Csak egy szélesedő mosoly volt, amivel megköszöntem a bókot. Persze mondhattam volna valami szintén dicsérő szót rá is, de azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzetet tekintve elég erőltetettnek tűnt volna, és azt nem akartam, hogy azt higgye, csak udvariasságból hagyták el a szavak a számat. Erről szó sem volt, nekem például nagyon tetszett a csizmája, de csak úgy, ismeretlenek ruhadarabjait nem szokásom megdicsérni. Jó, általában nem, inkább úgy mondom, mert egyébként egyáltalán nem állt volna távol tőlem. - Tudom, általában nem nézik ki belőlem! - nevettem el magam zavartan, de nem dugtam el a könyvet, hiszen épp az imént gondoltam arra, hogy büszke vagyok a választott hivatásomra. Miért éreztem úgy mégis, hogy magyarázkodnom kellene miatta. - Feltett szándkom bebizonyítani, hogy az ügyvédek közül mégsem mindenki sznob és karót nyelt. Vagy... annak látszom? - kérdeztem kissé bizonytalanul, de szerintem számára is egyértelmű lehetett, hogy inkább kérdezem viccből, semmint komolyan. Tudtam, hogy nem tűnök annak, még a megjelenésem sem hajazott ügyvédre, a stílusom meg végképp nem, ahogyan más emberekhez álltam hozzá. - És te, pszichológiát tanulsz? - érdeklődtem az ő könyve láttán. Csak azért feltételeztem, hogy még mindig tanul, mert nagyjából egykorúnak néztem saját magammal. Mondjuk, az is igaz, hogy ha más szakot választottam volna, akkor már diplomás ember lennék. - Lehet azért, mert a normális embereknek ilyesmi nem jut eszébe... - vontam meg a vállaimat, elmondva a kritikát saját magamra. Ez egyáltalán nem okozott gondot, de ha más titulált volna őrültnek, azt nem vettem volna jó néven, az is biztos. Tudom én magamtól is, hogy egy egészen kicsit flúgos vagyok, de mondjuk azt, hogy ez a személyiségem varázsa. Annyira csak nem lehetek borzalmas, igaz? - Komolyan?! - kérdeztem vissza meglepetten, mert belőle viszont tényleg nem néztem ki ilyesmit. Inkább tűnt finom hölgynek, mint ugrálózó tininek. Én persze minden további nélkül azt is megtettem volna, de pont ezért nem néztem ki belőle. - Azért szívesen megnéztem volna, bár lehet, hogy tényleg nem a legjobb ötlet. Én biztos kitörtem volna a csizmám sarkát! - néztem le a lábbelikre kissé aggodalmasan, de mivel nem lett semmi bajuk, így nem is volt értelme, hogy fájjon miatta a fejem. - Köszönöm! Van, aki Briának szólít, bár nem túl sokan - árultam el ezt az apróságot, igazából furcsa módon tényleg csak Jackson, és Nonó hívott így. Az is különös, hogy ők viszont mind a ketten pont a második nevemből választották. - De azt hiszem, hogy az kevésbé belevaló, ugye? - kérdeztem zavart nevetéssel, aztán egy mozdulattal megigazítottam a szemüveget az orromon, úgy néztem rá őzike szemeimmel. - Te Jax húga vagy?! - jó, azért annyira mégsem voltam meglepődve, mint ahogy a kérdés hangzott hirtelen. - Akkor jól sejtettem - nyugtáztam végül, ezzel hozva a tudtára, hogy igazából már gyanakodtam én korábban is, csak ciki lett volna egyből lerohanni ezzel. - Olvastam rólad... - magyaráztam meg, hogy mégis honnan sejthettem én, már a nevén kívül. - Én nem tudom. Igazából már az előtt is ismertem, hogy ideköltözött, csak telefonon tartottuk a kapcsolatot - vallottam be őszintén, mert ez így elég rosszul hangzott. Mintha valami elvetemült rajongó lennék, aki persze, hogy ismeri az új edzőt. Pedig nem erről volt szó. - Mit? - még mindig kicsit zavarodott voltam attól, hogy éppen most ismertem meg az általam kiszemelt fiú testvérét. Az ilyesmi mindig sorsdöntő találkozás, vagy csak a filmekben tulajdonítanak neki nagy jelentőséget? - Ja, a könyvet? - pillantottam végül a kezemben tartott kötetre. - Nem, nem hiszem... Wáó! - kerekedtek el a szemeim. - Ez nagyon menő, nekem is kell valahonnan egy ilyet szereznem! - jelentettem ki, bár mire befejeztem a mondatot, Erinnek már csak hűlt helyét találtam. - Öhm... - dünnyögtem kissé tanácstalanul, ám beszélgetőpartnerem csakhamar előkerült. - Szóval érdekel a pszichológia, de amúgy újságíró vagy? Furcsa párosítás... - adtam hangot a véleményemnek, és csak remélni tudtam, hogy nem veszi sértésnek, hiszen nem annak szántam. - Azt Jackson kislányának veszed? - önkéntelenül is belekukkantottam a kosarába, ha már előszedte. És igen, ezzel azt is elárultam, hogy tényleg sokat tudok a bátyjáról, bár még korántsem eleget. Ez biztos. - Én még nem találkoztam vele... szerintem még neki is szokatlan, hogy egyáltalán van - sóhajtottam egyet, valószínűleg lerítt az arcomról, hogy még én sem mindig tudok mit kezdeni ezzel az információval, de igyekeztem. - Ne aggódj, én mindig szétszórt vagyok! - legyintettem egyet könnyed mozdulattal. - Szerintem egyszerűen csak tegyük ide őket! Én csak ezt veszem meg! Tudom, hogy elég ciki ilyesmit olvasni, de hát olyan remekül kikapcsolnak... - magyarázkodtam a ponyvám mutatásakor, ami meg az én kosaramban pihent.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Nemlegesen megrázom a fejem. Ha az lenne… hát nem így reagált volna a történtekre. - Ismerek épp elég sznob, és karót nyelt embert, szóval bátran állítom, hogy te nem vagy az. Én viszont valahol időnként annak voltam bélyegezve, mert a korosztályom béli csajok többsége nem volt képes megérteni középiskolás korunkban, hogy ha valaki komolyan elkötelezi magát valami iránt. Sznobságnak tudták be, amikor „nem lealacsonyodva” hozzájuk nem jelentem meg a sulis bulikon, pedig mentem volna én… ha anya hagyta volna. Nem mindig rajongtam azért, hogy kimaradok az ilyen mókákból csak azért, mert edzésem volt. - Pszichológiát? Neeem, Isten őrizz! Nevetem el magam. Na, még csak az kéne! Kicsit azért viccesnek tartom, hogy mennyire nem szeretem az „agyturkászokat”, mégis olyan irányt vett az életem, hogy nem csak egy… de kettő is az életem része lett. - Csak ez a téma érdekel kifejezetten. Vontam meg a vállamat. Lehet belőle jó dolgokat tanulni, amiket eddig elolvastam azok a való életben is visszaköszöntek, és így eléggé izgalmas ahhoz, hogy az érdeklődésemet is képes legyen tartósan fenntartani. Szavak, és faggatózás nélkül is sok mindent megtudhatok így másokról, és ez pont nekem ne lenne izgalmas, aki folyton mindenbe beleüti az orrát? - Nekem akkor ez egyáltalán nem jutott eszembe, csak minden áron el akartam érni. Persze a minden ár kategóriába eredendően nem tartozott bele, hogy rád borítom a fél polcot. Tettem azért hozzá biztos, ami biztos alapon. - A Charlie jobb. Egyedibb, azt hiszem. Gondolkodok el egy pillanatra. Volt egy Charlotte szaktársam még az egyetemen, de őt mindenki Lottinak hívta. Az se rossz becézés, de a Charlie szerintem eredetibb, ráadásul valamiért jobban is illik hozzá, mint a Bria. - Jax? Gyanakodva vonom fel a szemöldökömet. Becézni azt szoktuk, akit személyesen is ismerünk általában, szóval élek a gyanúval, hogy nem csak az újságból, és hallomásból ismeri a bátyámat. Ms. Columbo-féle radarom azonnal pásztázni kezdi Charlie rezdüléseit, de nem kell kiszednem belőle semmit, mert mondja ő magától is azt, amire kíváncsi vagyok. Szemöldököm egyre magasabbra, és magasabbra szalad, zöld szemeim pedig kikerekednek. Minden mást, amiről eddig beszélünk, egy hanyag mozdulattal söprök félre az útból, és arra fókuszálok, amit megtudtam. - Szóval te vagy a rejtélyes lány, akit a bátyám rejteget előlem. Hallottam már rólad, de nem túl sokat… csak azt, hogy itt élsz Fairbanksben. Nem kérdezem, kijelentem. Ebből már könnyen leszűrheti, hogy Jackie beszélt róla, de részleteket nem árult el. Amikor meghallom, hogy tud Mayáról… egyik döbbenetből a másikba esek. Megköszörülök a torkomat, majd egy mosolyt varázsolok az arcomra, bár ez most nem túl őszinte megnyilvánulás részemről. - Még én se. Amúgy igen, az övé lesz a kifestő. Szívesen hozzá tenném még, hogy: még szerencse, hogy nem találkozott vele előbb, mint én, mert most azonnal becsörtetnék a bátyámhoz, és lekiabálnám a fejéről a haját, hogy milyen dolog az, hogy Neki előbb mutatja be, mint a saját nénikéjének!? Nem akarok bunkó lenni Charlie-val, már csak azért sem, mert Jackie-t nem akarom magamra haragítani… de Nonó óta fokozottan odafigyelek arra, ha bárki megkörnyékezi a testvéremet. Ő az egyetlen bátyám, és zsigeri kötelességemnek érzem megvédeni őt egy újabb csalódástól, még ha utólag ki is derült, hogy nem minden úgy volt, ahogy mi azt gondoltuk annak idején… akkor is kikészült a történtektől, és nem akarom, hogy bárki is bántsa. - Egyébként az újságnál dolgozom, de még nem olyan régóta… és ahhoz is felhasználható a kedvezmény. Pillantottam a kosárban fekvő ponyvára. A könyveket azért betűrendbe tettem fel a polc szélére, hogy ne legyenek annyira szanaszét, de a visszapakolásukat meghagyom az itt dolgozó eladóknak. A vaskos fekete borítós könyv bekerül a kifestő mellé, aztán Charlie-ra pillantok. - Szeretsz sportolni?
