A borsos árakért diszkrét, bizalmas környezet és a közkórházaknál jóval magasabb nívójú felszereltség várja a szépülni/gyógyulni vágyókat. A plasztikai sebészet, nőgyógyászat mellett számos más területtel is foglalkoznak - bőrgyógyászat, rehabilitáció, kényszerbetegek kezelése, stb.
*** Dr. Rhydian Winter - Kardiológus és Szívsebész, Magzati- és Gyermek Szívspecialista Második emelet 3 Rendelési idő: Hétfő - Kedd: 9:30 - 12:30 Csütörtök: 17:00 - 20:00 *** Dr. Marie Bianchi - Sürgősségi orvos és Onkológus Második emelet, 5-ös rendelő Kedd 9:00-12:00 Szerda 16:00-24:00 (ügyelet) Csütörtök 12:00-18:00 Szombat 16:00-24:00 (ügyelet)
Bár elég mérges voltam az emberekre meg úgy általában erre a napra, azért erre elnevettem magam. Igaza volt Bruno-nak, amíg ők ilyenekkel foglalkoznak, addig esélyük sincsen arra, hogy jobb emberek legyenek. Én pedig magamnak tartozom bizonyítással, nem másoknak. Csakis magamnak. Elgondolkodva dörzsöltem meg az arcom, hátha eszembe jut, hogy hova raktam el a kulcsom, de azon túl, hogy ledörzsöltem egy vékony réteg alapozót, semmit nem értem el. Az információs pult jó ötletnek tűnt, de őszintén, nem igazán reménykedtem pozitív kimenetelben. Azok mindig csak pletykálkodni tudnak ott lent és ha akar valamit tőlük az ember, akkor csak nagy kegyesen segítik ki őt és akkor sem biztos, hogy használható infóval szolgálnak. És akkor még csodálkozunk, hogy senki nem megy csak úgy oda? -Jó, majd leszaladok megkérdezni -vontam meg végül a vállam. Azért egy próbát megért a dolog. Miután előadtam Bruno-nak a nézőpontomat, sejthettem volna, hogy az az egy bizonyos mondatot fogja kiragadni. Mondjuk valóban elég árulkodó lehet a pirulásom, akárhányszor szóba kerül a neve. Öhm, inkább lapozzunk. -Amikor jelentkeztem hozzád, akkor volt egy tényező, amit figyelembe kellett vennem. Egyszerűen borzasztóan szerettem volna eltűnni valahova, el a tömegből, el abból a közegből. Most pedig úgy érzem, hogy normális helyen lakok, nem sodor el magával senki, mert nem figyel a lába elé és… és itt egyszerűen nyugi van. New York-ban milliószor rosszabb volt a helyzet, a legrosszabb, ami meg itt történt velem, hogy meg akart ízlelni egy fehér bundás -magyaráztam hevesen gesztikulálva a karjaimmal. -Nem akarok semmit újrakezdeni és nem akarom itt hagyni… senkit sem. Próbáltam óvatosan fogalmazni, de reménytelennek ítéltem meg a helyzetet. Úgy is tudja, hogy kiről és miről van szó. Inkább lelkesen bólintottam a szavaira, egyszerűen tényleg az effajta bátorításra volt szükségem. Meg más nézőpontból hallani a dolgokat, mert így, ahogy felsorolta, tényleg nem tűnt akkora vésznek az, ha megpróbálom. Nem is próbálom, megcsinálom. -Legrosszabb esetben később leszek Dr. Morano -mosolyodtam el. Így, hogy elmondta ezeket, úgy éreztem, mintha villanykörte gyúlna a fejem felett. Éppen a lapomért nyúltam volna, amikor a csalódottságot felváltotta a meglepetés. Én… én nem tudtam, hogy így gondol rám. Némi büszkeség suhant át az arcomon, ahogy belegondoltam a dolgokba. Itt voltam, megcsináltam azt, amiről csak álmodni mertem. Tanultam és dolgoztam egyszerre. Remélem Abuela, ha látod mindezt, akkor büszke vagy rám, akárhol is legyél. Újult erővel masíroztam ki a szobából, hogy a nyomtatóhoz utat törjek a szeméthalomban, útközben pedig felkaptam a telefonomat az asztalomról. Bekapcsoltam a nyomtatót és ráküldtem a jelentkezési lapot, majd türelmetlenül várakoztam, amíg kijött belőle a papír. Miután megvoltam ezzel a kis aprósággal, a táskámra tettem a lapot és visszakapcsoltam a háttérzajt. Vagyis hallgathattuk tovább a spanyol dalokat, amik napsütésről meg szerelemről szóltak, míg mi a tél miatti sötétben lámpafénynél pakolásztunk. Idilli pillanatok. Visszalépkedtem Bruno-hoz, sokkal jobb kedvvel, mint eddig bármikor a mai napon. -Szóval, az asztalom nagyjából rendben van, a tiédhez nem mertem nyúlni, nem tudom, hogy mit szeretnél kidobni. Viszont lenne két zsák szemét, amit kivonszoltam az ajtó mellé, de le már nem fogom tudni vinni, túl nehezek -én pedig ehhez nem voltam kellően edzett. -Te hogyan állsz itt a műtővel? Most, hogy visszatért a viszonylagos jó kedvem, szívesen főztem volna egy kávét magamnak és Bruno-nak is, ha igényt tart rá. És amíg ő leviszi a szemetet, addig legalább meg tudom nézni a recepción, hogy adott-e le bárki is kulcsot. Pontosabban, az én kulcsomat, máséval nem tudtam volna mit kezdeni. -Egyébként, tartozok neked még egy dologgal -mosolyodtam el. Többel is, de jelenleg ezt az egyet akartam kimondani. -Köszönöm. Nem csak azt, hogy visszavárnál, hanem azt is, hogy hagysz hibázni, hagyod, hogy meghozzam a saját döntéseim. Azt is köszönöm, hogy támogatsz és nem hagysz magamra, amikor kétségek között őrlődök. Igazából -kuncogtam el magam a gondaltra is -most nagyon szívesen megölelnélek, de valahogy úgy érzem, hogy ettől te annyira nem repesnél. Szóval csak képzeld ide. Bruno sokkal jobb volt, mint egy átlagos főnök és többet is jelentett számomra. Baráti volt a viszonyunk, néha tanított, néha kijavított, néha csak nevettünk és néha olyan volt, mint egy apafigura. Azt hiszem csak nyertem azzal, hogy hozzá jelentkeztem akkor, amikor választást sodort elém az élet. Én legalábbis egy pillanatig sem bántam, hogy felhívtam és azt sem, ahogyan elkeveredtünk idáig. -Még egyetlen kérdésem lenne hozzád, ha nem gond -pillantottam némi félelemmel az arcomon Bruno szemébe. -Miért? Mármint, mivel érdemeltem ki a kedvességed?
- Ne haragudj, rosszul mondtam. Nem maga a kórház információs pultjára gondoltam, hanem itt a praxison belül a sajátunkra. Tudod, ahol az asszisztens fogadja a pácienseket, intézi a telefonokat, időpontokat… De ettől függetlenül meg lehet a másikat is nézni, hátha. - javítottam ki magam, mert így belegondolva, tényleg elég kétértelműen fogalmaztam az elébb. Hiába, valahogy a lentiekkel annyira keveset kommunikálok, hogy el is felejtettem, hogy ők is ott vannak. - Ezzel mondjuk egyet tudok érteni. New Yorkhoz képest bizonyos szempontból Anchorage tényleg maga a béke szigete. - értettem egyet vele, más szempontból viszont… inkább hagyjuk, eszem ágában sincs ezzel terhelni a lányt, hogy az általa ismert világ színfalai mögött létezik egy másik, ami viszont sokkal pezsgőbb errefelé, mint a már korábban emlegetett New Yorkban. Addig jó, amíg nem tud róla, ebből a szempontból tényleg boldog tudatlanság, és nem én szeretnék az lenni, aki beavatja ebbe az egészbe. Elég lesz akkor magyarázkodni, ha valakitől tudomást szerez róla. - Na látod. Ettől nagyobb gond sose történjen az életben. - mosolyodtam el magam is. Tudom, sokan kész tragédiának képesek megélni, ha nem sikerül 1-1 vizsgájuk, esetleg halasztaniuk kell az egyetemen, holott végeredményben tényleg semmi problémát nem okoz. Ahogy mondani szokták, végül a diplomában úgy is csak egy szám lesz, a többi nem nagyon fog senkit sem foglalkoztatni. Inkább végezzen az ember 1-2 évvel később úgy, hogy szereti és megőrzi a lelkesedését, mint hogy teljesen kiégjen az elvárások súlya alatt. Érzékelem a szívében dúló érzelemkavalkádot, de mégsem szólok egy szót sem, amikor kisiet a szobából, csak csendesen folytatom a pakolászást. A szomszéd helység felől felhangzó nyomtató semmivel össze nem keverhető hangja így is kellően árulkodó, ahogy az is, hogy újra a vidám, spanyol dallamok töltik be a rendelő csendjét. Még, hogy a spanyolok hangulatemberek? Áh, ugyan, dehogy…! - Mondanám, hogy mindent, ami használhatatlan, de sajnos ettől kicsit kompliklátabb a történet. Egy-két fontosabb irat azért volt ott, amit nem kéne kidobni, úgyhogy értékelem a segítséged, de hagyd csak. Majd valamikor átnézem. - most egyszerűen nincs kedvem hozzá, jobban zavar a műtő állapota, mint az asztalomé. - Máris összeszedtél ennyit? Tényleg jó vagy, Consuela. - nevetem el magam komolytalanul, vetve egy pillantást oldalra… nálam még félig sincs a zsák, igaz, itt azért több a válogatni való, nem megy minden ész nélkül a kukába. - Hagyd csak ott őket, majd később leviszem, csak még párat gyűjtsünk hozzájuk. - Én? Még egy darabig elleszek vele… - az is idő volt, mire egyáltalán kitaláltam, hogy érdemes haladni, egy dobozban a gyógyszerek, egy másikban az orvosi eszközök, a zsákban ami így is, úgy is menthetetlen és kuka – Vigyázz, ott mögötted valami üveg is tört, nehogy belelépj, vagy megvágd magad. - szólok rá, a mögötte lévő szekrény felé mutatva, valószínűleg valamelyik gyógyszeres üveg törhetett el. Majd összerakatítom azt is, csak valami lapátot, meg seprűt kéne keríteni hozzá, mielőtt szanaszét kaszabolom a kezem. Nem mint ha ne gyógyulna meg seperc alatt, de így is van elég bajom, nem hiányzik még a magyarázkodás is a többiek előtt. - Igen? - állok meg egy pillanatra a munkában, kérdő tekintettel pillantva a másik felé – Ugyan Dora, szóra sem érdemes. A te életed, a te döntéseid, én csak segítek néha más szemmel tekinteni a világra, ha épp szükséged van rá. - mert néha tényleg csak annyi kell a boldogsághoz, vagy hogy legyen bátorságunk elindulni egy addig ismeretlen úton- Csak nem vagyok az az ölelkezős típus. De jól van, ide képzelem, köszönöm. -felelem nevetve, miközben néhány újabb szakadt papírlap, meg földre hullott papír törlőkendő landolt a szemetes zsákban. Azokkal már sokat úgy sem tudunk kezdeni, bár sokat nem is haladok, meg ismét Dora hangja szólít meg. - Csak nyugodtan, úgy is ráérünk. - mármint lenne mit tenni, szó se róla, de miután lemondtuk az összes műtétet, nem hajtottak a határidők, nem volt semmi keret, meddig kellett eljutnunk a nap végére. Így amikor meghallom a gyakornokom kérdését, egy pillanatra elgondolkozok rajta. - Tudod… egész jó emberismerőnek tartom magam. Te pedig jó ember vagy, Dora. -mondanám, hogy sose változzonmeg, de lehetetlen kérés lenne, mindenki változik élete során, folyamatosan, ez a természetes – És hiszem, hogy egy nap pedig jó orvos lesz belőled, ha végigjárod ezt az utat. - feleltem őszintén, mert ebben viszont maximálisan hittem. Ahogy abban is, hogy több olyan orvos kéne az egészségügybe, mint amilyen ő lehet majd egy napon. Figyelmes, kedves, kellően érzékeny, odafigyelő… amilyet a legtöbb páciens szeretne. Hisz miért megy az olyan orvosnak, akit csak a fizetés motivál, de amúgy gyűlöl emberekkel dolgozni? - Van még valami kérdés esetleg? Vagy ezzel szeretnéd jelezni, hogy nézzünk le a recepcióra? - kérdezek rá, mert egye fene, tarthatunk egy szünetet most is, ha úgy van, a munka tényleg megvár.
