Átfutott egy féloldalas vigyor képemen a kívánóssága hallatán, de nem kommentáltam különösebben, csupán eregettem némi füstöt magamból, elemelve számtól a cigit. - Sosem kívánnám neki, neked meg aztán pláne, hogy olyan legyen, mint én. - Szélesedett meg a görbület fejemen, ahogy apám felé sandítottam vállamat érő lapogatása nyomán. Tisztában vagyok önnön természetem erősségeivel és gyengeségeivel egyaránt, a határaimmal, még ha rendre feszegetem is őket előszeretettel. Bőven elég ilyenből egy a famíliába - meglehet, öcsém is inkább ezért boldogul máshol, falkában nyomulva... kő kövön nem maradna errefelé, ha egy térben léteznénk, az tuti. Azt, hogy megbízok benne a kölyök kapcsán, nem forszíroztam a kelleténél tovább. A farkasomban megülő kellemetlen, elégedetlen érzést az egész helyzet kapcsán úgyis magamnak kell helyre tennem az Életrevalóval. Egy halk morranás azért még elhagyja komolytalan rosszallásként a megjegyzése nyomán, mely szerint Pascal "rendben lesz", a torkomat felé, mielőtt elnyomnám a csikket egy arra alkalmas felületen. Nagyapa kibaszott boldog lesz, de ennyi elégtétel igazán jár. Csendesen hangzik el a komolyan érdeklődő kérdésem felé mindezt követően, válaszát őszinte figyelemmel fogadom, elhúzva számat a lánya felemlegetésére. Az mindenhogyan egy elbaszott helyzet volt, már csak abból ítélve meg, amennyit én ismerek belőle is, de inkább nem kezdem el magyarázni ezt. Hisz úgyis tudja, s ha nem is zárta le teljesen magában, az ő múltja. Se nem tisztem, se nem jogom megítélni... ellenben arra sem tehetek ígéretet, hogy nem követem el a magam hibáit idővel. Amit megfogadhatok, mindössze annyi: igyekszem nem csak ezekből, de az övéiből is tanulni, hogy elkerülhessem a hasonlót. Elégedetlenül felcsapó energiáimat szavakba is öltöm, igazságérzetem felzubog, majdan nemhogy elcsendesedik, el is némul teljesen Örökítőm szavai nyomán. Ami azt illeti ebbe így, ekképpen sosem gondoltam bele, lévén az első utóddal sosem jutottunk el eddig a "gödörig", Pascal pedig mintapéldánya volt a jó tanuló - jó sportoló - jó kisfarkas lexikonbéli fogalmának ezidáig. Fanyar, de jóleső felismeréstől terhes, mosolyba fulladó fintor fut át ábrázatomon a "maga módján" kifejezés hallatán, de kétségtelenül belátóbban álltam már a helyzethez, mint percekkel korábban. - Köszönöm. Ezt is. - Tekintek fel rá, majdan önkéntelen gesztusként nyújtom jobbomat felé, mit alkaromra fogva rá elfogad és ránt magához, lapocka-veregetős ölelésre, melynek végén azért megnyerem a feladatot, hogy tudassam Anatole-lal, nem lesz szükség újrafestetnie a pincét, sőt, a takarítást is megspóroltuk neki. Nem mintha ne velünk csináltatná meg mindkettőt a vénember...
[Iditarod idején - Dora albérlete / előzmény itt ]
Mindenki ismeri a mondást, hogy az úriember valójában csak türelemmel megáldott farkas. - Nos én, sem türelemmel nem voltam az esetek többségében megáldva, sem úriembernek nem tartottam különösebben magamat. Főleg nem olyan helyzetekben, amikor az ember hátán cipelt édes "teher" még kísérti is a sorsát rendre, nem hallgatva az első - és egyetlen - figyelmeztető szóra. Ujjai a hajamba túrnak, állkapcsom megfeszül kissé, ahogy pillantásommal követem a mozdulatot, mivel a táskába túr. Nyúlnék a kulcsért, de hagyom végül, hagy előzzön meg - a látvány kárpótol a vereségért. A kulcs a zárba kerül, tenyereim pedig Dora derekára, finoman gyűrve meg a finom, fekete anyagot, mit visel, ahogy mögé lépek pofátlan könnyedséggel. Minth mondtam, ezt a játékot ketten játsszák... Hasfalam a hátának simul, nyakába csókolok, mikor kattan megadóan a zár és belöki az ajtót. Sietős a lépte befelé, halk, fojtott nevetést csal elő belőlem, de hagyom, hogy "meneküljön" a liftig. Mélyebb sóhajjal követem, tekintetem ösztönösen felmérve a folyosót szalad körbe a térben, lopva, miközben a liftajtó másik felénél támaszkodva meg pillantok le Dorára. - Kerüli a tekintetemet. Hát ez édes, miképp a vággyal telített bizonytalansága is, melynek íze szájpadlásomra tapad. - Nem akartam megölni a hangulatot, ne haragudj. - Ciccentem nevetősen, vállat vonva. Felejtsük is el. A lift zörgése késztet arra, hogy ellökjem magam a félfájától, s a kinyíló ajtóban előre engedtem a kishölgyet, hogy annak kétkedésre okot adó kijelentése közepette lépjek be utána a szűk kis fülkébe. - Mitől parázol, Dora? Hogy túl sok leszel vagy hogy túl kevés? - Túl őszinte kérdés lenne? Hát bocs. Megelőznék néhány hisztit, ha lehet. - Esetleg a lift közege ilyen zavarba ejtő? - Hajoltam közelebb hozzá szemtelenül, személyes terébe törleszkedve a játékos, csendes húzás közepette, mi kitöltötte kellemesen mély tónussal a teret felőlem.
