hogy mit értünk ugyan mi a jó éjszakájával, mikor az lett volna az igazi, ha valóban megteszi? Ha ott lett volna mellettünk? Talán szerinte a szenvedése majd arra késztet, hogy elfogadjam ezt az egész helyzetet? Elképzelésem sincs róla. Mégsem mondok semmit, nem akarom – többet – bántani, bár ettől még nem biztos, hogy nem is fogom. Mint már megannyiszor elmondtam magamról, nem értek a nőkhöz, soha nem is fogok. Talán, ha értenék, hamarabb megláttam volna, hogy valami baj van, és tudtam volna segíteni. A volnákkal azonban senki sem lakik jól, csak még jobban fáj, ha elmerünk azon, milyen lehetett volna, ha megy ennyire félre az egész. - Mártírnak kellene lenned… senki nem szenved ép elmével ennyit önszántából. Nem, nincs bennem szánalom, nem sajnálom, nincs miért. Ő választotta ezt az utat, és ha szar is volt, le kellett nyelnie, mert nyilvánvalóan hátraarcot annak ellenére sem vágott, hogy mennyit szenvedett. Ez senki másnak nem hibája, csakis az övé. Nevezhetném erősnek, amiért ennyi mindent átvészelt, s gyengének is, amiért képtelen volt eddig kilépni belőle. Mégsem érzem úgy, hogy ítéletet kellene mondanom felette. - Tudod, régen volt egy részem, aki az arcodra simította volna a kezét, hogy elmondja, most már minden rendben lesz, és magához húzva ölelt volna meg. Ezt a részem vetted el tőlem. Most nem tudok mást mondani, csak azt, hogy a legtöbben közülünk bőven megélték a maguk tragédiáit. De mondd meg nekem, DC, ha ennyire akartál, ha ennyire hiányoztam a fiaddal egyetemben… miért nem ért soha annyit ez az egész, hogy lépj? Ha már ő intim szférába nyomulósat játszik, hát is mozdulok pár centinyire, hogy belegyalogolja az övébe, egyúttal felé is magasodva valamelyest. Nem élvezem a közelségét, valósággal éget, figyelmeztet, hogy távol kellene maradnom tőle…
Mi sem lenne röhejesebb, mint zokogni a múlton. Nem várom el tőle, hogy tegye, mint ahogy én sem teszem. Azt szeretném, ha tudná mi a helyzet, ha érezné, ha érteni próbálná és nem csukná be rám a füleit. Mert lehet sértett, de azért ennyi évig dédelgetni egy érzést bizarr. És a következményei is lehetnek azok. Hát nem várok el tőle egyebet, semmint azt, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba és próbáljunk meg úgy-ahogy tiszta lappal tekinteni előre. Nem a kettőnk dolgát hajhászom újrakezdeni bár nem lenne ellenemre az sem, egyszerűen csak.. nem is tudom. Lucy kért, említette, s itt vagyok. Aztán a legjobb - belém nevelt dolgok miatt és kapcsán ez nem sok tudom - tudásom szerint próbálok úrrá lenni a kialakult, évszázados helyzeten. - Egyéb kedves hozzáfűznivalód akad? - húzom ki magam dacosan előtte. Az egy dolog, hogy tartoztam neki a bocsánatkéréssel és tartozom vezekléssel is, de parasztnak nem kell lennie. Vagyis ha az, akkor nekem meg nem muszáj attól még lenyelni. - Mert nem akartam rátok szabadítani őt. És azt sem akartam, hogy neki baja essen. A fiamat védtem, a szerelmemet és az anyámat. Mert olyan volt, amilyen, de ha vesznie kellett, azt nem vadidegenek keze által kellett megtennie. És köszönöm, hogy volt olyan részed, mint amit leírtál. Nekem is volt olyan részem, aki szerette volna, hogyha mindezt megteszed. Most nem várom el, nem is vártam. Tartoztam, amivel tartoztam, már tudod. Most pedig itt a lehetőséged, hogy dönts. Úgyis azt sérelmezed, hogy helyetted döntöttem annak idején. Nem adom a szájába a mi és mi közöttet. Biztos vagyok abban, hogy érti, hogy tudja. Maradjak vagy menjek? A meddig és milyen messzire-t úgyis én fogom eldönteni. Felszegett fejjel állok előtte, s bár a szívem kihagy egy pár ütemnyi dobbanást, a vonásaim nem kuszálódnak össze közelségétől. Sőt. Ajkaim szegletében játszó mosoly azt jelzi, még kedvemre is való. Mert nem csak volt az a részem.. van is. És bármennyire kegyetlen erre rádöbbenni, valahol messzemenően jól is esik. Mártírnak kéne lennem. Tudom. Mondta már.
- Nem. Hazudom, bár igaz, ami igaz, szerintem már majd mindent elmondtam neki a véleményemet illetően, és jobban járunk mindketten, ha nem firtatjuk tovább. Már csak azért sem, mert nemes egyszerűséggel nem látom értelmét. Egyikünk sem enged a huszonegyből, és nem is hiszem, hogy ez valaha meg fog történni. Nem mintha ne tudnék feledni, vagy megbocsájtani, még csak nem is hibáztatom minden szarért őt az életemben, de jelenleg nem tudok mit kezdeni azzal, hogy itt van, és nem tudom, ez egyáltalán változna-e valaha. - Akkor még nem volt az anyád. Vagy, ha az is volt, milyen anya az, akiről soha egy szó sem esik? Láthatom én rosszul, hogyne láthatnám, éltem már meg elkorcsosult fajzatokat életemben, de annál a nőnél rosszabbat most így hirtelen nem biztos, hogy tudnék mondani. Hogy lehet anyának hívni egy ilyen megátalkodott boszorkát? Mindegy, több szó ne essen róla, mert fájna neki, jobban, mint amit eddig belémartam, ebben biztos vagyok, a húrt pedig sosem volt célom a végtelenségig feszíteni. - És, ha most döntök, azt elfogadod? Bár ne most kellene döntenem, bár dönthettem volna akkor… talán minden másként alakul, de üldözni egy fantomképet értelmetlen, nem teszem hát. Más valamit viszont igen, nem azért, mert sebezni akarok vele, hanem azért, hogy tudja, bármilyen módon is viselkedem vele, egy részem megérti. Az emberi, aki ismerte, és szerette, csak a farkasom acsarog rá vadul, de ő én vagyok, én meg ő, csak épp kettőnk közül ő a hangosabb, és nyom el olykor, mert a messzemenőkig vad és domináns. A tarkójára siklik a kezem hát, hogy egyetlen röpke homlokcsókkal illessem. Hogy jelent-e valamit? Bizonyára. Hogy helye van-e? Jelenleg közel sem, és most sajnos sem a hely, sem az idő nem megfelelő arra, hogy mindezt eldöntsem. - Csak arra kérlek, hogy áprilisban ne legyél a városban. Utána választ kapsz, most… nem tudom. Döntsd el, ez jó-e, avagy rossz, mindenesetre, nem küldelek el azonnal, ez talán biztató…
- De, az volt. Mert az anya az, aki felkarol, aki nem hagy éhen megdögleni a piacon, aki megfésüli a hajad, enni ad neked, elhiteti veled, hogy fontos vagy számára. Ő ilyen volt. így volt az anyám. Nem úgy értettem, hogy a Teremtőm lett volna, vagy a prierim. Akkor valóban nem volt még egyik sem, s nem is tudtam, hogy az lesz-e valaha. Világítom meg számára azt, hogy miképpen is értettem, amit mondtam. Igazság szerint iszonyatosan bosszantó ez a kákán való csomókeresése, s bár megérti egy részem, elfogadja, tolerálni aligha tudja. Csendesen beszélek, de van némi csípősség hangomban, hiszen nem, nem csak neki vannak itt sérelmei. És ahogy ő sem akar engem megölelve vigasztalni, úgy én sem gondolnám, hogy vigyáznom kellene a lelkére annál jobban, mint amennyire óvás az, hogy megkínáltam az őszinteséggel, levéve válláról a tudatlanság terhét. Mert nem hiszek abban, hogy nem tudni könnyebb. Hogy nem tudni segít. - El. Őszintén csendülnek szavaim. Az egy dolog, hogy magamban hozzáteszem azt, hogy a magam módján fogom elfogadni. - Szeretném, hogyha megtennéd. Kérem, szinte sürgetem, nem tudom eltüntetni hangomból az erre vonatkozó, utaló szólamokat. A farkas visszamorran a másiknak, pofáját felhúzza agyarairól, kaffan egyet, de nem megy közelebb. Nem is hátrál, de nem is támad, nem lép fel agresszívebben annál, mint ahogyan hozzá viszonyulnak. Tüdőmben reked a levegő, ajkai perzselik bőrömet, annyira, hogy moccanni sem tudok, nem vagyok képes közelebb húzni magamhoz, vagy ellökni őt. Bár utóbbit nem is szeretném megtenni. - Ezt megígérhetem. Bólintok, s ez a röpke, lopott szünet elég arra, hogy megtaláljam önmagam. Arcára simítom tenyeremet, mielőtt ellépnék tőle, hogy a városon kívülre vezető útra mutassak kinyújtott karral. - Arra, ugye? Nem akarok menni. Azt akarom, hogy küldjön el, hogy megérezze végre milyen rohadtul nehéz is elzavarni valakit. Persze ezt nem tolom a képébe, de ha még emlékszik arra milyen is voltam.. nos már nem vagyok ugyanaz. Erősödtem és a rosszabbik irányba, azt hiszem.
