Ha azt mondanám, nem vagyok ideges, hazudnék. Mert az vagyok - nem is kicsit! - de mindezt könnyed dumával és olcsó viccekkel igyekszem leküzdeni, miközben az anyósülésen Joanával a protektorátus tulajdonában álló fakitermelő telep felé vezetem járművemet.
Poénkodok még akkor is, mikor kiszállunk a kocsiból, mondva, most kénytelen leszünk átmászni a kerítést vagy kedvesem erejét bevetve szétfeszíti a vasakat benne, ha be akarunk jutni, mert én bizony otthon hagytam a kulcsokat... de végül valahogy csak megkerül az a kulcscsomó, mely kézről kézre jár, mikor kinek van szüksége rá.
- Sajnos azonban a speckó felfújható kaszkadőr-gumimatracot tényleg nem hoztam el még a bájos Miss O'Brientől... - Fűzöm hozzá nevetve, miközben birtoklóan találja meg lapáttenyerem a nőstényfarkas derekát és vonom lépteink közepette közelebb magamhoz, hogy csókot nyomjak arcélére könnyeden.
Nosztalgikus érzést kelt bennem a hely, szinte érzem, ahogy keserűen ismerős, mégis bizalommal és drukkal teli illatokat fúj felém a szél.
Pontosan ott állt. Azon a farakáson, melyből azóta se vettek el, s hozzá sem hordott senki, hogy magasabb legyen. Könnyeden mászott fel, s tudom, ugyan ily hebrencs nemtörődömséggel vetette volna magát hanyatt róla, ha késznek ítélt volna a feladatra.
Hiányzik. Veszettül. De már nem fáj maróan, csupán tompa, szűnni nem akaró sajgás, mivel kelek.

Becsületemre legyen mondva, gyakoroltam rengeteget. Hol egyedül, hol más segítségét kérve - többnyire nem Emmettét, sokkal inkább Jacksonét, de azért dolgozunk a kettőnk dolgán, cserkészbecsszó!
Na de visszakanyar ide, a kedveshez, meg a farakások romantikájához...
- Komolyra fordítva a szót, nem hiszem, hogy képes lennék megtartani téged. Egyelőre. És tudom, hogy nem vagy cukorból, de nem szeretném azt se, hogy miattam törd össze magadat. - Fordulok szavaim közepette felé, lassítva lépteinken majd meg is állva. Tekintetem komoly, akárcsak a tőlem elhangzó szavak.
- Szóval kezdésnek mit szólnál pár feldobott faághoz, majd rönkhöz... folyamatosan emelve a tétet. Hm? - Javaslom neki.

// Lesz ez még jobb is. <3 //

Könnyed stílust veszek fel magam is, próbálva leplezni, hogy igenis látszódik Kyle-on az, hogy ideges és igenis rájöttem mindenféle farkasérzék nélkül is. Éppen elég ideje vagyunk együtt, hogy tudjam, milyen az a poén, amivel az idegességét próbálja palástolni és milyen az, ami egészen más célból született. És ezek, amiket az autóban lő el, minden kétséget kizáróan az előbbi csoportba tartoznak. Nem szólok, hiszen képzelem, milyen lehet ez az egész most neki, inkább csak azzal próbálok támaszként állni mellette, hogy nevetek a vicceken és társulok a könnyed dumához.
- Szóltál volna és elkértem volna tőle! Van egy olyan sejtésem, hogy én nagyobb sikerrel jártam volna, mint te - eszem ágában sincsen megkérdőjelezni a tudását, szimplán csak régebb óta ismerem Nessát, mint ő és nem mellesleg a hegyi farkasok közé tartozom, éppen úgy, mint Nessa.
Mosolyt fakaszt a derekamra simító keze, az arcélre kapott csók, miközben már befelé sétálunk. Számomra ismeretlen a hely, semmiféle emlék nem köt ide, semmi olyan érzés, mint Kyle-t.
- Oké, ebbe most kivételesen beleegyezek. Ráadásul gondolom hiába próbálkoznék ellenkezni, nem sokra mennék vele - apró mosoly csupán, mi ajkaimra szalad, elég látnom a komoly tekintetét. Kedves tőle továbbra is, hogy nem szeretne összetörni, azt pedig becsülöm, hogy belátja, még nem igazán tudna megtartani. - Én benne vagyok! Ahogyan te szeretnéd, tanuló-segéd vagyok, nem pedig a tanárod, hogy én mondjam meg, mit és hogyan csinálj - a faágak és rönkök dobálásán túl aligha tudnék segíteni neki, hiszen nem vagyok túlságosan jártas ebben a témában, még elméleti szintem sem igazán, csak annyira, amennyit eddigi pályafutásom során a saját bőrömön megtapasztaltam.
- Szükséged van valamiféle bemelegítésre, vagy egyből vágjunk bele? - érdeklődöm, miközben már a fakupacok között járkálva gyűjtögetem össze a faágakat, egészen apróktól kezdve a nagyobb, vaskosabb darabokig. Kezdésnek ezek szerintem jók lesznek, aztán jöhetnek majd a rönkök. Vagy majd ő megmondja, ha így nem okés, de ha minden rendben van és kezdhetjük, akkor máris hajítom az első ágat.
- Egyébként képzeld, még nem is meséltem, de felbukkant egy régi barátom. Szerintem meséltem már róla, az ő tiszteletére került a kalózsapkás kisfiú a bőrömre - magyarázok közben, mert erről még nem meséltem neki, éppen itt az ideje, hogy megosszam vele az örömömet.

- Ha velem vagy és nem ellenem, akkor inkább nem ellenkezel. - Jegyzem meg könnyednek szánt tónussal hangomban, mégis - tőlem egyébként nem idegen és újabban nem is olyan ritkán csillogtatott - komolysággal. Persze, nem igazán tudnék tenni ellene, ha mégis megmakacsolná magát. Az igazán patthelyzet volna.
S hogy belátom, mennyit bírok, nekem nem dicsőség. Nem huszonéves kis kezdő vagyok már, hogy ne ismerjem saját hatásaimat. - S igen, sokszor kishitű is vagyok mágia témában, de hát mindenkinek kell valami komplexus, nem igaz? Apám és Savannah idejekorán lerendezték ezt a kérdéskört nálam, akaratlanul is.
- Pedig biztos volt már rá példa, hogy farkas tanítson őrzőt! Jo tanárnéni... - Vigyorodom el a végére a megszólítás közepette, ahogy rajta pihen tekintetem, s túllendülve a terepen hirtelen rám törő pillanatnyi keserű nosztalgián, némileg (őszintén) derűsebb hangulatban.
- Akadt már komolyabban dolgod őrzőkkel egyébként? Mármint, nem így. - Szélesedik vigyorom, ahogy kettőnk között jár mutató ujjam. Szavaimból egyébként két dologra is rájöhet. Azon túl, hogy nem vagyok kíváncsi rá, összeakadt e más őrző férfiakkal, az is nyilvánvalóvá válhat számára: nem nyálaztam át az aktáját, ahova pedig bizony a kisebb-nagyobb stiklik, fontosabb információk mind fel vannak vezetve többnyire. Szerintem most, hogy már mindenki tudja lényegében, hogy mi ketten együtt vagyunk, Keldron oda se adná azt az aktát, ha kérném! De nem kérném.
- Az a kisebb ott a kezedben, amit felvettél, az pont jó lesz bemelegítésnek! - Szusszanok némi lelkesedéssel, mert abban biztos vagyok, az nem fog gondot jelenteni. - S így is lesz, ha dobja, a bot a fizika törvényeinek nem engedelmeskedve marad a levegőben úgy  mellkas magasságában, vízszintesen. Még fordul is párat a tengelye körül, mint holmi kerge széljelző vagy iránytű.
- Hm? Jaa-ja... megvan. Richard, igaz? Mi hozta erre? - És miért épp most? És mit akar Joanától? - Ezer kérdést hoz elő bennem az informátor énem, ez már csak ekképp működik, de párja és nem vallatója vagyok a nősténynek, így eszem ágában sincs rázúdítani mindezt. Ha akarja, úgyis elmondja majd szépen sorjában.

- Veled vagyok, tudod jól - szelíd mosoly szökik ajkaimra, ahogyan hasonló hangszínt öltök, mint ő. Könnyed, mégis komolyságot sugalló szavak ezek, pont mint az övéi, mit elég sokszor tapasztaltam az elmúlt időben.
- Persze, tuti volt, de ezt a Jo tanárnénit gyorsan felejtsd el, legalábbis a néni részét, mert hamar bekeményítek - nevettem fel könnyedén, mert a szavaimmal ellentétben soha nem tudnék ártani neki, fizikálisan legalábbis semmiképpen. Másképpen sem tervezem, ha már itt tartunk, de ez azért jóval összetettebb dolog.
- Azt hittem, tudsz az ilyesmiről - némi meglepettség ült a hangomban, de a kedves kis mosoly, ami ajkaimra szaladt, inkább arról árulkodott, hogy igenis jól estek a szavai. Azt gondoltam volna, ismeretségünk kezdetén bizony átnézte az aktámat, de ezek szerint nem és ez azért kellemes érzést ébreszt bennem. - Attól függ egyébként, mi számít komolynak. Volt egyszer egy nagyobb összetűzésünk néhány kóborral, tudod, a családi kis falkámmal. Aztán a körmünkre néztek, hogy ne csináljunk ebből rendszert - arról meséltem már, hogy a Teremtőmmel és a vérvonalbeli testvéreimmel éltem egy jó ideig, ám azt még nem meséltem el, hogy én öltem meg a vérvonalhúgomat és, hogy ezért küldött el a Teremtőm. Farkas vagyok, így nyilván tudja, hogy nem éltem szent életet, de az ilyen dolgokról nem olyan könnyű beszélni. - A vándorolgatásaim alatt összefutottam Őrzőkkel, de komolyabb dolgom nem akadt egyikükkel sem. Igazi jókislány voltam - szaladt szélesebbre a mosoly a képemen, cinkos vigyorrá válva, ahogyan Kyle-ra tekintettem.
Aprót bólintok, majd dobom is a botot, fel a levegőbe, nem felé, mert bár bízom benne, hogy sikerülni fog neki, nem így szeretném kipróbálni. A bot mégis a levegőben marad, pörögni is elkezd, én pedig elismerően bólintok egyet.
- Kicsit a Harry Potter-ben érzem magam - kuncogtam röviden, mielőtt felemeltem volna a következő, némileg vastagabb ágat a magam mellé lepakolt kupacból. Akkor dobtam csak, ha intett, készen áll, miközben már arról meséltem, hogy Richie is felbukkant errefelé.
- Igen, ő az - bólintottam aprót. - Azt hiszem, mondhatom úgy, hogy két dolog. Egyrészt könyvet ír és ihletet gyűjt, másrészt pedig hát.. én. Jóban voltunk, amikor kisebb volt, aztán a sors úgy hozta, hogy farkas lett, tudomást szerzett arról, hogy nagyon is élek és úgy döntött, meglátogat - próbáltam rövidre, mégis érthetőre szabni a magyarázatot. - Szerintem te is kedvelnéd, igazi kis Humor Herold ő is - kuncogtam röviden. - És ne aggódj, esélye sincs ellened - nem tudom, Kyle mennyire féltékeny típus, mert eddig még nem is nagyon volt olyan helyzet, ahol kiütközhetett volna, de biztos, ami biztos, azért tisztázom előre. Richie a barátom, sőt, talán mint a kisöcsém, úgy is tekinthetnék rá, Kyle pedig a kedvesem és ezen aligha változtathat bármi is.

- Egészen biztos? - Húzódik vigyor immáron képemre, s egyúttal derekánál kapva el vonom közelebb magamhoz, mintha csak akkor hinnék neki, ha lopott-viszonzott csókkal foglalna mellettem állást.
A tanárnénis felháborodásán csupán nevetek, elengedve őt még azt is megállom, hogy egy korhatárosan idióta poént elsüssek szavai kapcsán, helyette kérdezek, meglepett reakciójára pedig suta mosollyá szelídül képemen a görbület.
- Oké, lebuktam. Tényleg tudok. - Pontosan érzi, mennyire nem igaz mindez, de farkasszenzorok nélkül is levágható, hogy csupán húzom a játékosan csendülő szavakkal. - Egy vén, bölcs indián mesélt róla. Tényleg öreg volt, és kövér is, a kezében pedig állandóan kubai szivart tartott! - Kezeimmel is gesztikuláltam, mondandóm alátámasztásaként illusztrálva a képet, épp csak nem pöfékeltem a levegőbe... Azt is csupán azért nem,  mert járattam közben a lepénylesőmet.
Hallgatva őt önkéntelenül is visszakúszott képemre a szélesebb mosoly. Igazán nem tehettem róla, már a puszta lénye, személyének nyüzsgő-zizegő varázsa mosolyt csal képemre, hát még, ha megszólal az imádott kép!
- Hogyne! A vajat meg zurbolóval köpüljük, ami mondjuk jobb, mintha köpővel zurbolnánk. De hogy te, mint jókislány...?! Ezt én be nem veszem! - Tárom szét karjaimat felé, egyszerre bocsánat kérően és mégis kihívóan: győzzön meg az igazáról, ha tud.
Némi rákoncentrálást azért igényel a következő mutatvány, a mosolyomon túl ráncok gyűlnek finoman homlokomon és szemzugaimban egyaránt, ahogy a bot röppályáját figyelve, követve pillantásommal végzem el a varázslatot.
A bot, mintha csak tollpihe lenne, szökell a levegőben - tökéletes bemelegítésnek, hogy a földre hullva immáron nagyobb testvérét tartsam meg a levegőben.
- Mondja ezt egy vérfarkas...! Mit gondolsz, van itt akkora, ami a te súlyoddal közel azonos lehet? - Firtatom közbevetve, a sikerélményeken felbuzdulva.
- Oh... akkor gondolom volt nagy öröm. - Szélesedik kissé mosolyom a viszontlátást hallva, s csupán a féltékenység puszta feltételezésére szalad feljebb kétkedőn szemöldökön. Mégis... ennyire nyilvánvaló volna? Oké, hajlamos vagyok néha megfeledkezni róla, hogy mennyire természetfeletti érzékelése van a kedvesnek, szóval lehet, levágta valamiből az épp csak bimbót bontott gondolatfoszlány hozadékát felőlem,  minden esetre hülye lennék nyíltan bevallani, hogy képes lennék farkasokat is megszégyenítően morogni egy közelében ólálkodó pasas kapcsán, ha úgy adódna. Még a végén hirtelen ötlettől kedve támadna letesztelni esetleg!
- Megnyugtató azért ezt hallani. Már azt hittem, vele álmodtam az éjjel tegnap, hogy lezártam valami sötét helyre. Volt egy... létra lefelé. A létra egy alagútba vezetett. Az alagút a feketeségbe veszett. A hideg levegőnek olyan szaga volt, mint az elárasztott pincében felejtett ruháknak. A durva kőfal titokzatos eredetű folyadékot izzadt.* Sosem voltam Alignak Gyomrában, de valahogy azt tudnám ilyennek elképzelni. Na jöhet a te súlyodhoz közelítő! - Adtam ki egyúttal közben az ukázt lelkesen. Ha szellemesen akadnék fogalmazni, úgy is mondhatnám, igazán "elememben éreztem magam" jelen helyzetben.

