A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
Sok rossz tulajdonságom van. Többek között ide sorolható az is, hogy nagyon könnyen felkapom a vizet és nem engedek az érzelmeimből, amíg meg nem nyugszom, ami eltarthat egy darabig. Spanyol vagyok, ebben az egyben igazuk van a sztereotípiáknak, szenvedélyesek vagyunk. Engem pedig rettenetesen felcseszett az a bunkó srác, aki meglökött és miatta odaveszett a kávém is. Én meginni terveztem, nem pedig a pályára locsolni. Jobban fájt ez, mint a Titanic elsüllyedése. Ennek ellenére aggódtam a diákok épségért, tényleg nem szerettem volna mentőt hívni, de ahogy beleszálltak a falba… Dios mío, ennyire vakok lennének az itteni játékosok? Elemeltem a kezem a szemem elől, már majdnem megindultam feléjük, hogy segítsek, amikor megszólalt az edző. Vagyis gondolom, hogy nekem próbált szólni, mert egyenesen rám nézett, de kicsit sem tetszett a stílusa, így a düh vörös köd képében újra bekúszott a szemem elé és elborította az agyam. Ha harc, hát legyen, úgyis rég vitáztam utoljára. Rossz ellenfelet választottál magadnak! -Először is, nem vagyok kislány, tájékoztatásul közlöm, hogy a magasságom ellenére sem kell félteni engem -nyújtottam ki rá a nyelvem. Lehet, hogy egy kicsit gyerekes volt ez a megmozdulásom, de talán ennyi még belefér. -Másodszor pedig, nem szeretem a feltételezéseket. Nyilván van bennem annyi logika és elég magas az IQ szintem ahhoz, hogy ne dobáljak be mindenféle szirszart a pályára, mint valami idióta. Harmadszor pedig… mi az istenért szóltam volna, hogy vigyázzanak, ha szándékosan dobtam volna oda valamit? -csípőre tettem a kezem és elkönyveltem magamban, hogy ez az ember nagyobb seggfej, mint az, aki az előbb meglökött. Lehet, hogy helyes (legalábbis a suttogó lányok és fiúk szerint az egyetem falai között), de az nem jogosítja fel arra, hogy így beszéljen. Kevés híja volt annak, hogy lecsattogjak a magassarkúmban és lekapva megkergessem vele. Igaz, a papucs hatásosabb lett volna, de abból dolgozik az ember, amije van. -Szóval szállj le a magas lóról és ne úgy magyarázz, hogy semmit nem tudsz -köptem oda a szavakat, továbbra is a csípőmön tartva a kezemet. Dühös Dora póz. Lehet, hogy tanár volt, lehet, hogy idősebb nálam, és valószínűleg ezzel rohadt tiszteletlen voltam, de annyira nem érdekelt jelen helyzetben. Szívesen megmondtam volna neki, hogy mit csókoljon fényesre, de kétlem, hogy Zack túlzottan értékelte volna, ha a fülébe jut, ahhoz túlságosan birtokló típus volt. -90-60-90 -pislogtam ártatlanul a férfira. -Igazi modell alkat vagyok aranymetszéssel meg minden. Egyéb méreteimet sajnos nem adhatom ki, anélkül, hogy baj legyen belőle, köt a titoktartás -forgattam meg a szemeimet, majd a válaszát meg sem várva lehajoltam, hogy kicsatoljam a cipőm. Dolgozott bennem a düh, a koffein és az adrenalin. Pár pillanatot elszarakodtam a csattal, mire sikerült szétnyitnom, majd nemes egyszerűséggel a jégen álldogáló edző felé dobtam. Azt se bántam volna ezek után, ha fejen találja a több centis sarok. Nem vessződtem a lépcsőkkel, lazán felhúztam magam a székre és átléptem mezítláb az előttem lévő széksoron és a palánk előtt megállva kihívó tekintettel néztem a szőke férfira. Hogy nekem mindig a szőkékkel gyűlik meg a bajom… -Tessék, itt vagyok, Señor Őfelsége, mondja csak. Azonban, ha lehetne egy javaslatom, akkor szerintem nem ártana a diákok nevelésével kezdeni a tanórákat -vigyorodtam el szélesen és megtámaszkodtam a mellmagasságban lévő oldalfalon.
Nyújtogatja itt nekem a nyelvét, aztán közben arról magyaráz, hogy ne kezeljem úgy, mint valami gyereket? Tipikus, nem is én lennék, ha nyugis körülmények között menne le egy nyílt nap a jégpálya környékén. Miért mindig engem találnak meg ezek az idegesítő kis kullancsok? - Hé, tündérbogár… - csúszok közelebb a palánkhoz, csak hogy ne a pálya közepéről kelljen ordibálni, másrészt pedig – Szerinted mennyire lehet hallani itt a pályán abból, amit te a nézőtéren sipítozol? - nyilván nem kell ismernie a hely akusztikáját, de uram bocsá’, amilyen harcok meg összezörrenések vannak itt a pályán, nem is értem miért csodálkozik azon, ha nem lehet hallani, amit onnan magyaráz. Ha úgy istenesen elordította volna magát, igen, azt tuti mindenki meghallotta volna, de egy ilyen lányos sikkantást? Ugyan… - Segítség, mindjárt megijedek, Miss Mindentudás Egyeteme. - nem. Pláne nem egy ilyen mélynövésű törpe fogja a frászt hozni rám, van ám nekem egy tinédzser korú lányom, ahhoz képest eddig semmi, amit ő művelt. A válaszát hallva csak a tenyerembe temetem az arcomat, inkább intek is a srácoknak, hogy újratervezés, felülbírálva előbbi döntésemet, húzzanak az orvosiba. Mindenki jobban járt. - Egy fehérneműboltban biztos örülnének neki, de nem ott vagyunk, ami meg a modell alkatot illeti, ahhoz kissé alulról súrolod a földet, aranyom. - vártam, hátha elárulja végre, hogy cipőből mi a mérete, de ha nem, hát nem. Szótlanul végignéztem, ahogy levergődi magáról a tűsarkúját, majd oda is kiáltottam az egyik diákomnak. - Brian! Hozz kérlek egy 37-eset a kisasszonynak! - inkább 36-ra tippelnék, de fog a halál annyit vesződni vele, a lábára ez is rámegy, max szorosabbra kötjük a fűzőt - Meg védőfelszerelősből meg a legkisebb méretet amit találsz. De ha gyerekméretből találsz valami nagyobbat, szerintem az is megteszi. - kiáltok még utána, mielőt