Talán keveset éltél még - vagy éppen éltél már eleget. Akár több emberöltőnyi gyász szakad a nyakadba és nem érted, Te miért vagy itt. A kelleténél is több barát és ellenség hagyott már hátra mindent, de Te most... Megállsz valakinél. Valakinél, aki ha bármit is mondasz, már nem fog válaszolni és vitába szállni "sohamár". De fontos volt Neked. És amikor a sok száz mellett meglátod az Ő nyughelyét, egyszerre vagy izgatott, szomorú, és reménykedő... És talán furcsán hat, hogy egymagadban állsz a sírkőnél, és beszélned kell - akár szavakkal, akár gondolatokkal - de most itt vagy és megteszed.
(szerk.: ez a téma IRL barátunk, N. Zsófi és karakterei emlékére lett létrehozva. Nincsen szabály, nincs semmi sem, csak az IC búcsú. Bármelyik karaktereddel végy búcsút Tőlük (bármelyik karakterétől), ha szeretnél - OC Casként tudom, hogy az majdnem ugyanaz, mint Ő <3 )
Tipvigut nem csak az erejét hagyta Rám, hanem a bölcsességét is - egy falatát, egy nem kívánatos desszertet a főmenü mellé. A képességet, hogy a saját bűvkörömön kívül mást is meglássak. Valamit, ami a Nagy Egész létünket annyi csalódás és csoda után átitatja. Hogy kellemes-e? Sohasem volt. És most sem az. Azt suttogják a Szellemek, hogy egy nagyobb jó érdekében halt meg a fiatal kölyköm, de ez nekem soha nem lehet vígasz. Én hagytam meghalni, mert szólított a kötelesség. Eltűntem, világot láttam, más falkákkal ismerkedtem - de miért? Ezért a sírkőért... Amit még csak nem is én állíttattam: és csak remélni merem, hogy Duncan tett ennyit a húgáért. Mert benne mindig is bíztam, hogy majd ott lesz és képviseli mindazt, amit Castorként - és nem Tipvigut utódjaként örökül hagyhatok.
Azt nem mondom, hogy Dante nem érdekel, de Ő már megélte a maga idejét. Norina...Előtte még emberként is évtizedek álltak arra, hogy megismerje ezt a világot. Hogy a részese legyen, hogy sírjon és nevessen a farkaslét terhe mellett.
Nehezek a léptek, amik az emlékhelyéhez vezetnek. De amikor végül ott állok és csak kérdésekkel teli tekintettel meredek a sírfeliratra, nem jönnek a szavak. - Annyi mindent taníthattam volna még Neked... Ennyi siklik ki a számon, mielőtt leereszteném a pajzsom és érteném, hogy a Farkasom szabadon szárnyal valahol, egy olyan helyen, ahol nekem sincs rálátásom. De hagyom futni, vágtatani a kölykével - dimenziókon, világokon át.
A térdemre borulva térek magamhoz a saját testemben. Az első lélegzetvételemmel még érzem a kölyköm illatát, és tudom, hogy soha nem felejtem el. Ami kicsurgott könny, azt azelőtt letörlöm, hogy akár egy kósza fakopáncs megláthatná. Én vagyok a Villám. Én vagyok a Minden. Nekem nem fáj semmi igazán - ahogy Atyámnak sem.
Újabb seb a három évszázados bőrön - nevetek és könnyezek egyszerre. De a kölykömet nem feledem. Soha.
Ismertem a történeteket, de sosem hittem igazán. Az emberek értelmet akartak adni az értelmetlennek, ezért kitalálták az isteneket, a felsőbb hatalom féket, félelmet, bizonyosságot és vigaszt jelentett. A szellemek, Alignak és Tupilek nem istenek voltak, hanem következmények. A mágiáé. A bosszúé. A szereteté. Most mégis kísértettek azok a történetek, és mindet az ő hangján hallottam. Ott susogott kilenc napon és kilenc éjjelen át, ami alatt a hosszúhajót építettem neki a szülőföld nyáron is kemény talaján térdepelve. Rúnákból fűzött imákat véstem, minden rovátka neki szánt áldozat volt. Kerestem az értelmét az értelmetlennek, kérdeztem a holtat a miértekről, de a lepelbe csavart, kihűlt test nem felelt. A kisöcsém néma maradt. Nem számított, mivel díszítettem a hajó oldalát, milyen nyelven mormoltam imákat vagy épp szitkokat, a tagadás és a harag váltakozó örvényében a tébolyt kísértve. Végül énekeltem. Azt a keveset, amit neki köszönhetően az Eddából megjegyeztem Grímnir-énekéből, Odin két hollójáról. Hugin és Munin. Gondolat és Emlékezet. Ezek vagyunk... voltunk mi, nem igaz, Ragnur? A jelenben léteztél, a jövő terveit szőtted, és kirángattál a múltból, amikor az önsajnálat mocsarában dagonyázva az emlékeknek éltem. És most te válsz emlékké. Vízre engedtelek, néztem, ahogy a lángok elnyelik a hajót, és közben a mobilmból Wagner: A valkűrök lovaglása szólt. Nevetni támadt kedvem, mert hirtelen tisztán láttam magam előtt azt a végtelenül elégedett fejedet, a fültől-fülig vigyoroddal. De a pillanat összetört, a torkom elszorult, Wagner elhallgatott. Ha méltó leszek rá, Odin csarnokában találkozunk. Addig pedig teszem, amit az Emlékezet legjobban tud: megőrizlek. - Farvel, bror min.