Nem válaszolok, meghallgatom, ennyit vagyok képes megtenni, meg azt, hogy tisztelem ami köztük volt, legalább annyival, hogy nem ugatok többet róla. Megtartom a véleményemet magamnak, így fair, így a jó, fölösleges volna tovább ragozni a dolgot, legalábbis úgy hiszem, abból sok jó nem származna, sőt, leginkább semmi. Téptük már egymást eleget azon kevés alkalmakkor, mik a jelenünket tarkítják. őszintén, elég volt. El… a röpke igekötő valahogy nehezen csorog le a torkomon, eddig is biztos voltam benne, hogy értelmezés terén külön műfajt jelent a személye, de mindegy, nem firtatom ezt sem, jobb nekem. Kész katasztrófa vagyok DC-re való hatás terén azt hiszem, hát még ha tudnám, hogy majdhogynem mindenkinél jobban muzsikálok… A lényeg az, hogy megelégszem ennyivel, mert tőle talán még ez is sok. Több, mint amit remélhetnék. - Meg fogom, de nem most. Ismétlem előző szavaimat, nem vagyok képes most erről dönteni, túl sok minden jött össze, és abban sem vagyok biztos, hogy a jövőre való tekintettel túlságosan okos dolog lenne már most kiadnom az ukázt ilyen téren. Mert, ha esetleg bele mennék, hogy maradjon, akkor is boríthat mindent a Vörös Hold, inkább nem mondok semmit, az a biztos, hagyom kiforrni magamban a dolgot. Talán némileg sikerült sokkolnom, mindenesetre nem ez volt a célom, vágytam megtenni valamit, hát engedtem neki, ennyiről van szó. Azt hiszem, felettébb szánalmas, hogy több mint egy évszázad után még mindig ő az, a NŐ, csupa nagybetűvel, ez egyszerre dühít és ejt kétségbe, nehezen azonosulok a dologgal, vagy pusztán fogadom el. Miként azt sem fogtam fel még talán, hogy egyáltalán itt van, és kétségkívül miattam. Sok mindent kell átgondolnom. Az arcomat simító tenyér akár pofont is oszthatna, semmivel sem visel meg kevésbé a finom érintés, de magam sem mozdulok, mert amennyire felkavar, épp annyira vágyom is rá. - Igen, pontosan arra. Hát azt hiszed, nem tudom? Hogy eddig nem volt nehéz elküldenem téged? Átkozott városba teszed a lábad, csak mert itt vagyok. Szerinted miként viselném halálod terhét, ha itt érne utol? Sokkal könnyebb városon kívül lássalak, mint idebenn, attól félve, bármikor vörösen integethet az éjszakai égbolt ura. - Keresni foglak, de kérlek… várd meg. Nem szokásom hazudozni, sem eddig, sem eztán nem fogom megtenni, de amíg nem vagyunk túl Alignak újabb mészárlási kísérletén, addig nem szeretném a városban látni, túl veszélyes. Ha megtette, amit mondtam, tekintetemmel követtem egy darabig, de végül visszamentem az autóig, hogy beülve húzzak vissza a Hotelbe. Azt sem tudom, hol áll a fejem… mostanában sosem tudom.
Kissé unatkozom. Nem mondom, hogy nem tudok mit kezdeni magammal a városban, de azt igen, hogy unom, akármit is csináljak. Hiányzik Spanyolország, de nem a táj miatt vagy az időjárás kegyessége okán. Egyszerűen csak azt tapasztaltam, hogy ott sokkal bevállalósabbak az emberek. Errefelé kicsit mintha le lenne hűtve az összes, valamilyen módon. Persze találtam olyat attól még, akit le tudtam rajzolni és bevállalta, hogy modellt ül nekem, de az aktot ő sem preferálta. Nem értem, hogy miért szégyenlősek az emberek. Butaságnak tartom, annak tartottam mindig. De nyilván nem tudok változtatni azon, amilyenek. Nincs kocsim, s Logan szolgálatiját nyilván nem kaptam meg, bár tény, hogy ettől még elkértem per hecc. Látni kellett volna a fejet, amit vágott minderre! Imádom a teremtőmet, nagyon szoros a viszonyunk egymással, ha ezt a felesége nehezményezi, akkor is. Jó, nyilván nem ölelgetem folyamatosan, mert az a fajta sziruposság nem én vagyok, de az természetes, hogy amikor csak kedvem van, akkor a nyakába ugorjak, vagy adjank neki egy puszit az arcára, esetleg másra ragadtassam el magam. Nem kell semmi félreérthetőre gondolni, de Lauren tudhatja, hogy űzöm mindezt, nem stikában teszem. A jellememből fakad az ilyesmi és kész. Gyalogszerrel vágtam neki a városnak, majd gondoltam egyet és lekapcsoltam egy férfit, hogy vigyen el félútra Fairbanks és Anchorage közé. Nem nagyon értette, hogy miért akarok kiszállni itt a "semmi közepén", de én megköszöntem neki a fuvart, s most itt vagyok. A táj számomra még új, van mit nézzek rajta, neki is ültem hát az út szélén - nem fog lesodorni a nagy forgalom, az már nagyon hamar kiderült - felcsapni a kis horgásszékemet és az ölembe húzott füzetbe rajzolgatni. Ha már aktot nem lehet, mert a modellek prűdek, akkor legalább rajzoljak tájat. Itt nem frusztrál, hogyha nem úgy van, ahogy én akarom.
A hozzászólást Demeter Symphonie Garrick összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 27, 2017 10:02 pm-kor.
// Távolság, színes üveggolyók és egyebek - Dee & BB //
Well my heart is gold, and my hands are cold, Are you deranged like me? Are you strange like me? Lighting matches just to swallow up the flame like me? Do you call yourself a fucking hurricane like me? Pointing fingers cause you'll never take the blame like me?
Vúúúú! Üvöltök bele az alaszkai erdőségek semmijébe, ahogy rohanok nem tudva, hová tartok? Sose láttam még sárga medvét. A vérem pedig zöld. Ez a legérdekesebb, mert ha nem csak a karotin alapú új cucc miatt van, hanem tényleg elszíneződött, akkor még érdekesebb az egész. Laboratórium körülmények között már próbáltam, vannak jegyzeteim. Most eszem meg a pudingomat. Élesben, kint a vadonban. Egy bolond nyúl rohan utánam. Oké, hogy répaszagom van, ez kellemes vagy kellemetlen mellékhatás, kinek hogyan, de azért szegény, ha csúcsragadozók után rohangál, nem lesz hosszú életű. Megfordulok. Szép kék nyúl, hű! A vizuális világom totál felborult, amióta megittam ezt a löttyöt. Minden más színt kapott. A fájdalomérzet pedig alig jelentkezik. Akkor jöttem rá, mennyire megcsapott a medve, mikor a fura színű füvön még furább alakzatban csöpögő folyadékot láttam. A vállamon van egy mancsnyom, még nem tudom, mennyire súlyos. Troll vagyok, elleszek vele. De ez a nyúl! Megállok, hadd tegye, amit akar. Mikor jön rá, hogy nem répa vagyok? Nézni kell, mert nem fogom érezni igazán, ha belém harap. Természetes, hogy magamon próbálom ki, amit a kísérletek során létrehozok, de ez nem jó. Nem tetszik, hogy ennyire érzéketlen vagyok. A szívem a régi, a jó öreg, fura ketyegő, amiben Maeve helyet kapott. Nemsokára egybekelünk. Mostanában újra kívánom a szereket. Eltűnt a mindent pozitívan látó életérzés és már aggódom, hogy jól döntöttem-e? Nagy rajtam a felelősség és akarok még nagyobbat. Képes leszek megfelelni? Egy ilyen bolond képes lehet rá? Ez már nem a new yorki mentalitásom. Akkor úgy voltam vele, hogy boldog akartam lenni, ha csak 5 vagy 10 évig is élek. Nem számított, kit hagynék hátra. Mi van, ha most romba döntöm Maeve életét? Én rángatom bele ebbe az egészbe. A merengésből a lábamba mélyedő fogak zökkentenek ki. Nem ízlek neki. Megint folyik a zöld cucc. A nyúl megáll előttem, felnéz, körbefordul, elugrik, visszaugrik. Nekemugrik. Nekem meg egy gondolat ugrik be. Futás tovább! Csak már nyúllal a számban. Elkaptam a grabancát és úgy rohanok végig ezen a végtelen pusztán. El a semmibe. Beveszem magam a természetbe, ahonnan származom, ahol a farkasom igazán jól érzi magát. Ha Maeve most itt lenne, még jobb lenne, de a kísérletekbe nem mindig vonom bele. Nem kedveli, ha ártok magamnak. Emily sokkal alkalmasabb az ilyesmire. Azt hiszem, megmérgeztem ezt a nyulat. Nem engedem el. Hazáig fogom vinni, mert tudnom kell, hogy ilyen töménységben képes volt-e a vérem átadni ezt az összekevert színlátást? De még nem megyek haza. Még ki kell hajtanom magam, amíg újra érezni fogok valamit. A véremmel pedig húzom a kondenzcsíkot. Gyengeség sincs, izomfájdalom sincs. Biztos lesz majd. A végponthoz akarok közeledni, ezért tartok egyenesen a nagy messzeségbe. És itt, ahol senkinek sem kéne lennie, van valaki. Már távolról kiszúrom a széken üldögélő nőt. Egy művész. Farkasként biztos megihleti a természet. Engem is meg szokott, aztán előveszem a hegedűt. Vagy egy kis agyagot és formázok valamit. Ez például határozottan tetszik. Meg is állok a közelében és lassabban tartok felé. Nem ismerem, sose láttam. Ellenséges is lehet és akkor bajban leszek a mostani állapotomban. De vagyok, aki voltam, úgyhogy: ~Helló-helló! Nem zavarlak? Nagy az erdő-mező, de éppen erre járok. Mit alkotsz?~ Szeretek új farkasokkal megismerkedni. Szerintem most elég messze vagyunk a városoktól, így fogalmam sincs, hova valósi a nőstény. Rajtam van falkaszag, mert ma is elég sok időt töltöttem a többiekkel. Még a répaszag se nyomja el. A pajzsomat félig húzom fel. Szeretném megtudni, hány éves a csajszi és melyik vérvonalhoz tartozik? Ha troll, jó lenne megismerni. Jyotsana szavai a fülemben csengenek. Kár, hogy ő maga eltűnt.
