Figyelmesen és csendesen hallgatom végig, hogy mit is szeretne mondani, főleg a lányukkal és az Elhívásával kapcsolatban. Már az elején sejtem, hogy ez hová is fog kilyukadni a végére és előre utálom, amit mondani fogok. Nem is válaszolok azonnal, mert nem akarom azt az érzést kelteni benne, hogy át sem gondolom a dolgot. Ez azonban még nem fog változtatni azon, hogy vannak bizonyos szabályok, amit nem hághatok át, még én sem. Szusszanok egyet mielőtt megszólalnék, majd a keze után nyúlok és tenyerembe fogom azt, ha engedi nekem, míg tekintetem az övé után kutat. - Szívem szerint beleegyeznék a kérésedbe, de nem tehetem. Mert ez… ez olyasmi, amit csak… egy őrző tehet meg. – halkan fejezem be a mondatot. Nem azt akarom ezzel sulykolni belé, hogy ő nem olyan, mint én – eszemben sincs ilyet tenni – mégis tudom, hogy miként is hangzik ez az egész. És ettől borzalmasan érzem magamat. Az Elhívásnak megvannak a maga szabályai, amiket be kell tartani. Ez nem olyan, mint az ő beavatása volt. - De szeretném, ha ott lennél. Elmondhatjuk neki együtt is. – tudom, hogy ez nem azaz alternatíva, ami elégséges volna, vagy helyettesíthetné a kérését, de igyekszem olyan megoldást találni, ami nem a kategorikus elutasítás. Tudom, hogy miért kérte, hogy miért fontos ez neki és eszemben sincs elvenni tőle, de valahol mégis megteszem. És ettől borzalmasan érzem magamat.
- Hát látod, végül rávettem őket, hogy ne vegyék el az emlékeidet. – ütöm el a téma komolyságának élét. Igazság szerint nem nagyon érdekel, hogy mit gondolnak vagy gondoltak a házasságunkról vagy a választásomról, mert magasról teszek rájuk. Szeretem Lenát és tudom, hogy a lehető legjobb döntést hoztam meg, amikor feleségül kértem. Ma sem tennék másképpen. Elmosolyodok a nevetését hallva. Szeretem, amikor nevet, amikor még ilyen hangot tudok belőle előcsalogatni. Szeretném, ha boldog lenne, ha mindennap így tudna nevetni és látnám a huncut csillogás a szemeiben.
- Nagyon haragszol, ha azt mondom, ő már tudja? – határozottan olyan képet vágok, mint aki nagyon is jól tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Mert ez olyasmi, amit illett volna előbb vele megbeszélnem, mielőtt felvetem a gyereknek. - Igazság szerint ma ebéd közben szóba jött. – vallom be töredelmesen a bűnöm egészét, majd vezetés közben a nejemre pillantok. Nem állt szándékomban megbántani és bízom abban, hogy akaratomon kívül nem sikerült ezzel a húzásommal. - Mit szólsz a huskyhoz? – nagytestű kutyára gondoltam, ami kibírja ezt a cudar hideget is.
Sejtettem en, hogy nem kerek egyszerut vagy kehetsegest, am megis irdatlanul rosszul esik hallanom a valot. Enyhen osszeszorulnak ajkaim, pillanatnyi pengevekonysagukba temetem csalodottsagomat. Nem haragszom en Walterre, egyaltalan semmi bajom nincsen vele, tudom, hogy nem a szivebol szolt, hanem a torvenyeikbol - mert az o dolguk is egyfajtan jog szamomra meg akkor is, ha nincs hozza sok koze - de ettol meg kell par perc, hogy osszeszedjem anyai szivemet. -Sejtettem. - sohajtok cseppet tobb faradtsaggal annal, mint ahogy szerettem volna eszkozolni ezt a megszolalast. Jolesnek szavai. Ha masmilyen lennek, akar erezhetnem ugy, higy ez valami jutalomfalat, vigaszdij. De nem vagyok olyan, s nem is feltetelezek ilyet szeretett ferjemrol. -Amennyiben nem szeg semmilyen szabalyt, ugy koszonettel elnek az ottlet lehetosegevel. - fogadom el a tobb mint semmit. Mert az elozo csalodottsagomba lop nemi derut. Nem sokat, nem is mulasztja el, de olyan, mint a viharban suto nap. Egy falatnyi remeny. Meg mindig kicsit tettetett sertodottseggel kell felhuzzam orromat a megjegyzes hallatan. -Igazan nem lett volna szep toluk, hogyha elveszik tolem a korai zsengeink csodalatos emlekeit. A szerelmunket. Meg mindig borzalmasnak tartom ezt az egesz procedurat. Egyaltalan nem ertem higy lehet valaki kepes ra, hogy jatsszon mas emlekeivel. - fakadok ki sokadszor. Walter amneziaja okan is erzekenyen erint a tema, de egyebkent is. Az emlekekhez mindenkinek joga van. Es nem veletlenul nem egyeztem bele September esete utan abba, hogy Helenat ily' modon tonkretegyek. -Nos, nem a haragszom a megfelelo kifejezes. - rezdul bele orrom egy elnyomott fintorba. -Csak meg vagyok lepve. Sosem szoktal ilyesmit elozetes megbeszeles nelkul a gyermekeink tudtara hozni. De nyilvan megvolt ra az okod..- hagyom fuggoben, menekulesi utvonalat hagyva ezzel ferjemnek. Nem vadolom en semmivel, tenyleg hiszek benne, hogy oka volt ra, s ha ez igy van, akkor itt az alkalma arra, hogy elmondja nekem. -Tartalmas ebed volt akkor. - vegyul egy kis epe is a megszolalasba, de olyan enyhe keseruseggel, amit talan eszre se vesz, hisz nem akarom en se megbantani, ahogy nyilvan o sem akart engem. Ideje megszokjam, hogy a Helenat erinto dontesekbol is lassan szinte teljes egeszeben kimaradok majd. Es nem azert, mert nem szeretnek. Hanem, mert ez az o vilagukban - a mi vilagunkban - igy mukodik. -Gyonyoru allat! - koltozik tekintetembe oszinte lelkesedes. Ha nagytestu kutyakrol van szol, akkor ez a kedvens fajtam. Foleg, higyha eltero szinu a ket szeme. De ez nem ismerv, csak ugy eszembe jutott. -Errol is beszeltetek? Helena velemenye mi? Igaz, ugy emlitette, hogy Helena beleegyezeser is var meg, de az elobbiek utan en mar igazan nem tudom, hogy kivel es mirol beszelt. Vad nelkuli a kerdesem, erdeklodo jellegu.
Szeretnék én eleget tenni a kérésének, de nem lehet és nem csak azért, mert esetleg mit szólnának hozzá az őrzők. Helena miatt is, mert lesznek kérdései – ebben biztos vagyok – és felelni csak az tud rájuk, aki átéli a mi életünket teljes valójában. A lányunk érdeke, hogy olyan avassa be, aki ő maga is átesett azon, amiről beszél. - Együtt csináljuk. – fogom meg a nejem kezét, ujjain végigsimítva. Tudom, hogy nem örül ennek igazán, mert nem ezt szerette volna, de nem tudom jobban teljesíteni a kívánságát, csak ilyen módon és mértékben. - Azt nem vették volna el, csak a farkas támadást és kaptál volna az eredetiek helyett olyan emlékeket, amelyek a farkast valami mással helyettesítik. – húzom el a számat, mert ez sem lett volna megoldás szerintem. Meg eleve baromság, mégis mit találtak volna ki, mitől maradtak vissza karomnyomok Lena testén?! Egy túlméretezett mókustól? Merthogy a Central Parkban azon kívül maximum még patkány vagy kóborkutya rohangál, de még utóbbi sem hagyott volna olyan sebeket maga után, mint amilyeneket az a bizonyos vérfarkas, aki a nejemre támadt. - Nem terveztem el előre. – szusszanok azzal kapcsolatban, hogy nem előre megfontoltan álltam a gyerek elé az ötlettel előbb, mint elé. Talán az is közrejátszott, hogy Helena még mindig dühös volt és ez nyilván nem érintett jól. Vagy fogalmam sincs, visszacsinálni már nem lehet. - De a döntést veled akartam meghozni mindenképpen. – természetesen nem akarom, hogy azt gondolja, kihagytam volna belőle, mert ez nem igaz. Ugyanolyan beleszólási lehetősége van, mint nekem, ahogyan az elmúlt évtizedek alatt mindig is. Kihallom az epét a megjegyzéséből, de nem teszem szóvá a dolgot. Joga van ahhoz, hogy így érezzen, akkor is, ha pontosan tudom, hogy van, amiből én maradok ki, ha a kisebbik lányunkról és róla van szó. Azt hiszem nem véletlenül alakult úgy, hogy a családunkban én vagyok az egyetlen, akinek nem tanította meg a jelnyelvet. Bár az is igaz, hogy külön erre konkrétan sosem kértem meg. - Igen, szóba került. Ő is szeretné és a huskyt eredetileg ő dobta fel. – nekem csak az számít, hogy nagytestű legyen és mindenképpen iskoláztatni fogjuk, a fajtája már nem annyira szempont az én szememben. Annak azonban mindenképpen örülök, hogy Lenának is tetszik ez a fajta kutya - Ha benne vagy te is, akkor holnap reggelinél megbeszélhetnénk közösen az egészet és valamikor elmehetnénk megvenni, együtt. Mit gondolsz? – gyengéd mosoly költözik ajkaimra, ahogy rá pillantok. - Illetve van még valami. Helena szeretne közösen, velünk hármasban elmenni valahová kirándulni, túrázni a környéken, nem tudom, hogy neked említette-e. Én benne lennék bármelyik hétvégén. Neked van kedved hozzá? – hármunk különböző időbeosztása okán sajnos ritkábban van lehetőségünk ezeket a dolgokat azonnal és egyszerre megbeszélni, így olykor előfordul, hogy ez a történik, külön-külön beszélgetünk és a végén közös konszenzusra jutunk, amikor végre ténylegesen mind a hárman össze tudunk ülni.
