Bérlő: Killian K. Kenway (közreműködik Abigail Cecile Cross & Hope E. Belfort)
Ha közelebbről is megszemléled a faragott fatáblát, ami a bolt cégéreként szolgál, apró, barnára égetett betűkkel a következő kiegészítést olvashatod:
AURORA WHISPERS
- because there's always a story to be told
(a kép erőteljes illusztráció)
A közepes méretű könyvesbolt mindössze egyetlen helyiséget ölel fel. Minden polc természetes faanyagból készült, szemmel láthatóan szellősen vannak még pakolva, hiszen nincs túl sok könyv, amivel meg lehetne tölteni a polcokat. Ha az üzlet beindul, minden bizonnyal az egész atmoszféra hirtelenjében változik majd valamiféle titkos kuckóvá. A pénztár és a pult közvetlenül a bejárattól balra helyezkedik el, és úgy, mint a helyiség többi része, egyedülálló apróságokkal, faragványokkal és játékokkal, dísztárgyakkal van megpakolva. A falak nagy része a lila, a fehér és a zöldalma színeiben pompáznak, egyenletes felületet azonban nehezen találsz: különféle hagyományőrzéssel kapcsolatos motívumok jelennek meg, már csak az oldalfalakat is egy történetté várzsolva. Összesen tizenhárom gyermek, fiúk-lányok vegyesen, ki-ki valami játékot játszik, együtt, egymással, külön-külön. Erőteljesen vannak jelen az állatok, a plafon felé sasok és egyéb madarak repülnek, szarvasok, őzek, kisebb rágcsálók, kölyökfarkasok, medvebocsok leskelődnek vagy éppen ismerkednek a fal szereplőivel. A plafonról mélylila selyemszalagok lógnak alá, hanyagul mintegy sátortetőként borulva az egész helyiségre. A hátsó sarok egy kisebb játszóházként funkcionál: babzsákok, apró asztalka, koros olvasólámpa, egy tipi és megannyi hagyományos játék szanaszét: kisautók, babák, ólomkatonák, állatfigurák. Papír és színesceruzakészlet pihennek egy újabb asztalka tetején arra várva, hogy valaki végre dobálja szét őket.
Szinte észrevétlenül simul bele a közegbe egy ajtó, amin át a személyzeti részleget, az illemhelyet, valamint egy apró főzőfülkét találunk.
A pénztárgép mellett egy nagy kartondoboz pihen. Lezárt, csak egy vékony rés akad a tetején, olyan, akár egy szavazóurna. Oldalán cirádás betűkkel a következő felirat áll:
Mesélj nekem Te is!
Ha valaki megkérdezné, mire jó ez pontosan, a válasz a következőképp hangzana: Minden történet érdekes, és minden történetnek van tanúlsága. Névtelenül lehet bele dobni mindenféle mesét, titkot és kívánságot, és ki tudja, talán egy szép napon a bolt saját kiadatású könyvében fognak visszaköszönni.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 11, 2014 1:34 am-kor.
Mindenki a saját tapasztalataiból táplálkozik, így számára talán elbizakodottságnak tűnhet az, amit én bizonyosságnak érzek az Alfámmal és a falkámmal kapcsolatban. Nekem ugyanis se gyanúm, se sejtésem valódi létét illetően - mitől is is volna? Találkozhatott már hasonló módszerekkel, hasonló falkával, de nem velünk. Éreztem a haragját látszólagosan a gyújtogatás, valósan a szemtelenségem fölött. A pofon hirtelen és gyorsan ért, esélyt sem hagyott kitérésre, annál viszont jóval több önuralommal rendelkeztem, semmint hogy ilyesmivel meggondolatlan támadásra tudna késztetni - akár tudatosan, akár szándékán kívül. Hátráltam egy lépést, némileg ugyanis elszoktam attól, hogy pofont kapjak. Vagy akár ütést. Érdeklődve simítottam enyhén zsibbadó arcfelemre kezemet, szórakozottan vizsgálgattam a bizsergető fájdalom érzetét, ami olyan céltalan és hasztalan volt. Megszégyenítés? Ugyan, az ilyesmi közönséggel éri csak el megfelelő hatását, bár tippet adni e téren igazán nem szándékoztam. - Valóban? - pislogtam már-már megilletődötten a gyúlékonyság megemlítésére, majd szinte kedvesen mosolyodtam el. - Akkor ön miért bohóckodik a városban a falka területén, az orra előtt, a belváros közepén? Láthatóan ért egyet s mást, így megdöbbent, hogy eddig semminemű lépést nem tett ennek a látogatásnak az elkerülésére. - Már nem mosolyogtam nyájasan, kiveszett minden ál-részvét és barátság tekintetemből, vonásaimból, ahogy engedtem, hogy a maskara helyett némi igazság kússzon a felszínre. Vagy inkább egy másik hazugság, már én se tudtam őket különválasztani, nem is volt rá szükség. További eszmefuttatásra azonban egyelőre nem nyílt lehetőségem, mivel elkapta korábban öngyújtót szorongató kezemet. A reflex rántotta elő a reakciót, se indulat se harag se érzelem nem volt mögötte, pusztán nem tűrhettem, hogy egy kóbor a saját területünkön belül kénye-kedve szerint feddjen és üssön meg. A tovább menetelről nem is beszélve. Az ezüstözött rövid penge egy szempillantás alatt siklott szabad kezembe, ahogy nyitott kabátom alá nyúltam. A mozdulat nem akadt meg, s ha csak nem volt résem, nem tett ellene, akkor kezemre fogó karjába mártottam a pengét, hogy egyetlen határozott, pontos mozdulattal felhasítsam csuklótól könyékig a verőér mentén. - Ha az Alfám megkérdez, azt fogom felelni, hogy a munkámat végeztem - szögeztem le, amennyiben még volt rá lehetőségem. Nem. Legyen bárki, bármily öreg, erős vagy sokat tapasztalt, ő engem addig nem utasíthat semmire sem, míg a falkában nem áll fölöttem. Kevés dolog létezik ezen a világon, amihez a legcsekélyebb mértékben is ragaszkodtam, ez azonban azok közé tartozott. Bármennyire is tűnjön ez számára arrogánsnak, beképzelnek, ostobának. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy pusztán ilyesmire alapozva fejet hajtsak a jött-mentek előtt, akkor sem, ha alapvető természetemet nem lehetett dominánsnak mondani. Ha engedelmeskednék neki, úgy amico mio felé tanúsított lojalitásom és engedelmem nem lenne több puszta légvárnál, valódi helyem pedig valahol az Omega alatt volna. Emlékeztem még a pincében végrehajtott büntetésére - undor fogott el arra gondolva, hogy nála is kevesebbet érjek. Attól függően, hogy melyikünk támadása mennyiben talált be, nyalom le kezemről saját véremet - és talán az övét is. Ha pedig még van érkezésem meghallgatni szavait, úgy mindegyiket elmém falára vésem. Fenyegetés. Nem kívánt elem. Ezzé vált nyíltan is a szememben a falka felé, nekem pedig vágyaim sorát gyarapította, hogy bebizonyítsam neki, mennyire eltévelyedett gondolat, hogy ezt a falkát oly könnyedén elsöpörheti, mint ahogy állítja. Éppen ezért fenyegetését sem viszonoztam, pusztán finom mosolyra húztam a számat. - Amennyiben kapok ilyen parancsot, biztosíthatom, hogy sajátos módon fogok neki eleget tenni. Figyeltem, ahogy véremet a dobozba törölte (ha csak ennyit tett és nem volt kénytelen saját vérzését is elállítani). Legalább így rejt némi értéket a karton. Érték... - Miért jött ide? A városba? - kérdeztem, ha még tudtam. Nem volt titok előtte a falka létezése, a módszereket is felvázolta, talán is arról is lehetett sejtése, hogy a többi kóborral miféle megegyezések születtek, mégis itt volt. Valaminek lennie kellett, ami egyáltalán idehozta, s most marasztalja. Pusztán a felesége? Kiábrándító volna.
