– Mentoráltjaidnak is ezt mondod a vizsga előtt, igaz? – kérdezem felvont szemöldökkel, vigyorogva. Elvégre… most azt hiszem, ideje elengednem magam. Jól szórakozunk, remek esténk van, és ami azt illeti, talán már nem is érzem annyira a McLoyd vért jelentő csökönyösség súlyát. De hát kérem, mindennek ára van, én pedig már elég régóta fizetem azt. És egyébként is, drága unokahúgom nem fogja megtanítani, amire meg akarom tanítani, ha bocsánatot kérek tőle. – Ó, a bejárónő újra munkába állt. De van, amikor a gyerekekkel kell otthon lennie, olyankor én próbálom intézni a ház körüli dolgokat – mondom, és megvonom a vállam. nem nagy dolog, hogy néha porszívót ragadok, vagy éppen rózsaszín kis portörlőt a takarításhoz – az utolsó lakó búcsúajándéka, újat meg még nem vettem –, vagy fölkössem a macskás kötényt, és kisöpörjem a rágcsálókat a pincéből. A kérdésére csak pimasz vigyor kúszik az ajkamra. Ha így, akkor így… – Vasalni? Ha a szoborról van szó, nem én voltam… – Hékás, ezeknek az ünnepeknek a feléről azt sem tudom, mik… – nevetem el magam. Aztán meg forgatja a szemét… Oké, nem volt a legjobb, vagy legsikeresebb bók, amit ebben az életemben elmondtam, de kérem, talán többet érdemelnék, mint egy szemforgatást. Bár, ki tudja, lehet ez jó jel. De egy mosoly az ajkain csak még jobb lenne. A mobilokról szóló beszélgetést viszont jobbnak tartom lezárni. – Igaz, ma már együtt kell élnünk velük. Valamikor ekkor iszom meg a maradék boromat. Mert bármennyire is tartok attól, hogy ismét előfordul az a meglehetősen csúnya eset, a piát, amiért fizettem, itt nem hagyom, hogy valaki más igya meg, vagy csak kiöntsék. Pazarolni nem pazarolok. Amit a krónikásról mond, érthető, és nem is tudom, miért hittem… Talán azért, mert úgy gondoltam, ha már vezető beosztású lett, talán kikérhet ilyeneket. Már csak az orvosi feljegyzések miatt is, amik szintén ott vannak az aktához csatolva. – Nem, de szeretném látni Douglas arcát, amikor megteszed – felelem. Hiába, a protektorra nehezen tudok magánemberként gondolni. Jó ember és jó vezető, talán pontosan ezért nem. Vagy csak nem ittam le magam vele a sárga földig. Mind a kettő jó válasznak tűnik. A „vallomására” csak elmosolyodok. Furcsa elképzelni krikettezni, de azt már sokkal kevésbé furcsa, hogy plüssmackóval alszik. Valahogy… Illik a képhez, amit Abbie-ről él a fejemben. Aztán megcsörren a telefon, és én tudom, hogy bármit terveztem is ma estére, azt lefújhatom. Csak halkan sóhajtok föl, miközben telefonál, de azért egy kicsit dühös vagyok a világmindenségre, amiért keresztülhúzza a számításaimat. – Persze, oda megyünk – felelem, majd hagyok borravalót a pincérnek, aztán pedig el is indulunk a rendelő felé. De annyit azért megtehetek, hogy megvárom és hazafurikázom, amikor mindennel végzett, nem igaz?
Avagy, mikor két igen hiányos szerelmi önbizalommal rendelkező Őrző randevúra indul
Annyira izgultam, hogy már a harmadik kávét kellett meginnom. Fel fogok pörögni, és nem fogok bírni magammal, te jó ég... Vel, higgadj le! Mély levegő... Ez az. Bekapcsoltam a rádiót, hogy miközben készülődök, szóljon valami. Hát olyasmi szólt, amitől zavartan nevetni kezdtem: Nickelback - This Afternoon. Gyors zuhany, fogmosás, borosta leszedése, fésülködés... és azt vettem észre, hogy énekelek a rádióval. Arcszesz, kölni, lyukas zokni helyett valami normálisabb. A randi öltözékemet olyan kapkodva dobtam össze, hogy szegény anyám, ha látta volna, biztos sírva kiröhög... Nem mertem Lucyt felhívni, tanácsadásért, de biztos ujjongott volna, ha megteszem. De nem, egyenlőre hagyjuk most, egyedül kell boldogulnom. Végül, kb. egy fél órás öltözés után meglett az eredmény: Velkan öltözéke Motoros kabát, tárca, iratok... Oké, Vel, higgadj már le! A kulcsomat fölkapva, zártam be a szobám ajtaját, de még háromszor visszaszaladtam, mert ott hagytam valamit. Végül, utoljára lendületet véve, végre valahára, elindultam az egyetem kapujához, kezemben egy szál fehér rózsával, és egy kis bon-bonnal. Út közben azon agyaltam, mit fogok mondani, ha jön Alice. Már ha eljön... Már ha megkapta az üzenetem. Már ha egyáltalán komolyan vette. Már ha egyáltalán vesz valamibe... Úristen, Velkan, egy Vérfarkasnak simán nekimész, de egy lánytól betojsz? Hát, mondjuk ahogy az a kis meghívás eljutott Alicehoz, az sem volt piskóta. Először alig találtam meg a rendelőjét. Utána az információnál sikerült összevesznem a kolléganőjével, mert nem akart beengedni, mondván, nincs benn Alice, pedig csak a borítékot akartam letenni az asztalára. Végül csak beengedett, de amikor ott álltam az asztal mellett, kétszer is elgondolkodtam, hogy letegyem-e a levelet. " Holnap este 8-kor találkozzunk az egyetem kapujánál. Szeretnélek elvinni vacsorázni... És igen, ez egy randevú! Velkan " És megtettem. Ott hagytam, az iratokon, hogy szem előtt legyen, és mindenképp megtalálja, sőt, hogy biztosan felfedezze egy csokis muffint tettem a levél egyik csücskére. Utána szabályosan kimenekültem az épületből. Szóval ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. A kapunál várakoztam, egész kellem,es estének nézünk elébe, ahogy elnézem. Bár meleg nincs, az tény, de fagy sincs, a Hold süt, csillagok is vannak, néhány bárányfelhővel... Jól van Velkan, csak nyugi. Biztonság kedvéért, a lábamra csatoltam az ezüstkésemet, amit Mentoromtól kaptam, meditáltam is, de reméltem, hogy nem fogunk olyan bolhás egyeddel összefutni, aki esetleg belénk kötne. Tökéletes estét akartam, bár fogalmam se volt róla pontosan, mégis mit teszek, jól csinálom-e? Talán beszélnem kellett volna erről Mr. McLoydal. Vagy Mr. Douglassel. Atyaisten, tanácsra szorulok randizás terén...? Amatőr vagyok. Na jó, gondoljunk valami másra. Dúdolgassuk inkább azt a dalt, ami szólt a rádióban. Taramm, paramm...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egész nap csak az estére, a vacsorára, a...a randira tudtam gondolni, ami még a munkámra is hatással volt. Ennyire szétszórt még sosem voltam. Több eszközt ejtettem le ez alatt a pár óra alatt, mint eddigi életem során. Próbálom összeszedni magam, de nem megy. Amióta elolvastam azt a levelet, a szívem hevesen kalapál és azt hiszem a boldogság járja át a testemet. Még a recepciós is felhozta, hogy mennyire vidámabbnak tűnök ma, amitől a pirulásom is elkezdődött. Bár bevallom őszintén az elején arra gondoltam, hogy ez biztosan csak egy tréfa lesz, hiszen miért is akarna velem randizni? De a kolléganőm nem egyszer erősített meg abban, hogy bizony Velkan nem gonosz viccnek szánta az egészet, ahhoz túl határozott és akaratos volt tegnap vele. A levelet végül elraktam emlékbe, de a muffint sikerült elpusztítanom ebédre. Gondoltam majd későbbre hagyom meg, de túl gusztusos volt ahhoz. Szerencsére ma semmi komolyabb műtétem, betegem nem volt, így időben haza tudtam menni. Reményeim szerint az este csendesen fog zajlani és nem kell majd a vacsora közepénél felállnom és berohannom a rendelőbe valami gebasz miatt. Otthon első dolgom, hogy a szekrényemhez sietek és keresek velemi egyszerű, de szép és elegáns ruhát. Bár azt nem említette meg, hogy mennyire is kellene kiöltözni, így az aranyközéputat választom. Ahogy megvannak a ruhák, a kellékek bevonulok a fürdőszobába. Lezuhanyozom, a hajammal vagy egy fél órát elszöszmötölök, míg végül csak fogok egy csatot és félig feltűzöm azt, utolsóként meg egy halvány sminket is teszek magamra. Csak ez után jön az öltözködés. Azzal is vagy egy fél órát elszenvedek, míg végül teljesen elkészülök. A szívem ahogy egyre közeledik az idő egyre csak hevesebben kalapál. ~És mi van, ha ez tényleg csak tréfa? Mi van ha igazából nem is akar elvinni engem vacsorára? Ott fogok állni egymagamban, mint valami kétségbeesett lány.~ A gondolataimból végül Csoki ugatása zökkent ki. Egy mosolyt varázsolok az arcomra ahogy lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, majd felállok és pörgök egyet előtte. -Nah hogy nézek ki? Így jó leszek?-Egy újabb ugatás érkezik tőle,de rögtön utána már meg is fogja nyakörvét és odahozza nekem. -Neeem! Te most nem jöhetsz! Majs ha hazaértem elviszlek sétálni, de most itthon kell maradnod. Te vigyázol a lakásra, míg távol vagyok!-Ismét lehajolok megsimogatni őt. Mikor az órámra nézek elkerekednek szemeim. Nah most fogok elkésni!Gyorsan belebújok a kabátomba, felhúzom a sapkám és már rohanok is a buszhoz. Szerencsémre pont elkapom azt, ami kivisz az egyetemre, így nagy eséllyel nem is fogok késni. A lábam fázik, pedig harisnyát is vettem fel, de igaz nem pont a téli időszakra találták ki a ruhákat és balett cipőket, de mégsem vehettem fel valami hótaposót. Mikor a busz bekanyarodik az egyetemhez megpillantom Velkant. A pír azonnal elborítja arcomat, a szívem úgy lüktet, hogy bármelyik pillanatban kieshet a helyéről. Megállunk én meg kicsit hezitálok. Csak pár másodperc, de mégis perceknek tűnnek. A buszról leszállva rögtön felé veszem az irányt, de nem sietem el a lépteimet. Próbálok nyugton maradni, bár úgy érzem ez nem sikerül túl jól. -Szia!-Állok meg tőle pár méterre. Az arcomon továbbra is ott van a halvány kis pír, ami akár a hidegnek is betudható. Tekintetemet nehéz az arcán hagyni. No nem azért mert nem tetszene az amit látok, egyszerűen csak iszonyatosan zavarban vagyok és nem tudom, hogy mit csinálhatnék.