Nem számítok arra, hogy valaki megtalál itt. Talán azért nem, mert nem hiszek abban, hogy bárki keresne. Meg egyébként is olyan kihalt nekem Alaszka. A spanyol pörgés után itt kicsit még unatkozom is, s bár vannak pillanatok, amikor az unalom jó, általában kerülöm. Ezért is alkotok sokkal többfélét, mint régen. Mindenfélét kipróbálni elveszi a lehetőségét annak, hogy belefásuljak bármibe. A táj új. A helyzet új. És unatkozni csak a hülye szokott. Hallom, hogy beszél hozzá, figyelmem az övé, ahogy a bennem élő farkas felkapott feje is, de nem moccanok. Befejezem még azt a vonást, aminél tartottam, s a füzetet ölembe fektetem, mielőtt a másik felé fordulok. Nem vagyok rejtőzködő. Nyílt színen vagyunk, pajzsra nincs szükség. Hanyagul hagyom lógni magamon, mint egy vasvillával rám hajigált ruhadarabot. Egy lezser kabátot, lenge pongyolát. - Hola! - köszöntöm spanyolul. Megszokás, sokat éltem ott. Viszont nehogy azt higgye, hogy nem tudok a nyelvén, folytatásom már angolul kél szárnyra ajkaimról. S mindeközben szemtelenül végigmérem, mert körvonalazódik bennem egy gondolat. Ami mindig szokott, ha új személyekkel találkozom. Farkasokkal pedig valljuk be a prüdériamentesség eltalálása sokkal könnyebben kivitelezhető. - Nem zavarsz, úgyis kell egy kis szünet. - tegezem, mert ő is tegezett. Nincs ebben semmi probléma, bár nem őriztünk együtt libát, ettől még nem szeretem a távolságtartó magázódást amúgy se. - Látod ott azt a fát az út túloldalán? Amin olyan furcsán foghíjas a hó, mintha kisgyerekek játszottak volna azzal, hogy a kérgére pacsmitolták. Nos, azt rajzolom. Szeretnéd megnézni? - bökök fejemmel a füzet felé. Ha akarja, akkor felé tartom, hogy belepillanthasson. Amennyiben érdekli, a többi rajzomat is szívesen mutogatom. Nem kérkedésből. Csak a művészetszeretet iránti alázatból. - Mit keresel erre, ahol a madár se jár?
Azt már elsőre észreveszem, hogy nem valami ideges alkat ez a nőstény. Kimérten néz rám. Amit épp csinált, azt még befejezi. Engedi látni az igazi valóját. Milyen fiatal! Ezt a vérvonalat mindig nagyon érdekesnek tartottam. Hasznosnak is és az egyik legkülönlegesebbnek. ~Ja, latin-amerikai vagy?~ Remélem, ez nem hangzott túl rasszistán. Nem beszélem a spanyolt, csak pár szót értek. A köszönést természetesen felismerem. Nézegethet, nem bánom. Én is szépnek tartom a farkasomat, a kis sarki rókát. Tényleg annak nézték egyszer! ~Akkor jó. Én meg csak rohangálok, rohangálok, nekem se árt a pauza.~ Leülök szépen és hátsó lábammal elkezdem vakarni a fejemet. Hunyorítok és addig fészkelődöm, hogy elejtem a nyulat. Már támad is! Megint a mancsomra. Füleimet előre hajtom és rátenyerelek a kis répaszagúra. ~Akkor mégis zavarlak, hogy elküldesz fát nézni? Ja, a füzetben? Ott megnézem, haha!~ Eskü arra gondoltam, hogy elküldene a csoffadt fatörzshöz. Nem szeretek tolakodni, úgyhogy el is mentem volna. Szép az a fa! A rajz nagyon jól visszaadja. Azt a hangulatot is, amit megszerettünk, mi, alaszkaiak. ~Hobbiból rajzolgatsz vagy hivatásos vagy? Mármint festőművész vagy grafikus.~ Ájjáj! Probléma akadt. Túl nyugodt ez a nyúl. Elterült és a szívverése teljesen belassult. Két mancsom közé fogom. ~Bocsánat, egy pillanat! Lehet, hogy...~ Kész. Ezt nem magyarázom. Észrevette, ami történt. A halál itt járt és ő is belemélyesztette a fogát a nyúlba. Elterülök. Szegény. Nem akartam kinyírni. ~Vérnyúl volt. Megharapott és pont dolgozik bennem egy szer. Az ő szervezete nem bírta.~ Csalódott vagyok. Döglött nyulat kell hazavinnem. De bunkó azért nem leszek. ~Én szobrászkodtam, de már csak nagyon ritkán alkotok. Megnézhetem a többit is? Mind itt készült?~ Valahogy szimpatikus a nőstény. Finom művész. ~Kísérletezni jöttem.~ A fejemmel a vérző vállam felé intek. Jó a cucc, alig érzek valamit. Mondjuk az a zöldes szín azért fura. Vagy csak én látok másként? ~Te milyen színűnek látod most a véremet?~ Lehet, hogy hülyének néz. Nem baj. Kell a kontroll. ~Bocs, be se mutatkoztam. Dr. Ba...~ Félbehagyom, mert eszembe jut valami. Illene kezet nyújtani, úgyhogy inkább felállok és átváltozom emberi formámba. Beállok az állvány mögé és onnan nyújtom a kezemet. Nehogy zavaró legyek. Vannak félénk farkasok. - Dr. Balthazar Bluefox, idegorvos. Szia! A farkasom megül a fenekén. Figyeli a nőstényt, nyugodtan és barátságosan. Szaglássza a festékeket, a papír illatát. Mindent, ami itt van. Egy kis civilizáció a természetben. Nem zavaró.
Elnevetem magam a kérdésre. Őszinte, csengő kacajt hallatok, olyasfélét, amit csak a nagyon nyílt, nagyon óvatlan egyedek. Nem magamtól találtam ki ezt a jellemzést a nevetésemre, mondták, s elhittem, mondjuk így. - Semmiképp sem. Csak legutóbbi éveimet Spanyolországban éltem le, s a megszokás nagy úr. - bocsátkozom magyarázkodásba. Nem közlöm vele, hogy igazán használhatná a szemét is, hiszen nem látja, hogy mandulaváságúak a szemeim?. Nincs bennem ázsiai vér, vagyis nem ismerem azt, akié bennem volna. Így tulajdonképpen lehetnék tényleg latin lány. Még tetszene is, ami azt illeti. - A testmozgás jó dolog, már persze akit az kapcsol ki. Engem inkább a művészet. - vallok színt, mert bár nem kérdezte, szeretek beszélgetni. És beszélni is. Mindenféle dolgokról. A farkasát kellemes látványnak vélem, kedvelem ha valakinek a bundása is különleges. az enyémre inkább a nem túl szép jelzőt szokták aggatni, de egyelőre nem váltok bőrt, így aligha láthatja. Az energiái a kétféle-bundásnak átlagosabbak, mint a külleme. - Nagyon furcsa vagy. - közlöm vele minden bántás nélkül csak így, kopaszon a leszűrt tényeket. Nem rosszallón nézek rá, inkább érdeklődőn. És feléje mutatom közben a füzetet, hadd lássa, amit mutatnék neki. - Hivatásnak mondanám. Hobbiból indult, de kinőtte magát. És igen, pont az. Festőművész is és grafikus is. Bár néha kikacsintok a szobrászat felé is, de azért abban nem mélyedtem el annyira, hogy kiállításra vigyem a műveim. Szereted a művészetet? - nem kérdezek rá arra, hogy hallotta-e a Delfina Blanco művésznevet. Az egy dolog, hogy kiállítok és egy kis művészi szegmens számára elég híres is vagyok, az viszont egy másik, hogy engem ez nem érdekel. Az alkotás öröméért festek, rajzolok. A többi csak hozadék. Elkerekedő szemekkel hallgatom ezt a nyulas történetet. - Mégis milyen szer? - a kérdésem kíváncsi, de van benne egy adag talán nem kéne feltenni is. Érdeklődésem ide vagy oda, azért örülök, hogy visszakanyarodtunk a művészetekhez is. - Természetesen megnézheted. Lapozzak neked vagy átváltozol? - elvégre farkasalakban aligha tudná lapozni a füzetem. - Nem vagyok itt olyan rég, de készült ez-az. Alaszkával még csak most ismerkedem újra, furcsa Spanyolország után. És az emberek is furcsábbak. mind zárkózottabb, így sajnos az aktjaimból nem tudott új készülni. azok még tavalyiak. - árulom el ezzel a szenvedélyemet az emberi test lerajzolása, lefestére iránt. Van, aki szerint ez perverz, szerintem viszont tisztelgés a magasb művészet előtt. - Hogyhogy már nem készítesz szobrokat? És mivel kísérletezel? - annyi a kérdésem, hogy egyelőre a bemutatkozást elfelejtem. Van ez a rossz tulajdonságom. A nevem, mint olyan huszadrangú kérdés, ha valami érdekesebbe merülök. És most a hímmel való társalgás sokkal inkább érdekes. - A karmazsinnál kicsit sötétebb. Mondjuk alizarinnak. Miért, milyennek kéne lennie? - megzavar a kérdéseivel. Bár a színeket nagyon jól ismerem, komolyan zavarba hoz, s megkérdőjelezem azt, hogy amit látok, az valós-e. A nevének elhangzása zökkent ki. Vagyis inkább az, hogy átváltozik. Széles mosolyom elárulhatja számára, hogy nagyon is örülök neki. - Nyugodtan jöjjön elő onnan, Dr. Balthazar Bluefox. Nem hoz zavarba az emberi test mezítelen látványa. szerintem minden test egy-egy műalkotás. - kacsintok rá. Persze nem erőszak, ha rejtegetni akarja altestét, megszánom a sálammal is, maga köré tekerheti ágyéktájon, ha ez a vágya. feléje nyújtom kezemet a bemutatkozásra, másik kezemben pedig a sálat a felajánlásra. - Demeter Symphonie Garrick, de általában csak Dee-nek hívnak. - annak bizony, mert az passzol minden eddig viselt álnevemhez is. - Örülök, hogy találkoztunk, Balthazar.