- Huh, akkor megnyugodtam! - könnyebbültem meg, még olyan rajzfilmesen a homlokomat is megtöröltem, mintha az idegességtől izzadságcseppek gyöngyöznének ott. - A családomra amúgy sem jellemző ez, meg úgy az írekre sem, nagy általánosságban... - legyintettem, pedig lehet, hogy igazából untattam a túl sok információval magammal kapcsolatban. Senki nem kérdezte a származásom, meg igazából mást sem, de én már csak ilyen közvetlen típus vagyok, legalábbis magánemberként mindenképpen. Azért a nevetése elég árulkodó volt, hogy hasonlóan gondolkozunk az agyturkászokkal kapcsolatban. Különös, őket legalább annyira nem szokták szeretni az emberek, mint az ügyvédeket. Vajon miért alakulhatott ez így? Egészen rejtélyes dolgok ezek, de nem akartam azzal tölteni az időt, hogy ezt mind ki is fejtem neki. Tuti menekülne a gondolatmenetem elől. - Mondjuk igen, tényleg érdekes. Szoktam olyan műsorokat, meg sorozatot nézni a tévében, amiben ezzel foglalkoznak. Egészen bonyolult dolog minden apróságra odafigyelni, de hasznos, ha szavak nélkül akarsz információkat gyűjteni valakiről. Talán nekem is bele kéne olvasnom egy ilyenbe, hogy ha majd bíróságra kerül valamilyen ügyem, akkor lássam a tanú vagy a vádlott rezdüléseiből az igazságot! - már megint kicsit túlgondoltam, de ezúttal nem zavart, hogy ki is mondtam. Szerintem egyáltalán nem hátrány egy kicsit beszélni ahhoz, akit újonnan ismertünk meg, mert egyelőre csak ebből tud majd képet alkotni rólam. Valószínűleg, ha már profi lenne a testbeszéd olvasásában, akkor nem akarná megvenni ezt a könyvet. - Nos, köszönöm! - még mindig csak mosolyogtam a becenevem hallatán is, meg azon is, hogy nem akarta rám borítani a könyveket. Én azt mondom, hogy még mindig nagyobb szerencse két könyv, mintha ténylegesen a fél polc tartalma landolt volna a nyakamban. Azt hiszem, akkor már nem vigyorognék itt, mint a tejbetök. Azért a mosolyom végül mégiscsak halványult valamelyest, amikor láttam a végbemenő változást, a bátyja emlegetése kapcsán. Hajaj, valószínűleg vagy rossz pontra tapinthattam rá, vagy az a típus, aki megszállottan védelmezi a testvérét. Azt hiszem, hogy az utóbbiról lehetett szó, ami intő jel volt számomra, hogy megpróbáljak jóban lenni vele. Eddig szimpatikusnak találtam, de sosem lehet tudni, általában az ilyen emberek kattannak be, és válnak veszélyessé. Már csak az is elég bajt okozhatott volna, ha elkezdi ellenem hangolni Jacksont. - Mesélt rólam? - kérdeztem vissza, ezúttal rajtam volt a meglepődés sora. - Az a típus vagy, aki nagyon vigyáz a másikra, ugye? - ezúttal kerek perec kérdeztem rá arra, ami érdekelt. Most miért finomkodjak? Ő sem tűnt annak a típusnak, hát rám sem jellemző túlzottan, ha lehetek éppen más is. - Nos, nézd, Erin... - kezdtem bele, sóhajtva egyet. - Még én sem tudom, hogy merre tart a kapcsolatunk, de őszintén mondom, hogy tetszik nekem a bátyád. Én kisvárosi lány vagyok, nem az a típus, aki falja a fiúkat. Amúgy is elég rossz tapasztalatom volt már, borzalmas vagyok a párválasztás terén. Vele most igyekszem óvatosan haladni, mert nem szeretném újra megütni a bokámat. Ő rendesnek tűnik, és komolyan érdekel. Meg tudsz ezzel barátkozni, vagy megpróbálod majd ellenem hangolni? - szegtem fel dacosan az államat, úgy téve fel a kérdést. Szerintem egyáltalán nem voltam sem sértő, sem fenyegető. Egyszerűen csak tudni szerettem volna, hogy hányadán állunk. - Akkor ezek szerint te is itt maradsz huzamosabb ideig a városban - nyugtáztam a hallottakat, majd a kosaramban pihenő könyvre néztem. - Ha még mindig él az ajánlatod, akkor szívesen elfogadom! - még egy mosolyt is kapott mellé, a barátságosabb fajtából. - Sportolni? - kérdeztem vissza meglepetten, mert hirtelen nem tudtam, hogy jött ez ide. - Annyira nem vagyok nagy sportember, főzni jobban szeretek, de egyébként elboldogulok például a téli sportokkal. A bátyád most a fejébe vette, hogy megtanít jobban is korcsolyázni, az nekem annyira nem megy valamiért - vallottam be őszintén, és tekintve, hogy ő milyen sportágban jeleskedett, talán most kapok egy sor elítélő pillantást. Nem érdekelt, nem lehetek jó mindenben. Az én családomban amúgy sem alapkövetelmény, hogy a jégre szülessek.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Igen. Mondta, hogy azon a társkereső oldalon kezdtetek beszélgetni, ahova én regisztráltam fel. Magától eszébe se jutott volna, sőt… először mérges is volt rám azért, amiért ezzel „leptem” meg. Feleltem elégedetten. Igazából nem tudom, hogy Jackie mennyire nőcsábász, vagy sem… de tény, hogy Mimike óta senkit nem hozott haza, én meg kezdtem megelégelni, hogy az én jóképű bátyám lassan szomorú szamurájjá avanzsál, szóval akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy ugyan miért ne próbálhatná ki a netes ismerkedést!? - Ha van testvéred, és együtt nőttetek fel, akkor tudod milyen ez. Ösztönösen belétek ivódik, hogy vigyáztok egymásra. Nem tudom, hogy van-e testvére, de feltételezem, hogy igen. A mi szüleink mindig nagyon odafigyeltek arra, hogy összetartsunk. Nagyon… nagyon kivételes olyan eset volt, hogy ha Oroszországban töltöttük a nyarak nagy részét, akkor valamelyikünk ne tartott volna a másikkal. Ha verseny volt, akkor meg inkább elkísértük a másikat, és a lelátón szorítottunk. Ez felnőtt korunkra is megmaradt. Jackie minden meccsén ott voltam, amire csak el tudtam menni, ahogy ő is végigizgulta értem a versenyeket. Az egyetlen bátyám, akit imádok… teljesen természetes dolog, hogy vigyázni akarok rá, és védeni őt. A szemöldököm lassan felszaladt, ahogy hallgattam a monológját, majd a kérdésre pislogtam párat. Tyűha! Ha ilyenek a kisvárosi lányok, azt hiszem, fel kell kötnöm az alsóneműmet. Azon nem lepődök meg, hogy tetszik neki Jackie… hiszen a bátyám igazán jó party, és helyes kis pofija van, már ha épp nem hajnalban jön szembe az emberrel kócos fejjel és begyógyult szemekkel, mert akkor jájjj! - Jackie nagyon rendes, és nem csak az elfogult húg mondatja ezt velem, hanem tényleg az. Nem fogom ellened hangolni… nem tennék ilyet ok nélkül, és ha tényleg komolyan érdekel Téged, akkor remélhetőleg nem is fogsz rá okot adni, hogy ilyen megforduljon a fejemben. Az a helyzet, hogy bár Mimikét sose éreztem Jackie-hez valónak, vagy a családunkba illőnek… egész addig nem „gyújtottam” alá, amíg ki nem robbant a balhé a terhessége körül. Utána megkeserítettem az életét a suliban, ez tény. Viszont az vesse rám az első követ, ha abban a helyzetben más nem így tett volna, amikor egy kis fruska felszarvazza és megalázza a bátyját. Igen, azóta már kiderült, hogy nem úgy volt, és nem volt minden olyan egyszerű, mint az egyszer egy, de most már mindegy. Most már azzal kell foglalkozni, ami jelenleg van. A múlt elmúlt. - Igen, így tervezem. Jelenleg jó nekem Fairbanksben. Nem hiányzik annyira New York, amennyire szokott hiányozni olyankor, amikor néhány hétre el szoktam utazni versenyek miatt. Valahogy nem vágyok vissza. Ha elutaznék Alaszkából a közeljövőben, akkor inkább mennék a nagyiékhoz Oroszországba. Idén nyáron úgyse láttam őket a műtétem miatt, ők pedig sajnos nem tudtak meglátogatni. Hiányoznak… imádom őket nagyon. - Persze. Bólintottam. Miért ne élne? Egy kicsit meglepett a nyíltságával, de egyébként valahol tetszik, hogy ennyire éles a nyelve. Ha tényleg nem csak szórakozni akar a bátyámmal, és lesz köztük valami komolyabb, esetleg még jóban is lehetünk. Nem ártana most már, ha én is megtanulnám kedvelni a körülötte sertepertélő nőket. - Csak vigyázz, mert mire észbe kapsz, már egy hokiütőt is kapsz a kezedbe, és megalapítja a Nanooks’ női szakosztályát! Vigyorogtam, „finoman” utalva rá, hogy a jeges sportok terén a lelkesedése a családunk szinte minden tagjának több, mint normális. - Egyszer meg akartam neki tanítani néhány könnyebb forgást, de úgy mozgott, mint egy lomha medve, ráadásul el is vágódott, szóval ha műkoris figurák érdekelnek inkább, akkor ne őt kérd meg, hogy segítsen, mert medvetánc lesz belőle. Nevettem, ahogy felidéztem magamban az ominózus esetet, aztán a pulthoz érve átadtam a sajtós kártyámat, és felpakoltam a könyveket a pult tetejére. - Az is ide lesz… Vettem ki Charlie kosarából a ponyvaregényt, és tettem a könyvem tetejére, hogy egybe le tudják húzni róla a kedvezményt, aztán majd ráérünk utána rendezni a számlát a nyugta alapján.
