Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elküldöm, vagy minden szó nélkül fordítok neki hátat, de arra is rájöttem, hogy az úgy túl egyszerű lenne. Másrészt meg tényleg örültem annak, hogy látom és legalább megmentett a tanulástól is, mert egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy idénre bukom a kitűnő bizonyítványt is. Ahogyan azt is megtanultam már a barátaimnak köszönhetően, amikor az én vállamon sírt valamelyik, hogy a fiúknak eleve nem szokásuk bocsánatot kérni. Most viszont nem éreztem azt, hogy csakúgy mondaná azt Jason, hogy sajnálja, hanem tényleg úgyis gondolja. Ez pedig azért sokat számított abban, hogy mégis maradtam és esélyt adtam neki. - Majd eldől, hogy mennyire is jön össze. – hangom könnyedén csendül, hiszen még se kellene megennem a fejét. Azt majd megteszi más, ha netán felbukkanna a testvérem. Akkor igazán szép faggatás keveredne szerintem belőle. Főleg a múltkori csöppet se igaz mondásom után, de a vita hevében csak úgy jött magától az a terepjárós dolog. Mindegy is. – Hmm, tetszik az ötlet. Lehet róla szó. – természetesen nem egyből válaszolok neki, hanem kicsit azért habozok és úgy teszek, mint aki tényleg jól megfontolja, hogy igent mondjon-e rá. Pedig egyikkel se volt semmi bajom. Régóta nem voltam moziban, így nem tudom mit játszanak, de ha jó film, akkor miért ne. A fagyi meg… jöhet akár télen is. – Majd gondolkozom rajta, hogy mi lenne elég méltó ahhoz, hogy megbocsássak. – a végére már kicsit elkuncogom magam, mert csöppet se gondolom komolyan. Nem jártunk, meg semmi ilyen. Barátok voltunk és szerettünk együtt lógni, így annyira nagydolog szerintem nincs is szükség engesztelésképpen. Maximum ne tűnjön el megint szó nélkül és akkor nem eszem meg. - Szerintem már bőven van elegendő lelet az útókor számára, így ettől nem kell tartanod. – szélesedik ki még inkább a mosolyom, hiszen már nagyon hiányzott a hülyéskedés és a nevetés is. Meg egyébként se vagyok haragtartó, inkább csak ilyenkor mindig óvatosabbá válok, hiszen kétszer nem éppen mókás „megsérülni” semmilyen értelemben se. Közben pedig ki is nyitom az ajtót, de a kutya még mindig nem mozdul meg, ahogyan a többi is heverészik a helyén és onnan figyelnek minket. - Van pár, meg elég nagy a birtok, hogy legyen mit védeniük, de igazából nekem köszönhető a legtöbb, mert én állítok haza a legtöbb kóborállattal, ami végül itt is ragad nálunk. – avatom be a „titokba”. Ha betolta a biciklijét is, akkor becsukom a kaput magunk mögött és elindulok a terasz felé, hogy onnan a nappaliba menjünk. – Egy pillanatra én is megijedtem, hogy ez fog történni, ezért szóltam rájuk. – vallom be, hiszen tényleg kicsit megijedtem. – Egyébként nem ütötted meg magad? – és egy pillanatra megtorpanok. – Hmm, hogy állsz a lovakkal? Vagy mára elég volt az izgalomból? – biztosan Nate nem fogja díjazni, hogy számára egy ismeretlen sráccal lovagoltam ki az erdőbe, de miért ne… Ott legalább nincsenek vizslató kutyák se és nyugodtan lehet akár beszélgetni.
- Hála égnek! - sóhajtottam fel, megkönnyebbülten mosolyodva el, mert valljuk be, tényleg eléggé paráztam attól, hogy nemet mond. De így, hogy rábólintott, tényleg jobban érzem magam és a mosolyom is hamarabb talál utat magának, a rövidke nevetésemmel együtt, amit a következő szavaival sikerül kiváltania. - Oké, de ha lehet, maradjunk Fairbanks-ben, vagy a közelében - mozis diákmunkából nem futja olyan sok mindenre, így ha kitalálná, hogy lássunk világot, akkor azt nem feltétlen tudnám teljesíteni. Persze nyilván nem fog ilyennel előállni, nem olyannak ismertem meg, akinek a kiengeszteléséhez ilyen hatalmas dolgokra lenne szükség. Bízom benne, hogy a mozi és a fagyi, meg a társaságom és ígéretem is beválik, de mivel az előbb igent mondott, ezért hála égnek nem kell nagyobb dolgokban gondolkodnom. Ilyenkor tökre tudok örülni annak, hogy nem csak én vagyok olyan, hogy elegek az apró dolgok is ahhoz, hogy jobb kedvem legyen, vagy jobban érezzem magam. - Hogy mi? - látom a mosolyát, de elsőre azért meghökkentő ilyesmit hallani. - Oké, egy pillanatra tényleg elhittem, hogy ástatok már el körülötted legyeskedőket - mosolyodtam el én is végül. - Nem tudom, szeretnék-e személyesen is találkozni a bátyáddal - persze csak vicc ez is, mert szívesen megismerném, ha úgy adódna, de ha tényleg fenyeget a veszély, hogy belőlem is virágágyás válhat, akkor lehet inkább a kerítés innenső oldalán maradnék. - Tesód örülhet neki - én egy idő után tuti idegrohamot kapnék, ha Lilo állandóan kóbor állatokkal járna haza. De nekik itt a farm, szóval így gondolom jóval egyszerűbb. - Én is gondolkoztam már állaton, tök jó lenne, de sajna a lakóházban nem hiszem, hogy olyan jól ellene egy kutya - az akváriumos, terráriumos állatok meg nem vonzanak túlzottan, szóval az olyasmi szóba se nagyon jöhet nálam. Közben belépek utána a kapun, a bringámat is betolom, ott biztosabb, bár nem hiszem, hogy annyira nagyon nagy lenne errefelé a forgalom. - Köszi, komolyan, az életem mentetted meg! - nevettem fel, ezúttal már jóval könnyebben kezelve ezt a témát. Remélhetőleg azért a kerítést nem döntötték volna ki, de nem igazán szeretném kipróbálni. - Nem. Legalábbis semmi olyan, amihez ne szoktam volna még hozzá - pontosítottam nevetve, mert így a teljes. Sokszor esek fenékre, nem is én volnék, komolyan. - A-a.. lovakkal? Mármint lovaglás szintjén, vagy csak simogatás szintjén? Mert szeretem őket, bár kicsi gyerek korom óta nem ültem rajtuk, ebből fakad az is, hogy nem vagyok a lovaglás mestere, de biciklizni jól tudok! - nem hiszem, hogy túl sok köze lenne egymáshoz a kettőnek, azontúl, hogy ezen is, azon is nyeregben kell ülni. - Az izgalomból pedig bármikor jöhet, úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? - mintha még ő mondott volna ilyesmit nem is olyan régen…
- Majd igyekszem úgy választani, hogy neked is jó legyen. – mosolyodtam el, mert egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy akár Anchorage-be is mehetnénk. Nate tuti szívrohamot kapna, bár neki azt mondanám, hogy nagyiékhoz mentünk, ami lehet részben igaz is lenne, ha már ott járnék, akkor tuti beköszönnék neki, de igazából semmi konkrét ötletem nem volt és nem is akartam ezzel igazán húzni jelenleg őt. Könnyedén nevetem el azon, amit mond és kicsit még rosszallóan meg is rázom a fejemet. – Tényleg elhinnéd azt, hogy mi ritkítjuk Fairbanks népességét? Meg egyébként is nem igazán akadt olyan, akit szerintem a testvérem el akart volna ásni. – rántom meg a vállaimat, mert a legtöbb korombéli már az ötödik pasiját fogyasztja el, de valahogy sose voltam ilyen. Meg nem is igazán kutattam a szerelem után. Volt bőven más, ami lefoglalt és csöppet se bánom. Majd jön, ha jön, ha nem akkor se fogok szerintem unatkozni. – Pedig szerintem kedvelne, igaz először tuti adná a védelmező báty szerepét, de amúgy nem lenne olyan vészes. – pillantok rá mosolyogva, ahogyan végül beengedem őt és egyre beljebb haladunk a ház irányába a kaputól. Fogalmam sincs, hogy a bátyám miként is reagálna rá, de annyira szerintem nem lenne vészes. Szerintem feleannyira se nézné bajkeverőnek Jasont, mint amennyire engem néz, amit persze teljesen okkal tesz. - Valahogy úgy, bár legutóbb ő állított haza egy kutyával. Noah-tól meg megkapta a Pluto nevet, lehet kicsit tévedett az unokaöcsém. – mosolyodom el, hiszen majdnem az rohant neki teljes sebességgel a kapunak, mintha számításba se vette volna, hogy közte és Jason között akad még akadály. Kész szerencse, hogy hallgatnak rám és nem lett semmi baj se, mert akkor nem tudom mit tettem volna, hiszen ki tudja, hogy Nate merre is van éppen a birtokon. – Kisebb fajta egészen jól el tud lenni, de persze ahhoz az is kell, hogy rendszeresen elvidd sétálni. – pillantok rá komolyan, mert azokat sose tudtam megérteni, hogy miért zárja be a legtöbb ember a házi kedvencét a négy fal közé – Ha gondolod, akkor ide mindig jöhetsz. Előbb vagy utóbb lehet vacsora helyett barátot fognak látni benned. – löktem meg őt játékosan, ahogyan sétáltunk. - Persze, el is felejtettem, hogy mestere vagy a fenékre ülésnek. – kuncogtam el magam, hiszen amikor először találkoztunk, akkor is a földön között ki, a második alkalommal is ott heverészet. Kezdem azt hinni, hogy a gravitáció talán túlzottan is húzza őt. Egyre inkább kiszélesedő mosollyal hallgatom azt amit mond és még egy apró kuncogás szerű hang is elhagyja az ajkaimat ismét. – Lovaglásra gondoltam, mert biciklivel nem hiszem, hogy sokra mennél a környező erdőségben. – miközben beszéltem őt fürkésztem, majd az istálló felé pillantottam ahonnan egy-két nyerítés kiszűrődött. – Ha így gondolod, akkor van kedved megnézni, hogy mennyire is emlékszel gyerekkorodból a dolgokra? – pillantottam fel rá kicsit kihívóan, de láthatta, hogy akár mondhat nemet is. Attól függően, hogy mi volt a válasza vagy a házba invitáltam be, vagy pedig az istálló felé vezettem őt, hogy akkor megszökjünk rövid időre.
- Oké - mosolyodtam el - Mondjuk ha nem a világ másik végére szeretnél menni, akkor kijjebb is mozdulhatunk - majd legfeljebb extra műszakot vállalok a moziban, aztán úgy lesz miből fizetnem. Vagy kölcsönkérek a tesómtól, egy a lényeg, bárhogy is döntsön, megoldom. - Micsoda? - őszinte csodálkozás jelenik meg az arcomon. - Nem tudom eldönteni, hogy túl jófej udvarlóid voltak eddig, vagy nem volt túl sok - csúszik ki a számon a gondolatmenet. - Bakker, bocsánat, ilyet nem illik kérdezni - kapok is észbe gyorsan, zavart kis mosollyal fordítva el a tekintetem róla. Nem tudom, mennyire kellemetlen téma ez egy lánynak, de valószínűleg nem szívesen beszélnek róla, akármelyik verzió is áll fent. - Az kell is, én is tuti hasonlóan viselkednék, ha valaki el akarná csavarni Lilo fejét, pedig aztán belőlem nehéz kinézni, hogy képes lennék bárkit is megvédeni - nevettem fel röviden, mert tisztában voltam a saját képességeimmel és nem is akartam fényezni rajtuk. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, majd most talán sikerül némileg megerősödnöm Őrzői tanóráim alatt. Most legfeljebb akkor lennék veszélyes, ha elütnék valakit a biciklimmel. - Ha azt mondod, hogy nem nyelne le keresztbe, akkor egyszer szívesen megismerném majd - ha sikerül kiengesztelnem, akkor lehet meg fogok errefelé olykor fordulni és abban az esetben nem árt, ha meg is ismerjük egymást a bátyjával. - Ez tök jó, hogy mind a ketten ennyire állatszeretők vagytok. Bár gondolom egy farmnál ez nem olyan meglepő dolog - vakarom meg a tarkóm, mert megint sikerült hamarabb megszólalnom, minthogy gondolkodtam volna, de most már mindegy. - Igen, de egy kisebb fajta kutya szerintem nem kutya. Nálam a kutya az az igazi, nagy, ledönt a lábamról típus - ez így volt, lehet merész lenne elsőre egyből egy ekkora állatot befogadni, meg hát lakásba amúgy se tenném, mert az szerintem az állatkínzással érne fel. - Hú, ez jól hangzik, lehet én is megszeretem őket, ha nem akarnak mindenáron megenni - mosolyogva tekintettem rá, próbálva nem hasra esni a saját lábamban, ahogyan meglökött kicsit. - Na igen, az már hozzám tartozik és van egy olyan érzésem, hogy ezt nem is nagyon fogom kinőni - ismét kuncogtam, szórakozottan csóválva a fejem. Kis nyomi voltam nagyon sok esetben és ez szerintem genetikailag van belém kódolva, így kinőni se nagyon tudom. - Jajj, nem is arra gondoltam, hanem arra, hogy mind a kettő esetében nyeregben kell ülni, meg ilyenek - legyintettem, mert így hangosan kimondva elég gagyi érvnek hangzott, de már ezt is kimondtam, úgyhogy nem volt visszaút. - Ha megígéred, hogy nem nevetsz ki, ha nagyon béna leszek, akkor simán! - bólintottam rá egyből, mert elég jól hangzott, ami azt illeti. - Bár előtte egy rövid gyorstalpaló tanfolyam lehet nem ártana, ha nem szeretnéd, hogy már az első tíz méteren leboruljak a lóról - jobb biztosra menni, szerintem legalábbis mindenképpen. Mégis valami jóleső izgatottság járt át, ahogyan megindultunk az istálló felé. Tényleg nagyon régen ültem lóháton és most tuti jó móka lesz újra kipróbálni, ráadásul Hannah társaságában.