// 30 - 10 = 20 zsebszöveg; (* Ez sehogyan nem egy mondat, akárki küldte. Egyes, leülhet. xD) //

- Nem hiszel nekem? - pimasz ívvel kunkorodik szám széle a csókot követően. - Bebizonyítanám, de tanulni jöttünk, szóval.. - hagyom nyitva a mondatot, miközben ellépek tőle, incselkedő pillantásom azonban néhány pillanatig még magán tudhatja, mielőtt nekiállnék a fadarabok összeszedésének.
- Hogy mi? - kérdezek vissza nevetős-hitetlenkedő hangon a vén indián hallatán, a gesztikulálását látva pedig nem tudom tovább visszatartani a nevetésemet. - A gazember! Pedig megígérte, hogy nem árulkodik! - megyek bele a játékba és a szavak mellé ál-durcás arcot is vágok, összeszorítva és lebiggyesztve kissé ajkaimat. - De legalább az vigasztal, hogy ezek szerint meghízott. Amikor én találkoztam vele, még nem volt kövér - fűzöm tovább a gondolatmenetet arról a bizonyos, nem létező vén bölcsről, mielőtt még nekiállnék a saját igazamat hangoztatni.
- Milyen hitetlen vagy ma! Egyébként meg illa-berek, náda-erek, a motorosok jó emberek! Kár, hogy nem vagyok motoros - kuncogok fel röviden, mert a világért se venném magamra az elhangzottakat. Legalábbis úgy nem, hogy rosszul is essenek, mert tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok éppen szentéletű. - Egyszer láttam egy táblát rajta egy nyíllal és „Nutella” felirattal, úgyhogy követtem. Akkor futottam bele néhány magadfajtába, csak ők morcosabbak voltak és közel sem voltak sem olyan jóképűek, sem olyan viccesek, mint te. Tudod, hogy bármit képes vagyok megtenni egy kis nutelláért - szalad csibészes mosoly a képemre. - Komolyra fordítva a szót rohadt szívás az a varázslatotok, amivel le tudtok bénítani minket! - csóválom végül meg a fejemet, mielőtt hajítanám az első botot. Ezzel több mindent is elárultam; voltam már olyan helyzetben, hogy Őrzői beavatkozásra volt szükség és ez magában hordozza azt is, hogy akadtam már össze Őrzőkkel.
- Biztos, máris keresek egyet - nem voltam egy túl testes alkat, habár a vékony csinibabáktól is távol álltam, de szerencsére a saját súlyommal tisztában voltam, így viszonylag hamar sikerült megtalálni a megfelelő fadarabot. Közben mesélek neki Richie-ről és igyekszem eloszlatni a féltékenység legapróbb morzsáit is.
- Volt bizony. Tudod.. nagyon sokat segített nekem akkoriban, úgy, hogy nem is igazán tudott róla - komolyodik kissé a hangom, mert arról ugyan nem meséltem még neki, hogy akkoriban miért is voltam annyira szétcsúszva, de arról tudott, hogy nem volt minden olyan hű, de csudiszuper akkoriban.
- Ez nem hangzik túl bíztatóan.. De ha nem vele álmodtál, mégis kit zártál be arra a sötét helyre? - ráncolom a homlokom, ajkaim szegletében azonban ismét kis mosoly játszik. - Én jártam már néhányszor amúgy Alignak Gyomrában és az határozottan ilyen, sőt, még ennél is kellemetlenebb egy hely - pláne, ha van „lakója” is, de ilyesmire sem mostanában került utoljára sor, legjobb tudomásom szerint.
- Na, készen állsz? - emeltem meg végül a súlyosabb fadarabot, hogyha készen volt, akkor máris dobjam. A fa a levegőbe repül, én viszont vagyok olyan ügyetlen, hogy átgázoljak a tulajdon táskámon és kis híja csak, hogy orra nem bukok a vállpántban. - Basszus! Ez váll-tás-ka, a fenébe is! És hozzátenném, hogy engem kényszerítettek, hogy vegyek egyet, nem önszántamból hurcolászom! És akkor még van olyan genyó, hogy a lábam elé ugrik, hogy orra bukjak! Az eszem megáll, milyen hülyeségekre kényszerítik a nőket pusztán azért, mert minden szart megvesznek - puffogok magamban, miközben kissé arrébb hajítom az említett táskát, hogy aztán nagyot sóhajtva és csípőre vágva a kezem forduljak vissza Kyle felé, megnézve ki kell-e mentsem a fadarab alól..

Széttárom karjaimat kissé költői kérdésére, amolyan "mit van mit tenni" módon, s isten biza' visszatérhetünk arra a bizonygatásra később, én nem leszek semminek elrontója. De most ugye másért vagyunk itt, főleg értem elsősorban, én pedig nem lehetek elég hálás, amiért vállalta ezt az egészet. Parázok is rendesen, hisz ha már erőben esélyem nincs "potenciális hímnek" lenni mellette, legalább mágiában ne bénázzak az orra előtt...
Könnyed a szitu, legalábbis látszatra. Fát gyűjt, nevetgélünk és hecceljük egymást, épp mint bármikor máskor. A motoros megjegyzésre azért fel kell nevessek.
- Errefelé nem egy életbiztosítás még kocsival sem száguldozni telente. Pedig megnéznélek bőrszerkóban... - Kacsintottam rá cinkosan, s úgy fest, a kölcsön bók visszajár idővel, mire nevetve ingatom meg fejemet. Hihetetlen ez a csaj, komolyan mondom! Képes minden összeszedettségem ellenére egyetlen mondatával újra szerelmetes kiskamasszá változtatni, ha úgy akarja.
Az első akadályt sikerrel veszem, ha úgy tetszik, s ennek fényében máris nagyot emelek a téten, de bízok magamban és egyúttal arra játszom, hogy ha a vele közel egy súlyú fát meg tudom tartani, akkor nagy eséllyel őt magát is sikerül majd. Vaktában nem próbálkoznék, minden bizonygatása ellenére is jobban féltem ennél, hiába a több hónapos gyakorlás, ami a hátam mögött van.
- Miben? Már, ha nem titok. Az ilyenek a legjobbak egyébként. A kéretlenül is időben érkező segítségek. - Ó, erről nekem is akad a zsebemben egy-két kimondatlanul maradt sztori, de míg az ő hőse ezek szerint él és virul, addig az enyém már máshol, másokat segít mosolyával és makacsságával.
- Nem tudom, hogy kit zártam be. - Tártam szét nevetve kissé karjaimat. - A potenciális vetélytársakat biztos! - Fűztem hozzá, elvégre nem ezt akarná minden csaj hallani? Tényleg ötletem nincs, futó álom volt csupán, melynek nem is tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Mégiscsak én álmodtam egymagam és nem húsz másik ember ébredt ugyan ezzel a képsorral.
- Igen? - Szalad ki a meglepett kérdés, majd ha már felmerült, nem vagyok rest olyat is feltenni, ami nemcsak érdemibb, de régóta érdekel.
- Hogyan tudjátok amúgy megjegyezni, merre vezetnek a járatok? Szaglás alapján? Vagy? - Firtatom, tényleg kíváncsian, hisz mindenképp figyelemre - sőt, egyenesen csodálatra - méltó, hogy a hegyi falka farkasai között vannak, akik nem tévednek el a zegzugos barlangrendszerben.
Bólintok kérdésére, majd repül a nehéz farönk, ki tudja hol áll meg...! Magamat azzal biztatom gondolatban, hogy mindez fizika csupán, nem több, abból meg sosem voltam rossz - úgy hetven évvel ez előtt, mikor számon kérték az iskolapadok közt.
Sikerül kellő lendületű és erejű ellenáramlatot biztosítanom, amivel a farönk esése abbamarad. Igen ám, de Jo intermezzojára felé kapom tekintetemet, figyelmem épp csak annyira marad a rönknél, hogy egy célirányos mozdulattal akképp formáljam a szeleket, azok félreröpítsék a rönköt.
- Minden oké? - Firtatom, s mivel nem néztem, merre sikerült "eldobnom" a farönköt, az hangos robajjal érkezik meg és borít le egy gondosan felpakolt farakást.
- Azt hiszem, épp most törtelek össze. - Bukik ki belőlem az őszinte megjegyzés, némi kétségbeesettséggel fűszerezve titkon hangomban.

Megvakarom kobakom tetejét, amikor az iránt érdeklődik, Richie mégis miben segített nekem. Nem titok, előtte legalábbis semmiképpen sem, csak én nem tudom, hogyan fogalmazzam meg.
- Tudod, nem voltam én mindig ilyen vidám és pörgős - fogok bele, de érezhetően komolyabbá vált az arckifejezésem és a hangszínem egyaránt. - Miután a Teremtőm elküldött a mini-falkánkból, eléggé magam alá kerültem, nem kifejezetten találtam a helyem, sem önmagam, ha már itt tartunk. Mindenkinek az életében vannak mélypontok, nem igaz? - merültem bele a mesélésbe, nem is igazán figyelve arra, hogy azt is elárultam, bizony nem önszántamból hagytam magam mögött a Teremtőmet, hanem kitagadtak. - Richie akkor még egészen pöttöm volt, de ennek ellenére hamar visszacsempészte az életörömöt az életembe - és lényembe egyaránt, szóval lényegében neki köszönhető, hogy ma ilyen formában álldogálok itt.
- Ugyan már! Semmi okod nincs féltékenynek lenni - szaladt ismét a széles görbe a képemre, nem tudtam megállni a mosolygást. Nem is gondoltam volna, hogy féltékenykedős típus, de meg kell hagyni, rendkívül aranyos.
- Ühüm - bólintottam hümmögve. - Ösztön. Ha sokat jársz a labirintusban, előbb-utóbb úgy megtanulod az útvonalakat, hogy csukott szemmel is képes lennél kijutni onnan - vontam meg a vállam, mert az ilyesmit tényleg nem igazán lehet máshogyan magyarázni. A szaglás és a hallás csak rátesz egy lapáttal. - Tudnád, hányszor tévedtem el eleinte! - szélesen mosolyogva ráztam a fejem. Most már nevetve gondolok vissza azokra az időkre, de akkoriban közel sem volt vicces, amikor hosszú órákon keresztül bolyongtam odalent, mire kikeveredtem, vagy valaki rám bukkant.
Dobom a fát, csakhogy nem számítottam lesből támadó, álnok táskapántokra és úgy tűnik sikerül Kyle-t is kizökkentenem. Nem is látom, mi történt, csak a nagy robajt hallom, mire fejem felkapva keresem a hang forrását, aggodalommal telt pillantással és nem kissé könnyebbülök meg, amikor meghallom a hangját és meglátom, hogy nincs semmi baja.
- Igen, persze. Bocsi, nem akartalak megzavarni - húzom be a nyakam egy pillanatra, mert habár a való életben is érhetik meglepetések, azért nem az első alkalommal kellene kipróbálni, hogyan reagál az ilyesmire.
- Aúcs - szaladnak grimaszba vonásaim, ahogyan elképzelem, milyen lett volna, ha tényleg én vagyok az és nem a farönk. - Megpróbáljuk újra? - a biztonság kedvéért megint farönkkel, aztán ha sikerül, akkor talán mehet élesben is, majd Kyle eldönti. Akárhogyan is, én készítem a fát, ha kell, ha meg nem, akkor felőlem mehet élesben is.

El kell mosolyodjak kissé szavain. Nem tudom, de el tudom képzelni, lévén magam is hasonló cipőben járok, mint a kedves. Ki tudja, talán épp ezért sodort minket össze az élet (meg a csokoládé, persze).
Költői kérdésére önkéntelenül is biccentettem aprót felé, de nem szakítottam meg beszédét, érdeklődőn figyeltem csupán, hova fut ki a sztori erről a Richie gyerekről - aki lefogadom, egy százast rám ver korban, de kit érdekel! - s suta mosoly szökik képemre a vége hallatán.
- Kellenek az ilyen barátok az ember életébe. Én... gyűlöltem Savannaht kamaszként, tudod? Apám volt a mentora, imádták egymást, míg én egyszerűen sosem voltam elég jó mágiából. Mit elég jó... labdába se rúghattam Sava mellett! - Kaccantam, majd vonásaim a kedveséihez hasonlóan váltak komolyabbá némileg.
- Aztán apa elment és... én sem tudtam, mit kezdjek magammal, míg nem jelent meg nálam ő. - Vontam vállat. Sosem részleteztem ezt előtte idáig és most sem a teljes képet kapja, de azt hiszem, jelen beszélgetésünk során nem is ez a lényeg.
- Miért nem hívod meg valamikor egy közös vacsira? Szívesen megismerném. - Mert tudom, mit jelenthet neki, hogy mennyire fontos a srác személye. - Persze, csak ha nem blamázs neki az édeshármas. - Kaccanok, s félvigyor húzódik képemre egyúttal, mely csak tovább szélesedik, mikor biztosít róla, hogy nincsen okom féltékenynek lennem. Ha tudná, mennyire megnyugtat mindezzel a kijelentésével. Oh várj... érzi.
- Azért majd szólj időben, ha mégis! - Fűztem hozzá ennek ellenére. - Van egy jó kis légpuskám, ha már Lenánál nem volt lehetőségem használni, valamikor fel kellene avatnom... - Nevettem, s csak félig volt komolytalan a mondandóm.
Fa repül, majd zuhan is alá, elcsípve pillantását pedig realizálom - miként ő is - hogy minden rendben, senki nem sérült meg. Legyintek csupán bocsánatkérésére, nem tesz semmit, én is koncentrálhattam volna jobban, hogy tarkómat vakarva hol a farakást, hol Joanát szemléljem, majd elhúzva kissé számat megvalljam:
- Ha őszinte akarok lenni, eléggé érzem már azért, hogy sokat kivesz belőlem a varázslat. Szóval tehetünk egy próbát most élesben, de a szellemekre, három hétig a bűnbánatot fogok tartani, ha bajod esik! - Neki mondjuk az csak jó lenne... Na nem mintha ne járnék napról napra kedvében.