- Komolyan? - ugyan elképedve kérdeztem egy kissé, de alig bírtam ki, hogy el ne mosolyodjak. - Hát ezzel nem dicsekedett el... - állapítottam meg, bár nem olyan meglepő. Én saját magamat regisztráltam, de azt hiszem, hogy köszönetet kellett volna mondanom Erinnek, amiért Jacksont belekényszerítette ebbe a helyzetbe. Másként sohasem kezdtünk volna el beszélgetni egymással, az is biztos. Valószínűleg ideköltözött volna ugyanúgy, aztán én is csak annyit tudtam volna róla, mint mindenki mást a városban. - Akkor azt hiszem, hogy köszönöm! - mondtam ki végül azt, ami már megfogalmazódott bennem amúgy is. - Nem, sajnos nincs testvérem - ráztam meg a fejemet. - Az apám meghalt, mikor még nagyon kicsi voltam. Azután költöztünk ide... - osztottam meg vele eme apróságot, de hát nem volt titkolnivalóm, és én amúgy is ilyen nyílt és közvetlen nőszemély vagyok, hogy még a sokak számára kínos témákról is könnyedén beszélek. Ez maximum úgyis csak engem viselhetett volna meg, de húsz év alatt megtanultam együttélni azzal, hogy csak egy szülőm van. - De az anyámnál meg a nagynénénémnél látom, hogy megy ez! - tettem hozzá egy könnyed mosollyal, amiből valószínűleg leszűrte, hogy nagyon szeretem őket és közel állnak hozzám. Tényleg jó fejek voltak mind a ketten, nem olyanok, mintha az idősebb nőrokonaim lennének, hanem egyszerűen csak a barátnőim. Közben elő is adtam magam, ahogy szoktam, és az sem kerülte el mindentlátó szemeimet, hogy felszaladt a szemöldöke. Valószínűleg megleptem, kicsit talán ki is zökkentettem, de ez szerintem egyáltalán nem probléma. Értek az ilyesmihez, és a kedvességet miatt általában nem nézik ki belőlem, hogy képes vagyok kiállni magamért, vagy könnyedén beolvasok bárkinek. Pedig így van ez, éppen úgy a részem, mint a közvetlenség. - Jól van! Hiszek neked! - határoztam végül el, és még bólintottam is egyet mellé. Elhittem neki, hogy a bátyja tényleg rendes fiú, nekem is annak tűnt eddig. Máskülönben nem keresett volna meg, hogy megpróbálja helyrehozni azt, amiről én már kezdtem lemondani. Pedig igazából azt sem tudnám megmondani még mindig, hogy mi is az, ami közöttünk van. Barátságnál egyértelműen több, de hogy merre tartunk, csak ez után fog kiderülni. A sors megteremtette nekünk az esélyt arra, hogy kiderítsük, megy-e nekünk együtt, mert már nem volt reménytelen, nem volt sok ezer kilométer közöttünk. - Igen, tényleg érdekel - erősítettem meg újra a már korábban elhangzott szavaimat, ezzel is azt érzékeltetve, hogy ez az egész bizony nem rajtam fog múlni. - Nem tűnsz kisvárosi lánynak, de ha szereted a közvetlen embereket, és meg tudod szokni az egyszerűséget, akkor szerintem jól fogod itt érezni magad! - elég volt csak ránézni ahhoz, hogy leríjon róla, nem ide való, hanem a nagyvárosokba, metropoliszokba. Én meg ott nem valószínű, hogy komfortosan érezném magam, bár talán bárhol elboldogulok, és ez ugyanúgy igaz lehetett rá is. - Csak a nagyon hideg telekkel kell vigyázni, az állandó sötétség eléggé lehangoló... erre már a bátyádat is próbáltam előre felkészíteni - figyelmeztettem hát őt is, mert én ilyen rendes kislány vagyok ám! - Hát, ha velem akarja megalapítani, akkor elég csúfos véget érne a próbálkozás, méghozzá rekord idő alatt, ha a rövidségben versenyzünk! - most már én is mosolyogtam, így sokkal oldottabb lettem újra, hogy tisztáztuk a kötelező köröket a lánytestvérrel, amin előbb-utóbb úgyis át kellett volna esnem. - Szerintem előbb ütném le őt, vagy saját magamat, mint a korongot a jégen... - ingattam a fejemet, ezzel is utalva a helyzet reménytelenségére. Tényleg nem nekem találták ki. - Pedig nem tűnik medvésnek - ráncoltam a homlokomat elgondolkozva, ahogy próbáltam magam elé képzelni a jelenetet. Nyilván nem olyan kecses, mint Erin, de nálam biztosan ügyesebb volt még úgy is. - Majd megtanulok zenélni a medvének! - vigyorogtam újra szélesen, miközben a pénztárhoz értünk. - Köszönöm! - őszintén hálás voltam a gesztusért, talán nem is olyan borzalmas ez az indulás kettőnk között. Ugye?! - Egyébként akartam is mondani, hogy inkább tőled tanulnék, de nem akartalak lerohanni. Meg aztán, tényleg nincs tehetségem ilyesmihez, örülök, ha tudok siklani a jégen, nemhogy forogni! - forgattam a szemeimet, és ha sikerült rendezni a számlát, automatikusan a kijárat felé vettem az irányt. - Meghívhatlak egy kávéra? Vagy... valamire? - kérdeztem előzékenyen, ezzel akartam meghálálni a kedvezményt.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ó! A hideggel nem lesznek gondok… Legyintek könnyedén. Végül is félig orosz vagyok. Bírom én a hideget, főleg, hogy jeges sportot űzök… űztem. A nagyiéknál nyáron szoktunk hónapokat eltölteni, de azért télen is megszoktuk őket látogatni, még ha nem is olyan hosszú időre. A lényeg, hogy a hideggel nem lesznek problémáim. A sötétség… na, az már egy másik kategória. Szeretem látni a napot, még ha nem is süt feltétlenül melegen. Gondolom valahogy ehhez is hozzá lehet szokni, de az elején tuti, hogy fura lesz. - Hidd el! Egy jégtáncos légiességéhez képest, AZ! Nyomom meg a mondat végét nevetve. Amit a hokisok csinálnak a jégen, az minden… csak nem légies és kecses. Persze ezzel nincs is gond, furán néznének ki, ha piruettek közepette lőnék a gólokat, csak hát na… aki ahhoz szokik hozzá, az nem igazán tud kifinomultan mozogni, még akkor se ha az én tökéletes bátyám. Elmosolyodok a megjegyzésén, majd röpke sóhaj hagyja el ajkaimat. Bevallom, nagy a kísértés, hogy ne szakadjak el a műtétem, és az állapotom ellenére se a jégtől. Gondoltam rá persze, hogy taníthatnék… jó lenne… csak nem tudom, mennyire bírná elviselni a lelkem jelenleg. - Nem szoktam órákat adni itt, de talán majd egyszer mutatok néhány egyszerűbb… de látványos forgást. Nem ígérek előre semmit, amiről nem tudom, hogy betartanám-e, pláne mert jelenleg még minden nagyon képlékeny az életemben. Helyre kell rázódnia a dolgoknak. Anyának segítettem ugyan a kicsiknél, de az más volt. Ott tudtam, hogy amint az ő órájuk véget ér, enyém a jég, és én edzhetek. Hiányzik, nagyon hiányzik a régi életem, s bár próbálom a legjobbat kihozni a jelenlegiből… időnként az egészet egy hatalmas hazugságnak érzem. A boltból kilépve becsúsztatom a táskába a könyvet meg a kifestőt amit Mayának vettem. Körbepillantok, majd tekintetem megakad egy kávézón. Igaz a szívem miatt én nem ihatok koffeines kávét, de ma már elég jól hozzászoktam a menteshez. Ízre majdnem ugyan az, csak hatása nincs olyan, mint a koffeinesnek. - Oké! Van még időm… mehetünk. Pillantok azért futólag az órámra, hogy nagyjából még mennyi időm van, mielőtt tovább kell nyargalnom, de egy kávé még bőven belefér az időmbe, és legalább megismerhetem Charlie-t egy kicsit jobban. Mint Jackie húgának, kötelességemnek érzem kicsit körbeszimatolni… de attól függetlenül is szívesen beülök vele kávézni, mert egészen bájos kis csaj. Szóval a kellemest összekötöm a hasznossal. Ha átsétálunk a hangulatos kis kávézóba, a pult mellett elhaladva mosolyogva köszönök oda a baristának, aztán Charlie felé fordulok kérdőn. - Az jó lesz ott? Igaz nem két személyes hely a sarokban levő boksz tele díszpárnákkal, de a rattan bútorok mindig is tetszettek, szóval szimpatikus kis zúg első ránézésre, na meg kényelmesebbnek is tűnik, mintha csak széken foglalnánk helyet.
-Nem, minden oké -tettem át a másik fülemre a telefont. -Sikerült mindent beszerezni, amit szerettem volna. Igen, kávém is van, de szerintem ezen nem lepődtél meg -nyújtottam ki a nyelvem, bár úgysem látta, de azért a hangszínem játékosságról árulkodott. Életemben először voltam Fairbanks-ben, és bár tudtam, hogy vár a bérelt autóm melege, abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy fogalmam sem volt arról, hova is parkoltam le. Idétlenül forgolódtam a telefonnal az egyik kezemben, a másikban pedig több szatyornyi cuccal, amit az elmúlt pár órában szereztem be a városban mászkálva. Mondjuk a gatyám is ráment néhány dologra, de határozottan megérte idáig kivezetnem. Ha már itt tervezek tölteni a későbbiekben egy jópár napot, nem ártott ismerkedni a várossal és nehezen tudtam ellenállni néhány ruhadarabnak is. -Persze, itt vagyok. Csak az a helyzet, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy hol is vagyok pontosan. A kocsit otthagytam a kávézónál, én meg már régen nem ott vagyok, hanem betértem egy könyvesboltba, mert láttam, hogy van néhány akciós könyv, tehát csak a szokásos -magyaráztam szapora légzéssel a telefonba. Ki fog nyírni az autóbérlő, ha nem viszem vissza időben az járművét. Pedig szerettem élni, különösen mostanában. Halványan elmosolyodtam, miközben egészen máshol jártak a gondolataim. Valahol Anchorage környékén. Bár ez nem sokat segített rajtam, úgy, hogy jelenleg nagyjából 6 óra kocsikázástól voltam az otthonomtól és őszintén nem tudtam, hogyan fogok visszatalálni a fekete szépséghez, ami hazavisz. Szomorúan biggyesztettem le az ajkam, miközben továbbra is úgy forgolódtam, mint egy… mint egy rohadt körhinta. Biztosan jól el lettem volna ezzel a tevékenységgel akár az idők végezetéig is, ha a táskám nem dönt úgy, hogy megakad valakinek a gyomrában. Azt hiszem sikeresen bevittem egy gyomrost egy idegennek. Baszki. -Visszahívlak később, csókok -nyomtam ki egy pillanat alatt a telefont. Biztos megbocsát, hogyha megtudja, hogy megint mit szerencsétlenkedtem össze. Odahajoltam az idegenhez és hadarni kezdtem aggodalmamban, bekapcsolva magamban az orvos énemet, aki egy pillanat alatt mindent is tudni akart a másik állapotáról. -Nagyon sajnálom, nem akartam meggyilkolni fényes nappal. Minden rendben van Señor? Tudok valahogy segíteni? Tényleg nagyon sajnálom -néztem aggodalmasan a férfi irányába. Ez is csak az én formám lehet, hogy nem elég az eltévedésem egy idegen és nagy városban, még le is ütök valakit. Dios mío, nem akarok visszamenni a sittre! Gondolkozz Dora, gondolkozz. Semmi épkézláb dolog nem jutott eszembe a pánikon kívül, de félre kellett tennem ezeket a gondolatokat. Nem sok kedvem volt becipelni őt a kórházba és utána a helyi hatóságokkal egyezkedni, hogy egyáltalán nem volt szándékos a dolog, én tényleg ennyire béna vagyok magamtól is, nem kell hozzá segítség és indok sem. Igyekeztem összeszedni magam és közben imádkoztam valakinek ott fent, hogy ne legyen komolyabb baja a férfinak, mert azzal nem tudtam volna mit kezdeni. Egyáltalán ugyanaz a mentő száma itt, mint New York-ban? Jézusom. Az úriember arcába nézve egy pillanatra ismerősnek tűnt valahonnan, de ezt a gondolatot gyorsan elsöpörtem az agyamból. Most arra kellett koncentrálnom, hogy ne haljon ide nekem a könyvesbolt közepére. -Tényleg iszonyatosan sajnálom, mit tudok tenni, hogy jobb legyen? -kérdeztem ijedten. -Hozzak egy kis jeget, szívódjak fel, hívjak mentőt? Csak nagyon könyörgöm, ne pereljen be Señor -sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt egy kettő pont nullás esethez a rend éber és kevésbé figyelő őreivel.