tintenék, hogy mehet, és még így is épp időben sikerül kikerülnöm a felém szálló magassarkú cipőket… - Hé, nem az előbb pofáztam el, hogy semmit nem dobálunk be a pályára? Vagy ne csodálkozz, ha valaki rámegy és kárt tesz benne. - istenem, de nagy a kísértés, hogy nemes egyszerűséggel rálépjek a lábbelijére és „véletlenül” letörjem a sarkait, megnézném, utána hogyan parádézna bennük, vagy mennyi méltósággal bicegne hazáig bennük. Nem is értem, ki a fenének jut eszébe egy sportcsarnokba magas sarkúban érkezni? Ja megvan, annak, aki alulról súrolja az 1.60-at… - Nagyszerű, de senki se kérdezte a véleményed. Ha mégis úgy érzed, muszáj megosztanod a világgal, írhatsz levelet, hanyd nyugodtan a csarnok postaládájában, 30 napon belül feldolgozzuk. - értsd, kivágom a kukába. Közben intek a többieknek, hogy ne csak a szájukat tátsák, folytassák a játékot, mivel 3 játékos épp az orvosiban vár a sorára, így páratlanul maradtunk, az ifjú hölgy be is állhat rögtön az egyik csapatba, hogy megmutassa, mit tud. - És érkezik is a felszerelésed. Ha valamit nem tudsz, szólj, aztán jöhetsz lealázni a többieket a jégen. Tessék, egy mez, a kék csapattal leszel. - repítettem felé abból is egyet, aztán már csak azt kellett kivárni, hogy belebújjon a felszerelésbe. Jégkorcsolya, sisak, meg minden ami kell, remélhetőleg nem lesz vége az órának, mire elkészül.
A hideg rázott ki attól, hogy megint milyen névvel illetett. Általában nem volt bajom a becenevekkel, de amiket ez a férfi megengedett magának, az egyszerűen túl sok volt jelen kávéhiányos állapotomban. És hiába tudtam, hogy nekem van igazam, egy cseppet sem segített abban, hogy lenyugodjak. Kevés ember tudott így kihozni a sodromból és neki az első másodpercben sikerült. Lehet, hogy rokonságban áll az én rendőrbácsimmal, vagy csak szimplán vonzom a faszkalapokat? Figyeltem, ahogy közelebb korcsolyázik hozzám és kicsit megemeltem a hangom. Miért hiszi azt mindenki, hogy attól mert valaki még kisebb náluk, már bármit is megengedhetnek maguknak? Lehet kompenzálni akar valamit? Elhessegettem a gondolatot, mielőtt még más is eszembe jut és nem akartam, hogy pirulni lásson az edző, mert még a végén nyertesnek könyveli el magát velem szemben, ezt pedig nem hagyhattam. Miközben felém korcsolyázott, meg is született a tökéletes replika a fejemben. -Ha hallani nem is, de látni biztos látsz, szóval… -vigyorodtam el és felemeltem a bal kezem leghosszabb ujját és megmutattam neki. Szépen lassan, hogy legyen ideje szemrevételezni a frissen manikűrözött kezemet. Ezt neked seggfej! -Bocsi, de veled nem is mennék ilyen helyre, még a végén azt feltételezik, hogy közöm van hozzád -magyaráztam és lehajoltam a széksorok között. Miközben kicsatoltam a cipőmet, hallottam az utálatos hangját a fülemben és ezért is döntöttem úgy, hogy hozzávágom a cipellőimet. Jobb nem jutott eszembe, éppen elég idegesítő volt az is, hogy másnak ad utasításokat, de ne velem kekeckedjen. Mert most, hogy ennyire felszívtam magam, megállíthatatlannak gondoltam magam. És az sose vezet semmi jóra. Gyerekméret, hát persze… Anyád! -Sajnos nem hallottam jól -mosolyodtam el önelégülten. Ha kárt tesz a cipőmben, én biztos a hátára ugrok és addig csapkodom, amíg bocsánatot nem kér. Hiába volt még otthon egy ugyanilyen párom, azért hiányozna ez a lábbeli a ruhatáramból. Meg nem lenne miben hazavezetnem, de hát istenem, az legyen a legkevesebb, most is jól bírtam a mezítláb mászkálást. -Jó, rendben, kinek címezhetem? Faszparaszt edző mehet a boríték elejére? -kérdeztem a palánk tetején támaszkodva. Amíg egy fal elválasztott minket, jó volt azt képzelni, hogy biztonságban vagyok. Én meg az a nagy szám fog egyszer sírba vinni. Mindegy, majd adják át a két legfontosabb férfinak, hogy szerettem őket. De addig még vár rám egy menet. Kinyújtottam a kezem, hogy elkapjam a felém repülő cuccokat, mielőtt arcon vág egy fejvédő és mehetek sírni Bruno-nak, hogy rakjon rendbe. Azért hiányozna az orrom, na. Leültem a jég szélére, hogy felcsatoljam és befűzzem a korikat, ezer éve nem volt rajtam ilyen lábbeli. Gyerünk Dora, ha részegen is tudtál a Rockefeller Center-ben korcsolyázni, ez meg sem kottyan! Magabiztosságból sosem szenvedtem hiányt. Gyorsan kibújtam a pulcsimból, nem zavartatva magam, hogy ezt hány fiú nézi végig a pályán állva. Bocsi, vagy sem, de néha nem ártott bevetni ilyen női praktikákat a győzelem érdekében. Az edző nem győzhet le, mert nem akartam életem végéig hallgatni tőle, hogy ő bizony megmondta. Felkaptam a mezt is, majd a sisakot is becsatoltam. És aztán hogy még tovább feszítsem az edző idegeit, előkaptam a telefonom és lőttem egy szelfit is a hokifelszerelésben. Jól állt a kék szín rajtam, az ő szeme színére emlékeztetett és ettől máris egy fokkal jobban éreztem magam. Hát, akkor csapjunk bele. Felálltam a korcsolyákban és miután megtaláltam az egyensúlyom, bemelegítésképpen odacsúsztam a pályán heverő magassarkúimhoz, lehajolva felkaptam őket és visszavittem oda, ahol a pulcsimat és a telefonomat hagytam. -Szóval, akkor hova is állok be? -kérdeztem az edzőtől egy aranyos mosoly keretében, miközben megálltam előtte egy viszonylag elegánsnak nevezhető fékezéssel. A világért sem vallottam volna be neki, hogy életemben nem játszottam még jégkorongot, de hátha ez alkalommal mellém szegődik a szerencse és nem égek be teljesen előtte.