Igazán szerettem volna már otthon lenni és… szóval otthon lenni a lakásomban, minden egyéb magyarázatot mellőzve, a tetteink úgyis beszédesebbek voltak, mint a szavak. Ennek ellenére nehezemre esett leugrani a hátáról, szimplán csak azért, mert tudtam, hogy így nem ér hozzám és ez szinte fizikai fájdalommal járt. Persze nem is én lennék, ha sikerült volna elegánsan előkapni a kulcsom és gond nélkül kinyitni vele az ajtót, de ha már így alakult, hát, megpróbáltam kihasználni a dolgot és tovább táncolni azon a vékony határvonalon, amit magunk közé húztunk az este folyamán. Felegyenesedve a zárba helyeztem a kulcsom, amikor megéreztem magamon a kezeit, ami nem ért annyira meglepetésként. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak én nem bírok magammal, bár ő jobban titkolta a valós emócióit. Nagyon erősen az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel a nyakamba érkező csóktól és attól, ahogyan nekem simult. Ösztönös lett volna a reakció, de igyekeztem tartani magam, mielőtt valamelyik földszinten lakó bájos öregasszony kinéz, hogy mi folyik itt, én pedig nem szerettem volna közönséget. Megtartottam volna magamnak Zack látványát, ha nem gond. Vajon ő is így érezte magát, amikor a hátán üldögéltem és pontosan ugyanezzel szórakoztam, hogy apró csókokat hagytam a nyakán? Vajon ez a bosszúja? És ha igen, ez miért tetszik annyira nekem? Dios mío, az őrületbe kergetett minden egyes apró megmozdulásával. Sietősen a lifthez léptem és türelmetlenül nyomkodtam a gombot, hogy érjen le hamarabb, hiába tudtam, hogy ez nem segít, de inkább ezt csináltam, minthogy a szemébe nézzek és eláruljam az érzéseimet, hiába éreztem magamon a tekintetét. -Ugyan, rosszabbat is hallottam már életem során, nem ez fog kizökkenteni -legyintettem. Sőt, én is mondtam már rosszabbat, amikor valaki nem fogta fel, hogy nem érdekel, csak a kávém és a könyvem, nincsen semmi kedvem interakcióba lépni vele. Mindegy, rég volt, nagyon távolinak tűnt az egész egyetem. Zavartan megigazítottam a ruha alját, amit az előbb olyan lelkesen felgyűrt, majd miután végre megérkezett a felvonó, beléptem és felé fordultam, miközben oda sem nézve megnyomtam a harmadik emelet gombját. Hitetlenül felnevettem a kérdésén, majd gondolkodás nélkül rávágtam az első dolgot, ami eszembe jutott. -Maximum attól félek, hogy nem leszek elég jó -csusszant ki az ajkaimon az őszinte válasz. Mert oké, idősebb nálam valamennyivel, valószínűleg tapasztaltabb is, de én mit tudok felmutatni? Hogy jól áll a ruha rajtam is meg a padlón is? Igazán nagy teljesítmény mondhatom. Hát, ha ma már ennyi meglepetést lelőttem neki a mai este folyamán, itt az ideje, hogy egy újabbal is megküzdjön. Nagyfiú, csak megoldja. -Az a helyzet… -piszkáltam a pólója alját, óvatosan és apránként feljebb húzva, hogy belátást nyerjek alá, a hasizmaira. -Szóval, hogy nincs túl sok kompetenciám a dologban. Mármint, ha belegondolsz, ez egyfelől jó, legalább tudom, hogy nincs semmi olyan bajom, másrész meg azért van bennem egy egészséges félsz ezek után. Mert érted, ezek szerintem fontos dolgok, vagyis oké, mindig ott van az óvszer jobb esetben, de szerintem jobb az ilyeneket előre tisztázni -ha hagyta, akkor lassan végigsimítottam az izomzata azon a részen, amit kiszabadítottam a pólóból. Megadóan a lift oldalának döntöttem a hátam és felnéztem az arcába, hátha le tudok olvasni valamit róla azon kívül, hogy valószínűleg ő is bolondnak tart egy-egy ilyen monológom után.
Nevezheti bosszúnak, vagy az előbb általam felemlegetett kölcsönösségnek, melynek nagy rajongója vagyok a szituációt tekintve, a lényegen nem változtat. Épp csak a lifthez érve fogom vissza némileg magamat, tiszteletben tartva - lol - zavarát a lánynak. Mindez pedig tart addig, míg a liftbe lépve ki nem bukik belőlem a kendőzetlenül őszinte kérdés. Válasza nyomán hasonlóan őszinte a mosoly is, mi képemre kerül szelíden, ahogy megingatom fejemet. - Az nem fordulhat elő. Tudod miért? Mert ez nem egy kibaszott verseny. - Szélesedik vigyorrá képemen a görbület, ahogy közelebb hajolva hozzá nyakára hintek egy újabb csókot, megerősítő biztosítéknak szánva szavaim mellé. Hasfalam aprót bucskázik a hirtelen kiszökő, nevetős levegővételtől, mikor megérzem hűvös ujjainak érintését bőrömön. Nem tudom direkt csinálja-e vagy ösztönös, de jól teszi, ha az a célja, hogy a figyelmem fókusza kizárólag rá szűküljön le, méghozzá olyannyira, hogy az akár figyelmeztetőnek is beillő "az a helyzet, hogy" kezdetű mondatot se vegye fel az agyam. Jobban leköt, hogy vállainál támaszkodva meg a lift falán, magasságunkból adódóan fölébe magasodva némileg, újabb apró csókkal állítsam fel nyakán, tarkóján a pihéket. Eme elenyésző közelségünknek és tenyere útjának "hála" érzékelheti, hogy valahol a mondandó felénél el is jut hozzám a szavainak jelentése, s lassú sóhaj közepette fújom ki a bennrekedt levegőt. Azt feltételezhetné az ember, még tízig is elszámolok magamban, mielőtt szólok, holott valójában csupán mérlegelem a helyzetet: akarom, hogy mindez a jelen Zack problémája legyen? - Nyilván nem. Kurvaélet. Ahogy a lány elhajol némileg, már-már megadó gesztusként dőlve a lift falának, úgy tekintetem élénken csillogó kékje találkozik az övével. A pillantás egyszerre volt vágyakozóan éhes és mégis valahol több, mint eddig bármikor, ha rá tekintettem. Megnyugtató? Védelmező? Nehéz lenne jelen helyzetben megmondani, úgy, hogy az ember lánya nem lát bele, mi is játszódik le (a nyilvánvalón túl) bennem, s még ebben a helyzetben is képes voltam a "lényeget" kiszűrni a mondandóból valahol a második emelet környékén járva. - Csak, hogy jól értsem... attól tartasz, hogy esetleg összeszedsz valamit tőlem? - Hízelgő, tényleg. Orvosok...! Még kicsit fel is szalad hitetlenkedőn a szemöldököm.
