A látogatói központtól nem messze van a vasútállomás, de a távolsági buszok is megállnak előtte, amennyiben valaki tömegközlekedéssel érkezik. Nemrég került sor az egész épületkomplexum felújítására, így igencsak komfortos, tiszta környezetben várakozhatnak, pihenhetnek az ide látogatók.
(Ahogy a térképen is látszik, a látogatói központ főépületén kívül egy újságos/szuveníres, egy könyvesbolt és egy kisebb étterem is helyet kapott itt. Ezek a témák nem kerülnek külön megnyitásra, itt játszhatók ki ők is.)
Hála és megkönnyebbülés töltött el, amikor a farkas felnyüszített. Ezt igennek vettem, úgyhogy boldogan kezdtem el vakargatni és simogatni. Hagytam, hogy az ujjaim bejárják a hátát és az azt borító puha bundát. Ezért is szerettem volna hozzábújni még jobban, érezni az a puhaságot az arcomon is. Vigyorogva figyeltem, ahogyan a combomra feküdt, egy pillanatig sem bántam. Mosógép van otthon, úgyhogy nem aggódtam olyan apróságokon, hogy néhány szőrszál rám ragad. Felnevettem, ahogyan a nyelve az arcomhoz ért, nem gondoltam túl finomnak azt a vékony réteg arckrémet, amit ma felkentem, de reménykedtem, hogy neki ettől nem lesz semmi baja, kezdem a szívemen viselni a négylábú sorsát. Egyetlen másodperc erejéig sem hagytam abba az állat szeretgetését, csak megadóan kifújtam a levegőt és bővebben kifejtettem a gondolatmenetem. -Az utóbbi pár hónapban nem igazán volt nyugodt pillanatom, lényegében, mióta ideköltöztem -kezdtem bele a mesémbe. -Annyi minden történt olyan rövid idő alatt, hogy egy könyvet tele tudnék vele írni, ha akarnék. Ha röviden kéne elmondanom, akkor volt rendőrségi ügyem, elkezdtem dolgozni, leittam magam a sárga földig, olvastam rengeteget és találtam valakit, akibe… szóval aki megdobogtatja a szívem. És a vicces az egészben az, hogy a munkán kívül egyikre sem számítottam. Halkan magyaráztam, hogy csak a bundás hallja, nem tartozott még a hóval borított fákra sem, amit mondtam, ahogyan a szélre sem, amit hallottam susogni. Leengedtem a vállaimat és lassú mozdulatokkal cirógattam tovább a kis bundás barátom. El tudtam volna sírni magam örömömben, amiért hagyta, hogy vele maradjak. Egyszer olvastam arról, hogy ilyen szőrgombócokat gyakran alkalmaznak terápiás állatként is akár idősek otthonában, és most kezdtem el igazán megérteni, hogy miért. Jó, ők valószínűleg macskákat alkalmaznak és nem kifejlett farkasokat, de kinek mi jut ugyebár. -Tudod, egyszer túráztam az erdőben, minden figyelmeztetés ellenére. Akkor összefutottam egy fehér bundással, de az közel sem volt ilyen barátságos, mint te. Viszont megmentett attól, hogy ne zuhanjak le egy sziklaszirtről, szóval ki tudja. Érdekes élmény volt. Lenéztem a mancsára, ami a combomon pihent. Kíváncsiságból lassan odatettem a saját tenyeremet, hogy összehasonlíthassam őket. Bőven nagyobb volt az enyémnél. Az ujjbegyemmel apró mintákat kezdtem el a mancsára rajzolgatni, oda sem figyelve, hogy milyen vonalakat húzok. Próbáltam magamban megfogalmazni az