Átfutott egy féloldalas vigyor képemen a kívánóssága hallatán, de nem kommentáltam különösebben, csupán eregettem némi füstöt magamból, elemelve számtól a cigit. - Sosem kívánnám neki, neked meg aztán pláne, hogy olyan legyen, mint én. - Szélesedett meg a görbület fejemen, ahogy apám felé sandítottam vállamat érő lapogatása nyomán. Tisztában vagyok önnön természetem erősségeivel és gyengeségeivel egyaránt, a határaimmal, még ha rendre feszegetem is őket előszeretettel. Bőven elég ilyenből egy a famíliába - meglehet, öcsém is inkább ezért boldogul máshol, falkában nyomulva... kő kövön nem maradna errefelé, ha egy térben léteznénk, az tuti. Azt, hogy megbízok benne a kölyök kapcsán, nem forszíroztam a kelleténél tovább. A farkasomban megülő kellemetlen, elégedetlen érzést az egész helyzet kapcsán úgyis magamnak kell helyre tennem az Életrevalóval. Egy halk morranás azért még elhagyja komolytalan rosszallásként a megjegyzése nyomán, mely szerint Pascal "rendben lesz", a torkomat felé, mielőtt elnyomnám a csikket egy arra alkalmas felületen. Nagyapa kibaszott boldog lesz, de ennyi elégtétel igazán jár. Csendesen hangzik el a komolyan érdeklődő kérdésem felé mindezt követően, válaszát őszinte figyelemmel fogadom, elhúzva számat a lánya felemlegetésére. Az mindenhogyan egy elbaszott helyzet volt, már csak abból ítélve meg, amennyit én ismerek belőle is, de inkább nem kezdem el magyarázni ezt. Hisz úgyis tudja, s ha nem is zárta le teljesen magában, az ő múltja. Se nem tisztem, se nem jogom megítélni... ellenben arra sem tehetek ígéretet, hogy nem követem el a magam hibáit idővel. Amit megfogadhatok, mindössze annyi: igyekszem nem csak ezekből, de az övéiből is tanulni, hogy elkerülhessem a hasonlót. Elégedetlenül felcsapó energiáimat szavakba is öltöm, igazságérzetem felzubog, majdan nemhogy elcsendesedik, el is némul teljesen Örökítőm szavai nyomán. Ami azt illeti ebbe így, ekképpen sosem gondoltam bele, lévén az első utóddal sosem jutottunk el eddig a "gödörig", Pascal pedig mintapéldánya volt a jó tanuló - jó sportoló - jó kisfarkas lexikonbéli fogalmának ezidáig. Fanyar, de jóleső felismeréstől terhes, mosolyba fulladó fintor fut át ábrázatomon a "maga módján" kifejezés hallatán, de kétségtelenül belátóbban álltam már a helyzethez, mint percekkel korábban. - Köszönöm. Ezt is. - Tekintek fel rá, majdan önkéntelen gesztusként nyújtom jobbomat felé, mit alkaromra fogva rá elfogad és ránt magához, lapocka-veregetős ölelésre, melynek végén azért megnyerem a feladatot, hogy tudassam Anatole-lal, nem lesz szükség újrafestetnie a pincét, sőt, a takarítást is megspóroltuk neki. Nem mintha ne velünk csináltatná meg mindkettőt a vénember...