- Úgy lesz, ahogy Helenának a legjobb. De mondd.. mi van, ha nemet fog mondani? - kérdezem kissé óvatosan. Nem akarom, hogy azt higgye, arra vágyom, hogy a lányom ne menjen bele az elhívésba. Egyszerűen csak érdekel, hogy miképp van ez. Mert nekem nem volt esélyem és lehetőségem dönteni, de nekik van. És Celeste igent mondott, de ők nem egyformák azért. És ki tudja, talán Lucas.. talán ő olyan lenne, mint én vagyok.. Mindig hiányzik, de az ilyen parttalan gondolatok közepette pláne. Nagyon. - Nem is feltételeztem, hogy eltervezted. - védekezem azonnal azzal, hogy mindezt leszögezem. Semmiképpen sem gondolom, hogy ki akarna ebből hagyni, egyszerűen nem olyan. Csak kibukott belőlem a roszs érzés, de azt hittem nem fogja észrevenni. Viszont talán mégis, mert a reakciója ezt adja. - Meghoztuk. - mosolygok rá, jelezve ezzel, hogy nem haragszom én, csak tényleg egy kicsit csalódtam. De nem lehet egy szavam se, nekünk is megvannak a magunk titkai. A jelnyelv a lányokkal, Celeste és a férfiügyei (bár utóbbit nem szeretem, hogy titokban kell tartanom).. sorolhatnám, de nem akarom. Egy idő után úgyis minden kiderül. - A kicsi kutya odafagyna az első sétakor a járdára. - nevetem el magam. - A husky pedig szép, főleg ha eltérő a két szemének színe. Fogalmam sincs arról, hogy Helena is mondta-e ezt vagy sem, egyszerűen csak szeretem az ilyen kutyákat. Tudom, hogy a heterokrómia egy rendellenesség, de huskyknál annyira gyakori, hogy szinte átlagosnak mondható. Meg egyébként is.. ne csak én legyek rendellenes ebben a családban. - Mindenképp. Palacsinta vagy omlett? Esetleg mindkettő? Csak, hogy meglegyen a beszélgetés alaphangulata.. - bújik elő belőlem a háziasszony. Hiába, ha arról van szó, amiben tényleg hasznosnak érezhetem magam, akkor minden gondomat hajlandó és képes vagyok elfelejteni. - Természetesen van! Ez nagyon jó ötlet és örülök, hogy Helenának eszébe jutott. Magamban azt gondolom, hogy ez lehet a lányunk sajátos bocsánatkérése azért, mert kicsit túlreagálta ezt a dolgot az apjával. Költözés és egyebek. De nem akarom ilyesmivel megbélyegezni, így hangosan nem is fejtegetem. - Mondd.. nem megyünk inkább haza? Van otthon is tequila. - nyúlok a keze után. Nem tudom.. egyszerűen csak vele szeretnék lenni, s a tömeg valahogy cseppet sem hiányzik jelenleg. Túl sok volt mára a markáns és mélyen szántó információhalom, azt hiszem.
A kérdést hallva halkan szusszanok egyet, mert tudom, hogy nem fog neki tetszeni a válasz. Nekem sem tetszik, de ez a helyzet. - Ha nemet mond, akkor törlik az emlékeit és pár hét múlva megint felfedem neki az egész Őrző és farkas világot, hogy újra átgondolja. Ha erre is nemet mond, akkor azzal ráérünk később foglalkozni. Te is tudsz mindenről, szabályok és kőkemény titkolózás ide vagy oda. – nem akarom én ezt az egészet elbagatellizálni, de tény, ami tény. Lena a mágia érzékenység hiánya ellenére is tud arról, hogy mi vagyok és milyen világban is élünk. Megtaláltam a kiskaput és nem vagyok hajlandó megszakítani a kapcsolatot vagy átformálni levélre és telefonra szorítkozva. Megtaláltam a kiskaput annak idején is, és ha eljön az ideje, hogy szükséges lesz, akkor megtalálom újra. Ezzel azonban nem akarok még foglalkozni, mert reményeim szerint sosem kell majd. - Örülök. – bólintok egyet én is mosolyogva. Szeretem, amikor konszenzusra jutunk és azt is, hogy ezt harmóniában tudjuk megtenni. - A leánykánk is ugyanezt mondta, szóval akkor eldőlt, ugyan husky kell, amelyiknek heterokrómiája van. – nevetek fel. Hihetetlen, hogy Helena és az anyja mennyire együtt tudnak gondolkodni. És mégis, valahogy megnyugtató ez a tudat, szeretem bennük, hogy ennyire kiegyensúlyozott és szoros a kapcsolatuk, hogy így egymásra vannak hangolódva. - Legyen mindkettő. – én a magam részéről az omlett nagy híve vagyok, de a palacsinta is bármikor jöhet, szeretem mindkét fogást, különösen akkor, ha a nejem készíti és együtt esszük meg, most már csak hármasban. Hiányoznak azok a reggelek, amikor még négyen ültük körbe az asztalt és vitattuk meg a napi dolgainkat. - Remek, ez nagyszerű! Akkor megtervezzük és mehetünk. – értek egyet a kirándulás kapcsán. Jót fog tenni a kikapcsolódás és az együtt töltött idő. És emellé még a környéket is megismerjük. - Ha inkább erre vágysz, akkor haza is mehetünk. – bólintok, majd megfordulok a kocsival és visszafelé veszem az irányt. Otthon majd egy közös fürdéssel és egy kiadós masszázzsal kényeztetem a feleségem, ha már az étterem és a megtáncoltatás elmaradt.
//ez lenne a záróm, ha nincs már más és nagyon köszönöm életem, ezt is nagyon élveztem //
- A szentségit, hát meddig lehet ezt csinálni vele?! - csattanok fel, hogy aztán ajkaim elé kapjam tenyeremet és inkább a szélvédőn bámuljak ki, elkapva pillantásomat Walterről. Nem akartam én nekitámadni, én kérdeztem és ő válaszolt, ennek ez a természetes módja. Mégis kiszaladt a számon a kissé emeltebb hangú megjegyzés, s nagyon szégyellem magam miatta. Kezem remegését azzal igyekszem megölni, hogy - nem érdekel a frizura - a fülem mögé tűröm hajamat. Nem egyszer, nem kétszer ismétlem a mozdulatot, hanem legalább kettő a negyedikenszer. Ha ugyan számolnám. A páros szám a lényeg. Mert olyannyira együtt vagyunk, hogy meghalni se kéne külön. De fogunk. És mégis mérgezem az együtt töltött időnket az ilyen kirohanásokkal. - Ne haragudj. Komolyan. Elragadtattam magam. - köszörülöm meg a torkomat. Szégyenkezem, nehezen nézek Walterre, de végül mégis megteszem. Lesütött pilláim alól csak úgy rohan felé a sajnálom minden rezdülése. Nehezen jön a nevetés, de mégis kicsúszik. Mert ahogy Helenáról kiderül mennyire együtt gondolkodtunk, nem tudok mást, csak egyszerűen örülni annak, akik, amiylenek vagyunk. - Akkor ez eldőlt, azt hiszem. Még jó, hogy nem valami ritkábbra vágyunk. - teszem hozzá még mindig a magam szégyellésébe vegyült nevetés ízével. - Rendben van, akkor mindkettő. De elmenni péksüteményért reggel a te dolgod. - jegyzem meg, mintha nem lenne egyértelmű. Tökéletesen kialakult háztartási rendünk van, minden stimmel, minden működik és erre büszke vagyok. Még ha Walter nem is mindig figyel oda mindenre, mégis gördülékenyen haladnak előre a mindennapjaink. - Valamint a kávé is. - kacsintok rá. A kávés tradíciónk legalább annyira messze földön híres, mint ez a reggeli munkamegosztás. Persze nincs kőbe vésve, de általában így működik. - Szerintem előbb elviszem Helenát télikabátot venni. Amilyenje van, az nem egészen erre az éghajlatra lett kitalálva. - szalad elő belőlem az anya, az aggódó, az, aki nem akarja, hogy megfázzon a lánya. A mondatom mögött kérdés lapul, amoylan költhetünk-e erre jellegű? Rendben van, ez scak egy kabát, de mivel mindent megbeszélünk, azt is, hogy mire költünk, alap, hogy ezt sem hagyom kérdő hangsúly nélkül. - Csak ha nem bánod. - mosolyodom el szégyenlősen. Szeretnék kettesben lenni vele, szobánk magányában. Tudom, hogy Helena valószínűleg csalódott lesz, amiért ilyen hamar hazamegyünk, de őt sem akarom zavarni. Egyszerűen csak.. ma valahogy nem menne már a szórakozás.
//Köszönöm szépen a játékot, Kedvesem, nagyon szerettem! //
Fogalmam sem volt arról, hogy mi a pontos terve, hiszen csak annyit kért, hogy tegyem szabaddá magam ma estére, és menjek el vele a városba. Ennél konkrétabbat nem mondott, így annyira nem meglepő, hogy kicsit izgultam. Na jó, nem is kicsit. Nem mondom azt, hogy az elmúlt hetek alatt minden rendben lett és tökéletes, mert nem. Nem is találkoztunk mindennap, vagyis ez részben rajtam múlt, de valahogy nem akartam semmit se elkapkodni, nem akartam azt, hogy végül az okozza mindennek a vesztét, mert túl gyorsan végig száguldanánk mindenen. Kutyasétáltatás után vettem egy forró zuhanyt, a hajamat is megszárítottam és szinte alig vittem fel sminket se. Azt se tudtam, hogy mit vegyek fel, vagy mire készül, hiszen volt arról szó, hogy úgymond elölről kezdünk mindent, vagyis néha randiztunk, beszélgettünk. A szilvesztert is együtt töltöttük, még ha nem is történt köztünk semmi se. Hálás voltam azért, hogy türelmes volt minden értelemben se. Fogalmam sem volt arról, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor minden gát és félelem részben elillan, megszűnik létezni és teljesen képes leszek őt is igazán közel engedni, vagy akár másokat is. Végül egy csizma, farmer és egy fekete kivágott felső mellett döntöttem. Jöhetett a sapka, sál kesztyű is a végén, hiszen egyre hidegebbre fordult az idő, miközben a tél is egyre inkább beköszöntött. Lassú léptekkel, de annál inkább hevesebb szívdobogásokkal indultam el a megadott cím felé. Szerencsére már egész jól ismertem a várost, így annyira nem okozott gondot az, hogy eljussak oda. Nem messze volt a mozi és a színház is, míg szintén rövid sétára volt ettől a ponttól egy-két étterem is. Reggeli óta szinte enni se tudtam, ami talán bolondság volt számomra, de hiába voltunk egyszer már túl a randizás fázison, mert mind a ketten tudtuk, hogy most is szükség van erre, mert még simán félresikerülhet minden. Pár perccel korábban érkeztem, így mire megpillantottam őt, addigra már sikerült visszanyernem a normális szívverésemet is. Amikor közel ért és esetleg puszival, vagy csókkal köszöntött volna, akkor mind a kettő könnyedén viszonozom és mosoly bujkált az arcomon. - Mond, hogy hamarosan valami melegebb helyre megyünk, mert lehet lassan jégember lesz belőle. – hiába Kanadában nőttem fel, azért az itteni csípős hideg eléggé ki tudott még néha rajtam fogni. Bár lehet az is volt a gond, hogy nem sokkal indulás előtt zuhanyoztam. Mindegy most már.
