Minden joga megvolt az aggódáshoz, sőt, valahol mélyen jól is esett, hogy ilyen érzelmeket táplál felém, így egy halvány mosoly volt a jutalma. Csak ez valahol mélyen átszakított bennem valamit és képtelen voltam tovább tartani magam, megindult a szóáradat és bármennyire szívesen befogtam volna, nem ment. Ki akartam mondani, azt akartam, hogy tudja, hogy ne kelljen többé titkolóznom előtte. Eddig sem szándékosan tettem, de egyszerűbb volt elbújni a szavaim mögé, mint felvállalni, hogy mivel járok. Sokévnyi traumával leginkább. Azt akartam, hogy végre tudja és tiszta lappal akartam indítani nála. Felpillantottam, ahogyan hozzám ért, nem számítottam ennyire gyengéd érintésre azután, hogy bevallottam a problémáimat. Azon sem csodálkoztam volna, ha ezek után elszalad előlem és hátra sem pillant. Kellemes meglepetésként ért, hogy még itt van ennek ellenére is. -Ugye tudod, hogy bárhova követnélek? -suttogtam, miközben hagytam, hogy felállítson és megszorítottam a kezét. Mély levegőt véve néztem fel az arcába, szerettem volna átölelni őt, de nem ment, nem éreztem magamban elég erőt. -Szeretlek -mondtam ki nemes egyszerűséggel a tekintetét keresve. Nem vártam viszonzást, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ezt is ki kell mondanom, ha már a legmélyebb titkaimat is elfecsegtem neki. Bár, ez valószínűleg nem volt akkora meglepetés, mint hittem volna. -Világéletemben másodiknak éreztem magam és bármit tettem, csak egyetlen ember elismerését sikerült kivívnom. Mióta ő nincs, azóta magamért teszek mindent, magamnak akarok megfelelni, csak egy kicsit nehezen megy. Nem véletlen mondtam, hogy próbálkozok -vontam meg a vállam. Ennél többet nem tudtam én sem tenni és csak reménykedtem benne, hogy megérti a szavaim jelentőségét. Ha már egyszer végre őszintén ki mertem mondani az érzéseimet és még csak alkohol sem kellett hozzá. Határozottan fejlődőképes vagyok, azt kell mondjam. -Támogatom az ötletet -magamra erőltettem egy széles mosolyt és nem eresztve az ujjait kimentem vele a cicámért. Az egész művelet alatt igyekeztem tartani a vigyorom és hálás köszönetemet fejeztem ki az ott dolgozó személyeknek. Nem csak a szőrmókért, hanem azért is, amiért hagyták, hogy eldőljek a kanapén, majd biztosítottam őket arról, hogy már minden rendben van. Talán csak Zack szúrhatta ki, hogy a mosolyom nem ér a szememig, de hálás voltam neki, amiért nem említette meg. Zaraval a kezemben integettem a gondozók felé, majd beszálltam a kocsiba, hagyva, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Számítottam Zack kérdésére, de még húzni akartam az időt, valami frappáns választ kiötleni, ami egy kicsikét is szebb a valóságnál. Elcsentem a hátsó ülésen felejtett fekete pulcsit, majd gondolkodás nélkül felhúztam magamra. Még mindig nagy volt rám, de kényelmes burkot vont körém, a világ legkellemesebb illatával kiegészítve. Figyeltem, ahogyan a kis szőrgombócom belemászott a felső zsebébe és onnan pislogott nagyokat, mintha őt is érdekelné a válaszom. Rásimítottam a tenyerem a fejecskéjére, majd vettem egy mély levegőt. -17 voltam, amikor Abuela beteg lett, egy évvel később elvitte őt a betegsége. Miatta jelentkeztem az orvosira, csak hát, beszerelmesedtem és a sebészet szakirányon kötöttem ki. Ha már őt nem tudtam megmenteni, segíteni akartam másokon, szebbé tenni az emberek életét. Aztán… papa is beteg lett, hasonló tüneteket produkál ő is. Ennél többet nem tudok, nem beszélünk egymással -marni kezdte a szemem sarkát egy könnycsepp, de nem akartam hagyni, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmeim ennél is jobban. -Aztán most hirtelen elájultam, nem tudom nem összekötni ezeket az eseményeket. Igyekszem normálisan enni és mozogni, de ott van bennem a félsz, hogy a következő én leszek. Ennyi. Kimondtam. Többé egyetlen titkom sem maradt előtte, kiöntöttem neki a teljes szívem. Ezentúl rajta áll, hogy mit kezd ezzel, de egy pillanatig sem tudtam volna hibáztatni őt, ha eltűnik az életemből. Nyilván rettenetesen felzaklatott volna, ha így történik, nem akartam, hogy vége legyen a kettőnk között lévő akárminek. Szomorúan néztem a profilját, nem lettem volna képes elengedni őt. -Be tudnál fordulni a következőnél balra, kérlek? -kérdeztem Zacktől, ahogy megláttam a kávézó logóját. Úgy éreztem, hogy egy jegeskávé határozottan segítene most a lelkemen és egyelőre baromira nem volt kedvem hazamenni és egyedül maradni a gondolataimmal.