Pedig egész barna. És jól áll neki. Az jut eszembe, ami szinte mindenkinek, ha ilyesmivel találkozik. ~Akkor szereted a nagy évszakváltásokat. Ez itt nem az a tipikus mediterrán vidék.~ Vidáman cseng a hangom a fejében. Kedvelem a latin temperamentumot. Ő pont nem olyan, de a spanyolokról ez ugrik be. ~A farkasodnak azért csak kell más is az ecseten kívül, nem?~ A művészetet én is nagyon kedvelem, mostanában főleg nézni, bár az őrző dokival azért zenéltünk nagyokat, amíg nálam lakott. Kedves teremtés ez a festőnő. Vagy rajzoló. Az energiája viszont...hát, nem tudom, mit mondjak. Azt nem teljesen értem. Meg ő se engem, de ezen csak nevetek. Volt egy kis zűrzavar, az tény. ~És mit örökítesz meg a legszívesebben? Tájakat? Vagy ez most kivételes alkalom?~ Kíváncsi vagyok. Mintha rám is művészi szemmel nézne. Lehet, hogy meg akarja festeni a farkasomat? Vérző vállal. Tök kifejező lehet. ~Igen, nagyon! A képzőművészeteketés a zenét is.~ Emlékszem, mikor megkérdeztem Skye-tól, hogy nem akart-e valaki festményt vagy szobrot készíteni róla. És meglepődött! Mondjuk ő nem az a művész alkat. ~Van errefelé kiállításod is? Anchorage-i vagy egyébként? Én fairbanks-i, csak most elkószáltam.~ Érzem, látom, hogy a nyúl sztorija kicsit fura a nősténynek. Ez is az. ~Jó erős! Egy új fájdalomcsillapítón dolgozom. Úgy néz ki, szép nagy adagot nyomtam magamba.~ Nem kéne így hatnia egy nyúlra, bármilyen kis szervezet is. Nem várt mellékhatás. Felbukkan egy gondolat. De nem kell mindent kimondani. Elsőre. ~Hát ööö... Ha...~ Hátha. Elképzelem, hogy bénáznék, hogy piszkálnám a mancsommal vagy az orrommal a füzetet. Magamban elkezdek ezen nevetni, egyre pozitívabb energiákat árasztva. Érzem, hogy nem lesz itt gond. ~Újra. Mennyi idő után tértél vissza? Én már vagy 120 éve itt élek. Előtte még északabbra jártam, bár délről jövök. Jó nagy utakat tudunk megtenni!~ Szeretem a farkasok történeteit. Imádom hallgatni, ki hova ment és miért. És én is megosztom a magam történeteit. Ezért is jó sokáig élni, mert rengeteg jó sztorit halmozunk fel! ~Hát igen, az alaszkai nép nem annyira tüzes. Leolvadna a fél vidék, ha azok lennénk.~ A végét már nevetve mondom. Hirdetésre azért csak jelentkeznének emberek. Gondolom. Ebben nem vagyok otthon annyira. Párizsban elég hamar találtam alanyokat, akár aktra, akár másra. Érzem a nőstényen, hogy az aktok valahogy közel állnak hozzá. ~Inkább a szakmámra koncentrálok. Idegorvos vagyok. És gyógyszerész, ott is szeretek újat alkotni. Szabadidőmben hobbiból dolgozom.~ Amikor nem falkatagokat varrok össze vagy Maeve-vel vagyok. Keresem, hogy a nőstény miért nem válaszol. Nem bizalmatlanságot érzek. Inkább masszív vonzódást a közös téma iránt. Nem erőltetem. Ledöbbenek, amikor egy általam is ismert vegyület nevét mondja. ~Hűha! Ismerted őt? Vagy engem korábbról?~ A festőbuzér elég különleges növény, sok szempontból, de kellemetlen emlékem fűződik hozzá. Egy újságíró viselte ezt a nevet, egy nyughatatlan, aki rámszállt és végül át kellett szelnem a tengert, hogy megszabaduljak tőle. És a szülőfalumba az ő nevét viselve mentem vissza. Hülyíteni a bigott népet. Aggódom kicsit, bár az még semmit nem jelent, ha a nőstény erre tett utalást. De tudni akarom! A tudós természet... - Na, akkor most már lapozok! Rövid nevetést hallatok. A nőstény már elárulta, hogy aktokat is készít, szóval tényleg nincs mitől tartanom. Lehet, hogy Mae nem örülne egy ilyen találkozásnak. Pedig ő is farkas, értheti. El fogom neki mondani, nincsenek titkaink egymás előtt. Sorra fedjük fel őket. Minden takargatás nélkül állok elé és kezet fogunk. Finoman szorítok rá, nem vagánykodom. - Ebben van valami! Én már jó ideje gyógyítok vagy módosítok, mikor hogy és a test szerintem is csodálatos. Már önmagában is, de sok mindent ki is lehet hozni belőle. Zavartalanul álldogálok. A vállam sem sajog. Ahogy ránézek, egész csúnyának tűnik. Jó cuccot hoztam össze, hogy ennyire nem érzem. Csak az a nyúl... - Demeter Symphonie Garrick... - ismétlem el lassan, tagoltan a nevet, ami legalább annyira különleges, mint a művésznő. - Legyen Dee, de akkor én BB vagyok. Oké? Kedvesen mosolygok rá és közben elkezdem nézegetni a rajzait. Ha találok aktot, egyet az emlegetett tavalyiak közül, azt alaposabban megnézem. Ha az a kedvenc, akkor biztos sokkal többet tár fel a nőstényből. Érdekel, ő is, a művészete is. - Én is, nagyon! Te egyébként kicsit tartasz a szerektől? Az előbb mintha úgy tűnt volna. A nyuszi nem tartott tőle. Mikor ráérzett, akkor meg már késő volt. De... Megállok egy rajznál és megfordulok, a nőstény felé nézve. - Van kedved beszállni a kísérletbe? Kíváncsi vagyok, hogy ha egy másik farkas harap meg, akkor hogy hat rá az a mennyiség, ami van a véremben. Nyugalom, az biztos, hogy nem halálos! Ha kicsit számolok, - mondom az államat vakarva és csücsörítős gondolkodással ráncolva a homlokomat - akkor ezzel a korral és vérvonallal együtt sem jelent komoly veszélyt. Csillogóra tágult szemekkel csendül a válasz. Úgy lelkesedem, akár egy gyerek, akinek hintalovat ígértek és a kezeimet védekezően magam elé emelem, hogy tényleg nem akarok semmi rosszat. Dee fiatal, még 100 alatti, de már messze nem kölyök és kétlem, hogy gond lenne. A közös kísérletezés mindig jobb móka, mint egyedül nyomni. Úgy szoktam, ahogy most. Engedélyt kérek.