Tisztában vagyok vele, hogy még mindig hosszú út van előttünk, mire minden olyan… vagy legalábbis olyasmi lehet, mint régen volt. Fogalmam sincs, mikor fog ez végül eljönni, de előbb-utóbb mindenképpen. Én legalábbis megpróbálok erre törekedni. Hasonló szituációban érzem magam, mint akkoriban, mikor megtörtént az a bizonyos eset, ami rendesen megpecsételte a kapcsolatunkat. Akkor is próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy újra visszakapjam azt a Calit, akit annyira szerettem. Hogy újra olyan boldognak láthassam őt, ahogy egykoron, mikor még minden rendben volt. Türelem viszont rózsát terem, ahogy mondani szokták, és én ezért sem sietem el a dolgokat. Próbálok rá is tekintettel lenni, hogy ez most mennyire... fura lehet most neki. Tudtommal én voltam az első olyan igazán komoly kapcsolata, és jó ideig pedig nem is voltunk együtt. Ilyet még se ő, sem én nem csináltam, hogy megpróbáljam valakivel újrakezdeni. Valamilyen szinten üdítő változatosság, ami azt illeti. Kíváncsi voltam viszont, hogy meg tudom-e törni a jeget, így úgy döntöttem, megpróbálom felidézni az első randinkat. Mikor minden elkezdődött. Mondjuk az előtt már együtt voltunk már szűk két hónapja, de randiig nem igazán jutottunk még el. Akkor meg is koronáztuk az estét, ahogy azt kellett. Most viszont nem is számítok arra, hogy ilyesmi történjen, és nem is fogok bepróbálkozni nála. Tiszteletben tartom az ilyen szintű távolságtartását. Elmosolyodom, mikor meglátom őt a távolban, odaérve hozzá pedig közel húztam magamhoz, és megcsókoltam őt. Pont én vagyok a legnagyobb ellenzője az ilyesmiknek, hogy a párok a nyílt utcán kezdjék el nyalni-falni egymást, pláne tömegben. Szerencsére most nem járt erre túl sok ember, és igazság szerint, jelen helyzetben nem is érdekel. - Nyugi, mindjárt melegebb helyre megyünk. Akarod tudni a programtervet mára, vagy legyen inkább meglepetés? Felajánlom neki a lehetőséget, hogy lelőjje a poént maga előtt, vagy időközben derüljön ki, hogy mit is próbálok felidézni ezzel az egész estével. Végül kesztyűstül-mindenestül fogom meg a kezét, és indulok meg vele a mozi felé. Nem választottam semmi nyálas-romantikus filmet, mert tudom, hogy Cali sem az a fajta, aki az ilyeneket nagyon szeretné. Egy-kettőt még én is megnézek, de ennyi. Inkább valami izgalmasabbra vágytam, így egy thrillerre foglaltam két jegyet. Moziba beérve rápillantok az órámra. - Hm… Van még olyan tíz percünk a film kezdéséig. Plusz az ajánlók. Akkor húsz. Akarsz valami rágcsálnivalót a film idejére? Ez után még megyünk vacsorázni is, és amúgy is az lenne, hogyha egyikünk vesz valamit, annak legalább a felét a másik eszi meg. Mindig ez van…
Eső nélkül szivárvány sincs, így nem csoda, hogy szerintem egyikünk se hitte azt, hogy egy csettintésre, vagy éppen egy-két hét alatt minden visszazökken valami hasonlóra, mint ami a baleset előtt volt. Néha elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem történik meg az. Akkor vajon most hol lennénk, Ben mikor jött volna utánam, hiszen itt van a nővére is. Nem akartam sose választás elé állítani. Illetve ott motoszkált a fejemben az is, hogy vajon akkor valaha megtudtam volna egy-két darabkát a családom titkairól, vagy sose. Megannyi kérdés volt néha a fejemben, amikre már úgyse kaphattam választ. Hiába utáltam azt, hogy egy idegen többet tudott, mint én… mert valamennyire azért hálás voltam annak a farkasnak, hiszen legalább felnyitotta kicsit a szememet. Nem tudtam, hogy valaha fogok-e találkozni vele, de továbbra se bíztam benne teljesen. Még akkor se, ha igaznak bizonyultak az eddig kapott információk. Hideg szellő könnyedén ölelt körbe és szinte a csontomig hatolt, pedig szerintem ennél melegebben már fel se lehetne öltözni. Mi lesz még itt később is. Lehet, hogy vastagabb harisnyát kellett volna a nadrágom alá ráncigálni. Sokáig legalább viszont nem kellett várnom Benre, hiszen pontos volt, mint mindig. Ennek pedig most roppantmód örültem. Hideg és hideg között is van különbség, legalábbis valami ilyen fura dolog szökött elmémbe, miközben vártam. Nem ellenkeztem, amikor közelebb húzott és a mosolyát viszonoztam. A csók közben pedig kicsit – már amennyire így beöltözve lehet – a nyaka köré fontam a karomat. Aztán pedig még egy apró puszit is nyomtam az arcára. Bár kicsit meglepett, hogy ennyire fesztelenül csókolt meg az utca kellős közepén, mivel pontosan tudtam, hogy mit gondol az ilyen dolgokról, de eszem ágába se jutott volna most ezt boncolgatni. - Ha már eddig nem árultad el, akkor ennyire könnyedén megkegyelmeznél nekem és elvennéd annak a lehetőségét, hogy lásd a reakcióimat? – kérdeztem vissza könnyedén, majd pedig hagytam, hogy a kezemet megfogja és vezessen oda, ahova ő kitalálta, hogy ma menni fogunk. Az pedig könnyedén leeshetett neki, hogy nem akarom tudni előre. Legyen meglepetés, úgy sokkal izgalmasabb lesz a nap további része. - Ohh, de az ajánlok az egyik legjobb dolog. Olyankor láthat az ember olyat, amit szívesen megnézne. – ismert, hogy tudja tényleg szeretem nézni azokat is és mindig bírtam szövegelni közben, hogy azt meg kellene nézni majd, meg amazt és uhhh ő játszik benne. Tudom, borzalmas tudok néha ilyenkor lenni. - Popcorn? Közösen, mint régen? – vetettem fel és azzal a lendülettel már a büfé felé húztam őt magammal. Talán kicsit túlzottan is belelkesedtem, pedig azt se tudtam, hogy mit nézünk meg. - Úgy érzed, hogy jól választottál és tetszeni fog? – faggattam őt, mintha csak tesztelni akarnám, hogy mennyire képes anélkül felelni, hogy bármit is elárulna a filmről. Mosoly pedig ott bujkált végig az arcomon.
- Jelen helyzetben még talán adtam is volna a szavadra, de jobb így, hogy a meglepetés erejére hagyatkozhatok. Mondom ezt neki egy mosollyal az arcomon. Nem hiszem, hogy túlzottan árulkodó lenne az, hogy először elmegyünk egy moziba. Korábban is volt már ilyen, hogy beültünk valami filmet megnézni, közös program gyanánt. És nem egyszer volt már olyan, hogy el kellett viselnem másfél órányi baromságot, amit Cali választott, de én tökéletesen elvoltam a gondolataimban. Viszont is történt már ilyen, mikor valami nagyon szeletős horrorra vittem el őt. Remek randevútéma, mi? - Néha jó, igen, de ha kijön egy régen várt film, és még húsz perc után sem kezdik el… na az aztán tényleg fel tudja cseszni az ember idegeit. Volt már ilyen, nem tagadom. Mint a tavalyi (mármint a 2015-ös) Star Wars, amit túl régóta vártam már, de csak nem akaródzott elkezdődni. Végül megérte a várakozás, na de akkor is… Válaszra sem adott túlzottan időt, már el is kezdett húzni magával az árus felé. Mondom neki, hogy válasszon, mit akar innivalónak magának, és én is hasonlóan tettem. Kifizettem az egészet – nyilván nem engedve Calinak, hogy ő állja ezt -, mert hát mégsem egy aranyórát veszek most, csak egy 5 dolláros menüt. - Nem csak úgy érzem, tudom. Drágám, mikor választottam én rossz filmet? Húzom fel az egyik szemöldökömet játékosan. Tisztában vagyok, hogy néha átestem a ló túloldalára régebben is. Volt, hogy valami borzasztóan rossz filmre vittem be, csak azért, mert kíváncsi voltam, kibírja-e, vagy inkább fogja magát, és kisétál. Vagy el sem jön. Akárhogy is, nem igazán emlékszem olyan esetre, mikor így lett volna, inkább végigülte. Még arra sem hivatkozhatott, hogy ha már kifizette, akkor nézze is végig, ne menjen kárba az a pénz, mert mégiscsak én fizettem. - Menjünk. Biccentek a terem felé, majd megfogom a popcornt, és az innivalómat. A helynél jelzem, hogy ide kell leülni, aztán pedig már helyet is foglalok a székben. Cali is nagyon jól tudja, hogy az ajánlók idejéig elviselem, ha beszél, de film közben ki nem állhatom. Maximum egy-két megszólalás, de ennyi. Na meg tökéletesre fejlesztettem a készségemet, hogy bólogatok, helyeslem őt, közben oda sem figyelek. Nem mintha ilyet túl sokszor alkalmaztam volna, de volt már rá példa.
[jusftify]- Élvezed, mi? – kár lenne tagadnia, mert látom a mosolyát és azt is, hogy húzhat ezzel a dologgal is. Persze, én se erőltettem, hogy elárulja nekem a mai programot, de még egy kis morzsát se adott belőle. Ennek köszönhetően persze, hogy még kíváncsibb lettem, hogy mi fog ma történni. Hamarosan aztán már a moziban vagyunk, lassan lehámozom magamról a kesztyűmet és a sapkámat is elteszem, miközben egyre beljebb sétálunk. Reménykedtem abban, hogy nem valami horrora akart elhozni. Fogalmam sem volt arról, hogy mit játszanak mostanában. Annyit tudtam, hogy nem régen játszották a Star Wars-t, de azt hiszem itt kimerült minden tudásom jelenleg mozik terén. Nem gondolkodtam azon, hogy ismét ilyen helyre fogok jönni mostanában, így érthető, hogy nem ismertem a „terítéket”. - Szerintem csak téged életem… Engem inkább a reklámok zavarnak, amiket még itt is képesek berakni a filmek elé, de az ajánlókat szeretem. – rántottam meg a vállaimat, hiszen nem volt ezen mit tovább tárgyalni. Engem nem zavart egyetlen egy ajánló se. Legalább tudtam, hogy mik fognak majd kijönni hamarosan és lehet, hogy találtam közte olykor-olykor egy-egy számomra érdekes filmet is. Pár pillanattal később már minden válasz nélkül az egyik sorban állunk, és ahogyan egyre közelebb kerülünk a pulthoz, annál inkább kezd az a jellegzetes popcorn szag is magával ragadni. Nem vagyok édesszájú, ahogyan nagyon ilyen kajákat se szoktam enni, de valahogy itt nehéz lenne megállni, hogy ne egyek belőle. Meg amúgy is ismerem annyira, hogy tudjam legalább a felét ő fogja megenni. Ki is kérem az üdítőt, a popcornt és mellé még kérek egy kis sajtszószt is. Tudom fura lehet, de mennyei a kettő együtt. - Hmm, mikor is? Már emlékszem, amikor valami véres horrora vittél el. Szinte az egész film alatt vagy bújtam vagy a szememet takargattam. – forgattam meg a szemeimet tetetett durcasággal. Viszont ez a huzavona egészen ránk vallott, így szerintem egyikünk se bánta ezt a dolgot. Amikor nem engedte, hogy kifizessem a dolgot, akkor csak sóhajtottam egyet, de nem álltam le veszekedni vele. Segítettem, ha kellett valamiben, és el is indultam vele a megfelelő irányba. Hamarosan pedig el is kezdődik a film. Nem mondom, erre nem számítottam volna, hogy pont egy ilyen filmre visz el. Hirtelen magam sem tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy gondolnom a filmről, amikor vége lett. Amikor pedig a tömeg is elkezdett kifelé áramlani, akkor én is lassan felálltam, visszabújtam a kabátomba és elindultam kifelé, de persze bevártam Bent. - Neked tetszett? – kérdeztem tettem fel egy kérdést, hogy valamivel megtörjem a csendet.