- Attól, hogy önhöz nem jut el minden apró hírmorzsa, még nem jelenti azt, hogy nem tettem lépéseket. - oktatom ki felsőbbrendűen, aztán némileg lenézően hozzáteeszem - Maga él falkában, tudnia kellene, hogy bármennyire fájdalmas, maga csak egyetlen, bármikor pótolható fogaskereke a rendszernek, és mindig csak annyit kell tudnia, amennyi a saját működéséhez feltétlenül szükséges. Mivel teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy de Luca tud az ittlétünkről, ennek ellenére kénytelen fenntartani a tudatlanság látszatát, így még csak nem is érzem rosszul magam azért, mert nem tekintem a hímet elégnek ahhoz, hogy ilyen bizalmas információk birtokában lehessen. És egyébként is azt hiszem, hogy ha a saját felmenőjétől tudna egyet s mást a ténykedéseinkről, már jóval korábban felfogta volna, hogy nem biztos, hogy megéri túl sokáig rágódnia a bérleti díjam témáján. A mozdulata gyors és gyakorlott, bár közel sem eléggé ahhoz, hogy ne vegyem észre időben. Csak egyetlen szemvillanással jelzem, hogy igenis látom a mozdulatát, és amint beledöfi a pengét a karomba, halk, fenyegető morgással égetek lyukat a tekintetébe, miközben hagyom, hogy felszántsa a karomat. A vérem mindkettőnk arcát, ruháját, de még a padlót is összefröcsköli, ahogy ideges szívem heves lüktetése sugárban pumpálja ki belőle Tupilek örökségének bíbor folyamát. Csontot zúzó szorításom ennek okán felgyorsult, mivel a sérült idegek végett kevés időm maradt, hogy a magam lassú és preciz módján fejezzem be a rongálást. Büszke és hűségről árulkodó szavait immár fuldokolva köhögheti fel, ahogy elkapom a torkát, és pillanatokon múlik csupán, hogy nem roppantom össze a gégéjét is. Hatalmas, feketében és lilában táncoló fulladással kötök csomót nyelvére, féket nagyszájú fenevada pofájára. Hallgass el! Apró legyek óriási rajának zümmögése tölti el elmém minden szegletét. Érzem megnyúlni tépőfogaimat, elore tolulni homlokcsontom, ahogy a farkasom határozott éleket domborít az arcberendezésemre. Ahogy szorítom, az imént felmetszett karomat Dominic remélhetőleg már javában liluló arca elé emelem. Egyetlen szót sem kell szólnom ahhoz, hogy azt lássa, amit láttatni akarok vele. Az általa szúrt sebnek nyoma sincs. - Azt hiszem, hogy az Alfája már nem fogja megkérdezni semmiről, Mr. Santoro. Recsegem bele az arcába, aztán egész egyszerűen oldalra rántom, hogy a fejét a pultba üthessem, vigyázva arra, hogy eszméleténél maradjon. Ha megpróbálna felkelni, úgy a jobb lábammal tartom féken, pontosan úgy taposván, ahogy a hattyúval is tettem korábban. - Megható a falka iránt tanúsított hűsége. Sajnálatos, hogy az évek és a rutin túlságosan magabiztossá csiszolták ahhoz, hogy ismerje a saját határait. De biztos vagyok benne, hogy szép gyászbeszédet kap majd, és egy különösen drága márvány sírkövet. A karom sebe újra láthatóvá válik, hogy aztán újra eltűnjön, majd megint véremet köhögje fel, feszített ritmusban villogva, akár egy kiégni készülő égő. - Maga szerint megsebzett vagy nem? - érdeklődöm, idült arckifejezéssel, mintha izgatott lennék a válaszától, hogy vajon melyik illúzióm sikerült a legjobban - Borzasztó lehet ilyen kétségek közt létezni, nem irigylem, hogy őszinte legyek. Kissé elmerengek, igyekezvén mozdulatlanul tartani a hímet, amihez úgy vélem, nem is szükséges illúzióhoz folyamodnom, hiszen gyenge, mint a harmat - tűnékeny, mint a téli napsütés. - De van egy jó hírem. Ennek véget is vetek. Őszintén sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezni, Mr. Santoro. De igaza van. Tényleg csak a munkáját végezte. A Rémálmodó érdektelenül felsóhajt. Rettentően untatja a felesleges szócséplés, neki nem kell más, csak nyugalom, gyors és kíméletlen eredményekben formálódott biztonságérzet, saját hatalmának táplálásban érzett jóllakottság. És bármennyire is gyűlölöm táplálni, be kell lássam: túlságosan rég volt már a felszínen, túlságosan rég vált jussává a beteljesülés vérben és halálban mártózó öröme ahhoz, hogy tovább tagadjam tőle. Lassan, már-már szeretetteljesen nyúlok Dominic fejének irányába. Finoman ráteszem a kezem a feje búbjára, hajkoronájának piszkosszőke tincsi közé fúrva az ujjaimat. Csendesen, csupán magamban szólongatom a benne élő Farkast, sajátommal körbeölelve, kísértetiesen helyzetidegen nyugalmat plántálva a szívébe. Nem lesz semmi baj. Feloldozlak. Hamarosan mindennek vége lesz. Simogató, gondoskodó mozdulataim minden fésüléssel egyre erősebbé válnak. Mintha csak masszíroznám a fejbőrét. Amikor a lila örvény mindkettőnket magába szippant, mély, sóvárgó lélegzetvétellel adom meg magam a kísértésnek. Gumilabda, egyszerű sárgadinnye csupán koponyacsontja az ujjaim között. És pontosan úgy is pukkad szét, fröcsög rá minden mocska a bolt berendezésére, mintha csak egy kalapáccsal szétvert gyümölcs maradéka lenne. És úgy is etet. Jól lakat, és tudom, hogy a Rémálmodó egy darabig békén fog hagyni.
- Akkor megtenné, hogy átadja ezt Mr. de Luca számára? Mr. Santoro? Jól van? Ne hozzak esetleg egy pohár vizet? Érdeklődöm kedvesen, kissé aggódva, ahogy a a kezemben tartott papír felett nézem az arcvonásait. Nehéz visszafognom az arckifejezésem árulkodó jeleit, és úgy tennem, mintha ártatlan volnék. Mert bármennyire is tűnt gyomorforgatónak, be kell valljam, hogy alkalmanként valóban... hiányzik, hogy a világon töltsem ki felgyülemlett haragom. Nincs hattyú, nincs égett papír. Csak a dobozért mentem, kihasználva azt az időt, amit az Illúzióban is erre fordítottam. Kevesebb koncentráció, tartósabb eredmény. - Szóval szeretném, ha átadná ezt az Alfájának, és bár valóban nincs készpénzem, mindent el fogok követni, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával elégedettebben távozhasson. Biztos nem vinne ajándékcsomagot? Szívesen adnám.