Évekkel ezelőtt már tudvalevő lehetett, ha ide visszatérek, nem a boldogság csalogató miazmája csorog majd le torkomon. Nincsen egyéb ma velem, mint a gyász, mibe lelkem öltözött, nem egy, nem kettő lélek az, kitől ma búcsúzni illenék, de talán mégis ketten vannak, akik fontosabbak voltak érzelmektől mindig menekülő mivoltomnak. Elbúcsúzhattam volna pár szál gyertyával valamelyik random hotel épp lakott szobájából, de vissza szerettem volna jönni, itt megtenni, ennyi jár. Talán saját magamnak épp ennyire. Fairbanks földjét taposva sok minden simul lelkem elbarikádozott felének, csalogatva ki annak féltve őrzött valóságot. Ajkaimon a halál még tán a város felett lebegő lehelete ellenére megülni képes a belenyugvó békesség, hisz évek óta tudom, tudjuk mi mind, akiknek itt örökre megváltozott az élete, hogy soha, semmi nem történik ok nélkül, mindennek pontosan akkor kell megesnie, amikor történik, akár akarjuk, akár nem. Mintha sosem felejtettem volna el, milyen az itteni levegővel cirógatni érzékeimet, milyen a fekete talpának ezen a füvön járni, talán az egyetlen helyen, amit otthonomnak hívtam, bármily rövid időre is. S tették ezt ők ugyanúgy, a morcos bétám és a szeles, szőke kislány. Bejárom a sírhelyeket, emlékeimet pergetve róluk lelki szemeim előtt, megmosolyogva az elevenebbeket, fejcsóválással fogadva a vérmesebbeket, nyilván nem különösebben kellene taglalnom, kihez melyik köt éppen. Fújok el egy-egy pitypangot, még percekig nézve, miként hívja táncra a szél az apró szirmokat, s viszi őket magával még sokáig, miközben orromba kéredzkedik egy rég érzett, vágyott, szeretett illat, ami a gyász pillanatai ellenére képes melegséget csempészni a lelkembe. - Szárnyaljon lelketek az örök vadászmezőkön!
Mikor valaki megéri a fél évezredet, arról akarva akaratlanul is azt gondoljuk róla, hogy mindezek már semmit sem jelentenek a számára. Hogy már látott annyi halált, mit számít egy újabb, lehet csupán húzni a következő strigulát. Hogy nem marad más, csak a sztoikus nyugalom, a rezignált arc, melyen még csak a szem sem rebben meg többé. Csak a szobormerev állapot, amelyen már semmi se ejthet még csak karcolást sem. Félezer év...
... semmit sem ér és ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam. Ahogyan csendben álltam a lángoló tüzet bámulva, látszólag semmi hatása sem volt. De csak látszólag. Belül egy fenevad tépett őrült erővel, pusztító csapásaiba újra és újra megremegtem. Ám ez most nem egy elszabadult szellem volt, vagy a vérszomj felszínre törése. Nem. Hanem több száz év emlékének súlya, mely úgy tűnt, egyszerre követel magának figyelmet, most, helyben, semmivel sem törődve. Ha csak a szememet lehunytam, ott voltak. Mind...