Továbbra is mosollyal az arcomon vonok vállat. Még szép, hogy élvezem. Tudom, hogy ő nem olyan, mint sokan, hogy utálják a meglepetéseket. Azok, amik az étteremben várják, biztos kellemes meglepetések lesznek majd neki. Meg úgy az egész, mikor realizálja, hogy mit próbáltam ma este felidézni, újra játszani. Újra élni. Igen, az újra élni talán jobb szó rá. Örülök, hogy már Cali sem feszeng annyira, mint mikor úgy döntöttünk, hogy újrakezdjük. Már ez is jelent valamit. Tudom, milyen hogyha megjátssza magát, és ez nem az, amit most csinál. Meg hát mi jó származna abból, ha csak színészkedne? Láttam, milyen volt, mikor hosszú idő után újra találkoztunk. És nem akarom többé olyannak látni, annyi már biztos. - Mondjuk van jó oldala is annak a húsz perc ajánlónak és reklámnak a film előtt. Emlékszel, mikor eltűnt a tárcám? Kimászkáltam az utcára, a pénztárhoz kérdezgetni, hogy nem hagytam-e ott, és mindent tűvé tettem? Semmi eredménnyel nyilván. Aztán kérdezted nem-e esett ki, mikor a kabátomat vettem le, mire én, hogy fogalmam sincs, és nem is akartam kutakodni, mert már kezdődött a film. Amint vége lett, akkor pedig ott volt a lábad mögött, mert oda esett. A filmről nem maradtam le, előtte viszont kaptam egy kisebb szívrohamot. Régi szép idők. Szerencsére ilyen azóta sem fordult elő. Pláne, mert most már biztosra megyek, és mindig olyan zsebbe rakom a tárcámat, irataimat, amit be lehet cipzározni, vagy csatolni. - Aranyos voltál, na. Nem egyszer volt, hogy én is megijedtem az ilyen filmek közben. Na nem azért, ami ott történt, hanem mert olyan hirtelen, olyan váratlanul szorította meg Cali a karomat, hogy azt hittem, eltöri. A filmet csendben nézem végig, próbálva feldolgozni, hogy mit is látok a képernyőn. Nagyon szeretem az ilyen filmeket, amiken el tud gondolkozni az ember. Nem egyszer voltam már ilyenen, és ritka volt az olyan, mikor aznap este tudtam aludni. Inkább filóztam vagy magamban, vagy Calival az egészről. - Szerintem eszméletlen volt. De nem igazán tudnám megfogalmazni, hogy mi tetszett benne annyira. Túl sok minden kavarog a fejemben a filmmel kapcsolatban. Imádom az ilyet. Előre figyelmeztetlek, hogy holnap nagyon keményen meg fogjuk ezt beszélni… bár lehet csak én fogok beszélni, mert tudod milyen vagyok, ha belelendülök egy témába. Pláne, ha filmekről van szó. Egyeseknél ez rossz tulajdonságnak számít, másoknál jó. Cali ezt a tulajdonságomat… hm, szerintem fele-fele arányban szereti. Van, mikor szívesen hallgatja, ahogy beleélem magam az ilyesmikbe, máskor viszont, mikor már túlzásokba esek, és tényleg be nem áll a szám, akkor legszívesebben lelőne. Én legalábbis így képzelem el. - Na de készen állsz az este következő állomására? Mondom ezt neki, miután már kiértünk. Újra nyúlok a kezéért, hogy folytathassuk az utunkat. Szerencsére a mozi, meg az étterem nincsenek túl messze egymástól. Próbáltam valami olyan helyet választani, ami nem egy olcsó csárda, de mégsem egy méregdrága túl felső körökbeli étterem, ahol igazából nincs is értelmes kaja. Kellemes személyzet, reális árak, szép kinézet, finom (és sok) kaja, meg úgy az egésznek jó a hangulata. - Na és milyen napod volt egyébként? Kérdezem tőle, miközben sétálunk az étterem felé. Nem kell sokat menni, ahogy mondtam, de nem is egymás mellett vannak.
Kíváncsian pillantottam rá, hogy vajon milyen jóra gondolhat őt, hiszen nem túlzottan rémlett, hogy ő bármennyire is szeretné azt a filmek előtti 20 percet. Ellenben én nagyon is szerettem. Igaz, sokszor már az alatt elfogyott a popcorn vagy éppen más nasi java, de hát megesik. Sose estem ettől kétségbe, maximum kevesebb ropogtatnivaló marad a filmre, vagy éppen arra, hogy kiborítsam, ha éppen olyan filmre vett rá. Meglepett mondjuk, hogy moziba hozott, de nem bántam. Azt csak remélni tudtam, hogy a film nekem is tetszeni fog és nem arra hajazott, hogy bújak hozzá… Amikor viszont meghallom, hogy mire gondol, akkor csak elnevetem magam kicsit talán túl hangosan is, de legalább őszinte a nevetésem, ahogyan a mosolyom is. Talán pontosan olyan, amit már elég régóta nem hallhatott tőlem és még a fejemet is kicsit megráztam. - Nem hiszem, hogy ez számodra annyira kellemes emlék lenne, de legalább emlékezetes maradt. És még szép, hogy emlékszem, hiszen eléggé felforgattál mindent, miközben végig ott volt alattunk. De legalább tanultál a hibádból és most már sokkal jobb helyre teszed el a pénztárcádat. – cukkoltam őt picit, hiszen tényleg emlékezetes is maradt. Még talán a filmnél is jobban, hiszen még az én táskámat is felbolygatta. Pontosan azt, amitől annyira irtóznak a pasik, hiszen egy női táska rejtelmei általában számukra kész rémálom tud lenni. - Csak voltam? Most már nem vagyok az? – biggyesztettem le játékosan az ajkaimat, mintha nem tudnám, hogy miként is értette pontosan. Ahogyan arra is emlékszem, hogy mennyiszer inkább én hoztam Benre a frászt ahelyett, hogy ő is inkább a filmen ijedt volna meg. Megesik az ilyen, de legalább sose lett maradandó sérülése, még akkor se, ha kicsit túl erősen szorítottam meg a karját, hiszen azért annyira gyenge sose voltam. Az edzéseknek meg lett a hatása. Hamarosan pedig kezdődött is a film, a csend könnyedén telepedett ránk és meg se szólaltam a filmvégéig, nem is nagyon tudtam volna, hiszen eléggé érdekesre sikeredett és sok minden átfutott az agyamon közben és utána is. Régóta nem láttam már hasonló alkotást, de hirtelen nem is tudtam, hogy mit is kellene gondolnom róla. - Valahogy ettől tartottam, hogy nem fogok most se menekülni az elől, hogy ne halljam a másnapi beszámolódat. Olyankor mindig olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki túlzottan is lelkesedik valami után és le se lehetne lőni. Csak mondod és mondod. – kuncogtam el magam, mert jól ismertem, hogy olyankor milyen. Ahogyan azt is, hogy legtöbb esetben ilyenkor úgyis csak bólogatni szoktam, mert szóhoz jutni nem nagyon lehet vagy éppen már mindent elmondott, ami a te fejedben is megfordult. – Amúgy jut is eszembe miből gondolod, hogy a holnapi napom is a tiéd lehet? – kérdeztem meg féloldalas mosoly kíséretében, hiszen nagyon is érdekelt, hogy honnan ez a magabiztosság. Tényleg nem volt semmi programon és vele se beszéltünk le semmit se, de attól még nem tudtam megállni, hogy ne csapjak le a szavaira, miközben az ártatlan pillantásom mellé egy igazán cuki mosolyt villantottam. - Ohh, lesz még folytatás is? – pillantottam rá meglepetten, majd sietve húztam fel a kabátom cipzárját, jöhetett sál, sapka és még kesztyűt is húztam, hiszen biztosan most már még hidegebb van kint, mint előtte volt. Ha pedig ezekkel megvoltam, akkor bólintottam, hogy mehetünk. Fogalmam sem volt arról, hogy mit talált ki még, de kíváncsian vártam. Amikor a kezemért nyúlt, akkor hagytam neki, hogy megfogja és pontosan úgy sétáltunk kézen fogva, mint hajdanán. Bár az se mostanában volt, most viszont nagyon is jól esett, még akkor is, ha jelenleg is még ezernyi kétely táncolt mélyen legbelül bennem. - Nem volt semmi extra, inkább kezdem úgy érezni, hogy túlzottan is szabadok a napjain így, hogy az egyetemet is pihenő pályára raktam. – vallottam be óvatosan, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy Ben tudja-e ezt, hogy jelenleg egyetemre se járok még mindig. Majd talán szeptembertől visszatérek. – Edzettem, órát tartottam és azt hiszem mai napon mondhatni ennyiben ki is merült. Neked? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen nem kizárt, hogy neki izgalmasabban telt, mint nekem. Következő pillanatban pedig sikeresen csúszott meg a cipőm az egyik jégfolton, amit nem lehetett látni a hó miatt. Egy kisebb sikoly kiszökkent ajkaim között és sietve kapaszkodtam meg Benben. Azt pedig remélni tudtam, hogy így sikerül talpon maradnom, nem pedig magammal rántanom őt.
Mosoly szökik az arcomra, mikor meghallom a nevetését. Túlzottan is hiányzott már ez az őszinte, szívből jövő nevetése. Jó újra hallani, és remélem, hogy ezt évekig, évtizedekig hallgathatom még. Nem tudom, merre fog minket sodorni az élet, de remélhetőleg ha egy valami, akkor a kapcsolatunk nem fog változni. Túl sokat jelent nekem Cali, és egyszer már volt szerencsétlenségem megtapasztalni, milyen őt elveszteni. Egyszer bőven elég volt. - Te vagy a legaranyosabb huszonöt éves, akit ismerek. Gügyögöm neki, miközben kicsit meg is húzom a pofiját. Tényleg nem vagyok normális, de hát ennek nem kellene meglepőnek lennie. Örülök, hogy én sem vagyok már olyan búval aszott, mint mondjuk tavaly voltam hónapokig. És hogy Cali is már sokkal jobban néz ki így összességében, mint szilveszter előnapján. Nem feszeng már attól, hogyha meg akarom fogni a kezét, és jól el tudok vele szórakozni. Ennél többet nem is igazán kívánhattam volna így az új évre. - És az baj lenne, hogy néha túlpörgök egy-két filmet, vagy videojátékot? Kérdezem tőle mosolyogva. Jutott ki nekem is a komolyságból, habár eddig nem úgy tűntem, mint aki ezt hasznosítani szeretné. Akármennyire is rossz erre gondolni, de a Calival külön töltött idő alatt legalább egy kicsit megkomolyodtam. Nem viccelek el teljesen mindent. De tudom, hogy vele viszont jelen pillanatban megtehetem. Nem akarunk olyan dolgokról beszélni, mint amiről aznap este, hanem csak ki akarunk kapcsolódni, és jót szórakozni egymás társaságában. - A mai est után te magad fogod kérni, hogy találkozzunk. Legalábbis remélhetőleg nem fogok semmit sem elbaltázni, és tényleg egy felejthetetlen estében tudom részesíteni őt. Eddig is olyan jó látni, ahogy önfeledten tud mosolyogni a közelemben. Nem is tudom, hogyan bírtam ki öt hónapig enélkül. Mikor visszakérdez, csak felhúzom a vállaimat, hogy „ki tudja”. Természetesen már előre el van elég sok minden rendezve, szóval ő neki tényleg nem kell semmi mást csinálnia, csak kiélveznie. Bár jelen helyzetben már nekem is. - Hm… készültem az estére. Tudod, feldobtam a sminkemet, kicsíptem magam. Mondom teljes szolidsággal az egészet, persze tudhatja, hogy csak viccelek. Igazából még ma is az este előkészítését szerveztem, és kb ennyiben kimerült a napom. Nemsokára pedig érzem, hogy Cali megpróbál lehúzni a földre, én pedig azon vagyok, hogy visszahúzzam őt egyenesbe. Ez sikerül ugyan, de most meg az én egyensúlyom veszik ki alólam, és zúdulok a hátamra, Cali kezét már elengedve. - Hogy az a... mit meg nem teszek a szerelemért. Morgok még egy kicsit, mielőtt visszaállnék a lábamra, és kicsit megropogtatom a hátamat. - Na jó, el nem tört semmim, annyi biztos. De még egy ilyen mutatványt nem vállalok be, hogy te ne ess el. Inkább essél. Vigyorgok rá, nem gondolva komolyan az egészet persze. Néhány pillanatig még állok ott, de aztán végül benyögöm, hogy mehetünk, és újra megfogom Cali kezét. Szép mutatvány volt az előbbi, de nem erre leszek a legbüszkébb a sportolói karrieremben. Nemsokára pedig odaérünk az étteremhez. - Na, itt is vagyunk. Ránézek még Calira egy pillanatra, de aztán már be is megyek az étterembe. Az asztalunkhoz elvezetnek, és mivel egy tökéletes úriember vagyok, még ki is húzom Cali székét. Mármint nem alóla, hanem neki. Ezt követően leveszem a kabátomat, amit a székemre rakok, és én is leülök. Eléggé elizolálódtunk az emberektől, a sarokba próbáltam helyet foglalni, ablak mellé. Csak úgy, mint legutóbb. Ki tudja, már lehet ennyiből le fog esni Calinak, hogy mit akartam én a mai estével.
