A templom belső terének hátsó oldalán egy-egy gyóntatófülke helyezkedik el. Tömör, sötétbarna faanyagból készültek, meglehetősen nyomasztóak, mintsem megváltást kecsegtetők.
Szerző
Üzenet
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem emlékszem mikor jártam utoljára templomban. Most azonban több szempontból is úgy érzem, hogy itt az ideje. Nem csak, mert felsorolhatatlan számúvá nőttek lelkem bűnei, hanem, mert egyszerűn úgy érzem, hogy szükségem van némi nyugodt elmélkedésre és talán útmutatásra is. Hiába vagyok vénebb, mint az országút, mindentudó nem lettem és képes vagyok ugyanazokat a hibákat újra elkövetni. Most pedig határozottan olyan mókuskerékben érzem magam, amelyből eddig nem sikerült kitörnöm. A templomba lépve a szentelt vízbe nyúlok és keresztet vetek. Végig haladok a padsorok között, a gyóntatófülkéig. Be azonban nem lépek, pedig szeretnék. Fogalmam sincs mikor gyóntam utoljára, mikor néztem szembe mindazzal, amiket tettem. Nem vagyok biztos abban, hogy megérdemlem lelkem tisztára mosását. Vagy csak nem akarom. Nem tudom. Leülök az egyik padba csendesen. Sok minden szárad a lelkemen, azonban most a leginkább az köti le a gondolataimat, hogy miként jussal dűlőre saját magammal. Van, amit már tisztán tudok, mert az a helyes, hogy úgy gondoljam és cselekedjek, azonban amit az eszem nagyon is jól és pontosan tud, azzal nem ért egyet a szívem. Ez pedig szépen lassan kettétép. Arra azért figyelek, hogy amikor a kölykökkel és a bánya ügyeivel foglalkozom, vagy a bázison vagyok, akkor semmiben se hátráltasson mindaz szarság, ami megüli a lelkemet. Mert olyan nincs, hogy a falka vagy a kötelességeim lássák kárát annak, hogy épp zűr van a magánéletemben... Aimée és Willow szavai kegyetlenül a falhoz kentek. Pontosan azért, mert egyre több igazságot vélek felfedezni a hallottakban. Senki sem fog így szeretni... Talán nem is tudja a nőstény, hogy mennyire igaza volt, amikor ezt vágta a fejemhez. Nem csak a jövőre nézve, hanem a múltra is. Halkan sóhajtok egyet és csak hagyom, hogy a gondolataim átfussanak rajtam, újabb és újabb koporsószeget ütve mindenbe, amit eddig hittem és gondoltam. Aiméevel, a házasságommal, Willowval és az egymáshoz való viszonyunkkal kapcsolatban. Vajon van értelme ragaszkodni ehhez a házassághoz, ha ennyire nem megy? Vajon van értelme Willowval bármit is rendbe hozni, hacsak egymást tudjuk bántani végül? Vajon van értelme a hitembe kapaszkodni, amikor azt érzem, cserben hagyott? De akkor mégis miként kellene tovább élnem, ha többé semmi sem volna szent számomra? Annyi a kérdésem és egyetlen válaszom sincs rájuk. Egyikre sem... A másik hím jelenlétének energiái alattomos bizsergésként futnak a bőröm alá. Úgy tűnik bármi is történik Willow és köztem, annak most már mindig lesz egy harmadik szereplője is. Oda vagyok a gyönyörűségtől, de tényleg... akkor is, ha nagyjából fogalmam sincs egyelőre, hogy mit akar - vagy akar-e egyáltalán bármit is - a másik tőlem.
Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Aki nem kíváncsi, az meg arról is tud, amiről igazából kurvára nem akar, nem kéne, mert úgyis csak szarul lehet lereagálni és egy ponton túl már lereagálni se akarom. Ha viszont nem teszem, én vagyok a meghunyászkodó, siket-néma-vak. Egyébként is sértett valahol a dolog, és kivételesen nem a nőstény oldaláról, ó, távolról sem. Résnyire nyitott pajzsom is épp eleget engedett be abból, ami az ominózus napon történt a közeli szobában. Éreztem már párszor a hátrányait ennek az egymás hegyén-hátán való élésnek, de ez lassan mindennek a teteje. Kedvem lett volna ledobni a pajzsom és mindkettőt pofán törölni ilyen módon, ehelyett teljesen felhúztam, csendes nyugalomban meghámoztam az almát, majd ugyanilyen komótos kimértséggel falatoztam el. Aztán mint aki tökéletesen meg van békélve a helyzettel, saját magával és a világgal, bementem dolgozni. Nem fakadtam ki, nem mentem neki Horatiónak, Willow-val se beszéltem, a tökéletes közöny és érdektelenség álarcát húztam magamra, épp csak egy árnyalatnyit lettem mogorva. Nem is terveztem ezen változtatni, mégis amikor ma járőrözés közben megláttam Horatio járművét a templomnál, leparkoltam mögé. A pajzsomon ugyanúgy csak egy rés tátongott, mint rendesen, se többet, se kevesebbet nem akartam belőle érezni. Kényelmes léptekkel ballagtam felé, szám megrándult, mert tökéletesen álszentnek tartottam ezt az Isten előtt való üldögélést tőle, főleg most - legalább nem térdepel, az kétszínűbb lenne. A tarkóját bámultam, miközben közeledtem, és nem éreztem kedvet ahhoz, hogy elkapjam és a fejével zúzzam kettő azt a kurva padot. Annál sokkal mélyebben gyökerezett már bennem az indulat, a sértés, a felrúgott bizalom, a harag. Nem kellett elfojtanom, ezen erőlködnöm, zordabb volt annál, semmint hogy kicsinyes tombolásban akarjam kiélni a farkasommal karöltve. - A lelki üdvödért imádkozol - szólaltam meg a mögötte lévő padnál megállva -, azért, hogy a feleséged még nyelje a felé áradó végtelen "tiszteleted" - beültem mögé -, vagy azért, hogy Willow fogadjon vissza és én is jópofiskodjak veled? Elárultál. Hátba szúrtál. Szemen köptél. Te. Nem Willow, vagy valaki más, hanem Te! És volt pofád puszta kézszorítás helyett az alkaromra markolni... - Én mindjárt megyek gyónni: hiszékenységet, naivitást, bizalmat. Szerinted ezek a bűnök nyerhetnek valaha megbocsátást? - érdeklődöm csevegő hangon. Kurvára fogalmad sincs, mi, hogy mi ment szartál telibe. Majd szép lassan meglátsz mindent...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem, nem hiányzott még az ő nyűgje is. Nyilvánvalóan az enyém se neki, ezért is van az, hogy a felét se érti annak, ami történik. Amibe azt hiszi, hogy olyan mélyen belenyúlhat, pedig igazság szerint csak a jéghegy csúcsa az, ami érzékel, amit tud és ami miatt cirkuszol. Néhány energia foszlány - hacsak nem tett szert a röntgenlátás elfajzott vérvonalára (már ha egyáltalán lehetséges volna az ilyesmi) - akkor semmivel sem szembesült azon túl, hogy Willow vágyott rám, én rá és ezzel történet vége. Ha górcső alá vette a kettőnk viszonyát - és mostanában nagyon úgy tűnt, hogy ezt teszi -, akkor igen ostoba, ha még nem esett le neki a tantusz. És a vágyakozáson túl éreznie kellett (volna) azt is, hogy vitába torkollott az egész találkozás. Az pedig, hogy mit akart egyikünk vagy másikunk rohadtul nem számít, mert történni nem történt az égvilágon semmi, ami miatt ő verheti a mellét hisztizve. Mi több. Végül jó messzire löktük egymást a nősténnyel, nagyobb esélyt adva neki. Megvárom, hogy végigmondja, amit akar és csupán lassan rázom meg a fejemet közben. - Befejezted? Jobban vagy? Vagy van más egyéb is, mert akkor ne rágd magad, figyelek. - helyetted is. Mert te nem vagy képes rá. Részleteket látsz csupán, és ha valahol igazat is adok neked - ne hidd, hogy nem -, összességében sem egyetérteni nem tudok veled, sem pedig megérteni téged. De nem baj, mert te sem engem. Törj hát pálcát felettem, én biztosan nem fogok feletted, de nem azért, mert bűntelennek hiszlek. A hangomat nem emelem fel, egyszerű közönyösség van benne, az indulatokat és érzelmeket megtartom magamnak, ahhoz nincs közöd. - Egyébként, ha nem hiszel benne, akkor eleve felesleges bemenned. - bökök fejemmel a gyóntatófülke felé, de meg nem fordulok. Értem én, hogy hátba támadást vélsz felfedezni, gondolom ez most a képletes visszavágás, a képembe nem mondod, amit akarsz, csak mögöttem. Ez azért a vélt erkölcsi felsőbbrendűségedről sokat elmond. Arról nem is beszélve, hogy egy kosárjátékon kaptad meg őt, amit nem mellesleg még csak meg sem nyertél. Mennyivel is vagy jobb nálam, mondd?! - Semmit sem tudsz arról, amiről beszélsz... - ami biztosan nem újdonság számára. Még, ha Willow bármibe be is avatta, az csak a fele egy egésznek. Nem tudja, hogy milyen tisztelet van vagy nincs Aimée és köztem, azt meg végképp nem, hogy mit szeretnék vagy nem szeretnék. Ha tudná, akkor nem rendezne jelenetet. - ... és ha nincs más mondanivalód, akkor hálás lennék, ha nem zavarnál. Ha pedig máshogy akarod lerendezni, állok elébe. - könnyebb, ha mindketten meggyűlöltök. Együtt lehettek és nekem sem kell többé tojáshéjakon járnom. Ugyanis örökös Damoklész kardjaként lebegne mindig felettünk, hogy nekem évtizedekig megvolt az, ami neked még nem. Ha nekem akarsz jönni, legyen, tudod jól, hogy nem fogok visszakozni...