érzelmeimet, kevés sikerrel. Csak azt tudtam, hogy könnyűnek érzem magam, mint akiről leszakadt egy mázsás súly azzal, hogy egy kis időre végre megállt pihenni és egyszer őszintén kimondhatta a gondolatait. Mert ez számított, hogy előtte nem kellett egy pillanatra sem megjátszanom magam, nem ítélkezett, nem kezdett el kioktatni, csak hagyta, hogy mondjam a magamét és közben el sem mozdult. Szükségem volt a fizikai kontaktra, olyantól, aki érzett és lélegzett, mert sajnos esténként hiába öleltem magamhoz a plüssmackóm, az közelében sem volt annak, ahogyan a farkas bundáján jártak az ujjaim fel-alá. Különlegesnek éreztem a pillanatot és nem akartam, hogy véget érjen. Egy kisebbfajta csodának fogtam fel, ahogyan megérezte, hogy talán erre van szükségem, mert még én magam sem tudtam erről. Nem hiába mondják, hogy a farkasok okos állatok és ezt nem tudtam és nem is akartam megcáfolni. -Egyébként nem túl érdekes történet az, ami nekem van. Csak mivel velem zajlik, ezért annak fogom fel. Néhány tényleg olyan hihetetlen még számomra is -motyogtam. -Mondanám, hogy szívesen kifejtem neked az egyiket, vagy többet is, de nem akarlak eluntatni, ha egyáltalán érted, hogy mit magyarázok. De ha nem is, akkor is jól esik végre kimondani néhány dolgot, amit eddig nem mertem hangosan -továbbra sem engedtem el a bundást, mert féltem, hogy úgy megtörik a pillanat varázsa és elszalad. Én pedig nem álltam készen rá még, hogy ismét egyedül maradjak a kimondatlan szavaimmal. És az sem volt utolsó szempont, hogy mellette nem fáztam és meg se kottyant a hóban üldögélés.
Az arckrémje tényleg nem volt annyira finom, mint mondjuk a kávé lett volna, de nem bántam. A lány nevetett rajta és a magunk módján mindketten jól éreztük magunkat, ami pedig az ízt illeti, volt szerencsém már sokkal rosszabbhoz is. Mondjuk ahogy egyre jobban megnyílt, azt hiszem, hogy kicsit kezdtem magam rosszul érezni, hiszen tényleg mindent értek abból, amit mondott, el is tudtam képzelni, sőt. Vele is tudtam érezni, miközben ő abban a nyugalomban volt, hogy nem-értő füleknek fecsegi el a "titkait". De ahogy Betty eseténél, úgy nálam sem volt sem okom, sem pedig motivációm arra, hogy bárkinek is kifecsegjem a dolgait. Főleg nem azért, mert nem kísérteném a sorsot azzal, hogy bárkinek is elmesélem, hogy mi és hogy történt. Nem csak neveltek az engedelmességre, de a farkasom is ilyennek született: a legtöbbek szemében ez már önmagában elég volt, hogy céltábla legyek: nem kellett, hogy még azt is megtudják, hogy (megint) ölebet játszottam és "csorbítottam" fajtánk büszkeségén. Érdeklődve hallgattam, bár a mondandója végénél mélyen morrantam fel, de ez közel sem volt fenyegető, inkább csak vokális reakció arra, hogy "értem". Ha megtehettem volna, talán figyelmeztetem, hogy azzal a szívdobogással érdemes vigyáznia, mert én is átéltem már, kétszer... A legelsőbe nem csak a halandóságom, de minden bennem lévő jó és a szabd akaratom került. A másodikba, nos... Abba csak egy