Apró mosoly jelenik meg szám szegletében a szavait hallgatva, amolyan együttérző, kissé szomorkás görbület. Furcsa, amit hallottam kettejük kapcsolatáról, nem gondoltam volna, hogy eleinte ennyire döcögős volt a helyzet. Egészen érdekes, hogy újabb közös pontot találtunk, ha neki nincs Sava, nekem meg Richie, most egészen biztosan nem állnánk itt, vagy nem ilyen szerepben. Bele sem merek gondolni, mi lett volna velem, belőlem, ha valaki nem ébreszt fel az akkori állapotomból.
- Kellenek az ilyen barátok, igen, nagyon is igazad van - erősítem meg az elején elhangzott kijelentését, mert teljes mértékben egyetértek vele. Néha kell, hogy valaki kézen fogj az embert és helyrepofozza kicsit.
- Biztos vagy benne? - szalad feljebb egyik szemöldököm, amikor már a vacsora ötletét dobja fel. Nekem semmi kifogásom nem lenne ellene, mondjuk, ő dobta fel az ötletet, szóval remélhetőleg neki sem, de jobb biztosra menni. - Ahh, miért, neked nem lenne az? - pimasz ívet vesz a szám szélén megülő kunkor, nevetős él bújik meg a hangomban. Édeshármas, persze, na még mit nem! Még akkor sem, ha csak poén az egész.
- Ez igazán édes - enyhülnek meg a vonásaim és ha nem épp nagy gyakorlás közepén lennénk, egészen biztosan nyomnék egy puszit az arcára. Vagy kettőt. Na majd ha végeztünk, többet is kap. - De azért remélem nem szeretnél kellemetlen helyzetbe hozni - kuncogtam és éppen annyira volt komolytalan a megjegyzésem, mint előbb az övé. Bele sem merek gondolni, milyen lenne, ha tényleg bekövetkezne egy ilyen szituáció..
- Nem lesz semmi gond, menni fog - jelentem ki határozottan, de nem azért, hogy magam győzködjem erről. Tudom, hogy nem fog bajom esni és nem csak azért, mert kemény fából faragtak. Tényleg bízom benne és ha nem akciózok a táskámmal, akkor láthattam is volna, milyen ügyesen fogja meg azt a rönköt.
Nem mászok magasra, egy vastagabb rönk csupán, mi ugródeszkaként fog szolgálni, arra felmászva pedig a kedves tekintete az, ami után elsőként kutatok. Bíztató mosollyal tekintek rá, mély levegőt veszek és ha jelez, hogy készen áll, akkor aprót ugorva bízom magam Kyle-ra.

Nevetős könnyedséggel bólintok visszakérdezésére Joanának, ami ezzel a Richie-vel való közös vacsit illeti.
- Teljesen biztos. - Erősítem meg szavaimmal is válaszomat, hogy kacagásba torkolljon minden következő kérdése hallatán. Blamázs? Nekem? Ugyan már!
- Nem én leszek a gyertyatartó a legjobb barátom és a pasija mellett... - Tárom szét kezeimet kissé, ahogy az őszinte szavak elhagyják számat. Arról már nem szól a fáma, hogy fordított helyzetben miként érezném magamat, de Jo nem buta, könnyedén kisakkozhatja, hogy nyilván fel se hozom a kihátrálás lehetőségét a fiatal farkasnak, amennyiben a helyében én nem tennék meglehet hasonlóképpen. De nem erőszak a disznótoros kérem.
- A világért se hoználak kellemetlen helyzetbe. - Húzódott szelíd mosoly képemre, ahogy őt fürkészte pillantásom, minden apró mozdulatát követve, mikor felvetésemre a stabilabbnak kikiáltott évszázados vastagságú farönk felé indult meg.
Oldalának vonala, dereka íve, formás hátsója... mind-mind számos kedves és kellemes emléket hív elő, s bármennyire is igyekszem elűzni a gondolatot, azért ott sipákol bennem hátul egy kis hang, milyen rohadt mód nem szeretném összetörni. Hiába tudom, hogy strapabíró egy nőstény a kedvesem.
Tekintetét elkapva nagy levegőt veszek, s azt nyugodtnak tetsző lassúsággal fújva ki bólintok felé. Mehet. - Most vagy soha, csak legyen gyors, míg meg nem gondolom magamat!

A következőkben Joana elsősorban a zuhanás ismerős érzését érezheti, majd kisebb zöttyenést, mint mikor a lift hirtelen lassít, majd áll meg. Imbolyog, bizonytalan minden, hiszen jobbára a "semmi" tartja. Ugyanakkor, ha egészen kicsit is mozdul érezheti a finoman felfelé haladó áramlatot, mi ellent tart súlyának. Hegyeket megmozgató, fákat kicsavaró ősi erő ez, mely mégis oly könnyedén tartja meg, mintha tollpihe volna csupán a nőstény.
Közelebb lépek, erőm kitart, miként koncentrációmat se hagyom, hogy megzavarja bármi nesz.
Amikor pedig kellő közelségbe érek, hogy elkaphassam, egészen egyszerűen véget vetek a varázslatnak, levegőért kapkodó fel-le járó mellkassal és egyúttal széles vigyorral tekintve le a karjaim közé "zuhanóra".
Sikerült. Basszameg, sikerült! - Egyszerre kurjongatnék és kiabálnék nevetve a felszabadultság sikerélményében fürödve, mint valami nagyra nőtt gyerek, ám helyette nemes egyszerűséggel megcsókolom a kedvest, néma köszönetként egyúttal, hiszen nélküle nem ment volna.

//Köszönöm szépen az élményt!   //

Hallgatva a válaszát, a nevetését, látva a vigyorát, a széles vállait, a számomra túlontúl tökéletes arcvonásait, egyszerűen nem tudom felfogni, mégis mivel érdemeltem ki mindezt, őt. Mivel tudtam felkelteni az érdeklődését, a figyelmét. Nem fér a fejembe, hogy lehetek ennyire piszok mázlista és éppen ezért tölt el büszkeséggel is a tudat, hogy igen, ő bizony az enyém. Önző talán a gondolat, de nem gondolom, hogy túlságosan foglalkozom kellene vele, most meg aztán pláne, amikor ilyen komoly dologra készülünk. Bakker, mintha legalább a kezemet akarná megkérni, bár kettősünket ismerve lehet az is könnyedebb lenne, mint egy ilyen mutatvány, amire éppen készülünk.
Vele együtt veszek levegőt, amint találkozik a tekintetünk, bólintását látva pedig apró mosoly húzódik ajkaimra. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgulok, de sokkal inkább az szüli az érzést, hogy neki drukkolok, sikerüljön, nem pedig a félelmem okozza az enyhén felgyorsuló szívverést. Bízom benne, el fog kapni, éppen ezért minden kételkedés nélkül ugrom, bízva rá magamat a kedvesre.
Nem tart soká, egyetlen pillanat talán csupán a zuhanás, az a morzsányi kis szorongás, mi mellkasomra telepedve nyomott lefelé pedig abban a pillanatban válik semmissé, amikor kisebb zöttyenéssel kísérve állok meg. Eszméletlen furcsa érzés, hiszen ilyenben még soha az életben nem volt részem, imbolyog és bizonytalan, nem meglepő, hiszen voltaképpen a levegőben lebegek. Elképesztő, mást aligha tudnék mondani rá.
Apró sikkantás szökik ajkaimról, amikor hirtelen ér véget a varázslat, szűnik meg az engem tartó erő, hirtelensége csupán, mi meglep, de az, hogy kedvesem karjai közé érkezek, hamar elfeledteti velem a pillanatnyi ijedtséget. Csókba öntött hálája viszonzásra talál, tenyerem simítom arcára, hogy amikor ajkaink elválnak, mérhetetlen csodálattal és büszkeséggel tekintsek rá. Nem szólalok, ott van minden a tekintetemben; büszke lenne rád. Mérhetetlenül büszke.

Aggasztott egy-két dolog saját magam kapcsán és - milyen meglepő - ennek oka újfent tudatlanságom volt. Megint nem ismertem a teljes képet, még mindig olyan darabok hiányoztak, amik egyszerűen kulcsfontosságúak, főleg annak érdekében, hogy ne váljak akaratomon kívül destruktívvá. A szándékosság más eset, biztosan volt és lesz is ilyesmire példa életem során, éppen ezért szeretném a "balesetek" lehetőségét minimalizálni.
Ennek érdekében hívtam fel a drága Krónikás urat. Megtippelni se mertem, William beszámolt-e neki utolsó találkozásunk és beszélgetésünk végkifejletéről, ennél fogva kísérletet se tettem arra, hogy esetleges titoktartásra kérjem a Protektorral szemben. Egyfelől ha hajlana rá, belső bizalmatlanságot szítana felső körökben náluk, ha pedig nem, azzal nemcsak őt sérteném meg, hanem Williamet is. Ennél fogva inkább szót sem ejtettem ilyesmiről, abszolút az ő belátására bízva, mit oszt meg a Protektorral és mit nem. Nekem így is, úgy is szükségem volt a segítségére.
A fakitermelő telepet ajánlottam fel találkahelyül. Kívül esik a városon, nem forgalmas, de az ő felségterületük. Ami alapján lehet, hogy pofátlanság volt meghívatnom oda magam ilyen oldalról nézve, de ez tűnt a leginkább épkézláb alternatívámnak. Ha bárki illetéktelen kérdezné esetleg, hogy miért vagy hova megy, ez a hely aligha szorul túl sok magyarázkodásra.
Az egyik alacsonyabbra emelt méterfa rakáson üldögélve vártam a férfit, egy szobor merev mozdulatlanságával, félig leeresztett pajzzsal. Mióta Panye-nel történt az a fiaskó, ritkán mertem résnél nagyobb hasítékot ütni mentális védelmemen. Nem magamat óvtam, hanem mindenki mást attól, amit én se ismertem pontosan, Keldron esetében viszont talán nem kellett ilyesmitől tartanom.
Leheletem fehéren gomolygott a csípős, kora reggeli ködben, ami Eskát juttatta eszembe óhatatlanul is. Mély levegőt véve véve töltöttem meg tüdőmet, beszívva a küszöbön toporgó tél ígéretét. Minden gyötrő gondolat ellenére: kezdtem elememben érezni magam az egyre hidegebb időjárástól, a pillanatnyi nappaloktól. Kedvemre volt.
Akkor moccantam csak meg, amikor közeledő léptek ütötték meg fülemet. Ráérősen fordítottam fejemet a hang irányába, s amikor a férfi a közelembe ért, felkeltem, leugrottam a rakásról, hogy üdvözöljem. Sokat vártam rá, ám nem azért, mert késett volna, én érkeztem jóval a megbeszélt előtt.

Tim kiszállt a terepjáróból, rápillantott Explorer II. órájára, majd nyugodtan konstatálta, hogy még időben van. Tíz perccel korábban érkezett a fakitermelő telep széles külső parkolójába, ahová miért is ne, hát tolatva állt be, ha netán úgy hozza a sors, hogy menekülőre kell fognia. Nem tartott Northlake-től, ez csupán óvintézkedés, ha esetleg Alignak véletlen megtalálta a fakír telefonját, és egy hangutánzós bohócot megszállva csapdába akarta volna csalni őt. Előfordulhat bármi, így nem akarta megadni az ősnek azt az esélyt, hogy a tolatás miatt legyen ideje végezni vele. Persze nem félt, az távol állt tőle, ha meghal hát meghal, de baromi zabos lenne miatta a túlvilágon és nem akart az örökkévalóságig azon merengeni, hogy mi lett volna, ha egyből el tudja húzni a csíkot, és nem kell a dermedt földön rendőrkanyart véghez vinnie. Apróság talán, de életet menthet. Lazán indult el a találkahely felé, közben Northlake hívásán merengett. Nem talált semmi szokatlant a hanghordozásában, bár rég volt, hogy egy vérfarkas szavára kellett terepre mennie, ezért kissé szokatlannak és idegennek érezte a felkérést. De ez bizonyára a pozíciójával jár. Na meg azzal, hogy aránylag kevesen tudják itt Fairbanksban, hogy ő valójában őrző. Egészen a csodálatosan lezajlott Utód Rituáléig még kevesebben tudtak róla, de Northlake volt az első, aki felkereste. Kíváncsi is volt mit akarhat, de a telefon nem az a fajta eszköz, amelyben egy rejtett világ dolgait érdemes kifecsegni, így nem kérdezett egyebet csak azt, hogy merre szándékozik összefutni vele.
A nap még csak feljövőben volt, pedig háromnegyed kilenc múlt öt perccel. Hideg is volt, amit a kabátja csak részben volt képes távol tartani. A fején természetesen nem volt sapka, mert az a gyengeség jele. Nem, nem, inkább lefagyasztja a füleit, mint sapkában láttassa magát. Alaszka egy roppant mulatságos hely a téli rövid nappalokkal és a téllel, ami úgy tűnik már néha október elején beköszönt, hogy aztán hol áprilisig, hol márciusig tartson. Néha rühellte, néha szerette, de leginkább ridegnek érezte. Alaszka sivár szürkeségét télen csak a vérfarkas incidensek növekedése színesítette meg. Jobbára vörössel. A hosszú éjszakák kedveztek nekik, nem csoda, hogy igen kedvelt hellyé vált ez a fajtájuknak.
Tim, mint mindig, most is öltönyben volt. Méregdrága és a téli időszakhoz igazítva jóval melegebb volt, mint a nyári változat. A lábán bakancs volt, ami még tartotta a kocsi kellemes hőmérsékletét, de ha sokáig fog társalogni Northlake-el, akkor előbb-utóbb a lába is fázni fog. Sebaj, az őrző lét hátrányai, hogy fűtetlen helyen kell vérfarkasokkal találkozni. Tudni illik, ők magasról tesznek az időjárásra. Mielőtt betette volna a lábát a telepre elsütött egy Páncél varázslatot, ha netán mégis Alignak szeretne szórakozni a mai reggel és nem az új Fakír Főnök akar beszélgetni vele. Minden megeshet, és ami nem, még az is.
Nem volt nehéz kiszúrnia a vérfarkast, ezért célirányosan felé indult. Léptei könnyedén koppantak a betonon, ahogy közeledett felé. Keze zsebre dugottan pihent szövetkabátja melegében, de ahogy közelebb ért előhúzta a kezeit és a rakásról lehuppanó vérfarkas felé nyújtotta. Jelzés, hogy nincs nála fegyver, legalábbis a régi időkben ezt jelentette, persze nem mindegyik őrzőnek kellett fizikai tárgy ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen másokra. – Örvendek a találkozásnak - közölte kimérten. – Rég láttuk egymást, minden rendben a fakírokkal? – némi bájcsevej a lényeg előtt. Persze tudta, hogy nincs minden rendben a vérvonalával. Már, hogyan is lenne? Hiszen akkor nem lenne szükség rájuk.