Oh, hogy a fenti infós pult. Az asszisztens csajszival egészen jóban voltam, így el is tűnt a keserű szájízem, vele még én is szoktam beszélgetni a kötelező „szia-mizu-semmi”-n kívül is. Sőt, volt már rá példa, hogy hozott nekem kávét, úgyhogy őt tényleg szívesebben kérdeztem volna meg az eltűnt kulcsomról. Baromira reméltem, hogy ő tudni fogja, mert enyhén pánikolni kezdtem a hiányától. Azon a kulcscsomón ott volt a lakásom kulcsa is. Gyorsan megráztam a fejem, hogy elűzzem ezt a gondolatot. Az asszisztens lányka tudni fogja, hogy hol van és a ezembe adja. Így fog lenni. Remélem baszki. -Tényleg megszerettem az itteni életet -mosolyodtam el. Azt nem tettem hozzá, hogy azért ehhez Bruno-nak is igen sok köze volt. Meg annak is, akinek nem mondjuk ki a nevét, de nem, nem Voldemortra gondoltam. Meg a friss és tiszta levegőnek. Szóval úgy mindennek, hosszú lenne a teljes felsorolás. Például Bruno-nak köszönhettem azt is, hogy visszatért belém az életkedv és kezdtem örömmel gondolni a jövőmre. Mert basszus, igaza volt, ha nem vágok bele, később rettenetes módon bánni fogom, magamat ismerve. Azt is hónapokig bántam, amikor nem mentem el Barcelonába a családdal, úgyhogy nem akartam kockáztatni. Az egyetem meg csak megérti, hogy kényelmesebb nekem, ha ebben az államban folytatom a tanulmányaimat. Úgyhogy, mivel a drága főnökuram feldobott, mentem is nyomtatni. Mivel ő jó ötletnek tartotta, muszáj voltam jelentkezni, mert bíztam benne és az ítéleteiben. Feltétel nélkül. Talán utoljára Abuela tanácsaiban bíztam ennyire, mint most Bruno-ban. Szentimentális lettem mellette. Inkább hagytam, hogy a vidám spanyol dallamok betöltsék a rendelőt és néhány részletet még én is hozzáénekeltem. Igen, határozottan boldog voltam az előbbi kiakadásom után. -Azért mondtam, hogy hagyom, nem akartam olyanhoz nyúlni, ami neked fontos lehet még, szóval inkább mindent hagytam úgy, ahogy volt -vontam meg a vállam. Semmi kedvem nem lett volna ezek után a szemétben túrni, mert véletlen kidobtam egy papírt. Így se lehettem túl kellemes illatú ennyi pakolászás után, nemhogy akkor, ha derékig elmerülök egy konténer szutyokban. -Köszönöm, ezt tudom nyújtani -vigyorodtam el büszkén. Mert ha már szó volt a sztereotípiákról, én mindennel ellentétben szerettem takarítani. -Mondtam, szólj, ha segítségre van szükséged. De tényleg, legalább ebben hadd segítsek, ha már másban nem igazán tudok. És köszi, hogy leviszed, csak vigyázz, lehet, hogy kicsit túlpakoltam őket és kicsit nehezek -húztam be a nyakam. Hupszika. Hátrapillantottam Bruno figyelmeztetése után és gyorsan elugrottam onnan, mielőtt fel kell polcolnom a lábam, hogy kösse be nekem. Lehet, hogy szokás szerint magassarkúban tipegtem jobbra-balra, de nem volt túl vastag a talpa. És tényleg nem szerettem volna ezzel pluszteher lenni a kedvenc főnököm számára. -De, hidd el, hogy nem semmiség. Lehet, hogy ez neked természetesen jön, de én nem vagyok hozzászokva az effajta viselkedéshez. Mert te önzetlenül segítesz és… és egyszerűen tudom, hogyha sírni fogok, akkor nálad vígaszra lelek. És ha ez bekövetkezik, azért előre is köszönöm -mosolyodtam el vidáman. Bár tényleg nem öleltem meg, annak örültem, hogy kezd hozzászokni a humoromhoz és érti is. Elérzékenyülve tettem a mellkasomra a kezem, amikor őszintén válaszolt a kérdésemre. Egy részem ugrálni tudott volna az örömtől, amiért látja a küzdelmem célját, a másik felem pedig szimplán csak sírt volna. Örömkönnyeket persze. Mert bármennyire is nehéz volt bevallanom magamnak, Bruno pótolta a szüleimet és emellett nem tudtam elmenni anélkül, hogy ne könnyeztem volna meg. Talán majd akkor, ha nem látja. Vettem egy mély levegőt és elhessegettem ezeket a gondolatokat, pedig mérhetetlenül jól estek. De most a rendelő állapota fontosabb, mint holmi érzelmek. -Nem, nincs. De egy kávé most már jól esne, mert próbáltam úgy tenni, mintha ízlene a tea, de borzalmas volt -kuncogtam. -Viszont, minél előbb megyünk le, annál nagyobb az esély, hogy van még itt rajtunk kívül valaki, aki tud érdemi válasszal szolgálni. Vagy a kezembe adni a kulcsomat és akkor elfelejthetjük ezt az egész esetet, én meg jobban figyelek legközelebb. A kezembe fogtam a bögrémet, amiből mindig kávézni szoktam itt a munkahelyemen és az ablakhoz lépve kinyitottam azt, hogy jöjjön be némi friss levegő, amíg mi tartunk egy kis szünetet. A telefonomat a hátsó zsebembe süllyesztve az ajtóhoz sétáltam és ott vártam be Bruno-t. Kiléptem az irodából, majd nagyot nyújtóztam, mielőtt elindultunk, és jóleső sóhajjal fogadtam, amikor végre kiroppant a nyakam. -Szerintem menjünk le először a hárpiákhoz… Akarom mondani, kérdezzük meg a lenti recepción, hátha valaki megtalálta és leadta -erőltettem mosolyt a fejemre. Tényleg nem voltam túl jóban azokkal, de hát istenem, mit számít? -Utána viszont menjünk be a konyhába, én csinálok egy kávét és akkor tudunk szedni onnan tisztítószereket meg seprűt. Aztán amíg te pakolsz, felsöprök neked a műtőben. A fejemben jól hangzott ez a terv és érdeklődve néztem Bruno-ra, hogy neki megfelel-e, vagy van-e valami észrevétele. Mert amúgy miatta kész lettem volna a terv bármelyik részét megváltoztatni, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: mihamarabb végezni és egy üveg bor társaságában feldolgozni azt a rengeteg eseményt, ami ma történt. Ehhez viszont szükség volt valami normális elképzelésre.
- Örülök neki. - feleltem őszintén, mert tényleg így volt. Sokat számít az, hogy otthon tudod-e érezni magad egy adott helyen, vagy gyomorgörccsel közlekedsz az utcákon, mert egyszerűen nem találod a helyed. Amikor az asztalom kerül szóba, szívem szerint ráhagynám, ha kedvet érez hozzá, de volt egy-két irat amit egyszerűbb volt nekem kikeresni, mintsem elmagyarázni, és jó lett volna, ha azok megmenekülnek a kukától… máshonnan is elő lehetett volna keríteni őket, de hirtelen azt se tudom hol kéne keresni, úgyhogy egyszerűbb így. Majd mondjuk holnap… vagy ha egész nap nyomja Dora az éneklést, lehet nap végére elég lesz belőle annyira, hogy előrébb vegyem az asztalom rendbe rakását a listán. Egyelőre még egész jól szórakoztatott az éneklése. - Amiatt ne aggódj, megbirkózok vele. Valahol vannak ilyen gurulós kocsik is, amit a takarítók használnak, mást nem kölcsönveszünk egy olyat. - nem annyira a súlytól tartottam, vagyis… nem attól, hogy én ne bírnám el. A zacskók esetében félőbb, hogy előbb adják meg magukat, az meg ciki lenne, ha pont a folyosó közepén szakadnának el. - Oké, talán igazad van. - lehet, hogy annyira tényleg nem megszokott már manapság, hogy az ember kedves legyen másokkal, holott nem kerül semmibe sem, és lám, hogy fel tudja villanyozni a másik napját is! Nem is értem, mit élveznek azok, akik egyfolytában másokkal bunkóznak meg mindenkibe belekötnek – oké, valójában értem én annak is az okát, de az egyéni szociális probléma, ha valaki fejben nincs teljesen rendben, és nem is képes felismerni, hogy baj van. - Szívesen, bár inkább ne legyen soha akkora baj, hogy sírás legyen a vége. - nem mint ha nem vigasztalnám meg, ha épp arra lenne szüksége, egyszerűen csak nem kívánok neki semmi rosszat. Így is utunkba sodor az élet néha akarva, akaratlan olyan problémákat, amikkel nehezen birkózunk meg. - Lehet, csak elsőre tűnik annak, mert még nem vagy hozzászokva az ízéhez. De a kávé ötletét támogatom, ebben a diliházban nálam is kimaradt az ebéd utáni. - reagálok a kávés-teás megjegyzésére, ami pedig a recepciót illeti, csak bólintok – Na de Theodora, hogy beszélsz? - csóválom a fejem nevetve. Igaz, velem nem szoktak szívózni, igaz, sokat nem is kommunikálunk egymással… ellenben ismerem annyira az emberi természetet, hogy tudjam, egy fiatal gyakornokkal valószínűleg teljesen más hangnemet engednek meg maguknak, mint egy több éve praktizáló orvossal szemben – Menjünk, kérdezzük meg őket, legalább ezt is kipipálhatjuk a listáról. - ahogy kilépünka rendelőből, óvatosan meg is emelem a két zsákot, amit Dora olyan ügyesen összetakarított, tesztelve, mennyire strapabíróak, de szerintem nem lesz gond velük. Intek a lánynak, hogy menjen csak előre, jobban elférünk így, meg a liftet is hívhatja. - Azért ezeket még kidobom előtte, ne csak megsétáltassam őket, de utána nem látom akadályát. Találkozunk lent a liftnél. - hacsak nem tart rá igényt, hogy elkísérjem a pulthoz az ügyintézőkhöz, de nagylány, valószínűleg boldogul egyedül is. Addig is kimegyek a hátsó bejáraton, hogy kidobjam a szemeteszsákokat, majd amennyiben még nem végzett, a liftnél várjak rá. - Siker? Vagy kereshetjük tovább a kulcsaidat? - kérdezet rá kíváncsian, ha visszatér, bár nem sok reményt látok rá, hogy itt legyen, de inkább zárjunk ki minden lehetőséget szép sorban, az a biztos. Ha visszaérünk az emeletre, a saját információs pultunkat is átnézhetjük gyorsan, úgy is egy fiókban gyűjtik a lányok a talált tárgyakat, ha nincs ott, vagy az asztalon, akkor az sem nyert… Még mindig lehet valahol a romhalmaz alatt, de mielőtt folytatnánk a nagytakarítást, előbb a konyha – és a kávé. - A tisztítószerek egyelőre ráérnek szerintem előbb legyen minden elpakolva. Mást nem ha a műtővel végzünk, a gyógyszereket is rendbe rakhatjuk, legalább látjuk, mi, vagy mennyi hiányzik. Bár nem lesz egyszerű összeírni így, hogy több összetört. - nem lehetetlen, csak kicsit melósabb, de ha már úgy is felmerült a gyanúja, hogy gyógyszereket is loptak, sosem lehet tudni. A műtőben egész jól sikerült összeszedni, de az csak a kisebb része, a többség a raktárhelységben van. - És ha már úgy is rendet kell rakni a raktárban is, lehet, hogy találunk pár cuccot, amivel te is tudsz majd gyakorolni a későbbiekben, ha már unnád az iratrendezést. El is felejtettem, hogy mennyi „kacatunk” van. - csóváltam a fejem, már a konyhapultnak támaszkodva, a kávéra várva. Bár mentségemre legyen mondva, Dora előtt inkább idősebb gyakornokaim meg rezidenseim voltak, akik egészen más szinten álltak a tanulmányaikkal. Sebaj, ettől függően lassacskán Dora is belekóstolhat a sebész-lét szépségeibe, ha egyelőre nem is páciensekkel.
Miután Bruno felvetette, hogy használjunk olyan kicsi gurulós kocsit, már nem éreztem olyan kellemetlenül magam, amiért annyira megpakoltam a zsákokat. Meg látszólag jó erőben volt a főnökúr, szerintem még simán engem is elbírna bármikor, de nem szerettem volna ennyi mocsok között ezt tesztelni. Mert ha nem jön be az elméletem és borulok a hátáról mondjuk, ki tudja, hogy mibe esek bele. Brr. Még a hideg is kirázott a gondolattól, hogy esetleg valami olyanba pottyanok, ami elfertőzhet egy friss sebet. Arra viszont elmosolyodtam, hogy egyet ért velem. Semmibe nem kerül kedvesnek lenni, sőt, néha kevesebb erőfeszítés, mint bunkózni. Az esetek többségében én is a kedvességet részesítettem előnyben és úgy éreztem, hogy ez igencsak kifizetődő volt. Elég volt arra gondolnom, hogy a mi kapcsolatunk is inkább ebbe az irányba tart Bruno-val és nem pedig csak elviseljük egymást, mert muszáj. Nem, ez ennél tényleg sokkal többről szólt részemről, és talán azzal, hogy kedves volt velem szinte mindig, talán ezzel érdemelte ki, hogy megbízzak feltétel nélkül a szavaiban. Vagy mert amúgy is olyan ember, akit kedvelni lehet, nem tudom, csak abban voltam biztos, hogy jól döntöttem. -Ez sajnos nem az én hatásköröm, hogy mikor bőgök -mosolyodtam el keserédesen. Abuela temetésére gondoltam, ahol már nem tudtam sírni, az összes könnyemet elpazaroltam az előtte lévő napokban. Azóta meg… bőgtem én már otthon is, az egyetemen is, sőt, a munkahelyemen is előfordult, leginkább tehetetlen dühömben. De igaza van, nem a negatívra kell koncentrálni, hanem a pozitívumokra. És most a káoszt eltekintve jó volt nekem. Csak zavart, hogy nem tudtam, hol lehet az az átkozott kulcs. -Valóban, tényleg ritkán iszok teát, leginkább akkor szoktam, amikor beteg vagyok -vontam meg a vállam. Meg ezek szerint keményebb stresszhelyzetben, de valóban nem ez lesz a kedvenc italom, nem vagyok én angol. Behúztam a nyakam nevetve, mintha csak attól félnék, hogy nyakon vág a szavaimért, hiába nem volt az a típus. Minden esetre én jót szórakoztam nyújtózás közben és a bögrémmel léptem a lifthez, ahogy Bruno mondta. Milyen kis szófogadó lettem. A felvonóra várva átpörgettem az értesítéseket a telefonomon, de mivel nem írt senki olyan, aki érdekelt volna, csak beszálltam a liftbe és lementem a pulthoz. Mondjuk még egy ceruzának is több kedve lehetett nálam, ahogy odamásztam és megbeszéltem a dolgot a satrafákkal… Ugyan, nincs velük bajom. Dehogy. Kissé szomorúan léptem oda Bruno-hoz és megráztam a fejem. Kezdett egyre inkább zavarni a dolog. -Nem, nem látták, azt sem tudták, hogy miről beszélek. Komolyan, egy csipesszel előbb szót ért velük az ember, mint velük -motyogtam, miközben újfent a konyha felé vettem az irányt. Elengedtem a dolgot és lefőztem két kávét, miközben hallgattam Bruno-t. Kellemes hangja betöltötte a konyhát és ettől egy kicsit el tudtam felejteni ezt az egész „eltűnt a kulcsom és ki tudja, mi sül ki ebből” mizériát. -Ahogy gondolod Bruno, ahogy gondolod -figyeltem, ahogy lecsöpögött a kávé a poharakba. -Egyébként lehet érdemes lenne ezzel megvárni a holnapot, a gyógyszerek leltározásával. Lehetséges, hogy más doki tudhatja, mik is voltak még bent, nem tudom pontosan, hogy kik használják a raktárat. Plusz, az a nagy helyzet, hogy otthon hagytam a szemüvegem és nem biztos, hogy most annyira jól menne az olvasás -húztam el a számat. Kezdett elfáradni a szemem és bár nem volt túl erős dioptriájú a szemüvegem, olvasáshoz esténként szinte mindig felvettem. Felcsillant a szemem a lehetőségre és már alig vártam, hogy mit talált ki a kedvenc főnökuram. Vajon milyen kacat lehet az, amit nekem szán? Abban biztos voltam, hogy én ezzel csak jól járok, de elképzelésem sem volt arról, hogy mit találhatott ki ez alkalommal. Továbbra is csillogó szemekkel átadtam neki a kávéját és pár fújás után a sajátomba is belekortyoltam. Ez. Pontosan ez hiányzott nekem. Ellöktem magam a pulttól és a szekrényhez hajolva kikaptam belőle egy pár gumikesztyűt, hogy átnyújtsam Bruno-nak. Hátha ebben könnyebben össze tudja szedni az üvegdarabokat, amire fent felhívta a figyelmem. -Mellesleg… gondolkodtam még egy kicsit, amíg a házisárkányok hajlandóak voltak rám figyelni. Honnan tudták a betörők, hogy ide kell jönni? Mert az oké, hogy én a neten találtalak, de vajon ők is? Vagy követtek? Mert érted, ha követtek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy csak a rendelőt azonosították be. Legalábbis a filmekben, amiket nézni szoktam, ott sosem ilyen egyszerű a dolog -ittam bele újra a poharamba és a kezembe vettem a seprűt, jelezve, hogy részemről mehetünk fel egy újabb körre. Ha részéről is okés volt a dolog, akkor megindultam felfele, hogy összesöpörjem egy kupacba a koszt. Legalább ennyi legyen meg. -Bruno… mennyire haragszol meg, ha a sepregetés után hazamegyek? Nem igazán érzem úgy, hogy jó társaság lennék és egyre kevésbé tudok koncentrálni. Megint nem aludtam túl jól éjszaka és ezek az események teljesen leszívták az agyam. De ha szükséged van rá, akkor még itt tudok maradni -magyaráztam a seprű nyelére támaszkodva. Hiába ittam végre kávét, a koffein már nem igazán akart beütni, én pedig hiába voltam olyan lelkes a pakolást illetően, úgy voltam vele, hogy némi alvás után jobban átlátom a káoszt és jobb/nagyobb segítség leszek.