Akaratlanul is kissé oldalra döntöttem a fejem, hogy jobban odaférjen a nyakamhoz. Azért azt reméltem, hogy nem hagy nyomot az, merre is jártak az ajkai, mert semmi kedvem nem volt holnap garbót felvenni és megválaszolni egy rakat kérdést, hogy ki az, akivel az estémet töltöttem. Senkire nem tartozott, tényleg meg akartam magamnak tartani Zackie-t, ameddig csak lehetséges. Az én fekete motoros lovagom. -Semmiképpen sem tartom igazságosnak, hogy póló nélkül jobban nézel ki, mint benne -haraptam az ajkamba, ahogy végigpillantottam a kockáin, amiket sikerült kiszabadítanom a mozdulataimmal. Már megérte, éreztem, hogy elfogy a térdeimből az erő, ahogyan mustráltam őt a szemeimmel. Mégis mivel érdemeltem ki egy ilyen csodát magam előtt? Nem tudom, nem is érdekelt túlzottan, csak arra koncentráltam, hogy a gyenge térdeim megtartsanak, miközben folytattam a megkezdett tevékenységem, véletlen sem csúsztatva le az ujjaimat a farmernadrágja vonalán túl. Csak akkor hagytam abba egy pár pillanatra, amikor a lift oldalának döntöttem a hátam. -Mi? -ráztam meg a fejem, hátha kitisztul annyira, hogy értelmesen tudjak válaszolni a helyzethez képest. Nehezen ment a logikus gondolkodás, miközben próbáltam kipuhatolni a gyengepontjait az ujjaimmal, ha már ő ennyire eltalálta az egyiket a nyakamon. -Egyáltalán nem ez volt a lényeg, de most miért fordítod ellenem, hogy nem tudok normálisan beszélni, miközben…? -nem mondtam ki a nyilvánvalót. Hogy mennyire eltereli a gondolataim a csókjaival, hogy mennyire tetszik a reakció, amit én váltok ki belőle, hogy mennyire szeretném őt, lehetőleg most azonnal. Fogalmam sem volt, hogy ilyen intenzív érzésekre is képes vagyok, de nem volt ellenemre megismerni ezt az oldalamat sem. -Dios mío Zack, én csak azt akartam mondani, hogy nem emlékszem az elsőre, mert részeg voltam, úgyhogy ez ilyen második első alkalom -pirultam el és elrejtettem a fejem a mellkasában, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Úgy voltam vele, hogy nem árt, ha tudja ezt, hiába nem verseny a dolog, nem szerettem volna csalódást okozni neki, akármennyire is furának hangzott ez a gondolat. Csak legyen tisztában vele, a többi meg jön úgy, ahogy sikerül. Mélyen beszívtam a pólójából áradó illatot és eltökélt szándékom volt, hogy kerülöm a kékje pillantását, ameddig csak lehet. De persze abban a pillanatban megérkezett a lift a harmadikra, én meg rájöttem, hogy nem ártana kiszállni, hacsak nem nyomjuk el a gombokat annyira, hogy megálljon. Vonzónak tűnt egy pillanatra az ötlet, viszont ennél még a konyhapultot is kényelmesebbnek gondoltam, úgyhogy nagy nehezen elszakadtam tőle és mielőtt kinyílt volna a felvonó ajtaja az állánál fogva gyengéden magamhoz húztam Zack arcát és egy apró csókot hintettem el a puha ajkain. Lassan hátat fordítottam neki és a csípőmet ringatva lépkedtem a fekete ajtóhoz, amin a teljes nevem szerepelt. Borzasztóan szerettem volna már a túloldalán lenni. Talán, de csak talán túlságosan is izgatott voltam, ezért csak másodjára találtam bele a kulcslyukba, majd belépve a bejáraton szimplán lerúgtam a magassarkúm valahova a sarokba, mondván, majd holnap összeszedem. Még villanyt sem kapcsoltam, megelégedtem azzal a fénnyel, ami az ablakon szűrődött be egy utcalámpából. Várakozóan pillantottam fel Zack-re a saját kabátjában és a fekete minimben, viszont immáron sokkal alacsonyabbról. Vajon mihez kezd a helyzettel? Léptem egyet felé és ismét a pólója aljához nyúltam, határozottan azzal a szándékkal, hogy most már ténylegesen leveszem róla, ha már eddig szórakoztattam magam és remélhetőleg őt is.
- Fogadni mernék, ez nem csak rólam mondható el köreinkben... - Szusszantam, s közelebb hajolva hozzá, míg az ő tenyere a póló alatt indult felfedező útra, én magam ismételten nyakát vettem célpontul. Meglehet, a mozdulatsort tovább vittem volna ajkaira is, ha nem érkezne a lány magyarázkodása a következőkben, mi kisebb zuhanyként késztet pillanatnyi megálljra. Szépen lassan csorognak el tudatomig szavai, inkább vissza is kérdezek, hogy biztosan a lényeget szűrjem le, elvégre a nőknél minden elhangzó információ olyan, mint jogászokkal egyezkedni: később még felhasználhatják ellened. Akkor meg már jobb biztosra menni, - vagy valami olyasmi. Felháborodása féloldalas vigyort csal a képemre, tenyeremet épp csak elemelem a válla mellől, jelzés értékkel, hogy "jól van, értettem!", mielőtt vissza ejteném ugyanoda. A következőkre meglehet, kissé oldalt is billen fejem értetlenül, ám mindezt nem láthatja, tekintettel arra, hogy képét mellkasomba fúrja. Ösztönös a mozdulat, mivel átölelem birtokló védelmezéssel. Apró, csibészes grimasz suhan át egyúttal egy hangosabb szusszanással karöltve képemen. Ó, hogy az a...! Kell ez nekem? Hogy a viharba ne! Meg fogom bánni? Az könnyedén lehet, de nem azért, amit a csaj előre dimenzionál itt. Érdekel mindez jelenleg? Rohadtul nem. - Második első, hm. Még a végén lehet lámpalázas leszek! - Ciccenek szórakozottan, épp csak annyira kibontakozva ölelésünkből, hogy lepillanthassak rá, tekintetem találkozzon az övével. Ám ő kerüli az enyémet, hát megadó kis sóhaj szakad fel mellkasomról, ahogy csendesen jegyzem meg: - ... Hazudtam, nyugi. - Ezzel együtt pedig viszonzom futó csókját, hogy kilépve a lifből nemes egyszerűséggel hátsójára suhintsak finom jelzés értékkel. Máskülönben halálosan jó gyerek vagyok, míg a közterületen, aka folyón tartózkodunk, de tényleg! De csupán csak addig. Követve Dora példáját, a cipőimet csak lerúgtam valahol a - feltételezem - előszobában, miközben tekintetem nem eresztette a lány sziluettjét a félhomályban. Közelebb lépve hozzá tenyereim oldalára simítva találtak otthőonos helyet maguknak, csípőire csúszva le, hogy mikor megérezve a finom húzást a póló kapcsán, engedjek csak közelségünkből, segítve a mozdulatsort, minek nyomán a fehér, kissé amúgy is szétizzadt póló a földön kössön ki. - Cserébe ezt visszakérem... - Súgtam halkan, oly határozottsággal, nem is hatott kérésnek igazán, miközben vállain simítva hátrafelé fejtettem le róla a dzsekit. Válaszát nem vártam meg, bal tenyeremnek ujjai tarkójánál gabalyodnak sötétszín tincsei közé, ahogy közelebb vonva váltok vele mélyebb érzetű csókot, miközben jobb tenyerem pofátlanul markol combjába a finom anyagú fekete kis ruha alá lesve be. Ha veszi a lapot, könnyedén emelem fel, épp csak levegőt véve arcpirító csókunk közepette, mielőtt hátát a legközelebbi falfelületnél támasztva meg folytatom iménti áldásos tevékenységünket.