Csak a fejem csóváltam sóhajtva a felmutatott középső ujjra, istenemre mondom, évről évre egyre elviselhetetlenebbek a diákok. Bezzeg az én időmben! Pedig az sem volt ám olyan rég, mint mondjuk valamelyik régi motoros őrzőnél a protektorátuson. Csak reménykedtem, hogy az ilyen plázacicáknak esébe se jut majd, HA esetleg felvennék őket egyetemre, hogy pont jégkorongra jelentkezzenek tesi kapcsán, de ha mégis, te jó ég… Pláne, ha ez az egy bizonyos. Az hét szentség, hogy sok köszönet nem lesz benne. - Köszi, viszont, hasonló szépeket! - arról nem is beszélve, hogy nem vagyok én bébiszitter, hogy ilyen helyekre kísérgessek minden szerencsétlent, csak talál egy másik balekot, aki örömmel tesz eleget a kérésének… közben azonban, hogy haladjunk, el is küldöm az egyik diákot, hogy kerítsen a kislányra való felszerelés, ha már olyan nagy a szája, ezen ne múljon, nyugodtan megmutathatja a pályán, hogy mit tud. - Látod, gúnyolódsz másokon, aztán semmivel sem vagy jobb. Legalább egy kis kreativitás szorulhatott volna beléd. - vagy tényleg a hely szelleme, ilyen szar az akusztika és valóban nem hallotta. Bár kettőnk között van egy aprócska különbség, én ismerem a helyet, és tudom, mennyire kell kiengedni a hangomat ahhoz, hogy biztosan meghallja a másik. - Tökéletes. Aztán a folyosó végén balra mehet is az iratmegsemmisítőbe. - mosolyodtam el szemrebbenés nélkül, de ha esetleg mégis megtalálná a postaládát, nos, a címzés alapján esélyesen úgy is eljut hozzám – tudom, jó a hírnevem, meg ismerik már jól a robbanékony természetemet, a kollégák labdába se rúgnak mellettem – majd én eljuttatom becses helyére. Maximum előtte kíváncsiságból elolvasom, hogy jól szórakozzak. Közben a felszerelés is megérkezik, kori, védők, mez, sisak, ütő, ami csak kell, különösen nem zavartatva magam azon, milyen sztriptízt nyom közben a másik… csak amikor észrevettem, hogy a hátam mögött a többiek is leálltak a játékkal, hogy nézzék a műsort, akkor förmedtem rájuk, hogy heló, iparkodjanak, egy szóval sem mondtam, hogy szünet van! Mire visszafordultam a lány felé, ez meg nem bőszen szelfizget? Hát menten lehal az utolsó két agysejtem is! Na jó, nem, ettől azért keményebb fából faragtak, mindenesetre az arcomról egyértelműen veheti a lapot, mennyire rajongok az ilyesmiért. - Elkészülsz még ma, vagy a jövő évi nyílt napra fogsz csak ideérni? - szúrtam még oda, miközben megérkezett a pályára, legalább azért jár a pirospont, hogy a cipőjét eltakarította, mielőtt most azon esik valaki keresztül. - Kék színű mez van rajtad, a pályán meg a kékek játszanak a pirosak ellen. Óvodás szintű kérdés, mit gondolsz, menni fog? - csóváltam a fejem a hülye kérdésért, fogadni mernék, hogy direkt csinálja, ám mielőtt még csatlakozott volna a csapatához, két kérdésem volt még felé – Hogy hívnak? Illetve, játszottál már korábban, vagy lövésed sincs a szabályokról? - hiányzott ez nekem, mint kutyának a kamion, de most már késő, jobb lesz megjegyeznem, máskor inkább dobassam ki a hasonló kornyeleskedő csirkéket a központból. De ha már így alakult, remélem, legalább jó szórakozás lesz.
Annyira égem a vágytól, hogy megmutassam az edzőnek, hogy nem én vagyok az, akivel érdemes kötekednie, de valószínűleg jobban is megválogathattam volna a fegyvereimet. Csalódottan konstatáltam, hogy a magassarkúim elől lazán elhajolt, nem tudom, miért feltételeztem azt, hogy egy profi sportoló nem kerüli ki. Azt hiszem ez is olyan pillanat volt, amikor előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna, megesik az ilyen, nem? -Jó, bocsánat, legközelebb majd megafonnal sétálgatok a lelátók között -csöpögött a hangom a szarkazmustól. Sajnos tényleg úgy terveztem, hogy ide fogok járni levezetni a felesleges energiáim, de az egyáltalán nem volt tervben, hogy milyen emberrel futok össze. Basszus, tényleg vonzom a faszkalapokat. Speciálisan a szőkéket. Mit vétettem én az élet ellen már megint? -Majd kiabálom, hogy hajrá farkasok, vagy akárhogyan hívják az itteni csapatot… Legyintettem a válaszára, hogy oké, felfogtam, makacs, mint az öszvér és ezért el se olvasná. Már körvonalazódott a fejemben, hogy kiplakátolom a csarnokot a panaszlevelemmel, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nem lenne nekem annyi türelmem, bár biztos rá tudnék venni pár diákot, hogy segítsen a hadműveletben. Vagy felnyomok a falra egy képet az ő arcával és kidekorálom kis ördögszarvakkal meg egye fene, kaphat egy apró szivecskét is, mert mégiscsak szőke. Picsába már az összessel. Miután odadobta nekem a védőfelszerelést meg az összes szükséges cuccot, vidáman kaptam le magamról a pulcsim, kiélvezve a tekinteteket magamon. Mert jobb nem jutott eszembe, és minél tovább gondolkoznak ezek a fiúk, hogy mit rejthet a mez alatt a testem, annál kevesebb esélyem van arra, hogy az egyik nekem jön a játék hevében és összenyom a súlyával, én meg a balesetin köthetek ki. Köszi, de kihagynám. Szerettem volna még ma visszaérni Anchorage-ba és a saját ágyamban aludni. -Nyugi öreg, még a végén megpattan egy ér az agyadban az idegességtől -az hiányozna még nekem. -Csak úgy éreztem a fiúk reakciójából ítélve… -biccentettem a pályán állók felé, akik feltűnően gyorsan elkezdték az ütőjüket nézni az edző kiabálása után. -Hogy jól nézek ki a mezben, szóval muszáj voltam csinálni pár képet. Remélem előnyösen sikerült, ha nem is tinderre, de kiraknám akkor valahova. Először kissé bizonytalannak éreztem magam a jégen csúszva, hogy két fémdarab felelős azért, hogy ne essek el, de vettem egy mély levegőt és arra gondoltam, hogy ez sem rosszabb, mint a tűsarkúim, amikben a méteres