- Tudom, tudom. Ha jönnie kell, hadd jöjjön. - nyilván egy bizonyos pontig vissza lehet tartani, de hogy értelme mennyi van, azon lehetne vitatkozni. Az elfojtott érzések sem igazán egészségesek hosszú távon, amúgy meg amennyire kellemetlennek tartják sokszor az emberek, utána mégis sokkal könnyebb az ember lelke. - Az is lehet, hogy nem a megfelelő teafajtával próbálkozol, elég eltérő ízvilágúak. Fekete és fekete tea között is van különbség, ízesítés nélkül is, hát ha még hozzávesszük, hogy van zöld, fehér, meg millió meg egy gyógy- és gyümölcstea. Azért még ne írd le őket egy próbálkozás után. - én speciel szeretem a gyógyteákat, mégis van olyan, amit kb sose fogyasztok, mert egyszerűen nem sikerült megbarátkoznom az ízével. Igaz, nálam az egészségre gyakorolt hatása kevésbé mérvadó, mint mondjuk Dora esetében, lévén vérfarkas vagyok, de inkább kortyolgatok ilyen italokat, mintsem a cukorral meg mindenfélével telenyomott gyümölcsleveket meg szénsavas üdítőket. A lány reakcióján csak jót mosolyogtam, eszem ágában sem volt nyakon vágni a szavaiért, holott ha a saját gyerekem lett volna, lehet már elnyert volna egy-két nevelő célzatú nyaklevest, így viszont nem igazán kell tartani tőle. Maximum, ha nagyon eléri azt a szintet, ahol meg kéne nevelni, kap valami „kreatív” munkát, hogy érezze a törődést. Mondjuk egy heti iratszortírozást, az éjszakai betörés után lenne mit. Inkább a kijárat felé veszem az irányt, és bár úgy is totális káosz van bent, azért csukom a rendelőt, ciki lenne ha MÉG valami eltűnne, amíg lent ügyködünk… Sajnálatos módon azonban nem sok haszna van a kitérőnek azon túl, hogy sétáltunk egyet, meg pár zsák szeméttel kevesebbet kell holnap eltakarítani. A kulcs nincs meg, így miután visszatérünk, a konyha előtt egy gyors pillantást vetek a mi információs pultunkra – de ott sincs. Hogy legalább valami jó legyen a napban, tényleg nem mondok nemet a kávéra, miközben Dora az itallal ügyköd, én azt próbálom átgondolni, hogy lenne célszerű folytatni. - Akkor marad holnapra. Nem dől össze a világ. - vonok vállat, aminek annyi, annak úgy is mindegy, a többit meg maximum egy dobozba összegyűjtjük aztán holnap visszapakoljuk a helyére, meg leltározzuk. Ami a többi dokit illeti, csak a fejem rázom, nem hiszem, hogy sokkal jobban képben lennének a helyzettel, eleve sokszor az asszisztensek meg ápolók szokták kiszedni a szekrényből őket, másrészt, azért van digitálisan is nyilvántartva, hogy ne kelljen fejben tartani. A kávémat kortyolva indultam el vissza, egy pár újabb gumikesztyű társaságában a rendelő felé, amikor Dora megint belelkesült az összeesküvés-elméletével, én pedig csak kíváncsian hallgattam. Végül is, ki tudja? Lehet valami jót mond, olyasmit, ami eszembe sem jutna. Ennyiből nagyon bírtam a fiatalokat, meg a diákokat, olyan élénk fantáziájuk volt, sokszor olyan lehetőségek is eszükbe jutott, amire más nem is gondolt volna. Igaz, hogy máskor meg akkora sületlenségek is, hogy akaratlanul is mosolyt csalnak az ember arcára… - Amíg nem tudjuk, mi tűnt el, mi volt az indítékuk, nehéz lesz rájönni, miért pont mi lettünk a célpont. Ha tényleg köze van ahhoz az esethez, ami miatt múltkor Fairbanksbe kellett mennem, akkor a névjegykártyám vezette őket ide. Ha gyógyszereket akartak lopni… akkor ki tudja. Lehet csak mi voltunk a közelben. - vontam vállat, vagy akár az is lehetett indok, hogy relatíve sok és erős fájdalomcsillapító fogy nálunk. Nehéz lenne megmondani, mit is akartak pontosan, amíg nem rendeződik kissé a helyzet. - Egyáltalán nem. A többiek is rég hazamentek, neked sem kötelező maradnod. Vagyis inkább úgy mondom, akkor mész haza, amikor csak szeretnél. - nézek fel a pakolásból, majd egy pillanatra elgondolkodva, meg végignézve a romhalmazon, folytaton – De lehet, hogy neked van igazad. Rám is rám férne a pihenés, legalább átgondolnám ezt az egészet még egyszer, aztán holnap kipihenten folytatnám. Valószínűleg több értelme lenne. - gondolkoztam hangosan, majd inkább megittam a kávém végét. - Elvigyelek, vagy inkább buszoznál? - dobtam be nagylelkűen, ha már vette a fáradtságot, hogy egész sokáig itt maradt pakolni velem. Lehet, hogy a munkaidő végi őrültek házában nagy időkiesés lett volna küszöbig furikázni, így viszont, hogy előbb indulunk haza, mint szoktunk, egyáltalán nem vészes a dolog, alig van valami forgalom ilyenkor, az időbe belefér. Vissza nem térő ajánlat, vagy valami olyasmi.
A kávémat iszogatva követtem Bruno-t felfele menet. Akkor is jobb a kávé, akármit is mond, bár lehet, hogy egyszer élek az ajánlatával és iszok normális teát, ha azt mondja, hogy igenis van különbség köztük. Ahogy a gondolkodásunkban is volt, ő annyira nyugodtan reagált, miközben én megpróbáltam elnyomni a kialakult pánikot magamban. Olyan egyszerűen beszélt arról, hogy miért törhettek be pont hozzánk… csodáltam érte, én legfeljebb sikítva hívtam volna a rendőrséget. Borzasztó volt belegondolni abba, hogy Bruno személye kinek kelthette fel az érdeklődését, aki ilyen kavalkádot képes maga után hagyni. Körbesepregettem az asztalomat, majd hálásan néztem Bruno-ra, amiért megérti a nézőpontom. Mondjuk, nem is vártam tőle mást, az egyik legfigyelmesebb ember volt, akivel valaha találkoztam. -Nem, ne értsd félre, szívesen maradtam veled. Tényleg -mosolyodtam el, mert ez volt az igazság. -Alszunk egy nagyot és akkor könnyebben átlátjuk a dolgot. Hátha megjön az ihlet is és rájövünk a részletekre. Letettem a seprűt az asztalom mellé, majd a táskámhoz lépve óvatosan beleraktam a jelentkezési lapot. Most már vigyázni fogok rá feladásig. Komótosan öltözködni kezdtem, épp a sálamat tekertem körbe a nyakamon, amikor meghallottam Bruno kérdését. -Azt nagyon megköszönném, ha elvinnél egy darabig. Semmi kedvem a hidegben várni a buszra, ilyenkor olyan összevissza jár -felkaptam a táskám a vállamra és még egyszer körbenéztem az irodánkban. Rettentő sok munka várt még ránk, de együtt, friss aggyal talán könnyebben megbirkózunk vele.
*1 héttel később*
Viszonylag vidáman baktattam hazafele a délutáni edzésemet követően. Nem csak azért, mert egyre jobban ment a boksz, hanem azért is, mert végre ma megvolt az első műtétünk a káosz után. Vagyis, Bruno műtött, én meg figyeltem a háttérből és adogattam neki a kellékeket, szabadidőmben pedig a raktárból kihozott műbőrön gyakorolgattam a sebösszevarrást. Sokkal jobban tetszett, hogy visszatértek a normális hétköznapok. Halkan szólt a zene a fülemben, majd a buszról leszállva átsétáltam a téren, magamba szívva a hűvös esti levegőt. Vajon mikor hagyhatom végre el a kabátot? Kezdett enyhén unalmassá válni, hogy minden alkalommal perceken át gondolkoztam, melyik ruhakölteményem illik a vastag kabáthoz. Kezdtem kifogyni az ötletekből és már csak a jó időt vártam. Ilyen gondolatokkal és a latin ritmusokkal eltáncikáltam a lakásomig. Már alig vártam, hogy a magassarkúmat lerúgva beálljak a zuhany alá. Hosszú volt a nap és már csak az érdekelt, hogy minél hamarabb pizsibe bújhassak és jó könyv társaságában. Kibányásztam a kulcsom a táskámból, majd ellenőriztem a postaládámat. Találtam benne egy újságot, így azt lapozgatva vártam a liftet. Egy érdekesnek tűnő cikk kötötte le a figyelmem, úgyhogy oda se nézve próbáltam meg betenni a kulcsot a zárba, de csak nem akart sikerülni. Sóhajtva összecsaptam az újságot és a helyére illesztettem. A gond csak az volt, hogy nem akart elfordulni. -Mi a fene? -suttogtam tehetetlenül. Ilyen még nem fordult elő. A másik irányba tekertem a kulcsot, hátha én bénázok, majd meghallottam a kattanó hangot. Elfelejtettem volna reggel bezárni az ajtót? De… én mindig kétszer ellenőrzöm. És ma reggel nem vonta el semmi a figyelmem indulás közben, nem kaptam smst sem. Én ezt nem értem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és az ajtó engedett. Ezek szerint végig nyitva volt az ajtóm. Hatalmasat nyeltem és úgy nyitottam ki az ajtót teljesen. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és az előszobában levettem a cipellőm és a kabátom. Nincsen semmi baj Dora, nem történt semmi. Hálistennek. Háttal nyitottam be a nappaliba, hogy megkeressem a hangszórómat a fürdéshez. Amikor végre megfordultam, akkor jött az első sokk. Hirtelen úgy éreztem, mintha visszakerültem volna az időben a múlt hétre. Amikor a rendelő pontosan ugyanígy nézett ki. Minden feltúrva, a függöny félig leszakadva, a fiókok tárva-nyitva. Elszorult mellkassal mentem át a hálószobámba, ami nem volt sokkal jobb állapotban. A kicsorduló könnyeimen át alig látva megtaláltam a plüssmedvémet az ágy alatt és magamhoz szorítottam. Ki? Miért? Hogyan? Mi a fene történt? Felületesen vettem csak levegőt és az éjjeliszekrényem mélyéről kivettem egy bontatlan doboz cigarettát egy öngyújtó kíséretében. Nem szokásom dohányozni, ez is csak vésztartaléknak volt itt, de most szükségem volt rá. Remegő kézzel nyitottam ki a csomagolást és emeltem egy szálat az ajkaim közé. Mivel annyira remegtem, csak másodjára sikerült meggyújtanom. Átraktam a mackómat a hónaljamhoz és a szabad kezemmel tárcsáztam az egyetlen embert, aki eszembe jutott. Reménykedtem benne, hogy felveszi. Hallgattam a búgó hangot, ahogyan kicsörgött, továbbra is folytak a könnyeim. Könyörgöm, csak vegye fel. Amikor végre beleszólt a készülékbe, akkor szinte belé fojtottam a szót a sajátjaimmal. -Bruno… Bruno, én rohadtul félek -szipogtam. -Hazaértem és nem tudom. Itt állok a szoba közepén, semmi sincs a helyén. A macim is az ágy alatt volt -magyaráztam összevissza, miközben újabbat szívtam a cigarettámba. Nem tudtam megnyugodni. -Nyitva volt az ajtóm és emlékszel, amikor a rendelőben az a káosz fogadott? Bruno, ugyanez van nálam is és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Értem tudnál jönni kérlek? Mondjuk úgy lehetőleg most azonnal? Lediktáltam neki a címemet, majd a kézfejemmel letöröltem a könnyfoltos arcomat. Legszívesebben sikítottam volna, de nem ment. Lefagyva álltam a szobám közepén és vártam, hogy mit mond. Csak a füstölgő rudat emeltem újra az ajkaimhoz és… vártam, hogy ne egyedül legyek. Még villanyt sem kapcsoltam. Nem akartam szembenézni a valós károkkal.
Félelmetes, amikor az emberek néhány perc, vagy óra alatt több órányi, napi munkát generálnak nem csak egy, hanem több embernek… Nem tagadom, elég sokat gondoltam a betörésre, mialatt a rendelőt újra használható állapotba hoztuk, majdnem egy hetünk ráment a pakolásra, leltározásra, fertőtlenítésre, meg minden egyéb kisebb-nagyobb feladatra, abba meg bele sem akartam gondolni, hogy mikorra fogjuk tudni behozni ezt a lemaradást. Arról nem is beszélve, hogy ahogy haladtunk a pakolással és körvonalazódott, hogy mi minden tűnt el, a rendőrökkel is volt még néhány újabb beszélgetésem, újabb jegyzőkönyvek, jelentések. És még ki tudja, hol a vége? Reméltem, hogy mostanra ők is okosabbak lesznek, de mily meglepő, a bürokrácia malmai lassan őrölnek… Akárhogy is, azt mindenesetre értékeltem, hogy végre visszaállt a régi rend, vagy valami ahhoz közeli állapot, és végre újra tudtunk műtéteket vállalni. Mit ne mondjak, hiányzott, nagyon is… időről időre néha elgondolkozok rajta, vajon ha nem orvos lennék, mivel foglalkoznék, de mindig sikerül belátni, hogy ez az, amit legjobban szeretek csinálni. Ha mással foglalkoznék, biztosan hiányozna az életemből. Ami pedig az életet illeti, az mindig zajlik. Úgy tűnik, nem bizonyult túlzottan hosszúnak az öröm, pláne, amikor a szupermarket parkolójában meglátom Dora nevét a kijelzőn, majd meghallom a zaklatott hangját, már sejtem, hogy valami baj lehet. Már csak abból kiindulva, hogy milyen ritkán kér bármi segítséget, meg bár az első napokban megadtam a számomat, túl sokat nem cseverésztünk. Mondjuk miről, látjuk eleget egymást nap közben, munka közben. - Nyugodj meg és vegyél egy mély lélegzetet! El tudod mondani, hogy mi történt pontosan? - szólalok meg az első néhány, kuszának tűnő mondata után, mert az, hogy a plüssmacija az ágy alatt volt, nem tűnik olyan nagy vészhelyzetnek… kivéve, ha igazi grizzlire gondolt, akkor roppant szívás lenne. De őt ismerve, ha azt tartana háziállatként, úgy se tudta volna eddig titokban tartani. - A fenébe… - bukik ki belőlem, amikor végre elmondja, hogy miről van szó valójában, egy pillanatra én is lefagyok, miközben millió meg egy gondolat cikázik át a fejemen – Nem esett bajod? Egyedül vagy? A rendőrséget már értesítetted? - kérdezek rá a legfontosabbra, a kérdésére pedig reflexből bólintok, mire leesik, hogy a telefonon keresztül sajnos úgy sem érzékeli – Persze. Azonnal indulok. Nagyjából negyed óra és ott vagyok. Addig maradjak vonalban? - dobáltam be a maradék cuccokat a kocsi csomagtartójába, majd miután visszavittem a bevásárlókocsit a helyére, be is ütöttem a GPS-be a megadott címet. Benne volt már Dora lakcíme, de csak gyorsabb így, mint kikeresgélni az előzményekből, úgyhogy ha nem akarta bontani a vonalat, akkor kihangosítva az anyósülésre tettem a telefont. - Egyelőre ne csinálj semmit, amíg a rendőrök nem helyszínelnek. A többit meg majd kitaláljuk, hogyan tovább, rendben? - a lényeg, hogy nem esett baja, fizikai értelemben legalábbis, lelkileg azért elég megrázó lehet, ha ilyen szinten felforgatják az életedet. De ha jól vettem le a szavaiból, nem állt fent jelenleg semmi veszélyhelyzet, úgyhogy mondhatni, már félsiker. Még jó, hogy nem akkor ért haza, amikor még ott voltak a betörők. - Egy kicsit nagy a forgalom, de igyekszem, ahogy tudok. - indítottam el az autót, majd indultam el a megadott cím felé.