rakás, utólag talán felesleges erőfeszítésem. De nem, most nem kezdek el ezen duzzogni újra. És egyébként sem rólam van szó, csak jó lett volna óvatosságra inteni valahogy. Talán a morgással sikerült? Nem hiszem. Megcsóváltam a farkam, ahogy barátságosnak nevezett, de kissé meg is ijedtem attól, amiről egyébként a gondolata szólt. A testem megfeszült az ölelő simogatások közt egy kissé, mert talán nekem sem lett volna szabad ez az egész. Sőt! Egész biztos nem lett volna szabad, mert hát, ha valamit, akkor azt nagyon is megtanultam, hogy a világ nagy része közel sem olyan, mint én, és mi lesz, ha pont emiatt az alkalom miatt sétál bele legközelebb egy medve, hiúz vagy másik (vér)farkas társaságába? Figyelmeztették. Miattam fog meghalni? A szívem szaporán vert, sokkal gyorsabban, mint az egy embernél normális lett volna - de nem is voltam az. Éppen ezért az ébredő feszültségem okán elrántottam a kezétől a mancsom és a mellkasom alá húztam. Mintha ezzel "fenyegetném" annyira, hogy máskor ilyesmit ne csináljon, persze... Mert ennek ellenére még mindig rajta tespedtem, pedig okosabb lett volna futásnak eredni és vissza sem nézni. Volt még abból, ahonnan a korábbi szavai jöttek, és az volt a baj, hogy egyrészt én is vágytam őket hallani, másrészt nekem is megvolt ebben a magam nyomi gyönyöre, harmadrészt... Még mindig csak egy szub vagyok. Amíg nem engednek, addig nem csinálok semmit azon kívül, amire utasítanak. Általában. Legtöbbször. Reflexből. Rekedten felvakkantottam. Az egyik, engem simogató keze felé kaptam és néhány pillanatra egyszerűen a fogaim közé fogtam, a számba tettem a kézfejét, majd elengedtem és az orrommal a hasát kezdtem bökdösni. Nem tudta, hogy értem. Nem mondhattam a gondolatai közé, hogy meséljen nyugodtan. Csak fekete bundával vergődtem és vártam, hogy ebből ő vajon mit fog megérteni.
Kissé elvesztem a gondolataimban, miközben az elmúlt pár hónapot foglaltam össze. Mindössze néhány szóban sikerült kiemelnem az érdemi történéseket és érdekes volt visszatekinteni így a dolgokra. Annyi mindent éltem meg és mégis oly keveset. Nézőpont kérdése az egész, nyilván ott, azokban a szituációkban sokat jelentett egy-egy odabiggyesztett szó vagy egy apró gesztus, mint például egy kézfogás. A gondolataim közül a farkas morranása zökkentett ki, bár sejtelmem sem volt, hogy mit akart kifejezni vele. Talán csak zavarta, hogy ennyit beszélek vagy azt akarta, hogy máshol is simogassam. Nem tudom, nem értek sajnos az állatok nyelvén, pedig hasznos tulajdonság lenne. Akkor talán nem keverednék mindig életveszélyesnek titulált helyzetekbe. Lazítottam az ölelésemen, ahogyan éreztem, hogy kissé megfeszült a bundás teste, eszem ágában sem volt kényelmetlenséget okozni neki, ahogyan azt sem vettem magamra, hogy elhúzta a mancsát előlem. Lehet, hogy túlléptem ezzel egy olyan határvonalat, aminek a létezéséről sem tudtam, lévén, hogy a játékszabályokat sem ismertem abban az érdekesnek nevezhető játékban, amit űztünk. Talán