- Sose jártam igazán messze ettől a várostól, a legtávolibb hely, ahol megfordultam az Anchorage volt. A nagyszüleim ott élnek és rövid ideig velük éltem, amíg a bátyám magához nem tudott venni. – fogalmam sem volt arról, hogy tudja-e, hogy a szüleim meghaltak és ezért nem kerülnek sose szóba, de az se kizárt, hogy amilyen szétszórt tudok olykor lenni simán elfelejtettem ezt az aprócska tényt megemlíteni. Bár sokan tudják a városban, így az is lehet, hogy mástól hallotta. Mindegy is. – Így nem kell félned, hogy túl messzire szeretnék menni, majd ha nagyobb leszek, akkor talán egyszer valami tengerpartot, vagy nagyobb várost megnéznék, de szerintem sose lennék képes magam mögött hagyni ezt a vidéket igazán. – alig láthatóan kicsit meg is rántom a vállaimat. Sokan az osztálytársaim közül is távolabbi egyetemeket nézegetnek, én meg még azt se tudom, hogy egyáltalán összejöhet-e. Nate szerint simán sikerülhet az ösztöndíj, de még magam sem tudom, hiszen azt pontosan tudom, hogy másképpen nem engedhetnénk meg magunknak. Nem akarom, hogy még több áldozatot hozzon értem a bátyám, így is többet tett már, mint amit kellett volna normális esetben. Meglepetten pillantok rá, amikor meghallom a szavait, mert erre nem számítottam. – Semmi baj, de egyébként inkább az utóbbi, hiszen neked se kellett korábban félned attól, hogy valaki bunyózni akarna veled, mert félreértette a dolgot. – kuncogom el magam, mert elég fura és abszurd jelent rajzolódott ki lelki szemeim előtt. Lehet a legtöbb lány ilyen korban a pasizással van elfoglalva, de én nem. Mindig is volt más, ami lefoglalt és egyébként is nem mondanám magam olyannak, akiért vélhetően a fiúk rajonganának ilyen téren. Vannak sokkal szebb lányok nálam a suliban és a városban is. - Azt azért megnézném, hogy miként is állna a védelmező báty szerepe. – széles mosoly kúszik az arcomra, mert nem tudom elképzelni verekedősnek és ezt nem is bánom. Szerintem, ha agresszív és verekedős lenne, akkor messzire elkerülném őt. – Nos, ha majd úgy adódik, akkor felvetem neki, vagy majd az élet úgy alakítja a dolgokat. – fogalmam sincs, hogy miként lehetne ezt felvezetni Nate-nek, hogy az egyik barátom szeretné őt megismerni. Ahh, szerintem ehhez lehet még én is nyuszi lennék hirtelen és hebegnék-habognék össze-vissza, akkor már inkább legyen véletlennek köszönhető a találkozás. - Valahogy úgy, meg mind a ketten ebben nőttünk fel. Volt olyan, amikor sérült kismadarat is befogadtunk, amíg helyre nem jött. Anyával azt hiszem ebben nagyon is hasonlítottunk. – mosolyodom el haloványan, ahogyan a múlt életre kell előttem. Hiányzik, nem is kicsit, hiszen annyira rövid időt kaphattam velük, de ennek ellenére is reménykedek, hogy sose fogom elfelejteni őket, se a boldog pillanatokat amiket együtt töltöttünk. – Abból akad itt pár. – mutatok a minket figyelő szempárok felé egy kisebb nevetés keretében, de nem hiszem, hogy tesztelni szeretné az állításomat. – Ha nem éreznek ellenséges szándékot, ahogyan érzik azt is, hogy barát jött, akkor nem bántják az illetőt. Oké, néha kicsit megugatják őket, de néha nem árt kitartónak lenni, nem? – pillantok rá mosolyogva, miközben el is indulok az istálló felé, ha már időközben megszületett a döntés is. - Majd eldől, de még szerintem nem is kell. Te szeretsz fenékre ülni, én meg azt hiszem túlzottan is kutatom akaratlanul is a veszélyt. – szélesedik ki a mosolyom, hiszen tényleg túl sokszor merészkedem ki akár az erdőbe is egyedül, ami nem éppen veszélytelen dolog. Tudom-tudom, emiatt lehet kicsit felelőtlen is vagyok, de szeretek ott lenni, mintha olykor beszélne hozzám az erdő, vagy mi is lenne a legjobb szó, hogy ne nézzen senki se őrültnek, mert nem vagyok az. Inkább csak jobban vonz a természet, mint a sminkasztal előtt eltöltendő órák – ami szerencsére nagyon ritkán szükséges -. Csak mosolyogva bólintok arra, amit mond és igyekszem nem kuncogni, mert nem akarom megbántani. Még csak pár perce van itt, de mégis többet mosolyogtam szerintem ennyi idő alatt, mint az elmúlt hónapokban, amíg nem is láttam őt. Fura dolog, hogy mennyire képes megnevettetni vagy csak a jókedvet elhozni még inkább. – Majd igyekszem, de ha még se menne, akkor meg gondolj arra, hogy a nevetés jó dolog és mosolyt csalni mások arcára szintén. – kacsintottam rá egyet, hiszen biztosan akkor se kárörvendően nevetném ki. Sietve nyitom ki az istálló, hogy utána odasétáljak Hérahoz. – Szia gyönyörűség. – mosolyogva simítom meg. – Ő az enyém, Héra. Ő pedig a bátyámé, a másik kettő közül választhatsz, hogy melyik szimpatikusabb. – mutatok egy fekete és egy tarka lóra, miközben az enyém kicsit „beszélni” kezd annak köszönhetően, hogy ismét lát engem. – Elmondhatom, de mi lenne, ha inkább figyelnél és legközelebb amikor csinálunk ismét ilyet, akkor már magadnak is fel tudod nyergelni? Nem vagyok jó magyarázó ilyen téren. – harapok egyet az alsó ajkamba, hiszen ez az igazság. Azért igyekszem a nyergeléshez is pár instrukciót adni neki, meg arra is, hogy miként tegye fel a kantárt, ha egyedül csinálja. Hamarosan pedig készen is van a két ló. – Van ostor is, de azt nem szeretem. Szerintem anélkül is lehet rájuk hatni. A lényeg az, hogy fogd szorosan a kantárt és a lóval együtt mozogj. Mivel vélhetően nem lépdelni fogunk, így ne ülj rá teljesen, mint amikor vágtáztál rajta, úgy kell most is. Ott van a sarkantyúzás, amivel gyorsabb tempóra bírod őt és a kantárral meg irányítod. – vakargattam meg a fejemet, miközben gyalog elindultam arra felé, ahol ki tudunk jutni a birtokról az erdőségbe. Sietve csuktam be a kaput magunk mögött, de még mielőtt kimentünk volna sietve húztam én is cipőt, meg hoztam egy kis innivalót, hiszen az még jól jöhet. – Készen állsz? – kérdeztem meg kíváncsian és a következő pillanatban már fel is pattantam a lóra, de nem indul el, amíg ő nem állt készen.
- Én is csak addig láttam a világot, amíg idebuszotam - az pedig valljuk be, nem volt túl sok. Főleg, hogy milyen kalamajkákba keveredtünk közben, de ez egy másik történet, amit sajnos teljes egészében valószínűleg soha nem oszthatok majd meg vele. - Mi történt a szüleiddel? - teszem fel óvatosan a kérdést, mert ha a bátyjának kellett magához vennie őt, akkor valószínűleg már nem élnek, ez pedig minden bizonnyal olyan dolog, amiről nem beszél túl szívesen az ember. Nem is fogok megharagudni, ha azt mondja, nem szeretne beszélni róla, abszolút megérteném. - Anchorage is érdekesnek tűnne szerintem, még nem jártam ott sem - sokat hallottam már róla, de látni még nem láttam, talán egyszer összejön majd. - Van valami konkrét álmod, hogy hova szeretnél menni? Mit szeretnél megnézni? - én az utóbbi időben nem mertem álmodozni, teljesen felesleges volt, de most talán megindul majd a fantáziám. - Akkor valószínűleg elég csúnyán alulmaradtam volna - vakartam meg egy zavart mosoly kíséretében a tarkómat. Nem vagyok egy harcimaci, elég rám nézni és teljesen egyértelművé válik bárki számára. - Nem is értem amúgy, pedig szép vagy, jófej és még vicces is, bár tőlem ne akarj fényt deríteni a férfi lélek rejtelmeire, mert nem vagyok túl járatos az ilyesmiben - kuncogok magam is. Hasonló a helyzet errefelé is, a korombeli fiúk azzal menőznek, hány lánnyal voltak már együtt, én meg a könyveimet bújom és állandóan szerencsétlenkedem. - Hát.. valószínűleg nem az öklömmel védelmezném. Előbb ütném el valamelyiket a biciklimmel, minthogy behúzzak egyet - nevetős hangon képzeltem el a jelenetet. Nem vagyok verekedős, soha nem is voltam és nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha kicsit több férfiasság szorult volna belém, de hátha fejlődök még az elkövetkezendő években. - Jajj, inkább ne. Nem tudom, hogyan venné ki magát. Amondó vagyok, bízzuk a sorsra, hátha egyszer összefutunk - magam sem tudom, mit szólna hozzá ez a Nate, ha Hannah közölné, hogy az egyik haverja szeretne vele megismerkedni. Brr, inkább nem. Majd spontán. - Ha nem rúgsz ki, akkor lehet olykor fogok errefelé lebzselni, aztán akkor minden bizonnyal lesz idejük hozzám szokni - nem voltam az a finnyás srác, aki egy kis kutyanyáltól már kifut a világból. Szívesen megismerkednék majd a kutyákkal, de előbb a lovaglás. - Mintha mindketten valami béna mágnesek lennénk - az ő mosolyához hasonló szélességű terpeszkedik el az én arcomon is. Jó volna, ha kevésbé volnék kétbalkezes.. - Ja, te az a típus vagy, aki előbb lefényképezi és csak utána segít a bajbajutott barátján? - nevettem fel, mert igazság szerint mókás volt a gondolat és én egészen biztosan nem fogok megsértődni, ha kinevet. Már persze ha utána segít is. De adja az Isten, hogy ne keveredjünk ilyen helyzetbe, mert akaratlanul is lepörög előttem néhány balszerencsés végkimenetel; törött csontok és társaik. - Hogy hívják őket? - célzok ezzel a bátyja lovára, meg a másik kettőre, amelyiket ajánlja. - Melyiket ajánlod? Vagy mindkettő ugyanolyan barátságos? - lépdelek közelebb a két állathoz és mivel a tarka nyújtja előbb a fejét felém, így hozzá lépek először, hogy végigsimítsak a pofája felső részén. - Azt hiszem ő lesz a szerencsétlen nyertes - közlöm Hannah-val a választásom eredményét és tovább simogatom a lovat. - Rendben. Nem ígérem, hogy elsőre menni fog majd egyedül, azt viszont igen, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd az ügy érdekében - bólintok rá az utánzásos tanulás módszerére, így lehet valóban egyszerűbb. Aztán legközelebb meg majd legfeljebb mögöttem áll, miközben csinálom és kérdezem, ha elakadok, vagy ő javít ki, ha rosszul csinálok valamit. - Oké - bólintok, kezembe véve a tarka paci kantárját és megindulva vele kifelé. Próbáltam mindent megjegyezni és felidézni a régen tanultakat, de fogalmam sincsen, mennyire maradtak meg a dolgok. - Jó lenne, ha ez is olyan lenne, mint a biciklizés - biztos vagyok benne, hogy felejtettem, de talán hamar sikerül majd ráérezni. - Én azt hiszem igen, készen. De lehet majd, hogy az elején csak lépdeljünk? Aztán ha megy, akkor váltsunk majd gyorsabb tempóra? - kérdeztem még, miközben már a nyeregbe lendültem fel. Na, eddig egész jól megy, már csak elindulni kell és nem leesni róla.