Mélyet szívtam a cigarettából, majd követtem a hamu útját, ami néhány pillanatig kavargott a levegőben, majd kecsesen leesett a szőnyegre. Hát jól van akkor. Megigazítottam a mackómat, hogy biztosan ne végezze úgy, mint a hamudarab és miközben végigégette a torkom a forró füst, vártam. Hogy Bruno felvegye. Hogy ideérjen. Hogy ne kelljen egyedül lennem. Soha többé nem akartam ezek után egy pillanatra sem egyedül maradni. Nem kaptam rendesen levegőt. Remegtem teljes testemben. Olyan felületesen lélegeztem a szívások közötti szünetekben, ahogy a kisiskolás nézi át óra előtt a tananyagot. Ösztönösen cselekedtem, amikor Bruno számára nyomtam. Ő biztosan tudni fogja, hogy mit kell tenni. Esetleg elmagyarázza, hogy az egész egy rohadt rémálom és ha felébredek, akkor látni fogom, hogy csak a fantáziám élénk. Csak egy rossz álom volt az egész. Mindjárt kinyitom a szemem és kiderül, hogy csak elszundítottam pár percre a kanapén valami buta tv műsor közben. Ezek futottak át az agyamon, amíg felvette, de még ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Én tényleg próbáltam elmondani, hogy nyitva volt az ajtó, hogy nincs nyoma erőszaknak, hogy csak… az egészet annyira szívesen elmondtam volna neki azonnal, de az agyam nem rakta össze értelmes mondatokká a szavaimat. Néztem, ahogy a cigifüst felszállt az ujjaim közül és megpróbáltam válaszolni nagyjából normálisan a feltett kérdéseire. -Nem, igen, nem -töröltem le egy újabb adag könnycseppet az arcomról. -Nem hívtam őket. Én… rettenetesen félek. Te vagy az, akit felhívtam, senki mást -suttogtam. Az kevesebb erőfeszítést igényelt, mint a normális hangú beszéd. Képtelen voltam rá. Egyszerűen nem tudtam megnyugodni annyira, hogy felfogjam a szavai jelentését. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondott, mikor ér ide, de akármi is volt az a szám, tudtam, hogy túl hosszú idő lesz, én pedig nagyjából egy pillanattal se akartam többet eltölteni, pláne nem egyedül a feltúrt lakásomban. Albérletben. Ez többé már nem az enyém, hányingerem volt attól, hogy valaki szanaszét szedte az én cuccaimat, az én személyes tárgyaimat. És vajon miért? Hogy megtalálja a kedvenc könyvemet? Jézusom, a könyveim lapjai remélem nincsenek szétszakadva. -Maradj kérlek -szipogtam, váratlanul szólva vissza neki, ugyanúgy eltelhetett egy perc, mint csak néhány másodpercnyi szünet. -Kivettem egy doboz cigarettát a fiókból és a mackómat. Az nagyon nagy baj? Ja, és lehamuztam a szőnyeget véletlenül. Pedig olyan szép fehér volt. Továbbra is ott álltam egyhelyben mozdulatlanul, megfordulni sem volt kedvem. Mondjuk erőm sem. Gyerünk Dora, mit tesznek az emberek sokkos állapotban? Erőltesd meg az agyad, gyerünk. De semmit sem tudtam, azon kívül, hogy ismét bekúszott Bruno hangja a fülembe és megpróbáltam arra koncentrálni. -Mindenki most megy haza a csinos kis lakásába, ahol meleg van és fényes, és tele van szeretettel. Ők hazaérve nem találnak romhalmazt, a mackójuk is biztosan a párnán van és várja a friss étel őket a konyhaasztalon. Én meg… a fekete ajtó lesz a harmadikon, bal oldalt -motyogtam. Szóval ilyen az, ha második alkalommal is szétesik az életed egy pillanat alatt. Amikor egy stabilnak tűnő pont megszűnik, kilép az életedből, többé nem tudsz rá számítani. Mert egyszerűen csak vége, elbúcsúzni sem tudtál rendesen, mert nem gondoltad, hogy megtörténik a dolog, akárhány jel volt ott az orrod előtt. A köhögés, a rendelő állapota, a hirtelen szédelgés, a kulcs hiánya. Tudhattam volna, hogy mire fut ki a dolog, mégsem vettem figyelembe azokat a kis mozzanatokat, amiből összerakhattam volna a teljes képet. És megint én szívom meg a legjobban, valamiért rajtam csattan az, hogy vége, megszűnik, eltűnik, elhallgat és véget ér. Csak úgy, csettintésre, maga mögött hagyva a végtelen űrt és a fájdalmat. És a biztos pont hiányát. Vajon hányszor törhet még el bennem valami, amíg még össze tudom rakni komolyabb sérülés nélkül a darabkákat? Úgy éreztem, hogy nem túl sokszor, túl mély sebet ejtettek a lelkemen az események. Szívtam egy utolsót a cigarettából és beledobtam egy pohárba a füstölgő csikket. Találtam egyet a polcon eldőlve, amit biztosan nem én hagytam ott, de már nem számított. Friss levegőre lett volna szükségem, de nem tudtam rávenni magam, hogy megemeljem a lábaimat és az ablakhoz lépjek. Ólomsúlyúnak tűntek, én pedig így is küzdöttem némi izomlázzal az edzést követően. Már csak Bruno-ban bízhattam, hogy ideér és megoldja a problémáimat. Ő tudni fogja, hogy mit kell tenni, ki volt az és mit akart. Mert ez a szülők a felnőttek dolga. Okosabbnak lenni másoknál vagy legalábbis jobban kezelni bizonyos helyzeteket és szituációkat. Amikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását, némi megkönnyebbülés töltött el. Odafordítottam a fejem és megpróbáltam letörölni a könnyeim, hogy lássam, valóban ő volt az és nem pedig egy második felvonás következik.
Dora válaszát hallva csak hümmögtem a telefonba egy sort, jelezve, hogy értettem, ami pedig a rendőrséget illeti… nos, mást nem majd felhívom őket én, ha odaérek. Nagyjából fél óra nem oszt vagy szoroz már semmit, úgy hiszem. - Jól van, semmi gond. Jól tetted, hogy engem hívtál. - pláne, hogy esélyesen ennek az egésznek köze van a rendelős betöréshez is. Mondjuk mire megérkeznek a rendőrök, nem ártana, ha kissé Dora is össze tudná kapni magát, de mást nem, amit lehet, majd intézek helyette. - Rendben, akkor nem teszem le. - biztosítom felőle, maximum kicsit recsegősebb lesz a vonal a kihangosítás, meg a forgalom zajai miatt, de az legyen a legnagyobb gond – Nem, az nem baj. Amíg nem gyújtod fel a lakást, nem hiszem, hogy probléma lenne belőle. Nem fogod felgyújtani, ugye? - kérdeztem rá, biztos ami biztos, félig-meddig komolytalannak szánva a kérdést, de reméltem, legalább annyiban figyelni fog, hogy a hamu miatt se kapjon semmi lángra. Amúgy… nem sokszor mondok ilyet, de jelen helyzetben talán még jót is tesz neki ha elszív pár szálat – lenyugszik, meg segít a jelenben maradni kicsit. - Tudom, hogy elég kilátástalannak tűnik a helyzet, de ne aggódj, valamit majd kitalálunk. - biztosítom róla, mondjuk esélyesen nem az a kép fogja várni a következő néhány napban, amit leírt, de annyira talán nem tragikus a helyzet, mint amilyen kilátástalannak elsőre tűnik. - Harmadik emelet, bal oldal, fekete ajtó, vettem! - ismétlem utána a szavait, egyrészt, hogy jobban memorizáljam, másrészt, hogy addig is beszéljek valamiről így, hogy vonalban maradtunk. Nehéz okosnak lenni ilyen helyzetben, vagy bármi olyat mondani, amitől jobban érezheti magát és nem tűnik üres hitegetésnek, így feleslegesen nem is akartam fárasztani ezekkel. Helyette inkább arról meséltem neki, merre járok, épp melyik utcába kanyarodtam le, vagy hogy most váltott a lámpa pirosról zöldre. A GPS szerint még két utca… már csak parkolóhelyet kell találni… amikor pedig a harmadik emeletre érve megpillantottam a fekete ajtót, ahogy lenyomtam a kilincset, és kiderült, nyitva van, bontottam is a telefon vonalát. Már úgy sincs rá szükség. - Dora? Ne ijedj meg, csak én vagyok az, Bruno. - sétáltam lassan bentebb, s miközben a tekintetemmel a lány után kutattam, akaratlanul is végigfuttattam a tekintetem a lakáson, és… igen. El kell ismernem, ugyanolyan katasztrofális a helyzet, mint a rendelőben volt, az egyetlen különbség, hogy maga a hely kisebb volt. Ami viszont Dorát illeti, nem kellett sokáig keresgélni, amilyen masszív, erőteljes érzelemkavalkád érződött felőle, még vakon is gond nélkül idetaláltam volna hozzá. - Elég sápadnak tűnsz, lehet nem ártana inkább leülnöd egy kicsit, mielőtt elájulsz. - sétáltam oda hozzá, óvatosan, átlépkedve a földön heverő cuccok felett. Más sem hiányzik, mint hogy összeessen, aztán beverje a fejét, így is elég szívszorító látvány volt, ennyire összetörten látni – Hozzak egy pohár vizet? - ha kellett, némi noszogatással odavezettem a legközelebbi ülőalkalmatossághoz, hogy helyet foglaljon, bár így elnézve nem úgy nézett ki, mint aki nagyon ellenkezne bármi ellen… majd az ablakokat is kinyitottam, hátha a hűvös esti levegő segít kicsit magához térni. Ha pedig kért vizet, akkor pár pillanattal később már azt is a kezébe nyomtam, kortyolgassa csak. - Hé… nem mondom, hogy minden rendben, mert nyilván hazugság, de itt vagyok, és megígérem, hogy segítek, amiben csak tudok. Okés? - guggoltam le a fotel mellé, ne törjön ki a nyaka, amíg hozzá beszélek – Amíg azt megiszod, felhívom a rendőröket. Valószínűleg úgy is itt leszünk még egy darabig, amíg végeznek. Sejtem, a hátad közepére se kívánod az egészet, de sajnos muszáj. - elvégre ha itt hagynánk csapot, papot, később csak sokszorozódnának a problémák, legyen szó akár a lakásról, cuccairól, biztosításról, vagy bármi egyébről… kellemetlen, de ez van, így nem is húztam tovább az időt, inkább tárcsáztam a számukat, majd gyorsan vázoltam is nekik a helyzetet a szükséges információkkal. Hát, elvileg a helyszínre küldenek néhány autót, hamarosan érkeznek. - Gyerekkori mackó? - intettem a kezében szorongatott plüssjáték felé, miután befejeztem a telefonálást, csak hogy valamivel őt is szóval, meg a jelenben tartsam. A körülöttünk lévő káosszal úgy is ráérünk akkor foglalkozni, ha megérkeznek a rend hű őrei.
Lepillantottam a szőnyegre, úgy tűnt, hogy semmi baja a folton kívül, ami így a sötétben nem is volt olyan feltűnő. Biztos kihűlt a hamu, miközben leesett a szőnyegemre. Szerettem azt a szőnyeget, biztos ki lehet valahogy takarítani. Bruno tudni fogja, ő mindig mindenre tudta a megoldást. De nem, nem gyújtottam fel vele a lakást. Egyel kevesebb gond. -Ebben az egyben bízok, hogy kitalálsz valamit -éreztem, ahogy csordogálnak a könnyeim. Úgy tűnt, hogy soha nem akarnak elfogyni, ugyanúgy, mint ahogyan a gondolataim sem. Fájt körbenézni a lakásban, éppen ezért álltam egyhelyben, szoborszerű állapotban. Ez volt az első olyan hely, amit a sajátomnak nevezhettem, a saját pénzemből fizettem a lakbért, én magam vásároltam be dekorációs tárgyakból, amik most jó esetben a padlón hevertek. Hallgattam, ahogy Bruno az útvonalról számolt be nekem, és próbáltam odaképzelni magam. Kocsikázunk, ketten, megyünk a kihalt utcán és csak nevetünk valami hülyeségen. Mennyivel jobb lett volna, ha a valóság helyett ez történik! Ehelyett csak az ismerős helyeket hallgattam a telefonban és azon imádkoztam, hogy egyik lámpa se váltson pirosra, érjen ide, szedjen össze és… legyen velem. Terelje el a gondolataimat, vigye magával a fájdalmamat, jó messze. Összerezzentem a nyíló ajtó miatt, majd odafordítottam a fejem a hang irányába és olyan mérhetetlen megkönnyebbülés tört rám, hogy azt hittem elesek tőle. Tényleg itt van, ideért! A karjaiba akartam szaladni, átölelni, és elsírni nekem a bánatom, de továbbra sem igazán követték a lábaim a gondolataimat, nem igazán tudtam megmozdítani őket. Csak a könnyeim eredtek meg egyre jobban a látványtól, hogy megérkezett a felmentősereg. Bólintottam a szavaira, és hagytam, hogy leültessen a fotelba. -Mondanám, hogy a felső polcon vannak a poharak, de ki tudja, a konyhában még nem jártam -halkan beszéltem továbbra is, ennyire futotta. -És kérlek, egy zsepit is tudnál adni? Jól esett az esti hűvös a felhevült bőrömnek, kezdtem úgy érezni, hogy eltűnik a pánik. Hiszen Bruno itt van, nem történhet már semmi rossz, ugye? Elvettem a felém tartott poharat és hálásan beleittam, észre sem vettem, hogy mennyire kiszáradtam, amíg nem érte a nyelvem a víz. Még jó, hogy valaki kettőnk közül figyel ilyen kis apróságokra. -Megígéred? Tényleg? -nagyot pislogtam. Az ígéretnek súlya van, nem olyan dolog, amit félvállról vehet az ember. -Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül, kérlek Bruno -még szorosabban öleltem meg a macimat és szófogadó jókislány módjára tovább kortyolgattam a vizet. Háttérzajként érzékeltem, hogy beszél valakivel a telefonján, én pedig a légzésemre koncentráltam. Minden rendben lesz Dora. A szívfájdalmadra is lesz gyógyír, nem végleges állapot a mostani. Biztosan fogok még mosolyogni, ahogyan utána is mosolyogtam. Ezek csak tárgyak, pótolhatóak, az emlékek ugyanúgy megmaradnak. Amíg a drága főnökuram telefonált, kivettem egy újabb szálat a zsebemben lévő dobozból és meggyújtottam. Reményeim szerint nem zavarta így a nyitott ablak mellett. -Abuelatól kaptam a nyolcadik születésnapomra -mutattam Bruno felé a medvémet, hogy nyugodtan nézze meg, ha érdekli. -Nagyon kreatív voltam, Teddy a neve. Ez ihlette az első tetoválásomat, Abuela szeretett engem kismackónak hívni -sokkal szívesebben beszéltem róla, mint arról, ami körülnézve is nyilvánvaló volt. Még erről is könnyebben magyaráztam, mint a jelenről. Baszki. -Tudod mi a leggázabb az egészben szerintem? A múltkor az Iditarodon összefutottam Henry-vel és szóba került a tapas, amit ígértem nektek, és úgy terveztem, ide hívlak meg titeket egy laza estére. Még a tequila is be volt szerezve. És nézd meg, most itt vagyunk ketten, de egyáltalán nem jókedvünkből -beleszívtam a cigarettámba, már nem esett olyan jól, de kétségkívül segített abban, hogy egy fokkal nyugodtabban beszéljek. -Azt mondta, hogy még mindig várja a dolgot, én pedig nem tudom teljesíteni az ígéretem. Ittam egy újabb korty vizet és egy pillanatra felidéztem magamban a találkozásunkat. Zack is ott volt, mit sem értve az egészből, de ott volt mellettem. Akkor esett le igazán, hogy mennyire megviselt a mai hazaérkezésem, amikor rájöttem, hogy még az se tesz igazán boldoggá, hogy rá gondolok. -Mit mondtak, mikor érnek ki? A rendőrök? -kérdeztem. Így, hogy Bruno itt volt, kevésbé éreztem úgy, hogy le akarok lépni azonnal, mindenesetre örültem volna, ha nem a fotelban kellett volna üldögélnem. -Azt hiszem estére kiveszek egy hotelszobát, ha elengednek, nem tudnék itt aludni ezek után. Egyébiránt… szerinted van köze ennek a múltkori esethez? Meg annak, hogy azóta sem került elő a kulcsom? Vagy csak valaki jó ötletnek tartotta, hogy kiraboljon egy random lakást? Dios mío, azt se tudom, hogy eltűnt-e valami. A hüvelyk-, és a mutatóujjammal az orrnyergem megdörzsölve gondolkoztam, tudva, hogy Bruno okosabb nálam. Ha pedig beszélni kezdett, akkor érdeklődve néztem rá, érdekelt az, hogy ő hogyan látja ezt az egészet. Biztosan nem így tervezte az estét, de ez jutott neki. Üdv a Dora-átok hatáskörében doki!