Az elhaladó buszra zakatolni kezdett a szívem. És megpillantottam rajta Alicet. Olyan kislányosan öltözött, mégis... csinosan. A torkomban éreztem a szívemet, ahogy leszállt, s elindult felém. Én is elindultam. Mikor megállt előttem, az arcom kipirosodott, de úgy gondoltam, csak a hideg miatt. Hiszen ő is piros. - Szia Alice! - néztem rá, és egyszerűen úgy éreztem megint, hogy repülök. Repülök, mint akkor az üvegházban. Lebegek, szárnyalok. Most esett le, hogy mennyire távolinak tűnt első találkozásunk. Sokat beszéltünk ugyan telefonon, de... de akkor is. És most itt van. Eljött. Szóval... szóval mégis van esélyem? Figyeltem arcát, végignéztem rajta, és csak mosolyogtam. Mosolyogtam, egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni rá. - Hoztam neked valamit. - mondtam, s átnyújtottam a virágot és a csokit. Megvártam, míg átveszi. - Nagyon csinos vagy. Csodásan nézel ki. - folytattam a bókolást, ugye jól csinálom? De nem hazudtam, tényleg csinos volt, és nekem baromira bejött a csajszi öltözéke. -Indulhatunk? - kérdeztem, adva a "én biztos vagyok magamban" srácot, pedig fogalmam se volt róla, mit hogyan? A karomat nyújtottam felé, hogy karoljon belém. Ha így tesz, csendesen elindulok vele az esti fényárban úszó utcán. - Hogy telt a napod? - kérdeztem egy idő után. Nem vagyunk messze az étteremtől, bár ha nagyon fázni látom, akkor hívok egy taxit. - Látom, megkaptad a levelemet. Meglepett, vagy számítottál rá? - kérdezem némi zavart mosollyal, s rá nézek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A telefonbeszélgetéseket mind élveztem, de egyszer sem éreztem magam ennyire zavarban. Talán az, hogy nem ült mellettem, hogy nem látta az arcom több bátorságot öntött belém, mint mikor a közelemben van. Az ajándékokat megpillantva csak még nagyobb zavarba jövök. Óvatosan veszem át a rózsát és a bonbonokat. -Köszönöm!-A hangom félénk, halk, de azért még hallhatja. A rózsába automatikusan beleszagolok. Nem erős az illata, de azért van egy picike és az nagyon is finom. A bonbonra is veszek egy pillantást, finomnak tűnik, de mivel a táskám kisebb nála így az is a kezembe marad. A bókolását ugyan olyan félénken, zavarodottan köszönöm meg, mint az ajándékokat, majd végül erőt veszek magamon és a szemeibe pillantok. Ahogy találkozik a tekintetünk a fülemig vörösödök. -Te is jól nézel ki!-Igaz kissé sötét és komor az öltözéke, de jól áll neki és igazából ez a lényeg. Az ajándékokat az egyik kezembe tartom, a másikkal végül belekarolok Velkan karjába ezzel is jelezve, hogy tőlem mehetünk. Rég, nagyon rég nem sétáltam így egy férfival az oldalamon és teljesen el is felejtettem, hogy milyen jó érzés. Biztonságban érzem magam mellette. -Jól köszönöm, szerencsére elég csendes volt. Csak kisebb betegségek miatt hozták be az állatokat.-És nem is voltak sokan, ami még egy plusz pont a mai napnak. A levél felemlegetésére elkapom a tekintetem tőle és csak az utat kezdem el figyelni elvörösödött arccal. Nem válaszolok neki rögtön, eltelik jó néhány másodperc mire sikerült beszédre nyitnom az ajkaim. -Nagyon meglepett, csöppet sem számítottam rá...Igazából...igazából azt hittem először, hogy...hogy csak egy...tréfa.-És tessék elértem a maximális vörösségi szintet. Ha ennél is jobban sikerülne elpirulnom szerintem még a műholdak is megpillantanának. A séta közben kezd átfagyni a lábam, de nem szólok vagy jelzek neki. Magamnak köszönhetem a dolgot. Nem kellett volna ilyen cipőt, ruhát választani...Legközelebb ezt tudni fogom és többször is átgondolom, hogy mit vegyek fel. -És neked milyen volt?-Nem csak azért kérdezem mert úgy illik, hanem valóban érdekel a dolog.
Csak mosolygok, csak mosolygok, mint egy szerencsétlen tejbe tök. Velkan... az arcizmod zsibbad észrevetted? Emlékszem, tegnap nem mertem felhívni, mert attól féltem, hogy a levél miatt nem akar majd beszélgetni... egy frászt, gyáva nyúl voltam, és a levél miatt ÉN nem mertem beszélgetni. Velkan, embereld meg magad, de sürgősen! Volt már barátnőd, mit rinyálsz itt! Oké, de... de Alice más. Ő nem olyan, ő... francba is, ember, ne agyalj, arra figyelj, hogy szép legyen az este! Meg kéne tépnem magam, vagy minimum fel kéne pofoznom magamat. Velkan... ezt most direkt csinálod, vagy csak meghülyülsz Alice mellett? Fogalmam sincs, de baromira összezavar a lány, nem tudok gondolkodni normálisan. Ember, ez csak egy randi! Mit akarsz agyalni??? És miért beszélgetek saját magammal? Ahogy a szemembe néz, elakad a lélegzetem. Elbűvöl, és érzem, hogy elönt a forróság. Olyan szép szemei vannak... - Köszönöm, de hozzád képest egy rongyos koldusnak érzem magam. - nevetek, és vörös képpel elfordítom az arcom. Tényleg tetszik, ahogy felöltözött, nem számítottam arra, hogy ennyire csinos lesz. Lehet ezért vagyok most zizi... Belém karol, és ahogy elindulunk, valamiért elfog a büszkeség. Kihúzom magam, és idióta módon még mindig mosolygok. Te Vel, ha így folytatod, még a végén valami rosszra fog gondolni Alice. Hogy valami perverz hülye gyerek vagy. Fejezd be a vigyorgást! Eszembe jut, hogy Sam mesélt arról, milyen az, mikor a Farkasa nem engedelmeskedik neki, és milyen nehéz uralkodni a Fenevadjaikon. Nos, én meg elmesélhetem, hogy saját magammal nem jövök ki, és skizofrén módon gondolkodom. - Nem nehéz állatorvosként? Mármint, tudom, ez buta kérdés, de biztos sok türelem és kitartás kell hozzájuk. - zavartan nézek rá, bár észreveszem, hogy ő is zavarban van, és kerüli a pillantásom. Várom, hogy válaszoljon, bár egy kis idő eltelik, mire újra hallom a hangját. A válasz kissé meglep. - Kinéznél belőlem egy ilyesfajta rossz tréfát? - nézek rá őszinte csodálkozással. De ekkor látom, mennyire elpirult. Kedves mosolyra húzódik újra a szám, és közelebb húzom magamhoz, így arra ösztökélem, hogy jobban belém karoljon. - Ilyesmiben nem ismerek tréfát. Pláne nem egy olyan lánnyal szemben, mint te, Alice. - mondom, és furcsamód most nem érzem magam zavarban, határozottságot érzek. Tovább sétálunk, s közben ő is kérdez. - A szokásos. Reggel edzés, azután órák, délután edzés, megírtam a beadandókat... Végre hamarosan vége a vizsgaidőszakoknak, és utána kicsit pihenhetek, bár ahogy Mr. McLoydot és Mr. Douglast ismerem, valószínű hogy nem lógatni fogom a lábam. A következő sarkon befordulunk, és a város egyik legszebb utcájába kanyarodunk, ez az itteni sétáló, mindenes szép utca. Sokan sétálgatnak a nem túl meleg idő ellenére, ugyanígy párok, idősek, fiatalok. Az utca közepe táján megpillantjuk az éttermet. Kinyitom Alicenak a bejárati ajtót, betessékelem, majd az előtérben lesegítem róla a kabátot. Egy pincér lép oda hozzánk, és mondom, hogy két főre foglaltattam asztalt, mire bólint, elveszi a kabátokat a kezemből, felakasztja őket, és mutatja az utat az asztalunkhoz. Még sose csináltam ilyet, s mikor visszafordulok Alicehoz, hogy kísérjem, megakadok egy pillanatra. A kabát miatt nem láttam a rajta lévő szoknyácskát, de most, hogy így látom... Elakad a lélegzetem is. - Váó... - csak ennyi futja tőlem, és mint aki most ébredt fel álmából, lépek is mellé, hogy újra belém karoljon, és a ránk váró pincér után menjünk. Az asztalunkhoz érve, kihúzom Alice székét, megvárom, míg leül, s mint a filmekben, betolom. Miután én is helyet foglalok vele szemben, a pincér bort tölt poharainkba, majd az étlapot a kezünkbe nyomja. Megvárom, míg a pasas elmegy, azután kissé szégyenlősen nézek Alicera. - Ha bármi olyat teszek, mondok, ami esetleg kényelmetlen, vagy rossz neked, kérlek szólj rám. Tudod, eléggé... régen randevúztam már. - bököm ki az igazságot, és most rajtam a sor, hogy fülig elvörösödjek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Pedig igazán nem festesz úgy!-Azt hiszem mára lemondhatok arról, hogy visszaszerzem az arcom eredeti színét. Minden egyes szavától csak fokozódik a zavarom, pedig semmi rosszat nem mond, vagy tesz. Ez csak az én ostobaságom. Komolyan mondom úgy érzem magam mint valami kis tini lány, aki életében először randizik egy fiúval. Egyedül élek, van egy rendes munkám, amit imádok, de egy ilyennel nem tudok mit kezdeni. Ez egyáltalán nem normális. Össze kellene kapnom magam, hisz ez csak egy randi...Nem leszúrni készül a közeli bokorban, csak együtt vacsorázunk, beszélgetünk egy jót ahogy a telefonban is szoktunk. Nincs miért ennyire félni. Jó este lesz! -Tudod leginkább a gazdik miatt kell a türelem. Sokan kibírhatatlanok, de az állatokkal általában nincsen gondom. Elég nyugodtan szoktam mellettem viselkedni. Sokan csodálkoznak is ezen...Legutóbb az egyik kutya gazdája elmesélte, hogy egy másik orvosnál is voltak, de alig bírták lefogni. Mellettem meg olyan volt, mint egy édes kis bárány...Talán csak a hozzáállás...Mindenesetre én nagyon szeretem a munkámat és nem cserélném le.-És Alice mégis mi volt ez? Eddig alig bírtál megszólalni, most meg...most meg alig lehet téged leütni. Mégis minek mesélted el ezt neki? Biztosan nem is érdekli a történet. A kérdésére csak még jobban elszégyellem magam. Nem nem néztem volna ki belőle, de az előző barátomból sem néztem volna ki, hogy egész idő alatt hazudik nekem. Érzem, hogy közelebb húz magához és engedek is neki. A vállam az övéhez ér, amitől csak még hevesebben kalapál a szívem. Jól esik a közelsége és azt kívánom bárcsak így maradhatnék mellette. -Sajnálom! Nem akartalak megbántani...Csak tudod...hát nem voltak valami túl kellemes tapasztalataim fiúkkal kapcsolatban.