A kérdésére pár pillanat erejéig lefagyok és ismét mardosni kezdi a torkomat a bűntudat, vagy inkább másnak kellene neveznem. Nate azt mondja, hogy nem az én hibám, de ha akkor nem kerülök kórházba, akkor nem mennek azon az úton. Idegesen gyűrögetem a felsőm ujját, mire sikerült egyáltalán megszólalnom. – 8 éves koromban meghaltak közúti balesetben. - hangom alig hallhatóan csendül, de többet nem mondok. Képtelen lennék a részletekbe belemenni, inkább csak veszek egy mély levegőt és megpróbálom nem hagyni, hogy ennek az említése elrontson mindent. Nem kizárt, hogy a kalandvágyamnak is csökkennie kellett volna, de inkább nőtt, mintha azóta az eset óta még inkább keresném a veszélyt és a bajt, csak azt nem értem, hogy miért… - A szüleid nem bánnák, ha elutaznál oda? Mégis csak 6 órás út busszal, ha jól rémlik. – pillantok rá kérdőn, mert Nate tuti nem hagyná, akkor meg pláne nem, ha ráadásul pont egy fiúval ugranék csakúgy át oda. Azok után, hogy múltkor hazudtam, hogy nagyiékhoz megyek… Mondjuk azt, hogy nem lenne szerencsés bejátszani megint és nem is akarok hazudni. – Hmm, Los Angelest szívesen megnézném. Eléggé nagyváros, másabb, mint az itteniek és még tengerpartja is van, de igazából konkrét ötletem még nincs. Neked? – kérdezek vissza kíváncsian, ha már városokról beszélünk, vagy éppen olyan helyekről, ami vonz minket. Tudom, álmodozhatnék másabb vidékről is, de az még viszonylag közelebb van, mintha hirtelen másik kontinensre akarnék menni. Ezt is lehet kicsiben kezdeni. Mosollyal az arcomon felelek arra, amit mond és mielőtt még megszólalhatnék, azelőtt sikerül meglepnie a szavaival. Nagyokat pislogok és magamnak némán azt mantrázom, hogy nehogy elpiruljak, mert az mennyire ciki lenne már? Fogalmam sincs, hogy ez működik-e, vagy nem, végül sietve szólalok meg, hátha sikerül lepleznem a zavaromat. – Emiatt ne aggódj, meg se fordult a fejemben, hogy faggatni kezdjelek. Azt meg nem nehezen hiszem el, hogy nem igazán vagy jártas benne. Elég csak megnézni téged… - csúszik ki ajkaim között, de abban a pillanatban legszívesebben fejbe is kólintanám magam, hogy nem hallgattam, pedig most tuti bölcsebb lett volna. Szinte magam előtt látom, ahogyan biciklivel üldözi őket, majd pedig elüti, ennek köszönhetően pedig hangos nevetésben török ki. Próbálom visszafojtani, de nem megy. Szerintem egy-két percig abba se bírom hagyni, majd sietve köszörülöm meg a torkomat, hogy hallgassak. – Bocsánat, én nem akartam… - szabadkozom kicsit, mert nem rajta nevettem, hanem a helyzeten, mert eléggé élénk a fantáziám és nem kell kétszer mondani, hogy ilyeneket magam előtt lássak. - Benne vagyok! – csapok le sietve a dologra, hiszen nekem se kell kétszer mondani. Inkább legyen véletlen a találkozója a bátyámmal, mintsem nekem kelljen felvezetni. Azt se tudom, hogy mégis miként kellene hozzáfogni egy ilyen beszélgetéshez. - Én nem foglak, de akkor készülj fel arra, hogy tuti kell tűzoltósat játszanod, ha itthon van éppen Noah. Eléggé barátkozós típus az unokaöcsém, meg van egy szőkeség is, mármint nem úgy szőke… - javítom ki magamat sietve. – June, a dajka, aki Noah-val szokott lenni, így előbb vagy utóbb biztosan velük is fogsz találkozni és nem csak a kutyákkal kell majd összebarátkoznod. – bár egyikük se vérmes. June igazán barátságos, ahogyan öcsi is. - A mágnesek olykor változhatnak, vagy csak meg kell találniuk a megfelelő ellenpólust, nem? – kérdezem meg teljesen ártatlanul a dolgot. Meg se fordul a fejemben, hogy akár félre is lehetne érteni, de pont ettől szép az élet, hogy az embereknek meg kell találniuk a másik felüket, akik néha kicsit másabbak, mint ők, de így egészítik ki egymást, mint két pólus. Elég csak anyára és apára gondolni, na meg Nate-re és Gabbie-ra. Lehet, hogy majd eljön az idő, amikor az én kalandvágyam is csökkeni fog, ahogyan Jason ügyetlenkedései is. Szerintem még mind a ketten kinőhetjük az ilyen hibáinkat, vagy csak hatással lehet majd egyszer valaki ránk. - Fénykép? – nézek rá, mint aki nem is érti, hogy miként juthatott ez eszébe. –Videó, azon mégis csak többet lehet nevetni, mint egy fényképen. – kuncogom el magam, hiszen csöppet se gondolom komolyan. Oké, lehet előbb nevetnék egy jót, de azért se fénykép, se videó nem készülne. Hamarabb segítenék, mintsem ezek közül bármelyik is eszembe jusson. - Ő Domino. – paskolom meg kicsit a lovat, mire megrázza a sörényét és visszamegy a helyére, hogy tovább falatozzon, hiszen nem az arcra volt felém, ha az lett volna, akkor ő is simogatást kapott volna. – Azt hiszem a tarka már kiválasztott téged, így akkor legyen ő. Nem harap és nem is egy veszedelmes jószág. Ők már mind bevannak törve. – mosolyodom el, hiszen láttam már, hogy mennyire nehéz olykor betörni egy-egy lovat, ahogyan nem is mindig kell. Vannak néha olyanok, amikor anélkül is engedelmes lovunk lehet. Igaz, nagyon ritka, de nem képtelenség. – Ő Villám. – mutatok arra, amelyik nem is igazán foglalkozik azzal, hogy itt vagyunk, amelyik pedig Jasont választotta. – És Breeze, aki téged kedvel. – mosolyodom el, majd őt is megsimogatom, mielőtt elindulnék a nyergekért és a kantárokért. – Majd segítek, ha nem menne. Senki se profin kezdi. – pillantok rá komolyan, miközben mind a két lovat felkészítem lovagláshoz. Hamarosan pedig máris a kapu irányába haladunk. – Honnan veszed, hogy nem olyan? Sokszor azt hisszük, hogy elfelejtettünk dolgokat, de közben meg nem is. – biztató mosolyt küldök felé. Aztán pedig nincs más hátra, mint felülni a lovakra, ha már kijutottunk a birtokról. - Rendben van, lehetséges. Bár ez nem csak tőlem függ, hanem attól, hogy mennyire fogod tudni kordában tartani őt. – nem arra utalok, hogy rakoncátlan lenne, de ha jobban megsarkantyúzza, akkor nem kizárt, hogy hamarosan vágtatás lesz belőle. Kicsit még az úton haladunk, de erre szerencsére nincs nagyforgalom, majd pedig pár perc alatt már az erdő bejáratánál járunk. Kíváncsi lennék, hogy miért nyelte el őt a föld, de ha szerette volna megosztani, akkor már megtette volna, meg egyébként is néha nem a múlt a lényeg, hanem a jelen; nem akarom elrontani a jókedvünket. – És megszoktad már ezt a vidéket? Esetleg azóta szert tettél már barátokra? – kíváncsiskodom, hogy megtörjem a csendet, miközben egyre beljebb kerülünk az erdőbe. – Mehet? – kérdezem meg kb. 5 perc sétálgatás után, ha igen, akkor pedig sietve adom a lovam tudtára, hogy ideje gyorsabban menni és pillanatok alatt már vágtázunk is, remélem, hogy Jason is követni fog, ha még nem, akkor marad a sétálás.
- Jajj ne.. - lefagyok én is, nem is kicsit, ami azt illeti, mert sikerült baromi jól beletenyerelnem valami olyanba, amibe nem szerettem volna. - Nagyon sajnálom, Hannah, elképzelni nem tudom, milyen az, amikor az ember mind a két szülőjét elveszíti, ráadásul ennyire korán - fűztem hozzá csendesen, mert habár az én apám is meghalt, aztán mégis kiderült, hogy él, hogy aztán megint meghaljon. Szép kis körforgás, nem igaz? Azt viszont tudom, milyen elveszíteni valakit, hiszen Karen szinte az orrom előtt halt meg és az érzésre is tökéletesen emlékszem, milyen volt gyerekfejjel állni az apám sírja mellett. - Nem hiszem. Az apám már nem él, az anyukám meg messze lakik, szóval… - vontam meg a vállamat, befejezetlenül hagyva a mondatot. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Az anyukám azt sem tudja, hogy élek-e még egyáltalán, erre a gondolatra pedig elfog a szégyen, de nem akarom kimutatni, sem beszélni róla, mert ez megintcsak olyasmi, amit nem oszthatok meg vele. - A hat óra az tényleg nem rövid idő, de jó társaságban hamar elszalad, nem? - szerintem legalábbis mindenképpen, aztán hazafelé meg lehet úgyis kidőlnénk és végigaludnánk az egészet. - Hát az biztos, hogy nagyobb, mint errefelé és tuti sokka nagyobb a nyüzsgés is - értettem egyet vele, a tengerpart pedig határozottan csábító gondolat volt! - Hm, valami nagyváros szintén. New York esetleg, tök menő lenne felmenni a szabadság szoborra és onnan körülnézni - dobtam fel ötletnek, mert konkrét ötletem hozzá hasonlóan még nekem sem nagyon volt. - Mondjuk igazándiból lehet egyszer fognék egy lakókocsit és bejárnám vele az egész kontinenst - ugrik be hirtelen, mert basszus, az azért elég menő lenne! Mondjuk előtte meg kellene tanulni vezetni. És egy lakókocsi sem ártana hozzá. Meg jó sok pénz. De merjünk nagyon álmodni, nem igaz? Mintha látnék egy pici pírt az arcán, de mivel fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen bókoltam neki, így csak a melegnek tudom be a dolgot. - Hagyjuk már! - legyintettem prüszkölve egy rövidet. - Közel sem tartozom a menő kategóriába és sajnos mostanában a legtöbb lány nem a magamfajtára bukik - vontam meg újfent a vállamat. Nem dőlök a kardomba miatta, ez teljesen egyértelmű, majd ha eljön az ideje, akkor bőven jó lesz. Addigra meg talán kinövöm a kisfiús mivoltomat. - Elképzelted, mi? - vele együtt nevetek, ami azt illeti, mert szerintem is elég komikus a helyzet, ahogyan elképzelem, biciklire pattanva eredek a fiúk nyomába, akik a tesóm körül legyeskednek. - A spontán találkozásokból amúgy is mindig érdekesebb dolgok szoktak születni - elég csak a mi esetünkre gondolni, hiszen mi is teljesen véletlenül futottunk össze kétszer is, aztán tessék, hol tartunk most. - Ó, Noah? Akkor a bátyádnak ezek szerint már van családja? - szalad feljebb a szemöldököm, mert fogalmam sem volt róla, mekkora korkülönbség van közöttük, de ezek szerint nem csak pár év. - És milyen idős az unokaöcséd? - kérdezem, valószínűleg nem túl nagy, ha játszani kell vele. - Hála égnek a szocializációs képességeimmel nincsen gond, szóval velük lehet jobban fog menni, mint a kutyákkal - kuncogtam röviden, mert abból kiindulva, hogyan köszöntöttek a négylábúak, valószínűleg a házban élőkkel könnyebben fog menni. Legalábbis remélem. - De, azt hiszem ebben igazad van - mosolyodtam el kedvesen, mert azért nekem megfordul a fejemben, hogy mi is egészen mások vagyunk és tök jól kijövünk egymással, szóval lényegében mi is lehetünk megfelelő ellenpólus a másiknak, nem igaz? - Tudtam én, hogy rafkós nőszemély vagy - nevettem fel a videó hallatán, mert be kell valljam, tényleg gonoszabb húzás volna videót készíteni a film helyett. Mondjuk nem nézném ki belőle, hogy tényleg megcsinálná, de vicces elgondolkozni rajta. Most legalábbis, aztán ha tényleg baj érne, akkor persze lehet teljesen másként gondolnám. - Nagyon szép állatok. Mind a sajátotok? - ki tudja, nem-e bérel valaki karámot náluk és fizet az eltartásért, nem tudom, hogy megy az ilyesmi errefelé. - Van olyan lovatok is, ami nincs betörve? A bátyád törte be ezeket? - buknak elő belőlem a kérdések. Nem nagyon mozgolódom ilyen körökben, viszont kíváncsi természet vagyok, szóval talán nem meglepő, hogy érdekel az ilyesmi. - Szia Breeze - simogatom meg az orrát, megpaskolva aztán a nyakát kicsit. - Gondolom te már kicsiként elkezdted megtanulni ezeket, nem? - hisz mondta, itt született, nem tudom, mióta van meg a farmjuk, de a hatalmas állat szeretete mellett nem csodálkoznék, ha már kislányként megtanult volna lovagolni. - Hát remélem - vakargatom meg a tarkómat. - Kicsi pónitok nincs véletlenül? Arról kisebbet lehet esni - kuncogtam zavaromban, mert féltem azért kicsit ettől az egésztől. A bénázástól, a lehetséges sérülésektől és hát beégni se nagyon szerettem volna, ami azt illeti. - Biztató - zavart mosoly telepedett az arcomra, de egy mély levegő után fellendültem a nyeregbe, hogy aztán meginduljunk. Hála égnek nem ugrott egyből vágtába, csak szépen elkezdett sétálni, így egy rövid időre megkönnyebbülhettem. - Megszokni azt hiszem megszoktam már, bár a téli rettentő hideghez szerintem soha nem fogok hozzászokni. Van egy-két haverom az egyetemről, igen, de azért kifejezetten barátoknak még nem nevezném őket - sokat lógunk együtt, igen, de nem az a típus vagyok, aki egyből rásüti mindenkire, hogy barát. Nálam komolyabb jelentése van a dolognak, Karen után pláne. - Neked most van a suli vége, ugye? Hogy boldogulsz vele? - érdeklődtem én is, hiszen tudtommal még gimibe járt, nem pedig egyyetemre. - Huh, oké, próbáljuk meg - óvatosan kezdem megsarkantyúzni a lovat és a kantáron is csapok egyet, bőszen mondogatva, hogy gyí. Úgy tűnik hatásos, mert habár lassabban, mint Hannah, de nekem is sikerül gyorsabb tempóra ösztökélnem a lovat. Nagyon durva érzés, ahogyan hirtelen megindul alattam és hirtelen azt sem tudom, mit kell csinálni, próbálok kapaszkodni, de úgy tűnik kevés vagyok ehhez, rövid időn belül lebucskázok az állatról. Annyi mázlim legalább van, hogy nem akad bele a lábam a kengyelbe, vagy mibe, így csak nagyot puffanok, bevágva kicsit a hátam, de hála égnek nem törve semmimet sem. - Basszus - tornázom magam ülő állásba, hogy mély levegőket véve teszteljem, nem-e történt nagyobb baj mellkas tájékon. - Lehet jobb lenne, ha maradnánk az egyszerű sétálásnál, addig legalább, amíg bele nem jövök - nem tudom, hogy megy ez a lovasoktatóknál, de lehet ők sem a vágtával kezdik a tanulási folyamatot. Abból kiindulva pedig, hogy már az első tíz másodperc alatt leestem, lehet tényleg jobb, ha apróbb lépésekben haladunk, mert a végén csúnyán összetöröm magam és szerintem annak senki sem örülne. Én legalábbis biztosan nem.