Amikor gügyögni kezd és még a pofimat is meghúzza kicsit, akkor csak úgy nézek rá, mint aki tényleg jól van-e. – Kezdjek aggódni, hogy esetleg rossz hatással volt rád a film? – kérdeztem meg tőle szemrebbenés nélkül, majd pár pillanattal később már lábujjhegyen is voltam és a kezem a homlokára siklott, de nem volt lázas, viszont a világért se hagytam volna ki. Amikor viszont megláttam, hogy még mások is néznek minket, akkor csak kicsit széttártam a kezeimet, amolyan ez van stílusban, majd pedig úgy simogattam meg, mintha tényleg nem lennének otthon nála. – Ideje mennünk, mert az emberek kezdenek félni tőled. Kint majd kapsz cukorkát is. – cukkoltam őt tovább és egy ártatlan pillantást széles mosollyal megfűszerezve kapott mellé. Csak ő láthatta ezt a pillantást és a mosolyomat is, majd pedig alig, hogy kiléptünk a moziból ismét elnevettem magam. Régebben is néha szerettük húzni a másikat, zavarba hozni a környezetünket, de szerintem rég nem tettünk hasonlót, mint most. Talán túlzottan is gyerekes tett volt tőlem, de akkor se bírtam kihagyni a dolgot. Attól meg nem féltem, hogy esetleg túlzottan a szívére venné. - Nem, nem baj. Inkább csak akkor baj, amikor nem lehet téged kirángatni belőle és képes vagy egész nap azt nyomni, miközben megannyi dolgot lehetne csinálni helyette. Meg olyankor tényleg olyan imádnivaló vagy, mint egy ötéves. – kivéve akkor, amikor nyolcszor kell már azt is mondani, hogy kihűl a kaja, vagy bármi hasonló dolgot, mert annyira elmerül a játékban. Olyankor azért ki tudott zökkenteni a lelki harmóniából és azt már szerintem ő is tudja, hogy nem mindig jó dolog. Sose fogom neki azt mondani, hogy ne játsszon, vagy zengjen regényeket a filmekről, mert ez is hozzátartozik, de azért én se tudok mindenhez jó arcot vágni. Elég csak olyan hangulatban találnia, amikor kisebb az ingerküszöböm. - Még mindig úgy gondolom, hogy túl magabiztos vagy, így az meg se fordult a fejedben, ha így is lenne, akkor már csak azért se fogom megtenni? – a nézésem pedig fürkésző volt, hiszen ismer, hogy képes lennék csak azért is nemet mondani, mert most annyira magabiztos az egésszel kapcsolatban. – Meg igazából, ha ennyi hónapot kibírtam, akkor pont egy napot ne bírnék ki? – a hangom közönyösnek tűnhetett, de valószínűleg ő is tudta, hogy csak szívni a karom a vérét és nem többről volt szó, mert azok a hónapok… Nem voltak egyszerűek, se kellemesek. Most se volt még minden olyan, mint régen, de boldog voltam. Csak az számított, hogy kezdett szép lassan minden helyre állni közöttünk. - Hmm, a sminkedet? Akkor azt hiszem, hogy jobb lesz a puszikat kerülni. Még a végén elkenődne miattam, vagy valami történne vele. – pontosan annyira gondoltam komolyan a dolgot, mint amennyire ő mondta az egészet. Az utcák is egyre inkább kezdtek kihaltak lenni, hiszen ilyenkor szerintem egyik épeszű se sétálna kint a hidegben. Szerencsére sikerül talpon maradnom, de helyettem végül Ben esik le. Aggódva tekintek rá, de szemmel láthatóan semmi baja nincs. - Mindig is tudtam, hogy igazi gáláns lovag vagy, de ne félj, majd legközelebb, ha esnék, akkor keresek valami lovagot, aki bevállalná szintén helyettem. – nyújtottam ki rá a nyelvemet szórakozottan, majd megigazítottam a sapimat is. Hamarosan pedig is meg is érkeztünk a következő állomásunkhoz. - Étterem? Úgy érzed, hogy rám férne még néhány kiló? – sandítottam rá, hiszen előbb popcorn, most meg ez. Követtem őt, majd pedig amikor kihúzta nekem a széket, akkor megköszöntem, de előtte azért kibújtam a kabátomból, amit a pincér könnyedén akasztott fel a fogasra. - Igazán hangulatos hely. Jártál már itt korábban is? – kíváncsiskodtam, miközben az étlapra vártunk, ha pedig megérkezett, akkor sietve kezdtem el átfutni az ajánlatott, hogy minél hamarabb sikerüljön választanom és ne rám kelljen megint várni, mint általában.
- Cukor, jee. Játszom tovább az agyilag rokkantat, még a kezeimmel is besegítek, hogy tényleg örülök ennek a hírnek. Hozzá vagyok már ahhoz szokva, hogy hülyének néznek engem, és valamennyire Cali is biztos megszokta már. Mégiscsak együtt voltunk másfél évig, és nem egyszer kaptunk már olyan pillantásokat, akik kérdőre vonták a józan eszünket. De igazából sosem tudott meghatni a többi ember reakciója ezekre. Kicsi a város, de sokan lakják, szóval lehet többé nem is fogom látni őket. - Jól van na, néha nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Számomra ez jelenti azt. Bár azt felesleges lenne mondanom, hogy nem volt olyan, mikor tényleg nagyon belerázódtam, és a külvilág kb megszűnt létezni. Nem egyszer volt, hogy Calit is kihoztam a sodrából emiatt. Egyszer volt olyan példa, mikor szándékosan csináltam, akkor is csak kíváncsi voltam, hogy milyen hamar sikerül felhúznom vele. Na de tényleg ritka az ilyen eset, általában képes vagyok másra is odafigyelni. - Akkor én mennék el hozzád. Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz tőlem. Akirával mégsem beszélhetem meg a filmet. Elég egyirányú lenne. Szerintem előbb nyalná össze az arcomat, mintsem végighallgatna. Bár ki tudja, lehet te is. Cukkolom őt tovább, arcomról pedig szinte letörölni sem lehet a konstans mosolygást. - Ó, képes vagyok ezt az áldozatot meghozni érted, drágám - azzal együtt pedig már oda is hajoltam hozzá teljesen váratlanul, hogy egy csókot lopjak tőle. - Látod? Szeretem az ilyesfajta esti sétákat. Az ok erre egyszerű, hogy nincs annyi ember, és ebből kifolyólag nincs tömegnyomor. Oké, nyilván télen nem a legszerencsésebb a mínusz negyven fokban kint mászkálni, de ez most mellékes. Most mondjuk nincs annyi, de olyan húsz szerintem igen. Nyáron sincs itt Alaszkában sokkal melegebb, de akkor legalább nem csúszósak az utak, és nyugodtabban el lehet menni akár valahova túrázni is. - Hm, nem is tudom… szerintem igen. Szövegelésemkor játékosan rátettem a hasára a kezemet, mintha csak meg akarnám nézni, maradt-e hely benne. Aztán pedig nemsoká már helyet is foglalunk. Az a popcorn engem speciel csak még éhesebbé tett. - Egyszer-kétszer beültünk már ide Alice-szel, de igazából ennyi. Szerintem jó hely, ez alatt a néhány alkalom alatt egészen megkedveltem. Na de válassz valamit! Mikor elhozhattam volna Calit ide, akkorra meg már kicsit megromlott a viszonyunk, rá néhány napra meg jött az egész szakításos mizéria. Nem baj az, jobb később, mint soha, most pedig eljött az ideje, hogy pótoljuk. Belebújom magam az étlapba, és hamar kiválasztok magamnak valamit. Rendkívül tésztás vagyok, szóval sokat nem is kellett keresgélnem, egyből ahhoz a részhez lapoztam. Le is tettem magam elé a bezárt étlapot, és aztán vártam, hogy Cali is így tegyen. Mikor ő is így tesz, akkor látom csak meg a nyakában függő ékszert. Hirtelen nem tudom, mit reagáljak rá. Meglep, hogy megvan még neki, az pláne, hogy viseli is. Eddig is rajta volt mindig, vagy csak én voltam vak? Mondjuk nem éppen arra a tájra figyeltem, az is való igaz. Nem mintha most így lett volna, csak hát basszus, ő vett fel kivágott felsőt. - Nem is tudtam, hogy megtartottad. Bökök a nyaklánc felé, amit múlt karácsonykor kapott még tőlem. Elképesztően jól esik, hogy nála van még, és nem dobta valahova félre, mikor/miután szakítottunk. Mondjuk én sem dobtam ki egy cuccot sem, amit ő vett nekem, pedig ki tudja, lehet könnyebb lett volna túllépnem rajta. De örülök, hogy nem tettem. Nemsokára megjön a pincér is, hogy kikérje a rendelésünket. Én magamnak kikérem a bolognai spagettit, és megvárom, míg Cali is elmondja a rendelését. Mikor kérdezi, kérünk-e valami innivalót, akkor rákérdezek Calinál, hogy akar-e valamit, bort, pezsgőt, vagy csak valami üdítőt. Teljesen rábízom, mert nekem aztán mindegy, hogy közösen iszunk valamit, vagy külön-külön. Amint a pincér elmegy, egy kis ideje foglalkoztató kérdést szegezek Calihoz. Nem számonkérés szempontjából, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. - Végig az albérletben laktál, mióta mi… tudod.