A tavasz beköszönttével megszaporodnak azért a közéleti programok a városban is, s noha évek óta nem jelent meg regényem, egy novellás kötetet azért csak sikerült összeharácsolni két évvel ez előtt, még az ősszel. Ennek nyomán kerestek meg, hogy képviselhetném egy dedikálással egybekötött könyvvásár keretében az üzletet, az ügynököm pedig lecsapott a lehetőségre, ha már úgyis helyben voltam. Szerinte a minimális reklám is reklám, meg "nekik te is jó leszel, Blake"... Hát anyádat! Értem én, hogy egyregényes szerzőnek tartanak és nem is lettem mai napig több, de azért valahol bántotta a büszkeségemet a megjegyzése. Persze, ettől függetlenül tiszteletemet tettem az egyeztetésen, mert kötött a szerződésem nálam magasabb hatalmakkal. Igen, a kiadóra gondolok. Mit ad a véletlen, az én itt időzésem oka is egy kocsi miatt van, épp csak én szívem csücske, wannabe tark Donovanra várok, aki volt olyan rendes, hogy ha már a városban volt dolga, eldobott és vissza is furikázza a hátsómat a hegyre. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem szivat meg vagy felejt el nemes egyszerűséggel és tényleg befut záros időn belül... Addig itt van nekem ez a jó kis polcnyi... uff! A táska teljes súlya sebészi pontossággal érkezik gyomorszájamba lendületes mozdulattal, hogy hirtelen meglepettségemben csupán a szemeim könnyeznek be némileg a nem várt fájdalomérzettől, ahogy kicsit meggörnyed testtartásom. Hasztarohadt, mit hord ez a csaj magánál, téglát? - Mert máskor igen?! - Bukik ki belőlem első, gyilkolászós mondatára a hitetlenkedő kérdés, kényszeredett kacaj közepette. Azért attól szerencsére keményebb fából faragtak, semmint egy ilyesmi hazavágjon, csak a meglepetése ereje volt, mi letaglózott. Ezt feloldva ugyanakkor, kissé végigsimítva a hasfalamon, fejemet ingatom meg. A megbeszélésre való tekintettel fehér inget vettem sötétkék pötyökkel, meg elegánsabb farmert, mely kivillant a kabátom alól, mit reménybeli közelgő távozásom örömére viseltem magamon az üzletben. - Megmaradok, tényleg. Csak vigyázzon kicsit jobban, még a végén nagyobb kárt okoz és itt fogják zárásig. - Ha nem veséket, hanem könyveket ver le, teszem azt, esetleg a törékeny dolgok valamelyikét. Szabadkozása nyomán csupán fejemet ingattam lelkesen, nem kell semmi kérem, tényleg jól vagyok. Halál komoly. Eskü! Így görbüljek meg, meg minden... - Az egészből utolsó megjegyzése ránt csupán ki, önkéntelenül is oldalt billentve fejemet, amolyan "kiskutyás" mozdulattal, miközben szemöldökeimet ráncoltam rosszallóan. - Már miért perelném be? Talán nem nyolc napon túl gyógyuló azért. Tényleg csak... legyen körültekintőbb ekkora csomaggal. - Mutattam a kezében levő szatyrokra kedves mosollyal. Így közelebbről megnézve nem is pöttyök voltak az ingen, hanem mindenféle avataros-léghajlítós elemi jelek.
Világéletemben szerencsétlen voltam, és úgy tűnt, hogy ezt a jelzőt már sosem mosom le magamról. Bár, a szerencsétlen még mindig egy fokkal barátibb volt, mint az alkoholista, de hát istenem, ha már negatív jelzők, inkább ez, mint a másik. Sajnos most sem cáfoltam meg magam, talán elátkozott valaki gyerekkoromban, azért sikerült akaratlanul is bevinnem azt a gyomrost a táskámmal. -Talán így van, sosem tudni -mosolyodtam el ártatlanul a gyilkolós témára, miután úgy tűnt, hogy mivel beszélni tud, megmarad. Ez határtalan megkönnyebbüléssel töltött el, tényleg nem szerettem volna a vállamon becipelni a kórházba, amiről azt se tudtam, hogy merre találom. Még a rohadt kocsit se tudtam betájolni, nemhogy mást. És érthető okokból nem szerettem volna egy félájult embert rángatni magam mögött, így tényleg örültem neki, hogy nincs komolyabb baja. -Tényleg iszonyatosan sajnálom -sóhajtottam. Rengeteg szatyor volt nálam és hála az esti edzéseknek a teremben, én tökre jól ebírtam őket, de nem szoktam hozzá még a méretekhez és így sikerülhetett az előbbi baleset. Komolyan, csoda volt, hogy csak őt ütöttem le vele és nem valami mást, mert hiába vásároltam már ennél is többet otthon, akkor mindig segített valaki cipekedni. Most, pedig egyedül nehezen ment az odafigyelés ilyen apróságokra, mint az, hogy a szokásosnál nagyobb helyet foglaltam el. -Egész egyszerűen azért, mert fura emberek vannak, egyszer New York-ban azért akarta egy öregasszony, hogy letartóztassanak, mert 3 centivel átlógtam a metró biztonsági sávján. Higgye el, addig jó, amíg normálisan meg lehet beszélni a dolgokat -vontam meg a vállaim. Még mindig nem értettem, hogy milyen vétséget követtem el a nő szemében, de inkább gyorsan felpattantam a peronon vesztegelő járműre és igyekeztem elfelejteni az esetet. Az emberi lélek útjai néha kifürkészhetetlenek. Eszembe jutott valami, így leraktam a földre a szatyraim és a táskámban kezdtem el kutakodni. Szerettem volna adni a férfinak valami apróságot kárpótlásként, amiért nem szeretne feljelenteni és meg is marad. De természetesen, mint minden női táska, ez is az alján rejtette azt, ami nekem kellett, így egy bosszús sóhaj után kivettem a könyvem, hogy jobban odaférjek. Ritkán olvastam újra könyvet ilyen rövid időn belül, de reggel, amikor olvasnivalót kerestem a polcomon, akkor megragadta a tekintetem, majd a sztorit felidézve úgy éreztem, hogy még egyszer el kell olvasnom. Eszembe jutott az is, hogy mennyire szerettem volna megsimogatni a fehér bundást az erdőben, és mivel azóta sem sikerült farkast simiznem, így célszerűnek tűnt, hogy ezekről az állatokról olvassak. Majdnem ugyanaz, csak sajnos mégsem. -Meg tudná fogni egy pillanatra? -néztem rá és odanyújtottam a kötetet. Ha elvette, akkor sikerült normálisan lenyúlnom a táska aljára és diadalittasan kiemeltem belőle egy tábla csokoládét. Szerencsére nem tört el, így büszkén elmosolyodtam. -Az előbbi izé, kellemetlenség miatt -mutattam felé az édességet. -Remélem szereti és ígérem, többször nem mondom el, hogy sajnálom. Becsszó. És nincsenek semmilyen szándékaim, csak szeretném hozzátenni, hogy jó ez a szett -mosolyodtam el őszintén. Mindig jó volt látni, ha valaki hozzám hasonlóan elegánsabban öltözött fel, kicsit sajnáltam, hogy ez már kezdett kimenni a divatból. Pedig egy jó inggel sosem lehet mellé lőni az én szememben.
Nem azt a visszavágást vártam volna szavaimra, amit kapok, hát őszintén elkerekedő, meglepett szempárral nézhet farkasszemet a lány. Meglehet, a szám is kissé elnyílik maflán, miközben valami választ keresnék, de nem jönnek a szavak, szóval csak egy hangosabbat szusszanok. Csak az rendez némileg lelkivilágom sorain, hogy a következőkben őszintén bocsánatot kér, nem is egyszer. Finoman ingatom meg fejemet, szabadkozva, hogy megmaradok, mert tényleg. Csúnya volna, ha ennyi földhöz vágna... - Uhh, oké, ebben igaza van, New York tele van fura alakokkal. Bár Fairbanks is erősen versenyben lehet, ha kicsit jobban megismeri az ember itteneket... - Legalábbis, ha engem kérdeznek. Békülékeny borostás képemen a mosoly különben most, hogy a kezdeti riadalom elülni látszik és a vesém sem akar kiszakadni pár éles sarkú könyv - vagy fél tégla - közeledésének hála. Meglehet, tovább is lépek a helyzeten, kellemes napot kívánva a csajnak, ha az nem cuccol le mellettem. Finoman szalad feljebb szemöldököm, de ösztönösen nyúlok a felém nyújtott tárgyakért, segítőkészen. Lepillantva ismerős borítő köszön vissza rám, el kell nyomjak egy vigyort önkéntelenül is annak láttán. Hát ez jó lesz...! - Palmer? Milyen eddig? Már szemeztem vele én is... - Kacc. Rohadt vagy, Blake, de hát ilyen a kalózbecsület, nem igaz? - Ó! - A felém nyújtott csokira nem számítottam. - Igazán nem kellene. - Azért átveszem, a könyvet cserébe visszaszolgáltatva jogos tulajdonosának, hogy félszeg vigyor költözzön képemre a szerelésemet illetően. - Kösz. Nem felezzük el? - A csokit emelem meg kissé. - Mármint... gondolom, siet, szóval mindegy is. Én még várok a fuvaromra, de fogalmam sincs, mikor fut be... - Hátha mégsem olyan sietős a másiknak, de érezhetően nem szeretnék a terhére lenni.