- Mindenféle változást szeretek. Hozzátartozik ahhoz, hogy élvezni tudjuk az életet. - mosolygom feléje őszinte véleményemet. Ki nem állhatom a fásultságot, s bár még soha nem jutottam el odáig, hogy az legyek, nem is szeretnék. Éppen ezért mindenben és mindenhol az örömet, a vidámságot keresem és azt, hogy miképpen tudnám feldobni a helyzetet. Ha valami nem sikerült? Elestem, na és? Felállok, s megyek tovább. Ha egy egész kontinensnyit, akkor annyit, ha csak egy pár utcát, hát akkor úgy a jó. Túlságosan sok minden dőlt el akaratomon kívül az életemben már eddig is, s túl sokat vesztettem az emlékeimből ahhoz, hogy önszántamból kieresszem a kezemből a gyeplőt. Így is elég nekem a katatón, más tudatállapot, amiben időről-időre kikapcsolok. - Neki igen, de a maga nemében ő is egy meg nem értett művész szüleménye. Ha látnád őt, értenéd. - már a farkast, nem a teremtőm. Logan teljesen normális, már-már fájdalmasan földhöz ragadt, ellenben a farkas, amivel megajándékozott elég extrém darab a maga fekete-fehér, loncsos-lompos farkú kinézetével. - Az emberi testet, ruha nélkül, sallangtalanul. Abban hiszek, hogy öltözék nélkül a lélek is látszik, ott vibrál a bőr alatt. Ha sikerül elkapjak belőle valamennyit egy-egy rajzon, akkor leírhatatlanul boldog vagyok. Egyszerű lány vagyok, könnyű boldoggá tenni. Közvetlenségem talán elmúlik egyszer az évszázados tapasztalatokkal, de így, hogy csak annyit éltem, amennyit, nem hiszem valósnak ezt a veszélyt. Miközben nézeteimet fejtem ki neki, egy pillanatra mintha megváltozna íriszeim színe, keresztülhullámzik rajtuk lényem furcsaságának rajzolata, s bár nem változik bennem más, mégsem az a lány lesz, akivel tovább beszélget Balthazar, aki eleddig volt. Beleveszek megint mert az előzőben sajnos elfelejtettem, hogy az volt a harmadik reagom ebben a játékban a masszív emléktörlések által magával hozott kikapcsoltságba, egy szívdobbanásnyi időre üressé válok, hogy aztán ismét élettel teljen meg minden mozdulatom, épp csak egy másik élettel. Egy olyannal, melynek cselekedeteire nem szoktam emlékezni soha sem. - Nincsen még, s őszintén szólva nem is gondolkodtam azon, hogy legyen. De most, hogy mondod.. - kis szünetet tartok a folytatás előtt. Érdeklődve billentem oldalra a fejem. - Eljönnél rá? Ez nem felhívás keringőre, csak egy ártatlan kérdés, de a vehemenciája - mely jellemem sajátja volt eddig is, de most valahogy még fűszeresebb, mint szokott - miatt lehet annak is érezni. Talán megint túl sok leszek, nem ismerem még, nem tudhatom, hogy mennyire zavarja a túlzott közeledés, mind verbálisan, mind máshogyan. - Édes istenem! - kapom teátrálisan ajkaim elé egyik kezem. Elnevetem magam. - Majdnem megkérdeztem, hogy a törvény nem bünteti-e azt, hogy kísérletezz emberen, de aztán eszembe jutott, hogy magában mindenki úgy tesz kárt, ahogy akar. Speciálisan farkasoknak tervezel? Csak mert gondolom, hogy amennyit te elbírsz, annyitól egy ember bőséggel kifeküdne. Nem mondom, hogy hülye, amiért magába nyomta az ismeretlen szerét. Ez is egyfajta művészet, ha azt vesszük, hogy alkot. Mást, mint én, de az nem lényeges. - 1980-ban mentem el. Szűk lett nekem ez a kontinens, kellett megint egy másik. Most meg, hogy Európa lett szűk, visszajöttem ide. Szeretek vándorolni. - vállat vonok hanyagul. - Nem unalmas 120 évig ugyanott élni? Egyébként hány éves vagy? - muszáj kérdeznem, ha ki akarom elégíteni a kíváncsiságomat, ugyanis a pajzsán áttörni esélyem nem lenne. Nem is nagyon próbálkozom. Más szituban talán tenném, de most nem érzem még csak szükségét se. Egyszerűbb tudakozódni így. Felszalad szemöldököm arra, hogy az alizarint őnek nevezi. Kicsit úgy nézek rá, mintha mikroszkóp alá tenném, még homlokomat is összeráncolom mellé. - Nem emlékszem rád. - ez nem jelenti azt, hogy ne ismerhetném. Sok mindenre nem emlékszem, megszoktam már, az életemmel jár. - Bár ez nem zár ki semmit. Neked rémlik belőlem valami? Egyelőre nem magyarázom el azt, hogy miért is így kérdezek, de ha esetleg kíváncsiságát fejezné ki, nem fogok titkot csinálni belőle. Nem szégyellem, hogy defektes vagyok. Ez is csak egy valami, ami különlegessé tesz. Hozzáállás kérdése az egész. - Az ott nem néz ki jól. - emelkedem fel - mert így, hogy ő lapozza a füzetet, nekem nincs útban az ölemben, fel tudok kelni a horgászszékről anélkül, hogy elejteném - és közelebb lépek hozzá, hogy a vállát szemügyre vegyem. - Tényleg nem fáj? Bólintok nevének hallatán. - A BB tökéletesen megfelel. Tudod, hogy ez egy pezsgő neve is? - nem csináltam titkot abból, hogy Európából jöttem. Nem voltam Spanyolországba ragadva, tudok ezt-azt. Szeretek mindenről csevegni, a némaság nem kenyerem. - Nem tartok tőlük, de az igazat megvallva szednem se kell ahhoz őket, hogy módosult tudatállapotba kerüljek. Van egy kis zűr a fejemben néha. - mosolygok rajta, mintha természetes lenne. Tulajdonképpen az is. De ha már így rákérdezett, úgy érzem, hogy bocsánatkéréssel tartozom neki. - Nem akartam azt éreztetni veled, hogy a kísérletezés gáz. Bocs, ha így tűnt. Megdöbbent azzal, amit mond, de nem taglóz le, vagy vált ki belőlem ellenérzéseket. - Ez nálad valami egyedi ismerkedési technika? Nem bánom, de csak akkor, hogyha meghívsz egy sütire utána. Leöblíteni a véredet, tudod. És szeretnélek lerajzolni is. - nekem nem jelent gondot, nem csinálok belőle ügyet. Fel sem merül, hogy lehet az életében bárki - nőstény, hím, kecske mindegy nekem, szabad világban élünk - akit esetleg zavarhatna, ha órákig nézegetem a kedvese mezítelen idomait. Éppen ezért rá se kérdezek, hanem inkább a kísérlet felé fordulok. Elég őrült, de kedvemre való, éppen ezért. - Szóval csak úgy harapjalak meg itt és most? - lássuk a medvét, s hogy jól értettem-e..
Mindenfélét? Hát azt hiszem, hétfélét is szeretek, nem csak egyet, de Maeve óta azért visszafogom magam. Mindenfélében azért csak nem vehetek részt, amióta a szívem elkötelezett. Mi iránt is? A művészet örök szerelem. Kiskoromban is éreztem belőle valamit, amit a szomszéd kislány sem. Ebben a nőstényben talán sok fellelhető belőle. Hogy nem-e vagy nem fellelhető-e, az már az ő dolga. E. Hogy engem érdekeltté tett, az mán egyszer biztos, amúgy is. ~Valahogy éreztem, hogy ő többre kíváncsi~válaszolok naiv érdeklődéssel kíváncsiskodva a nemesi érdeklődés iránt. A nőstény célzott valamire és nem talált mellé. Ami én vagyok, bundában, az bizony nagyon is érdekli őt, érzem. A szavai még több élettel töltik meg az elképzelt lelket, amit hordozok. Agyagba öntve, agyban töltve ugyanaz, mint festék végére bocsátva. ~Párizsban ismertem hasonló nőstényeket, művészeket vagy művészek alkotóedényeit. Jártál ott esetleg?~ Kíváncsi vagyok, ahogy a tyúkfarmra betévedő csimpánz. A lélek alatt ott rejlik az élet teljessége, néha még a röntgenképen is látszik. Legyek bár orvos, képtelen vagyok ellenkezni. Dee igazat vall. Egyszerű igazság az egyszerű bolondság mentén. Mindig is szerettem. Ezért ástak a föld mélyébe, hogy kukacok martaléka legyek! Valami más változik, nem csak a külső, hanem a belső is élénkül, sőt színt változtat. Szinte félelmetesen csuporossá válik, majd megtelik nyüzsgéssel, mintha hangyaboly legénysége szállná meg. ~Értsem ezt úgy, hogy a hév elragadott és a lélek tovaszállt? A kontrolláló erő lehanyatlott, hogy megadja magát valami erősebbnek?~ Az alanyoknál valami ilyesmi volt képes eluralkodni, de itt nem emberről van szó, hanem rokonfajtáról. Aki talán már máshol repül lélekben. A száj elé tartott kéz végtelenül szimpatizáló és utánzásra késztet, így én is ajkam elé kapom, amit kell. Hagyom, hadd áradjon a nőstény. Megkapó egy egyed, azt meg kell hagyni. Talán ha nem Mae-vel találkozom először... - 37 év után visszatérni egy beszűkült helyre, ami tán csak erre vár... Nem ismertem őt, de amit most hallok, az...felettébb izgalmas. Maeve, a szívem a tiéd, tudhatod! Tudd! De a kísérletezés... ~Bő 200 múltam. Te nagyjából a fele vagy, igaz, nőstényke...~ A kérdésemből süt a fellengzősség, de annak hiánya is. ~Nem ismerem az unalmat, ahogy te sem. Az élet tele van eseményekkel...~ Akár tesztelhetné is a pajzsomat. Féleg, félig húzom fel, derékig, úgyhogy valamennyit megérezhet. Valamennyit én is megérzek. Nem akárki ő, nem akárkik élnek abban a városban, amire a Teremtőm (?) felhítta a figyelmemet vala. Vala vala Kalevala belevala. Ezt egyszer elolvasom, mert érdekel, mit jelent. ~Azt hittem, célzásokkal élsz, mint a májusi vurstliban. Ha nem, akkor én élek velük.~ Mondjam azt, hogy érdekel? Mae megértené? Sokkal kevesebbet vagy többet sem értene meg. Ahogy emberi alakot öltök és szőrös feneket villantok, a lapok úgy rohannak egymás után. És a nőstény is úgy lép közbe. Itt szaglászik a sérült vállamnál. Amiről tudom, hogy vérzik, de nem igazán érzem. - Nem érzem. Ez csak a szerem hathatósságát mutatja. BB, a pezsgő? Szuperül hangzik, megoszthatnád velem a történetét! A nőstény hangjára újra visszaalakulok fehér formámba. Az északi vidékek lakóját alakítom, az ismerőst, a bundás lényt, akivel talán már találkozott. Kétlem. ~Ha nem tartasz tőlük, akkor kóstolj beléjük! Kedvelem a zűrös fejeket. Rokonlelkek, bár engem ritkán közelíthetnek meg.~ Maeve nem örülne annak, amit most mondok, de így van. Semmi rosszat nem érzek. Semmit. Hogy mellékhatás vagy nem, avagy nem, azt nem tudhatom, mert kizárt dolog és a kis családom részére. ~Nem baj. Tudom, hogy sosem gáz. Gyere csak, ahogy érzed...~ Ahogy ismerkedésnek veszi, kicsit beáll a gyomrom, de újra útnak is indul. Én tudom, mit szeretnék és az nem az, amire talán ő gondol. Vagy talán én nem gondolok arra, amire a túlvilág asszociál. Túl nagy az a világ... ~Süti? Tudok egy jó cukrászdát Fairbanks-ben. És ha kell, hát megörökíthetsz.~ Ezen azért elgondolkodom. Arctalanul? Vagy az ábrázatom vállalásával? Úgy az igazi, de nem rombolok le mindent? Nem. Hitem szerint a művészet utat tör magának, ahogy a fékezhetetlen áradat. ~Rendben, tiéd vagyok egy kép erejéig, De te is légy enyém!~ Ezzel a vállamat felé fordítom és újra emberi formámat öltöm, hogy lásson mindent, ami valaha Harry Smith volt, ma Balthazar Bluefox. Várom a fogakat, hogy magukévá tegyék, mi bennem kering. Szer és vér együtt, összeolvadva, testet és lelket távolivá forrasztva. Ha bejön, ha a harapása engem ér, akkor a rólam készült kép is különleges lesz. Egy könyöklős, magába fordult akt. Nem bánom. Nem fogom megbánni. A latin temperamentum mindig is különleges volt. Az is marad és ha hozzájárulhatok egy alkotáshoz, ami az én alkotásomban segített, hát legyen övé a farkam valósága és a testemé! Hátrabucskázik a fejem, mintha a Napot sejtené a felhők mögött. Sejti bizony és keresi. Örökké keresni fogja, itt a mezőn vagy a végtelen erdőkben és a nemes hegycsúcsokon. Egyedül vagy társaságban. Egyesültünk, valami túlontúli formában, úgy érzem.