[Iditarod idején - Dora albérlete / előzmény itt ]
Mindenki ismeri a mondást, hogy az úriember valójában csak türelemmel megáldott farkas. - Nos én, sem türelemmel nem voltam az esetek többségében megáldva, sem úriembernek nem tartottam különösebben magamat. Főleg nem olyan helyzetekben, amikor az ember hátán cipelt édes "teher" még kísérti is a sorsát rendre, nem hallgatva az első - és egyetlen - figyelmeztető szóra. Ujjai a hajamba túrnak, állkapcsom megfeszül kissé, ahogy pillantásommal követem a mozdulatot, mivel a táskába túr. Nyúlnék a kulcsért, de hagyom végül, hagy előzzön meg - a látvány kárpótol a vereségért. A kulcs a zárba kerül, tenyereim pedig Dora derekára, finoman gyűrve meg a finom, fekete anyagot, mit visel, ahogy mögé lépek pofátlan könnyedséggel. Minth mondtam, ezt a játékot ketten játsszák... Hasfalam a hátának simul, nyakába csókolok, mikor kattan megadóan a zár és belöki az ajtót. Sietős a lépte befelé, halk, fojtott nevetést csal elő belőlem, de hagyom, hogy "meneküljön" a liftig. Mélyebb sóhajjal követem, tekintetem ösztönösen felmérve a folyosót szalad körbe a térben, lopva, miközben a liftajtó másik felénél támaszkodva meg pillantok le Dorára. - Kerüli a tekintetemet. Hát ez édes, miképp a vággyal telített bizonytalansága is, melynek íze szájpadlásomra tapad. - Nem akartam megölni a hangulatot, ne haragudj. - Ciccentem nevetősen, vállat vonva. Felejtsük is el. A lift zörgése késztet arra, hogy ellökjem magam a félfájától, s a kinyíló ajtóban előre engedtem a kishölgyet, hogy annak kétkedésre okot adó kijelentése közepette lépjek be utána a szűk kis fülkébe. - Mitől parázol, Dora? Hogy túl sok leszel vagy hogy túl kevés? - Túl őszinte kérdés lenne? Hát bocs. Megelőznék néhány hisztit, ha lehet. - Esetleg a lift közege ilyen zavarba ejtő? - Hajoltam közelebb hozzá szemtelenül, személyes terébe törleszkedve a játékos, csendes húzás közepette, mi kitöltötte kellemesen mély tónussal a teret felőlem.
Igazán szerettem volna már otthon lenni és… szóval otthon lenni a lakásomban, minden egyéb magyarázatot mellőzve, a tetteink úgyis beszédesebbek voltak, mint a szavak. Ennek ellenére nehezemre esett leugrani a hátáról, szimplán csak azért, mert tudtam, hogy így nem ér hozzám és ez szinte fizikai fájdalommal járt. Persze nem is én lennék, ha sikerült volna elegánsan előkapni a kulcsom és gond nélkül kinyitni vele az ajtót, de ha már így alakult, hát, megpróbáltam kihasználni a dolgot és tovább táncolni azon a vékony határvonalon, amit magunk közé húztunk az este folyamán. Felegyenesedve a zárba helyeztem a kulcsom, amikor megéreztem magamon a kezeit, ami nem ért annyira meglepetésként. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak én nem bírok magammal, bár ő jobban titkolta a valós emócióit. Nagyon erősen az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel a nyakamba érkező csóktól és attól, ahogyan nekem simult. Ösztönös lett volna a reakció, de igyekeztem tartani magam, mielőtt valamelyik földszinten lakó bájos öregasszony kinéz, hogy mi folyik itt, én pedig nem szerettem volna közönséget. Megtartottam volna magamnak Zack látványát, ha nem gond. Vajon ő is így érezte magát, amikor a hátán üldögéltem és pontosan ugyanezzel szórakoztam, hogy apró csókokat hagytam a nyakán? Vajon ez a bosszúja? És ha igen, ez miért tetszik annyira nekem? Dios mío, az őrületbe kergetett minden egyes apró megmozdulásával. Sietősen a lifthez léptem és türelmetlenül nyomkodtam a gombot, hogy érjen le hamarabb, hiába tudtam, hogy ez nem segít, de inkább ezt csináltam, minthogy a szemébe nézzek és eláruljam az érzéseimet, hiába éreztem magamon a tekintetét. -Ugyan, rosszabbat is hallottam már életem során, nem ez fog kizökkenteni -legyintettem. Sőt, én is mondtam már rosszabbat, amikor valaki nem fogta fel, hogy nem érdekel, csak a kávém és a könyvem, nincsen semmi