-És az az aprócska kis önbizalmamat is leromboltál, amit sikerült magamról megalkotnom. Most már ott tartok, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek is tessek őszintén. [colorgold]-Ennyire kemények lennének veled? Végül is megértem, sokkal veszélyesebb a ti feladatotok, mint mondjuk a miénk.[/color]-Mondjuk velem Will és Steve is nagyon kedves volt, bár én képes voltam így is elsírni magam a Protektor előtt. Sosem felejtem el azt a napot. Azóta is nagyon szégyellem magam tőle. De erről nem fogok neki mesélni. Jobb ha ez Will és az én titkom marad örökre. A sétálóutca nagyon hangulatos, ilyennek még nem is láttam, bár nem is szokásom erre sétálni esténként. Az étteremhez érve egy köszönöm kíséretével előre belépek a nekem kinyitott ajtón. A pincér azonnal elénk jön és Velkan már mondja is a nevét. Asztalt foglalt nekünk? Te jó ég! Vajon mióta készülhetett erre az estére...Akkor ezt tényleg komolyan veszi. Én meg, kételkedtem benne. Istenem Alice mekkora egy hülye vagy. Ahogy venném le a kabátomat Vel már oda is lép hozzám, hogy segítsen nekem. Ilyen sem történt még velem, kicsit meg is lepődöm, de hagyom, hogy segítsen. A reakciója ismét zavarba hozz és érzem, hogy a fülem hegyéig vörösödöm, de ami a legrosszabb most már nem lehet ezt a hidegre fogni. Most már tudni fogja, hogy teljesen zavarba vagyok. Az asztalhoz érve azonnal kihúzza nekem a széket. Egy pillanatra csak állok mellette és értetlenül figyelek, majd leesik, hogy talán le kéne ülnöm. -Köszönöm, ez igazán kedves tőled!-Igazi lovag. Ilyennel sem találkozik túl sűrűn az ember. Az étlapot elveszem, de még nem nyitom ki azonnal, főleg hogy Velkan hozzám is szól. -Rendben szólok, bár eddig semmi ilyenről nem volt szó. Sőt megleptél ezzel a kabátlevétellel, meg a székkel. Még senki nem csinálta nekem!-Vallom be őszintén neki, majd inkább elbújok az étlap mögé.
Mosolyogva hallgatom. - Egy ilyen lány mellett nem csoda, hogy megnyugszik mindenki. Ha az állatok szeretnek, a többi már csak mellékes dolog. Én arra gondoltam, hogy talán nyárra beszerzek valami kisállatot. Leguánra, vagy kaméleonra gondoltam. Legalább ha beteg lesz, tudom, hogy jó kezekbe kerül. Régen terveztem ugyan valóban, hogy tartanék állatot, és most, hogy kollégista vagyok, ez egyre inkább megszilárdul bennem. Nem is lenne rossz. Valami extrémebb kisállat. A hüllőket amúgy is bírtam mindig. Ráadásul, még egy okkal több, hogy Alice-t meglátogassam. - Szerintem, sok állat itt a városban örül annak, hogy semmire nem cserélnéd el a munkád. - mosolygok rá. Olyan szép arca van. Annyira tündéri. S mikor enged, s még inkább hozzám bújik, úgy érzem, forróság önti el a mellkasom. Mosolygok. Most itt van velem. Vajon mi vette rá, hogy egy magamfajta hülye gyerekkel randizzon? - Nincs gond, nem bántottál meg! - mondom gyorsan, nem, dehogy! Alice megbántana? Ugyan! - Én azért remélem, hogy nem okozok csalódást. - mondom, inkább magam elé, nem nézek rá, mégis komolyan csengenek szavaim. Nem akarom megbántani, nem akarok neki rosszat, fájdalmat okozni. Boldoggá szeretném tenni. De ne rohanjunk ennyire előre, először örüljünk a ma estének, csak koncentráljunk, semmi gond! Nyugalom... Kérdésére felnevetek. - Hát, sajna igen. De nem bánom. Jár bizonyos előnyökkel ez a hivatás, és pontosan ezért vágtam bele. Az étteremben a gesztusaimra Alice pirulása ad válaszokat. Zavarba hozom, és ez elégedettséggel tölt el, meg némi bátorságot önt belém. De a szépsége lenyűgöz, láttam már lányokat, szépeket, de Alice-tól egyszerűen még én is ledöbbenek. Még sose tapasztaltam ilyesmit. Mikor lefagy a szék mellett, csak zavartan tartom tovább a széket, mosolygok, aztán hirtelen lecsüccsen, én pedig halkan felnevetek. Ennyire zavarba hozom? A dicséretre csak megvakarom a tarkóm, és az étlapot nyitom ki. - Örülök, ha tetszik az este. Te hozod ki belőlem. - vallom be. Ez milyen szöveg már? Vel, embereld már meg magad, a fenébe is! Totál meghülyültél! A boros poharat a kezembe veszem, majd koccintásra emelem. - Nos, arra akkor, hogy... megismertük egymást, és hogy itt vagyunk. - keresem a szavakat. - Rád, és hogy elfogadtad egy ilyen magamfajta hülye gyerek meghívását. - mosolygok, s ha összekoccintja velem a poharát, a borba kortyolok. Finom, édes, de az izgatottságtól mégis nehezen nyelem le azt a keveset is, ami a számba jut. Amíg olvassuk az étlapot, csendben maradok, de titkon az étlap mögül ki-ki lesek, hogy lássam Alicet. Mintha valami kis óvodás lennék. Vel, nyughass! Végül kijön ismét a pincér, megvárom, hogy először Alice kérjen, én valami krémlevest kérek, főételnek rábökök valami vadhúsos ételre, desszertnek meg még fogalmam sincs, amit Alice szeretne, az jó lesz nekem is. Figyelem a lányt, ahogy ő rendel, s úgy érzem magam, mintha valami filmet néznék, lelassul a tér, s csak Alice-t látom, az illata elér hozzám, mosolyog, pirul, én pedig baromi könnyűnek érzem magam. Talán a bor teszi.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavai jólesnek nekem és meg is növelik azt az aprócska kis önbizalmamat. -Tényleg? Mondjuk azért őket nehezebb tartani. Tudod érzékenyebbek az időjárásra, de nem lebeszélni akarlak. Ha bármiben kell segítség csak szólj.-Jó talán nem vagyok kaméleon szakártő, de azért róluk is olvastam már egy két dolgot, és még Kanadában volt is velük dolgom. Ha egész este az állatokról beszélnénk az biztos, hogy a pirulásom azonnal eltűnne és teljesen ellazulnék. Nekem a munkámról mesélni olyan, mint másnak valami drog, vagy alkohol...De nem fogom ilyenekkel untatni. Nem mindenki értékeli az ilyen témákat. Ahogy előre pillant az arcát kezdem el fürkészni. Eddig nem is tudom elképzelni azt róla, hogy megbántana engem. Olyan kedves és figyelmes velem...De mindegyikük így kezdte, majd végül megmutatták az igazi arcukat. Talán velem van a gond, és ezért nem tudnak engem igazán szeretni. Egyiknek csak egy fogadás vagyok, a másik meg csak egy smsben szakít velem...Többet nem érdemlek meg? Valami rosszat tettem, hogy ezt kaptam? Vagy én bűnhődöm meg vér szerinti anyám bűneiért? Nem is értem miért agyalok ezen, mivel választ úgy sem fogok kapni. Csak reménykedem abban, hogy Velkan tényleg nem olyan, mert mellette jó, nagyon jó és valami olyat vált ki belőlem, amit eddig nem is éreztem. Nem is tudtam, hogy ilyet is érezhet egy ember. -Igen jár előnyökkel, de azért ennek is van rossz oldala. A farkasok veszélyesek...És mióta láttam azt a mészárlást...-A hangom elcsuklik, nem tudom befejezni a mondatot. A vérengzés minden pillanatára tisztán emlékszem, sokszor még álmomban is előjön. Ostoba vagyok, hogy felhoztam. Nem kellett volna, hiszen ezzel csak elrontom a hangulatot. -Ne haragudj.-Láttam azon az estén, hogy ahogy Abit őt is megrázza a dolog, de sosem kérdeztem rá, hogy miért. Abinél megtudtam később, hogy ismerte az egyik nőt, akit megöltek. Nem lehetett könnyű neki.
Ebben az étteremben még sosem voltam. Egyedül sosem szerettem beülni ilyen helyekre,látni a szánakozó pillantásokat, így inkább ha nem volt kedvem főzni otthon csak rendeltem az ételeket. Az állataim között nem érzem magam annyira magányosnak. Persze azért ők nem ugyan olyan mint egy család, vagy barátok, de mégsem egy üres lakás. Velkan nagyon is tudja, hogy milyen szavakkal, vagy gesztusokkal tudja egyre jobban kihozni belőlem a zavartságot. "Te hozod ki belőlem"...Ezek a szavak ismétlődnek egy ideig a fülemben. Szinte fel sem tudom fogni, hogy tényleg ezt mondja rólam. A boros poharat én is felemelem, és egy széles mosoly kúszik arcomra a szavai hallatán. -Az estére!- Összekoccintjuk poharunkat, majd bele is kortyolok a finom borba. Nem vagyok a borok szakértője, de annyit sikerül megállapítanom, hogy nagyon ízletes. -Nem vagy te hülye gyerek!-Reagálom le végül miután lenyeltem azt az aprócska kis kortyot. Végül az étlappal kezdek el foglalkozni. Vajon előételt rendel, vagy csak főételt? Mi van ha ő nem fog? Azt fogja hinni, hogy ki akarom használni a kedvességét...Pedig eszem ágában sincs kifosztani a vagyonából. Az ilyen meghívásoknál sosem tudtam, hogy milyen drága dolgokat illik rendelni, meg gondolom azért Velkan sem teheti meg, hogy csak úgy szórja a pénzt. Na jó nézzük meg melyik a legolcsóbb...Hmm ez a krémleves nem is tűnik olyan rossznak és mi van a vegetáriánus ételeikkel? Hát persze...Saláta vagy tészta. Nem is értem miért hiszik, hogy csak ezek léteznek. Pedig annyi jó recept van. Mire visszaér a pincér sikerül eldöntenem, hogy mit is kérek. Elsőként egy krémlevest, majd valami sajtos tésztát, egy kis adag salátával, végül egy gyümölcsös sütit rendelek. -Khm...Kellemes kis vendéglő. Nem is ismertem.-Valahogy ezt a csendet muszáj volt megtörnöm főleg, hogy észrevettem, hogy engem figyel és nem akarnék állandóan vöröslő képpel ülni előtte.