Mindig kedvem támad elmosolyodni, vagy oldottabb helyzetben akár nevetni is egyet a találkozók alkalmával egy-egy stílusbeli különbségen. Ezúttal is hasonló volt a helyzet, ám az ok, amiért hívtam Keldront, elnyomta szórakozott részemet, így csak fanyar szájrándításra futotta ég-és-föld kinézetünk felett.
Elfogadtam a felkínált jobbot, fogásom határozott, ám mindennemű erőfitogtatástól mentes színezetet kapott. Futólag ismertem őt, közelebb a közös titkok hoztak, ez szolgált számomra zálogul, ami az illetéktelenek előtti hallgatást jelentette, s ez minden bizonnyal fordítva is hasonlóképp lehetett.
- Bárcsak kellemesebb körülmények közt ejthettük volna meg - feleltem szavaira őszintén, visszahúzva kezemet, s ahogy ő zsebébe süllyesztette övéit, úgy tettem hasonlóképp enyéimmel. Cseppet sem fáztam, még a többiekhez képest is jobban szerettem és tűrtem a hideget. Mozdulatom önmagam fegyelmezésére volt, az összeszedettség illúzióját merítettem belőle, ugyanis sem az ő, sem pedig a magam idejét nem fecséreltem volna csapongó hablatyolással.
Elhúztam számat kérdésére, amolyan "ezt nem volt komoly, ugye?" módon, a méltatlankodás vonásai viszont elkerülték arcomat. Valójában jól jött kérdése, mivel egy eddig fel nem merült lehetőséget hozott gondolataim felszínére.
- Pompásan vannak. Minden nappal egyre jobban gondolom, ahogy ráébrednek, képtelenek a valódi teremtésre. - Efölött jómagam éreztem a legnagyobb csalódottságot, hiszen jogtalanul vették el tőlem, tőlünk az igazi teremtés ajándékát. - Ha már ez felmerült, ugyan nem ezért kértem ezt a találkozást, de volna itt valami ennek kapcsán. Sajnálatos módon egyelőre nem állnak rendelkezésemre szemek a világ minden pontján, márpedig ezt az átkot aligha fogadja mindenki búskomor, de békés beletörődéssel. Ahogy két éve több államból és országból kapták a híreket a rendbontásokról, úgy gondolom továbbra is folyamatosan informálva vannak. - Puszta tipp volt, amit a logika alapján sütöttem el, választ, megerősítést vagy cáfolást egyáltalán nem vártam rá. Az ő belső ügyük, amihez a céljaim, a feladataim elérése és végrehajtása szempontjából semmi közöm. - Hálás lennék, ha értesítenének, amennyiben komolyabb ámokfutás történik Fakír részről.
Elárultam magam. Legalábbis ez volt a legelső gondolatom, miután a szavak elhagyták a számat. Fogalmam sincs, Annakpok, vagy a többiek miképp szerezték az értesüléseiket a vérvonalukról. Itt lettem hagyva a vaksötétben, ami, ahogy egyre inkább tapogatóztam, csak nőtt, terebélyesedett. Ezt azonban nem mutathattam ki, nem láthatták, nem sejthették, hogy ez esetleg bármiféle hatással is lehet rám. Nem azért, mert kifejezett gyengeségnek tartom, szégyen szorítaná lelkem, vagy méltatlannak érezném magam, hanem mert a nagy hatalom tudatlansággal párosítva veszélyes. Koordinálni kell, megzabolázni, felügyelni, kordában tartani, s ha erre képtelen a tulajdonosa, hát külső erő "segíti" ebben. Már a Testvéreim és/vagy őrzők általi korlátozottság gondolatától is viszolyogtam.
Észre se vettem, lábaim mozdultak, hogy kelletlen gondolataimat mozgással vezessem le, mintha lépteimmel le tudnám őket hagyni. Lehetetlen, ám inkább ez, minthogy ketrecükbe ragadjak.
- Akadnak hiányosságaim - vallottam be nyers kendőzetlenséggel, engedve, hogy efölötti elégedetlenségem átitassa szavaimat -, ugyanakkor, ahogy életem minden percében, most is készen állok rá, hogy ezen változtassak - néztem egyenesen a szemébe. Fiatal voltam még az elmúlt ősökhöz képest, viszont felnőttebb, mint évekkel ezelőtt, elhatározásom pedig szilárd volt.
- Mire voltak képesek az Elsők? - Képtelen vagyok csak úgy kiejteni azt az egy szót. Éjszakába suttogott titok még mindig, csoda, áhítat és félelem elegye. Hatalmas. Mégis az egyetlen hatalmas, aki közülük maradt, de nem közéjük tartozó, az, aki reménybeli tudásom forrása helyett Vérvonalfőként legnagyobb akadályom lett. - Tudnom kell, mire hatalmazott fel pontosan a Kör.

A békejobb megadatott, és bár egyet tudott érteni Northlake szavaival, valószínűleg mindketten más miatt örvendtek volna kellemesebb körülményeknek. Tim egy fűtött kényelmes fotelben jobban szeret tárgyalni, mint a kora reggeli hidegben, de a vérfarkas valószínűleg más miatt érzi az alkalmat kellemetlennek. Szavaira azonban nem válaszolt, csak aprót biccentett egyetértése jeléül.
Tim Northlake mondandójára felhúzta a szemöldökét és hümmögött egyet. – Mondhatnám, hogy emiatt kérdeztem, de valójában csak kósza hírek szálingóztak felénk – vagy legalábbis Tim felé pusztán szóbeszéd jutott el. Williamtől semmiféle hivatalos értesítést nem kapott a fakírok állapotával kapcsolatban, és mivel a pletykáknak sokszor fele sem igaz, így nem is továbbította az információt a protektornak. Egyébként megvannak neki is csatornái, így valószínűleg ő is tisztában van a helyzettel, vagy legalábbis félvak állapotban van, ahogy Tim is az eddigi pillanatokig – Tapintatlanság ugyan – nézett a vérfarkas szemébe rezzenéstelenül -, de úgy hiszem egyszerűbb most megkérdeznem, mint további körülírást kérnem: próbálta már? – Egy vérvonalfőnek hinni könnyebb, mint egy zaklatott vérfarkasnak, akitől az infó még csak nem is közvetlenül érkezik, hanem húsz másik farkason keresztül, akik tovább csavarnak a dolgon.
Ha már egyszer szóba került, ugye? Igen, nyilván nem hozakodott volna elő egy ilyen konkrét kérdéssel, ha Tim nem érdeklődik valamelyest a fakírok hogylétével kapcsolatban. – Vagyunk – bólintott halvány mosollyal a képén, ami aztán keserű grimaszba ment át. – Mindenképpen értesítjük – válaszolta őszintén és tényleg szándékában is állt ezt betartani - csakhogy egy-egy vérfarkas „rendbontása” – némiképp élesen tekintett Northlakere, amikor megismételte az általa használt szakkifejezést arra, hogy embereket mészárolnak le – nem hírértékű. Nem kerül bele az Őrző Híradóba, hogy esténként azon csámcsogjunk. És azt hiszem, azt sem kell magyaráznom, hogy a fajtája – egyáltalán nem hordozott hangja bárminemű lekicsinylő vagy épp becsmérlő lejtést az utolsó szó kiejtésekor – nem éppen arról híres, hogy az őrzők vállán sírja ki a gondját, baját. A falka pedig általában megtartja magának a nemzőképtelennek tűnő teremtő sikertelenségét elvégre az csupán gyengeségüket mutatná. Így sajnos, eléggé kevés információval tudnék szolgálni a nagyvilágból, ami köthető a jelenlegi állapotokhoz. – A vérfarkasok büszke lények, egyesek letagadják, mások nyugtatják magukat azzal, hogy a kapcsolat közte és a teremtettje között bizonyára hamarosan kialakul, csak valami miatt húzódik a dolog, mások elmondják és jobb esetben a falka nem közösíti ki őket, és néha, de ez tényleg a ritka esetek egyike, amikor a vérfarkas az őrzőktől kér segítséget, ha már a szellemlátóik sem tudnak mit kezdeni a dologgal. Az őrzők pedig tanácstalanul állnak a dolog előtt, és arra fogják, hogy „híg” a vérvonal, vagy túlságosan erős a teremtett egyéb tulajdonsága és lehet, hogy egy új vérvonal miatt nem jött létre a kellő kapcsolat. A fakírság továbbadása pedig rejtély. Az átharapottakon kívül minden kölyök túl fiatal ahhoz, hogy érződjön a vérvonal képesség hiánya, vagy megléte. Ez nem derült ki a hírekből, ami eljutott hozzá. A kapcsolat hiánya viszont szembetűnőbb, de a protektorátusok nem zaklatták Timet a kérdéssel kapcsolatban, elvégre az alapítók léte még az őrzők között sem köztudott, a rituálé, amit véghezvittek pedig exkluzív tagsággal zajlott. Emiatt nem csoda, hogy egy-egy sikertelen teremtés, vagy átharapás és az utána következő esetleges „rendbontás” híre nem került fel ide északra. Csak a pletyka jött a fagyos északi széllel, semmi kézzelfogható. Northlake ezen változtatott, ami keserűséggel töltötte el Timet. Újabb gond, amivel foglalkozni kell.
Nocsak, milyen váratlan vallomás. Sohasem gondolta volna, hogy egy érző lénynek lehetnek hiányosságai. Tim saját magában kapásból fel tudott volna sorolni kéttucat hiányosságot, amin vagy nem akar, vagy nem tud változtatni, pedig a krónikás még csak nem is igazán tartozott (külső szemmel) az érző lények sorába. A kényszeres mozgás nem kerülte el Tim figyelmét, de nem tulajdonított neki túlzottan nagy jelentőséget, Northlake helyében valószínűleg teli tüdőből végig üvöltötte volna a rituálé utáni hetet, hogy aztán bezuhanjon egy sírba és zokogjon a felelősség miatt, ami a vállára került.
- Hallgatom – bólintott érdeklődően, és a tanár felébredt benne. Tim a vérfarkas kérdése után összehúzta a szemöldökét, és némiképp csodálkozva nézett rá. – Mr. Northlake – kezdte keserű mosollyal a képén – nem vagyok abban a helyzetben, hogy létezésének értelmét eláruljam, mert erre - bármily hihetetlen - a krónikás sem tudja a választ – mire hatalmazta fel Isten az embert? Más szóval, mi a jó büdös péksüteményért vagyunk ezen a földön? – Magánvéleményt viszont meg tudok fogalmazni. A kapocs, vagy Kör magukat két dologra hatalmazta fel: semmire és mindenre. Azt már magának kell eldöntenie, hogy mikor érvényesíti a vérvonalával kapcsolatban e két lehetőség valamelyikét. – Némi szünetet tartott és azon gondolkozott, hogy nem egyszerűbb lett-e volna azt hazudni, hogy a vérvonalán belül isteni hatalommal bír. Csakhogy ez nem lenne igaz, nem tehet meg mindent, amit akar, mert a szellemek fölötte is ott csüngenek, mint az eredeti alapítók felett, hogy ha kell, akkor beleszóljanak az életükbe.
- Az első kérdésére viszont könnyebben tudok válaszolni… részben – billentette meg kissé a fejét, hogy aztán visszaállítsa normális tartásába. – Már persze, ha óhajt mesékkel, legendákkal és némi valósággal megfűszerezett történeteket végighallgatni. Ugyanakkor felmerül a kérdés bennem, hogy Annakpok saját magukról mit árult el önnek, és ha már itt tartunk, ez lenne a mérleg másik serpenyőjében, ha úgy tetszik ez üzletünk alapja – információ információért. Mindenki jól jár, és talán mindenki elégedett is lehet a végén. Tim várakozóan tekintett a vérfarkasra. Ha hajlandó Annakpokról és az ő általa elmondottakról beszélni, Tim is hajlandó lesz hétpecsétes őrző titkokat Northlake rendelkezésére bocsájtani.

A kósza hírek kétélű fegyverek. Egyfelől megnyugtató, mert ha sokkal jobban elfajult helyzetről beszélnénk, valószínűleg nem csak ilyen és ehhez hasonló információcseppek lennének. Másfelől a bizonytalanság nyugtalanító érzetét kölcsönzi: félhírekkel nem lehet érdemben mit kezdeni.
Kíváncsian fürkésztem vonásait kérdése felvezetésének hallatán, s enyhén felvont szemöldökkel biztattam, hogy beszéljen bátran. Nem mintha enélkül ne merte volna feltenné kérdését - gondolom. Amilyen egyenes volt firtatása, annyira szándékoztam egyenes válasszal szolgálni.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Feltételezem, ahogy az ideiglenes távozására kötött alkunk ráeső részét teljesítette, úgy ez sem üres fenyegetés volt. Ugyanakkor... Biztosat csak úgy tudhatunk, ezzel én is tisztában vagyok. - Ódzkodok attól, hogy egy embert kísérleti patkánnyá téve nyerjünk bizonyosságot, ám azt ilyen rövid idő alatt is sikerült megtanulnom, hogy egy vérvonal fejeként sokkal több olyan dologra kényszerülsz, amiket önszántadból talán sose tennél meg. A nagyobb jó érdekében... Április óta felfordult a gyomrom a gondolattól.
Ugyanakkor ilyen és ehhez hasonló "kellemetlenségek" miatt aligha fogom kivonni magam a felelősség alól. Álszentség lenne tőlem erkölcsökre hivatkozni, a félmegoldások ideje lejárt. Emiatt is faggatom Keldront tovább. Eddig önmagam, a szűk környezetem összemerésén munkálkodtam, és úgy, hogy ez rendeződni látszik, épp eljött az ideje, hogy komolyabb figyelmet szenteljek a nagyobb képnek. Ehhez kellett a segítsége, mert bár dacosan kijelentettem Williamnek, hogy nem fordulok hozzájuk, hadd ápolják gyümölcsöző kapcsolatukat a falkával tőlem háborítatlanul, a helyzet mást kívánt.
- Érthető - vakartam meg tarkómat kelletlenül, hallva, hogy nyilván ők sem mindent tudok a világ farkasai kapcsán, és sajnos a továbbiakban is igazat kellett adnom neki. - Ez esetben kénytelen vagyok megelégedni a nagyobb port kavaró esetekkel. - Cseppet sem repestem. Mindketten tudjuk, hogy ami akkora horderejű, hogy a híre Protektorátusokat szel át, ott legtöbb esetben a külső beavatkozás már csak eső utáni köpönyeg lehet. - Más alapján viszont nem tudok elindulni. - Kényszer szülte beismerés, csakhogy ebben a háborúban másképp nem fogunk győzedelmeskedni. Egymásra vagyunk utalva, akár tetszik, akár nem, a bizalom alapjává pedig nem a mélyen szántó ismeretség, barátság fog válni, hanem a közös cél. Újabb darabokat törve le naivitásomból, szentimentalizmusomból és pacifista hozzáállásomból.
Most viszont hiányos tudásom gyarapítása az elsődleges. Egyedül úgy válhatok mások hasznára, ha nem kell önmagam ismeretlen képességeitől tartanom, ha a kirakósom hiányzó darabjai végre a helyükre kerülnek. Talán a Krónikás nem űzi majd velem azt a játékot, mint hajdan Tria: mondja, ha nem akarom, hallgat, ha ismeretekre vágyom. Ennek reményében tettem fel kérdéseimet óhatatlan járkálásom közepette. Ó, ha tudnád, mikor, s miért üvöltöttem, hogy mi miatt nem maradt több puszta létemre...
Elhúztam számat válasza hallatán: kevés, egyelőre mindenképp az, engem pedig újabb beismerésre vesz rá, hogy pontosan láthassa, milyen helyzetben vagyok.
- Amennyiben tudnám, mik a lehetőségeim, könnyebb lenne a választás. - Sejtek ugyan valamit Payne kapcsán, de a sejtés édes kevés. Bizonytalanra várat építeni merő ostobaság, s ha fején is találnám a szöget, mennyi idő telne el addig, míg valóban biztosra vehetem: következtetésem helytálló volt? Nem lettem isten, ez az, amit biztosan tudok. Ha azzá emeltek volna, Noah és Ashley még élne. Ennél fogva a Kör a mindent sem adta meg.
Pár másodpercig a farkas szemén át fürkésztem a Krónikást. A vadállat méregette a mágiahasználót, mialatt pajzsom hetek óta először teljes egészében leolvadt rólam, teret engedve kutató energiáimnak. Nincs ész, nincs szív, az ösztönt engedem előtérbe, észak fenevadjának fagyos hullámait, hadd hozza meg döntését. Az Acsargó öröksége vagy, ítélj aszerint.
- Hallottam történeteket és legendákat a Teremtőmtől, de az ismétlés sosem árt és ki tudja, mennyivel bővebb tudás áll a rendelkezésére, mint hajdani beharapómnak. - Szám reflexszerűen húzódott mosolyra, ahogy felmerült bennem, mit árult el nekem Annakpok, mit tanultam meg Róluk. Közben mellkasomba mart az árulás érzete, következő gondolatom mégis az volt, hogy Te is ezt tennéd a helyemben, nem? Odavetnéd az igazat, ha magadról nem is, hát a többiről, mert megteheted, mert dacoltál velük a legvégén is. Nekem is van választásom, így élek vele. - Elmondom, amit tudok.