kedvem interakcióba lépni vele. Mindegy, rég volt, nagyon távolinak tűnt az egész egyetem. Zavartan megigazítottam a ruha alját, amit az előbb olyan lelkesen felgyűrt, majd miután végre megérkezett a felvonó, beléptem és felé fordultam, miközben oda sem nézve megnyomtam a harmadik emelet gombját. Hitetlenül felnevettem a kérdésén, majd gondolkodás nélkül rávágtam az első dolgot, ami eszembe jutott. -Maximum attól félek, hogy nem leszek elég jó -csusszant ki az ajkaimon az őszinte válasz. Mert oké, idősebb nálam valamennyivel, valószínűleg tapasztaltabb is, de én mit tudok felmutatni? Hogy jól áll a ruha rajtam is meg a padlón is? Igazán nagy teljesítmény mondhatom. Hát, ha ma már ennyi meglepetést lelőttem neki a mai este folyamán, itt az ideje, hogy egy újabbal is megküzdjön. Nagyfiú, csak megoldja. -Az a helyzet… -piszkáltam a pólója alját, óvatosan és apránként feljebb húzva, hogy belátást nyerjek alá, a hasizmaira. -Szóval, hogy nincs túl sok kompetenciám a dologban. Mármint, ha belegondolsz, ez egyfelől jó, legalább tudom, hogy nincs semmi olyan bajom, másrész meg azért van bennem egy egészséges félsz ezek után. Mert érted, ezek szerintem fontos dolgok, vagyis oké, mindig ott van az óvszer jobb esetben, de szerintem jobb az ilyeneket előre tisztázni -ha hagyta, akkor lassan végigsimítottam az izomzata azon a részen, amit kiszabadítottam a pólóból. Megadóan a lift oldalának döntöttem a hátam és felnéztem az arcába, hátha le tudok olvasni valamit róla azon kívül, hogy valószínűleg ő is bolondnak tart egy-egy ilyen monológom után.
Nevezheti bosszúnak, vagy az előbb általam felemlegetett kölcsönösségnek, melynek nagy rajongója vagyok a szituációt tekintve, a lényegen nem változtat. Épp csak a lifthez érve fogom vissza némileg magamat, tiszteletben tartva - lol - zavarát a lánynak. Mindez pedig tart addig, míg a liftbe lépve ki nem bukik belőlem a kendőzetlenül őszinte kérdés. Válasza nyomán hasonlóan őszinte a mosoly is, mi képemre kerül szelíden, ahogy megingatom fejemet. - Az nem fordulhat elő. Tudod miért? Mert ez nem egy kibaszott verseny. - Szélesedik vigyorrá képemen a görbület, ahogy közelebb hajolva hozzá nyakára hintek egy újabb csókot, megerősítő biztosítéknak szánva szavaim mellé. Hasfalam aprót bucskázik a hirtelen kiszökő, nevetős levegővételtől, mikor megérzem hűvös ujjainak érintését bőrömön. Nem tudom direkt csinálja-e vagy ösztönös, de jól teszi, ha az a célja, hogy a figyelmem fókusza kizárólag rá szűküljön le, méghozzá olyannyira, hogy az akár figyelmeztetőnek is beillő "az a helyzet, hogy" kezdetű mondatot se vegye fel az agyam. Jobban leköt, hogy vállainál támaszkodva meg a lift falán, magasságunkból adódóan fölébe magasodva némileg, újabb apró csókkal állítsam fel nyakán, tarkóján a pihéket. Eme elenyésző közelségünknek és tenyere útjának "hála" érzékelheti, hogy valahol a mondandó felénél el is jut hozzám a szavainak jelentése, s lassú sóhaj közepette fújom ki a bennrekedt levegőt. Azt feltételezhetné az ember, még tízig is elszámolok magamban, mielőtt szólok, holott valójában csupán mérlegelem a helyzetet: akarom, hogy mindez a jelen Zack problémája legyen? - Nyilván nem. Kurvaélet. Ahogy a lány elhajol némileg, már-már megadó gesztusként dőlve a lift falának, úgy tekintetem élénken csillogó kékje találkozik az övével. A pillantás egyszerre volt vágyakozóan éhes és mégis valahol több, mint eddig bármikor, ha rá tekintettem. Megnyugtató? Védelmező? Nehéz lenne jelen helyzetben megmondani, úgy, hogy az ember lánya nem lát bele, mi is játszódik le (a nyilvánvalón túl) bennem, s még ebben a helyzetben is képes voltam a "lényeget" kiszűrni a mondandóból valahol a második emelet környékén járva. - Csak, hogy jól értsem... attól tartasz, hogy esetleg összeszedsz valamit tőlem? - Hízelgő, tényleg. Orvosok...! Még kicsit fel is szalad hitetlenkedőn a szemöldököm.