- Szóval számodra az jelenti a kikapcsolódást. Hmm, most már tudom, hogy van olyan, amivel még én se szállhatok versenybe, mert tuti vereség lenne a vége. – szólaltam meg könnyedén és a következő pillanatban már az arcom hasonlított a csalódott kisgyerekek arcához. Persze, ezt se gondoltam komolyan, vagyis nem teljesen, mert azért volt olyan pillanat, amikor nagyon is utáltam azt, hogy ennyire képes megfeledkezni a külvilágról és meg se hallja azt, amit mondok neki. Szerencsére sose volt nagyobb vita belőle, de azért volt arra már példa, hogy kicsit összekaptunk. - Szerinted bejutnál az ajtómon? Kint is kényelmes, meg a szomszédok is biztosan szívesen elhallgatnának téged. – kuncogtam el magam, mert képzelem, hogy micsoda pletykálkodás lenne utána vagy éppen miként küldenék el őt a búsba a szomszédok, mert nem tudja befogni. – Lehet, hogy akkor nem ártana előbb megnevelned őt kicsit, vagy valld csak be, hogy nem is bánod, hogy agyon puszilgat. – mosoly pedig továbbra is ott bujkált az arcomon. - Igazán, képe… - de már nem bírtam befejezni, hiszen a következő pillanatban könnyedén fojtotta belém a szót. Jól esett a csókja és viszonzásra is lelt, hiszen nagyon is hiányzott ez már. A gyomrom könnyedén rándult görcsbe, pontosan úgy, ahogyan a kapcsolatunk kezdetén minden egyes alkalommal, amikor láttam őt vagy éppen ajkainak a játékával ajándékozott meg. – Nem, nem látom. – mellé még a fejemet is megráztam, mintha csak arra akarnám rávenni őt, hogy megismételje a korábbi tettét, ha magától nem mozdult volna meg, akkor a kabátjánál fogva kicsit közelebb húztam magamhoz őt és hagytam, hogy rövid időre ismét elveszek ajkaink játékában. - Hééé, hess-hess! – játékosan elhessegettem a kezét, legalábbis megpróbáltam, ha hagyta. Nem az volt a gond, amiért odacsúszott a keze, sokkal inkább az, ami hirtelen ismét eszembe jutott tavaly ellőttel kapcsolatban és most nem akartam hagyni, hogy árnyékot vessen erre az estére. Ahhoz túlzottan is jól éreztem magam. - Ohh, ezek szerint nem én leszek az első nő, akit elhoztál ide. Jó ezt tudni. – sandítottam ki az étlap mögül, majd ismést eltűntem a soha véget nem érő ételek felsorolásában. Nem volt valami egyszerű választani, hiszen miért is lenne az? Túl sok olyan volt, ami tetszett és mindegyikből ennék egy kicsit. Valahogy még a gyomorrontás se érdekelt ebben a percben. S ezt a világtudtára is adta a pocim, amikor alig hallhatóan meg is mordult. Teljesen elveszek a gondolataimban, amíg meg nem szólal. Kissé érthetetlenül pillantok rá, de aztán leesik, hogy mire gondol, amikor a nyakláncom felé bök. Egy aprót alsó ajkamba harapok zavaromban. - Miért ne tartottam volna meg? Ajándék volt egy számomra fontos embertől. – feleltem végül teljesen őszintén. Az más kérdés volt, hogy nem hordtam egészen sokáig, mert képtelen voltam rá, de egyáltalán nem bántam azt meg, hogy megtartottam és nem dobta ki. Igazából semmit se dobtam ki, a legtöbb közös dolgot is egy doboztam őriztem, mert képtelen lettem volna bámulni a lakásban azokat, amikor minden annyira pocsék volt közöttünk. Amikor megérkezik a pincér, akkor könnyedén adom le én is a rendelésemet. Természetesen most se maradhat el a leves, így egy erőleves mellett döntöttem most. A kinti hideg után biztosan jót fog tenni, a másodikra meg szilvás-baconos húsit rendeltem valamilyen mártással. Ha már egyszer ilyen helyre jöttünk, akkor gondoltam ne annyira szokványos ételt válasszak már. Ben választását amint meghallom széles mosoly kúszik arcomra, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire imádja. Italnál a bor mellett döntött, de ezen belül inkább a fiúkra hagyom, hogy mi illene az ételhez. Ebben sose voltam jó. - Igen, mert hova mehettem volna? Bár elég sok időt töltöttem az edzőteremben is. – Sokszor zárás után is ott maradtam. – Miért? – pillantottam rá kérdőn, hiszen nagyon is érdekelt, hogy miért foglakoztatta ez őt annyira.
- Mea culpa, rosszul fogalmaztam. Számomra ez is a kikapcsolódást jelenti. De biztos vagyok benne, hogy találnál rá módot, hogy felkeltsd a figyelmemet. Lehet itt bármire gondolni ez alatt. A legegyszerűbb az, hogy bemászik elém, és kikapcsolja a tévét, vagy a konzolt. Azzal valószínűleg érteni fogom a célzást. Ilyesmi miatt nem kezdenék vitába, mert teljesen felesleges lenne. Neki lenne igaza, és alaptalanul pedig hülyeség lenne felkapni a vizet. Mondjuk el tudok képzelni olyan szcenáriót, mikor kiborulna a bili egy ilyen miatt. Olyan pontszámot szerzek, amit még nem, és nagyon érzem a játékot, erre ha kinyomná, és a játék sem mentené el… Ha ilyesmi megtörténne, és látná, hogy szarul érintett, még lehet el is kezdene engesztelni. Függ attól, hogy azelőtt én mennyire idegesítettem fel az oda nem figyelésemmel. - Szóval nem engednél be? Na szép. Jól van, Cali Rhine. Ezt megjegyeztem. Hümmögök még egyet, játszott sértettséggel. Elég fura lenne, ha ezt tényleg megcsinálná, és nem is igazán tudnék a helyzettel mit kezdeni. De nem is így ismerem őt, aki ezt bejátszaná. Vagy talán pusztán azért, hogy hecceljen engem, és nézze, meddig bírom. Mikor pedig már feladnám, és elmennék, akkor invitálna be. Na ezt könnyebben el tudom képzelni. Felhúzom a szemöldököm, mikor az áldozatomat nem értékeli eléggé. Pedig én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy bizonyítsak, de látszólag kevésnek bizonyultam. Újra képes lettem volna megismételni a tettemet, de mire ide eljutottam volna, ő rántott közelebb magához a kabátomnál fogva. Ezt a csókot már jobban elhúztam, mint az előzőt, és közben magamhoz is öleltem őt. Imádom, hogy milyen kis akaratos most. - Kikérem magamnak, mert Alice-t sem én hoztam el ide, ő hozott el engem! Nem vagyok az a nagy étterembe járós fajta egyébként sem. Pláne nem egyedül. Ha nagyon be akarok kapni valamit, akkor inkább valami gyorskajáldát választok. Legyen akármennyire egészségtelen is. Ritkán szoktam ehhez folyamodni, inkább annak vagyok a híve, hogy főzök otthon. Vagy talán rendelek egy-egy pizzát. - Nem tudom… gondolom valamivel egyszerűbb lett volna a megbékélés is, ha megszabadulsz tőle. De ezek szerint te is vágytál valamilyen szinten… nos, erre. Cáfoljon meg, ha nincs igazam. Könnyen meglehet, hogy teljesen más okokból tartotta meg. De szerintem van abban is igazság, amit én mondtam az imént. Nem hiszem, hogy csak amolyan mementóként tartotta volna meg. Valamint az is lehetséges, hogy ugyan ő is akarta az újrakezdést, csak nem akarta magának bevallani. - Nem tudom, hotelben, motelben, vagy akár az egyetemen is. Nincs különlegesebb oka egyébként a kérdésemnek, csak kíváncsi voltam. Vonom meg a vállamat a mondandóm befejeztével. - Csak mert én jó ideig rá sem bírtam nézni a házamra. Az is megfordult sokszor a fejemben, hogy eladom. Sosem sikerült rávennem magamat. Túl sok minden kötött hozzá, jó és rossz emlékek egyaránt. De jó ideig nem laktam ott, mert nem bírtam elviselni azt a folyamatos ürességet, ami a hazajöveteleimkor fogadott. Mióta megvan Akira, azóta már én is visszaköltöztem oda. És mióta pedig Calival újrakezdtük, azóta pedig még inkább jó érzés visszatérni oda. Nem kell most már arra hajtanom, hogy elfelejtsem őt, mert ahogy mondtam, túl sok emléket őrzött az a ház. Remélhetőleg előbb vagy utóbb ő is vissza fog majd költözni hozzám, de hogy erre mikor fog sor kerülni... na azt nem tudom. Nézegetek körbe-körbe, miközben várom a rendelésünk megérkezését, aztán pedig egyik személyzeti tag tekintetét kapom el. Értem én, hogy mit akar. - Na, de ha megbocsátasz egy pillanatra, kimegyek a mosdóba. Tudod, a sminkemet rendbe rakni, amit galád módon rontottál el. Mosolygok Calira, aztán megfogom a kezét, és a kézfejére nyomok egy csókot, amit követően felállok, és elindulok. Eltűnök hamar Cali látóköréből. A mosdó előtt találkozok is a személyzeti taggal, aki odaadja nekem a csokrot. Anno kisebbet kapott tőlem, de hát étterem tekintetében sem ilyesfajta helyen voltunk. Kicsit nagyobban játszok. Na meg akkor a mozi előtt adtam oda neki azt az egy szálat. Nem vittem túlzásba, annyi már biztos. Nemsokára pedig már meg is indulok vissza hozzá, mindkét kezem hátam mögött pihentetem. Amúgy sem ritka, hogy így szoktam járni, szóval ebben sem lehet semmi kivetnivalója. Odaérve pedig átnyújtom Calinak a csokrot. - Remélem, jó lesz. Mosolygok le rá, miközben várom, hogy valamiképpen lereagálja ezt az egészet. Tudom, mennyire szereti ezeket a virágokat, szóval inkább a pozitív fajtára számítok, semmint a negatívra.