Ahogy ülünk az asztalnál, eszembe jut a téma a Farkasok közti háborúról. Mr. McLoyd állt mellettem, és higgadtságra intett, ám most eszembe jutnak a képek. Igaz, séta közben nem reagáltam le rögtön, mert valahogy nem akartam ezt felhozni, miközben sétáltunk, csak finoman megsimítottam a kézfejét bátorításként, de szavakkal nem akartam továbbfűzni a témát. Most azonban valahogy úgy érzem, tisztáznom kell vele valamit, fontos, hogy tudja. Kissé előre dőlök, s az asztalon pihenő kezét megfogom, s rá nézek. - Alice, szeretném ha tudnád, hogy Harcosként, bár veszélyes lesz a feladatom, de elsősorban, a védelem a hatásköröm. Védem az Őrzőket, az embereket, a Farkasokat egymástól, s legfőképpen... a számomra fontos személyeket. Tudom, hogy Őrzőéknél nem ajánlott a család, meg az ilyen dolgok, nekem valahogy mégis fontos. Különben is, van egy vérfarkas húgom, én már itt buktam a nuku család, rokon szitut. Komoly az arcom, mert ez számomra komoly dolog. De aztán csak elmosolyodok, s végigsimítok hüvelykujjammal a kezén. - Én akkor fedeztem fel, mikor városjáró körútra indultam. De itt enni még nem ettem. - mosolygok továbbra is, és egyre inkább felszabadulok. Valahogy ez a vallomás komolyabbá tett, elkergette a zavaromat. Belekortyolok újra a borba, s bár ízlik, valahogy tudom, ilyet se fogok többé inni. Az alkoholról, legyen az bármily nemes, az apám jut eszembe. Márpedig ő nem volt nemes. A piától meg pláne nem. - Holnap a töri előadás után lesz az edzés előtt némi szünetem. Ha gondolod, szívesen benézek hozzád a rendelőbe. Viszek megint muffint. - nevetek fel röviden, de továbbra sem engedem el a kezét. A pincér érkezik a levessel, s csak ez miatt szakadok el tőle. Kedves, és folyton az arcát figyelem, mosolyát, szemeit, ajkait, s egyre inkább elkalandozik rajta tekintetem. - Hülye vagyok hidd el. Az átlagnál legalábbis hülyébb, az tuti. Hogy jó-e, vagy rossz értelemben... azt neked kell eldöntened. - kacsintok rá egy huncut mosoly kíséretében, s közben kezembe veszem a kanalat. - Nos, hát akkor... jó étvágyat! Remélem ízlik, amit főztem! - mosolygok - De megsúgom, egyáltalán nem tudok főzni...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mozdulatával ismételten meglep engem, hagyom hadd fogja meg a kezem és a szemeimet én is rá emelem. Nem tudom, hogy mit is akarhat, de bevallom őszintén már ennyitől is sikerült zavarba jönnöm. Érzem, hogy halványan elpirulok, ahogy engem figyel. Végül megszólal és én minden szavára odafigyelek. A végén még egy mosoly is arcomra kúszik. -Ilyen harcosok között nincs is sok okunk félni nekünk gyógyítóknak sem. Persze ennek ellenére nem árt, ha mi is tudunk pár alapvető dolgot.-Ezért is kezdtem el edzeni Stevennél, majd Adamnél. Őszintén nagyon is sokat segítenek nekem ezek az edzések. Bár biztos, hogy sohasem fogok tudni leteríteni egy farkast, de a segítségemre lehetnek. -Biztosan finomakat főznek...Mindenesetre az illatok nagyon csábítóak!-Jól esik nekem ez a gyengéd érintése, még ha kicsit fura is még a számomra ez az egész szituáció. Évek óta senki sem hívott el egy randira sem. Nem is képzeltem volna, hogy valaha is el fognak. Az egyetem óta igaz én is eléggé elzárkóztam a férfiaktól, de ők se nagyon keresték a társaságom, vagy nem vettem észre, hogy keresték volna. -Én örülnék neki, bár nem tudom biztosra ígérni, hogy majd rá is érek...Tudod sosem lehet tudni, hogy mikor milyen beteg jön...De remélem most már nem csak recepciósig fogsz eljutni.-Mondom neki egy széles mosollyal, majd már érkezik is a pincér az előételekkel. Ahogy a levesemre nézek összegyűlik a nyál a számban. Nagyon finomnak tűnik és ez az illat. Huu de éhes vagyok! -Mondjuk mindenkinek mást jelent hülyének lenni. Szóval ez csak nézőpont kérdése.-Na jó a múltkor az üvegházban tényleg elég furán, talán mondhatni hülyén viselkedett a végén, de ezt inkább meg sem említem neki. Azóta eltelt nagyon sok idő és lehet, hogy nem is emlékszik rá. -Jó étvágyat.-És mielőtt tovább folytatnám megkóstolom a levest. Egy elégedett hümmögés hallatszódik felőlem. -Ez nagyon finom!...Szóval ha majd nagyon hiányozna a házi koszt akkor nyugodtan szólj nekem és főzök valamit. Gondolom az egyetem és az edzések mellett sok időd nem is lenne főzőcskézni.-Én is voltam koleszos, én is átéltem azt. Bár akkor én még nem tanultam őrzőnek, de voltam annyira stréber, hogy szinte egész áldott nap csak tanultam, vagy valami tanulással kapcsolatos dolgot műveltem.
Alice válaszán kissé meglepődök, de mielőtt kinyitnám a számat, hogy én a fontos személyek alatt rá gondoltam, inkább becsukom. Bizonyára értette, hogy miről beszéltem, csak elterelte a témát, mert pontosan tudja, hogy mit érzek iránta. Ó, kis csintalan nőszemély. Vagy... vagy tényleg nem vette a lapot. Ennyire jelentéktelen volna a mondanivalóm? T^T Azonban észreveszem, hogy az érintésem mosolyt csal arcára. Talán akkor mégis csak jelent neki valamit a közeledésem. Tény, eddig aki lánnyal kapcsolatba keveredtem, azzal mind "gyorstalpalós tanfolyamon" vettem részt. Talán kicsit vissza kéne fognom magam. Elvégre ez még csak egy első randi, nem mondanak efféle magasztos dolgokat egymásnak az emberek. Mintha megkértem volna a kezét kb. Biztos hülyének néz. Csendben eszem. Nagyon finom, és csak mosollyal nyugtázom, hogy ízlik neki is az étel. Én valahogy megint kezdem úgy érezni, mintha gombóc lenne a torkomban. - Ha kell, akkor az ablakodon mászok be. - nevetek fel szavain. Tény, nem kell félteni, ha muszáj, akkor átgázolok a recepcióson. Bár az tényleg csak ha muszáj. A felajánlása jól esik, érzem, hogy újra vörös az arcom. - Köszönöm! Igazán kedves tőled. Hát, tény, az egyetem nem a kosztjáról híres, nekem meg még meg kell tanulnom az Őrzősködés mellett, hogy hogy osszam be az időm. De most, hogy itt vagy, asszem talán megengedhetem magamnak, hogy nem csak és kizáróan a tanulásnak szenteljem az időt. - mosolygok rá. Ha a levessel készen vagyunk, jön a pincér, s elviszi a tányérjainkat. Én újra töltök Alice poharába. Kellemesen melegem van a levestől, s a bortól, a lány jelenlététől meg a lenti dolgok mozgolódnak, de egyenlőre elhessegetem a gondolatokat. Még túl korai lenne. Legalábbis neki biztosan, másrészt talán még nekem is. A pincér kihozza a második fogást, s követi őket néhány zenész. Meglepetésemre megállnak mellettünk, és mivel nem igazán reagálunk rögtön, neki is fognak a muzsikának: Bella Notte . Hát, olasz étterem, végülis... Még sose volt ilyenben része, de aztán a zavartságát mosoly váltja fel, ahogy a fő énekes Alice mögé lép, és úgy énekel. Finoman megfogom a kezét, s gyengéd csókot adok kacsójára.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavai csöppet sem jelentéktelenek a számomra, egyszerűen csak arról van szó, hogy én az ilyet képtelen vagyok észrevenni, felfogni, ha nem mondják ki konkrétabban. Persze vehetjük ezt is valami vallomás félének, de én akkor is lehetetlennek tartom, hogy egy férfinak fontos, és ne csak egy kis szórakozás legyek. Sosem mondtam, hogy tökéletes vagyok. Ahogy a legtöbb embernek nekem is van még hova fejlődnöm még huszonhat évesen is. -Azért azt nem kell.-Mondjuk vicces is lenne, ha egyszer csak megjelenne Velkan feje az ablakban miközben én mondjuk műtök. Biztosan szívinfarktus kapnék tőle, de később jókat nevetnénk az egészen. Nem csak ő, de én is elpirulok. A mai estén eddig többet pirultam, mint az elmúlt években összesen. Azt nem mondom, hogy amióta megszülettem, mert nem Velkan az első az életemben. Igen volt már udvarlóm és boldog is voltam, addig míg végül meg nem csak a barátnőmmel és nem szakított velem. Ezzel az önbizalmam nem is csökkent olyan nagy mértékben. A mérföldkő a második "barátom" volt, de erről most inkább nem mesélnék. -De azért azt nem akarom, hogy csak velem foglalkozz. A tanulás sokkal fontosabb.-Akár az egyetemi, akár az őrzői. Szégyellném magam, ha miattam bukna mondjuk meg az egyik vizsgáján, mert feltartóztattam és nem tudott rendesen felkészülni rá. A leves után már jön is a pincér, hogy leszedjen. Nem kell sokat várni és a második fogást is kihozza, de nagy meglepettségünkre zenészek is érkeznek vele, akik egyből neki is kezdenek a dalolászásnak. Érzem rajtam a tekintetüket, ahogy Velkanét is. Az arcom olyan szinten elvörösödik, hogy az ember azt is hihetné, hogy leégtem a napom. Nekem sem volt még ilyenben részem és be kell vallani amennyire kellemes olyan zavarba ejtő is. Velkan kézcsókja, meg csak még jobban fokozza ezt a zavartságot. Idegesen kezdem el a hajamat piszkálgatni, arcomat takargatni. Nem merek a szemébe nézni, mindvégig csak az asztalt bámulom. Kicsit sok ez így első alakalomra. Csendben hallgatom végig az amúgy nagyon is szép dalocskát, majd mikor befejezik fel sem emelem a tekintetem. Annyira zavarban vagyok, hogy sikeresen le is blokkoltam. Nem tudom, hogy mit csináljak, nem merek a szemeibe pillantani, felnézni az énekesekre, így továbbra is csak lefelé bambulok, míg nem meg nem szólal a telefonom. Kell egy kis idő mire leesik, hogy engem keresnek. Idegesen kapok a táskám felé és veszem ki a kis készüléket. Mikor meglátom, hogy a rendelőből keresnek Velkanra pillantok. -Ne haragudj, de ezt fel kell vennem!-Azzal már a fülemhez is tartom a mobilom és már bele is szólok. Az előbbi idegességem, zavarodottságom teljesen eltűnik a hangomból és csak a határozottság marad. Miután meghallgattam, hogy mi is a gond gyorsan ki is adom az utasításokat. Szerencsére nem komoly az eset, így nem kell bemennem. -Ha mégsem javulna akkor szólj vissza és bemegyek, de elvileg nem kellene, hogy gond legyen. Viszont ma mindenképpen bent kell tartani megfigyelés alatt...Ha szeretnéd majd később bemehetek...Rendben!...Szia!-Az egész beszélgetés csak pár percig tartott. A pír az arcomról már már eltűnőfélben volt, ám ahogy ismét a velem szemben ülő Velkanra pillantok vissza is térnek a vörös kis foltocskák. -Ne haragudj, csak a rendelőből hívtak!-Zavarodottan a tésztára pillantok, de még nem veszem a kezembe a villát. Láthatóan kicsit elvesztem a zenészek és a telefonhívás miatt.