hóban mászkáltam az első napokban. Ennek örömére mosolyogva álltam az edző kérdéseit, mondanám, hogy maga a megtestesült angyaliság voltam, de még mindig forrt a vérem. Mert egyszerűen nem tudtam hagyni magam és nem is akartam. Jó lenne, ha a magasságom ellenére nem nézne le ennyire, de ez úgy tűnik csak vágyálom marad. -Señorita María Graciela Natalia Florencia de la Rive áll szolgálatára -lustán szalutáltam egyet a férfi felé. Csak benyögtem az első pár nevet, ami eszembe jutott, de így jobban belegondolva ez menő álnév lenne, ha le kéne lépnem innen és a jósnői tudásomból megélnem. Mentálisan feljegyeztem magamnak ezt, majd a második kérdésére is válaszoltam. -Nos, igazából nem játszottam még, de ültem már Rangers meccsen, sőt a kivetítőn is mutattak, én meg ennek örömére lehúztam az egész pohár sörömet -vontam meg a vállam, a torkomra sose volt panasz és ezúttal igazat mondtam. Néhány szobatársam nem bírt magával és mindenáron el akart cipelni. -De annyira nem lehet nehéz, ha ilyen behemótok, nem túl okos tekintettel is tudják játszani, szóval nem aggódok. Megforgattam a kezemben lévő ütőt és a korong felé nyúltam vele. Gyerünk Dora, üsd meg erőből és reménykedj, hogy betalálsz a kapuba! Összeszorított szemekkel hagytam, hogy eltalálja az ütő a kis fekete labdát, majd a mutatványom végeztével a csalódott hangok miatt kinyitottam a szemem. Rohadtul nem ment be a labda, de nem hagytam, hogy ez a kedvemet szegje. -Nos, ezt tudom nyújtani edzőbácsi, ez megfelel az elvárásainak? Vagy esetleg mutassak be egy dupla Axel-t, azt lenyűgözőbbnek találnád? -kezdett érdekessé válni a szitu számomra, így hajlandó voltam félretenni a dühöm.
- Az is elég ha kinyitod a szádat. Szerintem. - közöltem nemes egyszerűséggel, értse csak ahogy szeretné. De a temperamentumát figyelembe véve, tuti volt ott hangerő is, nem csak olyan vérszegény sikkantás, mint amit az előbb kellett volna meghallanunk. Szerinte. - Alaska Nanooks. - tudom, menő mindenféle állatnevekkel feldobni a jéghoki csapatokat, na, mi itt pont kivétel voltunk, de azért megjegyeztem, hogy mennyire nincs képben annak ellenére, hogy kb. mindenhol ki van plakátolva a csapat neve, meg úgy tűnik, erre az egyetemre akar jelentkezni. Meg vagyunk áldva, komolyan! Még jó, hogy a helyi szurkolói csapatok nem hallották ezt a kérdést, mert egyből torokra mennének egy ilyen bugyuta kérdésért! De inkább a kezek járjon és ne a szája, ha már megkapta a védőfelszerelést, hátha tettekkel többet le tud tenni az asztalra mint szavakkal, az esély mindenesetre adott. - Idegességtől? Ugyan, kérlek, még nem láttál idegesnek. - nevettem jóízűen a feltételezésén, arra meg inkább nem is reagáltam, hogy néha tényleg milyen öregnek éreztem magam az ilyen nagyszájú csitrik meg zöldfülű szerencsétlenek között, arról nem is beszélve, hány évet öregedtem már, csak miattuk! Ha van ősz hajszálam, az tuti az ő érdemük! - Mez nélkül szerintem jobban bejöttél nekik. Ha meg az minden vágyad, hogy veled legyen kiplakátolva a férfi öltöző, nyugodtan dobd át nekik a Facebook oldaladat. - mondjuk, ha végül fel is veszik ide, még arra sincs szükség, annyira nem nagy egyetem ez, meg ha mindenki nem is ismer mindenkit, de gyorsan terjednek az infók, hamar híre menne, és kiderülne, ki is ő valójában. Aztán meg sírhat akinek akar, ha tényleg ott virít a képe az öltözőben. Nem tagadom, azért egy gyors fohászt elmormoltam magamban, amikor jégre lépett, csak ne most törje össze magát, így is van elég bajom, hát még akkor, ha még ha a gyengélkedőn fog kikötni mert olyan kétballábas… De hála az égieknek, úgy tűnik, korcsolya legalább már volt a lábán – abból ítélve, hogy nem hasalt el egyből. A nevét hallva csak meglepetten vonom fentebb a szemöldököm, igazából a vezetékneve is elég lett volna, de mire eljutott odáig, már rég elvesztettem a fonalat. Valahol a Maria után, de az meg olyan nagymamás név volt, hogy nehezemre esett elhinni, hogy fiataloknak is adják még ezt a nevet. - Ezt nevezem karriernek. Na mindegy, hajrá, ott a csapatod, jó szórakozást! - legyintek türelmetlenül, az utolsó megjegyzésére meg csak gonoszan elmosolyodok, mielőtt ismét megszólalnék, a többi játékosnak címezve a szavaimat. - Hallottátok, srácok? Esmeralda véleményét a játékról? Mutassátok meg neki, nehogy már neki legyen igaza! - közben nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy mit szerencsétlenkedett a koronggal, azon meg meg sem lepődtem, hogy még az üres kapuba sem talált be vele. - Nem mondanám, de egy amatőrtől már az is teljesítmény, hogy nem vágódik egyből hasra a jégen. Amúgy ebben a koriban mutathatnál, nehéz lenne. - intettem a lábán lévő korcsolyára, elvégre ez hokikori, nem pedig műkorcsolyához való, aminek az elején cakkozott a penge, pont a mindenféle ugrások miatt – Még ha tudnád is az egyik legegyszerűbb ugrást, ebben garanttált esés. Rosszabb esetben törés, és semmi kedved veled bajlódni. – pláne, mert úgy is az én problémám lenne, nem csak az övé. Amúgy meg pechje van, lehet, hogy az én terepem a jéghoki, de a húgom történetesen műkorcsolyázó, meg anyám is az volt fiatalabb korában, ha nézett már műkorcsolya versenyt, esélyesen láthatta is őket, szóval látatlanban is pont sikerült beletenyerelnie a tutiba. - Na de elég a dumából, folytatódjon a játék! - fújtam bele a sípomba, mellé pedig mutattam, hogy irány, ne kelljen kétszer mondani! És szerencsére nem is kellett, az előbbi beszólása miatt a srácok is megújult energiával, mindent beleadva folytatták a játékot, véve a lapot, hogy nem kell különösebben finomkodni csak azért, mert egy lány is van a pályán.