- Abban biztos lehetsz. Valamit mindenképp. - láttam meg átéltem én már annyi mindent életemben, hogy szerettem azt feltételezni, hogy jöjjön bármi, megbirkózok a helyzettel. Lehet, hogy nem a legjobb megoldást választom, de valami csak lesz. Ettől függetlenül még ismerős volt az érzés, amikor azt kívántad valami nehéz szituációban, bár ne neked kéne döntést hoznod, hisz ki tudja, mi lenne a jó? Hála az égnek nem volt olyan vészes a forgalom, mint amire számítottam, úgyhogy nagyjából annyi idő alatt meg is érkeztem, mint amit a telefonban ígértem előzetesen. Dora leírása alapján a lakást sem volt nehéz megtalálni, amikor pedig bentebb sétálva körülnéztem, már értettem, mi rémítette meg annyira. Jó esetben az ember a lakására, mint egy biztos, biztonságos helyre tekint, ahol elengedheti magát, nem kell semmitől sem félnie – az, hogy valaki bedig kérdezés nélkül beront és fenekestől felforgatja, érthető, hogy rémülettel tölti el az embert. Mert ha már itt sincs biztonságban, akkor hol lenne? Valószínúleg megrázóbb élmény, mint ha a munkahelyedet túrják fel. - Ne aggódj, feltalálom magam. - biztosítottam a poharak kapcsán, majd mielőtt még a konyha felé vettem volna az irányt, a kabátom zsebéből előhalásztam egy csomat papírzsebkendőt, és felé nyújtottam. Ablaknyitás, majd irány a konyha. Úgy tűnik, a hívatlan látogatók ide is benéztek, de korán sem volt olyan siralmas a helyzet, mint a lakás többi részében, úgyhogy különösebben nem is időztem sokáig. Kerestem egy poharat, majd egy nagy pohár vízzel sétáltam vissza Dora mellé. Amikor rákérdez az ígéretre, egy pillanatig hezitálok, mert nem szeretek olyasmit ígérni, amit nem tudok később betartani, de végül szótlanul bólintok a kérdésére. - Megígérem. Amíg úgy érzed, hogy szükséged van rám, maradok. - legyen az egy óra vagy több, egyelőre különösebben nem aggódok amiatt, hogy a holnapi nap hogyan fog alakulni, ha esetleg későre nyúlna az éjszaka, mert… valahogy majd megoldjuk. Egyelőre itt várt ránk egy nem is olyan kicsi, megoldásra váró probléma, a többi egyelőre ráér. Ami viszont nem várhat, az az, hogy értesítsük a hatóságokat is a betörésről, mert amíg ők nem láttamozzák a helyszínt, addig sokat mi sem tudunk érdemben haladni. Vagyis tudunk, csak később lenne meg a böjtje. - Jó az egynek, aranyos név. Teddy és Theodora. - mosolyodtam el, ahogy felém mutatta a mackót, de nem vettem el, csak megnéztem. Neki nagyobb szüksége volt most rá – Jók az ilyen tetoválások, amik olyan titkokat hordoznak, amit csak a tulajdonosuk ismer. Pláne, ha kedves emlék kötődik hozzá. Van másik tetoválásod is? - kérdeztem rá kíváncsian, mert lehet, kicsit szürreális téma volt annak fényében, hogy a feldúlt lakás közepén ücsörögtünk, de legalább addig sem ezen kattog meg rágódik. - Szerintem Henry megérti, ha még egy kicsit elhalaszjuk a programot. Amúgy sem volt határidőhöz kötve, neki meg csak előnyére válik, ha tanul egy kis türelmet. - állapítottam meg, bár nem voltak nagy reményeim, hogy bármivel is türelmesebb ember válna belőle egy elcsúsztatott tapas-party hatására, de talán Dora sem élte meg akkora katasztrófának a helyzetet. Elvégre semmi olyan nem történt, amit ne lehetne helyre hozni. - Nagyjából tíz perc. - válaszoltam a lány kérdésére, a hotelszoba említésére pedig csak szótlanul bólintottam – Az okos gondolat. Én sem hiszem, hogy jó ötlet lenne itt maradni éjszakára. Nem hiszem, hogy visszajönnének, de látszólag kulccsal jöttek be, úgy pedig én se bírnék nyugodtan aludni, ha tudom, bárki, bármikor rám nyithatja az ajtót, akár az éjszaka közepén. - pedig legyünk őszinték, azért pár fokkal komolyabb ellenfél lennék egy betörő számára, mint a gyakornokom. Ezzel viszont félig-meddig meg is válaszoltam a következő kérdéseit. A guggolás kezdett kissé kényelmetlenné válni, így egy fáradt sóhajt követően helyet foglaltam a másik fotelben, kicsit átgondolva a dolgokat, mielőtt válaszoltam volna a többi kérdésre – Nézd… Nem mondom, hogy nem hiszek a véletlenekben, de mostanában kezd kicsit gyanúsan sok lenni belőlük. Azok után, hogy nem találtuk meg a kulcsodat, ide pedig nyilvánvalóan azzal jöttek be, szerintem ugyanazok lehettek, akik a rendelőben is jártak. De majd megmondják az okosok. - mert őszintén… ha már betörés, melyik szerencsétlen lúzer próbálna meg pont egy „csóró egyetemistához” betörni? Pláne, hogy manapság ritkaságszámba megy az is, hogy valamelyikük ne diákhitel mellett csinálja az egyetemet… nem, szinte bármelyik másik szomszéd szerencsésebb célpont lett volna. - Majd rendet rakunk, aztán megnézzük. Abban már úgy is egész rutinosak vagyunk, nem? - vontam mosolyogva, elég csak a múlt hétre gondolni.. huhh, pedig már de kezdtem unni a pakolást! Hála az égnek, hogy ez a lakás kisebb is, meg Dorának sincs annyi holmija. - Hm, szerintem ezek már ők lesznek. Te is hallod? - fordultam a lány felé, ahogy meghallottam a közeledő szirénák hangját. Valószínűleg neki kellett pár pillanat, amíg olyan közel értek, hogy az ő füle számára is hallhatóvá váltak, de ha láttam magam a felismerés fényét, akkor felkeltem a fotelből, hogy az ajtóhoz menjek. - Beengedem őket.
Elvettem a felém nyújtott zsebkendőt, és miután kifújtam az eldugult orrom, megpróbáltam letörölni a könnyeimet is. Nem volt a közelemben tükör, így csak elképzelni tudtam, hogyan is nézhetek ki a fotelben ülve: összetörten, vörös szemekkel és elveszve. Elveszettnek éreztem leginkább magam, hiába volt itt már Bruno. Úgy éreztem magam a saját lakásomban, mint valami idegen. Mert tényleg nem éreztem úgy, hogy valaha is találok újra egy olyan biztonságos helyet, ahol tényleg nem esik bajom. Miért mindig velem történnek ilyen szarságok? Annyi más kimenetele lehetett volna a rendelőbeli esetnek, hogy tényleg gyógyszereket lopnak, hogy eltűnik pár eszköz, bármi. De nem, nekik az én életemet kellett fenekestől felforgatniuk, amitől alapjaiban rendült meg bennem az emberiségbe vetett hitem. Vajon ezentúl mindig rettegésben kell élnem, hogy nehogy valaki megtaláljon? Kortyoltam egy nagyot a vízből, majd szinte éreztem, ahogy a mázsás súly leszakad a vállamról. -Köszönöm Bruno. Elképesztően sokat jelent -halványan elmosolyodtam a kijelentésére. Mert ezekben a bizonytalan időkben mindennél többet jelentettek a szavai. Ez és a plüssmedvém tartotta bennem a lelket, meg a soron következő cigaretta. Akármennyire is utáltam, jelen helyzetben nagyot mentett. Reméljük a tüdőrák meg nem most tervez látogatást tenni nálam. Újra magamhoz szorítottam a plüssöm, miután Bruno rápillantott. -Persze, van még ezen felül kettő -bólintottam. -Az egyik az egy szép kis pillangó a Teddy Bear feliratom mellett. A másik… -beleszívtam a füstölgő nikotinbombába, hogy időt nyerjek. Na ezt mégis hogyan magyarázom meg úgy, hogy Bruno ne akarjon fejbe vágni érte és/vagy itt hagyni? Jó kérdés. -A másik pedig már itt készült Alaszkában. Szintén egy felirat, igazából egy olyan mondat, amit akkor kaptam meg a jótündérkeresztanyámtól, amikor kissé mélyponton voltam. Utána elmentem megcsináltatni és igazából ilyen kis emlékeztető, hogy próbáljam meg összeszedni magam, különben komoly bajok lesznek -vallottam be vállvonogatva. Henry akaratlanul is rávilágított arra, hogy nem jó irányba fordul az életem és ezért került rám az egyszerű kis mondat. Fájt elismerni, de valahol mélyen tudtam, hogy igaza volt. Ha nem zavart volna a szituáció, amiben ültünk, szívesen felnevettem volna a drága főnökuram szavaira. Hát igen, a rendőrbácsi sem a türelméről volt híres, ez látszott akkor is, amikor igénybe vette a segítségünk a rendelőben. Így csak a szemöldökömet egyetértően felhúzva bólogattam. Ahogyan arra az információra is, hogy mikor érnek ide a rend éber őrei, remélhetőleg pontosak lesznek. Nem szerettem a késő embereket. -Az a nagy helyzet, hogy ezt én is megpróbáltam végiggondolni, de nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni -pöcköltem le a hamut a cigi végéről. -Szerintem is összefügg a két eset, csak azt nem értem, hogy mi olyan érdekes bennem. Mert szerintem semmi, nem értem, hogy miért érdekelek bárkit is. De tényleg, mit hittek? -lemondóan ráztam meg a fejem, mást nem igazán tudtam tenni. Viszont baromira remélem, hogy nem találták meg, akármit is kerestek. Kapják be. -Consuela-maraton kettő pont nulla? -ciccentem fel gúnyosan. Pont ez hiányzott a ma estéből. Pedig én tényleg csak egy forró fürdőt akartam venni, lemosni magamról az edzés nyomait és esetleg énekelni valami dalt a víz alatt. Őszintén, mit vétettem az élet ellen? llyen egyszerű alapigényt se tudok kielégíteni, mert valaki jó mókának találta, hogy az én otthonomban randalírozzon. Egyáltalán honnan tudták egy kulcs alapján, hogy melyik lakáshoz tartozik? Nagyot nyeltem a gondolatra, ha ezt ki tudták deríteni, akkor feltételezhetően nem kispályásokról van szó. Baszki. Megráztam a fejem, hogy kiszakadjak a gondolatmenetemből és Bruno kérésére fülelni kezdtem. Bólintottam egy nagyot, amikor felismerhetővé vált számomra is a sziréna hangja és erőtlenül felálltam a fotelből. Nem akartam egyedül maradni még véletlenül sem, így követtem a férfit az ajtóig, ahol megálltam szorosan mögötte. El akartam bújni, hogy meggyőződjünk előbb arról, hogy valóban a zsaruk jöttek el, és nem valaki álruhában akar egy második kört rendezni. Bruno mögött viszonylag oltalmazva éreztem magam, így továbbra is a macimat szorongatva vártam, hogy mi sül ki ebből. -Szerinted… -suttogtam. -Minden rendben lesz ezek után? Vagy ez is egy olyan esemény, ami arra nevel, hogy az élet kemény és nézzek mindig a hátam mögé? Tehetetlenül elővettem a telefonom, hagyva, hogy Bruno intézze a hivatalos dolgokat, mert én magam pontosan annyit tudtam mondani, amennyi látható volt a lakásomban. És nagyjából a szavaim is ezt az állapotot tudták volna tükrözni: káosz és összevisszaság. Megnyitottam az üzeneteim, küldtem egy szivecskét, majd elkezdtem olyan szállodák után keresgélni, amiknek a recepciója fogadott még későn is vendéget. Nem igazán találtam. Remek. Visszacsúsztattam a telefont a farzsebembe és megpróbáltam fejben is visszatérni a jelenbe. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak a rendőröknek, úgyhogy kilépve Bruno védelmet nyújtó háta mögül besétáltam a konyhába, hogy kivegyek a hűtőből egy adag kávét, amit reggel tettem oda. Úgy sejtettem, hogy még szükségem lesz az energiámra és arra, hogy tiszta legyen a fejem. Két lépéssel visszatértem a főnökömhöz és egyszerűen felé nyújtottam a poharam. -Kérsz kávét? -kérdeztem kedvesen. Jelenleg ennyivel tudtam volna kifejezni a hálámat, amiért szó nélkül azonnal itt termett.