Hogy mit hiszek, mit látok, mit nem, hogy hogyan "nyertem" el Willow-t, vagy hogyan nem... Az nem elnyerés volt, baszki, te elvileg fogtad magad és kiléptél. Faszom. Megdörzsöltem az orrnyergem és ha tudtam volna, hogy még az elhelyezkedésemnek is tudatosságot, szándékot tulajdonít, biztosan felröhögök. Egyszerűen nem akartam mellette ülni, a hátamat pedig már tényleg nem bíznám rá, tűnjön ez bármekkora túlreagálásnak is. Mg jó, hogy almát nem hoztam magammal, különben azt meg a bűnbeesés jelképének tulajdonította volna. - Befejeztem, nem vagyok jobban és feleslegesnek érzem, hogy ennél jobban bármibe belemenjek. Kétlem, hogy érdekelne - színtelen volt a hangom, ahogy eddig is, úgy döntöttem, a saját érdekemben is, hogy inkább teszek egy lépést ettől az egésztől, kavargassák-kutyulják a saját dolgaikat, majd ah megunták, körbenézek, mi maradt utánuk, belőlük. - Kár - mondom kurtán, valódi sajnálat nélkül. Hit? Olyanom sosem volt. Talán ez a baj, fene se tudja, de ezt nem vele fogom megvitatni. Ahogy közli, hogy semmit sem tudok, csak fásult egyetértést érezhet felőlem, mert ebben igaza van, de amit értek, amit látok, azzal nem tudok versenyre kelni, hogy ugyanakkora vad vágtában rongyoljak én is. És igazából nem is akarok versenyezni, teljesen felesleges. Egyszerűen próbálom le- és elnyelni azt, amit nem értek, nem érhetek, talán soha nem is fogok, mert valahol tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész csakis és kizárólag rájuk tartozik. Ez nem olyan, mint Rocky volt, ha már összehasonlítási alapot akarok. Eleget vesztettem eddigi életem alatt, többet, mint kellett volna, az ép eszem egy része is odalett, a többiről nem szívesen mondanék le. De azt se tudom, hogyan tartsam meg, ebben pedig nincs, aki segíthetne - sem ebben, sem abban, hogy hogyan legyek képes ezek után ugyanúgy tekinteni Horatióra, ahogy eddig: tisztelettel, bajtársiassággal, bizalommal. És az, ami igazán fáj, mert ennek végképp nem így kellett volna történnie. Lehet, hogy túl erős, hogy túl durván és hirtelen töröm azt a pálcát fölötte, de amennyire védekezési mechanizmus, annyira jellemhiba. Egy elcseszett jellem hibája. - Rendezni - röhögtem fel, hogy csak úgy visszhangzott az egész helyiség. - Jaj, Horatio - álltam fel a nevetés keserű ízével a számban, s hagytam, hogy a pusztaságok végtelenjét idéző fojtogató, nagy büdös semmi előtüremkedjen a pajzsom mögül, ahogy egyre lejjebb és lejjebb engedtem azt, farkasom pedig érdektelenül rázta meg magát. - Nincs okom rád szabadítani. - Nem fogom pitiáner semmiségekre fecsérelni az erőmet, ahogy a farkasom sem hajlandó ezzel az egésszel egyelőre foglalkozni. Ami neki számít, az megvan, az az övé. - Csak azért jöttem, hogy megmondjam, felőlem aztán csinálsz, amit akarsz, ember - léptem ki a padból és indultam el a kijárat felé, nem véletlen nyomva meg az utolsó szót, miközben farkasom energiái szikrázva-marva táncoltak körülöttem erejük teljében. Pár lépés után viszont megálltam, a közönyös nem törődömség helyét, pedig valami fájdalmasan valóságos vette át. - Nem akarom, hogy felbőszíts, érted? Nem akarom a közönyét haragra váltani, de ez nem csak rajtam áll. - Utaltam farkasomra is, ha már az emberi mérce itt már mit sem ért, legalábbis részemről. - Ég veled, barátom. Társ maradsz a falkában, a harcban, de valamit közösen vágtunk el.