Ízlelgetem magamban a csapat nevét, mintha hallottam volna már róluk valahol és valamikor, de nem tudom felidézni. Talán csak az insta dobta fel fizetett hirdetésként, hogy meccsük lesz. Az is lehet, hogy a helyi újságban olvastam róluk. Csak eszembe fog jutni. Valószínűleg az tehetett róla, hogy nem tudtam meginni a legutóbbi kávémat, aminek a foltja még mindig ott volt barnán a jégen. Dios mío, az a folt okozta a vesztem. -Ha szeretnél az lenni, csak szólj nekem, elintézem -kacsintottam az edzőre vidáman. A hülyeségnek nem volt határa, de pláne nem nálam. Elég csak megkérdezni a körülöttem élő embereket, józan állapotomban sem tartanak normálisnak, nemhogy, ha lecsúszik egy üveg borocska. Vagy több, részletkérdés. -Figyelj, én nem ítélkezek, ha valakinek a mez a fétise… ki tudja milyen emberek vannak a nagyvilágban -vontam meg a vállam, miközben fél szemmel az elkészült képre sandítottam. Célnak megfelel, én jól néztem ki rajta, apu meg valószínűleg szívrohamot kap, ha meglátja. Van ez így. -Ki használ ma még facebook-ot, de őszintén? A személyes ismerkedés híve vagyok, ha valakit érdekel, megadom az instám, de hogyha lehet, elkerülném a féltékenységi rohamot -az egy dolog, hogy nem volt köztünk semmi kimondva, de sejtettem, hogy a drága nem lenne túl boldog, ha túl sok privát üzenetet kapnék az oldalon. Az egyik nagy hátránya a mai kornak, mindenhol a rohadt mobiltelefonok. Ha nem kellene a munkámhoz annyira, már rég kidobtam volna az első kukába. Inkább az egyensúlyomat kerestem a jégen, a fantáziálásom helyett, majd bemutatkoztam. Közel sem lett volna olyan szórakoztató a saját nevemet használni, olyan közönségesnek tűnt jelen helyzetben. Sokkal jobban élveztem a kitalált nevem, a Florencia még tetszett is. Fél füllel hallottam, amit a csapatnak mondott, sőt, az Esmeralda név hallatán fel is nevettem prüszkölve, talán ezért sem ment be a korong a kapuba. Hát, most mit lepődjek meg? A szerencsétlen a második nevem. Követtem a férfi pillantását a korimra. Valóban eltért a megszokott vékony, fehér lábbeliktől, amiket előszeretettel béreltünk ki télen a Centerben. Annyira próbáltam szépen mozogni a jégen, hogy fel sem tűnt a különbség. -Oh mindenható edző bácsi, kérlek akkor taníts meg normálisan ugrálni ebben a korcsolyában! Vagy taníts meg olyan szépen fékezni, hogy fél kiló hódara landoljon a másik nadrágján! Kérleeek -már megint hallani lehetett, hogy csak szarkasztikus sziporkákat szórtam, bár azt a fékezést szívesen megtanultam volna. Ellenben az orrtöréshez tényleg nem lett volna kedvem, az én dokibácsim messze volt ahhoz, hogy tökéletesen rendbe szedje a csontot, másban meg nem bíztam annyira – azt hiszem elveszett a bizalmam nagy része a költözésem estéjén. A síp hangja megijesztett és kizökkentett, úgyhogy beálltam játszani, próbálva követni a többiek mozgását. Közel sem siklottam olyan jól a megfagyott pályán, sőt, gólt sem lőttem továbbra sem, de legalább nem estem el. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el a játék közben, hogy hány fiút kerültem ki vagy éppen tereltem el a figyelmét az ártatlan szempillarebegtetésemmel, de úgy éreztem, hogy leszakad a kezem, ha még egyszer a kis fekete korongot meg kell céloznom a nehéz ütővel. Intettem az edzőnek, hogy ennyi, feladom, majd kisiklottam a pálya szélére és egyszerűen hanyatt feküdtem a kemény felületen. És akkor beugrott végre a dolog, hogy hol hallottam a Nanooks nevét. Amikor böngésztem az egyetem oldalát és infókat kerestem különböző weblapokon, akkor találtam egy blogot, amit az edzőnek szentelt valaki. Tele volt képekkel meg kis szívecskékkel. Talán ezért is sutyorogtak annyit, hogy helyes a férfi. -Jackson -erőltettem meg az agytekervényeim, hogy beugorjon a neve. Vidáman felsikkantottam és mivel nem volt kedvem felülni, továbbra is fekve néztem a férfi irányába. -Hé, Jackson edző! Miért van az, hogy nem tudtál rácáfolni a sztereotípiákra és a híres emberek tényleg bunkók? Vagy csak azokkal vagy kedves, akik fanoldalt csinálnak rólad? A mellkasomra tettem a kezem, mert még mindig úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem a helyéről, a jégkorong nem az én sportom lesz. Valahogy oldalról nézve sokkal könnyebbnek tűnt. Ahogy az edző vérének a szívása is egyszerűbb volt a palánkon támaszkodva. -Vagy valami egyebet is kell csinálni, hogy a szíved csücske legyen valaki? -például pompomlánynak állni szeptembertől? Mert amúgy abban benne lettem volna, kérdés nélkül.