Tim, mint igazán jó megfigyelő és gyakorlott hazugságvizsgáló hálásan fogadta a vérfarkas jelzését a folytatásra, persze nem volt már egy ideje szüksége arra, hogy másoknak kellemetlen kérdésfeltevés előtt megerősítést kapjon, de azért legbelül örült, hogy Northlake sem akarja a fejét a homokba dugni és kész nehéz kérdések megválaszolására. – Remek – mosolyodott el – bár jó lenne tisztán látni, ha megpróbálná azzal Alignak nyerne. Valószínűleg csak arra vár, hogy maga még inkább elkeseredjen a vérvonala kilátástalan helyzete kapcsán, aztán ismét felbukkanna. Legalábbis, ha én egy bosszúálló szellem lennék, így járnék el. Ámbátor… említette az alkut – nézett rá mosolytalan képpel. – Hallottam róla, nem hivatalosan és azt is fél füllel, ha esetleg Williamnak említette az alku magára eső részét az hozzám nem jutott el, de belegondolni sem merek, hogy vajon micsoda áldozatot kellett hoznia ahhoz, hogy Alignak megbékéljen egyelőre. És ha felelne az igazán fel nem tett kérdésemre, akkor tudnia kell, ha óhajtja, hogy senkinek se szóljak róla, akkor ez megoldható, de mindenképpen szükségesnek érzem, hogy Alignak gondolataiba mélyebben lássunk és egy alku, amit magával köttetett remek információ ahhoz, hogy előrébb juthassunk – egy pillanatra elhallgatott mélyen a farkas szemébe nézett. Northlake nyilván érezhette, hogy nem gondolja úgy, hogy ezt a dolgot a protektorral megtárgyalta, különben William úgy, ahogy Tim is, képes az információ lényegi része nélkül az Alignakkal foglalkozó mágus csapat számára eljuttatni a megfelelő adatokat a további kutatás elősegítésére. Persze benne van, hogy ezt a protektor megtette és Tim figyelmét elkerülte, de valahogy kétségesnek érezte. Mindesetre, ha Northlake inkább hallgat, Tim ezt is megérti – De ne érezze úgy, hogy erőltetem, találunk más kapaszkodót is idővel – ebben a krónikás feltétel nélkül hitt. Hónapok, évek, évtizedek, de előbb-utóbb lesz valami, amit Alignak ellen használhatnak, hogy végre tényleg eltűnjön, ha már egyetlen botlás miatt borult az egész áprilisban.
Tim bólintott. – Igen, de erre még várni kell véleményem szerint. – A falka a helyén tudja kezelni többnyire a dolgokat és egy sikertelen teremtés még nem a világ vége. Tim úgy saccolta az elkövetkezendő években még nem tör ki a frász, még bizakodóak lesznek a fakírok. Mikor lehet majd komoly gondokkal szembenézni? Három és öt között, amikor bizonyossá válik, hogy nem elszigetelt esetekről van szó, amikor a falkák szellemlátói összedugják a fejüket az őrzőkkel, vagy más falkákkal és regionális szinten rájönnek, hogy a fakírok nem nemzőképesek a megszokott értelemben. Akkor fog kitörni a pánik és a rendbontás. Nyilván a falka az őrzőket fogja okolni, hiszen kinek állna hatalmában egy vérvonalat semlegesíteni, ha nem a mágiahasználók népének? Hazugsággal, szándékos megtévesztéssel és népirtással lesznek megvádolva. Ez kb. öt év múlva, a ciklus csúcspontján fog bekövetkezni, és akkor elkezdődik egy újabb fejezet az őrzők és vérfarkasok életében. A helyenként fennálló bizalmatlanságot nyílt gyűlölet fogja átszőni, amennyiben nem válik mindenki számára világossá, hogy ki a felelős, ki tehet minderről. – Utazzon el – válaszolta, amikor Northlake beismerte, hogy nincs kiindulási alapja. – Az őrzőknek el tudjuk juttatni a hírt, hogy Alignak tehet a fakírok állapotáról. Ők nem fognak kételkedni a szavunkban, viszont a falkák ezt nem fogják nekik elhinni. Erre felmerném tenni az életemet is, ha nem vetném meg a hazárdjátékot. A fajtársai viszont magának hinnének. Nem elsőre, nem egyszerűen, de előbb-utóbb hinnének, és ezzel egy globális katasztrófát is megakadályozhatna, ami véleményem szerint egy fél évtized múlva akár be is következhet. Valószínűnek tartom, hogy a farkasok az őrzőket hibáztatnák, ha nem lennének kellőképpen tájékoztatva – Tim pesszimista énje nem engedte meg magának azt a luxust, hogy elhiggye Alignakot egy-két éven belül visszazavarhatják a túlvilágra örökre, és a fakírok is happy end szerűen újra nemző képesek lennének.
- Nyilván – értett egyet Tim és bólintott. – De ezzel kapcsolatban tényleg csak annyit tudok mondani, amit már bizonyára Annakpok elmondott magának ezerszer. Felügyelni és gyarapítani a vérvonalát – a gyarapítás rész most kissé kiesik persze, de nem lehet végleges, lesz rá megoldás. Csak valószínűleg várat évtizedeket is magára - Ezt kapta a Körtől. Amint már említettem, mindent vagy semmit. Ha úgy látja helyesnek, hogy nem kell semmit tennie egy fakírral, akkor nem tesz. Ha úgy látja jónak, hogy rendre kell utasítani, meg kell fenyíteni, vagy netalántán el kell tennie láb alól egy vérvonalbelit, akkor megteszi bármi áron. Sajnálom – tárta szét szomorúnak ható gesztussal a karjait. – Ennél többel nem szolgálhatok. Egyébként is… - nézett rá felhúzott szemöldökkel egy pillanatra elhallgatva. – A Kör még nem izzott fel? – hiszen, ha más nem, akkor a szellemek mutatják az utat legalábbis egy ideig.
Tim észlelte a változást a fakírban, észlelte, de nem adta jelét ennek. A pajzs fent vagy lent, oldalt, vagy átellenben, csak annyiban érintette Timet, hogy az őrzők belső csilingelése, ami néha okot adhatott egy ellenőrző varázslat elsütésére erősebb késztetést fejtett ki benne. A fenevad is előrébb jött, ezt látta Northlake-en, de ez sem különösebben hatotta meg. Vérfarkasoknál ez teljesen természetes. – Nagyképűség lenne azt állítanom, hogy többet tudok nála, és nem is lenne igaz, de meglehet szélesebb a rálátásom más szemszögből az alapítókra – kevesebb vagy több, ez nem is érdekes. A nézőpont, ami számít, mert több szem többet lát és a krónikás több ezer szemmel vizslatott történeteket olvasott már. – Kezdi, vagy kezdjem? – a hideg már kevéssé zavarta, akár órákat is elácsorgott volna, de ha Northlake úgy érzi, hogy inkább átteszik magukat egy másik időpontra és helyszínre, Timnek úgy is megfelel.

Tekintetem mélyén harag lobbant szavai nyomán, ám ez sem a fenevad, sem az ember részéről nem neki szólt, energiáim mégis felcsapta szívdobbanásnyi időre.
- A kétségbeesésen már túl vagyok - mondtam hidegen, okkersárgába váltó szemmel nézve rá. - Kész vagyok bárminemű segítséget megadni azért, hogy végérvényesen elhallgattassuk. Azt akarom, hogy első bukása, amit az Alapítók hoztak rá, kellemes tea-délutánnak tűnjön ahhoz képest, ami rá vár!
Jól tudtam kontrollálni magam, azon szerencsések közé tartoztam, akik ritkán vesztik el fejüket. Ezt is elzártam, félretéve a megfelelő pillanatra, amikor teret engedhetek neki, ám a ajtó mögül minduntalan kiszivárgott a fojtó méreg. Mosoly, könnyedség, udvariasság és közvetlenség fedi be a valóságot, azt a mérhetetlen dühöt és gyűlöletet, amelyet az idei április plántált belém. A farkas vadállati vérszomja rajzolt torz vonásokat arcomra, annak hála nyúltak agyarakká szemfogaim, hozta elő kíméletlen bosszú utáni sóvárgásomat.
Késve tudatosult bennem hirtelen reakcióm, elváltozásaim, megemelt hangom, fújtató légzésem. Sose leszek képes megbocsájtani vagy feledni, eddigi életem során se jártam e téren sikerrel, kétlem, hogy Alignak esetében másképp volna. Indulat munkál bennem, valahányszor visszaemlékezek, felötlik benne egy részlet, vagy konkrétabban szóba kerül az eset, hiába állok alapvetően higgadt természet hírében. Képtelen vagyok hamar csillapodni, Keldron szavai mintha vízbuborékokon keresztül érnének el hozzám, s bár jelentésüket felfogom, lényegüket értem, ahogy azzal is tisztában vagyok, kicsoda beszélgetőpartnerem, a harag egymásra tóduló, masszív jégtáblák öblös morajlásaként tör fel bennem újra és újra, kérlelhetetlenül.
Hirtelen volt a mozdulat, amivel közelebb léptem hozzá - azon se lennék meglepve, ha támadó szándékként észlelte volna mindezt -, a szavak pedig mintha csak szitkok lettek volna, úgy köptem őket a világra.
- Annakpok férfiként volt nő, nőként pedig férfi. Ha a Fakírok Atyjának Utódja életben akarja tudni a párját, ha nem szeretné végignézni, ahogy a teste elsorvad a Alignak hatalmától, majd a Szellem továbbvándorol a következő Áldozatba, és így tovább, hozza el átkozott vérének két örökösét. Az elsőszülött lányáét. Az elsőszülött fiáét. Majd éljen tovább abban a tudatban, hogy saját gyermekei gyilkosaként egy haldokló vérvonal fölött atyáskodhat. - Nincs pajzs, ami visszatartsa energiáim örvényét, a csípős levegő érezhetően hűl körülöttem pár fokot. - Annakpok rúgta fel az alkut, az Elsők buktak el, a büntetés mégis az enyém! - Nem méltó ez a viselkedés egy vérvonal fejéhez. Mégis ha arra gondoltam, mi méltó, s mi nem, hányni tudtam volna. - Költői, nemde? Van stílusa, meg kell hagyni.
Elfordultam az őrzőtől, ehetetlen haragomban csörtetve vissza ahhoz a rakáshoz, hogy amelyen üldögélve őt vártam, felbukkanó karmaimmal szántsak mély barázdákat a fába. Hasztalan, semmi se lesz jobb, semmi sem oldódik meg, hiába hántok le újabb és újabb adagot. Olyas valakit akarok megölni, aki rég halott, s akivel összeköttetésben áll, ki tudja, az erdő mely zugában bujkál...
- Sajnálom - mondtam, miután némileg sikerült felülkerekednem önnön indulataimon. Vajon hányszor fordul elő még ilyesmire, mire uralni tudom? Mire kiélhetem...
Leültem az immár forgáccsal körülszórt farakás mellé törökülésben, engedve, hogy a hullám után tompa zsibbadás elhozza az üresség érzetét. Nem jobb, de a jelen helyzetet tekintve kezelhetőbb, én pedig ezáltal használhatóbb. Kell a falka, vagy a csapat, szükségem van rá, különben valóban ez fog felőrölni.
Várni. Immel-ámmal megesett bólintásom fáradt egyetértésről adott tanúságot. Utálatos dolog az adrenalin haragból fakadó felbukkanása, mert távozása alattomos, ólmos fáradságot hozhat. A hideg levegő hozott józanságot, logikát, hűvös számítást, s engedte, hogy a hasonló gondolatok, Keldron szavai teljes egészükben utat találjanak hozzám ismét.
Felpillantottam arcába, fontolgatva kis ideig a hallottakat, ésszerű tanácsát, ám minden kör ugyanahhoz a kényszerű feladathoz vezetett. Valóban be kell mocskolnia kezünket, ha előrébb akarunk jutni, igaz?
- Nem fognak hinni nekem - mondtam a korábbiaknál jóval nyugodtabb, tárgyilagosabb hangnemben. - Az első kérdésük az lesz, hogy próbáltam-e már azóta. Innentől kezdve pedig hiába, hogy nincs hazugság a szavaimban és nem bűzlök ilyesmitől, egy sarkalatos bizonyíték fog hiányozni. Emiatt pedig nem hibáztathatom őket. - Ugyanúgy hinnének, ugyanúgy reménykednének, ugyanúgy sorra jelennének meg a vérvonal nélküli leszármazottak. - De annak talán tényleg elejét vehetjük, hogy a két fajt egymás ellen fordítsa ezzel Aligank. - Az adott helyzetből valószínűleg egyelőre ez a legtöbb, amit ki tudunk hozni. - Vannak pár helyütt kapcsolataim - a hosszú élet előnye - kiindulópontokként mindenképp jók lesznek.
Azonban ezen felül is akadtak kérdéses részletek, s nagyon úgy tűnt, hogy a Krónikás pont arra a kritikus kérdésre nem tudta a választ. Túl nagy szerencse lett volna, igaz? De talán jobb lesz így. Annakpok a magányt és az elzárkózást választotta Testvéreivel szemben, a jelek szerint nálam már nem vezet út ebbe. Mindenképp beszélnem kell egyikükkel - nyíltan.
- Hallgat, mint a sír - húztam el számat kelletlenül a tetoválás említésére, majd önkéntelenül is az égre emeltem tekintetem. - Ki tudja... talán azt várják, hogy miután annyit elégedetlenkedtem annak kapcsán, hogy pont a Szabad Utódja kezdi a pályafutását rabként, mutassam meg mire megyek irány nélkül. - A férfi siklott pillantásom, kelletlen szájhúzásom fanyar mosollyá vált. - Kinézem belőlük. - Meghallgatnak, reagálnak, ám sosem úgy, ahogy azt mi várnánk, nekem legalábbis így tűnik. Játszanak, amiért annyiból nem tudom kárhoztatni őket, hogy az örök létben biztosan én is keresnél magamnak hasonló szórakozást. Hangyák csatározásait, vergődését figyelemmel kísérni, gúnyt űzni belőle... nos, ez tényleg ilyen mulatság.
- Kezdem én - vágtam rá, majdhogynem egyből, szám sarka megrándult. Nem szeretem elveszteni azt a helyzeti előnyt, hogy több információval rendelkezem a másiknál, ez alatt pedig nem feltétlenül a tényleges tudást értem. Ha a másik előbb tálal ki nálam, úgy nyilván tudok igazodni az elmondottakhoz, a saját mondanivalómat ehhez mérten formálni, ferdíteni, csiszolni. Ezúttal félretettem a rám jellemző játékokat, eszközöket. Tartok tőle, az igazat megvallva, mégis egyfajta bizalmat szavazok neki ezáltal. Eldöntheti, mekkora viszonzást ér meg az, amit én meg tudok vele osztani.
- A róla hallott történetekkel nem fárasztom, mind a Teremtőmtől hallottam, mindnek az őrzők a forrása. Ő csak szűrőt, a Fakírok nézőpontját és a vérfarkasok büszkeségét adta hozzá. - Az alapokat. Fájt ezt beismerni. - Eleinte még szinte közlékeny volt, bár akkor sem adott egyenes választ, de könnyebben mutatta meg az utat feléjük. Rávezetéssel árulta el, hogy ki is ő valójában, aztán persze megfenyegetett, hogy el ne merészeljem másoknak mondani. A szívén viselte a sorsunkat. - "Tudtad, hogy sose volt gyermekem, Darren?" - Apa akart lenni. - Nyeltem egyet, pár másodpercre lehorgasztottam a fejem és megráztam. Túl közel engedtél, te bolond... - Tőle tudtam meg, mi is volt ténylegesen a 2015-ös Vörös Holdon, hogy minek köszönhetően térhettünk vissza az életbe. A következő évben kitoloncolt a városból és... ahogy az akkor kitelepülteket összevetem azokkal, akik Utódok vagy Áldozatok lettek, elég nagy az átfedés. Addig ez már érzelmi alapú és feladatszintű volt. Őrizni kellett a vágóhídra szánt barmokat, nehogy idő előtt pusztuljanak. - Nyers megfogalmazás, ám ha lecsupaszítunk mindent, mi akkor puszta eszközök voltunk a hatalmasok játékmezején. - Alig lehetett belőle kiszedni az Utód-Áldozat alkut, és egészen addig a hajnalig nem tudtuk, melyikünket minek szánja. Legalábbis mi nem tudtuk. - Ezzel pedig úgy hiszem, elárultam neki a legnagyobb hátrányomat a többiekkel szemben, valamint tudatlanságom forrását. Nekem az a röpke, sietős felkészítés és okítás sem volt meg, mint a másik tizenkettőnek. Ami felelősségérzet és tettvágy bennem él, az a sajátom, nem az utódlással kaptam. Én én maradhattam. - Kérdezzen nyugodtan, úgy talán én is többet adhatok és az ön kíváncsisága is könnyebben kielégül.