Akaratlanul is kissé oldalra döntöttem a fejem, hogy jobban odaférjen a nyakamhoz. Azért azt reméltem, hogy nem hagy nyomot az, merre is jártak az ajkai, mert semmi kedvem nem volt holnap garbót felvenni és megválaszolni egy rakat kérdést, hogy ki az, akivel az estémet töltöttem. Senkire nem tartozott, tényleg meg akartam magamnak tartani Zackie-t, ameddig csak lehetséges. Az én fekete motoros lovagom. -Semmiképpen sem tartom igazságosnak, hogy póló nélkül jobban nézel ki, mint benne -haraptam az ajkamba, ahogy végigpillantottam a kockáin, amiket sikerült kiszabadítanom a mozdulataimmal. Már megérte, éreztem, hogy elfogy a térdeimből az erő, ahogyan mustráltam őt a szemeimmel. Mégis mivel érdemeltem ki egy ilyen csodát magam előtt? Nem tudom, nem is érdekelt túlzottan, csak arra koncentráltam, hogy a gyenge térdeim megtartsanak, miközben folytattam a megkezdett tevékenységem, véletlen sem csúsztatva le az ujjaimat a farmernadrágja vonalán túl. Csak akkor hagytam abba egy pár pillanatra, amikor a lift oldalának döntöttem a hátam. -Mi? -ráztam meg a fejem, hátha kitisztul annyira, hogy értelmesen tudjak válaszolni a helyzethez képest. Nehezen ment a logikus gondolkodás, miközben próbáltam kipuhatolni a gyengepontjait az ujjaimmal, ha már ő ennyire eltalálta az egyiket a nyakamon. -Egyáltalán nem ez volt a lényeg, de most miért fordítod ellenem, hogy nem tudok normálisan beszélni, miközben…? -nem mondtam ki a nyilvánvalót. Hogy mennyire eltereli a gondolataim a csókjaival, hogy mennyire tetszik a reakció, amit én váltok ki belőle, hogy mennyire szeretném őt, lehetőleg most azonnal. Fogalmam sem volt, hogy ilyen intenzív érzésekre is képes vagyok, de nem volt ellenemre megismerni ezt az oldalamat sem. -Dios mío Zack, én csak azt akartam mondani, hogy nem emlékszem az elsőre, mert részeg voltam, úgyhogy ez ilyen második első alkalom -pirultam el és elrejtettem a fejem a mellkasában, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Úgy voltam vele, hogy nem árt, ha tudja ezt, hiába nem verseny a dolog, nem szerettem volna csalódást okozni neki, akármennyire is furának hangzott ez a gondolat. Csak legyen tisztában vele, a többi meg jön úgy, ahogy sikerül. Mélyen beszívtam a pólójából áradó illatot és eltökélt szándékom volt, hogy kerülöm a kékje pillantását, ameddig csak lehet. De persze abban a pillanatban megérkezett a lift a harmadikra, én meg rájöttem, hogy nem ártana kiszállni, hacsak nem nyomjuk el a gombokat annyira, hogy megálljon. Vonzónak tűnt egy pillanatra az ötlet, viszont ennél még a konyhapultot is kényelmesebbnek gondoltam, úgyhogy nagy nehezen elszakadtam tőle és mielőtt kinyílt volna a felvonó ajtaja az állánál fogva gyengéden magamhoz húztam Zack arcát és egy apró csókot hintettem el a puha ajkain. Lassan hátat fordítottam neki és a csípőmet ringatva lépkedtem a fekete ajtóhoz, amin a teljes nevem szerepelt. Borzasztóan szerettem volna már a túloldalán lenni. Talán, de csak talán túlságosan is izgatott voltam, ezért csak másodjára találtam bele a kulcslyukba, majd belépve a bejáraton szimplán lerúgtam a magassarkúm valahova a sarokba, mondván, majd holnap összeszedem. Még villanyt sem kapcsoltam, megelégedtem azzal a fénnyel, ami az ablakon szűrődött be egy utcalámpából. Várakozóan pillantottam fel Zack-re a saját kabátjában és a fekete minimben, viszont immáron sokkal alacsonyabbról. Vajon mihez kezd a helyzettel? Léptem egyet felé és ismét a pólója aljához nyúltam, határozottan azzal a szándékkal, hogy most már ténylegesen leveszem róla, ha már eddig szórakoztattam magam és remélhetőleg őt is.