Lassan többet ismételtem a bocsánatkéréseimet, mint az anyák a kisgyereküknek, hogy mit nem szabad. Kezdte értelmét veszíteni a szó, hiába gondoltam teljesen komolyan minden egyes alkalommal. Tényleg nem akartam fájdalmat okozni neki. Próbáltam elütni az egészet a kis poénommal és magamban jót nevettem azon a fejen, amit vágott. Eszem ágában se lett volna hasonlót sem tenni, de erről nem kell tudnia. Még. -Sajnos erről még nem tudok nyilatkozni. Életemben először vagyok itt -mutattam körbe. Ezek után még csoda, hogy el is tévedtem a fenébe? -Jelenleg Anchorage csodás városának a népességét erősítem. De köszönöm a tájékoztatást, észben tartom a későbbiekben, ártani nem árthat. Akárhány előítéletet hallottam már magamról, hogy mekkora bunkó vagyok vagy szimplán csak leszarom az embereket, egyáltalán nem így volt és bár ennek a férfinak nem is kellett volna bizonyítanom az ellenkezőjét, mégis tettem egy barátságos lépést felé. Miután gondosan letettem a szatyraimat a földre és átadtam neki a könyvem. Örültem az érdeklődő kérdésének, így lelkesen magyarázni kezdtem, megállva a keresgélésben. -Egyszerűen csodálatos! Nagyon szeretem azt, ahogyan a szavakkal bánik és olyan, mintha én is ott lennék a sztoriban, miközben olvasom. Sőt, első alkalommal egy éjszaka alatt kiolvastam, annyira lekötött a történet. És csodaszépen mutatja be a karaktereket és a szituációkat -hadartam egyre lelkesebben. -Borzasztóan izgalmas az egész, nem tudom, hogy valaki hogyan tud ilyen sztorit kitalálni, de irigylem érte. Meg azt is irigylem, aki még a könyv olvasása előtt áll. Egy szóval, imádom a könyvét. Ha érdekli, akkor részletesebben is ki tudom fejteni… -haraptam az ajkamba. Végül kissé zavartan átnyújtottam neki a csokoládét, megint túl sokat beszéltem egyszerre és nem akartam elijeszteni ezzel. De mit tegyek, ha tényleg jó véleménnyel vagyok egy kötetről? Maradjak csöndben? Képtelenség. Kérdezze meg az újdonsült ismerőseimet és barátaimat, garantáltan hasonló véleménnyel lesznek. Nem a könyvről, hanem arról, hogy nem tudom időben befogni. -Nos, ebben téved. Nem sietek sehova, a teendőim sietős részét letudtam délelőtt. Szabad vagyok, mint a madár -kuncogtam. Ha sietnék, akkor nem téblábolnék egy könyvesboltban, hiszen ilyen helyekről sose szabadultam egykönnyen. Ezen felül pedig semmi kedvem nem volt 6 órát vezetni egyszerre, így inkább ismerkedtem. Nem, nem úgy, nem tennék ilyet vele. Csak nem volt kedvem a kocsiban üldögélni, ha egyszer viszont látom a kávézó előtt. -Még egyszer köszönöm, hogy ilyen jól viselte a dolgot és normálisan kezelte. -Egyébként Dora vagyok -nyújtottam felé a jobb kezemet, hogy illedelmesnek tűnjek. Az is voltam remélhetőleg. -Nincs itt valami asztal, ahova le tudunk ülni? Talán akkor kevésbé lennék köz- és önveszélyes. És véletlen sem szeretném összemaszatolni a könyveket ezzel a… karamellás csokival -pillantottam a férfi kezében tartott édességre. Jó tudni, hogy ezt tettem el a táskámba a vásárlást követően.
Türelmes mosollyal képemen "tűrtem" a bocsánatkéréseket. A gimi és a tanári katedra megedzett e téren valamicskét. - Vagy úgy... - Nyugtáztam a lakhatási információt, nem akadva fenn rajta, elvégre az itteni viszonylatban az volt a legközelebbi érdemi méretű város, s akadtak ingázók nap, mint nap a két település között a többórás út ellenére is. Nincsen benne semmi meglepő. Jó eséllyel úgyse találkozunk többet ezek szerint, igaz, fiatal lenne még ezt nyílt határozottsággal kijelenteni. Szemöldököm feljebb szalad kissé, ahogy közelebb lépve elkezd pakolászni a táskái rengetegében - mindig is csodáltam a nőket, hogy tudnak ezekben a fekete lyukakban bármit is megtalálni - egyedül a kezembe nyomott könyv az, mi kizökkent, felismerve a regénytrilógiám második részét benne. Elvigyorodova kérdezek rá, mi a véleménye eddig, ugyanakkor arra a dícséret áradatra, amit mindez magával hozott, nem igazán számítottam, noha kétségtelenül jól esett. Értőn hümmögve, meglehet, némi zavart kis mosollyal szám sarkában hallgattam, de ha tartózkodott farkas a helyiségben, az kapásból levehette energiáimból, hogy teljesen kész vagyok a lányos zavartól, ami nemhogy megkörnyékezett, de egyenesen elgázolt, mint a reggeli gyorsvonat, Dora szavai nyomán. - Fú... nem gondoltam volna, hogy egy igazi szakértővel van dolgom! - Ciccentem aprót nyelve, hogy mikor felajánlja a bővebb kifejtést, csak annyi csússzon ki: - Nem akarom, hogy kellemetlenebb legyen ez. - Hehe... Inkább nagy egyetértésben cserélek csokit és könyvet a lánnyal. Mondjuk, ne kérdezze senki, milyen logika az, amiben nem szeretném kellemetlenebbé tenni a szitut, tudva, hogy az imént kezemben tartott könyv az én egyik szellemi végtermékem, mégis a következőkben felkínálom neki, hogy felezzük el a csokit, ha már így alakult. A nettó jófejségem fog a sírba tenni Joanna szerint és most már kezdem érteni, miért hajtogatja ezt fogadott nővérem folyton. Ám mindezzel nem törődve, némileg átlendülve az iménti zavaron lelkesen szélesedik meg mosolyom annak hírére, hogy nem siet a lány. - Király! És tényleg semmiség, a legjobbakkal is megesik, hogy nekimennek valakinek. - Legyintettem szabad kezemmel, ami egyúttal el is fogadta a felém nyújtott kacsót, finoman fogva rá. - Blake és enyém a szerencse. - Hogy leverted a vesémet és ez által összefutottunk. De ezt már csak gondolatban teszem hozzá, fejemmel a bolt előtti sétány felé bökve. - Odakint vannak padok, ha az megfelelő. Onnét látom legalább azt is, ha befutnak értem. - Nem mintha olyan jól menne, hogy fuvarozhassák a hátsómat, egyszerűen Don volt annyira rendes, hogy felajánlotta a dolgot. Még nem tudja, de a dedikálásra is őt tervezem magammal rángatni. Ha már olyannyira tark akar lenni, igazán beleférhet ez is, nem?
Olyan szívesen áradoztam volna még a könyvről, amit a kezében tartott, de igyekeztem visszafogni magam. Bármily meglepő, nem is igazán ment, így mielőtt észbe kaphattam volna, kicsúszott még némi adalék a könyvvel kapcsolatban. -Igazából borzasztóan szeretem az ilyen történeteket. Nem mondom, hogy örülnék neki, ha a valóságban is ilyenek történnének velem, mint a főszereplővel, de a sztori mindenképpen baromi izgalmas. És az a csavar, tejóisten -hadartam lelkesen. -Alig tudtam letenni a könyvet, már pirkadt, amikor becsuktam. Na, ezért irigylem annyira azt, aki még nem olvasta. Enyhén pirongva fejeztem be a monológom, most már tényleg. Inkább olvassa el ő is, nem akarom lelőni neki a poént. Hadd legyen meg a saját élménye, eszem ágában se lett volna elrontani neki az egészet egy ártatlan megszólalással. -De szakértő az nem vagyok -mosolyodtam el kedvesen, mert bár jól esett a mondata, nem feltétlen volt igaz. Oké, rettenetesen sok könyvet olvastam már, de csupán a saját szórakoztatásomra vagy azért, hogy tanuljak belőlük. Szakértője maximum annak voltam, hogy hogyan merüljek bele annyira egy könyvbe, hogy egyáltalán ne érzékeljem a külvilágot. A csokoládét pedig szívesen adtam, és ha már fel is ajánlotta, hogy együk meg ketten, nem ellenkeztem. Szoktam figyelni a vonalaimra, pláne mostanában, de ennyi csak nem árt meg. Maximum holnap edzek egy fél órával többet, ez legyen a legnagyobb gond. Mondanám, hogy így nyárra meglesz a „beach-body”, de kételkedtem benne, hogy Alaszka olyan hely lenne, ahol lehet ezt mutogatni. A bemutatkozására önkéntelenül is összehúztam a szemöldököm. Vajon a csak névazonosság az immáron a táskámban lévő könyv borítójáról vagy titkol előlem valamit és hagyja, hogy totál hülyét csináljak magamból? Előkaptam a telefonom és beütöttem a könyv címét, remélve, hogy találok róla egy képet. Tekertem egy párat és találtam egy egészen felismerhető képet a regény szerzőjéről. Eltátottam a számat és igyekeztem nem felsikítani. -Blake, mi? -ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Sikerült bolondot csinálom magamból, megint. Én itt áradozok a könyvről, ő meg pontosan tudja, hogy mit mire értek, mert ő írta? Dios mío. Ehhez tényleg le kell ülnöm. -Persze, végül is totál mindennapos, hogy leüljek egy random padra egy kvázi hírességgel -motyogtam és újra a kezembe fogtam a szatyraimat, amik ezt a kis kellemetlenséget okozták. Mivel nem tudtam, hogy pontosan melyik padra gondol, így előre engedtem, miközben a gondolataimba merültem. Nyugi Dora, ő is pont ugyanolyan ember, mint te, nem kell sikongatni örömödben. Attól, hogy ismerik a nevét, még tényleg olyan, mint te. Jó, de baromi izgalmasnak találtam a dolgot, nem igazán találkoztam még életem során hírességekkel, azt az egy esetet leszámítva az egyik New York-i szórakozóhelyen. -Na jó, muszáj vagyok megkérdezni. Egy tízes skálán mennyire égettem be most magam és szintén egy tízes skálán, ezt te mennyire élvezted? -fordultam a férfi felé, nem elrejtve, hogy olyan vörös az arcom, mint egy paradicsom.