másnak furcsa lett volna egy ilyen négylábút simogatni, de nekem valahogyan annyira természetesnek tűnt, mint levegőt venni. Talán ezért mondják rám, hogy meggondolatlan vagyok? Vagy ezért szóltak többen is, hogy vigyázzak az erdővel és annak a teremtményeivel? Hiszen olyan nyugodt és boldog voltam az újdonsült barátommal! -Egyszerűen annyira más volt ezeket az élményeket külön-külön megélni, és visszatekintve annyi mindent csinálnék máshogy. Bár nincs időgépem, igazából lehet, hogy nem is lenne értelme visszatekerni és megváltoztatni. Pont az a jó az emberekben, hogy hibáznak. Mert a hibáinkból tudunk tanulni, akkor is, ha kínosnak gondoljuk őket, de mégiscsak, legközelebb tudni fogjuk, hogy mit hogyan kéne. Ha színpadiasan akarnék fogalmazni, akkor ez a jellemfejlődés része. Azt hiszem. Annyi, de annyi könyvet olvastam már és mégis úgy éreztem, hogy cserben hagy a szókincsem. Spanyolul tudtam, hogy mit szeretnék kimondani, de angolul egyáltalán nem jutott eszembe. Még ha a nyelvem hegyén lett volna a szó… De nem, én pedig nem akartam megzavarni, akármi is volt ez kettőnk között azzal, hogy előveszem a telefonom, ami a táskám mélyén pihent, hogy megnézzem a szó fordítását. Azt meg úgy gondoltam, hogy még kevésbé értené a kezeim között heverő bundás, ha az anyanyelvemen folytatnám ezt a kissé egyoldalú társalgást. -Igazából… nem mennék vissza. Mindegyik alkalomnak megvolt a saját varázsa és bármennyire is racionális ember vagyok a munkám során, a fantáziámban varázslat nélkül elég unalmasak lennének a hétköznapok -nem emeltem meg a hangom, továbbra is halkan magyaráztam, nem éreztem szükségét és nem tűnt indokoltnak a hangosabb beszéd. Ez is egy olyan momentum volt, amit varázslatosnak éltem meg és tudtam, hogy sokáig emlékezni fogok rá. Ahogyan megéreztem a farkas fogait a tenyerem körül, egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Túl korán bíztam meg benne? Mégiscsak megkóstolja a húsom, ha már megnyalta az arcom? Pedig azt hittem, hogy sikerült összebarátkoznunk. Ilyen gondolatok szaladtak át az agyamon, de miután elengedte a kezem, megkönnyebbülten fújtam ki a bent rekedt levegőt. Nyugi Dora, ő nem az a típus. Nem annak tűnik. Lepillantottam, ahogyan a megbökdösött azzal az édes nózijával. Összeráncoltam a szemöldököm és kíváncsian találgatni kezdtem, jobb ötlet híján. -Mi az kedves? Mit szeretnél? Szomjas vagy esetleg? Mert van nálam víz, igaz, palackban, de valahogy megoldom, ha kérsz. Másnem a kávéspoharam felajánlom neked. Vagy esetleg mást szeretnél? Ajj -sóhajtottam egyet kínomban. -Mondanám, hogy hajtsd le a fejed, hogyha igen a válasz, de tudom, hogy valószínűleg még ezt sem érted. Kissé kétségbeesetten figyeltem a drága bundást, mert tényleg ötletem sem volt, hogy mit szeretne. Pedig jó lett volna a kedvében járni. Egy ide, egy oda alapon, ha már ennyire nyugodtan hagyta, hogy simizzem és kiöntsem neki a lelkem. Bármennyire is próbálkoztam, nem igazán jutott eszembe értelmesebb ötlet.