Amikor elkezd bocsánatot kérni, akkor kapcsolok sietve, hogy nem kellene hagynom, de igazából a szóáradatával sikeresen belém fojtja a szavakat, majd kicsit közelebb lépek és óvatosan érintem meg a kezét. – Nincs semmi baj, nem tudhattad és én se hirdetem. Sok minden történt akkoriban és … - kezdek bele, de végül megrázom a fejemet. – Inkább hagyjuk, nem kellene elrontani a hangulatot, ha már kezd végre olvadni a jég. – fejezem be teljesen másképpen a mondatot, mint ahogyan kezdtem volna, de nem akarom a részletekkel se traktálni, ahogyan nyavalyogni se neki, hogy én még mennyire sajnálom és mennyire tartom felelősnek a halálukért magamnak. Néha hallgatni bölcsebb és úgy érzem, hogy most is, majd sietve húzom el a kezemet, amikor tudatosul bennem, hogy még mindig kicsit „fogtam” az övét. - Sajnálom, én nem tudtam. Biztosan hiányozhatnak. – mondom együtt érzően és a torkomat már mardosná a következő kérdés, hogy akkor kikkel él itt vagy miért keveredett ide, de inkább erősen ráharapok a nyelvemre, mert talán majd idővel elmeséli. Legalábbis reménykedtem abban, hogy tudja én bármikor szívesen meghallgatom őt, még azok után is, hogy „felültetett” és eltűnt. Lehet ostobaság, de akkor se tudtam volna csakúgy hátraarcot csinálni, mint amikor megjelent most és első pillanatra megfordult a fejemben ez a lehetőség is, rá kellett jönnöm, hogy továbbra se lettem olyan személy. – Valóban, ha gondolod úgyis lassan a suli, vagyis gondolom neked is az egyetemnek, így nyáron átugorhatunk, ha nem szöksz meg időközben inkább. – mosolyodom el játékosan és barátságosan. - Igen, az tényleg remek érzés lehet, meg a kilátás is biztosan magával ragadja az embert. – értek vele egyet, hiszen az is remek utazás lenne, meg még ezernyi látnivaló van ott is. Kicsit meglep a lakókocsis ötlete, de nekem se kell sokáig haboznom, hogy megszólaljak. Nem kizárt, hogy még azelőtt, hogy igazán végiggondolnám azt, amit mondani fogok. – Nem hittem volna, hogy vonz ilyen, de ha egyszer ilyenre adnád a fejed és lesz szabad helyed, akkor gondolj rám. Biztosan izgalmas, felejthetetlen és remek buli lenne egy ilyen. – nekem igazán tetszett az ötlet és mindig is szerettem a hasonló kalandokat, bár még azt se tudtam, hogy miként élem túl a nyarat, mert nem kizárt, hogy a bátyám kicsit jobban a körmömre fog nézni az elmúlt időszakban történtek miatt. - Igaz, végülis csak a lúzerek gondolkoznak olyanon, hogy nekivágnának lakókocsival a világnak, vagyis a kontinensnek. Ahhoz nem kell bátorság és kalandvágy, ami a legtöbb lánynak bejön. – rázom meg a fejemet úgy, mintha aki tényleg egyetért vele, de a hanghordozásom és a mosoly könnyedén elárulhatta, hogy csöppet se gondoltam komolyan, amit mondok. – Egyébként meg, ahogyan nem minden nő ugyanolyan, így nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz a zsánere. – rántom meg a vállaimat hanyagul, hiszen ha a férfiaknak is mindig ugyanolyan nő kellene, akkor eléggé szegényes lenne a világ. És szerintem helyén volt az esze, ahogyan a szíve is, így nem értem, hogy miért írja le magát. Ártatlan mosollyal a fejemen bólintok egyet, hogy igen, elképzeltem, de hát nem tehetek róla. Legalább jó a fantáziám, az meg legtöbb esetben csak kapóra jöhet. - Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz, velem még ilyen sose esett meg. – vágok töprengő fejet, pedig mi első két találkozásunk is ilyen volt és azt se mondanám, hogy nem volt eseménydús. Sose vágtam még senkihez palackot se, de ő már első alkalommal elérte nálam. - Valami olyasmi, igazából ő, Noah és én vagyunk csak. Meg most már June, a bébiszitter, de inkább már ő is családtagnak számít. – mosolyodom el, hiszen meg se fordul a fejemben, hogy esetleg tudhatja, hogy kiről beszélek, mert részben ugyanolyan körökben forognak. – Elég idős ahhoz, hogy lányok szíveit összetörje… - szólalok meg bolondozva, majd belerúgok egy apró kőbe. – 5 éves már és ha vele kijössz, akkor a kutyákkal se lesz bajod. A kutyák, főleg Pluto imádja őt, így ha látja jól kijöttök, akkor talán ő is megenyhül. – a kutyák eleve több mindent éreznek meg, néha még szavak se kellenek, ettől pedig még érdekesebbnek tartom őket. Még hogy buták és hasonló dolgok. Akik ezeket mondják, azokkal van inkább fejben valami gond. Megadóan tartom csak fel a kezemet, amikor azt mondja, hogy rafkós vagyok. Melyik nő nem az? Egyébként meg nem csinálnám meg, hamarabb segítek bárkin, mint ilyen eszembe jusson. - Mind saját és nem. Mármint mindegyikük be van törve és már így vettük őket. Inkább csak van olyan, ami részben velünk együtt nőtt fel és van, ami később került ide. – avatom be a dologba, illetve kicsit arrébb van egy nagyobb lovarda is. Ott még több ló van, hiszen mi nem ezzel foglalkozunk, inkább csak könnyebb velük közlekedni, meg hozzánk nőttek az évek alatt. - Igen, én ebben nőttem fel. Igazából el se tudnám képzelni, hogy milyen lehet „városi gyerekként” felnőni, hiszen itt minden megvolt, ami kell. És szerencsére nem is voltam négy fal közé beszorítva. – a következő kérdésén jókedvűen nevetek fel és picit még meg is rázom a fejemet. – Sajnálom, de azzal nem szolgálhatok. – nincs pónink és idejét se tudom már, hogy mikor láttam. Lehet cukik, de néha szeszélyesebbek is tudnak lenni, ha nem megfelelően vannak nevelve, hiszen kíváncsiabbak a világra is, mint a gyerekek is. Csendesen hallgatom, miközben lassan lépdelünk és egyre inkább magunk mögött hagyjuk a farmot. – Azon segíthet sok pulcsi, meg ha sokáig él itt az ember, akkor azért képes kicsit megszokni és az jó. Idővel talán a barátaid is lesznek, de már ez is jobb, mintha magányos farkas lennél, nem? – pillantok rá barátságosan és mosollyal az arcomon. – Egészen jól, még egy-két felmérőt kell túlélni, vagyis igazából egyet, mert nem minden megy olyan egyszerűen, mint szeretném. – mindig is jó tanuló voltam, hiszen megvolt hozzá az eszem, de mindig akad egy olyan tantárgy, vagy tananyag rész, amivel meg kell szenvednem és ez néha igazán bosszantó tud lenni. Főleg most, ha egyetemre megyek, akkor ezek a jegyek bele fognak számítani, azt hiszem… Ha tudtam volna, hogy hamarosan kisebb baleset fog történni, akkor biztosan nem mondom azt, hogy vágtassunk, de könnyedén előzöm meg őt és be is fordulok az egyik ösvényről a másikra, amikor is hirtelen már csak arra leszek figyelmes, hogy Breeze rohan irányomba, de Jason sehol nincs. Sietve próbálok szavakkal hatni a lóra, majd hamarosan meg is fogom a kantárt, hogy utána Jasonhoz rohanjak. Ahogyan meglátom a földön, sietve ugrom le a nyeregről, hogy oda rohanjak hozzá. Amennyiben pedig hagyja akkor a kezem a fejére siklik, hogy megnézzem nem-e tört, vagy vérzik, vagy akármi… - Jól vagy? Nem lett bajod? – a francba, adhattam volna rá sapkát is, csak ne legyen tényleg baja, mert akkor Nate is tuti kinyír, meg azok is, akikkel most lakik. Csak én lehetek ennyire béna, hogy még őt is összetöröm a meggondolatlanságommal. Aggódva fürkészem őt, miközben mellette guggolok. – Persze, lehet róla szó, de csak akkor, ha biztosan vissza akarsz ülni. – sokan megfutamodnának a helyében, így nem haragudnék meg, ha viszont továbbra is kitart, akkor segítek neki felállni, miközben lovak is kicsit közelebb jönnek. – Sajnálom, azt hittem, hogy mögöttem vagy, meg se fordult a fejemben… - ezek után tuti nem tévesztem szem elől. – Biztos nem fáj semmid, szédülés, vagy akármi? – faggatom ismét és láthatja, hogy tényleg aggódom érte, ha viszont visszamászik a nyeregbe, akkor én is úgy teszek, majd lassú léptekkel indulok el mellette. – Van már kedvenc helyed? –próbálok kicsit valami kellemesebb témát találni, mielőtt 25x is megkérdezem jól van-e…
Furcsán jóleső bizsergést éreztem a kezemen ott, ahol hozzám ért és ha nem azért jöttem volna, hogy jóvá tegyem a baklövésem, akkor tuti más irányt venne a beszélgetésünk. Rákérdeznék, mi történt, mi az a sok minden, hogyan haltak meg, de túl komoly és túl nehéz téma az ilyesmi, nagyon is jól tudom, éppen ezért csak egy biztató, kedves mosollyal fordulok felé, úgy fordítva a kezem, hogy rá tudjak szorítani egy rövidke időre az ujjaira. - Akkor majd egyszer tartunk egy olyan beszélgetős találkát, amikor megosztjuk a másikkal az ilyen történeteinket - nekem is akadt ilyesmi, azt illeti, mindezzel pedig azt üzentem felé is, hogy szívesen beszélnék róla. Szívesen elmesélném neki, milyen volt elveszíteni az apukámat, aztán a legjobb barátomat, aztán, hogy az apukám visszatért, majd ismét meghalt. Nem egyszerű az én sztorim sem, ahogyan az övé sem, így ha ő megosztaná, én is hasonlóan tennék majd, de nem most, hiszen minden bizonnyal szomorkásabb hangvételű lenne akkor a beszélgetésünk és most nem az a cél. - Rendben, határozottan tetszik az ötlet! - nem lesz olyan sok vizsgám idén és ha jól mennek a dolgok, akkor hamarosan szabadulok én is. - Szeretem az izgalmas, kalandos dolgokat, amikor a magam ura lehetek, ez pedig egészen biztosan ebbe a kategóriába esik - sokan nem néznék ki belőlem, hogy bele mernék vágni egy ilyenbe, de a kétbalkezességem ellenére nagyon is megvan hozzá a kurázsim. - Mindenképp szólok, de valószínűleg csak a nyugdíjas éveimre sikerül összespórolnom rá a pénzt - nevettem fel röviden, mert akaratlanul is bevillant a kép, ahogyan ketten, megőszülve robogunk keresztül a világon egy lakókocsiban. Aztán persze hamar tovaszáll a kép, mert valószínűleg nem egyszerre fogunk megöregedni, de erre most inkább nem szeretnék gondolni, mert valamiért kellemetlen érzéssel tölt el a gondolat. - Manapság az a menő, akinek kockahasa van, meg menő napszemcsije, kocsija és aki még a seggét is pénzzel törli. Tisztelet a kivételnek, persze - mindenhol akadnak kivételek, de sajnos nem légből kapottan beszélek. A suliban a legtöbb lány azért fordul meg utánam, hogy kiröhögjenek, de igazság szerint nem nagyon tud érdekelni. - Neked mi a zsánered? - érdeklődöm, ha már itt tartunk, aztán legfeljebb nem kapok rá választ, elég hirtelen a kérdés, megérteném, ha inkább terelné a témát. - De az tök király, hogy itt vagytok egymásnak. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy megismerjem a lurkót. A végén lehet nem a kutyák miatt, hanem miatta fogok idejárni? - fogalmam sincsen, mennyire jönnék ki jól egy gyerekkel, de Hannah elmondása alapján elég szimpatikusnak tűnik, hogy legalább meg akarjam majd ismerni, aztán kiderül úgyis, mennyire találjuk meg a közös hangot egymással. - Azért erre irigykedek egy picit - fűzöm hozzá nevetős hangon. Nekem is megvolt mindenem, de vidéken felnőni mégiscsak más, mint egy nagyvárosban és olykor kellemes elgondolkozni azon, mi lett volna, ha én is valami ilyen helyen növök fel. Tuti nem esnék le az első pillanatban a lóról… - Persze, idővel mindenhez hozzá lehet szokni. A hideghez is, az emberekhez is és ha szert teszek néhány barátra, máris kellemesebb lesz a helyzet. Nem mintha most olyan rossz lenne és olyan magányos lennék - löktem játékosan vállba, érezze ám, hogy róla beszélek. Ha nem barátkoztunk volna össze, valószínűleg sokkal nehezebb lett volna az utóbbi időszakot átvészelnem, rengeteget segített a pozitív hozzáállása a dolgokhoz és a világszemlélete, úgyhogy ha nem is tud róla, mert nem árulhatom el, de rettentő hálás vagyok neki ezért. - Ha gondolod, szívesen segítek felkészülni. Már ha tudok segíteni - valószínűleg fogok tudni, mert nem véletlenül sütötték rám a gimiben a stréber jelzőt… Azért is hálás vagyok neki, ha már itt tartunk, hogy időben észreveszi, lezakóztam a lóról és mire észbe kapok, már ott is terem mellettem, kezét érzem a fejemen. - Szerintem nem és ha azt mondod, a fejem sem tört be, akkor jók vagyunk - nem éreztem úgy, hogy bevágtam volna a fejem, csak a hátam sajog kicsit, de az remélhetőleg hamarosan elmúlik. - Segítesz felállni? - kezem nyújtom felé, nem akarnék hirtelen felpattanni, de ha felhúz, az nagy segítség volna. Nem szédülök és úgy tűnik csontom sem tört. - Úgy tűnik ma mázlim volt - mosolyodtam el, mert nem gondoltam volna, hogy egy ekkora esést képes vagyok baj nélkül megúszni. - Ha nem vágtázunk, csak sétálunk és szépen lassan tanulom meg ismét a dolgokat, akkor simán - lehet néhány alkalom elég lesz, hogy menjen megint a vágta, de a régen tanultakat sajnos nem olyan egyszerű ilyen gyorsan visszaidézni. Nálam legalábbis, mert lehet másnak simán menne. - Semmi gond, én is mondhattam volna, hogy nem fog menni, szóval ne érezd magad szarul emiatt - próbálom nyugtatni, mert tényleg nem szeretném, hogy emiatt rosszul érezze magát. - Picit sajog a hátam, de semmi olyan, amire azt mondanám, hogy vészes. Nem forog a világ és csontom sem tört - hogy bizonyítsam, a nyeregbe is visszaülök és lássanak csodát, nem is borulok le róla. - Hú, nem nagyon volt időm az utóbbi időben császkálni a városban, így egyelőre még nincsen. A partra szeretek lejárni, a csónakkikötőbe, ott olyan nyugis minden - kezdek bele, miközben remélhetőleg újra elindulunk. Így, hogy sétálunk, nem fenyeget a veszély, hogy ismét leesek, szóval szívesen mesélek neki, illetve kérdezgetem őt én is, könyedebb témák felé víve el a beszélgetést, igyekezve minél többször előcsalogatni a nevetését.
// Hacsak nem szeretnénk még valamit, akkor köszönöm szépen a játékot! Jöhet a folytatás? //
Bólintottam egy aprót a szavaira, hiszen képtelen lettem volna kimondani azt, hogy igen. Tudtam jól, ha egyszer tényleg sor kerülne erre a beszélgetésre, akkor biztosan elsírnám magam, meg lehet, hogy ő nem osztaná a testvérem véleményét, hogy nem az én hibám valamennyire anyuék hibája és többet szóba se állna velem. Ennek a gondolata pedig megrémisztet, mert szerettem vele eltölteni az időmet. Bármit mondott is Nate anno, akkor se tudtam teljesen megszabadulni ettől az érzéstől, ugyanakkor igyekeztem csak a jó dolgokra emlékezni és megőrizni a szívemben velük kapcsolatban. Pár pillanattal később pedig már vidámabb a téma, de azt mondjuk még nem tudom, hogy a bátyámmal miként fogom megoldani a dolgokat, hogy elengedjen egy napra vagy akár többre Anchorage-ba. Nagyiék is tuti megengednék, hogy meghúzzuk magunkat náluk este, ha úgy alakulna a dolog. Elkuncogom magam azon, amit mond, hiszen képzelem, hogy mennyire remekül festenénk őszhajjal… szerintem mi lennénk az utak réme. – Hmm, ki tudja. Lehet a szerencse melléd vagy mellém áll és hamarabb is összejönne. – féloldalas mosoly kúszik az arcomra. Néha létezik vakszerencse és az emberrel tényleg történhetnek ilyen téren is szerintem meglepő dolgok. De az is igaz, hogy ki tudja merre leszünk pár év múlva is. Lehet, hogy teljesen más vidékre költözünk. Igaz, attól még nem kell megszakadnia a kapcsolatnak, de elnézve azt is, hogy mennyi barátom költözik máshova és mennyire kezd el megszakadni a barátságunk… nem csoda, hogy ilyen téren kicsit pesszimista lettem. Már éppen reagálnék arra, hogy kijavítsam őt, amikor is nekem szegez egy kérdést. Elegendő az a pár szó, hogy belém fojtsa a szavakat. Sietve pillantok körbe a birtokon, miközben próbálom kitalálni, hogy mit is kellene mondanom. – Az enyém? – kérdezek vissza, miközben idegesen kezdem el harapdálni a számat. – Szerintem olyan nincs, mármint oké, néha talán megakad a szemem egy-két fiún, de számomra valahogy nem a külső a lényeg, hanem az, ami belül lappang. Mégis csak az lehet tartósabb, ha másik fél belső tulajdonságai fognak meg, nem pedig csak a külső… - túrok zavaromba a hajamba. – mármint az olyan lenne, mintha csak testiség lenne az egész, azt hiszem. – persze, hogy néha el akad kicsit a szavam, de azért ha nyögvenyelősen is azért sikerül végigmondani. – Legyen kedves, ahogyan humora is jó, ha van, meg mellé még udvarias is. Meg az se zavarna, ha okos lenne. – az utóbbi dolognál meg érezheti, hogy inkább előnynek számít, mintsem hátránynak nálam, de úgy kifejezetten, hogy szőke és kékszemű legyen… azt nem mondanám, hogy ilyenben gondolkoztam. Pár percig meg ezek után biztosan kerültem Jason tekintetét, mert biztos voltam abba, hogy belepirultam ebbe a témába. Inkább tényleg lapozzunk. - Naa, szép először a kutyák, most meg már Noah miatt jönnél. Kezdem úgy érezni, hogy én lemaradnék a látogatási listádról. – mosolyodom el, miközben kicsit játékosan meglököm őt a vállammal. Azt hiszem így akarom oldani a bennem keletkező feszültséget, vagy leplezni a korábbi téma miatt keletkező zavaromat. - Lehet ha itt nőttél volna fel, akkor meg a városba vágynál. – rántom meg picit a vállaimat, hiszen úgy tartják, hogy sokszor másra vágyunk, mint ami megadatik nekünk. Én is néha elgondolkoztam azon, hogy milyen lenne, ha esetleg városban nőttem volna fel, de rájövök mindig arra, hogy hálás vagyok azért, farmos nőttem fel. - Örülök, hogy így gondolod. – szólalok meg a kisebb nevetést követően, miután játékosan meglökött. Amikor viszont felajánlja a segítségét, akkor meglepődök kicsit. – Csak akkor, ha nem bánod. Biztosan jól jönne egy kis segítség és köszönöm előre is. Na meg persze előre is bocsi a sok ősztincsért, amit okozni fogok. – nem szégyen szerintem segítséget kérni, hiszen nem lehet mindenki mindenben jó. Unalmas is lenne az élet, ha mindenki ugyanolyan lenne, meg mindenki mindenben profi lenne. Az utolsó dolgokat pedig teljesen játékosan ejtem ki. Aggódva pillantottam rá, majd sietve vettem szemügyre a fejét, mind a kezemmel, mind a szememmel, de egy kisebb púpon kívül nem találtam semmit se. – Azt hiszem csak lett egy kis dombod, de nem tűnik vészesnek. - Amikor pedig segítséget kér, akkor sietve pattanok fel, hogy utána neki is segítsek felállni, hiszen miért ne segítenék? – Vagy lehet mind a kettőnknek. – hiszen lehet, hogy Nate kicsit megevett volna, amiért ennyire felelőtlen voltam megint, legalábbis tuti az lennék a szemében. – Nem sietünk sehova se, meg a vágta maradhat legközelebbre is. – mosolyodom el, miután visszamásztunk a lovakra, hogy folytassuk kényelmes tempóban a lovaglást. Így legalább annyira nagy zajt se csapunk és ki tudja, hogy mit látunk az erdőben. – Mondanám, hogy megmasszírozom, de lehet csak több kárt tennék benne, mint jót, viszont June lehet tudna segíteni neked. Táncos, biztosan sok sérüléssel találkozott már. – avatom be a dologba, mit sem sejtve arról, hogy ők ketten részben ugyanazokban a körökben mozognak. Kíváncsian hallgatom a válaszát, miközben egyre beljebb érünk az erdőben. A beszélgetés pedig könnyedén halad a saját medrében, mintha az a két hónap nem is lett volna, mármint az a csendszünet. Ahogyan annak is örülök, hogy végül inkább beengedtem, nem pedig magára hagytam a kapu előtt. Bár volt egy sejtésem, ha én nem engedtem volna be és még itt lett volna, amikor June és Noah megérkezik, akkor megtette volna helyettem is a dada, hiszen nagyon is barátságos teremtés.
|| Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Igen, mehet, bár ezt már meg is beszéltük!