A szavaira csak szótlanul elmosolyodok, majd finoman meglapogatom a vállát, mielőtt még helyet foglalnék mellette a másik fotelben. Különösebben nem örültem neki, hogy dohányzik, kicsit károsabb, mint ha én szívnék el egy szálat, de vannak azok a bizonyos kivételek… most ez is olyan, figyelemelterelésnek tökéletes – akár a plüssmackója, amit szorongat, meg amiről mesélni kezd, hamar áttérve a tetoválásokra. - Igen? Szép kis gyűjtemény. - felelem némileg meglepve, és bár nagy a kísértés, hogy megemlítsem, annak idején nekem is volt, több is, de inkább hallgatok. Úgy is csak újabb és újabb kérdéseket szülne, és mégis hogy magyaráznám el neki, hogy egyszerűen csak úgy elkoptak az évtizedek alatt…? - Nézd Dora, ha segít… miért is ne? - van ezer meg egy rosszabb megoldás, amihez az ember nyúlhat, ha épp mélyponton van, ha egy tetoválás kell hozzá, hogy segítsen neki talpra állni meg a jelenben maradni, ki vagyok én, hogy bíráljam? Attól, hogy most egy tetoválásom sincs, attól még különösebben nincs bajom velük. Ami meg a tapas-partit illeti, ráér. Vannak fontosabb dolgaink, összeveszni nem fogunk miatta, a történtek fényében eszembe sem jutna számon kérni rajta. Amúgy is, időm mint a tenger, időpontot nem ígért mellé, ha egy év múlva ejtjük meg, akkor sincs egy rossz szavam sem. - Érdekes vagy a magad módján, még ha egy betörőnek nem is feltétlen. De az is lehet, hogy nem is téged kerestek. - vonok vállat, azon agyalva, ha a kulcsot meg is szerezték, honnan tudták a lakcímet? Ám némi agyalás után eszembe jut az elszakadt egyetemi jelentkezési lap, és egy újabb bizonytalanság… Ha arról tudták a lakcímét, akkor a nevét is tudniuk kellett… lehet, hogy csak üzenni akartak vele? Ezek szerint a rendelőben nem jártak sikerrel? Mert akkor mégis, mi okuk lett volna erre a mostanira? - Őszintén, Dora, nem tudom. Túl sok a kérdőjel a történetben, és így csak találgatni lehetne, hogy mi volt az indítékuk. Hátha a nyomozók jobban képben lesznek, vagy többet tudnak, mint mi. - bár voltak ötleteim, nem akartam a frászt hozni Dorára, annak végképp semmi értelme nem lett volna, pláne, mert a korábbi feltételezésekkel szemben ezek sokkal kevésbé voltak egyértelműek. Ahogy mondtam, túl sok volt az ismeretlen a képletben, így nehéz lett volna bármi pontos következtetést levonni. - Valami olyasmi. De nem ma, nyugi. - tettem még hozzá, így is ki tudja mikorra fogunk végezni, valamikor aludni is jó lenne, ez a disznóól meg pont megvár holnap is minket, vagy a hét bármelyik napján. Azon nem aggódok, hogy újra betörnének és rendet hagynának maguk után. Legalább már a rendőrök közelednek, így amikor érzékeltem, hogy hang alapján megálltak a ház előtt, lassan fel is keltem a helyemről, hogy ajtót nyissak nekik. - Sosem árt, ha az ember kellően óvatos, pláne mostanában, amíg ez az egész ügy nem rendeződik. De egyébként meg, úgy nem sok értelme van az életnek, ha még az árnyékodtól is reszketsz. Idővel majd megtalálod az egyensúlyt a kettő között. - feleltem az ajtófélfának támaszkodva, amíg még a rendőröket vártuk. Tudom, annyira friss még ez az egész, nehéz, pozitívan látni a dolgokat, vagy elhinni, hogy lehet még jobb, pedig biztos vagyok benne, hogy számos jobbnál jobb dolog vár még rá az életben. Csak ez most pont szerencsétlenebb időszak. Közben a nyomozók is felértek az emeletre, így vázoltam nekik a helyzetet, említve az egy hete a rendelőben történt betörést is, majd bentebb is engedtem őket, nyugodtan helyszíneljenek kedvükre, a kávét illetően azonban csak a fejemet ráztam. Az egyikük Dorához is odalépett, ahogy visszaért a konyhából, hogy aláírjon néhány papírt a nyomozás és feljelentés miatt, meg feltegyen neki néhány kérdést, mikor hagyta el a lakást, mikor ért haza, mikor milyen állapotban volt, van-e bárki akivel nézeteltérése volt mostanában, megvannak-e a kulcsok… - Elnézést, hogy közbeszólok. Dora pótkulcsát pont ellopták egy hete az irodából, legalábbis valószínű, nem találtuk meg azóta sem. Az ottani nyomozónak jeleztem a héten telefonon… Dora, te értesítetted a főbérlődet? Mondta, hogy kicserélteti a zárat? - jut eszembe egy sarkallatos pont, mert bár említettem a lánynak, pont aznap, amikor a nyomozót is hívtam, de elfelejtettem rákérdezni, hogy beszélt-e vele.
Jól esett egy cigaretta mellett mesélni Bruno-nak a tetoválásaimról. Arról is, amit a rendőrbácsim szavai nyomán csináltam, pláne így, hogy különösebb szidás nélkül megúsztam a dolgot, bár nem tudom, hogy miért féltem ennyire attól, hogy bevalljam ezt a mellettem ülő férfinak. Érdekes. Mindenesetre nagyon jó volt ezeknek a történetét elmesélni neki nagy körvonalakban, illetve, ha nem néztem volna körbe a lakásomban és az abban lévő rendetlenségen, simán elhittem volna, hogy ez egy szép nyugis este kettesben. Kár, hogy nem ez volt a valóság. Ez pedig ismét kegyetlenül csapott arcon, jelen állás szerint hajlék nélkül maradtam, én egyszerűen nem voltam hajlandó itt maradni egy perccel sem tovább a szükségesnél. Ha kényszerítenek, akkor sem. -Igazából segít, a jelenben tart és jó emlékeztető, hogy okosabb legyek a jövőmben, ha szeretnék olyat -vallottam be őszintén Bruno-nak, remélve, hogy érti, mire is akarok kilyukadni. Szerintem kiismert annyira az utóbbi időben, hogy akár félszavakból is megértsen. Sóhajtva hoztam fel a témát, mert egyáltalán nem jutottam semmire. Tényleg nem tudtam, hogy kinek lehetnék pont én, a szerencsétlen egyetemista érdekes. És miért? Mert maximum az lehetett ilyen tényező, hogy Bruno-val dolgozom együtt nap mint nap, de ez sem állt össze annyira a fejemben. Mit keresek én ebben a sztoriban, hogy kerültem én a figyelem központjába? -Köszi Bruno, ez jól esett. Igazából, csak egy embernek szeretnék érdekes lenni, de szerintem azt nem kell részleteznem -még jelen helyzetben is képes voltam fülig pirulni Zack gondolatától. Soha nem szokok hozzá, van egy ilyen érzésem, bár, amíg nem szívja senki vele a vérem túlságosan, nem is bánom. Felőlem tudhatja az egész világ, hogy elgyengülök tőle. Na igen. Khm. Megráztam a fejem és koncentráltam a drága főnököm szavaira. Nem tűntek túl bíztatónak. Azért azt a helyzetet, amire ő sem tudott normálisan reagálni, azt még ijesztőbbnek láttam. Bruno a szememben az az ember volt, aki előtt nincsenek megoldhatatlan problémák, addig megy, amíg nem talál megoldást, amíg ki nem derül minden részlet. Bár lehet, hogy idő kérdése a dolog, én pedig készen álltam neki megadni a szükséges mennyiséget, hogy utánajárjon. Ezek után már nem siettem sehova. Rosszabb úgysem lehet a helyzetem. Bár nem vagyok babonás túlzottan, ezt mégis lekopogtam a fotel karfáján. Ennél rosszabbat nem tudnék elviselni, bár hasonlót sem, még éppen a tűréshatáromon táncolt a mai eset. -Hálaistennek -szakadt ki belőlem a válasz. Egyáltalán nem akartam még pakolászással húzni az időt, összerakok egy alvós cuccot és lelépek a fenébe, ez volt a tervem. Én tényleg csak le akartam zuhanyozni és aludni egyet a történtekre, hátha kevésbé látom tragikusnak és lesz olyan válaszom, ami megállja a helyét. És igaza van Bruno-nak, nem szabad félelemben élnem, de egyszerűen megrémített a mai dolog. Mégis hogyan találták meg kulcs alapján a lakásom? Nem tudtam napirendre térni efelett, így hiába volt már este, a kávéhoz fordultam segítségért. Hátha segít, bár nem igazán bíztam benne. Lassan kortyolgattam a kávémat és igyekeztem minden kérdést megválaszolni, amit feltett a rendőr. Próbáltam mindenre pontosan és részletesen válaszolni, de nem igazán működött az agyam, nehezen raktam össze a képet a sírás és a sokk után. Túl sok volt ez nekem egyszerre, éreztem, hogy megint felszínre tör a pánik. Bruno pont jókor szólalt meg, így rákoncentráltam a szavaira. -Igen, említettem neki, viszont mondtam, hogy nem vagyunk túl jóban, nem enyhén rasszista az öreg -fordultam a főnököm felé. -Szerintem nem cserélt zárat, mert eddig a saját kulcsommal mászkáltam haza. De ezek után leginkább sehogy sem akarok ide visszajönni. Valóban említettem neki, de szokás szerint pont nem érdekelte, hogy mit magyarázok számára hallottam a telefonba a hangján, hogy totál mást csinál és csak kényszerből vette fel. Egyel több okom volt ezek után, hogy sürgősen felmondjam az albérletet, de nem volt hova mennem. Félrehúztam Bruno-t, amíg a rendőrök körülnéztek a lakás többi pontján, miután megemlítettem, hogy a hamut én hagytam ott a cigicsikkekkel együtt. -Figyelj Bruno… az a helyzet, hogy az összes hotel, amit néztem, vagy tele van, vagy pedig nem fogadnak ilyen későn vendéget -pillantottam a falon lévő órára, valóban benne voltunk az estében. Én pedig kezdtem elálmosodni, de tudtam, hogy nem ilyen egyszerű a történet. -Ajj, tudom, tök gáz ilyet kérni, de nem aludnál itt velem, hogy ne legyek tök egyedül? -kérdeztem halkan. Felnőtt létemre féltem magamban maradni és úgy éreztem, hogy a főnököm jelenléte megnyugtatna. Kint mégsem aludhatok egy random padon, egyébként nem lett volna ellene kifogásom, de még mindig mínuszok voltak éjjelenként, én pedig szerettem volna megtartani az összes lábujjamat.
- Sejtem, Dora. Mondanám, hogy csak magadnak kell megfelelned, nem másoknak, de… majd ha idősebb leszel, majd megérted. - legyintek a szavaira, fiatal, szerelmes, ki vagyok én, hogy ilyenekkel rontsam el a kedvét? Aztán ki tudja, vagy bejönnek a számításai, vagy tanul belőle, ezt az utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Ma este viszont eszem ágában sem volt pakolni, eleve késő van már, ki tudja, meddig óhajtanak még helyszínelni a nyomozók, vagy egyáltalán mikor szabadulunk, ha még a nagytakarítást is most akarnánk megejteni, reggel mehetnénk egyenesen innen dolgozni. Ami Dorának annyira nem gáz, gyakornok, mást nem kávét főz meg fénymásolgat, nagy kárt nem tud okozni vele, de rám azért néhány műtét is vár. Szóval amikor érzékelem, hogy közelednek a rendőrök, már megyek is ajtót nyitni, meg Dora helyett átvéve a házigazda szerepet, intézni velük amihez nem feltétlenül kell a lány – mint mondjuk az adategyeztetés, feljelentés megtétele, vallomástétel, meg egyéb apróságok. - Nem hinném, hogy a rasszizmus ilyen esetben mentség lenne. - szólalok meg óvatosan, a jegyzetelő nyomozóra is vetve egy pillantást, aki egy bólintással meg is erősíti a hallottakat. - De nem ám, pláne, ha jelezve lett felé a probléma. Megnézhetném a híváslistáját, mikor beszélt vele? És akkor majd ennek is alaposabban utána járunk, illetve még egy fontos dolog, kíván feljelentést tenni ellene? – tért az újabb tárgyra, Dora válaszára és telefonjára várva, majd még egyszer átszaladt a felvett adatokon, különös gondot fordítva a telefonszámra. - Ha bármi fejlemény lesz, majd jelentkezünk, ha pedig eszébe jutna bármi egyéb, amit fontosnak gondol, akkor bármikor hívhat ezen a számon. - nyújtott áz egy névjegykártyát a telefonszámával, majd ha nem volt több kérdés, akkor csatlakozott is a társaihoz, hogy megnézze, hogy áll a nyomozás. - Hm? - fordulok Dora felé, amikor szól, majd kiíváncsian hallgatom, mit szeretne. Nem válaszoltam egyből, ismét végigjárattam a tekintetem a lakáson, a felforduláson, ahogy a nyomozók még mindig bőszen vizsgálódnak, s csak ezt követően válaszoltam a lánynak – Az előbb még nem úgy volt, hogy képtelen lennél itt többé nyugodtan aludni? - félig-meddig költőinek szántam a kérdést, nem várva rá választ, de ha úgy érezte, hogy reagálni szeretne rá, akkor nem vágtam a szavába, megvártam, mielőtt folytattam volna – Egyébként, ha szeretnéd, nyugodtan maradhatsz nálam is, amíg nem rendeződik ez az egész helyzet, vagy találsz valami új albérletet. Van egy vendégszobám, mióta megvettem a házat, azóta egyszer se volt még használva, és nem úgy néz ki, hogy a jövőben bárki igényt tartana rá. Igaz, nem olyan mint egy szálloda, de cserébe nyugodt, csendes környék. - vontam vállat, mást nem átmenetileg pár napra ez is megteszi, ha meg nagyon nem érezné magát jól Dora, akkor kerítünk egy másik albérletet neki. - Mást nem szedj össze annyi holmit, ami egy napra kell, aztán holnap majd beugrunk rendet rakni meg összeszedni amire szükséged van. - ajánlottam fel, a maradék meg mást nem, várhat hétvégéig, ha úgy is fel akarja mondani az albérletet – és egy ilyen eset után hülye lenne, ha nem tenné – akkor úgy is össze kell pakolnia minden cuccát. - Mit szólsz hozzá? Kérdezzük meg, meddig tart még a helyszínelés, aztán lassan akár kezdhetsz pakolni. - intettem a nyomozók felé, mert ki tudja? Lehet, hogy mindjárt végeznek, lehet, hogy még órákat ellesznek itt, bár azt nem igazán tartottam valószínűnek, de addig úgy sem tudjuk meg, amíg nem kérdezzük meg őket.