-A te ajkaidról még a hazugságok is szépen gördülnek le -motyogtam, miután a vállára csaptam játékosan a beszólása után, továbbra sem emelve el a fejem a mellkasáról, kényelmes és biztonságos menedék volt. Azért valahogy sejtettem, hogy van tapasztalata a dolgokban és nem ilyen szituációktól lesz lámpalázas, még akkor is, ha megleptem a kijelentésemmel. Egy-null az ő javára. Miután kiszálltunk a liftből, megindultam a lakásom felé a csípőmet ringatva, hogy addig se maradjon szórakoztatás nélkül. Aprót ugrottam a hátsó felemre érkező kis csapástól, nem tudtam visszafogni a vigyorom. Ha nem lennének útban a füleim, akkor körbevigyorogtam volna szerintem a fejem, amiért ennyire húzza az agyam. Kölcsön kenyér visszajár, vagy hogyan is szól az a mondás. Nem tudtam teljesen tisztán gondolkozni, tele volt a fejem Zack-kel. Nem mintha zavart volna. Az ajtón belépve örömmel vettem tudomásul, hogy követi a példám és ő is elrúgta valahova a cipőjét, egyikünket se túlzottan érdekelte. Elégedett sóhajjal nyugtáztam, hogy végre lekerült róla a póló és szabadon legeltettem a szemem a felsőtestén. Még mindig nehezen fogtam fel, hogy mindez valóságos és sikerült egy ilyen csodás embert az ujjaim köré csavarnom. Szavaira csak nagyot bólintottam, nem találtam a hangom, hagytam, hadd tegye azt, amit csak szeretne, miközben igyekeztem tartani vele a szemkontaktust. Csak akkor hunytam be a szemeimet, amikor közelebb húzott magához és belemosolyogtam a csókunkba, ahogyan a tenyere a combomra csúszott. A lábaim az immáron meztelen dereka köré kulcsoltam és bár élveztem a teste melegét, jól esett az én felhevült bőrömnek a hideg fal érintése. Tetszett ez a kontraszt. Átkaroltam a nyakát és a vállába mélyesztve az ujjaimat próbáltam meg ennél is közelebb húzni magamhoz. Minden egyes négyzetcentiméterét érezni akartam. Egy halk nyögés hagyta el az ajkaimat, miközben úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak a beszélgetéseink és az eddigi tetteink alapján, így csak élveztem a pillanatot, ahogy az ujjaim utat találtak maguknak a selymes szőke tincsekben. Egy pillanatra elszakítottam az ajkam az övétől, hogy a csendbe belesuttoghassam: -A tiéd vagyok. Nem tudtam, hogy honnan és miért jött ez a kijelentés, de nem vessződtem további szavakkal, csak beszívtam a Zack illatú levegőt, ami körülölelt engem, minket. Az ajkaim automatikusan megtalálták az övéit és ismét belefeledkeztem abba a szenvedélyes táncba, amit együtt koreografáltunk. Kicsit sem érdekelt, hogy hány sóhaj vagy hány hangosabb nyögés hagyta el a torkomat, miközben a falnak nyomott. Semmi más nem számított, csak ő. Azt akartam, hogy jól érezze magát. Velem. Mert számomra úgy tűnt, hogy még életemben nem szórakoztam ilyen jól. Lehajtottam a fejem, hogy beválthassam a magamnak tett ígéretem és a nyakába fúrtam az arcom, hogy ismét aprót haraphassak a bőrébe. Minden egyes porcikám azért sikított, hogy együtt legyünk, hogy lehetőleg ne szakítsa meg ezt a kontaktust soha. Hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a bal karommal őt és a hátamhoz emeltem, hogy megkeressem a ruhám cipzárját az ujjaimmal. Türelmetlen voltam és le akartam húzni, hogy hadd hulljon le az is a földre a pólója és a kabátja mellé. -Túl sok rajtam a ruha, nem gondolod? -mosolyodtam el édesen. Legalábbis hozzá képest még mindig több anyag fedte a bőrömet és ez kezdett zavarni.
Részemről nem igazán van helye immár szavaknak, helyette beszélnek ajkain mohón, követelőzőn kóstolva a másikét, nyakának finom bőrét, miközben a falnak támasztom hátát, felemelve a földtől. Halk, kiszakadó nyögése ezerszer hangosabbnak hat a szoba csendjében. Ahogy a pillanat hevében, egy levegővételnyi időre eltávolodnak ajkaink egymástól, homlokom finoman a lányénak dől, ahogy ujjai a középrövidre nyírt tincsekbe markolnak, s szavai nyomán kaján, féloldalas mosoly kúszik a képemre. Tudom jól. Utálni ráérek magam érte valamely elkövetkező napon is. Helyette ismételten forró csókba bonyolódtunk, pozíciónk közepette a falatnyi fekete ruha szemernyit sem fedte már combjait, melybe markolva tartottam őt magát mindenek közepette. Hangjára halk kacaj szakad fel belőlem, ahogy kissé hevesebben fel-le járó mellkassal, szaporán szedve a levegőt hajolok el ismételten tőle. - Kicsit sok a duma, nem gondolod? - Dobom vissza a labdát. - Én a helyedben kiélveznék... - Hajoltam nyakának egyik oldalához. apró csókot hintve rá - ... minden egyes centit. - Majd a másik oldalra is hasonlóképp, meghagyva az elhangzottak kétértelműségét. - Háló? - Dörcögöm bele nyakába két csók között a lánynak a kérdést, s ha irányt mutat, nem vagyok rest a hálószobájába cipelni, ott téve le az ágy végénél talpaira Dorát. Kínzóan lassúnak tetszik a mozdulat, mivel a fekte ruha pántját lesöpröm vállairól, hagyva, hogy a földre hulljon. Tekintetem nem ereszti a félhomályban elém táruló látványt, leplezetlen éhséggel fürkészi kék pillantásom a lány testének minden vonását. Nem sietem el azt se, ahogy ismételten felé lépek. Tenyerem cirógatón simít fel karján, válláról nyakára, majd arcélére szaladva, hogy álla alá nyúlva, kissé megemelve azt irányítsam tekintetét magamra. Az iméntiekhez képest egészen szelídnek hat az a csók, mit ajkairól lopok a lélegzetvételeink fojtott szaporaságától telített némaság közepette, hogy elhajolva tőle eltéveszthetetlen jelzésértékkel pillantsak le nadrágom öve felé. - A túlöltözöttségi versenyt jelen állás szerint én nyerném, na meg szűkös is.