- Megértem, a dark fantasyba oltott kisvárosi krimik nekem is mindig a kedvenceim közé tartoztak. - Felelek apró mosoly közepette, hogy felnevessek kissé arra, nem szívesen élne át hasonlókat a könyv lapjain túl. Ó, hugi, ha tudnád...! Az első olvasás élményével ugyanakkor nem tudok vitatkozni, igaz, nem a saját regényeim olvasatában, de úgy egyébként tökre értem, miről is beszél pontosan. Lelkesen bólogatok is, mikor pedig arra kerül sor, hogy szabadkozik kicsit, elvigyorodom szélesen. - Nekem annak tűnsz eléggé. Ki a kedvenced benne? - Ha már így feljött, őszintén érdekelt. Hátha sikerül némi kedvet csiholnia a lelkesedésével bennem, hogy a másfél hete félretett harmadik rész kéziratát előszedjem... Igazából a dedikálástól valami hasonló hatást vártam majd a héten, előzetesnek talán ez a beszélgetés is megteszi. A csokit egyszerre fogadom el és kínálom meg vele tulajdonosát, hogy a bemutatkozást követően már sejtsem, mire fel a nagy google-zás. - Meglepetés...!? - Bocsánatkérően és mégis barátságos mosollyal tárom el a kezeimet a meglepett képe láttán, ugyanakkor közelebb is lépek hozzá, finoman fogva rá a vállára és állítva irányba a bejárati ajtó felé. Még az egyik szatyrát is segítettem vinni a pillanat hevében, de hát nem kockáztathattam, hogy esetleg visongani kezdjen vagy hasonló figyelemfelhívó zajt csapjon itt a bolt közepén. - Egy jobbára száműzetésben levő hírességgel, szóval annyira nem buli, hidd el nekem... - Kémleltem körbe, miközben kinyitottam előtte az ajtót. (Úgy fest, a zavart idegesség közepette se tudott a jólneveltség kikopni belőlem.) Csak amikor az egyik üres padot elértük, engedtem le kissé vállaimat, kifújva a bent rekedt levegőt. A friss levegő kétségtelenül jót tett a helyzethez való hozzáállásomnak, akárcsak a nyíltabb tér közege. Nyugi Blake, ő is csak egy lelkes rajongó, mint a többi... Leverte a gyomrodat félúton kifelé, meg csokival kínált, de ettől még minden bizonnyal sokat jelentenek neki a könyveid. Kérdésére, hogy mégis mennyire élveztem odabent a szitut, ugyanakkor önkéntelenül is felnevetek, elűzve ezzel minden kellemetlen feszkót magam körül. - Én? Rettentően! De ne haragudj érte, nem állt szándékomban kihasználni a dolgot, csak ha már pont ezt dobta a véletlen...! - Ingattam meg fejemet, majd gondolva egyet, megbontottam a kapott édességet, hogy felé nyújtsam. - Békecsokit?
Elpirulva néztem az úriember szemébe, majd elgondolkoztam a kérdésén. Úgy szerettem a könyvet, ahogy volt, és nehezen tudtam volna egyetlen jót kiemelni belőle. Komolyan vettem a kérdését és igyekeztem a legjobb tudásom szerint válaszolni. -Azt hiszem… Meredith volt az a karakter, akivel a legjobban azonosulni tudtam. Úgyhogy őt választanám a kedvencemnek. Tudom, hogy nem ő a főszereplő, ne érts félre, őt is nagyon bírom, de Meredith annyival közelebb áll hozzám. Az a rész különösen tetszett, hogy szó nélkül kiállt a főszereplő lányka mellett, amikor bántalmazták az iskolában -bárcsak nekem is lett volna ilyen valaki az életemben. -És nagyon érdekes volt olvasni azt, ahogy szinte elválaszthatatlanok lettek egy nyár alatt, annak ellenére, hogy azelőtt szinte szóba se álltak egymással ezek öten. De ennél többet nem igazán mondanék, nehogy spoiler legyen belőle. Már így is sokat beszéltem egyhuzamban és kezdtem kissé zavarban lenni. Megpróbáltam elütni ezt az egészet a bemutatkozással, de az se sikerült jobban. Ha! Mégsem vagyok elátkozva és találkozhatok olyannal, akinek kedvelem a műveit. Biztos valami jót tettem, hogy kiérdemeltem ezt. Tényleg meglepetés volt a dolog, én pedig elképedésemben csak hagytam, hogy megfogja a vállam. Ő jobban ismeri a járást, mint én, hiába olyan egyforma a legtöbb könyvesbolt. -Oh, sajnálom. Ha szeretnél róla beszélni, akkor szívesen meghallgatlak -mondtam, miközben kiléptem az ajtón. -De mindenkinek más a buli. Engem így is boldoggá tett ez a találkozás, sose gondoltam volna, hogy azzal az emberrel sodor össze az élet, akinek faltam a papírra vetett szavait -vallottam be őszintén. Kedvesen mosolyogva ültem le a padra, kissé elnyomva a rajongó énemet, aki még mindig sikoltozott belül. Mert nem volt itt az ideje neki, pláne nem azok után, hogy rájöttem a férfi apró kis stiklijére, én pedig úgy beégettem magam, mint még soha. Talán csak egyszer, a Pit padlóján üldögélve éreztem ilyen kínosan magam. Mindegy, az is elmúlt, ez is el fog. Remélem. -Dehogyis, nem gond, ne aggódj -udvariaskodtam. -Valószínűleg én inkognitóban járnék mindenhova, ha híres lennék. Mondjuk vennék egy szőke parókát magamnak meg valami csiricsáré napszemüveget. És mindig feketében járnék. Vagy talán pirosban. Ezen még annyira nem gondolkoztam -kuncogtam. Jól szórakoztam az ilyen képzelgéseimen és letörtem egy sort a felém nyújtott édességből, majd élvezettel beleharaptam. Elnyammogtam az egyik kockán és közben gondolkoztam. Vajon…? Áh, biztosan nem, kellemetlen lenne neki. A másik kezemmel zavartan csavargatni kezdtem a hajtincsemet. Bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy feltegyem neki a kérdésemet úgy, hogy ne vegye tolakodónak. Követtem a szememmel egy elsétáló családot, majd Blake felé fordultam. -Szóval izé… én tényleg csak érdeklődni szeretnék, semmi követelőzés meg semmi -pislogtam nagyokat. Továbbra sem tudtam, hogyan fogalmazzam meg normálisan a kérdésemet. -Csak annyit akartam kérdezni, hogy… tehát, várható harmadik rész a könyvhöz? Mert egy olvasója tuti lenne. Zavartan bekaptam még egy kocka csokit és reméltem, hogy sikerült anélkül kinyögni a szavaimat, hogy megbántottam volna. Csúnya kombó lenne a gyomros után. Ilyen első benyomást tenni basszus, nem is én lennék.
Érdeklődve hallgatom a válaszát, mely tulajdonképpen visszajelzés is egyben. Nem lep meg, hogy könnyedén azonosulnak az emberek egyik-másik karakteremmel, az egyik erősségemnek mondják a felépítésüket. Életszagúak, de hát basszus... persze, hogy azok, ha valós személyekből rakom össze őket tulajdonképpen! - Áh, a csapat védelmező amazonja! Megvallom, ő nekem is favorit, bár inkább a Toby-val való, fogadott-tesó-szerű kapcsolata miatt. - Szélesedett meg a mosolyom, hovatovább igyekeztem a minimumon tartani itt a lelkesedését a lánynak személyem iránt. Nem, nem úgy... vagyis de... izé, hagyjuk. A lényeget úgyis érti mindenki, nem akartam, hogy fanfárokat fújjon és a bolt összes vásárlója velem foglalkozzon. Habár az újdonsült farkasom némileg "kikúrált" az antiszociális létből, még mindig nem szívleltem a felesleges figyelmet és jobb szerettem kisebb közönség előtt szerepelni, semmint hatalmas plénum elé dobni magamat. - Nem nagy sztori... a kiadó küldött ide az isten háta mögé, hogy addig haza se menjek, míg nem lesz kész a regény. Én meg egészen megszerettem és itt ragadtam, szóval patthelyzet van jelenleg. - Vigyorodtam el, tekintetemben élénk, "suhancos" fénnyel tekintve a másikra. Érzékelhetően elégedettséggel töltött el annak ténye, hogy már nem ők diktálnak nekem, hanem kicsit visszanyalt a fagyi és megbánták ezerszer szerintem döntésüket. Ettől még sajnos a szerződésem köt, a produktumnak pedig határideje van, amiért szeretik satuba tenni időnként a fejemet. Arra, hogy miféle inkognitó öltözetet választana magának, felnevetek őszinte derűvel, miközben flegma könnyedséggel vetem le magamat mellé a padra. Szigorúan utána, hogy ő helyet foglalt, mert Joanna nyakon is verne érte, ha nem adnám meg egy hölgynek a kellő tiszteletet, persze. - Hallod, ez jó...! Lehet, hazafelé beugrok valami szőkítőért én is. Mmmeg valami tarka sálat kerítek a napszemüveg mellé. - Nevettem, majd közben megbontottam a csokit és a lány felé nyújtottam kínálva, majd én magam is törtem belőle egy darabot. Ahogy felvezeti a kérdést, - talán a hangsúly, talán energiáinak rezgése teszi, de - meg merném kisebb összegben tenni, mire fut majd ki a dolog. - Várni minden várható persze. Csak... a mikort ne firtasd. - Vakartam meg a tarkómat suta, bocsánatkérő pillantás közepette. - Rajta vagyok az ügyön, őszintén és tényleg! Csak kicsit sűrű volt az elmúlt időszak, másoddiploma, meg ilyenek. Őszintén... kicsit elakadtam a sztorival is. Túlságosan belekevertem a csapatot mindenféle természetfeletti mocsárba, nehéz igazán ütőset kihozni belőle így már. De tudom mire akarom kifuttatni, csak... el is kell vezetni őket oda valahogy. - Magyarázom, nem tartva tőle, hogy holnap esetleg redditen olvasom vissza a szavaimat. Nem olyan lánynak tűnik, aztán lehet benézem.