A fenevad elérőbb tör, Tim pedig nem adja jelét félelemnek, de titkon azért örül, hogy a Páncélt aktiválta már korábban. Northlake nyilván nem akarna neki szándékosan ártani, de a bestiája és a mostani elkeseredett helyzetének kombinációja okozhat meglepetéseket. Azért bízott benne, hogy nem kerül sor semmi atrocitásra, de nem látott a jövőbe és a vérfarkasok sokkal kevesebb gondot okoznának úgy általában, ha mindig urai lennének önmaguknak. Akárhogy is, Tim nem hátrált meg a sárgába forduló szemek láttán. – Utóbbit nem ígérhetem meg – nézett egyenesen a ragadozó szempárba – de azt talán igen, hogy képesek leszünk visszazavarni a túlvilágra – a többes szám itt nem feltétlen az őrzőkre utalt, hanem mindnyájukra, akik tudnak Alignakról és a kellemes meglepetésekről, amikkel megszórta kedvenc utódait és a mágiahasználó félutódokat. Timothy Keldron látta a jeleket a vérfarkason, mégis tovább ment, mert tovább kellett mennie. Rég volt, hogy meghátrált, rég volt, amikor meghunyászkodott olyasmi előtt, amit nem értett, amit el akart kerülni és rég volt - igazán rég -, amikor tapintatosság miatt valamit nem kérdezett meg, amit meg kellett tudnia, bármilyen sebet is tép fel. Northlake arca eltorzult, mintha gyurmából lett volna, és egy óvodás gyerek épp most kenné szét vonásait, amin órákat dolgozott. A türelem veszett ki a gyerekből, ahogy a vérfarkasokból is sokszor. Számtalanszor látta már, és ahogy a vérvonalfő hirtelen előremozdult Tim szíve kihagyott egy ütemet, ha a másik figyel, nyilván meg is hallhatja, de ennek ellenére az őrző stabilan állt a helyén. Arca egy szobor merevségével vetekedett, szemében egy másodpercre kétely lobbant, aztán elillant, mintha ott sem lett volna. Kérlelhetetlen logikája a pillanatnyi megdöbbenést rögtön kivárásra fordította. A Páncél védi, sokat kell Northlake-nek belécsapnia, hogy a hajszálvékony védelem töredezni kezdjen. Ezért nem mozdult hátra. Tekintetük egymásba fúródott, érezte a vérfarkas forró leheletét a hideg reggelen, érezte testének melegét és a fagyos energiákat, amiket lövellt magából. Haragja izzó jégként fortyogott, szavai pedig a totális megsemmisülést hozhatták volna Alignak számára, ha a gyűlölet képes lenne megsebezni. Sajnálatos módon, Alignak ellen ez mit sem érne. Ha létezne a Jóság a világban, akkor talán dalokkal és egymás kezének megfogásával, valamint őszinte örömmel el lehetne űzni, vissza a túlvilági vermébe, hogy ott kísértse saját magát, amíg meg nem őrül véglegesen. Azonban Tim felfogása szerint a világban nem létezik Jó vagy Rossz. Alignak sem tekinthető a Rossz, a Gonosz megtestesülésének, csak egy kivénhedt vérfarkas rosszindulatú szellemének. Semmi több Ő, csak egy acélbakancsot viselő hatodikos az óvodások között. A problémát a felnőttek jelentik, jelen helyzetükben a Nagy és Hatalmas Szellemek, akik hagyják, hogy Alignak halálra rugdossa a kicsiket.
Tim kivárt, nem szólt, csak mikor látta, hogy Northlake-nek egy időre elfogyott a mondandója, és inkább a farakás hasogatásában leli kedvét. – Van – bólintott egyetértően. – Egy tehén is tud stílusosan szarni, mégsem repesünk az örömtől, ha belelépünk a művébe. Alignak csak ennyire képes. Pusztítani maga körül – egy pillanatra elhallgatott, vonásai megkeményedtek, hangja üresebb lett a szokásosnál is. – Őszinte részvétem a gyermekei miatt, de a dolog úgy áll, hogy amíg Alignak kénye szerint cselekszünk, addig ő nyer. Rossz döntést hozott, amikor a kezére adta őket. Mit gondol mi lesz legközelebb? A következő alkuban kit kell majd feláldozni? – hangjában nem volt vád, nem volt indulat. Mindig is racionálisan gondokozott, és bár tudta, hogy Northlake a szívére hallgatott, mégis nehezére esett szótlanul fogadni a hírt, hogy a vérvonalfő engedett Alignaknak azután, hogy a Holdisten felrúgta az egyességet. Mert felrúgta. Talált egy kiskaput Annakpok által, és egy megköttetett szerződést tekintett semmisnek. – Így nem lesz vége Northlake – hangját halkabbra fogta - Soha. Alkuval itt semmire sem megyünk. Ha legyőzzük, azt erővel tesszük, vagy meghalunk. Más megoldás nincs, és ne értsen félre, a maga helyében én is ezt tettem volna, de attól az ösvény, amire taposott ingoványban végződik. – Tim legalábbis megvolt róla győződve, hogy Alignak megbékéltetése már csak hiú ábránd. Egy újabb alku, csak őt erősíti, egy újabb fenyegetés neki kedvez, egy újabb áldozás? Isten ments. Vegye el erővel, könnyedén megteheti, de amíg önként adják neki az áldozati bárányt, addig istennek érzi magát, és nincs rosszabb egy istennél, aki a bölcsességnek híján van.

- Kezdetnek megteszi – Tim eltűnődve nézte a vérfarkast, közelebb lépett hozzá aztán belekezdett, hogy Northlake szkepticizmusát háttérbe szorítsa. – Hinnének magának. Már csak azért is, mert ésszerűbb magyarázatot nem találnának. Megmutathatná nekik, amit átélt. Az utódlás rituáléját, Alignak szavait, az áldozatot, amit hozott mindenki érdekében, függetlenül attól, hogy helyes-e vagy sem. Nem kell bazári majmot csinálnia senkiből, nem kell fél utódot nemzenie. A fejében minden ott van, amivel meggyőzheti a falkákat – Tim keserűen elmosolyodott, aztán hümmögött egyet. – A feladat nyilván roppant méretű, de a többi vérvonalfő segítségével el lehetne terjeszteni a nagyobb központokban a fakírok helyzetét. Már, ha még tudja merre járnak. Azonban Alignak égetőbb probléma lehet, ha ismét felbukkan – ki tudja az alku, amit a fakírral kötött mennyi időre csillapítja bosszúszomját. Tim sóhajtott egyet, majd a földre tekintett. Nem épp olyan ruhában jött, amivel érdemes a hideg talajra ülni, ezért ezt az eshetőséget elvetette. Hozhatott volna magával egy tábori széket, de mivel ez egy fakitermelő telep, így néhány kósza pillantást vetve a környezetére hamar észrevett egy ülhető, kisebb farönköt néhány méternyire tőlük. Nem volt rest érte fáradni, mozdulati gépiesek voltak, hiszen kissé elmacskásodott a lába a hidegben. Hiába, már nem olyan fiatal, mint régen, és nincs olyan szervezete, mint Northlake-nek, hogy következmények nélkül csücsülhessen a fagyos talajon. A vérfarkas közelébe görgette a fát, aztán felállította és ráült, majd várakozóan nézett a hímre.
- Ezt sajnos én is – keserű volt a pirula, amit le kellett nyelnie, és úgy tűnik a bajára nem is gyógyír. – A szellemek kiszámíthatatlanok, és ritkán segítőkészek. Igazából magunkra vagyunk utalva – az őrzők és a vérfarkasok együtt csücsülnek a kulimászban, kár lenne úgy beállítani az egészet, hogy csak az egyik félen csattan az ostor. Alignak mindkét tábor vérét vette már.
A krónikás figyelmesen hallgatta a farkast, közben minden egyes szót megjegyzett, ami elhagyta Northlake száját. Nem is lett volna jó informátor, ha nem így tett volna. A mai találkozóból igazán terjedelmes jelentés lesz, már alig várta, hogy papírra vethesse. Az elhangzottak nagyrészt nem lepték meg, mert ismerte Annakpok mentalitását a krónikák szövegéből. A megfigyelések felületesek voltak és sokszor csak részletekből álltak, de az újabb megfigyelők sok lábjegyzettel egészítették ki a természetrajzát, így valamelyest képet kaphatott a Szabad viselt dolgairól. Mindazonáltal Annakpok felelőtlensége megdöbbentette. Tim felhúzott szemöldökkel hallgatta végig az utód és áldozat bizonytalanságáról szóló részt. – Így nem volt ideje semmire, amire mások hónapokat szántak – vonta le a következtetést Tim csak úgy magának. – Ez roppant sajnálatos és ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de felelőtlen is. Kérdésem egyelőre nincsen, viszont értem már, hogy miért kért segítséget. – Némi szünetet tartott, aztán úgy döntött most rajta a sor, hogy a mérleg másik serpenyőjébe töltögessen. - Gondolom Annakpok testvérgyilkosságával tisztában van, még akkor követte el, amikor egészen fiatal volt, az adomány előtt. A krónikák szerint ez volt az a cselekedet, amivel érdemessé vált a farkaslétre, és ha hihetünk a legendáknak, akkor meg is érhetjük miért volt a szabadság a mániája. Valószínűleg tettének súlya nyomta a vállát. Szabadulni akart terhétől, de képtelen volt, ezért mindent megtett, hogy úgy látassa magát, mint aki bármit megtehet, mint aki Szabad. Az ilyen és ehhez hasonló személyiségtorzulások nem voltak ritkák az alapítók között. Anguta például igen komoly istenkomplexusban szenvedett, Sangilak vesztét saját gőgje okozta, míg Kilaun az őrület szélén táncolt nem egyszer. Sorolhatnánk a jellembeli hibákat, de a lényeg, hogy senki sem tökéletes, és maga sem lesz az. Ne ostorozza magát, ne higgye, hogy Annakpok jobban csinálná – már, ha esetleg így hinné – mert egyikük sem volt tökéletes abban, amit csinált. Az első dolog, amivel vérvonalfőként tisztában kell lennie, hogy hibázni fog, és ez megengedett. Ha görcsöl rajta, akkor elbukik. Tanuljon a hibákból, ne hagyja, hogy azok maguk alá gyűrjék, ahogy az alapítók sem hagyták, hogy a hiányosságaik felülkerekedjenek rajtuk. Ez volt az első, amire képesek voltak az alapítók. Saját hibáikat elviselni, hosszú évszázadokon át – a krónikás elhallgatott, majd Northlake-re nézett. – Egy kérdés hirtelen felötlött bennem – fejét némiképp félrefordította, majd kíváncsi tekintettel fürkészte a vérfarkast. – Megmondta, hogy miért magát választotta az utód szerepére, és miért Nacrosh kisasszonyt az áldozatéra? – ez egy igen fontos információ a rituálé és az áldozás szempontjából, amivel kiegészítheti az aznapi feljegyzéseit.