Kedvtelenül iszogattam a kávémat, amibe még cukrot is elfelejtettem tenni, így nem sok híja volt, hogy visszaköpjem az egészet a pohárba. De a pánik, ami ismét feltörni készült bennem, elnyomta ezt a keserűséget és tudtam válaszolni Bruno kérdésére. Hát tehetek én arról, hogy nem vesz komolyan a főbérlőm, csak mert előítéletes? Akkor amúgy mi a fenének adta ki nekem a lakást? -Tudom, hogy nem mentség -vontam meg a vállam, normális esetben kiakadtam volna, hogy ekkora barmok is élnek a föld hátán, de valahogy már nem tudott izgatni. Ha minden igaz, akkor a felmondáson kívül úgyse látom többet, így feleslegessé vált volna a kismonológ, ami eszembe jutott a téma kapcsán. -Persze, tessék, itt van a telefonom -adtam oda a rendőr kezébe a feloldott készüléket. Esélyesen nem az üzeneteim érdeklik, így nem bántam a dolgot, csinálja csak. -Nem tudom, van értelme? -kérdeztem a rendőrt, mert én ennyire nem gondoltam bele a helyzetbe, még sohasem jelentettem fel senkit, nem tudtam, hogy ennek mi a menete és miért fontos ez. Bruno-ra pillantottam, hogy szerinte mi lenne a helyes lépés és az alapján válaszoltam a rendőrnek. Egy hálás mosoly kíséretében elvettem tőle a telefonomat és a névjegykártyát, majd mindkettőt a zsebembe süllyesztettem azzal az ígérettel, hogy feltétlenül hívni fogom, amint eszembe jut bármi új infó. Ezek után pedig odaléptem a főnökuramhoz, hogy megosszam vele az aggályaim. -Dios mío Bruno, mi lenne, ha nem forgatnád ki a szavaimat? -ráztam meg a fejem. Valóban nem sok kedvem lett volna itt aludni ezek után, de a szervezetem fáradt volt, nem sokat ért a magamba döntött kávé, rohadt hosszú napom volt, a munka, az edzés és még ez a káosz is. Igazság szerint lassan állva el tudtam volna aludni, de tudtam, hogy még vár rám egy-két dolog azelőtt. Egy nagy sóhaj után újra Bruno-nak szenteltem a teljes figyelmem. És baromira meghatott, amit mondott. Tényleg képes lenne befogadni? Teljesen szokatlannak tartottam azt, hogy gond nélkül és kedvesen megosztaná velem a lakását, én nem szoktam hozzá az ilyen mértékű jófejséghez. -Elmondhatatlanul hálás vagyok érte, köszönöm. Én… én akkor igénybe venném azt a szobát, hogyha nem gond. Ígérem, hogy szobatiszta leszek és csendes -kuncogtam és köszönetképpen átöleltem a dokit. Tudom, hogy nem igazán szereti az ilyet, de jelen pillanatban úgy éreztem, hogy kibírja. Nekem pedig szükségem volt egy olyan ölelésre, ami nem a plüssmackómtól származott. Sokat javított a kedvemen, így amikor elhúzódtam, már vidámabban láttam a helyzetet. Lesz hol aludnom és nem leszek egyedül! -Rendben -bólogattam és besétáltam a hálószobába megkérdezni a rendőröket, hogy mi a helyzet. Egy pár percig beszélgettem velük, elmondtam, hogy fel fogom mondani az albérletet és biztonságosabb helyre költözöm, egyelőre a kint várakozó Bruno lakásába, jobb ötlet híján. Válaszoltam még két kérdésre, amit feltettek nekem, majd egy újabb korty kávé után visszatáncikáltam a konyha mellett álldogáló főnökömhöz. -Azt mondták, hogy a hálószobámat és a gardróbomat átnézték, és hogy nem találtak semmi túlságosan gyanúsat, megerősítettem, hogy tényleg nem tűnt el semmi onnan. Aztán megkértek, hogy legközelebb ne dohányozzak ilyen felelőtlenül a lakásban, de támogatták azt az ötletet, hogy lelépjek innen. Úgyhogy összepakolhatok -számoltam be az elmúlt percekről a férfinak, miközben listát készítettem a fejemben arról, hogy mit is vigyek magammal. Egy kis nyújtózkodás után lekaptam egy nagyobb táskát a polcról, majd némi gondolkodás után beledobtam a pizsimet és a köntösömet. Kiválasztottam egy szimpatikus ruhát a holnapi napra, és a kispárnámat, illetve a mackómat is elraktam. Meg természetesen az egyik könyvemet is, amibe nemrég kezdtem bele. Ki az, aki könyv nélkül hagyja el a lakását? A rendőrökkel egyszerre léptünk oda Bruno-hoz, így hagytam őket beszélni, körülnéztek, összeszedtek valami bizonyítékot, lefuttatnak pár dolgot az adatbázisban és lehet behívnak engem vallomást tenni holnap, ha kialudtam magam. Értem. Legyen így. Megdörzsöltem az arcom és elnyomva egy ásítást bementem a fürdőbe összeszedni a tusfürdőm meg a sminkjeim és az egyéb női cuccaimat, amihez nem kellett túl sok segítség. Közben kiszóltam a főnökömnek a nyitott ajtón keresztül. -Hát, akkor ezt hiszem ennyi, lassan kész vagyok -behúztam a táskám cipzárját, majd felkaptam a kabátom és a cipőm. A fejembe húztam a kapucnimat és egy pillanatra visszanéztem. Örültem, hogy itt hagyom ezt a helyet, oldalamon azzal, akiben feltétel nélkül megbíztam. Miután felöltöztem és becsuktam az ajtót, csendesen lebandukoltam Bruno kocsijáig, majd miután beszállt, én is leültem az anyósülésre és fáradtan hátradöntöttem a fejem. Elegem volt a mai napból, nyűgös voltam. Becsuktam a szemeimet és ahogy a férfi gyújtást adott az autóra, azzal egyidőben szólaltam meg. -Köszönök mindent papa.
- Az attól függ, hogy szemléli a dolgokat, Miss, ha úgy nézzük, valamilyen szinten a főbérlője tehet arról, hogy ez történt. - mutat közbe a rendőr a lakáson - Szeretne pereskedéssel szenvedni meg bíróságra járni a következő egy-két évben? Vagy inkább ráhagyni az egészet, és ki tudja, legközelebb ki fog hasonlóan járni a főbérlője miatt? Ezt Önnek kell tudnia. Sokszor egy ügyvéd által írt levél is elég szokott lenni, hogy ráijesszen a másikra, de az itt már kissé késő. – a zárcserénél még talán működött volna, hogy lépjen valamit az öreg, de így, hogy megtörtént a baj, már csak eső után köpönyeg. Bár, mire hivatalosan lelevelezték volna az egészet, lehet addigra ugyanúgy betörnek, olyan sok idő nem telt el a két betörés között. Miután azonban vázolta a helyzetet, csatlakozik is a kollégáihoz, hogy kiderítse, ők hogy haladnak a munkálatokkal. - Nem forgatom ki a szavaidat, csak emlékeztetlek rájuk. - pontosítok, mielőtt még valami olyasmi miatt haragudna meg rám a másik, ami valójában nem is az én hibám. Azt meg, hogy ilyen gyorsan elfelejtette – vagy megváltoztatta – az álláspontját, honnan kéne tudnom? Persze sejtem, hogy kényszer szülte a legújabb ötletét, a szavai alapján, de őszintén szólva, nekem sincs túl kedvem itt időzni, arról nem is beszélve, hogy ahhoz nem ártana hazaugrani néhány cuccért előtte… ha meg már ott vagyunk, miért jönnénk vissza ide aludna, ha van sokkal kényelmesebb és kézen fekvőbb megoldás is? Fel is ajánlom neki, hogy megkaphatja a vendégszobát, amíg szerené, vagy szüksége van rá, ha van olyan része a háznak, amit végképp soha nem használok, akkor az pont ilyen. - Ha gond lenne, akkor nem mondtam volna. - mosolyodok el, amikor pedig Dora megölel, óvatosan megpaskolom a vállát biztatás gyanánt. Ha minden nem is lesz rendben, de itt vagyok, számíthat rám, valahogy majd megoldjuk a gondokat. - Azt mondjuk értékelném… - fűzöm hozzá nevetve a megjegyzéséhez, mert az első azt hiszem, ennyi idősen igazán elvárható, az utóbbi meg… mondanám, hogy a legközelebbi szomszéd is pár kilométerre tőlünk lakik, szóval őket lehet, hogy pont nem érdekelné, mekkora hangzavar van nálunk, de lehet én már nehezebben viselném az állangó zajongást. Eléggé hozzászoktam már a csendhez meg az erdő zajaihoz. Megvártam amíg beszél a nyomozókkal, amikor pedig említi, hogy megkapta a zöld lámpát a pakolásra, csak lassan bólintok a szavaira. - Segítsek pakolni valamit, vagy megoldod? - fordultam felé, mert bár alapból csak jobban tudta, mire vann szüksége, de tekintve, hogy szinte semmi sincs a helyén, ki tudja, mennyi idő megtalálni amit kell – Ha kell, munka után is beugorhatunk, vagy ha több napra való ruhát hozol, akkor elég hétvégén. Mást ne nagyon szervezz, szerzünk pár dobozt, összepakolunk, kitakarítunk, aztán többet se kell erre jönnöd. - maximum a kulcs-átadásra, ha már felmondta az albérletet, de az legyen a legkisebb gondja, ha tényleg olyan unszimpatikus a főbérlője, mint mondta, akkor ezen ne múljon, majd elkísérem, mielőtt még megpróbálnák az ő nyakába varrni az egészet, vagy még jobban lehúzni. Tapasztalatlan, több évtizeddel fiatalabb diákokat megfélemlíteni nem nagy dicsőség, ha annyira keménykedni akarna, legalább lesz valaki aki közelebb áll hozzá „súlycsoportban”. - Mielőtt el nem felejtem, ha a bérleti szerződésed kéznél van, akkor azt is dobd be a bőröndbe, majd átnézzük, vagy megkérjük valamelyik ügyvédet a klinikán, nézzen rá a felmondással kapcsolatban. - elvégre ez a mostani nem mindennapi eset, és miért fizessen még legalább 3 havi bérleti díjat Dora úgy, hogy itt se lakik, és megelőzhető lett volna a betörés? Hátha van valami megoldás, amit be lehet vetni, hogy legalább egy fokkal jobb legyen a helyzete. Amíg Dora befejezi a pakolást, addig én is váltottam pár szót a rendőrökkel, én is cseréltem velük névjegykártyát – megint – majd más nem is nagyon volt hátra, még egyszer búcsúzóul elmondták a legfontosabb tennivalókat, és ők is búcsúztak. A házban körbejárva, szimatolva ismét csak bebizonyosodott, hogy ugyanazok az elkövetők, akik a rendelőben is, ám azon túl, hogy onnan már ismerős volt a szagnyom, ugyanúgy nem volt elképzelésem, hogy kik lehetnek azok. Amire meg én rájöttem, valószínűleg a DNS minták meg ujjlenyomatok is megerősítik, pár nap, és kiderül. - Gyere, menjünk. Még úgy is idő, mire hazaérünk. - intettem Dorának, hogy mehetünk, a lakást azért zárja be, mielőtt még valaminek lába kél, de utána mutattam is az utat az autó felé. Lehet, hogy már nincs nagy forgalom, de mégis csak a városon kívül, az erdőben élek, nem négysávos autóút vezet a kocsibeállóig… Nem is vagyok biztos benne, hogy Dora nem alszik be addig, így elnézve. Ráadtam a gyújtást, a motor ismerősen felbúgó hangja mellett is sikerült elcsípnem a lány szavait, amik elsőre egy kissé megleptek, de vetettem rá egy pillantást, majd mosolyogva megcsóváltam a fejem. Nem tegnap volt, hogy utoljára így szólított bárki is, az egyszer biztos… Inkább indulok is, mielőtt a nagy nosztalgiázás közepette még elaludna a „gyerek”, aztán cipelhetem én az ágyáig.
[időben valahol a macskamentés után, de még a baleset előtt]
Igyekeztem teret adni magunknak a vitánkat követő egy-két napban. Nem csak neki volt mit átgondolnia, nekem is akadt, amit helyre kellett tegyek kicsit fejben, még, ha ez annyira nem is tűnt ki talán részemről. Az évek és a rutin, ahogy mondják... Persze, mindez nem jelentette azt, hogy teljes hírzárlat lett volna kettősünk között - a reggeli, napközbeni üzenetváltások megmaradtak, épp csak tartottam három lépés távolságot a lánytól. A téma sem került elő közöttünk ismét, helyette leginkább hétköznapibbnak tűnő semmiségekről váltottunk üzenetet. Jófej módon érdeklődtem a macska felől is, bár valamiért nem vette jó néven a "Kivágta-e már Bruno a teraszra?" bekérdezést. Nem is értem. A mai nap sem indult másképp: kedves, rövid üzenetváltás, majd mindketten mentünk a dolgunkra. Ő a kórházba, én meg szembesülni a ténnyel, hogy az egyik sofőrömnél olyan jól sikerült a tejfakasztó buli, hogy még aznapos... csodás, tényleg. De nem igen tudtam vele mit kezdeni, mint átvenni a helyét, őt meg hazaküldeni, hogy józanodjon, mielőtt meggondolom magam és szerződést bontok kapásból a pasassal. Egy újszülöttel a nyakán nem épp szerencsés fordulat lenne az életében, szóval... Szóval így esett, hogy nekem is van egy köröm a kórház felé, ennek tényét pedig, lehet, ha előre tudom, se árultam volna el Dorának, bízva a meglepetés erejében. Egyszerű fekete bakkancsot, farmert és terepzöld kapucnis dzsekit viselek, hátán a szállítmányozó cég logójával, ahogy kezemben a kávéstálcán két forró italt egyensúlyozva lépdelek a folyosókon a kedves kis recepciós hölgyike által mutatott irányba. A munkáskesztyűket legalább a kocsiban hagytam, miután végeztünk a rakodással a kantin hátsó bejáratánál, annyi volt bennem, tessék értékelni!