Pótolhatóságom nem okozott különösebb szívfájdalmat, mivel pontosan tisztában voltam a fontosságommal, ahogy azzal is, hogy ezen elv alapján mindenki mást is lehet pótolni. Mindezen viszont nincs sok időm eltűnődni, kezemet törné, törte, hát visszatámadtam, s ami ezt követte, az semmi korábban tapasztalhatóhoz nem volt fogható. Láttam a tekintetét, a benne villanó könyörtelen játékos pillantását, ami fojtogató sötétségből szőtt hálót egész valóm köré, hogy apró porszemnél is kevesebbnek éreztem tőle magam. Kezem törött, vérem fakadt, az ő karján pedig seb futott végig, hogy neki is vöröslő vére fröccsenjen ránk, a közelünkben lévő tárgyakra, talpunk alatt a padlóra. Villanásnyi idő volt csupán, ám ennyi is elég ahhoz, hogy ösztönöm megsúgja a beálló változást, a fordulópontot, amitől nem vezet tovább út, mert egy feneketlen szakadékba torkollik minden. Elkapta a torkomat. Tehetetlen bábként fuldokolva hörögtem szavaimat. Durva ütés, amit a pulttal karöltve mért fejemre, ám ez még nem volt elegendő eszméletvesztésemhez, inkább gondos jelzés volt: azért maradhattam eszméletemnél, mert így akarta. Nem estem pánikba eddigi tetteitől, azt követő szavaitól, ámbár agyam lázasan kutatott kiút után, hiszen kellett lennie. A bestiálissá torzult arcba néztem, de nem sokáig gyönyörködhettem benne, figyelmemet ugyanis sebzett karjára irányította... amiről eltűnt a penge marta vágás. Valami a gyomromnál fogva rántott meg, húzott lefelé, ahogy saját bizonyosságom masszív burkát repesztette meg, minek után nyugalmam falai megremegtek, büszke pajzsként hordott közömbösségem szél borzolta, ingatag búzamezővé vált. Lehetetlen. Képtelen voltam megszólalni, ékes szó, vádló él, őrült kacagás mind bennem rekedt, az egyetlen, ami ki akart belőlem törni, az lomha farkasom életösztöne volt. Ennek ellenére moccanni sem bírtam, hiszen ő... hatalmasabb nálam. Téboly, érthetetlen, savként maró félelem, ami nem képes könyörgést kicsikarni belőlem, amivel életemért rimánkodhatnék, mégis éreztem a csontjaimban. Tervével szöges ellentétben áll mozdulatának finomsága, gyengédsége, farkasa "ölelése", ami ellen tiltakoznék, ha tudnék, ha adna rá lehetőséget. Üvöltenék tán, csakhogy hangom félúton elhal, szavaim beleforrnak a némaságba simító mozdulatai közepette. Mint a gyermek, aki tudja, hogy a mély víz iszonytató rémeket rejt, mégis beleveti magát, mert más nem tehet, úgy adom magam én is neki. Halk, a világon semmiféle visszhangot nem keltő csobbanással, utoljára nézve a mély lila örvénybe, ami elragad az Élettől, hogy a Halál csókját ossza. Gyere! Cinkosom voltál eddig, most veszejtőm leszel. Éreztem a növekvő nyomást, hallottam az első reccsenést, felfogtam a koponyámba hasító mérhetetlen kínt. Nem lesz szép, nem lesz békés, se csöndes... de mindennél magányosabb, elszigeteltebb. A kötelességemet teljesítettem. Ennyi szépség talán nekem is megadatik majd, ha valaha felemlegetnek.
Értetlenül pislogtam, sűrűn, többször egymás után, és egyedül önuralmamnak volt köszönhető, hogy nem kaptam egyből fejemhez, leellenőrizni, valóban ép, egész még. A visszatérő hímre emeltem pillantásomat. Se vér, se seb, se hamvak. Az öngyújtó érintetlenül lapult kabátom zsebében, jobbom sértetlen, akárcsak a behajtani kívánt pénzösszeget tartalmazó papír. Fejemben hangyabolyként zsizseg számtalan gondolat, tagjaim egy-két illékony másodpercig kábult döbbenet béklyózza. Rövid ideig fel se bírom fogni, hogy valóban élek még, előbbi halálom pedig nem volt több puszta rémálomnál. A valóságon is túlmutató hitelességű rémálomnál. A pult is tiszta, nem szennyezi vér, a padló is eképp makulátlan. Dermedt merengésemből újbóli megszólalása zökkent ki, úgy tekintek rá, mint aki még sose látta, vagy éppen támadást várt. Zsigeri ösztönt csalt elő belőlem, rémisztően igazi választ tőlem valamire, aminek természetesnek kéne lennie. A felém nyújtott dobozra irányítom tekintetemet, majd gépies mozdulattal veszem át. A karton érintése soha nem látott megnyugvással tölt el, érdes felülete jól tapintható, én pedig nem átallok ebben az apró részletben elveszni egy szívdobbanásnyi időre. Valamit kirántott belőlem, megrongált bennem. - Pompásan érzem magam - mondtam könnyedén, habár az előbbi pillanatokat sajnálatos módon nem tudtam törölni, elvenni emlékei közül. - Természetesen átadom a csomagot Mr. de Lucának. Szívből remélem, hogy a fizetségről mindkét fél számára kedvezően tudunk majd megállapodni - szólaltam meg, mikor már biztos voltam hangomban, az "összeg", valamint "pénz" szó helyett inkább mást választottam. Apró visszalépés, a gesztus viszont mögötte rejlik, valami pedig azt súgta, hogy ezzel tisztában van. Pár másodpercig a szemébe néztem, mintha valamit keresnék, válaszok után kutatnék, végül viszont lehunytam rövid időre a szemem és finoman biccentettem. - Legyen szép estéje, Mr. Kenway. Feleslegesnek éreztem tovább nyújtani az ittlétem. Feleslegesnek éreztem valósággá tenni azt, amit illúziója keltett bennem, amitől - bármennyire is gyűlölten bevallani magamnak - felállt a szőr a hátamon és keserű íz ömlött szét számban. A Halál csókja nem édes, csak rothadás létezik benne.
Átadtam a dobozt, benne tartalmával amico mionak, és ha csak nem küldött ki előtte, jelentésemet, beszámolómat az alatt ejtettem meg, amíg ő "ajándéka" tartalmát szemlélte. Valójában valahol tartottam tőle, hogy pokolgépet is rejt a csomag. Akkor sem ágáltam, ha felbontása előtt elbocsátott, ez esetben leváltottam a szobája vagy az irodája előtt strázsáló Testőrt. Eska leplébe burkolóztam, áldásost ködöt vontam magam köré, hogy senki se lásson, senki se sejtsen semmit. Nem inoghattam meg, nem, egyetlen pillanatra sem, mert a pótolhatóság elfogadható, ésszerű tény. A hasznavehetetlenség azonban megbocsáthatatlan bűn.