Elmosolyodtam a kérdése hallatán önkéntelenül is, miközben felsegítve félresöpörtem pár kósza tincset arca elől. - Elég nyilvánvalóvá tetted már a legelső találkozásunkkor is... - Szélesedik meg a képemen a vigyor, utalva itt arra, milyen könnyedén ragadtam el a kocsma félhomályából egy romcsi kis mekizésre. Hanem a következő szó nyomán egy picit megakad tekintetem kékje a másikon. Nem a kimondott vallomás ijeszt meg, hisz látom, érzem, érzékelem felőle nap mint nap, sokkal inkább annak a könnyelműsége, hogy rövid időn belül másodjára kapom meg tőle. - Az egyik felem rászólna, hogy ne tegye ezt magával, míg a másik... - Én is téged. - Jön az önkétenelen válasz, oly őszintén, hogy a következőkre csupán bólintok, jelezve, hogy fogtam a dolgot. Cserkészbecsszó nem fogom cseszegetni, ha már próbálkozik. Helyette, s a saját pillanatnyi gyengeségemről való továbblépésre, bedobom, hogy mi lenne, ha távoznánk. Az a macska nem vár örökké, hiába van kilenc élete.
A csajok - lol - elhelyezkednek, én pedig indítom a kocsit, hogy magunk mögött hagyva a helyet, kényelmesen ráérős tempóban furikázva haladjunk tovább. A kérdés komolyságával szinte betölti az utasteret, míg a választ várom. - Gondolod, hogy te is örökölted? Kivizsgáltattad már? - Orvos, szóval logikusnak tűnik, de amennyire rá tud parázni elképzelt helyzetekre jó előre, azon se lennék meglepődve, ha ezidáig ez elmaradt volna részéről, s nem hanyagságból, pusztán a lehetséges eredményektől való félsz okán. A kérésére ciccenős, rosszalló nevetés hallatszik felőlem, nem a szívderítő fajtából, de ezzel együtt mozdul hezem a kormányon és fordulok a kért irányba. - Megint terelsz. - Jegyzem meg csendes megállapításként. - Nekem ez nem okés, Dora. Nem azt mondom, hogy mindent ossz meg velem, hisz nekem is megvannak a magam dolgai, mégis, amikor nem a jelenlegi dolgokról esik szó, hanem a múltról, felvonsz egy falat, amit esélyem sincs áttörni úgy fest. Komolyan egy ilyen kell hozzá, mint a mai, hogy megossz bármit is magadból? - Költői kérdés. - Lehet, jól reagáltam le, de azért rohadtul megijedtem, basszameg! - Fordítottam a lányról az útra tekintetemet, s meglehet, kicsit talán hirtelenebb a fékezés, amivel lassítok, hogy beálljak egy felszabaduló parkolóhelyre a kávézó előtt. Mondania sem kell, ez az egyik kedvenc helye, így már akkor sejtettem, mit akarhat, mikor befordíttatott az utcába. Faszomért vagyok ennyire figyelmes.