Sokat latolgattam, mit kellene tennem. Végül arra jutottam, hogy nem tenne jót, ha otthon, egy olyan közegben beszélgetnénk, aminek a békéjét sikerült teljességgel felrúgnom az utóbbi hetekben. A független terepre esett a választásom. Amikor Yee nem volt a szobám közelében, nyugodtnak tetsző, ám mégis izgatott mozdulatokkal húztam ki a fehérneműs fiókomat, aminek az aljában minden készpénzemet tartom, amit zsebpénzként kaptam eddig Yee-től. Csak ételre költöttem belőle és Abigail születésnapi ajándékára, a többit gondosan elraktam. Fogalmam sincs, hogy mennyi pénzre lesz szükségem, ezért bőséggel süllyesztek a farzsebembe, aztán útnak indulok. Köszönés nélkül. Képtelen vagyok tovább elviselni a légkört, és tudom, hogy én tehetek róla - nekem is kell hát helyre hozni azt, amit elrontottam. Vagy két órán át járom a várost, mire egy olyan helyre bukkanok, ami talán megfelelő lesz. És ez idő alatt van lehetőségem végiggondolni mindent, szomorúan és félelemmel teli idézve fel Yee semmitmondó arcvonásait, amivel az otthonunkban közlekedik. Akát két, bolyongó szellem - ezek vagyunk mi. Azt hiszem, hogy a "mi" még sosem volt ennyire szomorú a kettőnk kapcsolatát nézve. De nem tudom, hogy mondhatnám el neki, hogy mi történt, hogy védhetném meg saját magamat úgy, hogy közben a lehető legkevésbé tűntetem fel rossz színben az öccsét? Elképzelésem sincs.
Amikor már minden a helyére került, írtam egy szöveges üzenetet. Semmit sem írtam bele, csupán egy címet és annyit, hogy "most". Miután elküldtem, rájöttem, hogy ez talán túl parancsolónak hatott, úgyhogy percekkel később egy újabb üzenetben a "kérlek" szó szerepelt. Vettem virágot. Egy fehér tulipán, biztosan import, ezen nem gondolkoztam. Az asztalnál ülve szórakozottan dobolok az ujjaimmal az abroszon, a pincér pedig szokatlan együttérzéssel mosolyog rám. De miért? Nem értem... A másik kezemmel az államat támasztom, és az asztal közepére fektetett virágot szemlélem. Teljesen ostobának érzem magam... - Hozhatok valamit, uram? Ébreszt a pincér, én pedig zavartan kapom felé a tekintetem, aztán megforgatom az üres vizespoharat. - Még egy vizet legyen szíves. Felelem végül - már hármat megittam, de még így is teljesen száraz a szám. Eljön egyáltalán? Ha kell, hát addig várok, amíg rám zárják az éttermet. Szerintem úgy négy órám van hátra.
Ijedten rezzenek össze, amikor a zsebemben lévő mobilkészülék megrezzen; nem éppen kellemes dolog, amikor a nyugodt, csendes perceket ilyen dolgok szakítják meg. Lassan kotrom elő a szerkezetet, hogy elolvasva az üzenetet egy hitetlen, rövidke nevetés kíséretében tegyem le magam mellé. Nem hiszem el, komolyan mondom. Az elmúlt napok után, amikor a napi társalgást kimerítettük egy „jó reggelt”-ben, egy ilyen üzenetet ír. Nem tudom elfogadni, túlságosan parancsolónak érzem a hangnemet és akármennyire legyek önzetlen, megfordul a fejemben, hogy figyelmem kívül hagyom és nem megyek el. Ajkamat harapdálva kezdek civakodni önmagammal. Szeretnék változtatni a helyzeten, de azt hiszem én minden tőlem telhetőt megtettem. Ha neki ilyen az első lépés, akkor.. kénytelen volnék elfogadni? Kínszenvedés volt az elmúlt időszak, a tehetetlenség, hogy bármit mondok, bárhogyan próbálkozom, képtelen vagyok kimozdítani őt nem csak otthonról, de még az ágyából is. Beszélgettem Abi-vel, talán ez volt az egyetlen jó pontja az elmúlt időszaknak, viszont eszméletlenül elszomorít a tény, hogy még ketten is kevesek voltunk ahhoz, hogy bármiféle eredményt elérjünk. Folyamatosan tájékoztattam Sangilak-ot, de szinte mindig ugyanazt mondtam. Semmi változás. Nem tudtam kivel megbeszélni a problémáimat, valamiért az öcsém társaságát sem vágytam és habár bízom benne és elevenen él a Vörös Hold utáni beszélgetésünk a fejemben, egyszerűen akkor is képtelen voltam rá, hogy beszéljek vele. Szinte minden nap legalább egy órát ücsörögtem kint a kertünkben, hátam az egyik fának vetve. Szükségem volt a természetre, a nyugodt légkörre, ahol nem érzem Kilaun energiáit, ahol egyedül lehetek. Tekintetem ezúttal is a távolba mered, az újabb rezgés zökkent ki a gondolataimból. Lehunyom a szemem elolvasva a rövidke szócskát, mély levegőt veszek.. Muszáj mennem. Menni akarok. Mert ami most van, az nem állapot. Csendben tápászkodom fel és a házba visszasétálva gyorsan szedelődzködök össze. Sietek, igen, mert akármennyire is félek ettől az egésztől, mégis, minden porcikám szomjazza a beszélgetést, azt, hogy tisztázzuk a dolgokat. Hogy túlléphessek ezen az egészen, hogy végre megtudhassam, mit érez.
Nagyjából fél órával az üzenet után már az étterem bejárata előtt állok, egy pillanatig sem vacillálok, hogy bemenjek-e, vagy sem. Egyértelmű a válasz, egyből nyitom az ajtót, tekintetem a hímet keresi. Arcom érzelemmentes és pajzsom ezúttal is tökéletesen takar - mindent. Bízom benne, szó sincsen arról, hogy ne így volna, de azt hiszem kell egy kis idő, kell egy beszélgetés, hogy ismét teljes körűen megosszak vele dolgokat. Annyi mindent tudnék mesélni, hiszen az élet nem állt meg attól, hogy ő az ágyában feküdt. Nem is tud Annabelle-ről.. Szám sarka rebben meg, mindössze egyetlen pillanatra, amikor meglátom, lépteim felé visznek, minden szó nélkül ülök le az asztalhoz, ha netalán felállni segíteni, egyetlen kézmozdulattal hárítom az udvarias gesztust. - Mióta ülsz itt? - csendesen röppen hangom, tekintetem az arcát fürkészi, arcomról továbbra sem tud semmit sem leolvasni. Azonban a tekintetem.. Némi kétségbeesés ül benne és a mérhetetlen vágy arra, hogy helyrehozzunk mindent és, hogy legalább egy kis időre minden olyan könnyű és boldog legyen, mint gyerekkorunkban.