//Nagyon-nagyon köszönöm a játékot, ez... valami úristenjézusom volt! Imádtam! <33333333 *_*//
Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne mosolyogjak túlságosan szélesen, bár az ajkam szegletében megbúvó cinkosság már így is világgá kürtöli, hogy pontosan tudom, mi jár a fejében. Igen, etetnem kell a ragadozót, de fogalmazzunk úgy, ezzel a trükkel és ennek eredményével amolyan vegetáriánus étrendre ítélem. Még mindig tovább kitart így, mintha koplalnia kellene. Mondanám, hogy ezzel nem ártok senkinek, de ahogy ezt a fiatal farkast elnézem, elég masszív homokvárakat sikerült összetipornom a lelkében. Egy biztos, csakhamar úgy és olyan tónusban beszél velem, ahogyan már akkor elvártam volna, amikor közöltem vele, hogy nem tudok fizetni, de kész voltam más alternatívákat felajánlani a békés együttműködés érdekében. Sosem szerettem az arrogáns teremtéseket, és úgy hiszem, hogy most eggyel kevesebbet kell eltűrnöm – legalább is ami a felém való megnyilvánulásait illeti. A farkas lustán nyújtózik odabent, ahogy mélyen beszívom a levegőt, és csak abban bízom, hogy a leckém nem csak az elkövetkezendő néhány estére változtatott meg valamit a hímben. - Ó, hát én ebben egészen biztos vagyok. – mosolyodom el bizakodóan, amikor a kedvező fizetség kifejezésekkel él - Kedves Öntől, de emiatt igazán ne fájjon a feje, szerintem az Atanerk teljesen elégedett lesz az ajándékommal. Nem érdekel túlzottan, hogyha ez a Santoro van annyira kíváncsi és leleményes, hogy meglesse a doboz tartalmát, mielőtt átadná az olasznak. Neki semmit sem fog jelenteni, legfeljebb csak felkelti majd az érdeklődését, de mielőtt túlságosan sokat gondolkozna rajta, majd eszébe jut, mit élt át a küszöböm előtt. És akkor talán rá fog jönni, hogy nem is akar annyira rajtam gondolkodni. - Viszont kívánom, Mr. Santoro. Nagy volt a kísértés, hogy inkább azzal búcsúzzam, hogy „Szép álmokat kívánok”, de ha ezt egy könyvben olvasnám, valószínűleg kinevetném a szerzőt ezért az átlátszó és erőltetett humorforrásért, így át magamnak sem engedek meg efféle hanyagságot. Ahogy kisétál, felkelek magam is, figyelem a hátát, ameddig lehetséges, és szép lassan fordítom el a nyitvatartást hirdető fatáblát. És mialatt a lámpák szép lassan kihunynak az üzletben, valahol a Holiday Inn Expressben felcsattan az értetlenségtől átitatott döbbenet hangja. Nehéz szívként koppan a felismerés: az Álmodó is a városod utcáit árja, Atanerk. Az Álomfogó, amit ajándékoztam, távol tartja a rossz szellemeket, bízom benne, hogy alaki kifüggeszti majd az ágya fölé. Ha ismeri a hagyományt, ezzel talán tisztában lehet. De ha nem bolond, akkor azzal is, hogy a dolog ott hibádzik, hogy én nem vagyok szellem. Tőlem nem véd meg a szent szimbólum, Atanerk. Ne akard, hogy a Rémálmotok legyek.
//Utólag is, megint nagyon köszönöm, élmény volt <3333//
Szégyen, vagy sem, Killian és Hope halála után hónapokon keresztül teljesen elhanyagoltam a könyvesboltot. Sem erőm, sem időm nem lett volna foglalkozni vele az akkor még egészen csöpp Aida, a saját munkám, és az őrzői feladataim mellett. És amúgy sem bírtam volna elviselni, hogy minden szeglete rá emlékeztet. Megannyi apró emlék… a sok tanácskozás, tervezgetés, barkácsolás, festés, pakolás, rendezgetés, dekorálás, mire az egyszerű, fehér irodahelységet egy ilyen álombeli könyvesbolttá varázsoltuk át a férjem vezetésével. Ahol mennyire szívesen töltötte az idejét, szívét, lelkét beleadva, hogy sikeres legyen. Legalábbis, amíg nem akadtak fontosabb kötelességei… Arra azért még futotta, hogy felvegyek egy eladót az üzletbe, illetve a nagyon-muszáj adminisztratív dolgokat megcsináljam, ha néha meg is csúszva kissé a határidőkkel, de nagyjából ennyi. Egy időben még azon is komolyan elgondolkoztam, hogy talán célszerű lenne eladni a helyet, meg is hirdettem, még érdeklődő is akadt volna, ám amikor alá kellett volna írni a papírokat, mégis képtelen voltam lemondani az aprócska üzletről. Tudom, valahol gyerekes dolog így ragaszkodni valamihez, aki egy szerettünkre emlékeztet, de nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Azóta pedig hányszor, de hányszor bebizonyosodott már, hogy jól döntöttem… elég csak Aida lelkesedéstől ragyogó arcára tekinteni, akárhányszor megfordul erre! Kisebb korában is szívesen játszott, bármikor benéztünk a boltba, mióta pedig iskolás, és olvasni tanul, különösen gyakran tölti itt az idejét. Néhány év távlatából már bennem is lecsitultak az érzések annyira, hogy kellemes érzésekkel, ne pedig szívet marcangoló gyásszal töltsön el a hely, és ha időm épp úgy engedi, igyekszem többet foglalkozni vele. Mint például most. A nyitás óta eltelt már néhány év, és akármennyire is illik hozzá a rusztikus, kopottas báj, van néhány kisebb-nagyobb munka, amit illene elvégezni, hogy újra a régi fényében tündökölhessen. Egyedül viszont félő, hogy jövő ilyenkorra sem végeznék, így körbeérdeklődtem az őrzők között, van-e kedve, ideje valakinek segíteni némi süti és tea mellett? A mai kört kedves kis mentoráltam, Bianca nyerte, így ha nem tudta volna, pontosan merre található a bolt, akkor megadtam neki a címet, s amíg az érkezésére vártam, előkészültem. Több polcnyi könyv nagy, költöztetős kartonokban pihent a fal mellett, én pedig ecseteket, festéket, papírokat és törlőrongyokat kerítettem, hogy újrafesthessük a polcok megkopott díszítéseit. Már korábban kiírtuk az ajtóra, hogy az üzlet a mai napon zárva tart, így ha hallom, hogy nyílik az ajtó, az egyik polc mögül kiintegetve köszöntöm is. - Szervusz, Bia! Erre vagyok, a hátsó polcoknál. - sétálok közelebb, hogy bezárjam az ajtót, mást úgy sem várunk mára – Nyugodtan pakolj le, ahová szeretnék. Hátul van egy kis mosdó és egy konyha is, ha szükséged van rá. Könnyen idetaláltál? Kérsz valamit? - ha igen, akkor már indulok is, hogy intézzem, hogy aztán büszkén körbemutassak, még ha a sok-sok doboz és üres polc miatt nem is tökéletes az összhatás – Ez lenne az a kis mesekönyvesbolt, amiről már annyit meséltem neked, érezd otthon magad!