Kellemes emlékképként ragadt meg az agyamban az őszinte ábrázata, ahogyan végre hosszú idő után elmondta Zack, mit is érez irántam valójában. Ennyi bőven elég is lett volna. Viszont mindig van egy „de” szócska, ami elrontja az eseményeket. A mi pillanatunkat is ez rontotta el, bele kellett kérdeznie abba, ami a lelkemet nyomta. De…? fájdalmas szavacska és ránk is kihatással volt. Hiába húztam fel magamra a pulcsiját, még ez sem védett meg attól, hogy válaszolnom kelljen a kérdéseire. Persze, kérdezhetnék, hogy nem ez lenne a normális, hogy megosztunk mindent a partnerünkkel, ha szeretjük egymást? Még igazat is adnék, de az a nagy büdös helyzet, hogy első kapcsolatféleség lévén nem tudtam, hogy mi számít fontosnak és mi nem. Ítéljenek el, gyerünk. Megérdemlem. -Volt róla szó, hogy Bruno segít kideríteni az igazságot -vallottam be, ha már őszinte perceket játszunk. Bár fogalmam sem volt a játékszabályokról és ez rettenetesen zavart. -Voltam már vérvételen, de az nem mutatott ki semmit, általános vérkép vizsgálat volt. A többi meg… kicsit sok dolog gyűlt össze mostanában az egyetem és a munka miatt, így egyelőre még nem sikerült kideríteni semmi érdemlegeset -és mivel a saját szüleim ignoráltak, heti egyszer jó volt, ha küldtek egy általános helyzetjelentő smst, esélyem sem volt rákérdezni náluk, hogy kiderült-e már papa baja, vagy csak ők is tippelnek, mi lehet ott a probléma. Mindenki elfordult tőlem az idők során és magamra maradtam. Talán ezért is ragaszkodtam annyira a mellettem ülő férfihoz, mert ő… akkor sem hagyott magamra, amikor teljesen egyedül voltam. Akkor is észrevett, amikor láthatatlan voltam mindenki más számára. Viszont tényleg szükségem lett volna egy jegeskávéra, azzal győzködtem magam, hogy ez segít rendbe tenni a vércukorszintem. Pedig csak hiányzott a koffein és el akartam kerülni, hogy haza kelljen mennem és beszámolnom a mai napomról. Vettem egy mély levegőt, miután meghallgattam Zack monológját. Volt benne valami, nagyjából meg is értettem az ő álláspontját, de… -Igen, úgy tűnik, hogy erre van szükség! -emeltem fel a hangom, miközben felé fordítottam a felsőtestem. -Én kérek elnézést, hogy nem tudok megnyílni neked, mert amikor megtettem, akkor is el lettem utasítva! De tudod mit? Tessék, mondom akkor, hogy mi a nagy büdös helyzet. Jól figyelj -szívtam be élesen a levegőt. Egy pillanat alatt felment bennem a pumpa és hiába éreztem a csöppséget ficeregni a pulóver zsebében, marhára nem nyugtatott meg. -Egyke vagyok, a szüleim sokadik próbálkozása. És nem is lányt akartak, de én sikerültem, egyedül Abuela szeretett az első pillanattól fogva. Nem véletlen gyászolom őt közel hat éve, ő volt a legnagyobb támaszom. Ezen felül, szerinted milyen érzés az, ha a hátad mögött sutyorognak az iskolában, strébernek neveznek, csókosnak és egyéb szavakat aggatnak rád? Amikor csak fogadásból akartak járni veled, mert te vagy az elérhetetlen, de szép lány? Vagy amikor kiderült, hogy a barátságok az egyetem falain túl nem mutatnak? Mit gondolsz, miért akarok megfelelni neked? Mert hosszú idő után te vagy az első, aki nem lépett le mellőlem, amikor nehézségbe ütközött -nem érdekelt, hogy mennyire beszéltem hangosan. Most már ki akartam adni magamból a dolgokat. Ha neki ez kell, tessék, megkapja. -Szerinted azért titkolózok, mert jól esik? Nem Zachariah, nem ezért. Hanem mert egyszerűen kurva szar visszagondolni ezekre, hogy bár boldog gyerekkoromnak kellett volna lennie, csak Abuela miatt volt az. Vagy hogy tiniként népszerű diák is lehettem volna, ha közben nem tartanak egy törtetőnek. Ha az egyetemen nem kígyókat melengettem volna a kebleimen, akiknek csak addig vagy jó, amíg boldog vagy és iszol velük, majd részegen a világ legnagyobb hülyeségeit csináljátok. Ez az a fal, amit szerettél volna áttörni? Kielégült a kíváncsiságod? Hogy miért nem beszélek veled a múltról, ami ennyire elbaszott volt? Sajnálom, hogy inkább a jelenre akartam koncentrálni veled és esetleg a közös jövőnkre -szaporán emelkedő mellkassal és kipirult arccal fordítottam el a fejem tőle, hogy kibámuljak a szélvédőn, amire elkezdett csepegni valami fentről. Remek, esik. Pont olyan szeszélyes volt ez a kicseszett alaszkai időjárás, mint az én hangulatom.