Hagytam, hogy az indulat felszínre bukjon bennem, elsöpörve józan visszafogottságomat. Ha a férfi nem lett volna ilyen higgadt, ha másképp reagál, ha olajat önt a tűzre, ez a találkozás nagy eséllyel ezen a ponton fordult volna ki menthetetlenül a sarkaiból. Apró töredék még mindig az, amit kiadhattam magamból, mindennemű eredmény nélkül. Keserűségem nem apadt, csupán visszahúzódott, Alignak nem lett semmivé, ám sejtésem szerint remekül szórakozott rajtam, Denaali pedig ég mindig a földön járt-kelt ahelyett, hogy hat láb mélyen lett volna.
Harag lakott minden szavamban, gyűlölet a két Nagy felé, mert egyikük tettekkel, másikuk tétlenséggel érte el, hogy elemi bosszúvágy sarjadjon bennem. Kérdezném az őrzőt is, miért kellett mindez. Mi végre? Ám akiktől választ reméltem volna, mind hallgatnak, a kétségbeesés azon fokát pedig elhagytam, hogy ilyen nyíltan kimutassam, mennyire elveszett vagyok olykor. Nem szégyen a gyengeség, továbbra is így gondolom. Arra viszont kénytelen-kelletlen rájöttem, hogy nagyon alaposan kell megválogatni, mikor, kinek, mennyit vallunk be belőle. Én pedig már így is sokat mutattam.
Amilyen tehetetlen volt a fa, karmaim alatt, olyannyira éreztem magamat is annak. A legrosszabb viszont még hátravolt, mikor még hátat fordítva álltam neki, s ő megszólalt.
Rossz döntést hozott, amikor a kezére adta őket.
Az ég felé fordítottam arcom, némán. Nem érdemeltem meg, hogy könnyeket ejthessek értük, hogy ilyen módon vessem le magamról tettem terhének egy részét. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, igaza van. Ahogy azzal is tisztában voltam, kinek a feláldozása lenne a következő. Felé fordultam, a tekintetem üres volt, hangom rezignált.
- A Magas Hegynek meg kell halnia. Én pedig beszélni akarok Tupilekkel. - Egyik kijelentésem merészebb, sőt, inkább őrültebb volt, mint a másik, mégis... ha pusztán egyetlen százaléknyi esélyünk van, már az is elég lehet. - A '15-ös Vörös Hold után feltétele volt annak, hogy visszatérhettünk a halálból - Keldron az első, akinek ezt elmondom -, alku, csak a másik testvérrel - velünk és Velük. Szeretném emlékeztetni rá. - Már tőle sem vártam segítséget, de emlékeztetni vágytam arra, hogy nem Alignak volt az egyetlen kettejük közül, aki hátat fordított egy egyességnek a jelek szerint.
S ha bárki mondaná, hogy ezt nem lehet, üszke daccal vágnám rá, hogy nekem szabad. Mert ha én nem tehetem meg, akkor ugyan ki? Ki merné felhatalmazni magát ilyen pofátlan joggal?
Közben fontolóra vettem a közeljövőben ránk váró lépéseket, lehetőségeket, amik ugyanúgy fontosak a nagy egészet nézve, ám sokkal jobban befolyásolhatóak, irányíthatóak általunk. Örültem, hogy kétkedésemet ész érvekkel tudta semlegesíteni, józan ítélőképességre számomra ugyanúgy segítséget jelentett, kiváltképp előbbi kirohanásom után. Egyetlen ponton horkantam fel:
- Mutassam meg, mi lettem?! - pillantottam rá hitetlenkedve. Ezzel tudnám a legkönnyebben és leghamarabb meggyőzni őket, tény és való, ám mégis... - Ne értsen félre, tisztában vagyok vele, hogy a félmegoldások ideje lejárt, ám valóban okos dolog ezt nagyobb nyilvánosság elé tárni? - Így is többen tudják, mint szeretném, bár ez ismételten nem arról szól, hogy én mit szeretek vagy sem. Megnyomkodtam orrnyergem. - Figyelembe véve, mennyi Testvér vándorolt el, ha ezt valóban jó ötletnek tartja, ők segíthetnek. Azok pedig, akik a környéken maradtak, védőbástyák lehetnek Alignakkal szemben. - Még mindig olyanok vagyunk, mint a sakk-figurák, annyi különbséggel, hogy már nem a parasztok képében tetszelgünk. A gondolat képtelen feldobni.
Leültem a földre, onnan néztem, ahogy egy farönkkel vesződött, hogy pillanatnyi ülőalkalmatossággá nevezze ki a maga számára. Romantikus volna közösen kinézni egy meghitt kis faházat az esetleges jövőbeni találkáink helyszínéül, s ezt csak azért nem vetem fel, mert a helyzet jóval több komolyságot vont körénk.
Sajnos a szellemek, valamint a legfrissebb tetoválásom kapcsán se voltunk kisegítve. Keserű szájhúzással voltam kénytelen egyetérteni a tekintetben, hogy a túlvilágiak magányra kárhoztattak bennünk, megfosztva az útmutatástól. S én még csak zaklatni se tudtam őket, mert bár fogékony voltam, a meditálással hadilábon álltam, Lilit pedig nem zargathattam tippekért...
Mindezek helyett és híján maradtunk a magunk tudásánál, saját, megbízhatóbbnak tetsző egyezséget kötve, mint amit a Szellemekkel valaha köthettünk. Beszéltem, bízva abban, hogy ez valamit előlendíthet, hogy bárminemű támpontot adhat. Olykor, amikor hagytam magam elmerülni mindebben, engedve, hogy a kilátástalanság megkörnyékezzen, nem éreztem magam többnek annál az elveszett, tíz éves kisfiúnál, akinek épp az imént ölték meg az anyját.
Sommásan bólogattam, mert mondjuk a magam részéről Tria hirtelenségét inkább rá jellemzőnek, vele járónak, semmint felelőtlennek írnám le - de én elfogult vagyok -, azt viszont értelmetlen lett volna szépíteni, vagy tagadni, hogy mi vezetett idáig. A saját jelen mivoltommal sem vagyok teljesen tisztában, bármennyire hasson ez ijesztőnek vagy kellemetlennek. Mindezek boncolgatása helyett inkább szavait figyeltem, mit figyeltem, ittam őket, csüngtem rajtuk. Denaali valószínűleg az összes kérdésemre, egyetlen pillanat alatt válaszolni tudott volna, őt viszont elvből sem faggattam. S mi tagadás, Keldronra se lehetett panaszom. Önkéntelen mosolyra kúszott szám, hallva, amit pont az említett Vörös Hold után is fejemhez vágtak: fogadjam el, hogy hibázok és semmi sem lehet tökéletes, úgy, ahogy én szeretném.
- Azt hiszem, valóban ez lesz a legnagyobb lecke, amit kénytelen vagyok megtanulni - mondtam szomorkásan ingatva fejemet, majd kérdőn billentettem oldalra, hallván, mégis akadt kérdése. Arckifejezésem nem változhatott az előbbitől. - Csalódást kell okoznom, de nem árulta el a miérteket. - Feltételezésem akadt ugyan, de az sem a biztos volt, nem az, amit talán ő is mondott volna. Bár tudván, miképp zajlott le az áldozás, talán úgy vélte, így tarthat mindkettőnket életben.

Tim állta a pillantást, nem hátrált meg és nem adta jelét félelemnek, bár ez inkább volt köszönhető logikájának és előrelátásának, mint valami szentimentális baromságnak, mint amilyen a bátorság is volt. A bátorság öl, pusztít és nyomorba dönt, és ha lehet is vele sikereket elérni, az csak azért van, mert az ellenfél nem számít hirtelen és ostoba tettekre, amilyet a bátorság szokott szülni, főleg, ha némi botorsággal is meg van fűszerezve. Tim rezzenéstelen arca Northlake kifakadása során abból az egyszerű és megmásíthatatlan tényből tevődött össze, hogy jelen pillanatban a vérfarkas semmit sem tudna fizikálisan tenni ellene. A Páncél védi, amíg azt szét nem karmolja eléggé, hogy a krónikás ismét sebezhető legyen, de mindenképpen lenne az életéből hátra tizenkét másodperc, ami alatt megfutamíthatja, vagy harcképtelenné teheti Northlake-et. Vagy esetleg a vérfarkas rájön, hogy mekkora ostobaságot csinált, és abbahagyja az értelmetlen tréninget. Tim gyanította, hogy a farakásnak leadott karmolás esélyesen az ő bőrén is landolhatott volna, de ennek ellenére ki kellett mondania a számára igaznak vélt valóságot, még akkor is, ha esetleg a bestia elszabadul és mégis csak összeverekszenek. Lelki szemei előtt lejátszódó jelenet, azonban nem nyert táptalajt.
- Úgy hiszem - kezdett bele egy komor sóhaj kíséretében –, hogy Tupilek tisztában van az alkujukkal. Kissé gyermetegnek hangzik, ha csupán ezt szeretné közölni vele – nyilván nem, bizonyára kell, hogy legyen más is, ami miatt Northlake szóba kíván elegyedni vele. Timnek egy rakás tippje volt, hogy miről lehetne vele még diskurzust folytatni, arról viszont fogalma sem volt, hogy mi lehetett Tupilek és Northlake alkuja. Alkalmasint talán rákérdez, de jelen pillanatban a másik téma, amit a fakír felvetett több figyelmet igényelt részéről. – Denaali… - Tim szája fanyar grimaszba vándorolt, hogy aztán megcsóválva a fejét tovább folytassa – Denaali áll a legközelebb ahhoz, amit a halandók hétköznapi értelemben halhatatlannak mondanának. Gyakorlatilag az is. Amíg ő, önszántából nem akar meghalni, addig senki ezen a földön nem képes jobb létre szenderíteni. Legalábbis jelenleg ez az uralkodó teória őrző körökben. Sajnálatos módon csak akkor sebezhető, amikor Alignak kölcsönveszi az erejét. Akkor lenne rá esélyünk, hogy elpusztítsuk, amikor ez megtörténik, de mivel az áprilisok már nem is olyan biztos lábbal állnak Alignak eljövetelének megszentelt hónapjaként, így valószínűtlen, hogy pont rá akadjunk, amikor alkalmilag a világra szabadul. Véleményem szerint, még ha percre pontosan tudnánk mikor csap le, akkor sem találnánk meg időben, hogy megöljük. A másik problémát pedig az a tény okozza, hogy valamilyen módon ő a kapocs a vérfarkasok között. Úgy hiszem beláthatatlan következményei lennének, ha Denaali meghalna. A vérvonalfőkre biztosan kihatással lenne a távozása, de azt hiszem a világ vérfarkasai is valamilyen eltérést tapasztalnának magukban. Hogy kicsit, vagy nagyot, azt nem tudom megmondani. Talán apró, jelentéktelen változás állna be, de az is lehet, hogy olyan mértékű, ami nagyobb gondot okozna a fakírok nemzőképtelenségénél is. Egy szó, mint száz. Legjobb tudomásunk szerint, Denaali érinthetetlen – és még ha meg is próbálnák ölni, az sem garantálja a sikert, elvégre ha Alignak időben észreveszi, hogy mire készülnek egyesek, akkor talán képes az elszívott energiát visszapumpálni, hogy a Magas Hegy felülkerekedhessen a támadókon. Bármi megeshet, és Tim szkeptikus énje, amely egyébként az uralkodó is egyben, azt sugallta neki, hogy mind odaveszne, aki csak egy újjal is Denaalihoz nyúlna, míg az transzban továbbítja Alignak felé az energiáit.
A vérfarkas felhorkantása utáni kérdésére Tim komolyan bólintott, majd meghallgatta az ellenérveket is, mielőtt válaszolt volna. – Igen. Határozottan. Nyilván nem kell mindenkinek személyesen elregélni élete történetének ilyetén fordulatát, de a falka vezetőinek, akiknél a fakírok problémája felmerülhet, vagy felmerült, mindenképpen tisztán kell látniuk. Persze, lehet, hogy nem mindenütt fogadják majd az igazságot tárt karokkal, valahol gyűlölni fogják, valahol megértik, valahol pedig az életére is fognak törni. Ebben biztos lehet, ezért ne induljon bele a vakvilágba felkészületlenül. Vegye igénybe az őrzők útmutatását a régiókban, ők ismerik jobbára a falkatagokat és a vérmérsékletüket. Ebben tudok segíteni. A titkolózás már csak azért is kicsit problémás, hiszen maga első kézből ismerheti, milyen az, amikor valakit kétfelé húznak. A falka iránti, vagy vérvonalának feje iránti hűség? Mi a helyes döntés? A falka egységét nálunk az alapítók igencsak megnyirbálták, és ha most, csak fakíroknak tárulkozik fel, kiadva az utasítást, hogy senkinek nem árulhatják el a létezését, akkor azzal talán csak olajt önt a tűzre. A fakír tudja mi a baj, de nem mondhatja el, és ez végső soron a falkákon belüli bizalmatlansághoz fog vezetni. Legalábbis én így látom, de mivel az ön vállán van a teher, a véleményemet vegye csak tanácsnak, amit megszívlel, vagy sem – nincs egyfajta igazság, ahogy nincs jó út sem, csak utak vannak, amik vagy célba visznek, vagy nem. Northlake-nek kell eldöntenie, hogy melyik utat választja, de Tim szerint a titkolózás most nem járható út. Ha nem létezne a fakírok átka, ha Alignak nem táncolna még mindig a földön, akkor egészen más helyzet lenne, de mivel szorult helyzetben vannak, így ahogy Northlake is mondta, a félmegoldások ideje lejárt. – Úgy gondolom, hogy most még nagyobb összefogás kell, mint eddig. Ha el tudja érni, hogy segítsenek, akkor mindannyiunk kicsit könnyebben térhet nyugovóra éjszakánként. – Nyerni Alignak ellen?  Kétséges, de megtesznek mindent, amit lehet és talán már ez is elég arra, hogy végül megtalálják a megoldást.
Tim leült a farönkre Northlake-el szemben és megállapították, hogy a szellemek magasról tesznek – szó szerint, ha a túlvilágot fentebbi szférának gondolják – a vérfarkasokra és őrzőkre, akik meg szeretnék szabadítani a világot a Holdisten kicsinyes bosszújától.
- Ezt nyilván maga tudja – bölcsen se nem helyeselt, se nem tagadott. – Hm… - Tim eltöprengett egy pillanatra, aztán kissé elmosolyodott. – Az információ hiánya problematikus, de végtére is nem mondhatnám, hogy csalódtam. Ha nem mondta meg, akkor talán maga sem tudta miért önt választotta utódnak. Talán csak egy érzés, és nem logika alapján döntött. Az érzések pedig sokszor helyesnek bizonyulnak, ha nem is tudjuk őket emberi nyelvre lefordítani – és egyébként is irdatlan döntés súlya nyomta a vállukat, nem csoda, hogy nem akartak mélyebben belegondolni a miértekbe. – Úgy hiszem ráléphetünk egy következő lépcsőfokra, ha nincs ellene kifogása. Annakpok gondolom említette, hogy képes valakit teljesen megfosztani a farkasától, de a körülményeket tekintve arra kell következtetnem, hogy még elméletben sem kapott útmutatást, hogy ezt miként kellene véghezvinni. Jól sejtem?