- Fogadni mernék, ez nem csak rólam mondható el köreinkben... - Szusszantam, s közelebb hajolva hozzá, míg az ő tenyere a póló alatt indult felfedező útra, én magam ismételten nyakát vettem célpontul. Meglehet, a mozdulatsort tovább vittem volna ajkaira is, ha nem érkezne a lány magyarázkodása a következőkben, mi kisebb zuhanyként késztet pillanatnyi megálljra. Szépen lassan csorognak el tudatomig szavai, inkább vissza is kérdezek, hogy biztosan a lényeget szűrjem le, elvégre a nőknél minden elhangzó információ olyan, mint jogászokkal egyezkedni: később még felhasználhatják ellened. Akkor meg már jobb biztosra menni, - vagy valami olyasmi. Felháborodása féloldalas vigyort csal a képemre, tenyeremet épp csak elemelem a válla mellől, jelzés értékkel, hogy "jól van, értettem!", mielőtt vissza ejteném ugyanoda. A következőkre meglehet, kissé oldalt is billen fejem értetlenül, ám mindezt nem láthatja, tekintettel arra, hogy képét mellkasomba fúrja. Ösztönös a mozdulat, mivel átölelem birtokló védelmezéssel. Apró, csibészes grimasz suhan át egyúttal egy hangosabb szusszanással karöltve képemen. Ó, hogy az a...! Kell ez nekem? Hogy a viharba ne! Meg fogom bánni? Az könnyedén lehet, de nem azért, amit a csaj előre dimenzionál itt. Érdekel mindez jelenleg? Rohadtul nem. - Második első, hm. Még a végén lehet lámpalázas leszek! - Ciccenek szórakozottan, épp csak annyira kibontakozva ölelésünkből, hogy lepillanthassak rá, tekintetem találkozzon az övével. Ám ő kerüli az enyémet, hát megadó kis sóhaj szakad fel mellkasomról, ahogy csendesen jegyzem meg: - ... Hazudtam, nyugi. - Ezzel együtt pedig viszonzom futó csókját, hogy kilépve a lifből nemes egyszerűséggel hátsójára suhintsak finom jelzés értékkel. Máskülönben halálosan jó gyerek vagyok, míg a közterületen, aka folyón tartózkodunk, de tényleg! De csupán csak addig. Követve Dora példáját, a cipőimet csak lerúgtam valahol a - feltételezem - előszobában, miközben tekintetem nem eresztette a lány sziluettjét a félhomályban. Közelebb lépve hozzá tenyereim oldalára simítva találtak otthőonos helyet maguknak, csípőire csúszva le, hogy mikor megérezve a finom húzást a póló kapcsán, engedjek csak közelségünkből, segítve a mozdulatsort, minek nyomán a fehér, kissé amúgy is szétizzadt póló a földön kössön ki. - Cserébe ezt visszakérem... - Súgtam halkan, oly határozottsággal, nem is hatott kérésnek igazán, miközben vállain simítva hátrafelé fejtettem le róla a dzsekit. Válaszát nem vártam meg, bal tenyeremnek ujjai tarkójánál gabalyodnak sötétszín tincsei közé, ahogy közelebb vonva váltok vele mélyebb érzetű csókot, miközben jobb tenyerem pofátlanul markol combjába a finom anyagú fekete kis ruha alá lesve be. Ha veszi a lapot, könnyedén emelem fel, épp csak levegőt véve arcpirító csókunk közepette, mielőtt hátát a legközelebbi falfelületnél támasztva meg folytatom iménti áldásos tevékenységünket.