Nem voltam nyugodt, hiába teltek el hónapok az ominózus idei április óta. Mégis igyekeztem félretenni mindezt, úszni az árral, ha úgy tetszik. Mást jelen helyzetemben nem igazán tehettem, s ezt rettenetesen utáltam, sosem lévén olyan ember, aki megalkuszik az átlagosban, a semmitmondás posványában. Márpedig jelenleg kicsit olybá érzem, nem tartunk semerre. Nincs megnyugvás, nincs megoldás sem - egymást marjuk csupán, már a barát is ellenségesnek tűnik az északi fények kavalkádjában. Félek, saját magunkat emésztjük fel idővel... Talán ennek furmányos továbbgondolásaként jövök az "utánpótlás" csipet-csapattal az erdőre, vagy egészen egyszerűen megnyugtat, hogy nem kell protektori terheket cipelnem vállamon - lehetek egyszerű tanító, mentor. Idefelé jövet, a kocsiban ülve átlagos dolgokról igyekeztem csevegni. Nem vagyok bőbeszédű, de a két fiatalt nem is féltem tőle, hogy túlzottan zavaróvá vállna a csend közöttünk. S ha meg mégis... engem biztosan nem fog kellemetlenül érinteni. Legfeljebb nem értem, mire fel a szótlansága Jasönnek és Helenának. Egy félreeső helyen, erdőszélen parkolok le a vadőrségi járművel, innét egyenes csapás vezet az ősiről elnevezett tisztáshoz. - Innentől gyalog megyünk. - Jegyzem meg, közbevetve a beszélgetésbe, vagy éppen, hogy megtörve a csendet. Ajtócsapódásokat léptek követik, az ösvény felé mutatva jelzem irányunkat a fiatalságnak. - Tudom, azt ígértem, megmutatom, hol edzenek a harcosok reggelente, de szeretnék rávilágítani, hogy lényegében bárhol és bármikor edzhetitek magatokat. Vagy épp más titeket. - Az élet vagy egy szentimentális vén marha, aki abban lel megnyugvást, ha a fiatalságot okíthatja elgondolása szerint. Akár akarják, akár nem. - Szóval, amíg elérjük a tisztást... Helena, ha jól tudom, edzettél már harcossal. Mik a harcosok legfőbb ismérvei? Jason, tied a gyógyítókéi. - Sereghajtóként haladok utánuk, zsebemben öngyújtó és cigaretta után kutatva.
- Leni? - csak ennyi bukott ki belőlem, amikor Helena is csatlakozott hozzánk, no meg a tágra nyílt szemeim és a csodálkozó arckifejezésem. Hebegtem-habogtam volna arról, mégis mit keres itt és hogyan került ide, de nyilván nem véletlen, ha pont Will mellett hoz minket ismét össze a sors. Valahol azért megkönnyebbülök, hogy ő is Őrző, így talán könnyebb lesz rendbe tenni a kapcsolatunkat, ugyanakkor pont ez az, ami néma csendbe burkolózásra késztet. Tudom, hogy én hagytam ott a legutóbb az egyetem parkjában, hogy én mondtam azt, inkább ne is beszéljünk, de akkor ez tűnt a helyesnek. Nem sok időm volt akkoriban hátra, azóta meg kiderült ugyebár, hogy mégsem halok meg, szóval.. yeey? Nyilván nem egy autó hátsó ülésén zötykölődve - és a Főnök figyelő szemei, fülei előtt - fogom neki elmondani az igazságot - vagy legalábbis azt a részét, amit megoszthatok vele. Szar egy dolog basszus, hogy attól még, mert Őrző lettem, még mindig nem beszélhetek mindenről. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne! Szóval marad a csend, majd ha kettesben leszünk, megpróbálom szóra bírni. Vagy bocsánatot kérni. Bakker, nem fogok bocsánatot kérni azért, mert őt akartam megkímélni még több kellemetlenségtől! Zavaros és csapongó gondolataim közepéből az autó megállása és a Főnök szavai zökkentenek ki. Nem kell kétszer mondani, egyből pattanok én ki a kocsiból, hogy kövessen a megtermett Harcost a csapáson. Figyelem a szavait és akaratlanul is mosoly kanyarodik a képemre. - Bárhol? Bármikor? - nem voltam az a pimasz visszakérdezős típus és most sem gonoszkodásból születtek a szavaim, egyszerűen csak bevillant előttem a kép, ahogyan a suliban, előadás közben egyszerűen csak felpattanok és elkezdek edzeni. Agyamra ment ez az egész Leni ügy... Vagy fene tudja, mert nyilván nem erre értette Will sem a bárholt, a bármikor, tökéletesen értem, mire gondolt ezalatt, egyszerűen csak meglódult a fantáziám. - A gyógyítók felelnek a Protektorátus egészségéért. A fizikai, a lelki és szellemi egészségért egyaránt. Általában mágiát, vagy főzeteket használva gyógyítanak, illetve a legtöbbjük a civil életben is valami doktori pályán helyezkedik el, a sebészektől kezdve a pszichológusokig sok minden előfordulhat soraik között - eltöprengek egy pillanatra mi van még. - Az Élet fája a speciális tetoválásuk, csak úgy, mint az Inform.. nem! A Mágusoknak - benyaltam a leckéket, a biztos. De hát na, mit csináljak, ha egyszer érdekel valami, akkor az sokkal gyorsabban megmarad.
Miután se a mentorom nem törte össze magát különösebben, hogy tanárosdit játsszon, sem én nem lógtam folyton a nyakán, hogy ugyan, tanuljunk már, így nem mondhatnám azt, hogy belegebedtem volna abba a sok plusz tanulásba, amit az őrzővé válás jelentett. Inkább lógtam valamelyik nagyapám nyakán, ha olyanom volt, bombázva a különféle kérdéseimmel őket, vagy hogy meséljenek valamit az életükről, őrzős kalandjaikról! Mindenesetre, amikor adódott egy lehetőség, hogy a Protektorunkkal tartsak az egyik edzésre, gondolkozás nélkül igent mondtam a lehetőségre, mert miért is ne? Én naiv, akkor még nem tudtam, hogy milyen zsákbamacskára jelentkezek... - Jason?! – pislogtam meglepetten, amikor realizáltam, hogy társaságunk is akad, bár nem is tudom, mitől vettem olyan magának értetődőnek a dolgot, hogy nem lesz más tanonc rajtam kívül. Vagy hogy pont Ő lesz a másik... Mindenesetre megfutamodni nem fogok, szépen is nézne ki, csak bevágódtam a hátsó ülésre, a lehető legtávolabb a fiútól, és rendületlenül bámultam kifelé az ablakon, a mellettünk elsuhanó fákat nézve. Igaz, ha jelen helyzetben a Szaharában zötyögtünk volna és a homokon kívül semmi látnivaló sem akad volna, valószínűleg akkor sem szóltam volna egy szót sem a mellettem ülőkhöz. Még szerencse, hogy nem Afrikában voltunk, és hogy egyiküknek sem támadt oldhatatlan vágya a beszélgetésre. Csak akkor vagyok hajlandó végre feléjük nézni, amikor megérkezünk és gyalog folytatjuk utunkat, a hátizsákomat a vállamra dobva már zárkózik is fel a főnök másik oldalára. - De ez nem csak a harcosokra igaz, nem? Úgy értem, a gyógyítók sem csak a műtőben meg rendelőben tanulhatnak, ahogy az informátorok sem csak a Krónikák termében kuksolva... - igazából, aki tanulni akar, annak elég nyitott szemmel járnia, lehetőség szinte mindig, mindenhol akad, minden más meg csak kifogás. Szerintem, aztán ha tévednék, majd kijavítanak a fiúk. - Hogy erősek? - kérdezek vissza egy rövid, komolytalan kérdéssel megválaszolva a harcosokkal kapcsolatos kérdést, miközben tovább böktetek az ösvényen, igyekezve lépést tartani a többiekkel. Elég csak ránézni Will bácsi, vagy nagyapa bicepszére... - Komolyra fordítva a szót, ők képviselik a harcos szellemiséget az őrzők között? Ahogy a nevük is mutatja mágiahasználat kisebb szerepet kap náluk, inkább a nagyobb fizikai erő, jobb reflexek, tűrőképesség, harci képzettség és a fegyverhasználat az, amivel felveszik a harcot a vérfarkasok ellen. A tetoválásuk pedig az Erő lándzsája. - még jó, hogy ilyen szép népes a családunk, no meg a nagyja őrző ráadás gyanánt.
- Bárhol, bármikor. - Biccentettem Jason visszakérdezésére, miközben lezártam a kocsit és a hátizsákomat hátamra kanyarítottam egy hanyag mozdulattal. Az fel se merül bennem, hogy miképpen értheti ezt félre, de Helena pontosítása (?) okán hozzá kell tegyem azt a fél megjegyzést, hogy: - Természetesen, ez alatt nem csupán a fizikai edzést értettem. Ahogy a mágia jobbára mindenütt jelen van a világban, úgy a lehetőségek is. Jobb, ha minél előbb hozzászoktok, mert lényegében napról napa futtok össze őrzőkkel és farkasokkal anélkül, hogy tudnátok róla még. - De hamarosan, idővel talán ezen is változtatni fog az élet kereke, meg ők maguk. A - remélem - költői kérdésére a lánynak fel kell nevessek, jólesően őszinte, a dohányzástól kissé karcos éllel hangomban. Ettől azért kicsit többet várnék, ha nem is egy bemagolt tankönyvet és ezt szerintem ő is érzi. - Annyival egészíteném még ki, hogy többnyire csapatban, harcosokkal és, vagy más kasztokkal együttműködve tevékenykednek az esetek nagy többségében. Betölthetnek hátvéd, testőr szerepet mondjuk egy informátor munkáját segítve ezzel, ugyanakkor ők azok, akik a rendbontások esetén kivonulnak helyre tenni a farkasokat, egy-egy mágussal karöltve. A képzésük során éppen ezért a különböző fegyverek elsajátítása mellett a csapatmunka, a stratégiai gondolkodás, az együttműködési technikák kiemelt szerepet kapnak. De összességében jó válasz volt, úgyhogy kapd ezt el! - Dobom felé az öngyújtómat, miután a cigarettát meggyújtottam mögöttük haladva és finom füstcsík kíséri szavaimat. Jason feleletét hallva pedig akaratlanul is vigyor szökik képemre. Valaki tankönyvet reggelizett ma, úgy látom, de nem baj ez, legalább nincs nagyon elmaradva a lányhoz képest, ami az elméleti tudást illeti. Kifejezetten pozitívumként könyvelem el a lelkesedését éppen ezért, remélem, nem ma fogom pont én ezt letörni. - Nagyon helyes. - Táskámba nyúlok, egy kisebb méretű laposüveget húzva elő belőle. Nem az enyém, rajta idegen monogram, bizonyos G. Taylor neve olvasható, s bizony, ha beleszagolnak, erőteljes alkoholillat párolog ki belőle. Vodka - jobb híján. Ezt nyomom a kölyök kezébe, tegye el. - Ha már így belejöttél, az informátorok kapcsán is ejthetnél pár szót, de fókuszáljunk a gyakorlatias dolgokra. Mi a fenével tengeti a napjait egy informátor? Mi a legnagyobb előnye az ő tetoválásuknak? - Kérdezek immáron direktebb módon. - Helena, hogy te se maradj le a jutalom-gyűjtésben, tőled a mágusok kapcsán szeretném hallani, hogy közülük kik végezhetnek rituálékat és említsd meg párat, amiről hallottál már az egyetemi folyosón jártadban-keltedben vagy esetleg a nővéredtől. - Illetve egyéb hozzátartozóktól. Ahogy haladunk a fák között egyébként, egyre sűrűbb a növényzet, ezáltal gyérebbnek tetszenek a fényviszonyok. A homokos ösvényt sziklás "lépcsők" váltják fel időnként talpaink alatt.
- Néha van, hogy egy-egy ember mellett elhaladva a városban olyan.. hogy is mondjam? Furcsa, bizsergő érzésem támad. Ez a mágiaérzékenység miatt van? Vagy csak szimplán gyogyós vagyok? - hát ez éppen olyan nyomin hangzott kimondva, mint a fejemben, szóval csak egy zavart mosoly keretében vakargatom meg a tarkómat. Remélem Will érteni fogja, mire gondolok és nem néz teljesen idiótának. Szar lenne már az elején beégetni magamat. Leni visszakérdezését hallva nekem is megjelenik egy szélesebb mosoly a képemen, de gyorsan le is vakarom onnan, hiába sétálunk úgy, hogy lehet nem is látja. Lesz majd egy körünk szerintem, ha visszaértünk. Will kiegészítése kapcsán egészen izgalmassá válik a Harcos életforma. Mondjuk lehet azért, mert a többiről sem tudok sokat. Majd ha jobban megismerkedem a dolgokkal, akkor lehet másként fogom látni, meg amúgy is egy csomó időnk van még a kaszt kiválasztásáig, nem? Ha jól emlékszem, akkor igen. A kezembe kapott flaska láttán csak a szemem meresztgetem, megforgatom, megnézem, a monogramot is látom, de nem ismerős a név. Persze ez könnyen lehet, hogy semmit sem jelent, hiszen jóval több az ismeretlen ezekben a körökben, mint az ismerős. Szagolgatni nem fogom, egyelőre azt sem tudom, miért kaptam, úgyhogy inkább elteszem, mielőtt még sikerül elejteni, vagy valami. - Az informátor megfigyel, mint a neve is mutatja, információkat gyűjt a városban történő dolgokról, a farkasokról, akár a kóborokról, akár a falkához tartozókról. Ugyanúgy dolgoznak általában, mint a többiek, de sokszor olyan helyeken, ahol civilben tudnak információhoz jutni. Mondjuk újságíró, rendőr, hivatali dolgozó, ilyenek - első blikkre ezek jutnak eszembe. - A tetoválásuk rejti el őket, ami leginkább egy hatalmas szárnyra hasonlít, így nem tudják őket kiszúrni a farkasok - szedek össze minden fejemben lévő dolgot, ami eszembe jut a kérdés kapcsán. Tényleg könyvet reggeliztem, de nem tehetek róla, szerintem ez tök érdekes tananyag és amúgy is mindig stréber voltam, ez van. Amíg Helena is megadja a választ, addig figyelek arra, ne bukjak orra az egyre sűrűbb növényzet szegélyezte ösvényen, vagy a sziklássá váló talajon.