-Oh igen, Toby is nagyon jó karakter, édes az a kapcsolat, bár egykeként nehéz erről nyilatkoznom -ütöttem el a témát egy mosoly kíséretében. Mindig is szerettem volna egy kistestvért, legyen akár fiú, akár lány. Igazán jó nővére lettem volna, ő lehetett volna a legfőbb bizalmasom és a legjobb barátom, mindent együtt csinálhattunk volna. Csak sajnos nem rajtam múlt a dolog, a szüleimnek még én is nehezen jöttem össze, így csak maradtak a vágyálmok egy testvérről. Meg a legjobb barátról is, aki nem egy álnok kígyó. Mindegy, ez jutott. Legalább a téma elterelte a gondolataimat arról, hogy egy viszonylag híres ember van a társaságomban, és bármennyire is sikítani tudtam volna az örömtől, visszafogtam magam. Lehet nem sok ember értékelné a tüdőkapacitásom, ha sikongatásról van szó. Meg egyelőre megtartottam volna magamnak az élményt. Egy önző dög vagyok, tudom. Érdeklődve fordultam felé, amikor válaszolt a felajánlásomra, nem gondoltam volna, hogy tényleg mesélni fog. Pedig az ilyen sztorik mindig érdekesek és szerintem sokat elárul valakiről, hogy miért lakik ott, ahol. Miért jutott oda, hogyan, meddig… egyszóval tényleg őszinte érdeklődéssel néztem a férfira és hallgattam a mondandóját. -Alaszka tényleg jó hely -nagyon, borzasztóan megszerettem itt lakni, de ezt nem tettem hozzá. -Legalábbis véleményem szerint kellemes itt lenni, tiszta levegő, csillagok, természet, miegymás. De azzal tényleg egyetértek, hogy az isten háta mögött van kettővel, ilyenkor rájövök mindig, hogy milyen nagy a Föld és mennyi mindent nem láttam még! -mosolyodtam el ismét. Annak ellenére, hogy híres ember volt ezek szerint, sikerült azt a sztereotípiát elnyomnia bennem, miszerint a híresek bunkók. Kedvesnek tűnt, olyannak, akivel lehet beszélgetni, egyáltalán nem szállt a fejébe a dolog és ez tetszett. Egyszerűen olyan emberi volt, úgyhogy visszafogtam a rajongói énem. Több-kevesebb sikerrel. Felnevettem arra, hogy ő milyen álruhát választana, majd megosztottam vele az első gondolatom. Maximum majd elutasítja, nagy kaland. -Ha Anchorage-ban jársz, feltétlen ugorj be, segítek kiszőkíteni a hajad. Nehogy nekem otthon csináld meg, a sárga haj senkinek nem áll jól -kuncogtam. -Vaaagy, ha vársz szeptemberig, akkor utána itt Fairbanks-ben is tudok segíteni, nagy tapasztalatom van ezekben, hihetetlen unalmasok tudnak lenni a kollégiumi esték a női szárnyban -hát de tényleg, ha valami ott nem történt meg, az nem is létezett. Egyszer hallottam olyanról is, hogy valaki az alagsorban tetovál, nem jártam bővebben utána a dolognak, jó volt nekem a profi szalon is. A kérdésem utáni válaszra számítottam, így különösebb megrázkódtatás nem ért a kimondott szavak nyomán, csak megértően bólogattam. Alkotói válság, előfordul a legjobbakkal is. Biztos Stephen King-nek is volt az évei során, simán el tudom hinni róla. -Hát, ez őszintén szívás -húztam el a számat, miközben bekaptam még egy kocka csokit. Tényleg többet kéne edzenem. -Szívesen mondanám, hogy segítek, de a történetírás nem az én szakterületem. Az ajakfeltöltés esetleg, az megy. Én csak abban reménykedem, hogy minden sztori happy end-re végződik, azokat szeretem olvasni -vontam meg a vállam. Volt elég szar a saját életemben, a könyvek között a boldogságot kerestem. Nagyot sóhajtottam és végre némi teret engedtem a bennem sikoltozó tinilánynak. Legyen egyszer neki is gyereknap. Bátortalanul közelebb húztam magamhoz a táskám és a mellettem ülő férfira pillantottam. -Blake… ha már így hozta a helyzet, akkor esetleg… kérhetnék egy aláírást a könyvembe? Ha nem túl nagy kérés? Persze, ha nem, azt is megértem, nem akarok tolakodó lenni -motyogtam enyhén zavartan. Én tényleg csak szerettem volna egy dedikált könyvet, mindenféle hátsó szándék nélkül. Nem az ebay-en terveztem eladni, csak boldoggá tett volna a tudat, hogy van egy dedikált könyvem. Ennyi.
Néma, kimondatlan hálám az önfegyelméért a lánynak, hogy nem sikongat, tényleg. A farkasérzékeknek "hála" pontosan érzem, mekkora kiváltság ez most tőle, hogy nem tör ki kapásból hangos sivongásban. Helyeslően bólogattam a meglátásaira, nekem mondjuk néha hiányzik a nagyváros nyüzsgése, az, hogy nem tudod, melyik nap mit ad. Itt azért kiszámíthatóbb az élet, mikor épp nem valami bosszúálló szellem zavarja fel a természetfeletti állóvizet. Lehet, ő sem tud mit kezdeni nagy unalmában és csak azért szekáll minket! Fúúú... ezt be kell dobjam majd a közösbe a srácokkal. - Hát az biztos, hogy egy élet is kevés, ha az ember mindenre kíváncsi...! New Yorkban is éltél, jól vettem le? - Firtatom érdeklődőn fordulva felé a padon ültemben és még a csokit is megosztom. A jófejségem tesz majd sírba egyszer, mindenkitől meg szoktam kapni, de hát... csak nem esik a lány a torkomnak mindazok után, hogy annyiszor elnézést kért a vese-leverésért. Ugye? A felajánlásán jót derülök, fejemet ingatva meg. - Megfontolom mindenképp majd, ha megvan a tökéletes árnyalat! Ide jössz egyetemre? Milyen szak? - Ragadom ki a lényeget én is a mondandóból, mert Anchorage sajnálatos módon erőteljesen no-go-zóna számomra jelenleg, de arra, hogy szeptembertől többet megfordul errefelé, még akár építeni is lehet. No nem regény szinten, sokkal inkább a kezdeti ismeretség kapcsán, bár szoktam mondani, hogy nem vállalok felelősséget semmiért, mit papírra vések, az egyezések a valósággal pedig pusztán a véletlen művei. Messziről jött új lány, titokzatos múlttal a világvégi kisvárosban. Hüm... milyen kár, hogy elsütöttem már az első regényben ezt. Arra, hogy segítene, ha hatalmában állna, önkéntelenül féloldalas mosoly kúszik képemre. Ez aranyos. Arra pedig, hogy a happy end-re végződő sztorikat kedveli, a játékos fény is visszatér ábrázatomra, ahogy rá tekintek. - Nos... ilyesmit sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudok. De tartogatok még pár csavart azért. - Ejtettem el cinkosan. - Mivel elég sok év telt el az előző két regény megjelenése óta, szeretnék emelni kicsit a szinten, ami azt illeti. Azok, akik olvasták és szerették a korábbiakat, felnőttek maguk is, így talán nem baj, ha kicsit... bekeményítek sztori terén néhol. - Én is változtam, tagadhatatlanul, még ha továbbra is inkább a "soft boy" spektrumra esek a palettán, ennek tükrében úgy vélem elengedhetetlen, hogy az írásom is velem együtt "nőjön fel". Egyedül a szerintem toxikus, kínosan erotikuskodó dark romance vonatra nem vagyok hajlandó felülni, hiába hozna nagyobb eladást. A másik bátortalankodó gesztusa nyomán előbb kissé összeráncolom szemöldökömet, majd nevetősen szélesedik meg mosolyom. - Hogy a viharba ne! Csak aztán nehogy megbánd! - Nyúltam is a könyvért, ha adta, hogy az összefutásunkat ilyen módon is dokumentáljam az utókornak: Tornádó kisasszonynak; Blake L. Palmer
Mosolyogva bólintottam a szavaira, nincs annyi nap az évben, ahány helyre én el szeretnék látogatni. Csak hát, annyi pénzem sincs, hogy beváltsam ezeket az ígéreteket, úgyhogy valószínűleg még kénytelen leszek megelégedni Alaszkával és az állam városainak a felfedezésével, ahogyan a mai napon is tettem. Remélhetőleg nem egyedül, az úgy túl unalmas lenne. -Igen, oda jártam egyetemre egy pár félévet, szóval volt időm felfedezni a várost. Azt mondom, hogy még nem élt az ember, amíg nem kötött ki részegen a Times Square-n hajnalban és táncolt egyet egy random utcazenésszel -kuncogtam az emlék hatására. Hosszú volt az az este, két nap után mentünk csak vissza a kollégiumba és még akkor sem józanodtam ki teljesen. Bár kedves emlék volt, az már nem tetszett, hogy kivel osztottam meg ezeket – mindig is szívből gyűlöltem az álnok, kétszínű embereket. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim és Blake-re pillantottam. A csokoládé segít, ugye? Inkább rátértem arra, hogy én hogyan álcáznám magam és felajánlottam a segítségem neki. Kedves srácnak tűnt, szóval nem aggódtam, hogy visszaélne bármikor is a helyzettel, ha eddig sem tette. Bár, azt is mondják, hogy nem vagyok túl jó emberismerő, de hát istenem. Egyszer élünk. -Csak levelezőn terveztem -pirultam el, ok nélkül. -Plasztikai sebészként dolgozok jelenleg, mármint, csak gyakornok vagyok, nyilván, fiatal vagyok ahhoz, hogy már évek óta praktizáljak, de érted. És nagyon szeretem ezt csinálni, szeretek tanulni, úgy érzem, hogy most nagyon jó helyen vagyok, így nem szívesen hagynám itt ezt az egészet, úgyhogy nekem logikus az, hogy levelezőn tanulok az itteni egyetemen és havonta egyszer-kétszer megfordulok itt -zavartan az ujjam köré tekertem az egyik tincset, ami az arcomba lógott, nem tudom miért zúdítottam rá ezt az egészet, egyszerűen csak megörültem az érdeklődő tónusának. -Ez közelebb van, mint New York, talán könnyebben kibírom az utazást is, ha én vezetek, akkor kikapcsolódok addig, ha meg nem, akkor… hát akkor tanulok közben, vagy valami ilyesmi -azt hiszem fejlesztenem kéne a szókincsem, hogy jobban kifejezzem magam, mert ez így tragikusnak hangzott. Azt is elmeséltem neki, hogy szeretem a vidám sztorikat és a válaszára felcsillant a szemem. Én, aki a szappanoperák lelkes nézője volt mindig is (a mai napig), imádtam a csavarokat a történetekben, pláne, ha az lesokkolt. Szemét Julio, hogy tehetted? Az ilyen könyvek mindig nagyobb helyet foglaltak el a szívemben, így már előre belelkesedtem a gondolattól is. Valószínűleg addig nem alszom, míg meg nem tudom a történet végét, de ez legyen a későbbi Dora problémája. -Uh, ez jó gondolat. Bár én tényleg borzasztóan szerettem mindkét könyvedet, azzal valóban egyetértek, hogy változott az ízlésem nekem is az évek során. Jó, nem olyan drasztikusan, de például nem szeretem, ha az olvasónak szekunder szégyenérzete van, miközben már alig várja, hogy véget érjen a jelenet, de csak egyre gázabb lesz -sóhajtottam. Oké, kínosak a tinik, ez tény, de hány ilyet el lehetett volna kerülni, ha az író egy kicsit is jobban figyel? -Úgyhogy szerintem hajrá, akik eddig is rajongtak a könyveidért, azoknak nem lesz gondjuk ezzel. Véleményem szerint, bár ezt nem tettem hozzá. Már megbeszéltük, hogy nem vagyok szakértő az ilyen témákban, így talán az én meglátásom nem is lett volna olyan releváns. Viszont akkor is csak egy rajongó voltam, ezért kissé félősen nyújtottam át neki a könyvem, majd megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor írni kezdett. Látod Dora, nem is volt olyan nagy kérés. Derűvel az arcomon nézegettem az aláírást, majd becsuktam a kötetet és a mellkasomhoz szorítottam. Felbecsülhetetlen értékűnek tartottam most már a regényem, pláne így, hogy valami személyes került bele. Mert Dora biztos több millió van a világon, de Tornádó kisasszony csak egy. Remélem. -Köszönöm, rettenetesen hálás vagyok érte -vigyorogtam, mint egy vadalma (továbbra is fujj). -Díszes helyen tartom majd és megmutatom mindenkinek, aki nálam jár, hogy micsoda dedikálást kaptam -nem gondoltam komolyan, csak szokás szerint dőlt belőlem a hülyeség. -Sőt, bekeretezem és az ajtó fölé teszem, hogy mindenki lássa, ahogy belép, így majd jól eldicsekedhetek a sztorimmal -nem, de én csak újabb mosolyt próbáltam a férfi arcára csalni.