-Arra mérget veszek. - morogtam az orrom alatt amikor tovább húzogatta az oroszlán bajszát, mondanám, hogy keményebb fából faragtak attól, de sajnos az igazság ettől elég távol állt. Sőt… néha két rossz szó elég volt, hogy felcsesszem magam rajta, néha meg kész kihívásnak vettem a szájkaratét, mint valami kutya, ami nem ereszti a csontot, csakazértse! Úgy tűnik, most az utóbbihoz van szerencsém, felvillanyoz, hogy kellően jó kihívóval hozott össze az élet. A mezfétises megjegyzésére nem is reagáltam, csak jót szórakoztam magamban, majd nem lesz ilyen vidám, ha a mez nélküli képeivel lesz kiplakátolva az öltöző. De nem vagyok én takarító, hogy ilyenek miatt veszekedjek a diákokkal, szóval… hajrá? - Inkább ki nem? - kérdeztem vissza, mert oké, nem a legújabb platform, de azért még kellően felkapott manapság, nem úgy mint fénykoromban a Myspace meg néhány hasonló, amiről manapság már hallani sem lehet. Na mindegy, ezen se fogunk összeveszni, már épp intettem volna neki, hogy csipkedje magát, amikor hallom, egyik óvatos „nekem megadod?” után szépen sorban egyre több „nekem is?” hangzott el a hátam mögött, ahogy a diákok közül a bátrabbak élni kívántak az instagramos ajánlatával. - Na jó, nektek húzás vissza játszani, a romantikázást majd folytatjátok a pályán kívül. - morogtam egy sort a srácoknak, mert eszem megáll, mit gondolnak azzal, hogy még adják is lovat a csaj alá. Ő meg lehet nem gondolta át a dolgot, majd kíváncsi leszek a fejére, ha 20-an sorakoznak a címéért… Amúgy meg egynek is elég megadni, simán elterjed futótűz módjára. - Már mondtam, az ugrálás ebben a koriban nehezen fog menni, hacsak nem akarod eltörni valamidet. A hódaragyártásról még lehet szó, nem nehéz, csak figyelj, és ne mozdulj. - kezdtem el távolodni tőle, a szemközti palánk felé, hogy aztán szó nélkül, teljes sebességgel induljak meg felé, nagyjából egy méterrel előtte fékezve le, egy szempillantás alatt. Hogy ha a feje búbjáig ne is, de azért kijusson neki bőven abból a vágyott hódarájából. - Csak be kell fordítani a korit merőlegesen, ennyi. - maximum ha nem érez rá, akkorát zakózik mint a ház, de hát nem is tudom mit vár, egyik sport sem az az 5 perc alatt megtanulható kategória, pláne, ha igazán jó akar lenni benne. De ennyit a színházból, nem azért vagyunk itt, hogy én parádézzak a jégen, hanem hogy a fiatalok átmozgasság magukat kicsit, ahelyett, hogy a könyvtárban, vagy a számítógépük előtt tunyulnának, úgyhogy a sípszó után már vezényelem is a német, hogy folytatódhasson az óra, akár a kisasszony felbukkanása előtt. Annyira nem lehepett meg, hogy vele is csak eggyel többen voltak a pályán, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lehívom, így csak amikor végleg lemerült nála az elem, kegyelmeztem meg neki. Meg a többieknek is, mert úgy még öt perc lehetett az órából, szóval intettem nekik, egészségükre, mehetnek! Egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor, Esmeralda nélkül. - Hm? - nem mondom, sikerül meglepnie, amikor a keresztnevemen szólít, mert mégis, honnan a búbánatból derítette ki, ha eddig nem tudta? Biztos, hogy nem a srácoktól kérdezte meg, annyi lazsálást nem hagyok nekik, hogy cseverészni tudjanak a jégen. - Sokan túlértékelik a kedvességet. - vonok vállat, ám amikor a fanoldalt emlegeti, már összeáll a kép, mégis honnan szedte a dolgot – Az ég szerelmére, azt ne mondd, hogy megint újraregisztrálták azt a szart… - sóhajtok fáradtan, mert egyszer, pár éve már végigjátszottuk ezt a meccset, amikor is töröltették kedves rajongómmal a kis honlapját. A fene se gondolta volna, hogy újra kedvet kap hozzá! - Amúgy meg sportoló vagyok, mondhatni, állandó harcot vívunk a többiekkel. Nálunk a bajtársiasságot többre értékelik. - egyébként meg, mi a halálért legyek kedves valakihez, ha ő sem adja meg a nekem járó tiszteletet? Arról nem is beszélve, mennyi bunkó alak mozog a nagyvilágban, csak megkímélem magam a felesleges köröktől. - Mondjuk ha kevesebbet beszél, az kezdetnek nem rossz. - vonom fel a szemöldököm, és remélem, veszi a lapot, hogy kicsit sokat jár a szája. Fogadni mernék, hogy valami bölcsész, azok szoktak ilyen nagyon okos megmondók, meg szófosók lenni. - Amúgy meg bocs, de diákokkal nem kezdek. - még csak az kéne, nincs elég bajom! A végén még kivágnának innen, aztán törhetném a fejem, hogy mi a fenét csináljak itt az Isten háta mögött, ha már minden sportlehetőségemet kimerítettem. - Na kapd össze magad és pattanj fel, a végén még megfázol. - tettem azért hozzá, érzékelhetően normálisabb hangnemben, mert lehet, nem a jégen feküdt, de a föld sem volt sokkal melegebb.