-A te ajkaidról még a hazugságok is szépen gördülnek le -motyogtam, miután a vállára csaptam játékosan a beszólása után, továbbra sem emelve el a fejem a mellkasáról, kényelmes és biztonságos menedék volt. Azért valahogy sejtettem, hogy van tapasztalata a dolgokban és nem ilyen szituációktól lesz lámpalázas, még akkor is, ha megleptem a kijelentésemmel. Egy-null az ő javára. Miután kiszálltunk a liftből, megindultam a lakásom felé a csípőmet ringatva, hogy addig se maradjon szórakoztatás nélkül. Aprót ugrottam a hátsó felemre érkező kis csapástól, nem tudtam visszafogni a vigyorom. Ha nem lennének útban a füleim, akkor körbevigyorogtam volna szerintem a fejem, amiért ennyire húzza az agyam. Kölcsön kenyér visszajár, vagy hogyan is szól az a mondás. Nem tudtam teljesen tisztán gondolkozni, tele volt a fejem Zack-kel. Nem mintha zavart volna. Az ajtón belépve örömmel vettem tudomásul, hogy követi a példám és ő is elrúgta valahova a cipőjét, egyikünket se túlzottan érdekelte. Elégedett sóhajjal nyugtáztam, hogy végre lekerült róla a póló és szabadon legeltettem a szemem a felsőtestén. Még mindig nehezen fogtam fel, hogy mindez valóságos és sikerült egy ilyen csodás embert az ujjaim köré csavarnom. Szavaira csak nagyot bólintottam, nem találtam a hangom, hagytam, hadd tegye azt, amit csak szeretne, miközben igyekeztem tartani vele a szemkontaktust. Csak akkor hunytam be a szemeimet, amikor közelebb húzott magához és belemosolyogtam a csókunkba, ahogyan a tenyere a combomra csúszott. A lábaim az immáron meztelen dereka köré kulcsoltam és bár élveztem a teste melegét, jól esett az én felhevült bőrömnek a hideg fal érintése. Tetszett ez a kontraszt. Átkaroltam a nyakát és a vállába mélyesztve az ujjaimat próbáltam meg ennél is közelebb húzni magamhoz. Minden egyes négyzetcentiméterét érezni akartam. Egy halk nyögés hagyta el az ajkaimat, miközben úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak a beszélgetéseink és az eddigi tetteink alapján, így csak élveztem a pillanatot, ahogy az ujjaim utat találtak maguknak a selymes szőke tincsekben. Egy pillanatra elszakítottam az ajkam az övétől, hogy a csendbe belesuttoghassam: -A tiéd vagyok. Nem tudtam, hogy honnan és miért jött ez a kijelentés, de nem vessződtem további szavakkal, csak beszívtam a Zack illatú levegőt, ami körülölelt engem, minket. Az ajkaim automatikusan megtalálták az övéit és ismét belefeledkeztem abba a szenvedélyes táncba, amit együtt koreografáltunk. Kicsit sem érdekelt, hogy hány sóhaj vagy hány hangosabb nyögés hagyta el a torkomat, miközben a falnak nyomott. Semmi más nem számított, csak ő. Azt akartam, hogy jól érezze magát. Velem. Mert számomra úgy tűnt, hogy még életemben nem szórakoztam ilyen jól. Lehajtottam a fejem, hogy beválthassam a magamnak tett ígéretem és a nyakába fúrtam az arcom, hogy ismét aprót haraphassak a bőrébe. Minden egyes porcikám azért sikított, hogy együtt legyünk, hogy lehetőleg ne szakítsa meg ezt a kontaktust soha. Hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a bal karommal őt és a hátamhoz emeltem, hogy megkeressem a ruhám cipzárját az ujjaimmal. Türelmetlen voltam és le akartam húzni, hogy hadd hulljon le az is a földre a pólója és a kabátja mellé. -Túl sok rajtam a ruha, nem gondolod? -mosolyodtam el édesen. Legalábbis hozzá képest még mindig több anyag fedte a bőrömet és ez kezdett zavarni.
Kezdőlap