- Ezt én nem mondtam. - mosolygok rá. - Bár lehet, hogy igaz. sose tettem még mérlegre a kettőnk kíváncsiságát. Látod őt úgy is, hogy nem mutatom? Rég volt már, hogy az öreg farkasokkal kapcsolatban, s a tudásukat illetőn feltettem volna valakinek kérdéseket. Logannel nyilván nem erről értekeztünk a leveleinkben, s bár igaz, hogy kérdeztem tőle a videotelefonálások alkalmával ezt-azt, inkább az ember az embert faggatta, mert mi ilyenek vagyunk. Megtanított arra, hogy mi vagyok és hogy legyek az, ami, de mégsem ő az a személy az életemben, akinek a legnagyobb farkasjelentőséget tulajdonítok információhajhászási szinten. Emberekhez ragaszkodónak teremtett, az is vagyok. De ettől még érdekel a fajom története is. - Nem töltöttem ott hosszú időt, de igen, jártam ott. Sajnos már nem olyan, mint a Moulin Rouge fénykorában, Toulouse-Lautrec idejében lehetett. A Montmarte inkább a szexualitásról híres, semmint a művészetekről. Bár, attól függ honnan nézzük a művészetet. A szex is egyfajta formája, az is igaz. Úgy is ismerted a nőstényeket? Igen, rákérdeztem a szexuális életére. Miért ne tehetném? Ez is csak egy téma a millió közül, nem frusztrál és nem tartom arcpirítónak. sokkal szabadosabb vagyok és naturálisabb annál, semmint zavarjon ez. - Néha nagyon bonyolult vagy. - nevetek rá, beletúrva barna tincseim közé.- Sajátos nyelved van, nem kóstoltam még annyit, hogy felfogjam minden cseppjét. Van némi fűszeressége a megjegyzésemnek, áthallásos és érezheti úgy, hogy verbálisan a közelébe cirógatom magam. Pedig isten bizony nem akarom felcsípni, bár az is igaz, hogy a hűséget, mint fogalmat sokkal másképpen ismerem, mint a többség. Számomra a test és a test örömei nem jelentenek megcsalást akkor se, ha van párom. Mondjuk nincs, s azt se tudom, hogy neki van-e, de a feljebbi okokból kifolyólag nem is kérdezem. Mert huszadrangú kérdés. Vannak ebben a beszélgetésben sokkal fontosabbak is. Pláne a szabadosabb, emléktelen homályba fúló felem számára, ugyebár. - Aligha hinném, hogy a Teremtőmön kívül bárki várt volna engem ezen a helyen. - kaccanva idézem fel Lor döbbenetét. Megért egy misét. Ha járnék misére, pláne megérte volna. - De ezt azt hiszem értem. Hiszel a sorsszerűségben? - kérdezem a következtetésemet levonva a megjegyzéséből. Az "erre vár" számomra majdnem egyenértékű volt ebben a beszélgetésben a "véletlenek nincsenek"-kel. Ezért a reakcióm. Mulattat az utánzása, ahogy a személye is. Vonzónak találom a jellemét, papírra vetendőnek a külsejét. Nem ő a legizmosabb, legszebb testtel megáldott meztelen férfi, aki az orrom elé kerül, de bőrének tónusa, ajkainak íve, belülről vibráló, féktelen őrültségi foka nagyon izgatóvá teszi. Hagyom, hadd szökjön ki pajzsom kerítésén az, amit megmozgat bennem. Tudós lélek, bizonyára le tudja sallangtalanítani. Viselkedéslélektan. Elemi ösztönök. Minden csak megvizsgálási pont kérdése azon, hogy hogy veszi. Túlgondolni semmiképp se kell. - Udvarias vagy. - vonom le a következtetést abból, hogy nem direktben kérdezte meg a korom. Hiszen azt egy hölgytől nem illik. Szerintem ez ostobaság, de ettől még szép gesztus, ha valaki betartja. - 73. Nincs ebben semmi titok. Ha meg akarnál enni, úgyis tudnád azt, mennyire kell strapáld magad. Naiv lennék, hogy nem félek egy idősebb, idegen farkastól? Lehet. Nem hajszolom a halált, csak az életet élvezem. hozzon akármit. Ha veszélyt, akkor is. - Nem-nem! Csak színt kérdeztél és precízen igyekeztem válaszolni. - rázom ki fejemből kedélyes mosollyal a megvilágosodást. Vállára figyelek, fókuszálok. Nem úgy tánik, mintha frusztrálná a közeledésem ilyetén, hát nem parancsolok magamnak távolodó megálljt. Finoman, puhán érinteni kívánom a sebszélt legott. - BB, mint Balatonboglári Borgazdaság. Az ötvenes évekre nyúlik vissza a története, ahogy a pezsgőjüknek is. Te vagy az idősebb, még az is lehetne, hogy rólad nevezték el. - tudom, hogy nem. Illetve nem, nem tudom. Mondjuk úgy, hogy eszembe se jut, hogy igazam lehetne. Csak viccelek vele. Humoromat legalább annyira el merem engedni, mint akármelyik másik személyiségjegyem. - Mindig BB voltál, vagy más néven szült magára a világ? Ha túl indiszkrét a kérdés, szíve joga, hogy ne válaszoljon. Hazudhat is a pajzsa mögül, ha nem hagy rést, úgyse fogom megérezni, hogy valóban teszi-e vagy sem. - Tehát akkor.. - billen oldalra fejem, hogy ilyen szögből cikázzon végig tekintetem BBn, igazságát keresve. - ..én most kerüljek közel? Mégis mennyire? Rajta áll, hogy meddig játsszuk ezt. Én a pillanatnak élek, hát belefér szinte akármi. Nincsenek gátlásaim, vagy legalábbis nem olyanok, amilyeneknek talán lenniük kellene. - Szívesebben maradnék Anchorage-ban. De - legyintek, belekezdve az emberem ledobásába. Lassan megy ahhoz képest, amilyen sebességgel ő vált, de azért nem vagyok már kölyök. Értelmes, átlagos a sebesség, amit megütök, s ami idő alatt a fehér-fekete furcsafarkas elé kerül. ~ majd meglátjuk. Akárminek is szánja, felhívásnak érthető és annak is értem. Vállába farkasalakban marok nekivetődve, nem mélyre roncsolva, de ahhoz azért elég erősen, hogy megkóstolhassam a vérét, mely hozzákorbácsol (pláne úgy hogy én is legyek az övé szóvirággal élt.). Ha lesodortam lábairól, sajnálni fogom, de mégis belekacagok tőle elméjébe. A fájdalommal nem sokat törődve - megszokja a farkas lánya - kezdek visszaváltozásba, nem aggódva azon, hogy a performansz végén anyaszült meztelenül fogok majd heverni előtte. Addig, amíg fel nem kelek kecsesen. Vagy lent nem maradok a földön, vízszintesen. Minden azon múlik, hogy mit és hogy reagál. Eszemben sincs visszafogni azt, mely talán bizarr, talán perverz, de igaz. Ez a kísérletezés beindította nem csak a fantáziám. - És most? - a kérdés egyszerű. A válasz milyenségével bonyolíthat rajta. Csak rajta áll. Enyém a tudatlanok boldogsága. Nem kell tudnom, hogy facér-e, így nem bánthat a lelkiismeret azért se, mert hagytam neki, hogy megérezze, meglássa belőlem-bennem a nőt.