Tágra nyílt szemekkel pislogtam, miközben a srácok egyre többen odasúgták, hogy nekik kéne az instám. Azért én nem gondoltam ennyire komolyan a dolgot, de úgy tűnt, ezek a srácok bármit megtennének azért, hogy képeket lássanak rólam. Baszki, ezt nem gondoltam át, Zack tényleg ki fog akadni, ha ennyi új követőm lesz, az üzenetekről ne is beszéljünk. Motyogtam valami olyasmit, hogy szünetben megadom nekik, majd hálásan pillantottam az edző irányába, egy köszönömöt is eltátogtam neki, amiért elküldte őket játszani. Valószínűleg nem miattam csinálta, de rettenetesen jól esett. Talán meg kéne tanulnom néha visszafogni magam és akkor nem lennék ekkora slamasztikában. Hupszi. Szokásomhoz híven előbb cselekedtem, mint gondolkoztam volna. A sikertelen kapura lövésem után megtámaszkodtam a hokiütőn. Éppen csak át akartam helyezni a súlyom az egyik lábamról a másikra, de megálltam a mozdulatban és kivételesen jókislány módjára úgy tettem, ahogyan kérte a férfi. Amikor megállt előttem és tiszta hódara lett a kölcsönkapott hokicuccom, lelkesen tapsikoni kezdtem. Ez azért rohadt menő volt, be kell ismernem, akármennyire is egymás agyára mentünk az elmúlt percekben. -Tehát merőlegesen fékezés előtt, vettem főnök -szalutáltam egyet felé, de kipróbálni még nem mertem a dolgot. Inkább beálltam én is a fiúk közé játszani és hiába kerültem az előbb annyira, hogy rámakaszkodjanak, rátettem egy lapáttal azzal, hogy szépen pislogtam feléjük vagy éppen megráztam a csípőmet. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy fellökjenek, és ezért akármilyen taktikát képes voltam bevetni. Nem éltem volna túl, ha három fiú egyszerre zuhan rám. De már így is leszakadtak a kezeim, úgyhogy fáradtam dőltem ki a pálya szélére. Kell szereznem egy vödör kávét, ha én még haza akarok ma vezetni. Egészen kényelmesnek találtam a földet azok után, hogy majd meghaltam a „meccs” közben. Egy dologban biztos voltam, soha nem akarok jégkorongos lenni. Már a pompomlányi karrieremben is kételkedni kezdtem. -Megmutatnám, de valahol arra van a telefonom -lustán elmutattam valamerre, tényleg kifárasztott a korcsolyázgatás. -De tele van a képeiddel meg rózsaszín háttér, meg blogbejegyzések, hogy mikor láttak és hol. Egészen jól dokumentált kis oldal. Az a szerencse, hogy nem hívtak ott még Daddy-nek, legalábbis én nem láttam olyan posztot. Bár nem értem, hogy ki csinálna rólad honlapot -szúrtam oda, bár már koránt sem volt már annyi él a hangomban, kezdett megnyugodni a spanyol vérem és így barátságosabb lettem Jackson-nal is. Végül is, annyira nem volt vészes a közelében lenni. -Sajnos ezt nem tudom, világéletemben egyedül voltam -vontam meg a vállam, valahogy a csapatos sportolások közül egyedül az fogott meg, amikor a táncparketten őrültek módjára ugráltunk valami zenére, alkoholos befolyásoltság alatt. Bár, azért ott is jobban preferálom, ha ketten vagyunk, és… elkalandoztam. -Oh, csak a beszéddel van bajod? Hát akkor… „Most people look at him with terror and with fear but to Moscow chicks he was such a lovely dear” -vidáman énekelni kezdtem Jackson számára, én borzasztóan élveztem a kis rögtönzött előadásom a földön fekve. Tovább nem énekeltem ezt a dalt, úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég, hogy megértse a dolgot. Meg semmi kedvem nem volt korcsolyában menekülni előle, ha esetleg kedve támadna megkergetni engem a zene miatt. Nem akartam még tovább feszíteni a húrt, így is könnyen elpattanhatott még. -Hálistennek! Mármint, ne érts félre, semmi bajom veled, de nekem már van egy szőke hercegem -pirultam el. Hogy a zavaromat leplezzem, megfogadtam a tanácsát és feltápászkodtam az eddig elfoglalt helyemről. Nem szerettem volna magyarázkodni apunak, hogy miért nem megyek be dolgozni egy hétig. Leporoltam a nem létező szöszöket a kék lábszárvédőmről és alig hallhatóan sóhajtottam egyet. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom a hódarás fékezést, így ismét megkeresve az egyensúlyom dúdolgatva elkorcsolyáztam a palánkig. Összeszedve minden bátorságom szépen megindultam előre, felidézve a férfi szavait, hogy hogyan fordítsam a lábam. Megpróbáltam elegánsan merőlegesen fordítani a bokám, de ahelyett, hogy megálltam volna, hirtelen a plafont láttam magam előtt és újra a kemény jeget éreztem a fenekem alatt. Basszameg. -Milyen szépen csillog az Uránusz… -motyogtam.