-Elnézésedet kérem Zack -suttogtam levegőért kapkodva. Igaza volt, mint mindig, én pedig megadóan öleltem őt magamhoz és mélyet sóhajtottam a csókjai miatt. Hihetetlenül jól csinálta a dolgát, tökéletesnek éreztem minden megmozdulását. Egyre hevesebben vert a szívem, de úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem. Kérdésére csak a jobb oldali ajtó felé mutattam az ujjammal, hogy ott van a szobám, ott folytathatjuk a tevékenységünket és hagytam, hadd cipeljen el odáig, ha már ilyen erős. Kifejezetten izgalmasnak találtam a helyzetet, amíg le nem tett maga elé. Kissé félszegen álltam előtte, ahogyan a ruhám a földre hullott a gyengéd mozdulatai következtében. Kedvem lett volna átölelni magam, hogy elrejtsem előle a testem. Mégsem tettem. Két egyszerű oka volt a dolognak: először is, én hívtam fel magamhoz, én akartam a dolgot. Másrészt… a tekintetétől gyengének éreztem magam, olyannak, mint aki szeretve van. Mint akire szükség van. És ő valamiért engem választott, magam sem értettem miért pont én kellek ennyire neki, de boldogsággal töltött el a tudat. Ezt pedig semmiért nem adtam volna, így hitetlenül elmosolyodva hagytam, hogy kalandozzon a keze a meztelen bőrömön. Az apró csókját lelkesen viszonoztam, igyekezve figyelmen kívül hagyni a pillangóimat, azokat is, amelyek a gyomrom környékén tanyáztak és azt is, ami tetoválás formájában láthatóvá vált így. Követtem a pillantását a nadrágja felé és alig láthatóan biccentettem egyet. Erre ment ki az egész estés játszadozásunk a táncoláson át a liftes szórakozásunkig, nem olyan meglepő a dolog. Egy darabig próbáltam én irányítani a helyzetet, de egyértelművé tette, hogy valójában kinél van a hatalom, én pedig örömmel adtam át neki a stafétabotot, csinálja úgy, ahogy szeretné, én hagyom magam. Nyilván nem vagyok normális, hogy ennyire elengedem magam a közelében, de még ismerekedtem ezzel az oldalammal. Engedelmesen és kissé remegő kézzel az övéhez nyúltam, majd nagy gondot fordítva rá, hogy minél könnyebben lekerüljön róla, kicsatoltam azt. Hagytam, hadd hulljon a földre a nadrágja az én falatnyi ruhám mellé, majd nagyra nyílt szemekkel felpillantottam rá. Bevallom, egy kissé megijedtem attól, amit láttam, nem számítottam rá, hogy ennyire örül annak, hogy itt áll velem. De feltétel nélkül bíztam benne abban a pillanatban, ahogy a félhomályban álltunk mindketten fehérneműben. Nagyot nyeltem, mintegy leküzdéseként az apró félelmemnek, majd lábujjhegyre állva a nyaka köré fontam a karjaim és szorosan hozzásimultam a teljes testemmel. Ő mondta, hogy élvezzek ki minden centit, én pedig jó kislány módjára így tettem. Némán felajánlottam neki magam, a testem és a lelkem egyaránt. Mi vesztenivalóm lenne? Az ágyamra emeltem a tekintetem, majd ismét rá, megerősítve, hogy valóban ezt akarom, éppen ezért magamhoz húztam egy újabb apró csókra, egyszerűen képtelen voltam betelni vele.
A holdfény sejtelmessége mindenkinek jól áll, megvan a maga misztikus varázsa kétségtelenül, s Dorát több, mint gyönyörűnek találom, ahogy félszegen tekint fel rám, miután ruhája a hálószoba padlójára került. Farkasként ugyanakkor sokkal többet érzékelünk a világból és ez csak hozzáad az élményhez: szívének heves, torkában dobogó izgalmát, a bőrének kipárolgását, a várakozásteli, apró sóhajt, mit igyekszik elrejteni, ahogy észreveszi, merre vándorol tekintetem épp. Ahogy mozdul, akképp teszek én is, lustán simítanak le lapát tenyereim csípőjére, nem zavarva meg áldásos tevékenységében az övvel, sőt. Jól megkomponált mozdulatsor ez, két ember szótlan tánca ama bizonyos "második első" körül. Nem sürgetem semmiben, hisz bizonytalansága éppoly finoman ül meg szájpadlásomon, mint korábbi keserűsége a - szerintem - hirtelen vallomása kapcsán adott válaszom hallatán. Hozzám simul, én magam pedig szorosabban ölelem, oltalmazó biztonsággal, ahogy az apró csókból mélyebb érzetű lesz mindez közepette. Az ágyba döntve nem vagyok rest az ő gyönyörét helyezni előtérbe, combjai között veszve el, mígnem minden rezdülése azért könyörög, hogy ugyanezt tegyem benne...
Egy valamirevaló gazember is lehet úriember, s ez maradtam most a helyzetre való tekintettel én is, - legfeljebb csipetnyi ízelítőt kapott azon dolgok egyikéből, mit hosszútávon ismeretségünkből profitálhat. Nem nézem az időt, a külvilág rég megszűnt létezni köröttünk hosszúnak tetsző órákra. Szórakozottan csavargatom egyik kezemmel a sötétszín tincseket, miközben a lány mellkasomon piheg, s a valóság kellemetlenkedő szomszédként kocogtatja hűvösével a vállaimat mindeközben. - Zavarna ha rágyújtanék odakint? - Töröm meg a csendet halk, mély tónusommal, kissé meg is köszörülve torkomat, ahogy az erkély felé bökök állammal.