And the more that you want it The more that you need it
Amit az ember vagy a farkas nem mond, azt sokszor gondolja. Hangosan avagy hangtalanul. Még az idegrendszer is képes elárulni. A mosolyt farkasvigyor, farkavicsor fogadja. ~Akkor pontosan tudod, mit jelent a vörös lámpák fénye.~ Nekem nagyon sokat. Nem csak a fizetett kéjt, hanem a művészetek tömény érzékiségét is. - Lautrec úr akkor kezdett felemelkedni, mikor én már tovább álltam. Igen, úgy is. Szabadon értelmeztem a párizsi világot. Ahogy a mostanit kevésbé szabadon. De hát... Tetszik, hogy Dee rá mer kérdezni ilyenekre. Nem baj, sőt kicsit férfias dolog. Én pedig a magam módján adok választ. Van benne valami... Ahogy a haját túrja, talán kipotyog az a bizonyos, hinném, de nem. - De szeretnéd? Kóstolós kedvében van, úgy látom. Én is. Ez a szer hatott rám. Megmérgezte a nyulat és talán engem is. Ez egy nem várt melléhatás volna? Vagy... - Errefelé jár a Teremtőd is? Ismerhetem őt? Érdekel, hogy ki alkotta ezt a művészlelket? Az alap beállítottságát nyilván nem a farkas hozta létre, de attól még érdekes lehet. Kellemes tapasztalat. Nagyon is. Izgalmas. Megdöbbentően izgalmas. - Néha igen, néha nem. Olyan sorsszerűen hiszek benne. Magam sem tudom, mit higgyek. Tizenéves koromig éltem egy bolond faluban, bolond és bigott vallásos közegben, aztán elmenekültem. Az elejét nem befolyásolhattam. Hát nem ez lenne a sors? Hát nem az lenne, hogy megragadok mindent, ami nem az életem elejéhez tartozik? Amit a nőstényben érzek, az szimpátia, erős kedvelés és talán több is annál. A részemről nem lesz sokkal több, de valamit bizony én is érzek. Vonz a személyisége, most éppen nagyon is. Amikor az energiái elszabadulnak és ringatózva magukévá árasztanak, akkor még jobban megérint. - Én 201. Pontosan 128-cal több. A mi rendünknél ez nem nagyon számít. Még. Én is leszek még idősebb és ő is. Nem akarom megenni. Ilyenekre szüksége van a világnak. Ahogy a vállamat fixírozva, azt a területet, amire legjobban hat a gyógyszer, büszke vagyok az alkotásomra. Dee jobban érzi, mint én magam. Ez veszélyes is lehetne, de a lényeg, hogy az érzést kiöljem. Nem mindet pusztítottam el, arra már rájöttem... Ahogy közelebb ér, nem zavar, egyáltalán nem zavar. A farkasom csak ül és szemlélődő nyugalommal figyeli a nőstényt. Mae-t imádja, ezt itt kedveli. Nagyon kedveli. - Sajnos nem így van, de túl jól hangzik ahhoz, hogy ne nézzek utána. Fel fogom csapni az internet berkeit és néhány lexikont is. Ha BB, akkor engem érdekel. Ilyet még nem mondtak. - Jártál arrafelé is? Én pár helyen fordultam meg és szívesen hallgatok történeteket más vidékekről, főleg ha érintenek, hasonlítanak, megihletnek. Egy forma jelenik meg előttem, egy hegy és talán veszek is némi agyagot, hogy alkothassak. Dee-ről és a pezsgőről. - Neeeem, teljesen más néven szültek meg. BB én vagyok, én választottam. Harry Smith voltam, a legátlagosabb nevű amerikai. És te? Érdekel, őt hogy hozták a világra. A mostani neve passzol a foglalkozásához. De az eredeti mindig érdekesebb. Indiszkrét, de érdekes és én is válaszoltam. A pajzsom lejjebb csúszik. Egyre lejjebb. - Igen. Gyere. Hívom, hogy jöjjön. Ő dönti el, mennyire akar közel kerülni. A sebemet szájjal kell illetnie, ez egészen intim. Hogy ennél többet akarok-e... Hát az az igazság, hogy ha többet ért bele, nem fogok ellenkezni. Úgy érzem, hogy szükségem van erre, kell az újítás, a plusz élmény. Benne sem érzek gátat. Egyre kevesebb marad belőle. Úgy néz ki, jó vagyok abban, hogy leromboljam az ilyeneket. Ahogy átalakul, alaposan megnézem. Örülök, hogy megtette. Úgy áll előttem, ahogy én előtte. És roppant érdekes látványt nyújt! A farkasa olyan, mintha hiéna és róka lenne egyszerre. Az enyém sem semmi, tudom, szóval nem fogom megkövezni. Hagyom, hogy jöjjön. A harapását megérzem, a lökést mindenképp és magát a marást is, de csak éppenhogy. A vérem, ami alakulgat, de még nem az igazi, már ott csörgedezik Dee szájában. Hatni fog rá, ilyen fiatalon mindenképpen. Érdekel, hogy reagál a szervezete. A farkasa eleve nagyon izgalmas, üssön kő, de vonzó is. Ha nem előbb találkozunk, talán még inkább az. Nem vág az alaszkai földhöz a harapás, később talán fog, de most semmiképp sem. Őt viszont nagyon felvidítja. Hm, érdekes mellékhatás! Feljegyzem magamban. Ahogy azt is, hogy a kis, 73 esztendős nőstény rögtön visszaalakul, a maga barna, meztelen valóságába. Kellemes látvány és örülök, hogy így is szemügyre bocsátotta magát. A művész eggyé válik az alkotásával. Megígértem, hogy engem is láthat így és megalkothat. Kvittek vagyunk. Úgy érzem. A földön marad, mintha kiütötték volna. Odalépek és letérdelek mellé. Kísérletezésről volt szó. A vállamat újabb marás érte, nem nyúlé, hanem vérfarkasé. Kezdem egy kicsit érezni. Ahogy folyik, ami az ereimben szokott csörgedezni, kezdem megkívánni a húst. A nyúlét is és a nőstényét is. Az egyik életet hoz, a másik egyszerű örömet. Egyszerit. A szemeimet végighordozom a meztelen és nagyon is kívánatos, barna testen. A nyíláson elidőzök egy másodpercet. - És most - válaszolok méltó egyszerűséggel és engedek az ösztöneimnek. Nem érzem azt, hogy rosszat tennék. A farkasom szavát követem, ahogy ráhajolok a nőstényre és úgy helyezkedem, hogy kellően benne legyek. Meglepő, hisz más nem vett le a lábamról, még a volt asszonyom sem, mikor meztelenül fürdettem őt. Igaz, sebbel teli testtel más a helyzet. Arra is figyelni fogok, hogy mit mutat a test, de nem csak kísérlet szempontjából érdekes, hanem tényleg vonzó! Már benne járok és kiteszek magamért, nem akarok csalódást okozni! Sem átélni. Nagyon is nő ez a nőstény és most a farkasom érezni akarja őt. Egy viszonylag gyors menetre, amiben a kezek úgy járják meg a keble halmait, mint lelkes vándorok az első hegyet, amit megmásznak. Pedig nem ez az első. Ahogy a szája sem az első, amibe ajkaim belehatolnak, hogy a szót megfojtsák, maradva a tudati kommunikációnál. ~Ezzel a pillanattal semmi probléma nem lehet. Meg tudod örökíteni? Pont ezt?~ Mert azt szeretném, hogy ha már rólam készül rajz, akkor az kellően vidám érzéseket hordozzon, magát az életet sugározza. Ahogy a művésznek adom. És ahogy ő adja. Magamra sem ismerek. Itt vagyok. Én vagyok az. Így is én vagyok! Élvezem a helyzetet és tömöm a nőstényt, lelkesen, nagy erővel, hogy ő is megkapja, amit szeretne.