- Ezt valahogy át tudom érezni, sőt...! - jegyzem meg, és gondolom, mást nem Willbácsi előtt nem kell bővebben kifejteni a dolgot, hogy még csak messzire sem kell mennem hasonló példáért – életem nagy részét naiv tudatlanságban éltem, erre? Nem kiderült, hogy nem csak az apám és a nővérem, de még nagyapáim is őrzők?! Vagy a főnököm, Symara, Matt is az volt... Ezek után lassan azon fogok meglepődni, ha valakiről bebizonyosodik, hogy „csak” ember, nem bundás, vagy épp varázshasználó. Ami pedig Jason kérdését illeti, nem rossz! Nekem is volt már hasonló, bár úgy tűnik, én valahogy ösztönösen húzok a farkasok felé, ettől függetlenül azonban még érdekel a válasz. Akárhogy is, azt pedig némi sikerélményként könyvelem el, hogy sikerül megnevettetnem a Protektoromat, sőt mi több, van olyan laza, hogy veszi a poént, és nem az a vaskalapos, karót nyelt fajta, amikor pedig kiegészíti a szavaimat, csak nagyokat hümmögve bólogatok mellé, jó kisdiák módjára. Sőt! Még a felém dobott öngyújtót is sikerül elkapnom, még ha hirtelen nem is nagyon tudom, hogy mihez kezdjek vele. Gondolom, cigivel nem leszünk körbekínálva, így csak nemes egyszerűséggel zsebre vágom a darabot, miközben stréber tanonctársam feleletét hallgatom, a szemeimet forgatva. Még jó, hogy a főnöknek nincs a tarkóján is szeme, Jason meg épp a válasszal van elfoglalva. - Rituáléknak hívják a legerősebb varázslatokat, amik magasabb szinten érhetőek el, és ebből kifolyólag az is lehetséges, hogy több mágus részvételére is szükség van hozzájuk. Aki pedig ezeket levezényeli, az általában a Protektorátus rangidős, vagy legerősebb mágusa, vagy ha ő nem áll rendelkezésre, akkor az, aki a sorban követi. Nálunk Dimitris, igaz? Vagy Andrzej is? - kérdezek vissza elbizonytalanodva egy kissé, hisz az rémlett Celeste szavaiból, hogy ő is mágus, és kimondottan magas szintű, de lévén, valahogy a mágus pálya nem vonzott, inkább figyeltem nagyapáim történeteire, hogy harcosként, vagy informátorként milyen az élet. - Ami pedig a rituálék nevét illeti, huhh... a nevüket bevallom, eddig nem igazán jegyeztem meg... - pláne, hogy még a legkönnyebb varázslatokat se kezdhettem el tanulni, nem hogy a legerősebbeket! - De az rémlik, hogy Celeste mesélt valami olyanról, amivel az elhunytak szellemét lehet megidézni. Meg olyan is, amivel egy vérfarkast fosztanak meg a farkasától, még ha nem is véglegesen, csak átmenetileg. Meg Axel bácsi is magyarázott valamit, hogy ha olyat látok, hogy egy vérfarkas emberre támad, már csak azért is értesítenem kell az őrzőket, mert ha gyorsan reagálnak, akkor van egy olyan rituálé, amivel meg lehet akadályozni, hogy a vérfarkas kór hasson. Már ha szerencséjük van, mert itt is elég sok a „ha” meg a „de”. - próbálok felidézni néhányat, még ha a pontos nevüket nem is tudom, sőt, abban is biztos vagyok, hogy elég hiányosak ezek az ismereteim. Hiába, valahogy jobban leköti a figyelmemet az, ami jobban érdekel, meg hé! Még csak nem olyan rég kezdtem el tanulni, ennek ellenére azonban miért van olyan érzésem, hogy Jason biztos ezt is jobban fújná? A kis stréber!
Tudta Darren, hogy beszélni szeretnék vele, vagy legalábbis találkozni. Fura volt belegondolni, hogy egykoron, amit családnak hívtam, az most mennyire is szétszéledt. Sokan hagyták maguk mögött a vidéket, de legalább néhányan a környéken maradtak. Mondjuk nem kizárt, hogy egy rövidke „nyaralásra” elrángatom Rydert is, mintha nem éppen most jártam volna a világot az egyik kölyköt keresve, de a kettő nem ugyanaz. Kell már mind a kettőnknek egy kis pihenés, de előtte rendbe kellene szednem magam, ahogyan nem ártana beköszönni az Issumatarnak se. Nem akarok balhét se, de jó lenne a feltételekről is tudni, hogy mivel jár az, ha maradunk. Mindegy, mindent azt hiszem a maga idejében, nem kell kapkodni, hiszen vén vagyok már a lóti-futihoz. Viccet félretéve jobb szeretek megfontoltam cselekedni, mintsem hirtelen, vagy éppen valakire rátörni az ajtót. Nem siettem el azt, hogy felkeressem őt. Már a nap is régen felkelt, ahogyan az erdőn lassú léptekkel vágtam át. Merésznek tartottam-e azért, hogy ennyire közel maradt? Igen! Meglepődtem-e, hogy még a falka nem tett semmit se? Igen! Kíváncsi lennék, hogy mivel nyerte el Nessa kegyeit, hogy ne vegyék tolakodásnak az ittlétét, vagy a terveit. Már ha igazak a csiripelések, mindegy is, hiszen ez talán nem az én dolgom volt. Sokkal inkább más miatt voltam. Sietve torpantam meg vélhetően a telekhatáron. Nem szokásom senki birtokára csakúgy betörni, még akkor se, ha számítanak rám. Így inkább rövid ideig álltam és próbáltam az energiáimmal a tudtára adni, hogy megérkeztem, vagy bíztam abban, hogy megérzi az ismeretlen, de mégis ismerős szagot. Nem akartam átlépni a határt és reméltem, hogy nem is kell. Talán annak köszönhető, hogy indiánok között nevelkedtem, formálodtam, hogy számomra még inkább egyértelműbb volt a föld tisztelete, vagy mások tulajdonát meg nem akartam soha sérteni. Ha pedig észrevett, akkor kisebb idióta integetésre futotta tőlem. Ha ő jött oda, akkor vártam, ha beinvitált, akkor én indultam el sietős léptekkel, hogy baráti öleléssel köszöntsem őt. - Rég láttalak. – mondtam minden szia és társai helyett, hiszen ez volt az igazság, meg ez szerintem magában hordozta azt is, hogy jó újra látni őt. Ha pedig készen állt rá, akkor inkább a közelebbi tisztás felé vettem az irányt, mert ha jól érzékeltem, akkor nem egyedül volt itt, én pedig fültanúk nélkül szeretnék beszélni vele.
Vendéget vártam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy viszketeg, szőrborzoló érzés futott végig gerincem mentén a tudattól, hogy egyre többen tudják meg, merre is vagyunk teljesen pontosan. Elkerülhetetlen, nyilván, mégis, a szociális természetemmel teljesen ellentétes az a terület- és titokféltés, ami ilyenkor fel-fellobban bennem. Ehhez viszont kénytelen leszek hozzászokni, kiváltképp azért, mert jobb híján kezdtem azt latolgatni: ide fogom összehívatni a többieket, hogy a Krónikás által beszélteket megvitassuk. Mondhatni tréningeztem Williammel a múltkor, most pedig Daisyvel, ezt viszont egyedül Yetta és Payne tudta. A többiek pedig esélyesen kitalálták... Ennyit a titkolózásról. A ház előtt vártam a nőstény érkezését. Egyfajta napin rutin is volt, hogy a környező erdőt figyelem energiáimmal, a fák susogását és a közeli patak csobogását hallgatva. Novemberben itt már tél volt, nem az igazi, csontba maró, de egyre biztosabban haladt afelé. Én pedig minden pillanatát élveztem. Elevenné tett. Éreztem a közeledtét, szám önkéntelen mosolyra húzódott, s alighogy megpillantottam, elindultam felé. Energiáim, egész kisugárzásom üdvözlő volt, ahogy egymás felé lépdelve csökkentettük a távolságot, végül félúton találkoztunk. Fogadtam és ugyanolyan szeretettel viszonoztam ölelését, néhány simító mozdulatot téve hátán. Egyikünk sem élt könnyű időket az utóbbi években, ez biztos. Mégis könnyebbség volt olyannal találkozni, aki ugyanúgy tisztában volt néhány dologgal, mint én, s bár láthatta, miképp fordultam a sziklán Tria holttestéhez, azt talán nem, hogy mivé lettem. De most egyébként sem ez számított. Ennek később jön el az ideje, ha esetleg felrántjuk a leplet. - Ó, de milyen rég! - bánatosan nevetős volt hangom. Felkarjánál fogva toltam el magamtól, hogy tetőtől-talpig végigmérjem. - Megvan minden tagod. Ez jó hír! - Egek, mennyi mindent sugallhat, hogy már ennek is ennyire kell örülni! Mentem vele a tisztás felé. Igaz, hogy én mindent megosztottam Yettával és a lehető legtöbbet a többiekkel, ám nem volt tisztem mások legbelsőbb dolgainak kifecsegése, kiteregetése. Ha ő négyszemközti, privát beszélgetésre vágyott, nem én leszek az, aki gátat vet ennek. Az összes plusz annyi volt, hogy néma gesztussal felajánlottam, karoljon belém. Nincs mögöttes szándék, a talaj pedig nem olyan egyenetlen, hogy szükség legyen ilyesmire. Támasz viszont valószínűleg kell, s ezt talán jól éreztem felőle.
Kicsit irigyeltem-e? Igen, ugyanakkor talán még se teljesen. Magam sem értettem, hogy miért oly nehéz most az akkor történteket övező dolgokat megtartani titoknak. Sose akarnék veszélyt hozni rá, vagy éppen másokra, de talán kicsit úgy éreztem, hogy szerencsés, amiért a számára fontosak is tudnak arról, ami ott történt, még ha ugyanakkor talán sose akartam volna átélni azt, ami esetleg ők élhettek át, hogy majdnem elveszítette azt, aki fontos volt számára. Sok minden történt ott, de mégis úgy éreztem, hogy még én se tudok mindenről és talán jobb is így. Mosolyát viszonoztam, ahogyan az ölelést is, mert tényleg jó volt újra egy ismerős arcot látni. És most még inkább rájöttem, hogy hiányzik a régi családom, de azt is tudtam, ha Ryder ment, akkor nekem se sok keresnivalóm lett volna már abban a falkában, pedig Philért mindig aggódtam és reménykedtem abban, hogy jól lesz, vagy éppen mások vigyáznak rá. - Ezt úgy mondod, mintha másra számítottál volna. – vonom fel kérdőn kicsit a szemöldökömet és a hímet fürkészem. Igen, pontosan olyan nézéssel, amivel vesébe akarnék látni. – Miért érzem úgy, hogy valamiről lemaradtam és okkal volt ez az első dolog, ami elhagyta a szádat?! – teszem még hozzá, mert a zsigereimben szinte érzem, hogy valaminek történnie kellett. Vajon tényleg nem volt ennyi? Tényleg igaz lenne a félelmem, hogy talán Alignak még se kapta meg, amit akart és még messze nincs vége ennek az egész „háborúnak”, amit irányunkba mutat, mármint farkasok felé? Amikor felajánlotta, hogy karoljak belé, akkor elfogadtam a gesztusát és úgy folytattuk tovább az utat. Az erdőből léptek nyoma hallható volt, hiszen a farkasok, főleg Anyám egyik farkasa mindig ott volt a közelemben valahol amióta visszatértem. - Azt hisszük, hogy ahogyan egyre inkább vénebbek leszünk, úgy leszünk bölcsebbek is, pedig talán nem. – töröm meg végül a csendet, majd elengedem őt, ahogyan a tisztára érünk. – Félünk a haláltól, de még furább, hogy idővel talán már az élettől is félünk. Elfogadtam, hogy az lesz az utolsó nap, hogy újra látom azokat, akiket már oly régóta nem. – halovány mosoly kúszik az arcomra. – De mégse így lett. Örülnöm kellene, de mégse megy. Mi van akkor, ha ezzel nincs vége? Ha csak rövid időt nyertünk? És az se teszi könnyűvé a helyzetet, hogy Ryder nem tudhat semmiről se és mindig vitába torkollik a legtöbb beszélgetés… Elmentem hónapokra, de mintha azóta igazán én se tudnám, hogy merre is kéne menni… - biztosan megvan a saját baja is, de hirtelen mégse tudtam volna olyan személyt mondani rajta kívül, akivel ezt szívesebben megvitatnám. Nagojut kölyke voltam és leszek mindig is, aki sok mindent megtanult tőle, de most mégis úgy éreztem, hogy elvesztem.