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Bólintok egyet a szavaira. Nem fogom kérni, hogy belemenjen jobban, ennyire sem kellett volna. És ha ettől nagyobb faszkalap leszek, ám legyen, de tényleg nem érdekel most. Egyszerűen nincs bennem több, amit neki is leszakíthatnék, akármennyire is sajnálom. Azt is tudomásul veszem, hogy nem óhajt a torkomnak rohanni. Tulajdonképpen, ha akarna, azt sem fogadnám másként, mint ezt. Megfutamodni nem fogok, de provokálni sem. Számomra sem ér annyit a dolog, hogy egymásnak essünk, de nyilvánvalóan azt nem tudhatom, hogy mi jár a fejében. Főleg annak fényében, hogy harmadik félnek tekint magára valamiben, ami valójában csak két fős dolog. Akkor is, ha közben belerántottunk valamilyen szinten más(oka)t is. - Nincs szükségem az engedélyedre. - mindenféle indulatot mellőzök a hangomból. Egyszerűen ez az igazság. Nem kell, hogy engedélyt adjon arra, mit tehetek és mit nem. És ezt neki is pontosan ennyire jól kell tudnia. Még nem tudod, de jobb lesz így. Ha képes voltál egy nőstény miatt megsértődni és árulást felfedezni annak ellenére, hogy az ég világon semmi sem történt, és ha képes voltam egy nőstény miatt elengedni a barátságunkat, akkor úgy tűnik tényleg ez lesz a legjobb, neked és nekem is. - Veled is, barátom. - válaszolok csendesen, bár nem tudom, hogy hallja-e még egyáltalán.
//hát, hacsak nincs olyan, amire még írnom kell, akkor asszem ez záró lett és hát //
- Ez nem is az volt - mondtam csendesen, hasonlóképp nem támadó stílusban, mint ahogyan ő tette. Csak elfogadás, beletörődés abban, ha tényleg olyanba másztam, amihez - szerintük - nincs közöm. Szerintem onnantól, hogy akartam valamit Willow-tól, hogy őt a legjobb barátomként tartottam számon, igenis volt, ám annyira ostoba nem vagyok, hogy ha ő azt mondja, nincs, ne értsem. Valahol, mélyen fájt, de ahogy szép lassan visszahúztam a pajzsom, úgy ezt is eltemettem. Elég sok minden jutott már ilyen módon abba a feneketlennek gondolt, kiszáradt kútba, talán nem pont ezzel fog túlcsordulni. Elhagyom az épületet, fülemben még ott cseng az a három viszonzott szó, amitől legszívesebben visszamennék, felrángatnám a padból egyszerűen csak megölelném. Mégsem teszem meg, még nem, nem most. Majd ha elült a vihar, ha már nem olyan tajtékos a tenger és akik dolgához nincs közöm, lerendezik a dolgot. Mert ezt... ezt nem tudom csak úgy veszni hagyni, még ha most úgy érzem, ez lenne a legjobb, legkönnyebb mindkettőnknek. Neki. Nekem. Meg amúgy a leggyávább menekülés is, amitől szívem szerint leköpném a saját tükörképemet.
Órákkal később, amikor végeztem és lehetettem a járőrkocsit, a sajátomért mentem. Bevágódtam, ellátogattam a legközelebbi boltba, vettem két üveg bort. Még nem éreztem úgy, hogy teljesen megérett volna az idő arra a látogatásra, de a küszöbén éreztem maga, így inkább előre felkészültem, hogy amikor erőt vesz rajtam a késztetés, csak menni kelljen. Olyankor nem akartam váráslással, vagy bármi egyébbel húzni az időt, csak menni, amilyen gyorsan csak lehet.
Kezdőlap
//