Amikor csatlakoztam az Őrzőkhöz, elképzelésem sem volt, hogy mibe is vágok bele, mire mondtam igent. Persze tájékoztattak, több mint korrekt módon, nem mondhatom, hogy vakon ugrottam a mély vízbe, de más az ha hallod és más megélni. Az első években magam is csetlettem botlottam az új életem útvesztőjében, és már bánom, hogy így volt, de visszacsinálni nem lehet. Mióta egyenesbe hoztam az életem, és kikecmeregtem az önsajnálatból is, nagyon sokat gyakorolok. Nem azért, mert a mentorom rugdos, hanem mert így akarom. Szeretnék hasznos tagja lenni a közösségnek, amennyire csak lehetséges. Így aztán kicsit sem meglepő, hogy amikor Abie megkérdezte, szinte elsőként, önként jelentkeztem, hogy segítsek neki a könyvesboltban. Mesélt róla, elég sokat, de még nem voltam itt. Különös, hogy amennyire szeretem a gyerekeket és a meséket, mégse jártam még ebben az apró üzletben. Talán az emlékek miatt. A húgom is szerette a meséket, mikor kicsi volt, mielőtt még ide költöztem volna a főiskola miatt, gyakran bújt be a takaróm alá, hóna alatt hurcolva egy mesekönyvet, és kérlelt, hogy meséljek neki belőle. Persze már az első lap végénél elnyomta az álom, de olyan kedves emlékek ezek. Túl kedvesek, és ezáltal fájdalmasak is. Gyalog jöttem ide, nincs messze a lakásomtól, és jól is esik egy kis séta. Kitisztítja a fejemet. Túl sokat jár az eszem mostanában a munkán, hogy el kellene utaznom majdnem egy hétre, de épp most nem jönne a legjobbkor. Úgy érzem előrelépés történt, szívesen megmutatnám Abie-nek is, hogy már egyre szebben megy a gyógyítás. A minap találtam egy kismadarat, a rádióból hazafelé menet, és bár nem elsőre, de sikerült javítanom az állapotán, a törött szárnyán. Nem tökéletes és még nem nevezhető gyógyultnak, de minél többet erőlködök, egyre jobban lesz a madárka is. Meg akarom kérdezni azt is, hogy ez helyes-e, jó dolog-e így gyakorolnom. Mindeddig nem volt különösebb áttörés, de amint “tétje lett” a szándékaimnak, máris elkezdett működni a varázs. Ahogy a gondolataimba temetkeztem, gyorsan eltelt az idő, és máris az üzlethez értem. Bár kopogtam, de egyből be is nyitottam, gondoltam biztos van egy kis csengő vagy ilyesmi ami majd jelzi az érkezésemet. - Szia Abie! Nem késtem, ugye? - megyek közelebb apró mosollyal a szám szegletében. Milyen barátságos kis üzlet! Ha gyerek lennék, egész nap csak itt akarnék lenni. - Köszönöm! - egy közeli könyves kupacot szemelek ki, ahol letehetem a táskám és a kabátom. Miközben a sálat tekerem le a nyakamból, még egyszer körbe pillantok - Gyönyörű. Olyan kis… mesekönyvbe illő. Büszke lehetsz rá. - mosolyogva simítok végig egy könyv gerincén - Ezeket a polcokat szeretnéd lefesteni? Előbb egy kicsit megcsiszoljam őket ott ahol megpattant a festék? - ajánlkozok azonnal, nem nézelődni jöttem, illetve nem csak nézelődni. Tényleg segíteni szeretnék, mert úgy hiszem, hogy jó dolog ha az ember szembe néz a múlttal, de nem muszáj egyedül csinálnia. A régi kedves emlékek mellé újakat szerezni, amik nem elhalványítják azokat, hanem egy kedves buborékba zárja őket ahol nem eshet bajuk, de nem is kísértenek minden alkalommal. - Örülök, hogy elhívtál. Hoztam egy kis forró csokit, arra az esetre ha szükségünk lenne egy kis pihenőre, itt van a termoszban, de nem tudom szabad-e itt ilyesmit fogyasztani. - nyilván, egy könyvesboltban nem eszünk és nem iszunk. Élvezzük a könyvek illatát és vigyázunk rá, hogy ne kerüljön rájuk maszat. De talán a mai kivételes alkalom lehet.
- Ugyan, dehogy! Ez most úgy sem olyan hú-de-szigorú „időpont”. - időben érkezett, de ha késett volna egy kicsit, akkor sem lett volna belőle semmi ejnye-bejnye, ami mondjuk egy tanulós vagy vizsgázós időpont esetében illik. - Köszönöm! Igazából az volt férjem érdeme, az ő egyik álma volt ez a könyvesbolt. A tematika, a berendezés, meg úgy az egész… - osztom meg vele. Kár, hogy nem volt alkalmuk találkozni, biztosra veszem, hogy biztosan jól kijöttek volna egymással. - Igen! Nézd csak, messziről talán nem olyan feltűnő, de közelről elég viseltesek már szegények, mégis, lassan tíz évesek lesznek. - lépek közelebb, hogy megmutassak néhány kisebb-nagyobb hibát. Volt, ahol a festék vált le, volt, ahol valami megkarcolta, vagy megnyomta a fát, megrepedt kissé, ahogy száradt… hiába, Killian ragaszkodott a természetes fa bútorokhoz, azok pedig igencsak érzékenyek tudnak lenni sok mindenre – Vagyis, várj csak… a bútorok szerintem már idősebbek, mert idén novemberben maga az üzlet lesz tíz éves! Ez sem hiszem, hogy elszaladt az idő… Viszont lehet, akkor nem ártana ennek tiszteletére kitalálni valamit. Mint ha nem lenne elég dolga az embernek, valami mindig akad pluszban. - sóhajtok, elvégre az elmúlt évek másról sem szóltak, mint váratlan meglepetésekről. De ha már meglepetések, akkor még mindig ezerszer inkább az ilyen kellemesebbnek mondhatók legyenek. Kellenek az apró örömök a nehéz időkben. - Az igazat megvallva, annyira nem vagyok jártas a témában… - felelem bizonytalanul – Szerinted úgy jobb lenne? Nem túl macerás? - igaz, maguk a polcok csak egyszerű lakkal vannak lekenve, a polcok végei vannak mindenféle mintákkal dekorálva, de nem tudom, mennyivel lenne pepecselősebb a csiszolással – vagy épp kevésbé szép anélkül. - Ó, ez nagyszerűen hangzik! Alapból nem lehetne, de gondolom, tudunk kulturált felnőttek módjára enni, inni idebent, és egyik könyvet sem tervezzük nyakon önteni vele. - vonok vállat, elvégre az eredeti csapatból mégis csak egyedül maradtam, én vagyok a főnök, vagy valami olyasmi – te jó ég, de fura így belegondolni! - úgyhogy néhanapján tehetek apró kivételeket. - Tényleg, nem is kérdeztem, van valami érdekes mostanában a rádiónál? Korábban egészen sokat hallgattuk bent a műsoraitokat, de mióta változott a beosztás meg a nyitvatartás, tiszta őrültek háza van fenn a síparadicsomban. - ott található a rendelőm is, mert igen… amikor annak idején idefújt a szél, a háziorvosi praxisom mellé a síparadicsom orvosa is én lettem, úgyhogy nem mondhatnám, hogy sokat szoktam unatkozni. Még úgy sem, hogy a súlyosabb eseteket mentővel átszállíttatjuk a kórházba.