Sírtam. Talán többet is, mint amennyit megérdemelt a helyzet. Attól kezdve, hogy Zack kibontakozott az ölelésemből és útnak indult a szakadó esőben, úgy tűnt, hogy a könnyeim is követni kívánják ezt a természeti jelenséget. Ez pedig egyenesen arányos volt azzal, hogy a fagyiskanalat alig lehetett kiszedni a számból és hiába voltam már fizikailag rosszul a vanília ízű édességtől, legalább sikerült elnyomnia a mellkasomban tátongó lyukat. Három dolog tartott életben az elmúlt napokban, a fagyalt, Zara és apu halk szavai, amik még mindig a fülemben csengtek. Csak könyörgöm, legyen igaza. Szükségem lett volna Zachariahra mindennél jobban, viszont igaza volt, mindkettőnknek volt mit feldolgoznia a kocsikázásunk után. Így maradt a pulcsijából áradó illat és a remény, miközben a konyhapulton ültem és a zuhogó esőt bámultam a könnyeimen át. De legalább volt időm gondolkodni, amikor álmatlanul forgattam a kezeim között a telefonom, kitörölve a megkezdett üzeneteimet. A fele csöpögött a dühtől, a másik fele kétségbeesett magyarázkodás lett volna. De végül egyet sem küldtem el, nem tartottam volna tisztességesnek, ha ilyeneket telefonon közlök a drágával. Így viszont eléggé lekorlátozódott a beszélgetésünk, néhány kötelező kör és pár fotó arról, hogyan is érzi magát a szőrgombócom nálunk; meglepően hamar sikerült beilleszkednie. Én egyik képen sem szerepeltem, túlságosan vörösek voltak a szemeim a sírástól és hiába írtam az üzeneteimben, hogy minden rendben, valójában semmi sem volt az. Nélküle nem. Ma viszont mindenképpen be kellett jönnöm dolgozni, így felkentem a fejemre egy erősebb sminket és elővarázsoltam a kedves mosolyom. Elég, ha Bruno tudja, hogy min mentem keresztül, nem hiányzik a recepciós hárpiák újabb pletykamennyisége, miszerint biztosan dobott a barátom. Néhány rövid üzenetváltást követően bevonultam apuval a műtőbe és mindketten csináltuk a dolgunkat, kerülve minden olyan témát, ami esetlegesen egy újabb sírógörcsöt válthat ki belőlem. De egy ponton túl már én sem bírtam visszafogni magam, éppen ezért egy „mindjárt jövök, szerzek magamnak némi kávét” mondattal kiléptem a folyosóra és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Nekitámasztottam a hátamat az említett felületnek és fáradtan sóhajtottam egyet. Ez nem az én napom. Megkerestem a csatot, ami a hajamat tartotta és hagytam, hogy a tincseim az arcomba hulljanak. Talán ideje lenne fodrászhoz mennem. Lépteket hallottam a megvilágított folyosón, így felegyenesedve néztem körbe. A szemem sarkából kiszúrtam egy szőke hajkoronát. Nem, az képtelenség, hogy pont ő, pont most legyen itt és lássa, ahogyan összetörten állok az ajtóban. Ennyire szerencsétlen még én sem lehetek. Percek óta próbáltam összeszedni magam, lehetetlen, hogy ő mindezt végig nézte. Valószínűleg csak összekeverem egy beteggel, akinek pont erre van kedve mászkálni, ugye? Késő lenne már visszamenni a rendelőbe és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? Ez mindenhogyan rohadt kínos lesz. Esetlenül intettem egyet az irányába és bármennyire is szerettem volna a nyakába ugrani, két okból nem tehettem meg. Egyrészt, mert munkában voltam még hivatalosan, ahogy a rajtam lévő fehér köpeny is mutatta, másrészt… fogalmam sem volt arról, hogy miként üdvözöljem őt ennyi nap után, még sosem maradt ki ennyi idő a kapcsolatunkból; így csak zsebre dugtam a kezeim és megindultam felé. -Szia Zack -álltam meg kissé feszengve előtte, felpillantva a kék íriszeibe, némileg elveszve bennük. Csak a vak nem szúrhatta ki, hogy közünk van egymáshoz, így kellemetlenül megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam. -Mi járatban errefelé? Sajnos időpont nélkül nem igazán tudunk vállalni betegeket, kissé kaotikus a beosztásunk az utóbbi időszakban, át kellett pakolnunk néhány pácienst. De ha Brunohoz jöttél, akkor szólok neki szívesen, ha végzett a mostani műtéttel. Éppen koffeinutánpótlásért indultam, szarul aludtam éjszaka a vihar miatt -hopp, egy hazugság. Összevissza fecsegtem, remélve, hogy nem szúrja ki a vöröslő szemeimet és a hangom enyhe remegését.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem éreztem minden keserűségét a lánynak résnyire nyitott mentális pajzsomon átszűrődni, ahogy a folyosóra érve megpillantottam őt. Ugyanakkor az évszázadok rutinja nem engedte véleményemet az arcomra kiülni ezzel kapcsolatosan, s különben is... csak azért, mert megvan rá a képességem, hogy levágjam, mit érez pontosan, miért jogosítana fel ez arra, hogy visszaéljek vele? Különösen a jelen helyzetben. Szóval inkább megemeltem felé a kávékat tartó kezeim egyikét suta köszöntésére és hozzá hasonlóan ráérős léptekkel indultam meg felé, tekintetem kékjével fürkészve vonásait. Pillantását elkapva önkéntelenül is mosoly ült meg szám sarkában. - Heló Dora. - Köszöntem hozzá hasonlóan kimérten, bár a tónus játékosan csendült akaratlanul is. Inkább ez tűnjön fel neki, mint elhangozzék az első gondolatom, ami eszembe ötlött... - Nem célom kellemetlen helyzetbe hozni a munkahelyén. - Akkor pont jókor jöttem! Biztos forrásból tudom, hogy a kávéautomatába amit rendelnek, az elég silány, pedig lehetne jobbat is beszerezni hasonló áron... ez viszont állítólag elég jó, valami fiatal kiscsaj ajánlotta még nekem is. Nem ismered véletlen? - Nyújtottam felé az egyik poharat, ami még melegen gőzölgött a kedvenc kávéjával benne. - A másik az... hát igazából reméltem van pár perced és megihatjuk őket együtt, de ha úgy látod, Brunonak nagyobb szüksége van rá, lemondok a javára. Nehogy véletlen felemás mellei legyenek a pácienseknek vagy hasonlók...! - Kacc. Milyen kár, hogy a könnyed társalgást elválásunk utolsó érzései mételyezik részemről is, nem csak a lány érzi feszélyezve magát tőle.
Nem volt kedvemre való ez az udvariasnak tetsző köszöntés, magamtól is furcsának tűnt. De valóban nem tudtam, miként álljak a helyzethez, miután kiöntöttem a szívemet neki; azt nem is említve mennyi keserves könnyet ejtettem. Lehetséges, hogy túlreagáltam a helyzetet, de már nem tudtam visszafordítani az időt. Kínos. -Túl sok munkahelyi titkot tudsz - egy apró vigyor jelent meg az arcomon, szinte fel sem tűnt. Talán egy párszor eljárt a szám arról, hogy mennyire pocsék az automata itt, ezért is töltöttem az esetek többségében máshol az ebédszünetem. Jó, a közeli kávézóban, még törzsvásárlói kártyám is van oda. -Nem rémlik ilyesmi, de elég jó ízlése lehet annak a lánykának, bemutathatnál neki valamikor -felcsillantak a szemeim, ahogy megpillantottam a kávézó logóját az elviteles pohár oldalán. Napok óta most először éreztem valami boldogság félét magamban (leszámítva a szőrgombócom okozta örömöket), így átvéve a felém nyújtott poharat akaratlanul is végigsimítottam az ujján. Zavartan elkaptam a fejem és inkább azzal foglalatoskodtam, hogy leemeljem a kávét rejtő tetőt. Megcsapott a világon a második kedvenc illatom és nem tudtam túllépni azon, hogy tudta. Egyszerűen tudta, mert figyelt rám, ez pedig megmelengette a szívemet. Összetevőre pontosan a kedvencemet hozta. -Köszönöm szépen, ez nagyon kedves tőled -meghatottan elmosolyodtam és beleittam a forró italba. Egy kis szelet mennyország a kávémmal és vele. Ennél többre nem is volt szükségem; igazán könnyű engem boldoggá tenni. -Nos... -pillantottam féloldalasan az ajtóra, ami Brunot és a páciensünket rejtette. -Éppenséggel ráérek egy kicsit, úgyis csak lábatlankodtam a műtőben eddig. Ez volt az igazság, minek szépítsem? Nem sokat tudtam hozzátenni a dologhoz és nem volt nagy segítség az sem, hogy a sírás küszöbén álltam kora reggel óta, éppen ezért döntöttem úgy, hogy inkább kisétálok egy adag koffeinért. Szaggatottra sikerült az a sóhaj, ami kiszakadt belőlem, miközben átgondoltam a kettőnk helyzetét. Végül meghoztam a döntésemet, alig láthatóan biccentettem egyet, megerősítve a saját gondolataimat. -Gyere -szabad kezemmel felé nyúltam, hogy esetleg összefonhassam az ujjainkat, úgy invitálva őt, hogy jöjjön velem. Megremegett a gyomrom a közelségétől, egyszerűen mérhetetlenül hiányzott Zackie mellőlem és nekem. Ha elfogadta a kinyújtott kezem, akkor visszasétáltam vele az irodánk ajtajához. A vállammal belöktem az ajtót és vártam, belép-e velem, némi privát szférát biztosítva magunk számára. Semmiképpen sem a folyosón állva szerettem volna eltölteni vele azt a kevéske időt, ami valami csoda folytán jutott nekünk. -Érezd otthon magad -léptem oda a saját asztalomhoz, és automatikusan ahhoz a képkerethez nyúltam, ami a bútort díszítette, hogy lehajtsam. Zavarban éreztem magam, hogy az egyik közös "a kamerába mosolygunk, majd megcsókoljuk egymást" képsorozatunk nézhet esetleg vele farkasszemet. Belekortyoltam a kávémba, hogy időt nyerjek, nem én akartam elkezdeni a beszélgetést. Nem éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy firtassam az elválásunk utáni pár napot, pedig érdekelt volna, hogy ő is olyan pocsékul érezte-e magát, mint én.
Halk, ciccenésszerű nevetéssel reagálom le könnyed megjegyzését a munkahelyi titkok kapcsán. Hja, meglehet, megvannak a bennfentes embereim a témában, arról nem szólva, hogy a kantin beszállítójaként rálátásom van, mit is rendelnek be pontosan. A bemutatásra már felnevetek és mielőtt még jobban zavarban érezné magát a nem várt "támadástól" személyem irányából, átnyújtom Dorának az egyik kávét. Ahogy a lehetőség benne volt a helyzetben, hogy kapásból a képembe borítja a forró italt, úgy annak is, hogy egyszerűen közli, nem kíváncsi rám. Ám ezek egyike sem áll fenn, így egy halkan elejtett "szuper" közepette nyugtázom, hogy talán van esély kicsit billenteni valamerre kettősünk megrekedt helyzetét illetően. Mert kár lenne szépíteni, ez volt a szitu. Egy göbörbe kerültünk és csak remélni mertem, hogy egy irányba húzva tervezünk kimászni belőle mi ketten.
Az irodába lépve persze nem tudom megállni, hogy ne tekintsek körbe. Jártam már itt korábban, mikor ő még nem költözött be Bruno mellé, így maga a helyiség nem volt teljesen idegen, azokat a pontokat kerestem tudatosan hát, melyek az ő személyes jelenlétének lenyomatai voltak a térben. Ha fel is figyelek a képkeretlehajtó mozdulatra, nem teszem szóvá - helyette a kezem ügyében levő másik kávét helyezem a doki asztalára. Kurvára kihűl valószínűleg, mire ide jut, de valami azt súgja, még jéghidegen is jobban fogja értékelni azt, mint én tenném jelen szituációban. Apró sóhaj közepette, karjaimat összefonva magam előtt dőlök az asztallamnak végül finoman, úgy fordulva a kávéjába kortyoló Dora felé. - Nem fogok hazudni, rohadtul furcsa volt az elmúlt pár nap. Hiányzol, bambiszem. - Húzódik féloldalas, keserédes mosolyra képem. Nézzék el nekem, hogy önkéntelenül kiszalad a számon a megnevezés, túl sokszor hangzott el az elmúlt időszakban a kifejezés apámtól. - Tudom, hogy... talán erős volt mindaz, amit mondtam. Nem várhatom el, hogy ugyanúgy gondolkodj, mint én, vagy, hogy tudd, mit akarsz, hisz a te korodban én sem tudtam. Sőt... néha most se igazán...! - Ciccentem fejemet ingatva meg lemondóan. - Ezért elnézést kérek, ugyanakkor azt tartom, hogy szeretnélek valóban megismerni, nem csak a tökéletes képet, amit igyekszel mindig hozni. - Mosolyodtam el csendesen, tekintetem kékjét a kedvesen pihentetve fürkésző, kíváncsi pillantással. És te mit szeretnél, Dora?
A hozzászólást Zachariah O. Danvers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 08, 2024 6:51 pm-kor.
Némi megkönnyebbüléssel töltött el az, hogy hajlandó volt velem bejönni az irodába, ahol kettesben lehettünk, elzárva mindenkitől, pláne a pletykás természetűektől. Ezek szerint még mindig számol velem valamilyen szinten, akármilyen elbaszottra is sikerült az elválásunk. Hagytam, hogy elfoglalja azt a helyet, amelyiket kényelmesnek tartja az irodán belül, miközben a kávémmal és a kurva képkeret elrejtésével foglalkoztam. Oké, én mondtam, hogy érezze magát otthon, de hülyén vette volna ki magát, ha a munkahelyemen kell szembenéznie magával. A szavai hatására szomorúan elmosolyodtam. A napokban egyáltalán nem találtam a helyem, furcsán üresnek éreztem magam. Hiányzott a másik felem, akármennyire is egy szerelmetes kislány fantáziájának hangzik ez, attól még igaz volt. -Te is hiányzol nekem -suttogtam halkan, miközben felültem az asztalom tetejére, hogy törökülésbe hajtsam a lábaimat és onnan pislogjak rá nagyokat. Amiről apu nem tud, az nem fáj neki. Még sosem hívott a drága bambiszemnek, de tetszett, ahogy a szavak elhagyták az ajkait. Csendesen hallgattam őt, ahogyan bocsánatot kért és elkezdte megmagyarázni a viselkedését. De… én egyáltalán nem hibáztattam őt a kimondott szavaiért. Egyáltalán nem haragudtam rá, a legkevésbé sem. Mert tudom, hogy gyerekesen viselkedtem, hogy nem gondoltam bele a dolgok mögöttes tartalmába, pedig ő tényleg csak ennyit szeretett volna tőlem. Megértem. Elcsesztem, tudom. Viszont, ha hajlandó volt idejönni és még a kedvencemet is hozta, akkor van esély arra, hogy megjavítsuk azt, ami valahol nagyon félrement. Sóhajtva letettem a kávémat magam mellé. Hát, akkor hajrá. Vagy valami olyasmi. -Tudod Zack… mindig is nagyon szerettem volna egy saját könyvtárat. Rengeteg ötletem volt, hogy melyik szobát alakítom át, milyen olvasósarkom lesz, ha saját lakásom lesz. Hogy milyen könyvekkel töltöm fel, melyik polc milyen színű lesz, milyen sorrendben lesznek a kötetek; még egy olyan kis gurulós létrát is beszereztem volna magamnak -mosolyodtam el halványan. Még nem jutottam el a gondolatom végére, így nem csodálkoztam volna, ha a bocsánatkérése után nem érti, hogy miről is hadoválok éppen. -De… az a helyzet, hogy simán lemondanék erről az álomról, ha ez azt jelenti, hogy veled lehetek. Jobban szeretném, hogy működjön a kettőnk kapcsolata, mint álmaim könyvtárát. Ennyire sokat jelentesz nekem. Volt időm átgondolni a dolgot és a szívem szakadt meg annak a gondolatára, hogy ő többé nem szerepel az életemben. Ha józan ésszel gondolkodtam kettőnkön, kizárva az érzelmeimet, akkor is erre jutottam. Mert ő volt az az ember, aki szebbé tette a napjaimat, aki megmosolyogtatott, ha rossz kedvem volt, akivel izgatottan vártam, hogy találkozhassunk. Hogy a mindent elsöprő szeretetet ne is említsük. Nekem erősen úgy tűnt, hogy benne találtam meg a lelkitársam, ez túlmutatott a testi vonzalmakon. Ezért nem aludtam ma éjjel sem, mert gondolkodtam. Nem a vihar zavart, ahogyan neki mondtam az előbb, hanem az, hogy mennyire hiányzott nekem. És már csak azzal, hogy Zack velem szemben álldogált, már egy picit jobb helynek éreztem a világot. -Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy túlhasználom a szót, mert nem az a célom, csak tudnod kell. Szeretlek -nem eresztettem a pillantását, tartottam vele a szemkontaktust, hogy láthassa az őszinteséget csillogni a szememben. Ennyire komolyan gondoltam a dolgot. -Az elmúlt két nap maga volt a pokol. Vagyis én tényleg így éreztem, ahogy az ágyamban ültem a kismacskámmal és egy vödör fagyival az ölemben. Bruno azt se tudta, hogy mihez kezdjen velem -nevettem fel keserűen. -Megértem, ha ez neked sok, tényleg. Bárcsak elmondhatnám magamról, hogy olyan lány vagyok, amilyen illik melléd, aki tudja, hogy mit akar. De egy ideje nem tervezek hosszú távra, amióta… szóval hosszú idő óta te vagy az első ember, akivel látom magam a jövőben. Zavartan eltűrtem az arcomba lógó tincset, tényleg el kéne mennem egy fodrászhoz. Nem próbáltam már elrejteni előle a könnybe lábadt szemeimet. Mert ez voltam én.
Kezdőlap
és gratu a kerek 100.-hoz!//