Én… én nem tudom, hogy mire számítottam, de arra biztosan nem, hogy ennyire intenzív érzéseket vált ki belőlem Zack. Egyszerűen tökéletesnek éreztem mindent, amit csinált, figyelt rám, kedves volt és én pedig a fellegekben jártam, teljesen új oldalamat ismerve meg. Sejtelmem sem volt, hogy ennyire jó lesz, felülmúlta minden képzelgésemet, amit róla szőttem az elmúlt hetek alatt. Határozottan megérte ezért várni, még akkor is, ha egyre türelmetlenebbnek tűntem. Álmoskásan a mellkasára hajtottam a fejem, még az elmúlt percek utóhatása alatt voltam. Lustán köré fontam a karomat és apró mintákat rajzoltam a bőrére az ujjaimmal. Nem akartam megtörni a csendet, így hagytam, hadd fussanak át a gondolatok az agyamon, foszlányokat ragadva meg az elmúlt órákból. Örültem, hogy jelenlegi helyzetünkben nem látta az arcom, pirospozsgásan gondoltam vissza az érintéseire és a csókjaira. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt az estét nem igazán fogom elfelejteni, nem mintha akartam volna. Hálásan fogadtam azt is, ahogyan a hajammal játszott, abban a pillanatban még inkább szeretve éreztem magam, mint eddig bármikor rövidke életem során. Bár ez valahol rettenetesen szomorú volt, nem törődtem ezzel az érzéssel. Szavaira megráztam a fejem, majd kissé rekedten válaszoltam is neki. Az elmúlt pár órában több hang hagyta el a torkom, mint ahogyan terveztem, de nem tehetek róla, jól éreztem magam. Dios mío, remélem holnap nem fogad olyan üzenet az ajtómra ragasztva, hogy túl hangos programot választottam az estére. -Nem, menj csak nyugodtan -egy apró puszit adtam a mellkasára, mielőtt elemeltem onnan a fejem. Pedig nagyon kényelmesen feküdtem, de ha menni akart, azt is meg tudtam érteni. Lehet, hogy egy kis magányra vágyott. -Csak vegyél fel valamit előtte kérlek -kuncogva magamra húztam a teljesen összegyűrődött takarómat, így, hogy felkelt mellőlem, kissé hűvösnek tűnt a szobám hőmérséklete. Talán neki fel sem tűntek ilyen apróságok, hogy nélküle fázok és az sem, hogy önző módon magamnak akartam kisajátítani a meztelen teste látványát. Az ágyamon fekve figyeltem, ahogy kilép az ajtón Zack és még mindig azon törtem a fejem, hogy mivel érdemeltem ki őt. Fel sem tudtam fogni, hogy miért éppen én kellhetek neki. Szerencsésnek éreztem magam és nyugodtnak. Hosszú idő után végre el tudtam annyira engedni magam, hogy ne gondolkozzak feleslegesen a negatív dolgokon és ezért iszonyatosan hálás voltam neki. Csendesen a hajamba túrtam, bár úgy sejtettem, hogy így sem igazán segítek a kócosságomon. Hupszi. -Köszönöm -suttogtam bele a levegőbe. Én magam sem tudtam, hogy kinek szánom ezt a szót, így hagytam elillanni a sötétben.
- Csatlakozol? - Firtatom, ahogy érkezik a lány válasza, kellemesen borzongva bele ajkainak forró érintésébe, mit nyirkosan hűvös mellkasomra hint. Csupán válaszát követően mozdulok, nem igazán zavartatva magamat, csupán a cigit és az öngyújtót vadásznám ki a nadrág zsebéből valahonnét az ágy mellől, ha nem "szólna rám" Dora az alulöltözöttségemet illetően. - Nah... Hát megtagadod a szomszéd öreglányoktól, hogy legyen egy kellemes pillanatuk? Micsoda egy önző némber vagy te... - Cukkolom játékosan, számba tolva a cigaretta szálat, csak amíg magamra kanyarítom a fekete boxert. Legyen meg az ő akarata. Aztán nemes egyszerűséggel másztam vissza félig-meddig mellé, szertelen lelkesedéssel rabolva rá ajkaira egy játékos csók erejéig, mielőtt tényleg kiléptem volna a teraszra. A kinti hűvösből nehéz volt belőnöm, mennyire járhatunk időben, de kétségtelenül hajnalodott már. Hajamba túrok, lassan fújva ki a levegőt, mielőtt ismételten számba venném a koporsószeget, hogy rácsújtsak. A füst kellemes aromája nyugtatóan árad szét bennem, majd kifújva köröttem, ahogy a korlátnak támaszkodva pár pillanat erejéig tényleg csak kiélvezem a jelent. - A füst ízét, az ébredő város lenti némaságát és a hideg, krisztálytiszta levegőt, mi keveredik a benti, fülledt aromákkal, s Dora szívének eltéveszthetetlen ritmusával a füst ellen félig behúzott ajtó nyílásán át. A halk, alig kivehető "köszönöm"-öt minden bizonnyal nem nekem szánja, így pusztán mélyebbet szívok a cigiből, épp csak elsandítva befelé, alig kivehetően. Egyetlen szó és mégis annyi mindent jelenthet... és legalább ugyanennyi dolgot vonz maga után bennem. Egy részem azt súgja, most kellene rövidre zárni mindezt, legyek én a tapló egyéjszakás inkább, semmint később nagyobb kárt okozzak. Nem idegen tőlem, nem véletlen nem kezdtem évek óta senkivel érzelmi alapokról indulva, erre tessék... A másik felem meg, nyilván, addig ütné a vasat, míg lehet. Annyi mindent adhatnék még elvégre, nem igaz? Ez csak a kezdete valami közösnek, valami jónak, még úgy is, ha mindazt nem adhatom meg számára valójában, mire vélhetően igazán vágyik. Különben is, alig pár órája vallott szerelmet, én meg most másztam ki a karjai közül, hát normális vagyok én, baszomalássan?! - Nem, minden bizonnyal. Halk kacajom töri meg a hajnal és a szoba csendjét is minden bizonnyal, hacsak a lány nem jött ki utánam időközben. Ha kijött, átkaroltam. Ha nem... elnyomva a cigit én vettem befelé az irányt, mint aki tudja, mit is művel épp, holott egyszerűen fogalmam sem volt róla - csak hagytam, hogy sodródjak a jelennel, a jövő miatt ráérve aggódni később is.