A lánnyal ellentétben nem érzem azt, hogy probléma forrása lehetne érdeklődésem, elvégre hosszú ideje próbálkozom áttörni azt a kimondatlan, láthatatlan határvonalat, mit maga köré húzott. Miért lenne hát ez az "ostrom" most más, mint a többi? - Azon túl, hogy valami oknál fogva továbbra sem adtam fel a dolgot, épp csak kicsit kezdek belefáradni, ami meglehet, kihat a szóválasztásomra is a helyzet közepette. Aprót biccentek arra, hogy Bruno felajánlotta a segítségét neki, s érdeklődve hallgatom a többit. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de a tudás sokszor megnyugtató tud lenni szerintem. Akkor is, ha esetleg a hír, amit kapsz, nem kedvező... mármint, ha valami bajom lenne, én jobb szeretnék tudni róla, érted. - Magyarázom a miértet, nincs ennél különösebb ok érdeklődésem mögött, azt leszámítva, ő miképp is áll az egészhez. Segíteni szeretnék, tényleg. Vagy legalább enyhíteni kicsit valamiképp a terhén, ha végre hagyná... A kávézó előtt állítom le az autót, a motor zúgása abbamarad, de csend nem telepszik közénk, mert a szavaimra Dora kifakadással válaszol. Hozzá hasonlóan felé fordulok én is, kikapcsolva a biztonsági övet, ha már egymással beszélgetünk, vagy mi, s meglehet, végig hallgatnám az ő érvelését csendben, miképp tette a lány is korábban az enyémmel, ám egy mondata megüti fülemet, kellemetlen szilánkként ékelődik gondolataim közé. - Mégis mikor utasítottalak el, he? Komolyan kérdezem Dora, egy alkalmat mondj! - Sértő a gondolat is, hát nem csoda, hogymegurik a vérnyomásom és vele együtt hangszínem is a kijelentés nyomán. A továbbiak nyomán elsőre értetlenül meredek rá, majd megadóan széttárom karjaimat és visszahanyatlok az ülés háttámlájára. Nyilván fogalmam sincs mindezekről, nem is értem különben hirtelen, hogy jön ide az egész gyerekkori traumája, de nem hozom fel, mert annál azért még jelen feszült állapotomban is érettebb vagyok, minthogy érzésekkel vitatkozzak. Van, amivel egyszerűen nem lehet... és nem is szabad. Az igazság az, hogy valami kifacsart módon pontosan tudom, mit élhetett át. - Az évszázadok során számos veszteség ért, melyeket nem hat, de hatvan éve őrzök és kísértenek gyengébb napjaimon olykor, ráadásul a kivételezettek billogját is magamon hordozom az Issumatar első számú kölykeként nap, mint nap. Épp csak Dorával ellentétben szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan hátszelem akad, akik támogatnak és figyelemmel kísérik a mentális jóllétemet is többek között. Nem hagyják, hogy elszálljak tőle, de azt sem, hogy felemésszen az egész helyzet... - Megadhatnám a lánynak is mindezt talán, ha nem lökne el folyton. Megéri egyáltalán? Egy egyszerű halandóért, ahogy öcsém fogalmazott... Jelen pillanatban őszintén nem tudom erre a választ, hát csak hallgatom Dora felém záporozó szavait. Ahogy elcsendesedik, hagyom megülni az utolsó mondatot kettősünk között. Tekintetem kékje haragos tűzzel mered rá némaságom közepette is, mikor elfordul, mintha csak azt mérlegelném, merjek-e hozzá érni vagy megharap, amint felé nyújtom a kezemet... Helyette csendes, már-már az előbbiekhez képest hűvös tónussal szólalok meg: - Beszédes, milyen könnyedén szórod a szeretlek szót, miközben nem engedsz közel igazán magadhoz. Ha neked ez a felszínes lebegés kell, én nem bánom...! Csak ne lepődj meg, ha egy idő után úgy érzed, megreked a kapcsolatunk egy ponton majd. Talán rám is unsz, ki tudja! Vagy mondjuk elkezdhetnénk végre felnőttek módjára beszélgetni egymással... - Szusszantam; érzékelhetően a második opció felé húzva gondolatban, de igyekezve nem befolyásolni a másikat. - A te döntésed, mit akarsz ettől az egésztől Dora... - Mutattam kettőnk közötti kapcsolatot kezeimmel gesztikulálva - Csak hagy lássam tisztán és akkor én sem zaklatlak számodra kellemetlen kérdésekkel a jövőben. - Dobtam fel a labdát; elég volt a játszadozásból.