Sokszor megyek első körben a szívem diktálta döntés után, amelyet utólag támogatok meg szerteágazó logikával, s ez az esetek túlnyomó többségében működni szokott. Az önfegyelem gyeplőjét azonban ritkán engedem ki ténylegesen kezeim közül. Három ilyen alkalom volt eddig összesen életemben, nem most terveztem egy negyediket beiktatni, ebben pedig a Krónikás hideg nyugalma, logikája is segített. Az ilyesmi egyesekre kifejezetten provokatívan hat, hergeli őket a másik higgadtsága. Én nem tartoztam közéjük.
Egyedül akkor villant gőg tekintetemben, amikor hangot adott feltételezésének. Meg nem született fintor sugallta arroganciából fakadó, felháborodott, néma kérdésemet: hogy mégis kinek néz engem? Ennél többet akarok, sokkal többet! Kapzsi a villanás a bosszúszomjas, okkerszín szempárban, mert bár még nem vettek el tőlünk mindent teljes egészében, a jóhiszeműségem a "szentháromsággal" szemben véget ért. Fájt belegondolni zaklatott perceimbe, a félelem jeges marokként szárt körbe, mégis szinte biztosra vettem, hogy mire mindennek vége, mindenkit elvesznek tőlem, aki kedves számomra. Éppen ezért, vagy, hogy kamatostól fizessek meg mindent, nem puszta túlélés és győzelem lebegett előttem.
Térdre akarom kényszeríteni őket.
A tüzem kell, Tupilek? Megkapod. Ha van bárminemű igazság ezen a torzult világon még, benne égtek mind, akár velem együtt is.
Lehet, hogy naiv vagyok, idealista, esetleg szimplán pöffeszkedő, beképzelt és bolond. De akkor is véghez fogom vinni. A sort pedig, ahogy Keldronnal is közöltem, Denaalival szándékoztam kezdeni. Nem örültem, ám meg se lepődtem mindazon, amiket a Magas hegy kapcsán közölt. Mindezzel sajnos számolni kellett, az igazi problémákat - ahogy arra ő is rávilágított - az ismeretlen tényezők jelentették, amikre biztosan nem itt és nem most fogjuk meglelni a válaszokat.
- Azt viszont tudnia kell, hogy... itt is akad némi problémám. - Kezdtem magam úgy érezni, mint egy sok testvéres nagy család legkisebb, legproblémásabb gyereke, holott messze nem én voltam a legfiatalabb! - Nem tudok meditálni és fogalmam sincs, hogyan lehet kapcsolatba lépni a Szellemekkel. - Ennek ellenére az egyik létező leghatalmasabbal áll szándékomban szót váltani, igen. Nem őrültem meg, a tekintetem tiszta, a hiányosságaimat tökéletesen tisztán látom, s mindet annak rendje, módja szerint kezelni kívántam.
Komolyan hallgattam, miket hoz még fel ellenvetésemre, elraktározva mindet, mérlegre téve azokat, s ahogy egyiket a másik mellé helyeztem, kéretlen-kelletlen másra is rájöttem. Nem dönthetek egyedül. Ha én felfedem magam, mint a Fakírok Feje, minimum találgatások kapnak szárnyra annak kapcsán, hogy a többi vérvonal élén mi lehet a helyzet, ezzel pedig ah nem is fedem fel a többiek inkognitóját, találgatásra adok okot. A vérfarkasok többsége nemhogy a mi, de az Alapítók hosszú életéről sem tud a világon semmit. Évszázados titkokról lebbenne fel a fátyol, ez pedig túlmutat a saját megítélésemen.
- Sehogy sem tudnék egyből útra kelni - mondtam, ahogy ő mondandója, én pedig saját gondolatmenetem végére értem. - Erről beszélnem kell a Testvéreimmel is. Azért pedig valóban hálás lennék, ha tudna kapcsolattartókat és régiókat javasolni, nagyban megkönnyítené a munkámat, bármi is legyen a végleges döntés. - Örülni fognak nekem: Darren Northlake a notorikusan felforgató elem a vidéken. Volt logika - nagyon is sok és megalapozott - mindabban, amiket a férfi mondott, s minél tovább forgattam magamban szavait, annál biztosabban tudtam, mi felé húzok. A magam döntése születőfélben volt, ám ha kizárom a többi Utódot, azzal hasadékot szántok oda, ahol a legnagyobb egyetértésnek és egységnek kéne lennie. Az elődeink ebben buktak el, nekünk pedig nem adatott meg a luxus, hogy hibáinkat arra fogjuk: nem állt előttünk elrettentő példa.
Kezdtem érteni, Annakpok miért inkább külön tőlük szeretett ténykedni. Mások beavatása, meggyőzése olyan visszatartó, lassító és gátló tényező, amelyhez neki sose volt türelme. Ami azt illeti, türelemből több áll rendelkezésemre, szándékból viszont jottányival sem több. Az elhallgatások és titkok szerelmese voltam, nem a nyílt, egyenes beszédé. Jellemem ellen volt - de hát ezt jelenti Vérvonalfőnek lenni, nemde?
- Elhamarkodott lenne bármit is ígérnem velük kapcsolatban, de bízom benne, hogy ha másért nem is, de azért okosabban tudunk cselekedni, hogy ne essünk ugyanazokba a hibákba, mint ők. - Büszke és erős akaratú mind, de ezt előnnyé lehet kovácsolni. - Mindenképp tájékoztatni fogom az eredményről. - Már csak azért is, mert ezek után biztosan lesznek még hasonszőrű találkáink, sőt, ahogy tovább haladtunk, úgy ez egyenesen elkerülhetetlennek tűnt.
Mindössze egyetlen másodperc ha állt rendelkezésemre, hogy eldöntsem, mennyire legyek őszinte. Meghúzzam-e a határt itt és most, színleljek, ezzel kockáztatva, hogy értékes információtól esek el, de legalább sem Tria, sem én nem tűnünk teljesen felelőtlennek, őrültnek és felkészületlennek. Ha beismerem, joggal tartana egy tizenhárom tagú lánc leggyengébb szemének, ha nem így teszek, azzal gyáva leszek. Csodás kilátások. Nagyot sóhajtottam a helyzet finoman nyomó, kényszerítő súlya alatt, mert bár van választásom, van másik út, de gondolatban sem kell a végéig rohannom, hogy tudjam, nem a lehető legjobb kimenetellel szolgálna. Nekem, nekünk pedig arra volt szükségünk, lassan bármi áron, s ha jelenleg a büszkeségem az ár... volt már rosszabb is.
- Azt hiszem, eddig nem fogalmaztam elég tisztán és egyenesen - gyakran előfordult, belém ivódott. - Engem semmire sem készítettek fel. Amit tudok az új helyzetem kapcsán, az az, hogy figyelnem és nevelnem kell, amikor szükséges. De, hogy mire lettem képes, arról fogalmam sincs. Hogy a díszen és jelzésen túl képes-e bármire a Kör a lapockámon, szintén nem tudom. - Vakon, gúzsba kötött kézzel-lábbal vetettek az óceán közepébe egyik napról a másikra, s az érzés miatt, ami ennek kapcsán most rám telepedett, őszintén örültem, hogy Tria nem Yetta mellett döntött. - Úgyhogy igen, jól sejti, és nyugodtan mehet messzebbre is.

Nem, nyilván nem csak annyit szeretett volna, amennyit közölt. Tekintetének változása ezt nyilvánvalóvá tette Tim számára, ámbátor nem kérdezett rá, hogy mégis mit akar Tupilektől. Egyrészt nem biztos, hogy hallani szerette volna, másrészt lehet, hogy Northlakenek sincsen tökéletesen kiforrott terve a találkozással és annak kimenetelével kapcsolatban.
- Ez valóban probléma, de nem áthidalhatatlan, viszont időt igényel. Alsóhangon is hónapokba telik, ráadásul az őrzők, így jómagam tanítása elégtelennek bizonyulhat a siker érdekében. Alapvetően a különbözőségünk miatt. Meditálni megtanulhat tőlünk is, de a szellemekkel való kommunikáció már egészen más lapra tartozik – az őrzők kapcsolatba kerülnek ugyan meditáláskor a szellemvilággal, hogy a szellemi energiát, melyet a varázslatok használata során elhasználnak feltöltsék, de ez nem egyenlő a szellemekkel való diskurzus lefolytatásával. Az jóval magasabb elhivatottságot, türelmet és lelki erőt igényel, na és persze a szellemekbe vetett feltétlen bizalom sem árt, ami Northlake esetében lehet, hogy problémát jelent.  Ez persze varázslatalkalmazás nélküli elérési mód, és mivel Northlake vérfarkasságából adódóan képtelen őrző mágiát használni, így számára viszontagságos út lesz a szellemekkel társalgás. – Úgy gondolom, ha tényleg kapcsolatba szeretne lépni a szellemvilággal, akkor a siker a saját fajtájának tagjain keresztül vezet. Rengeteg Anernerk van a világban, ha éppen a helyi falka segítségét nem akarja igénybe venni – Tim enyhén megvonta a vállát. Neki aztán édes mindegy, hogy visszatér-e a régi falkájához és onnan kér segítséget, vagy elszambázik délre, hogy valamelyik nagyobb falka szolgálatait vegye igénybe, akár inkognitóban, akár anélkül. – Az alapoknál hasznosak lehetünk akár, de célt nem érhetünk együtt – kár lenne szépíteni a dolgot. Különböznek egymástól, segíthetnek ugyan, de egy suttogó, vagy szellemi vezető felkeresése elengedhetetlen.
Tim csak tanácsot ad, Northalake-nek kell meghoznia a végső döntést, elvégre létezésük leplét felrántani nem egyszerű feladat, és végső soron az ő életük lesz még inkább felborítva, nem a krónikásé. – Ez csak természetes – bólintott mosolytalan képpel. A helyzet nem reménytelen, de közel áll hozzá. Alignak bárhol és bármikor felbukkanhat, a fakírok lassú kihalásnak néznek elébe, és van egy elpusztíthatatlannak tűnő Forrás, amely nem átall a Holdisten igényeit kiszolgálni. Annakpok igazán kedves kis örökséget hagyott maga után. De ez van. A „kinek a hibája” kezdetű elmélkedés sohasem vezetett semmi jóra, a megoldást kell szem előtt tartani és semmi mást. Minden egyéb már történelem, amit Tim feljegyzett, örök időkre bevésve az őrzők és vérfarkasok históriájába. – Gondolom, hogy egyébként is át kell rágnia magát a lehetséges buktatókon, előnyökön. Olyan döntés ez, amit semmiképp sem lehet elkapkodva meghozni – ha Tim többet gondolkozna rajta, előfordulhat, hogy több ellenérvet tudna felsorakoztatni, mint alátámasztót, de jelenleg tényleg úgy gondolja, hogy homályban maradás nem megoldás. Van, hogy színre kell lépni és még az is előfordulhat, hogy egyszer majd a vérfarkasoknak és őrzőknek az emberiség elé kell állnia, de azért Tim remélte, hogy erre nem az ő életében fog sor kerülni.
- Ennek igazán örülök – a tájékoztatás sohasem árt, főleg, hogy Tim már csak a pozíciójából adódóan is szerette tudni, hogy mi folyik a farkasok társadalmában. Egy vérvonalfős eszmecsere pedig olyan dolog, amit kár lenne nem lejegyezni.
Nem döbbentette meg Timet, amit hallott, bár kétségtelen, elgondolkozott azon, vajon nem kellett volna-e a rituálé után tartani egy össznépi agytágítást azzal kapcsolatban, hogy mivé is lettek az utódok. Lehetett volna kivetítőt hozni, és egy szépen összetákolt prezentációval mindenkinek meg lehetett volna mutatni, hogy mi is a feladatuk és a képességeik. Kérdéses, hogy vajon csak Annakpok nem avatta be az utódját, vagy esetleg a többiek sem tettek eleget a feladataiknak. Tim kapásból Kilaunra gondolt, mert ő elég szeszélyes volt ahhoz, hogy fittyet hányjon az ilyen dolgokra. Remélte, hogy téved. Akárhogy is, Northlake-nek segítségre van szüksége, és bár Tim jobbára mindent csak elméletben tudott, talán hasznára válhat a fakírnak.
- Ám legyen. Akkor szerintem kezdhetjük a farkastalanítással – a krónikás nyújtózva előrelökte a lábát, mert némiképp elgémberedett a farönkön. – A dolog nagyjából hasonlít arra a varázslatra, amit mi szoktunk használni nem kívánt teremtés semlegesítése során. Jó magam számtalanszor részese voltam a folyamatnak, így el tudom mondani milyen érzés, és mire kell figyelni, de leszögezem, hogy az alapítók képességének használata merőben más, mint a mi rituálénk. Alapvető különbség, hogy az őrző mágia csak „újszülöttnél” működik. Meg tudjuk tisztítani az egyént a fenevadtól, amíg még nem elég erős a szellem, de ha átlép egy bizonyos határt, már tehetetlenek vagyunk. Maguk ellenben a saját vérvonaluk felett korlátlan hatalommal bírnak e téren. Évszázadokat is megérhetett már, a farkas a hívó szóra kiszakad az emberi testből, magára hagyva azt. Nyilván szörnyű kínt okozva ezzel a személynek, hiszen gyakorlatilag lényének felét elveszik ilyenkor tőle. Következményként a leírások sokszor számoltak be őrületről, tébolyról, öngyilkosságról, tombolásról, vérengzésről, ürességről és arról, hogy a farkastalanított nem találja a helyét a világban. Cél nélkül kóborol, néha még enni, inni is elfelejt és egyszerűen szomjan hal valamelyik fa tövében – Tim megvonta a vállát, aztán halvány mosolyra húzta a száját. – Ahogy láthatja, nem éppen olyan büntetés ez, amelyet az alapítók szívesen alkalmaztak. Mégis megtették, ha szükségesnek tartották. Nyilván lesz kérdése, de előbb elmondom, hogy nálunk, milyen érzés a rituálé végrehajtása. Először is, kapcsolat jön létre. A varázslat során némileg eggyé válunk a förgeteggel, ami a mágiában rejlik. Utána megkeressük az újszülöttet és kinyúlunk érte, aztán… kiszakítjuk. Maguknál is valami hasonló lehet, de sajnos egyetlen alapító sem avatott be, hogy a leírások elméleti részét valódi tapasztalattá konvertálhassam – nem mintha ezt eddig olyan nagyon bánta volna, de most kissé hiányérzete támadt e hiátus kapcsán. – A farkastalanított újra ember lesz. Emlékei megmaradnak, de közönséges emberként öregszik és a közönséges emberek képességeivel bírnak csupán. Halandóvá válnak – egészen egyszerűen, pár pillanat alatt. Nem csoda, hogy sokan bele szoktak őrülni. Tim elhallgatott és várakozóan nézett Northlake-re. Biztos van kérdése, de ha nincs, akkor akár rátérhetnek a halhatatlanságra is.