Alaposan körbenézve az üzleten, tényleg nagyon csalogató. Ha kisgyerek lennék, egészen biztosan meglenne a kedvenc sarkom, ahová elbújok, és valami képes mesekönyvet lapozgatnék. Tetszik, hogy még arra is gondoltak, hogy a lurkók kedvükre tudjanak válogatni, hiszen kevés a plafonig érő polc, inkább minden nekik van közelebb. - Akkor csak még jobban sajnálom, hogy nem volt alkalmunk megismerkedni. - bólintok halvány mosollyal. Nem akarom felhozni a dolgot, nem is akartam, mert nekem is megvan a magam vesztesége, és tudom mennyire rossz ha valaki állandóan az orrunkba nyomkodja. De mivel most Abie hozta fel, nem érzem ezt akkora bajnak. Mert legtöbbször én is magamban tartom az emlékeimet, máskor meg órákon át mesélek neki a kishugomról. Ő is biztosan imádta volna ezt a boltot! - Rájuk fér a felfrissítés. - bólintok, ahogy alaposabban is szemügyre veszem a polcokat, majd miközben újra meg újra ámulatba ejt ez az amúgy kis helyiségben megvalósított széles kínálat, bólogatok a mentorom szavaira. - Igen, ezt mindenképp meg kellene ünnepelni. Egy ismerősömnek nemsokára megjelenik az új kötete egy mesekönyv sorozatból amire már most kérni kellett egy második adag nyomtatást mert olyan sokan jegyezték elő… talán az írónő eljönne az ünnepségre felolvasni, dedikálni. - ajánlom fel, hiszen szívesen segítenék ezzel is emelni az esemény fényét. Megkérdezni nem kerül semmibe. A sorozat pedig annak a rajzfilmnek az alapja, amiben én is szerepelek, így természetesen ismerem az írónőt, és valószínűleg szívesen eljönne. Hátha Abie is jó ötletnek tartja. - Nem macerás, ha van egy kis csiszolópapír, szívesen megcsinálom, és úgy még tartósabb lehet az új réteg. - bólintok, és keresem az eszközök közt a csiszolópapírt, de úgy látom akad egy kevés, annyi mindenesetre van, hogy az apró repedéseken átmenjek vele. - Akkor jó. Találtam egy új receptet, kíváncsi vagyok, hogy ízleni fog-e. Ibolyás. - lelkesedek egy kicsit a forró édesség gondolatára. Mióta belevetettem magam a tanulásba, valahogy jött vele, hogy a különböző gyógyhatású növényekkel is aktívabban foglalkozom. Ki gondolta volna, hogy a közönséges fűszerek közt is számos olyan akad, aminek van ilyen vagy olyan hatása az emberekre? Szóval, azóta már ezt is tudatosabban csinálom, az ételeknél is igyekszem a finom íz mellett a kívánt hatásra is fókuszálni. Miért kellene borzalmas ízű gyógyító italokat szürcsölni, amikor lehet, hogy egy finom forrócsokiba is bele lehet tenni ugyanazt? Ez például számos gyógyhatással rendelkezik, segíti a felületi sérülések gyógyulását, erősíti a szívet, enyhíti a megfázás tüneteit, és még az álmatlanság ellen is használ. - Hát, a rádiónál minden rendben. Mostanság kicsit háttérbe szorultak az én kedvenc témáim mióta Kimmie és a testvére beleásták magukat a holisztikus gyógymódokba, de ez még nem a világ vége. Meg az emberek többségét úgyis jobban érdeklik a mindenféle házi gyógymódok mint a lelki béke, szóval… megértem a dolgot. - vonok vállat röviden. Persze, nem esik jól a dolog, de ezt még bőven tudom kezelni. Lesz majd nemsokára egy adás például arról is, hogy egy nagyobb fogyás milyen hatással van az emberek lelki világára, szóval unatkozni nem fogok. - Igazából a munkában nincs semmi különös, inkább a gyakorlással kapcsolatban van előrelépés. - teszem hozzá egy halvány mosollyal. Sokat küszködtem a kezdetekben, így minden pozitív változásnak nagyon tudok örülni, még a legapróbbaknak is. - Találtam egy madárkát még a hét elején, törött volt a szárnya, és gondoltam hátha tudok segíteni rajta. Még nem tökéletes, de szerintem pár nap és szabadon is engedhetem. - mindenki másként tanul. Nekem arra kellett rájönnöm, hogy nem tudok csak úgy a levegőbe koncentrálni, ha van tétje és látom, hogy hol a baj, valahogy ez is jobban megy.
- Igen, az határozottan. Az még oké, ha a dolgoknak van egy kedves, kopott bája, ami azt mutatja, hogy sokat használták, de… ez már kicsit több. - de ha úgy nézzük, egészen jól bírta eddig, tényleg fájuk fér már, hogy újra régi pompájukban tündököljenek. - Igen? Ez nagyszerűen hangzik! Meg tudnád esetleg kérdezni? Vagy az is jó, ha megadod az elérhetőségét, aztán majd megérdeklődöm, mennyire érdekelné egyáltalán. - vagy ráérne-e, az sem elhanyagolható dolog. Bár a november még odébb van, nincsenek kétségeim, biztosan hamar el fog szaladni az idő. Ha pedig Bia ismerőse esetleg nem is érne rá, nos… maga az ötlet sem rossz, akad egy pár író, akiknek legalább egy kötete itt pihen a polcokon. Plusz egy elintézni való dolog, csak ne felejtsem el. - Azt hiszem, hogy van, ott a szerszámos ládában kell még lennie. - mutatok az említett láda felé. Az mondjuk lehetséges, hogy nincs sok, mert nem igazán volt rá szükség mostanában, de valami korábbi kis javítási munka után maradt, és eltettem, mondván, ki tudja, lehet jó lesz még – De ha esetleg nem elég, úgy emlékszem, gyalog pár perc távra van egy barkácsbolt, maximum elugrok venni. - vontam vállat, mert ezen ne múljon. Ha a másik gyógyító szerint így jobb lenne a végeredmény, én nem vitatkozom, szégyen vagy sem, az ilyen barkácsolós dolgokban nincs túl nagy rutinom. Ami bonyolultabb, mint egy kiégett villanykörte kicserélése, annál inkább megkérem valamelyik kollégát vagy őrző társamat, hogy ha ideje engedi, segítsen kicsit. - Ibolyás? Hm, ez izgalmasan hangzik! - csillannak fel a szemeim. Nyílt titok az őrzők körében, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a gyógy- és fűszernövényekért, úgyhogy magam is szívesen szoktam a különféle receptekkel kísérletezni, az pedig csak külön öröm a szívemnek, ha más is hasonló kísérletezős típus, vagy osztja a lelkesedésemet. - Igazából nem lenne különösebb probléma azzal sem. A baj inkább az szokott lenni, amikor valaki laikusként próbálja meg alkalmazni úgy, hogy csupán egy apró szeletét ismeri az adott tudásnak. Vagy ők is orvosok? Kimmie és a testvére? - kérdezek vissza, mert lehet, hogy korábban már szóba került, de most így hirtelen nem emlékszem rá – Na látod, pont erről beszélek. A házi gyógymódok, népi praktikák, az megint teljesen más téma… - csóválom a fejem, mert sajnos manapság hajlamosat az összes ilyesmit összemosni, én már csak tudom, egyik végzettségem a természetgyógyászat, sokak szemében az is szimpla kuruzslás, holott attól sokkal több. Csak amit az emberek nem ismernek, ugyebár, arról hajlamosak könnyen véleményt alkotni, egy-két fals információ alapján is. - Igen? Hallgatlak! - fordulok felé kíváncsian, érdeklődve hallgatva minden kis fejleményt. Tudom, a mai rohanó időben ritkán akad idő arra, hogy az ember órákon át, nyugodtan foglalkozzon valamivel, pláne, ha mellette még dolgozik, meg a háztartást is vezet, de pont ezért szoktam bíztatni a többieket, már napi 10 perc, vagy fél óra is sokat tud számítani. Sok kicsi sokra megy, ugyebár. - Kellemeset a hasznossal. Ugye tudod, hogy ezzel pedig nem csak a szárnyát gyógyítod meg, hanem valószínűleg az életét is megmented? - kérdezek vissza, hisz enélkül, a zord téli időben valószínúleg nem sok esélye lenne szerencsétlennek – Nem szép, hogy néha egy-egy apró tettünk milyen nagy hatással van más életére? Emberként is igaz, de őrzőként meg pláne, sokkal szélesebb ez a repertoár, amivel segíteni tudunk. - feleltem elmerengve, ez pedig a nehezebb időkben is olyan sok erőt tudott adni, hogy nem hiába fáradozunk. - Egyébként, ha készen állsz, akkor lassan elkezdhetünk készülni a következő vizsgádra is. Akadnak ott is bőven hasznos varázslatok, egy részüket akár otthon is gond nélkül lehet gyakorolni. Látod? - emelem fel felé a kezem, ízelítőt adva a megtanulásra váró varázslatokból, miközben magamban megidézem az ezüstkarom névre hallgatót, és a kezem néhány pillanaton belül át is változik… a körmeim megnyúlnak, és ezüstös színű vérfarkas karmokká alakulnak. Tisztában vagyok vele, hogy sokunk nem hord magánál állandó jelleggel fegyvert, szóval nem árt, ha az esetlegesen balhés vérfarkasokkal szemben van olyan, ami mindig „kéznél” van. Ha szeretné, hagyom, hogy Bia megnézze, vagy akár megtapogassa az átváltoztatott kezem, majd ha végzett, akkor egyszerűen megszűntetem a varázslatot, pár pillanaton belül pedig ismét a régi a kezem. - Tudom, gyógyítóként nem ez a fő erősségünk, de azért nem árt, ha valamennyire meg tudjuk védeni magunkat. - nem mondom, hogy sokszor van rá szükség, szerencsére, de sosem lehet tudni.