-Persze, értem a lényeget. Csak, mint említettem, mostanában kicsit besűrűsödtek a napjaim. Esetleg… -nyeltem egy nagyot, mielőtt rákérdeztem volna a dologra. -Nagy kérés lenne, ha eljönnél velem? Valamelyik következő vizsgálatra, hogy ne egyedül menjek, ha esetleg beközölnek valamit? Nem tetszett az az irány, amit a beszélgetésünk vett ezután. Tudom, hogy illik néhány dolgot megbeszélni, ha már valamiféle mélyebb kapcsolat van köztünk, de nem álltam készen rá. Legalábbis nem így, nem most akartam megbeszélni, a kocsiban ülve, miután a világ legédesebb cicájával készültünk hazamenni. Ahogy mondtam, rossz hatással volt rám az őszinte érdeklődése és kifakadtam. Talán nem kellett volna, de nem tudtam megálljt parancsolni a szavaimnak. -Öhm, heló? -tényleg ilyen aranyhal memóriája lenne? -Azon az estén, amikor elmentünk bulizni és megmondtam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, mire te csak annyit válaszoltál, hogy oké, de nem kéne annak lennem, főleg nem beléd? -nem én irányítottam az érzelmeimet, ha rajtam múlt volna, akkor… nem, akkor is őt választottam volna minden egyes kibaszott alkalommal, gondolkodás nélkül. -Mert lehet, hogy életem legszebb éjszakáját töltöttem veled utána, de akkor is fájt Zachariah. A szégyen érzete méregként kavargott a torkomban, miután befejeztem a nagymonológom. Soha, senkinek nem beszéltem egyhuzamban ennyit magamról. Egyszerűen rohadt nehezen vettem rá magam arra, hogy megnyíljak másoknak, túl nagy volt bennem a félsz. Rettegtem attól, hogy emiatt gyengének látnak és esetlegesen felhasználják ellenem azt, ami kicsusszant a számon. És bár Zackben bíztam ennyire, mégis szégyenkeztem amiatt, ahogyan előadtam magam. Basszameg! Legszívesebben sikítottam volna, de azzal csak rontottam volna valószínűleg a helyzeten. Komolyan nem értettem magam. Itt van ez az ember, aki még macskát is eljött velem nézni, holott tudom, mennyire nem kedveli a kicsi bundásokat. Ő volt az egyetlen, aki nem hagyott magamra, aki figyelemmel követte az összes megmozdulásom. Aki pusztán kedvességből mindig olyan helyre vitt vacsorázni, ahol biztosan találtam magamnak vegetáriánus fogást. Erre én? Kiakadok, mert jobban meg akart ismerni, tudni akarta, hogy milyen a színfalak mögött rejtőző Theodora? Ilyen gondolatok szaladtak át az agyamon, ahogyan a szélvédőn kopogó esőcseppeket bámultam némán. Miért nem hagyom magam, hogy jobban megismerjen? Hiszen ő az, aki a szél gyenge fuvallatától is védeni akar, soha nem bántani akart engem, nem ez volt a célja. Akkor én miért taszítom el őt magamtól? -Könnyen, hát persze, hogyne -horkantam fel. Több, mint fél évembe telt kimondani ezt az egyszerű szócskát. Nem ilyen embert érdemel Zack, ebben az egyben biztos voltam. Hiszen éppen most mondta, hogy beszéljünk felnőttek módjára. Jó. Csak éppen fogalmam sem volt arról, hogy ez mit takar. Picsába már az egésszel! Vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam. Mert a válaszom egyszerű volt, őt akartam. És mindent, ami vele járt. Ha ebbe beletartozik az, hogy őszintén ki kell mondjam az érzelmeim neki… -Azért léptem le Alaszkába, hogy magam mögött hagyhassak mindent -túrtam a hajamba, idegességet rejtett a mozdulatom. Remegtek a kezeim az előbbi kiakadásom miatt, de nem akartam, hogy lássa. -Új életet akartam kezdeni, tudom, nagy szavak ilyen fiatalon. De úgy