Vigyorogva kinyújtottam rá a nyelvem, ahogyan megállapította, hogy önző vagyok, sajnos vagy sem, igaza volt. Nem csak a nyilvánvaló okok miatt is, de nem szerettem volna mentőt sem hívni egyik öregasszonynak sem, ha szívrohamot kapna. Esetleg. Véletlen. Mint ahogyan én is majdnem azt kaptam az előbb. Vidáman viszonoztam a csókját és visszadőltem a párnáim közé. Levakarhatatlan volt a vigyor az arcomról. Én nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen mosolygós és boldog legyek, így még emésztenem kellett egy kicsit az érzést. Magam köré csavartam a takarómat elsuttogtam egy köszönömöt. Neki, valakinek odafent, magamnak, a jótündéreknek, annak, aki meghallotta. Nevetése hallatán kimásztam az ágyamból és halkan az ajtóhoz lépkedtem, szorosan fogva magam körül a fehér anyagot. Nem akartam visszavenni a saját ruháimat, jól mutattak azon elszórva a padlón. Kinyitottam az ajtót és mezítláb odaléptem álmaim férfijához, majd csendesen ráhajtottam a fejem a mellkasára. Ilyen nyugalommal szemléltem az alvó várost, hallgatva Zack szívverését. Mielőtt elnyomta volna a cigijét, lábujjhegyre álltam és egy gyors slukkot loptam belőle. Kifújva a füstöt visszabújtam hozzá és próbáltam visszafogni a kuncogásom. -Köszi és puszi érte, erre szükségem volt -pislogtam ártatlanul. Sokáig nem bírtam és az ajkamba harapva nevetni kezdtem, hogy némileg tompítsam a derültségem hangjait a néma éjszakában. Miután kinevettem magam, hagytam egy puszit a karján és újra elcsendesedtem. Nem éreztem úgy, hogy szükség lenne szavakra. Elmerültem a gondolataimban, miközben igazítottam egyet a takarómon, hogy ő is beférjen alá. Hűvös volt a hajnal és érdekesnek találtam, hogy nem fázik egy szál boxerben, így a jobb karommal átöleltem a derekát, némi meleget biztosítva ezzel neki és azt, hogy a bőröm is hozzáért, ha nem húzódott el. Talán furcsának kellett volna lennie, de mégsem találtam annak, ahogyan így álltunk az erkélyen. Órák óta a legnagyobb távolság köztünk akkor volt, amikor kijött a levegőre az előbb. Visszagondoltam a napunkra, kezdve azzal, ahogy megláttam őt a pultban, a platón lopott csókokra, ahogyan a keze a derekamra simult tánc közben, a vallomásomra és az ágyban lejátszódó jelenetünkre. Tartalmas volt a nap, minden túlzás nélkül. De, ami a legfurcsább volt, hogy annyira természetesnek éreztem ezt a pillanatot. Ha valaki pár hónappal ezelőtt ilyenekkel kábított volna, hogy Alaszka végtelen tájain fogok a lakásom teraszán álldogálni azzal, aki megdobogtatta a szívem, akkor biztos kiabálni kezdek vele, hogy ne beszéljen hülyeségeket. Az élet teljesen kiszámíthatatlan és ez tette oly különlegessé. -Nagyjából egy óra múlva felkel a nap -suttogtam felnézve, Zack kék pillantását keresve. -Ha gondolod, megvárhatjuk, csinálhatunk hozzá valami meleg italt. Kissé álmosnak éreztem magam a mozgalmas éjszaka után, de semmi komoly, amit egy erősebb kávé ne pofozott volna helyre. Attól féltem, hogyha becsukom a szemem, akkor megtörik a varázs és felébredek ebből a szép álomból. Egy percet sem akartam elvesztegetni. Úgy fordultam, hogy a teste eltakarjon engem és még mindig a takarómat fogva a kezemben átkaroltam a nyakát, hogy lehúzzam egy csókra az én szintemre. Ki tudja hányadikra, de még mindig úgy örültem neki, mintha az első lenne.
A röpketeg, önmagamat kinevető kacajomat elnyeli a korai óra csendje, mellette szinte lehetetlenség volna nem kiszúrni a közeledő léptek neszezését, a surranó anyagét, mit maga köré tekerve kicsit húz a földön mégis. A nyíló ajtó felé fordulok, s ösztönös könnyedséggel vonom ölelésembe a teraszra kilépőt, szótlanul szívva újabb slukkot a cigiből. A szívverése heves, mégis nyugodtnak tetsző, mint a virágszirmokon egyensúlyozó pillangók szárnyának rebbenése. Nem rossz hasonlat ez, pont ilyen törékenynek érzem az egész... valamit, ami kialakulni látszik kettősünk között. Én nem vagyok önző (háh), hagyom, hogy meglopjon, mielőtt elnyomnám a cigarettát. - A nikotinra vagy a szexre? - Szusszantam nevetősen a megjegyzésére, aranyosnak találtam valahol a gyermeteg könnyedségét, amivel kimondta ma már másodszor, hogy köszöni. Nem gondoltam bele eme pillanatban, mennyi minden húzódhat meg a viselkedése mögött. Mennyi bizonytalanság és kétely, régi rossz tapasztalat esetleg. A beálló csend közepette hagyom, hogy átkaroljon, a takaróval burkolva be némileg, ha csak derékig is, ezzel együtt tulajdon bűvkörébe vonva ismét némileg, ahogy mezítelen testünk ismételten összeér, s illata, benne a közelmúlt eseményeinek derengő foszlányaival megcsap az elenyésző közelségben. - Még mindig nem teljesen értem, hogy egy ilyen mediterrán, szemmel láthatóan is napimádó csaj miért pont a legfagyosabb államot választotta, de kövezz meg érte, annyira nem bánom. - Szélesedik a vigyor a képemen, ahogy letekintek rá közelségünkben, amennyire az engedi. - Nem hiányzik a napsütés melege? A családod? - Firtatom csendesen, őrizve a nyugodt idillt kétszemélyes kis buborékunkban. Ahogy mozdul, úgy válik kérdővé a tekintetem, s jólnevelt módjára még át is veszem tőle a takaró megtartásának szerepkörét, mikor szemközt fordulva nyakamba akaszkodik. Az egy dolog, hogy rajtam nem fog az alaszkai hideg, de Bruno kétlem, hogy elfogadná kifogásként, hogy mi miatt is fázott meg a kedvenc gyakornoka. - Adok én neked mindjárt olyat, ami átmelegít... - Súgtam a csókunkba kiszélesedő vigyorral, szorosabban fogva a takarót a lány körül, úgy vonva magamhoz. Javíthatatlan vagyok, de őszintén nem érdekel. Lustán követelő csókom közepette fel se tűnik, hogy miközben hevesebb mozdulattal fordítok kettősünkön, hogy a lány háta az erkély üvegén támaszkodhasson meg, leverek egy földön levő virágcserepet. Az hangos csattanással landol valamelyik alsó lakó erkélyén, én pedig a felismeréstől előbb megtorpanok, majd fojtott kuncogás közepette hajolok el épp csak a lánytól, sietősen emelve el kissé Dorát a talajtól és "tuszkolom" befelé a lakásba. - Bocs, majd szerzek másikat. - Szúrom oda nevetősen, bízva benne, hogy nem sikerült a lenti szomszédnak maradandó kárt okozni. Kár lenne, ha ilyesmi miatt állnának bele szegény lányba.