Először engem talált meg az ijedtség, ahogy belegondoltam abba, hogy azzal, amit most csinálok, talán későbbi veszélynek teszem ki a lányt. Pedig egyáltalán nem ezt akartam, csak egyszerűen tényleg jól esett hallgatni, hogy az is, hogy ennyire megnyílt nekem és úgy éreztem, hogy ha mással nem is, ezzel tényleg tudok egy kicsit... adni. Segíteni. A vakkantásommal és a finom harapásommal biztatni szerettem volna, de ez belőle váltott ki riadalmat, ami érthető volt, ugyanakkor nem ez volt a szándékom. Lesunyt fejjel nyüsszentettem, mint egy bocsánatkérés gyanánt, ám szerencsére úgy tűnt, hogy mivel nem "támadtam" többet, így ő is megnyugodott, aztán a hogylétem és az akaratom felől érdeklődött. Ahogy "faggatózott" én csak pislogtam rá a farkas kék szemeivel. Megfordult a fejemben, hogy bólintok, már csak azért is, hogy valamit csináljak, hiába nem voltam szomjas. De ha ennek ellenre elő is vette volna a palackot, semmilyen érdeklődést nem tanúsítottam a víz miatt. Legfőképp azért, mert a korábbi szavai, gondolatai jártak a fejemben. Mélységesen egyet tudtam érteni azzal, hogy visszatekintve rengeteg dolgot másképp csinálnék. Például nem akartam volna szerelmes lenni abba a nőbe, aki végül farkassá tett. Ha csak egy kicsit erősebb lettem volna, ha csak egy kicsit okosabb, hogy átlássak azon, milyen céljai voltak velem, akkor lehetnék már halott vagy egy ráncos vénember. Nem kellene az örökkévalóságig mások előtt meghunyászkodva élnem, és nem kényszerítettek volna bele olyan dolgokba, amiknek sosem lett volna szabad megtörténnie. Ugyanakkor... Az ölébe tettem a fejem. A fekete orrcimpák szűkültek és tágultak, ahogyan szuszogva vettem a levegőt. Együtt éreztem vele, és amennyit ebből egy négylábú testbeszédje ki tudott fejezni, azt ki is fejeztem. Kétlem, hogy emberként az érzéseimből tudott volna olvasni, mint egy farkas*, de ha valamiért mégis sikerült, hogy legalább... Ennyivel is közelebb kerültünk egymáshoz. Mondjuk az első adag "letargia" után oda jutottam vissza, hogy mégsem biztos, hogy szeretnék más lenni, akár halott, akár egy ráncos vénember, nagypapa. A magam módján szerettem azt, akivé a múltam miatt váltam, még úgy is, hogy sok dolog, amit megéltem, nem volt jó vagy helyes, azt hiszem, egyszer valaki az abúzus szót használta rá, holott én magam sosem éreztem kimondottan annak. De a magam mércéjével messzire jutottam, és ha nem is volt sok, amire büszke lehettem, erre az voltam. Ahogy arra is, hogy ennyi idő után végre egy olyan falka tagja lehetek, ahol élhető elvárásokat támasztanak felém. Ahol nem piszkálnak, amíg tartom magam a normális viselkedéshez. Ahol lehetek én akár bányász is addig, amíg ezzel nem okozok kárt a társaimnak. Arról fogalmam sincs, hogy hosszú távon mit tartogat számomra az élet, de erről senkinek sem lehet. Ahogy ennek a lánynak sem, akit megértek, akivel együtt érzek, de végső soron... Nem. Mégsem akartam, hogy akár ő is változtasson. Miért tennénk? Akkor biztosan nem jutnánk el oda, ahol egyszer majd lennünk kell.