éreztem, nagy szükségem van a környezetváltozásra. Csak aztán… belejöttél te a képbe. Nem számoltam vele, hogy ilyen erős érzelmek alakulnak ki bennem. Madre mía, tudod te, milyen nyálasnak gondoltam magam? Hányszor forgolódtam az ágyamban, azon gondolkozva, hogy mi ez? Miért pont most, miért pont én? Elvégre erős, független lánynak képzeltem magam. Erre besétáltál az életembe, a fenéket, beledobtál egy egész sziklát a nyugis mindennapjaimba. És hirtelen azon kaptam magam, hogy arról fantáziálok, bárcsak szőke hajú kisgyerekünk lenne, aki vidáman szaladgál köztünk, míg mi a kertünkben egy pokrócon fekszünk és összebújunk. Fojtott hangon vitázunk arról, hogy melyik név illene a kislányunkhoz, miközben megcsillan a napfény a gyűrűnkön. Hogy végül nevetve eldőlünk és kibékülünk egy csókkal, továbbra sem tudva, mi lesz -megráztam a fejem, magam is képtelen voltam elhinni a saját vágyaimat. De vele el tudtam képzelni a jövőm, probléma nélkül. Sőt. Azt akartam, hogy a fantáziám valósággá váljon. -Tudom, hogy nehéz eset vagyok. Éveken át hitegettem magam azzal, hogy megvagyok egyedül, nincs szükségem senkire. Pedig de, mint látod -mosolyodtam el szomorúan. -Zack, én komolyan gondoltam, hogy szeretlek. Csak egyszerűen… fogalmam sincs, mégis mit csinálok. Mit kéne mondanom neked, mit mutassak ki. Még egyszer megkérdezem, mit szeretnél, mit tegyek? Egyszerűen nem tudok ennél többet adni magamból, ha nem segítesz. Megfordult a fejemben, hogy kiszállok az autóból a szakadó esőbe, hogy ne kelljen a válaszát hallanom. Egy részem menekülni akart a helyzetből, el messzire, nem akarta, hogy ennél is jobban összetörjek. De a másik, kíváncsi felem… tudni akarta, mire megy ki a játék, ő hogyan vélekedik jelen helyzetben. -Sajnálom -nem akartam többé ellökni magamtól a drágát szándékosan. Tényleg szerettem volna, ha ez az egész működne közöttünk hosszútávon. Csendesen kinyújtottam a karom, hogy megkeressem a kezét és ha hagyta, nem húzódott el azonnal, gyengéden összefontam az ujjainkat.
Fejemet ingattam meg arra, hogy nagy kérés volna-e tőlem a kíséret. Még mosoly is játszik a képemen, ahogy felé tekintek, hisz mi sem természetesebb válaszomnál. - Nem, dehogy! Tudod, hogy megoldom, ha arról van szó, csak mondd, hogy mikor lesz majd. - Az egyik legnagyobb előnye annak, ha saját vállalkozása van az embernek, hogy nélkülem is termeli a profitot, így rugalmasan tudom rendezni a mindennapjaimat az esetek nyolcvan százalékában. A fennmaradó húszban a család szeret programot gyártani, de az megint egy másik történet. Részemről, bármerre is tart a beszélgetés jelenlegi lejtmenete, valahol igenis örülök, hogy végre kimondott olyan dolgokat is a lány, amik ki tudja, mióta fortyognak benne, gyűlve és emésztve - ez által ne adj isten mérgezve - a kettőnk közötti kapcsolatot. Éppen ezért türelmesen hallgatom végig, mígnem olyan húrokat kezd el pedzegetni, ami erőteljesen az igazságérzetemet karcolja. Halk, erőtlen kaccanást hallatok a kérdésemre adott válaszán. - Nagyon eltérő fogalmaink vannak a visszautasításról, drága... - Hanyatlottam a kocsi ülésének támlájához, fejemet ingatva, miközben hallgatom az okfejtését. Halántékomat vakarom meg, érezhetően megfontolom, mit is ejtek ki a számon a következőkben. - Fájt, de annyira azért nem, hogy elküldj a vérbe. A szex az kellett, mi? ... Jó, hogy nem kapásból