... de nem csupán lehunyt szemeim előtt jelentek meg az emlékek, hanem nyitva is. Láttam, ahogyan nézi a lassan semmivé váló porhüvelyt. Ahogyan viking sisakjával a fején kongat egy pajzsot, mintegy ütemet adva a lángok ropogásának. Láttam az első döbbenetet, ahogyan az agyaraim egykoron belé mélyedtek, az első lépéseket farkasként és emberként egyaránt. Egy fiatal kölyök botladozását, aki lassan felnőtt férfivá vált, még ha ezt sokszor erősen kétségbe is vontam két évszázad alatt. Minden sikere és kudarca, minden öröme és bánata, minden erénye és fogyatékossága. Ott lebegtek mind, belém égve, hiszen ezt nem volt, amit bármilyen tűz elpusztíthatott volna. Kísérők egy életre...
... s közben a lángok se maradtak többek pislákoló parazsaknál. Szó nélkül fordultam el végül, ahogyan az erdő szélét már egy kivénhedt fehér farkas szelte át. Egyre csak mentem előre, mélyebbre és mélyebbre, fogalmam sem volt, hová. Egészen addig, míg a sokadik lépésnél végül már engem is utolért a gyász. Pofámat az égnek fordítva engedtem szabadjára egy elnyújtott, mélyről jövő vonyítást. Ezt újabbak követték, újra és újra. Órákon, akár egész éjszakán át. S azokban a vonyításokban minden ott volt, amit éreztem.
Rég volt, még én is tudom, pedig engem már nem köt gúzsba az idő fonala. Rég volt és még mindig nem csitult bennem a düh, hanem fokozódott abban a pillanatban, amikor új belépő jelent meg a semmiben. Bár hiányzott a bátyám és úgy szemléltem minden földi mozdulatát, mintha késekkel szaggattak volna szét közben.. mégsem vágytam ily' hamar találkozni vele. Ahogyan veled sem, szeszélyes szöszke. Mégis utánam jöttél, holott a lényeget már megtanítottam neked évekkel ezelőtt. Elmondtam, hogy nem tudok és nem is akarok többet adni neked a vezetési leckéknél. Nem voltam kölyökpátyolgató alapanyag és ezen az sem tudott változtatni, hogy az alfa teremtettje voltál. Édes, bájos, szemtelen.. féltem, hogy szeretnélek ezért nem kerestem a társaságodat. De most itt vagy, s nekem színt kellene vallanom. Vagy az örökkévalóságig hazudjak neked, hogy nem érdekeltél soha? Nem teszem. Gyere, ülj mellém kis pamacsfoltos nőstény, s mesélj. Meséld el, hogy mi történt veled, hogy mi nem történhetett meg soha, s én is elmondom majd mit hiányolok. Ha akarod, akkor szólunk Lucasnak is, valahol errefelé kísért, s ha nem csavarodott rá megint a Szabadelvűre, akkor megoszthatja velünk minden zsigeri mérgét a bukása miatt. Te ott voltál, te láttad. Aljasság volt, nem gondolod? Nem ölellek meg, nincs mivel. Itt csak testetlen lelkek vagyunk, s bár furcsa tán elsőre, de hidd el, megszokod. Pár évtized és rátapadhatsz valakire majd, védelmezheted vagy az agyára mehetsz szellemként. Melyik utat választod az rajtad áll. Hiányoztál te is, ugye tudod? De haragszom rád, amiért ilyen hamar utánam jöttél. Ennek nem szabadott volna így történnie. Előtted állt az élet. Miért nem harcoltál tovább?
Mikor megtudtam a hírt ledöbbentem és csak hallgatam a telefon kagyló hosszú zúgását. Ez a zúgás, mint egy örvény húzott egy másik világban, ahol még hallom a nevetésed és ahogy azt mondod Apuci. Ahol még közösen alkotunk. Te a gitárod húrjai segítségével, én pedig a zongora billentyűin keresztül adom át az érzéseket, melyeket soha nem öntöttünk volna szavakba.
Nem hozhattalak máshova, csak ahol születtél, itt lesz hát nyughelyed a családi kriptában. Azt nem tudom, hogy a bátyám ehhez majd mit fog szólni, mert nem beszéltem vele már egy jó ideje, de még sem hagyhattalak egy jelölten sírba. A részem lettél és ha el is kevert minket az élet egymástól akkor is van egy múltunk, melyre mindig szívesen emlékszem vissza. Sok dolgot tanultam tőled, amiért hálás vagyok, bár mint Teremtőd ezt soha nem osztottam volna meg veled. Még a végén elbíztad volna magad Bambino. Csak remélni tudom, hogy a bilit már megtanultad használni és nem kalapként hordtad, mint annak idején. Reméltem, hogy még össze fúj minket a szél Velencébe, egy dal erejéig, de majd egy következő életben. Tisztelettel és szeretettel engedlek a következő kalandodra Bambino.
Kezdőlap