-Mindkettőre, azt hiszem -feleltem pillanatnyi elgondolkodást követően. Örültem neki, hogy ő is legalább olyan jól szórakozik, mint én a kora hajnali időpont ellenére is. Nem akartam többet képzelni a helyzetünkben, mint amennyi benne volt: két ember szeretkezés után összebújik az erkélyen, teljesen normális. Az éjszaka hűvöse beférkőzött a takaróm alá, ahogyan átöleltem Zack derekát, de cseppet sem bántam. Kompenzálta a bőrének lágy érintése a maga csendes bájával. Boldog voltam, úgy igazán, mint ahogyan a romantikus regényekben a főhős. -Szóval nem bánod, hogy itt vagyok? Milyen kedves tőled -felemeltem a szemöldököm, de a hangom játékos tónusa elárulhatta, hogy nem gondolom komolyan. -Tetszett az a jelmondat, hogy „Északra a jövő felé”, meg szeretem a nefelejcset. De… igazából csak szerettem volna havat látni és ez az állam megfelelőnek tűnt arra, hogy beváltsam ezt a tervem -nem volt okom rá, hogy ne fedjem fel az igazságot neki, akármilyen nevetségesnek is hangzott az indokom. Szorosabban bújtam Zack-hez, volt valami végtelenül megnyugtató abban, ahogyan ilyen elenyésző közelségben álltunk és a csendes várost szemléltük. -Dehogynem, hogyne hiányozna az, ahogyan a nap simogatja az arcom? Szívesen lemennék én a tengerpartra süttetni a hasam, de valószínűleg én lennék az új helyi látványosság. Ha így történne, vállalhatnád a jegyszedő szerepét. A fizetséged meg én lennék -suttogtam szelíden. Több szót nem akartam pazarolni a természeti jelenségekre, ezért felé fordultam, majd a nyakát átkarolván az ujjaim ismét utat találtak maguknak a szőke tincsekben így, hogy a takaró felelőssége már nem rajtam nyugodott. Szavaira még én is elvigyorodtam és észleltem, hogy a pillangóim újult erőre kapnak. Hirtelen már nem is éreztem olyan álmosnak magam, ahogyan az ajkaink újfajta, összeszokott táncba kezdtek. A cserép hangos leérkezése zökkentett ki a pillanatból, mire egy ösztönös „baszki” csusszant ki az ajkaimon. Ennek nem fognak túlzottan örülni, de jelen pillanatban kicsit se tudott érdekelni. Találtam magamnak jobb elfoglaltságot is, mint az esetleges balhén való aggódás. Továbbra is ölelve őt hagytam, hogy visszacipeljen a hálószobába, nem tudtam és nem is akartam ellenkezni. Kizárólag arra fókuszáltam, hogy minden különös erőlködés nélkül emel fel és ez hihetetlen vonzóvá tette a férfit a szememben. Kedvem lett volna megismételni vele ugyanazt vagy még többet is, mint amit az előbb az ágyamon műveltünk. -Hirtelen milyen déja vú érzésem lett -megszokásból a hajamba túrtam és úgy kerestem a kék szempár pillantását. -Szóval, most el kell játszanom, hogy nagyon fázok? És te leszel a szőke herceg, aki megment? -haraptam az ajkamba, nem tudva, hogy pontosan mit is forgat a fejében. Végigsimítottam a karján, majd összekulcsoltam az ujjainkat, annyira jól illett a tenyere az enyémbe. Lassan hátrébb lépkedtem, amíg a vádlim az ágynak nem ütközött és húztam Zack-et is magammal. Én készen álltam, ha ő is, úgy nagyjából bármire.
Jó válasz. - Mondhatnám, de elég erőteljesen viszem bele ma (tegnap?) a csajt a rosszba bátorítás nélkül is, úgy érzem. Jóleső hát kicsit a teraszon összebújni és bár tudom jól, a női lélek szereti túlgondolni azt, hogy vajon ilyenkor mi járhat a fejünkben, ez esetben csalódást kell okozzak: semmi. Egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot, a jelent, azt a törékeny érzést, hogy valamivel egy kicsit egészebbnek érzem magam az itt és mostban, a lány karjainak ölelésében, mint eddig bármikor az évben, bármennyire is kellemetlen ezt belátni. - Ugye? Én egy kedves ember vagyok. - Többek között. Meg is ül egy cinkos mosoly képemen, kismacskás elégedettséggel, ahogy tekintetem találkozik Doráéval a mondandóm közepette. Válaszára a hó kapcsán fel kell nevessek, nem rajta, sokkal inkább az ennek kapcsán szárba szökő gondolaton, melyet meg is osztok vele: - Abból itt akad annyi, meg is utálod még jövő februárig, abban biztos lehetsz...! - Ingattam meg a fejemet kissé. Én jobban csíptem a mérsékelt égövben tavasziasnak titulálst időjárást, mi errefelé ilyentájt uralkodott és ennek rengeteg oka volt. - Jegyszedő? Viccelsz? Előbb ugranék be veled a jeges tengerbe, minthogy nyerészkedjek rajtad. Pedig nem is vagyok skandináv származású. - Szélesedik képemen a vigyor, majdan mosollyá szelídül képemen, ahogy apró csókot nyomok homlokára szórakozott könnyedséggel. Ezt követi az övé, a többi pedig már mondhatni, történelem - de legalábbis ok és okozat egymást kergető, végtelen játéka, melynek eredményeképp ismételten az ágynál kötünk ki, egymásba gabalyodva. És talán még a napfelkeltéről sem maradunk le, mielőtt eljönne az elköszönés kegyetlen pillanata. Nem búcsúzom hosszasan, mikor az ajtóban állva tekint rám a barna őzike szempár, az is valahogy úgy hangzik: Mikor látlak legközelebb?
Kezdőlap
// 