Kinyitottam a számat, hogy feleljek, részigazságot mondjak, vagy valamit reagáljak, ám végül csak becsuktam, bánatos mosolyra húztam ajkaimat és megráztam fejemet. Jól érzi, egyértelmű, ám most miatta vagyunk itt, a saját problémáim ráértek, ennek megfelelően ajánlom fel karom és indulunk el. Pár percig, vagy óráig még élhet abban a tudatban, hogy egy hosszú és véres háború lezárult. Csak egy kicsit... Kegyetlenség ebben tartanom? Nem gondolom, ugyanakkor titkolni se szándékozom ezt előle a későbbiekben. Nem tartom vissza, megállok, hagyom, hogy pár lépést távolodjon, kényelmes métereket lopva közénk. Hallgatok, közbevágás nélkül figyelek: hangjára, szavaira, vonásaira. Pusztán mély levegővétellel reagálok ama éjszakának a felidézésére. Elmosolyodtam, fáradtan, kilátástalanul. Mintha lassan tényleg minden afelé kezdene mutatni, amit Keldron javasolt: játsszunk nyílt lapokkal, hogy mások is ekképp tehessenek, megkímélve saját szeretteiket és önmagukat a hallgatás, a hazugság terhétől. - Az évek múlásával csak azt látjuk meg, mennyi mindent nem tudunk még. - A megismerés pedig nehéz elfogadást hordoz magában. - Igazságtalan volt ennek kitenni benneteket, azokat, akik készek voltak feláldozni ott benneteket egy szebb jövő reményében. Kegyetlenség, hogy félrelökték a méltóságot, amivel ott álltatok. - Féltek, tudom, nem akartak meghalni, s én se bírtam volna ki ép ésszel, hogy egyszerre veszítem el Payne-t és Yettát is, a többi ismerős arcról nem beszélve. - Ugyanakkor meghagyták az emlékeket és a halál megélésének traumáját, hogy aztán kezdjetek vele, amit akartok. - Felnéztem a havat ígérő, ólomszürke égboltra. - Nincs semmi baj azzal, hogy elveszettnek érzed magad, Daisy. - mondtam halkan, meggyőződéssel. - 20115-ben, a Vörös Hold alatt átlőtték a szívem. Meghaltam. Tupilek erejének, kegyelmének és alkujának köszönhetően térhettem vissza a többiekkel együtt. Azóta semmi sem ugyanolyan, én sem. - Visszavezettem rá pillantásomat. - Nem fog elmúlni, évek múltán se, legalábbis a saját tapasztalatom alapján. De megtanulsz ezzel élni, újra élni és nem kósza kísértetnek érezni magad, azon tűnődve, hogy már rég nem kéne élned. - Senkinek se mondtam el, még a páromnak sem, de utána sokszor visszavágyódtam: abba a csendes, békés, puha valamibe, amiről nincsenek emlékeim, csak elmondás utáni tudtásom. Nincs kézzel fogható bizonyíték, mindössze érzések, benyomások, sugallatok. - Bízol Ryderben? Igazán bízol? - Felesleges kérdésnek tűnhetett, de azt akartam, hogy valóban gondolja át, vessen számot magában erről, s teljesen őszintén feleljen. Ne csak nekem, önmagának is.
Nem kerülte el a figyelmemet a reakciója, de úgy éreztem, hogy jobb ha nem most faggatom őt, majd talán később. Magam sem tudtam, hogy tudni akarom-e, vagy inkább nem, de vélhetően inkább az első. Nem akarok még több kellemetlen meglepetést, ha ő tud valamit és ő is hasonló véleményen van, hogy ennek még nagyon nincs vége, akkor inkább tudjam. Legalább azt istudnám, hogy nem én lettem túl paranoiás, vagy látom sötétben a világot. - Méltóság talán még létezik számunkra, talán nem. Sok rosszat tettünk már, sok terhet hordoztunk magunkkal és talán mindig is fogunk, mert azt hisszük, hogy úgy megvédhetünk másokat. – mondom alig hallhatóan, de ő vélhetően jól hallja még mindig azt, amit mondok. – Egy ehhez hasonló réten kezdődött minden, amikor egy farkas megtámadott. Egy élet meghalt, miközben megszületett egy gyenge másik. Ő vett magához, valamit meglátott bennem. Mások történetekből ismerik csak, de én ismertem őt, így pedig sejtettem, hogy a többi „legenda” is létezik és talán még se minden annyira mese, mint sokan hiszik. – Egy apró kőbe rúgok, ahogyan körbepillantok és elmosolyodom, ahogyan Qaletaqa arca felrémlik, vagy éppen az, hogy miként úsztam meg már legalább háromszor igazán a halált. – Egy újabb játék Alignaknak, mintha azt várná, hogy vajon elpusztítjuk-e önmagunkat. – pillantok Darrenre, ahogyan ő éppen a szürke égboltot kémleli. A halál egyszerre ijesztő, de mégis békésnek is tűnik. Meglepődve hallgatom a történetét, hiszen ezt nem tudtam. Nem hittem volna, hogy tényleg ennyire kegyetlenné vált ez a vidék egy bosszúszomjas „ős” miatt. – Sajnálom, ezt nem is sejtettem, de ezek szerint neked sikerült megbírkozni vele... – semmit se old meg, de akkor is ezt gondoltam. – Talán háromszor vertem át igazán halált ezzel együtt. Azt hittem, hogy már az első kettővel megtanultam elfogadni, de ez annyira másabb volt. Talán kicsit vágytam is rá, hogy egy régi ismerős arcot újra láthassak. Őrültség, mi? Helyette pedig élek, meg kellene nyugodnom, örülni, de nem megy. Nem tudok megnyugodni, mert úgy érzem, hogy ezzel még nincs semminek se vége. Hogy ez csak egy újabb húzás volt, nem több. – kegyetlen, nem is jó értelemben értem a húzás szót. Aprót sóhajtok, majd kezemet a kabát zsebembe csúsztatom. A kérdése meglep, de még se felelek egyből. Rövid időre inkább én is az égboltot kémlelem. - Sose volt kérdés, hogy megbízok e benne, mert igazán teszem, de olykor mégis úgy érzem, hogy ha kevesebbet tud, annál inkább megvéthetem őt. Most viszont azt látom, hogy ahogyan engem emészt a történtek úgy őt is. Egy üzenetet talált, amiben leírtam, hogy többé nem fog látni, mert meghalok, erre visszatértem. – nevetek keserűen, majd a hímre pillantok ismét. Fürkészem őt, és láthatja, hogy mennyire is tanácstalan vagyok. Érzem, vagy legalábbis sejtem, hogy neki is milliónyi baja lehet, talán még nagyobbak is, mint az enyémek, erre még itt sírok én is a vállán, még ha képtelesen is. - Történt azóta valami? – a kérdésem őszinte, ha nem akar, nem felel rá, de a hallgatás is olykor beszédesebb tud lenni, mint azt bárki is hinné. Még ha pontosan nem is tudnám meg azt, ha történt valami, akkor pontosan mi.
Elhúztam a számat. Valahogy az a halál, amit a két nagy ős kínál, sosem hozza el azt a megváltást és büszkeséget, mint reméljük, várjuk. Visszalöknek minket a körforgásba, egy traumával gazdagabban, ezúttal pedig megfosztva rengeteg támogatástól. Szemét játék, mindkettő részéről az, ezért vesztette el a szememben Tupilek azt a jóságos aurát, ami a kétségbeesés óráiban körülvette őt számomra. - Van abban félelmetes, amikor a mesék megelevenednek és szemtől szemben állnak veled. Rájössz a saját kicsinységedre, arra, hogy milyen kevés vagy valójában. - Én sem emeltem fel a hangom, szavaimat emlékezés és tisztelet járta át. - Játszik. Nem több unatkozó őrültnél, óriási hatalommal a kezében - tekintettem vissza az égről, majd elmeséltem, mennyire is unatkoztak ezek a Szellemek két és fél évvel ezelőtt. Fájdalmas mosolyra rándult szám széle szavai hallatán. - Nem, Daisy. De egy széhámos mindig szélhámos marad - szaladt széles vigyorra szám, szemem cinkosan hunyorgott, egész kiugárzásom más lett pár pillanatra. Látod? Ennyibe telik csak hazudnom, hogy mindenkit megnyugtassak a magam állapota felől. Ilyen egyszerű. Ilyen könnyen megteszem. Bár az is igaz, hogy nem mind hamis, nem folyamatosan, ám akik nem ismernek eléggé - a nagy többség -, azok sose fogják észlelni a különbséget, ez pedig így van rendjén. Neki is töredéknyi bepillantást engedtem mindössze. - Dehogy őrültség. Elfogadtad, aminek következnie kellett, arra készítetted magad, már abban léteztél. Ebből löktek vissza egy olyan állapotba, amelytől már elbúcsúztál. Persze, hogy vágytad. Miután... feltámadtam, hónapogik csak azt éreztem, hogy valami hiányzik, s ha akkor életveszélybe kerülök, tudom, hogy a halált választottam volna, hiába imádok élni. Mert nekem is hiányzott, akit ott kellett hagynom az életért cserébe. - Odaléptem hozzá, kezemet a vállára tettem, kissé megszorítottam, mintha felkészíteném a következőkre. - Jó a megérzésed. Pontosan ezért a következő kérdés Ryder kapcsán. Fontos, hogy bízhassunk egymásban, hogy megoszthassuk a terheket, hogy a titkok ne széthúzzanak minket, zilálva a létfontosságú kapcsolatokat, hanem erősítsék a kötelékeket. Segítek, velem beszélhet, s ezt tudja jól, különben nem keresett volna fel, ám neki ebben a helyzetben más megértésére és támogatására is szükség van. - Mondd el neki - simítok végig felkarján, ahogy eleresztem és teszek pár lépést a tisztás belseje felé. - Talán nem tud segíteni, lehet, hogy ugyanúgy tehetetlennek érzi majd magát, mint én Yetta és Payne kapcsán, de hidd el, mindkettőtöknek könnyebbség lesz valamelyest. - Gúzsba kötötték a nyelvünket, de akik ezt tették, már nem élnek. Ez egy új kor, s ahogy haladunk benne napról-napra, úgy gondolom, új szabályokat is hoz. Drasztikusan újakat, engedve, hogy amit eddig az ismeretlenség fedett el, az most napvilágot lásson. Ugyanakkor hiába tudom, hogy mennyi mindennel tisztában van a nőstény, a magam kapcsán a nyilvánvalót mégsem mondom - még - ki. Majd miután megegyeztünk a többiekkel. - Yettát megszállta Alignak és megölt egy őrzőt. - Szavaim jégkockákként koppannak a fagyos levegőben kettőnk között. - Semminek sincs vége, Daisy, csak egy új éra kezdőtött. Az északi fenevad felszegte fejét, büszkén, harcra készen. Ott tátongtak lelkünkben a tetteink szülte következmény sebei, még mindig vérezve, de már kevésbé. Ám ahogy annak idején Lilinek is megmondtam: amíg élek, küzdeni fogok ellene. Most pedig még sokkal több okom van a kitartásra, mint korábban bármikor. - Tudom, hogy annak idején, amikor kiléptem a falkából mondtam, de most megismétlem: az ajtóm nyitva. Ha úgy érzed, hogy neked és/vagy Rydernek szüksége van segítségre, gyertek. - Senkinek sem fordítok hátat. - Mindkettőnkkel megcsalatták a halált, viszont a mostani esetet én a másik oldalról láttam. A lányok viszont ugyanazt élték meg, mint te. - Nem mondom, hogy tartsanak csoportterápiát, sem azt, hogy mindenképp beszéljenek erről újra és újra. De van, hogy már az segít, ha tudod, hogy olyanok társaságában vagy, akik ugyanazt szenvedték el, mint te. Ha látod, hogy ők miképp boldogulnak eztán.
Kezdőlap
Jöhet a folytatás? 
//