Felnevettem az általa felvázolt New York-i képre, mely bennem is nosztalgikus húrokat pendített meg, még ha nem is képkockáról képkockára hasonlót, mint a lány esetében. - A táncolást fejhangon éneklésre cserélve megvolt... Ajj, néha kifejezetten hiányzik a nagyváros! - Ingattam kissé a fejemet, mintha csak le akarnám rázni magamról a gondolatot, mi megkísértett a másik személyével érkezve. - Levelezőn is lehet valaki plasztikai sebész?! - Kerekedik el a tekintetem, mert frankón erre tudok hirtelen gondolni, kiragadva mondandójából ismételten a lényeget, tisztes, egyszerű férfiember (LOL) módjára. Amúgy tiszta menő már a lány, elsőre meg nem mondtam volna, hogy orvosnak készül. Önkéntelenül is jobban megnézem magamnak Dorát, ezzel az új szűrővel a szemem előtt immár. Nemcsak szép, de okos is... veszélyes kombó, azt mondják. - Én meg rettentően sztereotíp gondolkodású vagyok, úgy fest, de az vesse rám az első követ, aki nem hasonlóképp lenne a helyzetemben. - Amúgy valóban logikusan hangzik. Ha a jövő héten is épp erre jársz, lesz egy közönségtalálkozó pont itt a boltban a novelláskötet kapcsán, ami nyáron jön ki. Kicsi, zártkörű, csak a szokásos Palmer-féle... - Hírhedt voltam róla, hogy nem vállaltam nagykörű rendezvényeket. Egyszerűen utáltam a tömeget és bár sokat oldódott mindez az elmúlt években, teljesen nem tűnt el azért az újdonsült farkasommal való összecsiszolódás közepette. De legalább az invitálás őszinte és szívből jövő. Akár előzetes is lehetne a programból, hogy kérdésére válaszolva kifejtem a terveimet a regénytrilógia lezárását illetően. Lelkesedése pont az egyik oka annak, amiért az egészet még nem hagytam a feledés mocsarába süllyedni: tudom, hogy sokaknak mennyi mindent jelent és mennyire várják. - Aranyos vagy, tényleg. Valószínűleg tényleg túlságosan kritikus vagyok magammal szemben. - Húztam féloldalas, suta mosolyra számat, majd a sunyi finomkodás mögötti szándékot megneszelve, nevetve teszek eleget az autogrammkérésnek, személyre szabott emlékkel gazdagítva a lány könyvét. - Nagyon szívesen igazán! - Nevettem fejemet ingatva. - Akkor se sértődök meg, ha eladod jó pénzért, ha megszorulnál egyszer, tényleg. - Ugrattam, mert túlzónak éreztem a felvázolt opciókat a könyvem kvázi "kiállítására" a lakásában. - Merre tartasz egyébként? Nem szeretnélek feltartani. - Nyújtottam felé az utolsó két csokikocka egyikét csomagolópapírostól, míg a másikat magam vettem el. Az, hogy én merre tartok majd, gyorsan kiderül a következő percekben, ahogy megrezzen a telefonom, jelezve Donovan helyzetét, merre is talált parkolót - konkrétan két üzlettel arrébb. Ennek tükrében búcsúzom el Dorától, remélve, hogy ha a jövő heti közönségtalálkozón nem is, de legalább ősztől valamikor ismételten összesodor bennünket Alaszka végtelenül kicsi közege.
Nevetve bólogattam a szavaira, meg tudtam érteni, hogy hiányzik neki a nyüzsgés. Nekem is, de valahogyan egyre jobban megfogott a kisvárosi élet, egyre inkább el tudtam képzelni, hogy itt élem le az életem. Furcsa dolgok ezek. Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy kisvárosban fogok kikötni és még élvezni is fogom, valószínűleg kértem volna abból, amit ő is szívott, mert szimplán nevetségesnek hangzott. Most meg… azt hiszem nagyon elkalandoztam. -Rengeteg kérvényt kitöltöttem, formanyomtatványt, beszámíttattam a munkahelyem, egyszóval a bürokrácia szépségeit megjártam, de így is legalább havonta egyszer-kétszer rá kell szánjam a hétvégéim -vontam meg a vállam. Így jár az, aki egyszerre több álmot kerget. Következő életemben okosabb leszek és csak egyet választok, hogy ne üssék ennyire durván egymást. -Mondjuk nem mintha bánnám, de azért valamikor időt is kell szánnom az alvásra. Viszont nézd a jó oldalát -mosolyodtam el. -Ha ihlethiányod lenne legközelebb és belefutsz egy zombiba, én leszek az, kicsit kitikkadva, de nyugodtan szólíts le. Jót szórakoztam magamban a különböző elképzelt szituációkon, de ígérem, nem mennék Blake agyára olyan agyevős értelemben, annyira kedves srácnak tűnt, én pedig nem akartam ártani neki zombiállapotomban sem. Akkor inkább éhen halok. Istenem, tuti az agyamra ment valami. -Jól hangzik, megpróbálok elszakadni a melóból -mosolyogtam és feljegyeztem magamnak mentálisan, hogy lesz ez az esemény és új olvasnivalóm is. Talán meg tudom dumálni Bruno-t, hogy engedjen el, amúgy sem hiányoztam még egy napot sem a munkából. Esetleg megpróbálom a drágát is rávenni, hogy dobjon el, hátha lesz erre fuvarja, nem is hangzik rosszul. -És hidd el, jobb egy kisebb, de komolyan érdeklődő embernek beszélni, mint egy nagy tömegnek, akit nem érdekel. Legalábbis én ezt szűrtem le abból, amikor prezentációt kellett tartanom az egyetemen -nemtörődöm stílusban húztam fel a vállaimat egy pillanatra. Annyira örültem neki, hogy a veseleverős történet ellenére sikerült kedvesen elbeszélgetnünk és megosztotta velem az elképzeléseit és érdekelték az én meglátásaim is. Csak, hogy a Casablanca végét idézzem: this is a beginning of a beautiful friendship. Vagyis, én ezt szűrtem le ebből a rövidke interakcióból, ami jutott nekünk. Egyszerűen aranyos volt és örültem, hogy megdöntötte azt a sztereotípiát, hogy a híres emberek bunkók. Felőle egy csepp ilyet sem éreztem és ez borzasztóan jól esett ez a féle őszinteség. -Mint mindenki, csak egyesek jobban titkolják. De mindenki szeretné, ha a tőle telhető maximumot tudná nyújtani és csalódottak lesznek, amikor nem sikerül. Mert azt hiszik, hogy lehetett volna jobb, csak a túl sok negatív gondolat elnyomja bennük azt a kicsit sem elhanyagolható tényt, hogy valakinek a világot jelenti az ő munkássága. És szerintem ez számít -pirultam el, fogalmam sem volt, honnan jönnek ilyen gondolatok, talán csak lelket akartam önteni a mellettem ülő férfiba. Nem tudom, tényleg nem. De úgy éreztem, hogy ki kell mondanom ezeket, tudja, hogy nincs egyedül. Miután visszakaptam az immáron aláírt könyvem, újra megtaláltam a humoros önmagam és vidáman beszámoltam a nemlétező terveimről. Természetesen egyiket sem gondoltam komolyan, de jó volt pár pillanat erejéig elképzelni a dolgot. -Isten ments! -öleltem szorosabban magamhoz a könyvem, mintha még a feltételezés is fájna. Aztán persze elnevettem magam és visszatettem a kötetet a táskámba, nehogy baja essen. Felé pillantottam, majd válaszadás előtt a számba dobtam az utolsó kocka csokoládét. Időt akartam nyerni, mert még én magam sem tudtam, hogy mik a terveim. Vettem egy mély levegőt. -Azt hiszem sétálok egyet a környéken még, tudod, nem árt lemozogni a csokoládét -vallottam be. Muszáj jól kinéznem, sétálni meg amúgy is szerettem, szóval kellemeset a hasznossal. Még mondtam volna valamit, de láttam, hogy üzenete érkezett, így eljött számunkra a búcsú ideje. Felálltam a padról én is, majd utoljára Blake felé fordultam egy széles mosollyal az arcomon. -Egy élmény volt és csak a rend kedvéért: tényleg ne haragudj rám, amiért levertem a veséd -sután intettem egyet, majd figyeltem, ahogy eltűnik a távolban. Nem mondtam el neki, hogy mennyire boldoggá tette a napom, talán magától is érezte. Mert néha bőven elég egy ilyen kis apróság, hogy bearanyozzuk valakinek az életét.
Kezdőlap