azzal jössz, hogy kihasználtam a helyzetet. - Habár ezen a ponton, vérnyomásom magasságának tükrében nem lepne meg az sem, ha valahol ezzel haknizna a lány, barátnők vagy kollégák között. Még hogy elutas... fú. Eszem megáll. Annál azért persze többet jelent a lány, minthogy repülőrajtból indítsak és vigyem haza, kitéve a kertkapuban egy istenhozzáddal, hát két mélyebb lélegzetet követően felé fordulok, komollyá váló pillantással keresve Dora tekintetét, miközben kiterítem a lapjaimat: válasszon, mit szeretne ettől az egésztől. Éppen ezért is érdeklődve hallgatom válaszát, mely végre kezd valamiféle társalgás formát ölteni, még ha egy szerelmetes kislány képzeletének vázlatai is. Mert lássuk be, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, Dora... kislány, emberi léptékkel is. Még sok öröm és legalább ennyi csalódás fogja érni az életben, sokszor kell orra bukjon, hogy azzá a független és erős nővé váljon, aki lenni szeretne. Ebben nekem is szerepem lesz, így vagy úgy, hónapok óta napnál is világosabb ennek ténye, így a kérdés sokkal inkább az, milyen mértékig leszek része a történetének. - Én pedig komolyan gondoltam, hogy döntsd el, mit szeretnél. Nem szokásom a komoly kapcsolat, hallottad Hannahtól ezerszer, mégis... úgy alakult, hogy veled el tudnám képzelni ezt adtam neki egy esélyt. - Hagytam, hogy összefűzze ujjainkat, tekintetem arra vándorolt le, miközben folytattam. - Még mindig úgy gondolom, hogy megéri azt az esélyt. Hogy te megéred. - Szélesedik meg kissé a mosolyom, noha állkapcsom, nyakamon az inak még feszesek némileg az idegtől, mi a higgadtságom ellenére forrong belül. - Egy dolog bulikba járni, röhögve hazakísérni egymást félrészegen, meg kipróbálni a legújabb helyeket a környéken és megbotránkoztatni a kasszást a benzinkúton azzal, hogy a hátsódra markolok, de... ez csak egy rózsaszín buborék, ami előbb-utóbb kipukkad. Miért olyan nehéz elhinned, hogy nem kell mindig szellemesnek és mosolygósnak lenned és a tökéletes oldaladat adnod, mikor együtt vagyunk? Nekem a hétköznapi Dora kell, érted? Aki leszúr, ha elfelejtek szólni, hogy kések. Aki forgolódik álmában, de megnyugszik, ha átkarolom. Aki nem fél megosztani velem a családjával vagy bármi más félelmével kapcsolatos gondolatait, mert bízik bennem eléggé ahhoz, hogy így tegyen. Tudod... én is veszítettem el számomra fontos embereket? Tavaly olyasvalakit temettem el, akire öcsémként tekintettem, előtte a fiamat... szóval... - Vállat vontam. - Lehet, hogy eloszlatni nem fogom tudni a félelmeidet, de talán akad egy-két gondolat, amivel könnyíthetek a terheden. - Közelebb vontam összekulcsolt kezeinket, akképpen fordítva, hogy kézfejére tudjak apró, futó csókot hinteni, mielőbb elengedve őt visszarendeződtem a volán mögötti pozícióba, felnyomva a világítást a hirtelen jött esőnek köszönhető borús közegben, s az ablaktörlő is elkezdett dolgozni. - Hazaviszlek. A macskával úgyis kell pár nap, míg összeszoktok, szóval... használd ki az időt, hogy átgondold ezeket. - Ezt követően beindítottam a motort, s hacsak olyasmit nem mondott vagy tett a leányzó, úgy az elhangzottakat valósággá is váltottam a következő percekben. Segítettem bevinni a macskát, s a pulcsit se kértem vissza tőle, csupán egy lopott, hosszúra nyújtott ölelés közepette búcsúztam, megígérve, vigyázni fogok hazafelé ebben a pocsék időben.