//* mivel Dora mágiaérzékeny, így szerintem dobhatnál rá Igen-Nem felesben, hogy "ösztönösen" megérzd-e az érzéseimet. Ez semmi fix, vagy konkrét, esetedben inkább olyan "mintha" a farkas együtt érezne veled, amit akár a saját képzeletednek is betudhatsz //
Szerencsére hamar elmúlt a fogak miatti ijedtségem. Azért egy pillanatra megzavart, hogy igazat kell adjak a rendőrbácsimnak, hogy mennyire veszélyes állatok a farkasok. Valahol mélyen tudtam, hogy igaza van, csak fájt volna bevallani azután, hogy most a világ legaranyosabb kis bundása feküdt az ölemben. A nyüszítése után meg is simiztem a fejét, hogy tudja, nem haragszom, csak meglepett vele így első alkalommal. Még sok mindent kell tanulnom a bundásokról, de kezdetnek talán az is elég, hogy néha nem minden az, aminek látszik. Eddig nem zavart, hogy egyoldalú a kommunikációnk, de amikor megbökdösött és én felajánlottam a vizem, akkor elég szomorúnak éreztem, hogy ezt sem tudom normálisan megoldani, mert ötletem sem volt, mit szeretne. Végül elővettem a palackot és egy apró korty után felé nyújtottam, de szemmel láthatóan nem érdekelte, úgyhogy csak visszatemettem az ujjaim a puha bundájába. Ott volt a helye. Én pedig ezek után tovább folytattam a lamentálásomat az élet nagy dolgairól. -Szeretem a mostani életem. Alaszka jót tett, és rengeteg lehetőséget nyújtott eddig, és van egy olyan érzésem, hogy ennek közel sincs vége. Még csak egy évszakot éltem át ezen a tájon, bár sokkal többnek tűnik. Ki tudja, hogy mit hoz a tavasz? -sóhajtottam. Nem szerettem a tavasz elejét 18 éves korom óta. Mert oké, éled a természet, de az én szívemben ilyenkor maximum a fájdalom éledt újra. És újra. Minden alkalommal. Ennyi idő után is. Megráztam a fejem, igyekeztem elűzni ezeket a gondolatokat a fejemből, de nem ment olyan könnyen, mint amennyire szerettem volna. -Jó, hazudtam -vontam meg a vállam, lehet erős kifejezés volt ez most ide. -Egyetlen dolgot megváltoztatnék, ha lenne egy időgépem. Megpróbálnám megmenteni az őrangyalom, mert elviselhetetlen a hiánya. De ezen felül semmit nem változtatnék meg. Basszus, én vagyok a legjobban meglepődve azon, hogy jelenleg ennyire sínen van az életem -motyogtam. Közelebb bújtam a bundáshoz és bár úgy tűnt, hogy megért, ebben egyáltalán nem lehettem biztos. Olvastam róla, hogy a macskák érzik, ha a gazdájuk szomorú és odabújnak hozzá dorombolva, hogy felvidítsák őket. Én meg nem tudtam, hogy ez valami ösztönös reakció a farkas részéről, vagy sikerült megint annyira hozzábújnom, hogy nem tudott elszabadulni. Nem akartam megint egyedül maradni a gondolataimmal. Tovább cirógattam a kedves kis bundást, miközben jó pár gondolat átcikázott az agyamon. Az, hogy itt volt a négylábú, segített átgondolni néhány dolgot és szimplán csak tényleg baromi jól esett kimondani ezeket. Hálás voltam neki, és ezt a legjobban nonverbálisan azzal tudtam kifejezni, hogy ismét beletemettem az arcom a bundájába egy pár pillanatra. Újra szólásra nyitottam a számat, előadva egy újabb monológot. -Azért nem csak egy merő bánat vagyok. Sőt, borzasztóan sok jó dologgal gazdagodtam, amióta itt tengetem a napjaimat. Például, a rendelőben, ahol dolgozok otthon, Anchorage-ban. Rengeteget tanulok nap, mint nap, nem is olyan meglepő az, hiszen még csak gyakornok vagyok. Ami viszont igenis elképesztő, az a főnökömmel való kapcsolatom. Az elején úgy meg voltam szeppenve, hogy vele kell dolgoznom, de szépen lassan átalakult a dolog valami egészen mássá. Most éppen olyan a kapcsolatunk, mintha az apám helyett lenne apám. Mindig figyel arra, hogy mi van velem és ott van nekem a jó, de még a rossz napjaimon is. Mellette nincs honvágyam -mosolyodtam el őszintén Bruno-ra gondolva. Remélem tudja annak ellenére is, hogy ezt így nem mondtam ki neki soha, szeretem tiszta szívemből.