Bólintottam egyet, hiszen biztosan találnék rá módot, de az már más kérdés, hogy valószínűleg teljesen más jutna eszünkbe ilyen téren. Nem hiszem, hogy olyat tennék, ami annyira a kedvére lenne. Sőt, ha még el is kezdene veszekedni, akkor se biztos, hogy annyira kedveset kapna tőlem. Tudok igazán harcias lenni ilyen téren is és nem pont az ordítozása vagy éppen a szavai hatnának meg, ha egy célon túl lőtt. De szerintem ő se akarna engem felbosszantani annyira, hogy annak csúnya vége legyen. - Tudod, pasik és kutyák nem jöhetnek be, egy szabályt már megszegtem, még egyet nem szegnék. – a huncut mosoly pedig ott bujkált az arcomon. – De soha ne mond, hogy soha. Lehet egyszer bejutást nyernél oda is. – cukkoltam őt tovább, hiszen jó érzés volt szórakozni vele. Tudtam jól, hogy nincs még minden rendben, de most nem akartam gondolni a sok zűrzavarra, ami még körbe vett minket vagy a múltunk árnyaira. Most csak egyszerűen ki akartam kapcsolódni és jól érezni magam. Aztán majd jöhet a többi, szépen lassan és sorjában. Eddig se siettünk el semmit se, nem hiszem, hogy most kezdenénk el kapkodni. Mosolyogva hallgatom a „szabadkozását”, és meg se próbálom véka alá rejteni, hogy mennyire jól szórakozom azon, ahogyan menteni próbálja a dolgokat. Kezdem úgy érezni, hogy a kisördög lett belőlem részben ma estére nézve. Szegényt állandóan heccelem vagy csak húzom őt, de még egész jól viseli. Lehet ennek ellenére se ártana kicsit visszább vennem, mert a végén még meg fog enni érte. – Szóval a tesód mutatta igazából ezt a helyet. Azt kell mondanom, hogy legalább jó helyet mutatott. Barátságosak itt és remek illatok terjengnek is. – nem volt gúny, se játékosság a hangomban. Tényleg úgy gondoltam, hogy remek helyről van szó. Legalábbis az eddig látottak alapján igazán tetszett. Csak remélni tudtam, hogy az étel is finom lesz és nem ehetetlen. - Ohhh, erre gondolsz. Nos, nem hordtam, sokáig egy dobozka legalján pihent, mert ahogyan te is mondod nem volt könnyű viselni. Olyan volt, minta egy mázsás súlyt cipeltem volna, de azóta sok minden elkezdett megváltozni és múltkor a kezembe akadtam. – vallottam be. Nem dobtam volna ki, erre ő is rájöhetett a szavaimból, de most már azt is tudta, hogy nem viseltem mindig. Hosszú hónapokig nem lógott semmi se a nyakamba és most se volt rajtam minden nap. Főleg akkor nem, amikor edzéseket tartottam. Nem szerettem olyankor semmilyen ékszert se viselni. - Egyetemen? Nos, az még viccnek is rossz lett volna, mert akkor tuti egymásba botlunk és abban az időszakban arra vágytam a legkevésbé. – bukott ki belőlem habozás nélkül. Szerintem ezt ő is teljesen megértette, másrészt meg fontosnak találtam az őszinteséget is, így miért kellene titkolni azt, hogy mi volt hónapokkal ezelőtt? - Akkor gondolom te viszont ott kötöttél ki, de szemmel láthatóan már egészen jól megbékéltél a házaddal is, nem? - kíváncsiskodtam kicsit, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy igazam van-e vagy nincs. Nem túlzottan jártam utána annak, hogy merre él mostanában. Egyszerűen csak erre tudtam következtetni abból, ahogyan beszélt a helyzetről és nem tűnt olyannak, mintha még most is fennállnának azok a dolgok. - Én? Galád módon? Tudod, inkább nekem kellene aggódnom, hogy kevesebbszer igazgatom a sminkem csaj létemre, mint te. – bolondoztam el megint, amikor viszont a kezemre adott egy csókot, akkor csak elmosolyodtam. Aztán pedig türelmesen vártam arra, hogy előkerüljön. Fogalmam sem volt arról, hogy miben sántikál, de volt egy olyan sejtésem, hogy valamire készül megint. Amikor pedig megjelent ismét az asztalunknál, akkor kíváncsian fordultam felé és hamarosan jött az újabb meglepetés. Meglepettség könnyedén ült ki az arcomra, ahogyan a boldogság is. Még pár pillanat erejéig a szám elé is kaptam a kezemet, majd hamarosan már a nyakában kötöttem ki. – Köszönöm! – s nyomtam egy puszit az arcára. Gyönyörű volt a virág és láthatta, hogy tényleg elnyerte a tetszésemet, mire pedig ismét leültünk addigra még egy vázát is hozott az egyik pincér. Megköszöntem neki sugárzó tekintettel. - Tudod, ez kezd emlékeztetni valamire. Maximum a sorrendben van egy kis eltérés… - közben pedig őt fürkészem, mintha csak azt akarnám megfejteni, hogy jól gondolom-e vagy nem.
- Tudom, milyen rossz kislány vagy te, szerintem nem okozna gondot még egy szabály megszegése. Mondom mosolyogva. De amúgy tényleg nem mindegy ilyen szempontból? Ha már egyet megszegett, most hova az a másik még? Meg hát szerintem azt a „nem hozhatsz fiút a lakásba” szabály nem olyan értelemben értendő, hogy nem mehetek át hozzá néhány órára beszélgetni. Na mindegy is. - Hm… a végén még lehet a törzshelyünk lesz, ha nem csak az illatok, de az ízek is kedvedre valóak lesznek. Nem voltam ugyan sokat itt, de ennyi idő alatt könnyen levettek a lábamról. A törzshelyes dolgot viszont nem gondolom végtelenül komolyan. Ahogy említettem, nem vagyok egy étterembe járós fajta, inkább otthon szoktam főzni valamit, vagy… a lényeg, hogy a házi koszt az sokkal olcsóbb, és jobb is, mivel azt rakok ott bele pluszba, amit csak akarok. - Nos… rendkívül örülök, hogy nem dobtad ki. Jól áll neked. Meg hát első egyedüli, közös karácsonyunk volt, és már ez az egész esemény kellemes emlékeket idéz fel. Hát még ha arra a nyakláncra pillantok. Emlékszem arra, hogy ott karácsony környékén mennyire problémamentesek voltak a hétköznapjaink, és szinte minden gond elillant. Aztán jött az új év, új bonyodalmakkal. Most pedig ismét újabb évben vagyunk, remélhetőleg kevesebb bonyodalommal, több boldogsággal. Csak bólintok arra, amit mond. Értem én, jobban, mint hiszi. Bennem egyszerre élt mindkét érzés. Örültem volna, ha látom, de valószínűleg csak még jobban fájt volna, mert tudtam volna, hogy ő már nem lehet az enyém. Szerencsére végül úgy néz ki, máshogy alakulnak a dolgok. Reméljük ezen a vonalon sikerül maradnunk. - Most otthon, igen. Ahogy anno mondtad, nem a rosszakra kell emlékezni, amik ott történtek, hanem a boldog pillanatokra. És azokból is volt bőven. Na meg látva Akirát, meg amilyen barom tud lenni husky létére, nem is igazán van lehetőségem ilyeneken filozofálni. Imádom ezt a kutyát, kétség kívül. És azt is tudom, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Szükségünk volt a másikra a nehéz időszakainkban, most meg kutya bajunk sincs – nem szóviccnek szántam. - Jó, de hát neked nincs is rá szükséged. Nekem meg… Húzom félre a számat, és végig is mutatok magamon, de aztán elmosolyodok, és folytatom az utamat a „mosdó” felé. Visszaérve látom rajta a hirtelen meglepettséget, amit szinte egyből fel is vált a boldogság. Olyan jó így látni. Nagyon rég volt már, hogy ilyen boldognak láttam volna őt, mint most. Valószínűleg az is nagyon jót tett neki, hogy múltkor beszéltünk a másfél évvel ezelőtti dolgokról. Ölelését viszonzom, arcomon pedig mosoly virít. - Hát igen, de ezek a kis részletek, amikben eltér, még így is nagy hatást képesek kifejteni, nem? Nem is kell válaszolnod, látom a szemeden, és a mosolyodon, hogy jól csinálom, amit csinálok. Ez volt a célom, hogy őt boldoggá tegyem. És eddig jó úton haladok, annyi biztos. A bort is nemsokára kihozzák, és már öntené is ki a pincér, de inkább felteszem a kezem, és mondom, hogy majd én csinálom. Majd pedig így is teszek, amit követően visszaülök a székre. - Elhinni nem tudod, milyen jó ezt az őszinte mosolyodat látni. Nagyon hiányzott már. Egészségünkre! Majd pedig koccintásra emelem a poharamat, és ha koccannak is az üvegek, akkor azt követően már kortyolok is bele a borba. Jobban szeretem a fehérbort, mint a vöröset, de most még is az utóbbit választottam. Igazából egyikkel sincs bajom, ahogy Calinak sem. Legalábbis legutóbbi tudomásom szerint. Meg ha baj lett volna, már akkor szól, mikor kérem az üveget.
- Szerintem összekeversz valakivel, mert nem vagyok túl nagy szabályszegő. – pillantottam rá komolyan, hiszen ez volt az igazság. Lehet régebben, fiatalabb koromban könnyedebben vettem az ilyen dolgokat, de mostanában azért megváltozott az életem, vele együtt pedig én is komolyabb lettem. Másrészt meg egyelőre nem óhajtottam otthagyni az albérletemet, így annak se örülnék, ha kiraknának onnan, mert képtelen voltam jó kislány lenni. Az újabb szavain könnyedén nevettem el magam. - Pont olyannak ismertelek meg, aki túl gyakran szeretne ilyen helyekre járni. – feleltem játékosan, hiszen annyira már ismertem őt, hogy tudjam jobban rajong az otthoni kajáért. Na, meg az olcsóbb is és szerintem egyikünk se nyert titokban a lottón vagy nagyon jól titkolja. Meg amúgy se vágytam én se arra, hogy állandóan ilyen helyeken egyek. Akkor már a különlegességét is elveszíteni. - Köszönöm, de azért tudod olyan, mintha kicsit a saját egódat simogatnád azzal, hogy jól választottál. – feleltem neki játékosan, hiszen régen se volt ritka az, hogy a vérét szívtam. És most miért tennék másképpen? Meg amúgy is azt mondtuk, hogy őszinték leszünk egymással és most ez jött. Nem lehet mindig mindenki cuki és igazán aranyos. Én se vagyok már az, ahhoz túl sok minden történt az itt létünk alatt. - Tényleg egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy megtalálta a zsák a foltját. Minél többet hallok, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy jobb lakótársra cseréltél. – érezhette, hogy csak szórakozom most is, de azért volt benne valami. Eléggé közel állt hozzá a kutyája, illetve személyiségben is kicsit hasonlítottak az eddig látottak és hallottaknak alapján. – Egyébiránt örülök annak, ha az egykori szavaim célt értek. Még ha nem is egyből. – Valószínűleg ha már akkor sikerül kicsit jobban belegondolni abba, amit ezzel kapcsolatban mondtam, akkor lehet hogy most nem ott tartanánk, ahol tartunk, hanem teljesen máshol. - Vigyázz, még a féltékeny leszek, hogy valaki más miatt akarod ennyire csinosítani magad. – szavaim mellé pedig még egy huncut mosollyal is megajándékoztam őt. Sejtettem, hogy készül valamire, de fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat a fejében. Hamarosan viszont fényderült a titokra is. - Héé, azért ne bízd el magad. – kicsit még a fejemet is megráztam. Tény, hogy tényleg remekül csinálta, hiszen az első randinkra emlékeztetett, vagyis az első komolyabbra. Mosolyt pedig le se lehetett vakarni az arcomról. Pár pillanattal később pedig még egy vázát is kaptam, hogy beletehessem a virágot. Sugárzó tekintettel köszöntem meg a pincérnek a figyelmességét. - Lassan lehet aggódhatnak a pincérek, hogy elveszed a munkájukat. – cukkoltam őt továbbra is, hiszen miért ne tenném. Amikor viszont kitöltötte a bort, akkor könnyedén emeltem koccintásra a poharat. A poharak csilingelő hangja rövid időre betöltötte a teret, ahogyan egymásnak koccant a két üvegpohár. - És még tartogatsz meglepetést, vagy ne legyek telhetetlen? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben meg is érkezett a levesem. Sietve köszöntem meg, majd óvatosan neki is láttam az evésnek, hogy mire a második kész, addigra végezzek a levessel.