-Madre mía, muszáj kiforgatnod a szavaimat? -forgattam meg a szemeimet dühösen. Tényleg ezen fogunk fennakadni? Én is ugyanúgy akartam őt, ahogy ő engem azon az estén. De most komolyan egy ilyen apró sérelmen fogunk rugózni, ahelyett, hogy a jelen problémáit oldanánk meg? Én legalábbis hajlottam afelé, miután kiadtam magamból mindent, amit az elmúlt időszakban csak halmoztam magamban. A sérelmeim, a gondjaim, a félelmeim és a vágyaim. Kiöntöttem neki az egész szívemet. A következőkben halványan elmosolyodtam a szavaira. Hihetetlen, hogy egy ilyen kiakadás kellett ahhoz, hogy végre kimondja, hogy mégis mennyire gondolja komolyan kettőnk kapcsolatát. Hát, ezek szerint eléggé; ez pedig melegséggel töltött el, annak ellenére is, hogy még mindig nem raktam rendbe a fejemet kettőnket illetően. -Engem egy pillanatig sem érdekelt, hogy Hannah mit mondott -ráztam meg a fejem, megerősítve a kimondott szavaimat. -Mert a nap végén… csak te meg én vagyunk. És az ígérete valami szépnek, valami olyannak, amit mással nem tudok elképzelni. Mert akárhányszor átölellek, azt érzem, hogy hazaértem -a hüvelykujjammal cirógatni kezdtem a kezének bőrét. Fel sem tűnt, hogy mit csinálok, olyannyira természetesnek tűnt a mozdulat. Csendesen hallgattam a szavait, nem reagáltam rájuk azonnal. Csak igyekeztem elraktározni az információkat és… várjunk csak! Mi az, hogy a fia? Jól hallottam? Te jó isten. Hirtelen idegennek éreztem a mellettem ülő férfit, semmit sem tudtam róla. Ez pedig túl fontos dolognak hangzott ahhoz, hogy csak úgy elengedjem a fülem mellett. Visszanyeltem az első gondolatom, majd mély levegőt véve igyekeztem viszonylag nyugodtan választ adni a kérdéseire. -Mert… mert te vagy az első az életemben -suttogtam. Ez megint csak nem volt új információ, egy párszor már ő is rácsodálkozott. Későn érő típus vagyok, na. -És mert nem akartam, hogy teher legyek számodra. Volt egy olyan tévképzetem, miszerint melléd egy tökéletes lány illik, akivel nem csak a képeken mutatsz jól, hanem olyan illik hozzád, akire, ha ránéznek, irigykednek, hogy baszki, én is ilyen kapcsolatot akarok. Most már tudom, hogy tévedtem -mosolyodtam el keserűen. Meg sem érdemlem őt. -Sajnálom, hogy nem voltam az a lány, akivel megoszthattad volna a fájdalmad. Sajnálom, hogy kihatott rád az én téves elképzelésem, hogy eddig húztam a dolgot. Ez a hétköznapi Dora, akit felemésztenek a kétségei és a napja fénypontja, ha az ő szőke hercege megjelenik. És végső soron… sajnálom a téged ért veszteségeket. Hogy hihettem azt, hogy minden sokkal szebb az ő világában? Csak mert szerettem rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélni az eseményeket… Szűk látókörű és buta embernek gondoltam magam abban a pillanatban. Basszus Dora! Hogy nem jutott el az agyamig, hogy idősebb nálam és ezáltal több szart átélt, mint én? Hogy képzeltem, hogy a saját problémáimat éreztem a legrosszabbnak? De talán… talán mostantól nem Dora és nem Zack problémai lesznek ezek. Hanem a közös dolgaink, ahol meg tudunk beszélni mindent és enyhíteni egymás lelkisebein. Magamhoz húztam az éjsötét szőrgombócom és beletemettem az arcomat a puha bundájába. El akartam rejteni a könnyeimet, amik kiszökni készültek. Mert már csak az fájt, hogy ennyire gyerekesen viselkedtem Zackkel. -És ha tudom már a válaszom? -pillantottam rá féloldalasan, ahogyan gyújtást adott a motorra. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy mit szeretnék. De nem akartam, hogy azt higgye, csak azért mondom, mert éppen őszinte perceket játszunk, vagy mert meg akarom nyugtatni őt. Nem. Komolyan gondoltam a dolgot azóta, hogy megfogta a kezem a Pit pultja mögött és kivitt a parkolóba. -Téged Zack, csak téged. És mindent, ami ezzel jár. Lehet, hogy nem lesz egyszerű, sőt, valószínűleg rohadtul nem lesz az. Mert veszekedni fogunk, felháborítónak találni a másik viselkedését. De ugyanakkor… tökéletesen kiegészítjük egymást és bármennyire is tagadni próbálnám, nem tudnék nélküled meglenni -tehetetlenül a hajamba túrtam, hagyva, hogy lecsusszanjon a könnycsepp az arcomon. A fene se számított erre, amikor ma reggel beültem a kocsijába. De pont ezt szerettem annyira benne, kiszámíthatatlan volt, hogy mi lesz a következő lépésünk. Túl sok gondolkodni valót adott ez a hazaút mindkettőnknek, így végül miután felvittem a szobámba a kismacskámat, csak szorosan lehunyt szemmel öleltem át Zacket reménykedve, hogy nem ez a végleges búcsúnk. Pipiskedve hagytam az arcán egy apró csókot, mielőtt nehéz szívvel útjára engedtem őt. Csak akkor kezdtem el úgy igazán sírni, amikor már tisztes távoságban volt tőlem. Nem kell látnia ezt.
Kezdőlap