Nem érzem túl hamar Yee közeledését, csak az utolsó pillanatokban fog el a bizonyosság. De ezt is a Tetoválásunknak köszönhetem, annak a felsőbb hatalomnak, ami által sosem tudunk teljességgel elrejtőzni egymás elől. A nőstény pajzsa úgy zár, mint egy valódi biztonsági ajtó, és én már ettől is borzasztóan érzem magam. Hát ennyire rossz volna a helyzet? Persze az, hogy egyáltalán eljött, már lehetne egyfajta kapaszkodó, de félek, hogy ahogyan én Álmodóvá váltam az évszázadok alatt a világ szemében, úgy ő csupán az Önzetlenségéből fakadóan nem utasított el egyből. Ugranék, felállva a türelmesnek mímelt ücsörgésemből, mire csupán egy kézmozdulattal jelzi, ne fáradjak. Olyan könnyed és légies mozdulat volt, és mégis arcon csapva érzem magam tőle. A pincér pedig sajnál. Érzem. Egy apró köhintéssel ülök vissza a saját székembe. Óvatos pillantásokkal fürkészem Yee arcát, de teljesen bezárkózott előttem, csupán egy halovány aggodalmat vélek felfedezni a szemeiben, de az is lehet, hogy csak én képzelem oda, én szeretném ott látni. - Egész pontosan ötvenhárom perce. Pillantok fel balra a plafon felé, ahol egy fekete keretes kör alakú falióra függ. Már egészen jól összebarátkoztunk, legalább is sokat "szemeztünk". Össze kellene szednem magamat, de félek, bármit mondanék, azzal azon nyomban elrontanék mindent, aktiválva valamiféle kapcsolót a legjobb barátom bensőjében, ami arra készteti, hogy rám borítsa az asztalt, és itt hagyjon egyedül, megfőzni a saját szégyenemben. - Egy italt? Próbálkozom végül óvatosan, halovány mosollyal, mert egyelőre úgy tűnik, hogy kell valami ilyesmi, hogy feloldja a hangulatot. Fel lehet egyáltalán? - Azért hívtalak ide, mert... - veszek egy mély levegőt, és össze-vissza járatom a tekintetem az étterem berendezési tárgyai közt - tanácsra van szükségem. Valószínűleg meglepem ezzel a fogalmazással, nem lennék meglepve, ha már venné is a levegőt, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy hány bőrt húznék még le róla ilyen arcátlanul... De most rajtam a sor, hogy kézmozdulattal próbáljam meg belé folytani a szót, ha szükséges - sőt, a virágért nyúlok, és leteszem elé, mint valami békeajándékot. - Úgy érzem, hogy megbocsájthatatlanul felrúgtam a barátság szentségét azzal, aki a legkevésbé sem érdemli meg. És bármit megtennék azért, hogy valahogy helyrehozzam, de ide már egy bocsánatkérés kevés. - kezdem halkan és lassan - Összevesztem a legjobb barátom testvérével. És fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neki, mit érzek úgy, hogy ne okozzak még több fájdalmat neki. Hogy ne bántsam a testvérét, de megértessem vele a saját sérelmemet is. Ha neked lenne egy ilyen lelkitársad... Te mit tennél a helyemben? Pillantok rá végül, egyenesen bele a szemeibe, mardosó sóvárgást érezve az iránt, hogy felpattanjak, megöleljem és ne mondjak neki semmit, csak néhány pillanatig szerethessem úgy, ahogyan régen. De mivel ennek a megvalósulására semmi esélyt nem látok, így csak ülök tovább, az asztal alá hullajtott, összekulcsolt kezekkel, és egészen emberivé válva, félszegen pislogok Yee-re.
Nyilvánvaló, hogy nem volt túl kedves húzás a részemről, hogy egyetlen mozdulattal hessintettem el, amikor segíteni szeretett volna, de valamiért képtelen volnék elfogadni az aprócska gesztust is. Jelen helyzetben túl bensőségesnek érezném és azt hiszem jobb így. Hideg és távolságtartó vagyok, ahogyan az elmúlt időszakban is, sőt, talán most, hogy ő hívott, még inkább. A válaszát hallva is csupán bólintok, egyéb reakció nem érkezik a részemről. Ötvenhárom perc. A mi életünkhöz képest egyetlen pillanatnak tűnik, azonban ha jól sejtem, Kilaun sokkal többnek élte meg. Bár ki tudja.. Ilyesmin nem gondolkodom, inkább az arcát fürkészem. Nem fogok rákérdezni, miért hívott ide, bizonyára hamarosan sor kerül arra is, hogy beszélni kezdjen. - Egy pohár víz jól esne. Továbbra sem szólok semmi egyébbel közbe, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egészet és térjen a lényegre. Türelmes vagyok, nem siettetek semmit, neki sem lehet túlságosan könnyű ez a helyzet. Másrészt pedig ezúttal nem fogok segíteni, neki kell belevágnia. Amikor viszont nekiveselkedik és meghallom, mit is szeretne, egy pillanatra lehunyom a szememet. Nem esek neki és nem kezdek felesleges hápogásba, hogy mit képzel magáról, hogy még ilyen helyzetben is ezzel hozakodik elő. Akármennyire is rossz most a helyzet, az akkor sem én volnék. Ha valamire megkér, képtelen volnék nemet mondani. Rosszul esne és most sem érzem magam ettől az egésztől túlságosan pompásan, de.. ő mégiscsak a barátom. - Hallgatlak. - hangom továbbra is csendes, arckifejezésem változatlan. A virágot csupán egyetlen pillantásra méltatom, tekintetem utána ismét Kilaun arcát fürkészi. Nem tudom elszakítani róla a tekintetem, mintha olvasni akarnék a tekintetében, mintha válaszokat keresnék a szája szegletében. Két könyökömmel támaszkodom meg az asztalon, hogy államat összefűzött ujjaimra helyezhessem. Fogalmam sincsen, mit várjak, mivel kapcsolatban is kell tanácsot adnom, azonban mikor belekezd a szavakba, repedezni látszik a maszk és a meglepődés halovány jelei olvashatóak le az arcomról. Mikor befejezi a szavait, lassan dőlök hátra és ejtem ölembe kezeimet, hogy talán belépésem óta először szakítsam el róla szándékosan a tekintetemet. Oldalra pillantok, mintha csak szemügyre venném a többi asztalt, a vendégeket, holott nem látok szinte semmit. Nem is akarok semmit sem látni. A szavai, a megfogalmazás, hogy ilyen puha köntösbe burkolta az egészet és nem úgy vágta elém a bocsánatkérést, ahogyan arra először számítottam. Lehunyom a szemeimet, ismét, hosszú pillanatok után fordulok csak vissza felé, kissé előre dőlve, szemkontaktust keresek, ismét csak látni akarom, mi zajlik le benne, ahogyan azt is szeretném, hogy ő is olvasni tudjon a tekintetemből. - Őszinte lennék. - kezdek bele magam is egészen halkan és lassan - Ha valóban úgy érzed, ő a legjobb barátod, a lelki társad, akkor megérdemel annyit, hogy tudja az igazságot. Biztosan fájni fog neki, hogy bántod a testvérét, de ha bíztok egymásban, ha valóban annyit jelentetek egymásnak, akkor ez nem lehet akadály. Igen, pontosan így gondolom. Tudom, hogy nehezen viselném el, ha hallanám az egész történetet, ha elmondaná, mit érez, de ugyanakkor tudni is szeretném, hiszen hogyan álljak mellette, ha azt sem tudom, mi történt? Ha nem mondja el, mi nyomasztja? Gyűlölöm, ha tehetetlenségben szenvedek, ha képtelen vagyok cselekedni, ha látnom kell, ahogyan egy számomra fontos személy szenved. Ismét elfordítom a tekintetemet, aprócska fejcsóválást követően kicsiny mosoly szökik ajkaimra. Miért? Magam sem tudom. Ez az egész helyzet.. Nem, nem mehet így tovább. Képtelen vagyok erre a továbbiakban, hogy ne szóljak hozzá, hogy hűvös legyek, hogy kizárjam őt. Egész egyszerűen.. nem megy. Tekintetem a kezemre siklik, mely a bál után történtekkor Kilaun első sebesülését viselte. Hamar meggyógyult, de akárhányszor összezárom, majd kinyitom a tenyerem, ismét ott találom magam a Kúriában és újból elönt az a borzalmas érzés, ami akkor uralkodott rajtam. Kétségbeesés, tehetetlenség, rettegés.. - Kilaun.. - suttogásnál semmivel sem több a hangom - tudod milyen borzalmas volt látni, hogy az a két személy, aki számomra a legtöbbet jelenti, akik a legfontosabbak nekem.. egymásnak esnek, én pedig csak állok ott, tehetetlenül? Félsz attól, hogy túlságosan fájna az igazság? Ő a testvérem, de te is ugyanolyan fontos vagy nekem. Képtelen volnék bármelyikőtök mellé állni, nem tudnék állást foglalni, ugyanannyira fájna az egész, mintha az öcsém mesélné el. - talán túlságosan is belelovallom magam, fene tudja, csupán annyit érzékelek, hogy a hangerő megemelkedik kissé, egyre szaporábban veszem a levegőt és hiába próbálnék meg uralkodni az arckifejezésemen, nem sikerülne.