Ha teljes eltántorodást nem is tudtam elérni nála (nem is akartam), annak örültem valahol, hogy úgy éreztem, hogy az óvatossága azért megmaradt. Mert azért mégis, én hiába nem bántottam volna soha, ez én voltam: de mondjuk az Alfa vagy valamelyik Tark biztos nekirontott volna, a vadon élő társainkról nem is beszélve. Csúnya kifejezéssel élve hagytam magam plüssállatnak lenni: egy élő, lélegző valakinek, aki nem ítélte el, aki nem adott neki tanácsot se kérve, se kéretlenül. Pedig lett volna mit mondanom, bár emberként nem biztos, hogy ki mertem volna nyitni a számat. Ahogy a tavaszt illető merengésekor felsóhajtott, én úgy szusszantam vele. Reméletem, hogy az új tavasz új dolgokkal kecsegtet majd mindkettőnket: engem is, mert mi sem kaptunk semmi mást az elmúlt időkben, csak rosszabbnál rosszabb híreket. Az őrangyalos dologban kicsit nehezen értettem meg. Nekem sosem volt kimondottan, rám mindig az vigyázott anyámon kívül, akihez elég közel tudtam kerülni, de... Így belegondolva nagyon örültem volna, ha Darren még itt van. Rengeteget segített abban, hogy egy kicsit magamra és az utamra léphessek, és hiába nem látszik úgy, azt hiszem, hogy a távozásával egy kicsit én is megrekedtem ott, ahol hagyott. Ahhoz pedig nem vagyok elég erős, hogy magamtól túl sokat haladjak, legalább is érzésre nem. Az új felütésére, arra, hogy nem csak egy merő bánat, felkaptam a fejem és érdeklődve nyomtam az arca felé az orromat. Itt vagyok. Figyelek. Szinte békés örömmel nyüszítettem fel arra, hogy talált magának olyan kapcsolatot, ami miatt biztonságban érzi magát. Ami ad neki valamit a munkakapcsolaton túl is. Én ezt a bányában senkiről sem mondhatom el, jelenleg a falkából sem. Egy picit feltámadt bennem az irigység, de aztán beláttam: nekem még mindig sokkal több ehetőségem van, mint neki, és végső soron tényleg nem éreztem felőle semmi... Rosszat. Járt neki, hogy boldog legyen és megtalálja a helyét. Ezt magamról is el akartam hinni. Engem a boldogság csak arcon csókolt, majd magamra hagyott, de azt hiszem, hogy legalább a helyemet megtaláltam. Éreztem a lányban életre kelő szeretetet, és összeszorult a szívem. Azt kívántam, bár irántam érezne így majd egyszer valaki - nem is kell szerelmesnek lennie, csak... Szeressen önmagamért. Azért, aki éppen vagyok, legyek akármennyire béna vagy elesett is épp. Megint felnyüszítettem, és ebben a vágyban, ezekben az érzésekben megmerítkezve újra arcon nyaltam a lányt, majd fel is pattantam. Hirtelen megugorva az erdő mélye felé. Mert igazából... Valahol nagyon szerettem volna ezek után elsírni magam, de sok volt, és amennyire kívántam, hogy neki menjen, annyira voltam irigy is azért, mert nekem még ennyi idősen ez sem adatott meg. ~ Minden rendben lesz! ~ A lány gondolatai közé löktem a saját biztató szavaim, majd bevetettem magam a bokrok közé. Talán hiba volt. Talán elhiszi, hogy képzelődött, hiszen olyan élénk a fantáziája, hiszen olyan... Szabadnak tűnik a lelke. De talán az is segíthetett elterelni a figyelmét, hogy futásnak eredtem a sűrűben, és csak akkor álltam meg búcsút és sok sikert kívánva vonyítani, amikor már kellő távolságba értem.
// Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, köszönöm a türelmet <3 //
Ennyi év és megannyi elejtett könnycsepp után is nehéz volt Abuela-ra gondolnom. Hiába békéltem meg a dologgal nagyjából, tavasszal mindig egy kicsit jobban hiányzott mellőlem, talán azért, mert a kedvenc évszaka ragadta el. És egyszerűen fájt, hogy már csak őrangyalként gondolhattam rá, bár kétségtelen, hogy így legalább volt okom néha jól is cselekedni, nem akartam túl nagy csalódást okozni neki. Ha egyáltalán látja a próbálkozásaimat. Azért remélem igen és értékeli, hogy néhanapján megpróbálok jó ember lenni. Elmeséltem a drága bundásomnak azt is, hogy jó itt most nekem és ahogyan közelebb tolta az arcát az enyémhez, őszintén felnevettem. Annyira tetszett a reakciója, kedvem lett volna ebben a pillanatban maradni örökre. Nevetve simítottam végig a négylábú feje tetején, egyszerűen borzasztóan tetszett a reakciója. Mert bár tényleg nem tudtam, hogy ért-e bármennyit is abból, amit mondok, jól esett, hogy kimondhattam a dolgokat. Végső soron a süket füleknek is van egy nagy előnye: biztos, hogy nem kerül ki mindaz, amit itt ma felemlegettem. Mert ezek tényleg olyan mély belső gondolatok voltak, amiket még magamnak is nehezen vallottam be, és nem szerettem volna bárkitől is visszahallani ezeket. -Mondták már neked, hogy nagyon aranyos kisfarkas vagy? -mosolyodtam el vidáman. Már nyoma sem volt az előbbi rosszkedvemnek, elűzte jó messzire. Ez a csodálatos az állatokban, akaratlanul is segítenek, ha szükség van rá. Nekem pedig most az volt és végtelenül hálás voltam a bundásnak, amiért meghallgatta a siralmaim. Igaz, hogy nem tudott megoldást nyújtani, de ez is bőven elég volt. Újabb mosollyal fogadtam azt, hogy megnyalt, vicces volt, hogy egyáltalán nem zavart a dolog, régebben még letöröltem volna bármi ilyesmi nyomait, de most csak hagytam. Kicsit olyan volt, mint egy baráti puszi, ami jól esett. Figyeltem, ahogy felpattant, érdeklődően követtem a szemeimmel, nem tudtam, hogy mi a terve ezzel. Ezek szerint távozni, amiért egy pillanatig sem hibáztattam. Biztos megvan a saját kis farkasélete farkasgondokkal és nem vártam el, hogy egész éjszaka itt szobrozzunk a hóban. Talán a hideg, talán a csönd, ami körülölelt eddig minket, talán mindkettő az agyamra ment. Mert mintha… mintha szavakat hallottam volna. -Mi a fene? -suttogtam bele a havas tájba. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Nem tudtam rá logikus magyarázatot. A farkasok nem beszélnek, én pedig nélküle olyan egyedül maradtam, mint a kisujjam. Valószínűleg csak beképzeltem az egészet, nem létezik az, hogy egyszer csak megszólal egy hang a fejemben. Ha pedig mégis, akkor azt hiszem megvizsgáltatom magam Bruno-val, ha holnap beérek a munkahelyemre. De az is lehet, hogy létezik a varázslat, igaz, más formában, mint a könyvek oldalain, de lehet, hogy azt éltem át a pillanat hevében. Nem tudom. Kizökkentett a vonyítása és elmorzsoltam egy könnycseppet, ami kiszökkent a távozása után. Mert tényleg hihetetlenül hálás voltam a bundásnak. Egy nagy sóhajt követően feltápászkodtam a földről és leporoltam magamról a havat. Ideje volt hazaindulnom nekem is, még hosszú lesz az a hat óra, amit le kell vezetnem. Felszedtem a táskámat és a szatyraimat, majd belekortyoltam a jéghideg kávémba. Könnyebb volt a lelkem, mint ezelőtt bármikor. -Remélem egyszer viszont látjuk egymást, kedves bundás -suttogtam és hátat fordítottam az erdőnek. Így legalább azzal a tudattal indultam el, hogy megvolt a mi kis búcsúnk.
Kezdőlap
//