- Ugyan, néhány óra és jobb lesz mint újkorában. - biztatom egy kicsit. Valóban ráfér egy alapos festés és lakkozás, de ez még nem a világ vége. Látszik, hogy egy kicsit el volt hanyagolva, de sosem késő helyre pofozni, különösen ha Abienek sokat jelent. Igazából nem csak azért kedvelem mert a mentorom, hanem amúgy is ő volt az első akivel megtaláltam a hangot. Vagy még inkább Aidával, pontosabban kettejükkel. Kár is lenne tagadni, hogy a kislány törte meg a jeget és “hozott vissza” a depresszióból. Még a Miss Tapsi mesekönyvet is Abie és a lánya miatt ismertem meg, így voltam lépés előnyben a meghallgatáson. - Nemsokára egyeztetjük a második évad hangfelvételét, ott majd megemlítem neki a dolgot, és utána már könnyebb lesz nektek beszélgetni. - osztom meg vele az ötletemet. Az írónő választott engem a főhőse hangjának, és a közös munka miatt meg is kedveltük egymást. Jobb esélyekkel indulunk, ha előbb bedobom neki a témát. Utána már biztos, hogy Abie is meg tudja győzni. Aztán inkább a polcok felé fordítom a figyelmem, és már keresem is a csiszolót a szerszámos ládában. - Megvan. - jelentem mosolyogva - Szerintem elég lesz, végül is csak itt-ott kell átsimítani. - már kezdem is, főleg az éleknél, elvégre a könyvek mozgatásától ott kopott meg leginkább. Egyébként megnyugtató néha egy kicsit barkácsolni, megbütykölni ezt-azt. Mivel a nagynéném férje hamar lelépett otthonról, ezt tanultam tőle: nem cseréli ki magát a villanykörte, és a csap csöpögését sem lehetetlenség megszüntetni még akkor sem ha lány vagy. - Remélem finom lett. A múltkor kicsit túlzásba vittem a kombinálást, tea helyett olyan lett mint valami zöldfűszer főzelék. - kuncogom el magam, mert hát nem szégyen azt bevallani, ha valami nem jön össze. Fő, hogy próbálkozok, igyekszem tanulni, beépíteni a mindennapokba is az apró praktikákat, hogy ha szükség lenne rá, ne kelljen gondolkodnom hanem ösztönösen jöjjenek a dolgok. Legalábbis ez a terv. Gyógyító szeretnék lenni, ez a feladat áll hozzám legközelebb, de nem tagadom, hogy könnyebb dolgom lenne ha orvos lennék és nem pszichológus. Nem mintha pályát akarnék módosítani, de az utóbbi időben többet foglalkozom a fizikai sebek orvoslásával mint a lelki sebekkel. - Dehogy orvosok. - emelem a tekintetem az égnek. - Kimmie tesója elvégzett valami online kurzust azóta azt hiszi ő lett a bájitalok nagymestere. Alig győzöm kordában tartani őket. - megcsóválom a fejem, majd elkomolyodva hallgatom Abiet.- Tiszta kuruzslás az egész, nem igazán tudom hogyan mondjam el nekik, hogy ez szinte már tarthatatlan. Próbálom a vendégekkel ellensúlyozni, hogy ne mondhasson senki túl nagy butaságot, de benne van, hogy egyszer nem sikerül féket kötni a nyelvükre. - jó nagyot sóhajtok. A munkahelyi gondokon igyekszem nem túl sokat rágódni, de néha utolérnek. Az valóban probléma, ha olyasmiket mondanak élő adásban ami nem, hogy nem használ de allergiát okozhat vagy rosszabb. Inkább elmesélem, hogy egy madárkán gyakoroltam, és bár nem tökéletes még a szárnya, de van rá remény, hogy hamarosan újra repüljön. - Ugyan, én csak haza vittem… néha elbizonytalanodok, hogy nem kellett volna inkább megmutatni egy állatorvosnak? De már az első alkalommal volt egy kis javulás, gondoltam… - vállat vonok zavaromban. Nem akarok én rosszat annak a kisállatnak. Úgy éreztem hamarabb meggyógyul a mágiától mint ha egy orvos venné kezelésbe. A heteket-hónapokat szerettem volna lerövidíteni, és most, hogy nagyjából egy hete van nálam, sokkal jobb színben van, még pár nap és szabadon engedem. - Ez igaz, de… igazad van. - mosolyodok el halványan - Nem gondoltam még erre úgy, hogy hatással lenne mások életére. Pedig igaz. - bólintok egy aprót. Sokmindent lehet rám mondani, de azt nem nagyon, hogy nagyképű lennék. Bele sem gondoltam eddig, hogy mennyire hasznos az amit csinálunk, még ha nem is olyan menő mint harcolni vagy információkat szerezni. - Nahát! Ezt hogy csináltad? Láttam már ilyet, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan meg lehet csinálni.- kerekednek el a szemeim, majd óvatosan a keze felé nyúlok. Elképesztő! És én még azt hittem, hogy a legvagányabb dolog amit csinálhatok az valami megfázás elleni szupertea. Hát menten elájulok az izgalomtól! - Naná, hogy meg szeretném tanulni! Azt mondod otthon is gyakorolhatom? - rég lelkesedtem ennyire valami új dologért. - Belevághatunk, bár a vizsgát még nem siettetném. Tényleg jó lenne, ha jobban meg tudnám védeni magam. - bólintok egyetértően. Aztán kicsit elgondolkodok, hogy tulajdonképpen nem teljesen véletlen, hogy a gyógyítás vonzott leginkább. Nem vagyok valami agresszív típus, és az igazat megvallva sosem akartam ártani senkinek. De be kell látnom, hogy különösen most meg kell tanulnom megvédeni magamat még akkor is, ha nem tetszik a dolog. Butaság lenne megöletni magam csak azért mert valami távol áll tőlem. Ahogy egyre többet vagyok a csoportommal, kezdem érteni, hogy egymástól függünk. Hiába leszek jó gyógyító, ha könnyebb eltenni láb alól mint egy muslicát. Akkor nincsenek velem előrébb. - Kicsit zavar, hogy bár az alapokat megtanultam az önvédelemből, de nem ment túl jól. Jó lenne ha más is lenne a kezemben, akkor talán magabiztosabb lennék. - minek szépítsem, a lábam miatt gyakrabban vesztem el az egyensúlyomat mint egy átlag ember. Próbálom ellensúlyozni, például egészen tűrhetően célzok, ha már a közelharcban hátránnyal indulok. Lehet, hogy az őrző társaim meg tudnának gyógyítani, de erre kicsi az esély. Már így születtem, és ők sem mindenhatók. Szerintem ha lenne rá módszer, Abie már felvetette volna. Az is zavar, hogy talán túlságosan is magamnak való vagyok. A mi fajtánk nem magányosan járja az útját, és bár nem falkában gondolkodunk, de a túlélést nagyban segíti ha ismerjük egymást és megtanulunk össze dolgozni.