Egy pohár víz, rendben. Bólogatok is hevesen, és más körülmények közt talán elé tolnám a sajátomat, hogy rendeljek magamnak másikat, és hogy ő ihasson előbb, de tudom, hogy ez a gesztus most pontosan olyan elutasítást kapna, mint a helyfoglalással kapcsolatos szándékaim. Úgyhogy intek a pincérnek, aki pillanatokon belül már szervirozza is az újabb vizet, és biztos idiótának néz, amiért beültünk egy étterembe, és eddig még semmi mást sem rendeltünk, csak vizet. Aztán ahogy megadja az engedélyt a beszédre, úgy bele is kezdek, gondosan megválogatva minden kifejezést, és valóban úgy érzem magam, mint aki egy aknamezőn készül bekötött szemmel keringőzni egy láthatatlan partnerrel. Látom és érzem, hogy lassanként átszakad a gát, de mielőtt biztos sikert könyvelnék el, fékezem magam. Ez még csak szivárgás, ezt még könnyen el tudja tömíteni és semmissé teheti egy perc alatt, ha úgy akarja. - De én nem akarom bántani soha többé. Nyelek hatalmasat, és igazán nehezemre esik tartani a szemkontaktust, hiszen a torkomban lévő gombóc nagyon szeretne halmazállapotot változtatni és folyadék formájában távozni a könnycsatornáimon át. Persze, faramuci egy helyzet, mert mindenképpen bántom, a hallgatással és a beszéddel is, de... Mégis, ha a szemébe mondom a valódi gondolataimat, akkor sokkal erőteljesebben van jelen a fájdalomokozás ténye. Ahogy suttogni kezd, kérnie sem kell, hogy falat emeljek közénk és a világ elé, burkot, ami megóv bennünket az idegen fülektől, talán nem is veszi majd észre, csak érzékelheti, hogy valamivel több energia árad belőlem, mint eddig. nincsenek sokan, így a művelet még ilyen állapotban is gyerekjáték. Lehajtom a fejem, ahogy a szavait hallgatom, az ölemben pihenő kezeimmel babrálok, piszkálgatom a körmömet és belülről rágom a számat. Nem csupán a bűntudat, de az igazságtalanság is kibukna belőlem, mint egy hisztis gyerekből. - Én nem várom el tőled, hogy válassz! Se most, sem akkor nem vártam el... Ez nem erről szól. - csóválom meg a fejem, és erőt veszek magamon, hogy végre ránézzek megint. - Yee, háromszáz évig minden nap meghaltam, mert elveszítettem a gyerekeimet és a feleségemet. A Szellemek csodája, hogy élve rátaláltam a lányomra. Erre megjelenik az öcséd, és... Tupilekre, van fogalmad arról, hogy a mostani teste a lányom szeretője volt? - bukik ki belőlem a kétségbeesés - Ő is elhagyta. Pont úgy, ahogy én. Ettől függetlenül ha ő megjelenik a színen, a lányom majd' elolvad, nekem pedig egy jó szóért is heteket kell dolgoznom. És hogy az öcséd ezzel nyilvánosan visszaél, és megaláz a gyerekem és a Testvéreim előtt, ez... én... - szusszanok és a kezembe temetem az arcom néhány pillanatra - Mivel az ő vérvonalába tartozik, kijelentette, hogy nem ismeri el a vérségi köteléket a lányom és köztem. És megfenyegetett, hogy elveszi a farkasát, és halandóként löki majd a lábaim elé. Végre egyszer az életben volt esélyem megvédeni a gyerekem, végre apának lenni, erre... Minden tönkrement. Megint. És az már csak hab a tortán, hogy figyelmeztettem. Kértem, hogy gondolja át, ismersz, láttál a parkolóban, de nem vett komolyan. - innom kell, mert most jön az a rész, amit nem akarok elmesélni - Visszaadtam neki Siquakot. - hagyok nagy és beszédes szünetet, mert szerintem nem kell túlragozzam a témát, Yee pontosan tudja, hogy mi volt a helyzet köztük és a gyerek és köztem - Én csak azt mondtam, amit nekem is mondott. Hogy szereti őt, és hogy bár ő halt volna meg a bátyja helyett, ha ezzel elnyerhette volna az öcséd szeretetét. - hányok ettől az egésztől - Csak azt akartam, hogy megértse, hogy én is elszúrtam valamikor régen, azt akartam, hogy megértse, hogy nem akarom megint megtenni, az engedélyét kértem, a megértését, hagytam, hogy letépje a karom, hogy a földön fekve rugdosson, mint egy ösztönlény, és csak azt reméltem, hogy ha rajtam kiéli magát, akkor békén fogja hagyni a lányomat. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy még mindig az a szerencsétlen vagyok, akivel kedve szerint szórakozhatott még régen. Azt akartam, hogy... hogy... érezze a hatalmamat. Igen, ezt akartam. Határozottan ezt. Aztán persze elszakadt a cérna, betörte a koponyámat. Az se volt sokkal jobb... - nevetem el magam, és nem tudom, hogy mikor adta meg magát egy csík könny a jobb szemem nyomásának - Nem tudom, hogy Álom volt-e, vagy jelenés, de találkoztam Giselle-el, beszélgettünk és nem akartam visszajönni. - vonok vállat lemondó és dacos szipogással - Megint el kellett engedjem a gyerekeim anyját, itt az életben el kell engednem a lányom megint, mert nem akarom többet megalázni magam, és azért nem beszéltem minderről, mert nem bírom Yee, érted? Nem megy... Hirtelen minden elapad, és én megint nem vagyok több egy szánalmas létformánál, és újra érzem mindazt, amit szenteste, amikor felizzott a tetoválás. Hogy rettegek a Testvéreim szeme elé kerülni, félem a szánalmukat, amivel illetnek majd, ha megtudják, mi lett belőlem, hogy jobb lenne, ha módot találnék arra, hogy végleg véget vessek ennek az egész Rémálomnak és kiszálljak ebből az életnek nevezett tragikomédiából.
You brought out the best of me, A part of me I've never seen. You took my soul and wiped it clean. Our love was made for movie screens.
Ahogyan az első szavak kibuknak belőle, olyan történik, ami talán előfordult már az elmúlt évszázadokban, de olyan hatással egyszer sem volt rám, mint most.. Valósággal letaglóz a felismerés, a szavak, a fejcsóválás, mind-mind hatalmas erővel csattannak és olyan mélységesen elszégyellem magam, hogy legszívesebben itt helyben elsüllyednék. Önző vagyok. Fel sem fogom, mennyire. A nevem elemi erővel feszül a valóságnak és egy pillanatig még az is felmerül bennem, vajon megérdemlem-e én egyáltalán a nevemet? Képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetemet, amikor rám néz, ajkaim enyhén szétnyílnak, a döbbenet jelei apránként ülnek ki az arcomra. Ahogyan a haloványan megjelenő pír az orcámon, nem hiszem el, ezt az egészet nem hiszem el. Hogy lehettem ilyesmire képes? A felismerést csak a szavak erősítik. Itt most egyáltalán nem én számítok, vagy az én érzéseim. Megcsaltnak és tehetetlennek éreztem magam, de mindez olyan jelentéktelennek és aprónak tűnik mindamellett, amit hallok… Hozzá sem nyúlok a kihozott vizemhez, a szavai megbabonáznak, az érzelmek egyre inkább kiülnek az arcomra, a döbbenet, a fájdalom, az együttérzés és fogalmam sincsen, mit tud még a vonásokból kiolvasni. Nem bírom. Muszáj vagyok elszakítani róla a tekintetemet, úgy érzem, mintha égetne, kényelmetlenül érzem magam és fogalmam sincsen, mit tehetnék.. Zúdulnak a mondatok, én pedig egyre inkább érzem úgy, hogy eltemetnek, minden egyes szónak súlya van, én pedig képtelen vagyok felfogni mindezt. Ó, Kilaun… Pillanatnyi csend, csupán pár szívdobbanásnyi idő, mégis egy örökkévalóságnak tűnhet, mindkettőnk számára. Nem gondolkodom. Hirtelen állok fel, bízva abban, hogy ő is hasonlóan cselekszik, ám mielőtt azt gondolhatná, hogy távozóra fogom és itt hagyom, máris mellette termek és ha engedi, átölelem. Hozzábújok, olyan szorosan, amennyire csak lehet, mintha nem akarnám elereszteni, mintha ezer éve nem láttam volna. Szükségem van rá, mindennél jobban és ez így nem mehet tovább. Képtelen vagyok tartani azt a magatartást, amit az utóbbi időben tanúsítottam, képtelen vagyok haragudni rá. Bárcsak segíthetnék, bárcsak enyhíthetnék a fájdalmán, nem vágyom semmi másra jobban.. Semmi másra.. Szorosan fonom karjaimat a nyaka köré, arcom fúrom a ruha anyagába és ha továbbra sem tol el magától, nem mozdulok. Nem tudom, mit mondhatnék, a torkomban lévő hatalmas gombóctól megszólalni sem tudnék, mert félő, hogy abban a pillanatban a könnyeimmel együtt a szavaim is végeláthatatlanul megindulnának. Ha hagyja, még jó ideig kiélvezném a pillanatot, mire végre sikerül annyira összeszednem magam, hogy meg bírjak szólalni - ha eddig ő nem tette. - Kilaun.. - keresem a hangom, nehezen megy, csak úgy, mint a gondolataim rendezése - Te vagy.. Te vagy a legjobb barátom - belegondolni is félelmetes, milyen gyermeteg gondolatoknak tűnhetnek a szavaim - Szeretném, ha soha nem felejtenéd el, hogy ez olyan valami, ami.. történjék bármi, nem múlhat el - csendben beszélek, képtelen volnék többre. Pajzsom lazul, haloványan kavargó energiám kapcsolódik az övével, szavaim csupán töredékét képezik annak, amit valójában érzek, amit képtelen vagyok elmondani.
Én igazán nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam... Én, én csak azt szerettem volna, ha megérti, hogy miért nem nyíltam meg rögtön, és azonnal. Hogy a felépülésem folyamata olyan volt, akár a gyász, valami olyan dolog siratása, ami még él, és éppen ezért olyan szomorú. Borzasztó dolgokat tettem a testvérével, ahogy az ő szájából is kígyóként bújtak elő a szavak, az ő karjában is méregként pezsgett a világ leghatalmasabb ereje. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit a farkasok ösztöne diktált: megpróbáltam megvédeni, ami az enyém. Akkor ott, Sangilakkal szemben is, és a négy fal között is, őket védtem, magamtól és a meggondolatlan szavak minden következményétől. Látom a rezdüléseit, a pillanatot, amikor félrenéz, és ha nem határoztam volna el magam, hogy akkor is végigmondom, ha itt akar hagyni, talán közbeszólnék, hogy ne tegye ezt, hiszen részéről semmi szükség arra, hogy bármiféle megbánást tanúsítson. Itt csak ketten vagyunk bűnösök, Sangilak és én. Ahogy beáll a csend, felfogom ép ésszel, hogy ez a röpke pillanat végtelennek látszó életem leghosszabbjai közé vési magát majd az emlékezetemben. Persze sejthetném, hogy nem fog dühből és haragból faképnél hagyni, azonban abban sem lehetek biztos, hogy a teljes összeomlással kell-e szembesülnöm vagy valami olysmivel, amire egyelőre még gondolni sem bátorkodom. Ahogy felpattan, mozdulok vele én is, minden idegszálam bombaként robbanva követi le a mozdulatot, biztos vagyok benne, hogy még a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy az adrenalin egy szempillantás alatt élezte ki mégjobban az érzékeimet. Ha ugrani kell, hát ugrom: érte vagy utána... az már teljesen mindegy. Amikor megölel, az arcom fájdalmas grimaszba torzul, érzem, feszül minden egyes pólusom, egészen a szívemig érzem ezt a pokoli "húzódást", az elpattanni készülő cérna utolsó, marasztaló próbálkozását, mielőtt végleg elszakadna. Nem tudom már, hol ér véget az én és hol kezdődik az ő. Rég volt, nagyon rég, ez az egység fűz össze mindannyiunkat a lapockánk árnyékai közt, tintába szőtt esszenciák egyvelegével: egyek vagyunk, ez az igazság. Egyszerre érzem Őt kint, és bent, ahogy a teste az enyémnek feszül, apró, kósza hajszálak csiklandozzák a szemhéjamat és a homlokom bőrét, kedvem lenne elengedni magam és csak úgy, összeesni ebben a súlytalan megkönnyebbülésben, hiszen úgyis elszállnék, mert könnyűvé tett a feloldozás. - Mégis hogy felejthetném el, Eeyeekalduk? - suttogom el a nevét végtelen szeretettel - Ne hibáztasd magad, kérlek. Mindketten tudtuk, hogy borzasztó nehéz lesz... Utalok itt arra, hogy amikor elvállalta, hogy segíteni próbál, egyikünk sem árult zsákbamacskát a jövő kérdéseivel kapcsolatban, és már így is tisztelem őt azért, mert még nem mondott le rólam. - Megígérem neked, hogy legközelebb inkább az öcséd közelébe sem megyek, ha egy helyen vagyunk, jó? Így is elég... sok dolgot mérlegelnem kell. És szükségem van rád, hogy sikeres lehessek. Nézek végül a szemeibe, hogy érezze, mennyire komolyan gondolom az utolsó kijelentésemet. Ez nem arról szól, hogy ki akarom használni vagy éppen lenyúzni róla minden réteg bőrt, élősködni akár... Ez egy olyan szükség, amit én a magam részéről mindig a legnagyobb örömmel adok, mert mi lehetne jobb annál, mintha valaki boldogságához hozzájárulhatsz? Vagyunk még néhányan a földön, akik számára ez jelent mindent.