- Azért annyira pontosan nem, mintha alattuk lejtettem volna táncomat, de igen, tudom. - mosolygok rá. Igazából nem vagyok prűd, szóval simán kinézném magamból azt is, hogy beálljak táncosnőnek a Moulinba vagy hasonló helyekre, épp csak a szexért pénzt elfogadni nem állna össze a világlátásommal. Számomra a szex is művészi önkifejezés, nem árucikk. Utóbbi nem is lehetne szerintem semmi, ami a művészetből fakad. Én péndául rajzolni és festeni sem tudok megrendelésre. Vagy jön magától, vagy sem. Nem ez az tehát, ami megélhetési szakmának indult nálam. A fantomképek rajzolása természetesen más. Olyat azért csináltam Spanyolországban, bár tény, hogy az sem teljesen a pénzszerzésből fakadt. - És miért mentél tovább? Untad az egy helyben tanyázást vagy volt valami extrém más oka? Tudom is én. Kitaszítottak, menekülnöd kellett.. a mi fajtánk életébe szinte korlátlanul bármi belefér. Falkatag is voltál ott? Én nem voltam soha, sehol és nem is vágyom rá, éppen ez a másik oka annak, hogy nem Fairbanksben vagyok. Az egyik határozottan Logan, hiszen elsősorban hozzá jöttem vissza még akkor is, ha a felesége a pokolba kívánja ezt az elképzelésemet. - A nyelvedet kóstolni? - minden pironkodás nélkül, laza csuklóból kérdezek vissza. Rózsaszín nyelvem érzékien szalad ki kissé ajkaim közül, hogy megnedvesíthessem vele a számat mielőtt folytatom. - Miért ne? És ugye nem lepődsz meg azon, hogyha most visszakérdezek: és te szeretnéd? Számomra nincs ebben a beszélgetésben semmi különlegesen félreérthető felhang, teljesen otthonosan mozdok benne, ahogy a témaváltásokban is. Nem fura eztán Loganre rátérni, cseppet sem az. - A rendőrség kötelékében dolgozik itt, Anchorageban. Ismersz errefelé egyenruhásokat? Csak mert ha igen, akkor lehet, hogy az ő neve is mondana neked valamit. A neve, amit nem mondok el csak úgy. Azért szorult belém némi ész, akárki kérdőjelezné meg ezt. - Örülök, ha fel tudtam ébreszteni benned a kutatót. - nevetem el magam. Milyen kis egyszerű dolog, csak egy borgazdaság, de mégis.. vitte valamerre a beszélgetést. És a jövőt is. Mert hatottam rá, így beleettem magam a jövőjébe is. S ez kellemes számomra. - Jártam, elég sokszor, bár hivatalosan csak egyszer, s akkor is csak kirándulni. Volt egy barátom Spanyolországban, aki budapesti születésű volt és nem tudta, hogy én magam is az vagyok. Esküdözött, hogy Magyarország tengere szebb, mint bármi más, s mivel a földrajzi ismereteim nem hiányosak, így tudtam, hogy csak egy tóról van szó. Látni akartam hát, hogy mi teszi mégis egy magyar számára a Balatont annyira lehengerlővé. És nem mellesleg nagyon jó hatással volt rá, hogyha lelkesedett valamiért. Olyankor még éhesebbé vált rám, s önzetlenebbé is. - belepirulás nélkül feszegetem a téma pikánsabbik részét is, csak úgy mellékesen, kitekintésként. - Egyébként tényleg szép. Nem egy tengervíz tisztaságú kék, de szép. És meglepően sok embert lehetett rávenni az egy hét alatt, hogy a strandokon modellt álljon, üljön, feküdjön nekem. Igaz, jobbára külföldieket. A magyar nép elég prűd volt a spanyol temperamentum után még úgy is, hogy éltem közöttük nem is keveset még azelőtt, hogy Olaszországba, onnan pedig Amerikába kerültem volna, majd Spanyolországban horgonyoztam le magam. Ízlelgetem a nevét magamban. Harry Smith. Elég sótlan a Balthazarhoz képest, de van bennem annyi tapintat, hogy ezt azért ne toljam az arcába. - Őszintén megvallva nem tudom. Sokáig abban a hitben éltem, hogy Papp Zsófia Diána néven napvilágot látott, magyar lány vagyok. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, de arról fogalmam sincs, hogy az igazság mégis merre keresendő. Az emléktörlésemről és módosításaimról kérdés nélkül nem beszélek soha, senkinek. Vagy legalábbis eddig nem volt rá példa. Ám hazudni nem fogok, bizonytalanságomat nyugodtan hagyom megkóstolni neki a pajzstalanság mögött. Nem változom se oda, se vissza gyorsan, fiatal vagyok és sokat emészt fel belőlem az alakváltás energiailag, de tény, hogy amíg egyedül éltem, szinte a magam szórakoztatására játszottam a váltásokkal, gyakorolva azt. Mivel művész vagyok és az anatómia szerelmese, arra vágytam mindig, hogy egyszer eljöjjön az az idő, amikor fel tudom sorolni az összes csontomat sorrendben, mely eltörik és formálódik az alakok váltása alatt. Még nem megy. De egy átlagos hetvenesnél egy picit tényleg gyorsabban változom. Ám még így is kell rám várnia, nem keveset. Mindazonáltal jobb szeretem az emberi testemet használni. Főleg arra, amerre sodor a tűz. ~ Úgy vélem, hogy meg tudom. Ám a kész művet csak később láthatod. Visszajössz majd érte, vagy örökre az enyém marad? Nem hajhászok az ösztöncsalta kielégülés mezgyéjén új találkozást, de nem is lenne ellenemre. Akárhogy is, a pillanat papírra kerül. Az élmény, melyet okozott pedig örökre belém. Nem szégyenkezem. Nincs miért.
//Mivel már bevallottál minket így ezt én zárónak szántam, ha nincs ellenedre. Köszönöm a játékot, isteni volt. Nagyon élveztem! //
Érdekes abba belegondolni, hogy milyen sorsok alakultak az érzékien izzó lámpák alatt. Dee-t nem tudnám ott elképzelni? Örökké nem. Csak egy ideig, amíg ő akarja. - Unatkozni nem szoktam. Szólított Amerika. Előtte falkatag voltam, igen. Most is az vagyok. Nem szégyellem és nem is tartom veszélyesnek, hogy elmondom. Az egy nehéz időszak volt. Elisabeth már eltűnt, Virginia előkerült, újra megtaláltuk egymást, de nem úgy, hogy most aztán örökké. Eljöttem hegedűsnek, kipróbálva az új élményeket, hátat fordítva mindennek, amit előtte megéltem. - Akár. Látom én és érzem is, mi történik. Valami húz arrafelé. Érdekes. A tudós is próbálja megfejteni, de még nem képes rá. - Nem, egyáltalán nem lepődöm meg. Kérdésre kérdés jön, a tudomány is így halad előre. Ellenkezés, egyetértés és előrébb vezető kérdésfeltevés. Ahogy kell. - Egyet, de ő mentős. És ember. Valahogy úgy érzem, nem lényeges, de nem is árulom el Lauren nevét. Dee-ben talán lehet bízni. Talán. Annyit azért tudok, hogy én tele vagyok cuccokkal. Nem ilyenkor kell emberekről beszélgetni, akik talán mindkettőnknek fontosak. Kedves, jószívű mentőslányról van szó és véletlenül sem akarnék neki gondot okozni. - Ő mindig ébren van. Maeve nagy sajnálatára. Valahogy nem kedveli a kísérleteimet. És nem csak akkor, ha őt is be akarom vonni. - Uhh. Ez...érdekes. Tényleg ennyire könnyen mennek nála a dolgok? Valamit megmozgat bennem. A távoli Európa még távolibb keleti oldala. Lehet, hogy el kéne néznem arrafelé. Nem az izgat, hogy mit várt Dee-től a spanyol barátja. A vidék, az egzotikum, az újdonság érzése. A szabályok áthágása. Mint a faluban, ahol csak hinni volt szabad, az ellenméreg tiltott volt. - Annyira messze én nem jártam. Franciaországig jutottam. Ja és egyszer voltam Bulgáriában nyaralni. A nősténynek nagyon fontos a művészet. Kötöttünk egy alkut és ehhez tartanom is kell magam. Menni fog? Úgy, ahogy kéne? Érzem, hogy amit elmond, amit sejtet, arra nem illik rákérdezni. Az őrzők tesznek róla, hogy értelme se legyen kutakodni. Vajon hogy jött rá? Valami félrecsúszott. Most jön rám az, amit a közelség okoz és valami, amit nem tudok megnevezni. Ilyen távolságban egy ilyen csinos test és ilyen érdekes lélek nem marad közömbös. Vérző vállal és felbolydult aggyal. Végignézem, ahogy a nőstény megküzd az átváltozással. Az ő korában ez még komoly fájdalmakkal járhat. Ha belémmar, az enyhítheti az érzéseit. És mit csinál az enyémekkel? Látom, amit látok, érzem, amit érzek. Csinálom, amit csinálok. Ész nélkül, ösztönből. A bestia cselekszik. Ahogy egyre jobban fárasztom magam, egyre inkább múlik a szer hatása is. És tisztul az agyam. A gyomrom pedig kezd görcsölni. ~Szuper. Nem tudom. Nem tudom, Dee. Kezd nagyon fájni a vállam. El kell mennem, ne haragudj!~ Nem hibáztatom őt semmiért, amit elfogadott. Miért ne tette volna? Egy szóval sem érzékeltettem, hogy máshová tartozom. El van felejtve a nyúl. El van felejtve a kísérlet. Tisztázódik, hogy mi történ. Leválok róla, legördülök, a fűben elterülve, de a fájdalom hajt. Hazafelé. Eddig tartott a szer és a mellékhatással nem számoltam. Nagyon nem ezt vártam. Mi lesz ebből? Óha... Képtelen vagyok a képpel foglalkozni. Nem tudhatom, hogy elkészül-e, hisz elrohanok, húzva magam után a vércsíkot. Érezni lehet majd rajtam a szagokat, akármennyire is hemperegnék a fűben. Nem fogok. Emlékezni fogok. Túl sok mindent kevertem össze. Túl összetett az elegy. Időbe telik feldolgoznom. Elfelejteni viszont nem fogom. Nem szeretek felejteni. Futás! Vár az otthonom, a sebkötözés és minden, ami kell ezek után. Huh.
Kezdőlap
//
//
//