- Ó, lesz második évad? Aida oda meg vissza lesz, ha meghallja! - mosolyodok el, sőt, ami azt illeti, én is örülök a hírnek. Nem mint ha ne kedvelném az emlegetett nyuszit, de néha átkattan valami a gyerekben, és olyankor képes órák hosszat, vagy napokon át rongyosra nézni ugyanazt a mesét. Nem mondom, hogy olyan jól ismerem már a szövegeket, mint Bia, de… majdnem, szóval jó lesz némi változatosság az új részekkel. - Jól van. Előkeresem a festéshez a többi cuccot, aztán nekiállok én is csiszolni. - nagyjából már össze vannak készítve, jártam bent a héten párszor munka után, de inkább most derüljön ki, ha valami mégis hiányzik. Festékek, ecsetek, lakk, rongyok, tálak… - Azzal sincs baj, jó dolog néha kísérletezni, én is szeretek. Aztán vagy valami tök jó sikeredik belőle, vagy marad arc- vagy hajpakolásnak… ha annak se jó, akkor meg megy a komposztba. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, nem csinálok titkot belőle, hogy nekem sem mindig jönnek össze a dolgok, emberek vagyunk, hibázunk… de a tanulásban pont ez a szép, ezekből is sokat lehet tanulni, ha valaki meglátja a lehetőséget benne. - Ó… a „legjobb”. Szeretem, amikor valaki egy pár órás kurzus után szakértőnek hiszi magát. - sóhajtok fáradtan, gondolom be se kell mutatni Biának, mennyi veszélyt rejt az ilyesmi. Én éveken át ezt tanultam az egyetemen, utána mint őrző is, és még mindig temérdek dolog van, amit nem tudok, pedig ha úgy nézzük, ez az egyik fő szakterületem. - Nos, ha a szép szó nem használ, keressetek valaki olyat, aki tényleg ért a témához. Hátha akkor ő is ráébred, hogy attól, hogy épp, hogy belekóstolt valamibe, hiába a lelekesedés, még nem lesz szakértő. - adok egy ötletet, persze szó sincs róla, hogy én magam szeretnék bekerülni a műsorba, anélkül is bőven van elég tennivalóm… de akadnak mások is a környéken, akik talán jó potenciális jelöltek lehetnek, ha vevők az ötletre. - Az attól függ. Egy szimpla törés miatt én se feltétlenül szaladnék vele, ha amúgy semmi baja, a gyógyítás varázslatunkkal többre megy szegény kismadár, mint ha sínbe rakják, és várjon, hogy magától forrjanak össze a csontjai. Ha valami fertőzésről lett volna szó, vagy egyéb betegség… a madarak terén nem igazán vagyok otthon ilyen témában, úgyhogy valószínűleg akkor én is állatorvoshoz fordultam volna. Vagy vannak ezek a madárvédő egyesületek, ott a nemzeti park, lehet, hogy sokszor többre megy velük az ember. - arról nem is beszélve, hogy nekik is megvannak a maguk szakemberei, bár tény, valami szimpla tucatmadárral lehet ők sem sokat bajlódnának, mert akkor a veszélyeztetett fajokra kevesebb kapacitásuk jutna. Egy próbát mindenesetre megér. - Ugye? Néha a legkisebb tettekkel is hatalmas változásokat érhetünk el, úgy, hogy nem is gondoljuk. Tipikus, hétköznapibb példa, mire képes sokszor egy-egy mosoly, mennyivel jobbá tudja tenni más napját, vagy bármi apró kedvesség, nem várt segítség… - ráadásul semmibe sem kerülnek. Aztán néha ha megszakadunk, vagy a fejünk tetejére állunk is képtelenek vagyunk segíteni, vagy egyről a kettőre jutni, de sajnos ilyen az élet, attól még lehet próbálkozni. - Sok gyakorlás. Egy a sok varázslat közül, amik a következő vizsgádhoz szükség lehet. - mosolyodok el, miután a kezemet átváltoztattam, majd Bia keze felé nyúlok, hagyom, hadd vegye szemügyre, tapogassa meg azokat a bizonyos ezüst karmokat, ameddig szeretné. Csak ha már végzett, változtatom vissza a kezem, mert na, annyira nem praktikus így csiszolni azért a polcokat. - Persze! Elég energiaigényes varázslat, szóval valószínű, hogy napi 1-2-szer többször nem fogod tudni megcsinálni, de igazából ezt egyedül is gond nélkül lehet gyakorolni. Akadnak bőven olyanok is, amihez nem árt egy segítő, vagy akár egy vérfarkas, esetleg ki kell menni a terepre hozzá. - ellenben ha nincs is az embernél fegyver, ez bármikor kapóra jöhet. Nem vagyunk harcosok, a farkasok többsége ellen nekem sem sok esélyem lenne, de időhúzásnak tökéletes, sokszor pedig már az is életet menthet. Szerencsére nem volt sok összetűzésem vérfarkasokkal, mióta itt élek, de azért akadt néhány alkalom… sosem lehet tudni. - Nem is kell, majd jelzed, ha úgy érzed, készen áll. Nincsen semmi kőbe vésett határidő, mindenkinek más, más élethelyzetekkel. - van aki teljesen a mágia megszállottja, és félelmetesen gyorsan elsajátított mindent a következő vizsgájához, akadnak olyanok is, akik egészen kényelmesre veszik a formát… ráadásul gyógyítóként nem csak a varázslatokkal kell tisztában lenni, ott van mellette az elméleti tudás is… anatómia, a különféle főzetek elkészítése, gyógynövénytan, szóval nem unatkozunk mi sem, attól, hogy nem a planket meg a felüléseket nyomjuk az edzőteremben. - Nézd, Bia, ha úgy érzed, ebből van hiányosságod, azon könnyen lehet segíteni, már pozitívum az, ha felismered, hol van szükséged erősítésre. - csiszolgatom tovább a polcot, miközben adok néhány további javaslatot – Igazából nyugodtan csatlakozhatsz a harcosokhoz is edzésre, vagy megkérheted valamelyiküket, tudna-e segíteni néhány egyszerű fogással. - tisztában vagyok a bicegésével, de tekintve, milyen tapasztalt harcosaink vannak, biztosra veszem, hogy tudnak olyan javaslattal előállni neki, amivel megvédheti magát, de nem annyira hátrány benne – Ha jól tudom, Kyle például egészen ügyesen bánik a lőfegyverekkel. Az se rossz megoldás. Attól, hogy őrzők vagyunk, evilágibb módon is megvédhetjük magunkat, nem csak ezüst tőrökkel meg varázslatokkal. - gondolkozok hangosan. Nem tagadom, az én fejemben is megfordult, hogy nem ártana valami ismétlés önvédelem téren, csak valahogy sosincs időm rá. Hála az égnek, varázslatok terén már van annyi tapasztalatom, hogy egész hatékonyan tudom menteni a bőröm.
Kezdőlap
*_*//