Annyira jól esik.. Elfelejteni kicsit a sérelmeket, a rengeteg fájdalmat és csak állni, elveszni az ölelésben. Hallgatom a heves szívdobogását, az enyém is hasonló ütemet ver. Olyan jó lenne, ha így maradhatnánk. Régi emlékképek tolulnak elmém vásznára, megjelenik a Bölcs Hallgató, a rengeteg együtt töltött óra, a beszélgetések, vagy csak mikor némán vetettük egymásnak a hátunkat, amikor pusztán a másik közelsége megnyugtató volt. Milyen jó lenne ismét ott lenni, akkor minden olyan könnyű volt.. Szeretném, ha mesélne valamit, bármit, csak had halljam a hangját. Szeretnék újra kislány lenni, szeretném könnyűnek érezni az életet.. Halovány mosoly jelenik meg ajkaimon a kérdését hallva, melegség kúszik szét bennem, ahogyan a nevemet kiejti, mintha valami puha takaróval burkolna be engem. Aprót bólintok a következő szavaira, tudom, hogy mit vállaltam, de ahogyan sok mindent, úgy ezt is elfelejtettem a bál után. Elég csak arra gondolnom, ami az első fairbanks-i találkozásunkkor történt. Abban a pillanatban, hogy megéreztem az energiáit, tudtam, hogy valami megváltozott, de ahogyan ez is egyértelmű volt, úgy azon sem kellett sokáig gondolkodnom, hogy többé nem fogom magára hagyni. Mégis megszegtem az ígéretem és hiába mondja, hogy ne hibáztassam magam, képtelen vagyok.. Elengedem kissé, mikor a szemembe néz, a szavait pedig ha akarnám, sem tudnám félreérteni. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy ki akarna használni, önként nyújtottam segítő jobbot és számomra nincs nagyobb öröm, mint boldognak látni valakit. Ezen munkálkodtunk azóta, hogy ismét találkoztunk és habár számítottam rizikó faktorokra, nem gondoltam volna, hogy egy Sangilakkal való találkozás ilyen gyorsan romba döntheti a hosszú hónapok kemény „munkáját”. De pontosan emiatt nem fogom annyiban hagyni a dolgot, nem is tudnám magára hagyni.. Nincs rosszabb annál, ha valakit, aki fontos nekem, szenvedni látom.. - Talán ennek így kellett lennie. Talán szükség volt arra, hogy kiadjátok magatokból.. - Ismét felvillannak az emlékek, a bál, a sikertelen próbálkozások, a repedő csontok.. Még én is kevésnek bizonyultam.. Bár fogalmam sincsen, mennyit segített a dolog, Sangilakkal sem sokat beszélgettem azon kívül, hogy tájékoztattam Kilaun aktuális állapotáról. - Sikerült? Változott valami? - suttogásnál alig több a néhány szócska, ott bújik benne a remény.. Nem eget rengető változásra gondolok és nem azt várom, hogy legközelebb egymás nyakába boruljanak, de ha csak egy pici változás is sikerül, akármi, a legkisebb dolog is hatalmas erővel bírhat. Nem szeretném, ha messziről elkerülnék egymást és habár kötve hiszem, hogy bármi is megjavulhat, azt hiszem most kifejezetten naivnak bélyegezném magamat. Hiszen Róluk van szó. Kettejükről, akik a legfontosabbak számomra és fáj, hogy ezt kell látnom.. - Nem foglak magadra hagyni, Kilaun - továbbra is csak suttogok, ajkam haloványan görbül felfele. Félek azt mondani neki, hogy megígérem, mert rettegek attól, hogy nem tudom betartani a szavamat. Egyszer már megbuktam, nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.
Hogy így kellett-e lennie? Fogalmam sincs. Évszázados sérelmek és kimondatlan titkok feszültek egymásnak a puszta létezésünkben, s míg eddig ő nem találhatott rajtam fogást, most már van fegyvere ellenem. Már tudja, mivel tarthat sakkban. És ahogy eddig láttam, cseppet sem rest élni is a lehetőségével. Éppen ezért Yee kérdésére lemondóan pillantok lefelé, alig észrevehetően rázom meg a fejem. - Azt erősen kétlem. Gyerekesen tehetetlennek és megsemmisültnek érzem magam, pedig Yee teste sokkal apróbb és kecsesebb, mint az, amit én kaptam Michaeltől és mégis. Csenevész, vékony karú, gyönge kisfiúként állok előtte, energiáim szomorú aggodalmat suttognak a nőstény bőre alá. - A békejobbomtól fosztott meg. - vonok vállat, mert jól esik, apró kis mozgás, mégis úgy érzem, könnyít valamennyit - És kizárólagos igényt tart a lányomra. Az ő vére... Végül is... Ennek a testemnek már semmi köze sincs Hollyhoz. Az öcséddel kötelék van köztük. Most visszakapom azt, amit Siquakkal tettem, azt hiszem. Tudhatja, hogy mikor Akiak meghalt, Siquak többek közt nálam keresett menedéket, törődést és vígaszt. És én megadtam neki. Sosem gondoltam azt, hogy az apja vagyok, de én ismertem a lelkét, éreztem bensője minden fájdalmát, szíve minden vágyát és szomorúságát, amit Sangilakkal kapcsolatban érzett. Talán csak azért nem vettem magamhoz, mert féltem Unalaq haragját. Nem tudom. - Szeretlek. Hajolok oda, apró csókot adok Yee orcájára, aztán néhány tátova mozdulattal később a zavarom újfent eluralkodik rajtam, és az asztal felé mutatok. - Lenne kedved megvacsorázni velem? - kérdezem, és ha úgy döntünk, hogy visszaülünk, úgy ezúttal igazán szeretnék udvariasan a székével foglalatoskodni, ha már érkezésekor elmaradt a gesztus - Szeretném, ha mesélnél nekem valamit. Miről maradtam le az elmúlt hetekben... Egyetlen szóval az életről, azt hiszem, de a megkönnyebbülésem a kapcsolatunkat illetően teret engedett a kíváncsiságnak is, az érdeklődésnek iránta és hogyléte felől. Mert azért azt nagy merészség lenne kijelenteni, hogy csak velem volt elfoglalva egész idő alatt.
Aprócska elkeseredett sóhaj, bánattól csillanó szemek. Fájnak a szavai, tehetetlennek érzem magam, Kilaunról, a legjobb barátomról és Sangilakról, az öcsémről van szó, nincs fájdalmasabb dolog, minthogy így kell látnom őket. Őket, akik az életem legfontosabb személyei közé tartoznak. Ami még jobban elkeserít, az a bőröm alá kúszó szomorú aggodalom, mely Kilaun felől érkezik. El sem tudom képzelni, mennyire lehetetlen helyzet lehet ez neki. Segíteni szeretnék, bárhogyan, akárhogyan, csak legalább egy kicsit enyhíthessek a terhein, de fogalmam sincsen, hogyan tehetném. - Kilaun, kérlek, ne így fogd fel ezt. Mit jelent az, hogy ennek a testednek már nincsen köze Hollyhoz? Csupán akkor nincsen, ha így állsz ehhez az egészhez. Ő a te lányod és nem az számít, hogy milyen testben élsz, hanem az, ki vagy idebent - érintem meg mutatóujjammal a felsőjét szív tájékon, miközben ajkaimra lágy mosoly kúszik. Soha nem tartottam okos dolognak a múltat üldözni, ami elmúlt, az elmúlt és akárhogyan ostorozzuk magunkat, vagy éppen a másikat, soha, semmi nem fog tőle megváltozni. Nem hinném, hogy bármelyikük is jól érzi magát attól, amit a másikkal tett, vagy tenni fog a közeljövőben. De a probléma évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza, abban is kételkedem, hogy egyáltalán meg lehetne oldani. - Mostantól mindig így lesz? Akárhányszor összefuttok, elkerülitek majd egymást? - Vagy éppenséggel sokkal rosszabb dolgokat tesznek. Kérdésem bánatos és elkeseredett, szinte választ sem várok rá, mintha beletörődnék abba, amin képtelenek vagyunk változtatni. Borzasztó ebbe belegondolni, félek ettől az egésztől. - Köszönöm, Kilaun - suttogom a szavakat, mosolyom szélesedik kissé az apró csókot követően. - Én is szeretlek. - Mindketten tudjuk nagyon jól, de az embernek néha szüksége van a szavakra, hogy ki mondjuk a teljesen nyilvánvaló dolgokat is. Nekem is szükségem volt arra, hogy halljam ezt az egyetlen, aprócska szavacskát, mely hatalmas erőt birtokol. - Igen - válaszolok egyből és ezúttal örömmel veszem, hogy segít a leülésnél, eszembe sem jutna megint elhessegetni és kissé ismét elszégyellem magam, hogy a megérkezésemkor ettől az apró gesztustól is megfosztottam. - Gyönyörű. - Veszem a kezembe a virágot, amihez az előbb még csak hozzá sem nyúltam. Megforgatom az ujjaim között, a kérését hallva pillantok fel rá, a fehér tulipán ismét az asztalra kerül. Kissé zavartan tűrök egy tincset a fülem mögé, mert tudom, mit fogok mesélni neki, de fogalmam sincsen, hogyan fog reagálni rá. - Hm, azt hiszem mondhatjuk úgy is, hogy megtettem egy igencsak nagy lépést - kortyolok a vízből. - Átharaptam egy falkabéli nőstényt. - A legjobb, ha nem kertelek és egyenesen elmondom, mi történt. Én eszméletlenül örülök neki, most azonban mégsem pattogok és továbbra is a zavart mosoly ül ajkaimon. Kíváncsi vagyok a reakciójára, hogy mit fog hozzá szólni. De ami igazán lényeges, az csak most jön, talán túl sokáig magyaráznom sem kell, mit is szeretnék ezzel a néhány szóval közölni. - Pár nap múlva találkozom a helyi falka Alfájával.
Kezdőlap
//
Velkan "