Inkább nem reagálok arra már semmit, amit válaszol, mert a beszédem szövegéből könnyedén kivehető volt szerintem, hogy csak szórakozok vele. No lám, úgy néz ki, hogy nem csak engem hagyott el anno, hanem a humorérzékét is. Egy részét legalábbis, mert a legtöbb megszólalásomból rendesen le tudja szűrni, hogy csak szórakozok vele. Most viszont úgy néz ki, célt tévesztettem. Ó, mindegy is, ez még nem fogja elrontani az estét, miért is tenné? - Ki tudja, lehet az alatt a néhány hónap alatt átszoktam ezekre a helyekre. Válaszolok hasonló játékossággal, mint amivel ő tette a megjegyzését, és közben még rá is játszok, hogy kicsit szétteszem a kezeimet. De nem, tényleg nem járok többet étterembe, mint anno mondjuk egy-két éve. Gyerekkorom óta házi koszton élek, még szép, hogy azokat jobban is szeretem. - Nos… te sem tudod azt mondani, hogy rosszul választottam, hát én miért tegyem? Válaszolom neki vigyorogva. Nem bántam meg egy pillanatra sem, hogy megvettem ezt a nyakláncot. Nem volt olcsó egyáltalán, de ez a másik dolog, ami a legkevésbé sem tud érdekelni. Egyszerre volt szülinapja, és karácsony is, méghozzá az első közös, ahol csak mi voltunk és senki más. Azt akartam, hogy emlékezetes maradjon. Szerintem ez sikerült. - Hát… valóban, annyiból jobb, hogy nem eszik annyit. Vonom meg a vállamat ártatlanul, de aztán hamar elmosolyodok. Ha most máshol lennénk, tuti hozzám vágna valamit, amit meg is értenék. Tudja jól, hogy imádok csipkelődni vele, ebből kifolyólag pedig azt is, hogy nem gondolom komolyan. Végül pedig a házban történtekről is igaza volt. Igaz, jobb lett volna, ha hamarabb elfogadom azt, amit mondott még akkoriban. Akkor lehet nem is szakítottunk volna. De igazából úgy vagyok vele, hogy akármennyire is nehéz volt az azt követő időszak, hogy jól tettük. Mármint azt, hogy szüneteltettük a kapcsolatunkat. Én is sok mindenre rájöttem mindez idő alatt, és aszerint változtattam magamon, mégis megtartva a régi énemet. Nehezen tudok visszaemlékezni arra, hogy mikor láttam legutoljára ennyire boldognak Calit, mint most. És ez az egész gondolat… nos, elég szomorú. Talán pont az az első karácsonyunk volt az. Arra a kis időre megszűntek a gondok, ami az új év kezdetével folytatódtak. - Na szép, ennyi minden szépet megcsinálok, te meg még többet akarsz. Tényleg telhetetlen vagy. A válaszodra reagálván pedig: meglátjuk. Válaszolom neki mosolyogva. Igazság szerint egyéb ilyesmi meglepetésre nem gondoltam túlzottan, mint az előbbiek, amik az első randinkra emlékeztetnek minket. Nagyon pedig nem akarok előrehaladni sem, hiszen fogalmam sincs, hogy fog az este alakulni. Én nem kértem semmi előételt, én kapásból a főételre pályáztam. Calinak a levesét kihozzák, jó étvágyat kívánok neki hozzá, de tudom, hogy az enyémre még várni kell egy keveset. - Gondolkoztam azon, hogy visszamenjek sportolni. De szeretném kikérni a te véleményedet is. Szerintem tudja jól, hogy az extrém sportokra gondolok. Én pedig azzal vagyok tisztában, hogy néha mennyire nem vágott jó arcot hozzá, mert félt, hogy egyszer nagyon durván meg fogok sérülni. Szerencsére ilyen csak ritkán fordult elő, akkor is egy lábtöréssel – vagy ilyesmik – megúsztam. De van munkám jelenleg is, egyáltalán nem fizet rosszul, és ha Cali úgy vélekedik róla, hogy ne folytassam – mármint egyáltalán -, akkor úgy lesz. Akármennyire is szeretem ezeket a sportokat, Cali fontosabb ennél. És igen, képes lennék lemondani róluk, ha ettől Cali jobban érezné magát.
- Tudod, ezt nehezen tudom elhinni. Azért ennyire senki se változik meg, ide vagy oda pár hónap. – feleltem most már kicsit komolyabban, hiszen tényleg nem gondoltam volna azt, hogy ennyire képes lenne kifordulni önmagából. Ha így lenne, akkor már szerintem régebb óta feltűnt volna, így mindegy is volt ez a téma. Inkább elengedtem, mert nem akartam azt se, hogy rossz irányt vegyen esetleg idővel a beszélgetés. - Mert így túl nagyképűen hangzik, meg mi van akkor, ha én remek füllentő vagyok és csak azért mondtam, hogy ne bántsalak meg? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen ha akartam, akkor igazán remek hazudozó tudtam lenni és még a kapcsolatunk hajdanánk volt, hogy neki is füllentettem apróságokról és fel se tűnt neki. Szóval nem hiszem, hogy félteni kellene. - Vigyázz, még a végén megszalad a kés, vagy éppen a villa. – feleltem a lehető legártatlanabb ábrázatomat. Főleg, ha néha felém vándorol a keze, hogy megfogja a kezemet. Itt még se vághatok hozzá semmit se, de az asztal is akár véletlen megbillenthet, és a bor… Ohh, tudom, hogy csak csipkelődni akar, de azt is tudja, hogy sose hagynám viszonzatlanul ezt az egész dolgot. Persze én nem mindig a szavak erejét használnám. Az se volt ritka pillanat, amikor egy ügyes fogással fektettem két vállra. Megesik, ha az ember párja harcos. Nem gondoltam komolyan azt, hogy lesz-e még folytatása az estének, mármint még több meglepetés, hiszen már ennyi is elég volt, de a korábbi kis csipkelődéséért vétek lett volna kihagyni ezt. Sose hittem volna, hogy egyszer megpróbálja az első igazi randinkat újraélni, hiszen nem lehetett könnyű megszervezni. Meg ki tudja, hogy miként fog véget érni ez az este. Azt már megtanultam, hogy olyan úgyse létezik, hogy minden tökéletes, mert akkor valaminek történnie kell, ami miatt minden megrepedt és rossz irányt vesz. Legalábbis az elmúlt időszak egészen jól alátámasztotta ezt. Megköszönöm, amikor jó étvágyat kíván és lassan neki is látok a levesnek, hiszen forró és nem is egyszer kell megfújnom. Nem akarom a nem létező szőrszálaimat leégetni a nyelvemen, vagy éppen a torkomon. Amikor viszont szóba hozza a sportot, akkor majdnem félrenyelek, de szerencsére nem történik semmi baj. Pár pillanat erejéig habozok, mint aki csak az ételt rágja, hiszen ott voltak a zöldségek, a tészta és hús is a levesben. - Miért érdekel, hogy mit gondolok? Régen is simán űzted, akár tetszett, akár nem. – nem elleneztem sose azt, hogy extrém sportoljon, maximum néha egy-egy dolgot azon belül, de mintha a falnak beszéltem volna. Míg a válaszára vártam folytattam az evést, majd megköszörültem a torkomat. – Mármint tudod, hogy nem rajongok azért, hogy az életed kockáztatod és szerintem mások se örülnek neki, de a te életed, nem szabhatom meg, hogy mit tegyél és mit nem. Nem vagyok az anyád, se a testvéred, hogy megfosszalak attól, ami örömet okoz. – meg még nem is tartunk ott a kapcsolatunkban se, de ezt inkább megtartottam magamnak. Nem biztos, hogy ilyen mondandó után még megmaradna a vidámság az estével kapcsolatban. Bár talán már most is kezd kicsit elillanni. Magam sem tudom. Tudom, hogy milyen veszélyesen élni, hiszen harcos vagyok, de én mások védelmében kockáztatok, míg ő?
- Ennyire? Láttam én már drasztikusabb változásokat is néhány hónap leforgása alatt, minthogy valaki a házi kosztról átszokik az éttermi kajára. Mondjuk azokban az esetekben volt összefüggés is a változás és az ezt kiváltó ok miatt, míg ebben az esetben… az, hogy szakítottunk, nem igazán eredményezi azt, hogy átváltok a drágább dolgokra, mert azért nem kell nagy ész, hogy belássuk az árbeli különbséget hosszú távon. Na de nem is értem, hogy miért kell ezt most olyan komolyan venni. Nyilvánvaló volt, hogy csak viccelődtem. - Na szép. Szóval azt akarod mondani, hogy a semmiért tettem ki a szívemet-lelkemet ennek az estének a megszervezéséért? Szívemre teszem a kezemet, ahogy a megsértődött arcomat előveszem. Kicsit túl is játszom, csak hogy ne legyen kétsége Calinak afelől, hogy megint csak szórakozok. Nem vagyok amúgy sem egy könnyen sértődő fajta, és aziránt sincs kétségem, hogy Cali élvezi ezt az estét. Azt a reakciót nem tudja megjátszani, amit akkor mutatott, mikor ezt a virágcsokrot odaadtam neki. A kérdésemet viszont már teljesen komolyan gondoltam, amit felraktam Calinak. Vagyis nem is teljesen kérdés volt, hanem csak a véleményét kértem ki. Látom, hogy félre is nyel egy pillanatra, de szerencsére nem történik semmi baj. Az kellett volna még, hogy egy ilyesmi rontsa el az estét. Mielőtt válaszolna, hátradőlök a székben, és karba teszem a kezeimet, úgy várva, mit fog mondani. - Nos… az kétségtelen, hogy szeretem ezeket a sportokat. De ez után a néhány hónapnyi kihagyás után… ugyan visszavágyok valamilyen szinten, de nem annyira, mint régebben, mikor mondjuk nem gördeszkáztam egy hétig. A munkám bőven jól fizet, és rengeteg félretett pénzem van az eddigi karrieremből is, szóval ez nem lenne ok, hogy hivatalos sportolóként visszatérjek ehhez a régi életformámhoz. Hobbiként űzni ezeket, az már egy teljesen más kérdés. És hogy érted, miért érdekel a véleményed? Még szép, hogy érdekel, a te véleményed többet számít bárki másénál, ez már régóta így van. Beismerem, nem fogalmaztam tisztán, hogy miben is kérem ki a véleményét, de lényegében ez volt. Menjek-e vissza szerinte sportolni úgy, ahogy régebben csináltam, vagy csak hagyjam meg hobbiként? Ismerem annyira Calit, hogy tudjam, abban nem akar megakadályozni, hogy azt csináljam, amit szeretek, de azért van különbség aközött, hogy milyen gyakorta teszem mindezt. És ahogy említettem, nekem azzal sincs semmi bajom, ha csak hobbiként maradnak meg ezek a sportok nekem. Elég régóta űzöm már az extrém sportok javát, és nem nagyképűségből, de nagyon kicsi az esélye, hogy megsérülök. Persze véletlenek mindig történhetnek, ebben nem is kételkedem. Végül pedig meghozzák az én vacsorámat is. Megköszönöm a pincérnek, aztán pedig belekortyolok egyet a borba. Lassan el is kezdek enni, kiélvezve az ízeket a végsőkig, nem elsietve semmit. - Na és hogy állsz az egyetemmel? Tervezel még visszamenni tanulni, vagy egyelőre még magad sem tudod? Kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha sejtésem nem csal, akkor jó ideje nem jár már egyetemre. Meg az est folyamán ő is elmondta, hogy most parkolópályán van.
Kezdőlap
//