Azért vicces, hogy amilyen említésre se méltó elvárásnak számít egy jégkorongozó életében az, hogy tud fékezni – nagyjából olyan természetes, mint hogy tudsz levegőt venni – valahogy mégis sokkal többen vannak elájulva ettől, mint valami bravúrosan végrehajtott cseltől. Oké, tudom, éljen a hozzá-nem-értés, de valahol akkor is igazságtalan. - Ettől nyilván kicsit bonyolultabb, de csak amíg rá nem érez az ember. - utána maximum azon fog csodálkozni, hogy eddig hogyhogy nem tudta megcsinálni, amikor ennyire egyszerű?! De úgy sem azért jött, hogy 10 perc, vagy fél óra alatt megtanuljon korizni, pláne ha olyan nagy a szája, úgyhogy intettem is neki, hogy irány játszani. Ha egy kicsit megizzasztják a fiúk a pályán, utána hátha alább hagy az a fene nagy lelkesedése, és kevesebb ereje lesz a nyelvét köszörülni. Azért valahol elégedettséggel tölt el a tudat, hogy jobban elfáradt, mint számított rá, legalábbis abból, ahogy kiderül a pálya mellett a földön, csak erre tudok gondolni. Na jó, másra is, de az olyan gondolatoknak nincs helye a pályán, pláne, ha tényleg az egyetem diákja lesz a következő szemesztertől. - Tudom miről beszélsz, ne fáradj miatta. - legyintettem – Pár éve már sikerült leállítani meg bezáratni adatvédelmi okokra hivatkozva, de úgy tűnik, valaki a pokol legmélyebb bugyrából újra előtúrta. - egyébként közel sem zavart annyira, mint amennyire elsőre hihetik, elvégre sportoló vagyok, hozzászoktam már a folyamatos interjúkhoz, vagy hogy élőben közvetítik az országos csatornákon a meccseinket, fotóznak, meg hasonlók, egyszerűen csak… zavart. Hogy azon a csillámos vattacukor rózsaszín giccstengeren is csak a kinézetemtől ájuldoznak, nem attól, hogy amúgy hány díjat vittem már haza eddigi életem során. Holott aki valaha űzött már bármilyen sportot életében, az tudhatja, hogy nem attól leszel jobb, hogy hogy nézel ki, vagy hogy mennyi izomláz, sérülés, zúzódás, beleölt energia és gyakorlás áll mögötte. Erre? Úgy istenítenek mint ha valami üresfejű modellecske, botrányhős, vagy celeb lennék. Bleh… - Rossz neked, nem tudod, mit hagysz ki. - jegyeztem meg némi sajnálattal a hangomban. Tudom, ez sem való mindenkinek, sőt, akármilyen hihetetlen, de vannak, aki igazi magányos farkas típusok. Ettől függetlenül tartottam magam ahhoz a véleményhez, hogy semmivel össze nem hasonlítható élmény tud lenni, amikor csapatban mozogsz több másik emberrel, és szavak nélkül is megértitek egymást, annyira egy rugóra jár az agyatok. - Jah, a moszkvai csajok… néha én is elgondolkozok rajta, miért nem maradtam inkább ott. Way down we go-oh-oh-oh-oh.- csóváltam a fejemet a kis éneklését hallva, beszállva a kis játékába egy nem kevésbé ismert, csak kicsit modernebb számmal, mert ettől lejjebb már úgy se nagyon van. Mennyi fájdalmas pillanattól megkíméltem volna magam, ha Oroszországban maradok? Mint mondjuk ettől, most?! Bár, az ottaniak többsége se teljesen százas… - Csóri gyerek, tudja már, hogy a hercegnő helyett a sárkányt sikerült felszednie magának? - húztam az agyát komolytalanul, mert na, nem tagadom, volt némi hercegnős beütése is a csajnak, pláne azokkal a magas sarkú topánkákkal, de akármilyen jól próbálja titkolni, azért ott lakozik benne az a bizonyos tüzes sárkány is. Egy órája se borította rá a kávét a pályára, de már felszínre bukkant a valós énje. Amúgy meg elég a hülyeségből, rá is szólok, hogy keljen fel, mielőtt megfázik, ki gondolta volna, hogy úgy sikerült lefárasztani, hogy felkelni se bír normálisan? - Az csak a pályavilágítás, tündérem. Amúgy most már leveheted a védőfelszerelést meg a korcsolyát, valószínűleg úgy könnyebben menne. - egye fene, ha szüksége van rá, segítek neki, amennyi pánt meg csat van rajta, nem egyszerű mutatvány kibújni mindenből, ha meg még utána is gondja lenne a talpra kecmergéssel, akkor nemes egyszerűséggel a kezem nyújtom felé. - Hagyd csak itt a cuccokat, majd valamelyik diákkal visszavitetem a szertárba. - bökök a cuccai felé – Egyébként merő kíváncsiságből, melyik szakra akarsz jelentkezni? - csak hogy tudjam, mennyire nagy a baj.
Lassan úgy éreztem, hogy a szívem is kiugrik a helyéről, ezer éve nem mozogtam ennyire intenzíven. Talán egy kicsit elkényelmesedtem az utóbbi időben, hiába sétáltam egy csomót és jártam boxedzésre, valahogy a jégkorong sokkal jobban kifárasztott. Én meg az a nagy szám, az tehet mindenről. Kedvem lett volna tartani egy tíz perces pihenőt, de továbbra sem akartam Jackson-nak megadni azt az örömöt, hogy lássa, tényleg csak a szám volt nagy és elfáradtam. Inkább beszéltem neki a weboldalról, amire totálisan véletlenül bukkantam rá a keresgéléseim alkalmával. -Hát, sajnálom -mondtam ki teljesen őszintén. Bele sem gondoltam eddig, hogy mennyire gáz lehet, ha van rólad egy ilyen oldal, ahol a nyálcsorgatás megy a kinézetedre és nem a valós tudásodra, valószínűleg nem a legkellemesebb. Lehet, hogy az instámat is ezért akarták elkérni a fiúk, ez eszembe se jutott. -Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet, én csak viccesnek gondoltam, pláne azok után, hogy személyesen láthattam, mennyire bunkó embert takar a szexi külső. Kinyújtottam rá a nyelvem, majd elgondolkodva egy szívecskét formáltam az ujjaimból és a férfi felé mutattam. Annak ellenére, hogy paprikás volt eddig köztünk a hangulat, megkedveltem, bár ezt a világért sem vallottam volna be neki. Akkor inkább bevállalok még egy hokimeccset, de tényleg! -Nem volt kivel kipróbálnom -reflektáltam vállvonogatva a szavaira. Megvolt a maga szépsége az egyedüli teljesítménynek – példának okáért nem máshoz, hanem magamhoz képest lehetett mérni a fejlődést. Világéletemben magányos típus voltam, nem okozott gondot az, ha egyedül kellett edzenem, plusz akkor mehettem le, amikor csak akartam. Ha az éjszaka közepén jött rám az ötperc, akkor megindultam. Az én kudarcom csak az enyém volt, az örömöm is az enyém, és bár szívesen megosztottam volna mással, nem számított. De így legalább kevesebb volt az elvárás felém, nem bukott miattam több ember, ha rosszabbul teljesítettem. Azért ez is valami. Kuncogni kezdtem a dalára, és elgondolkodtam, hogy beszálljak-e még egy sorral. Végső soron ő már megénekelte, hogy ennél rosszabb nem lehet, így vettem egy mély levegőt és rákezdtem a dalomra én is. -"This place is a circus, you just see the surface" -felettébb jól szórakoztam magamon és a helyzeten. Ki hitte volna? Egészen ironikus volt dalszövegekkel fárasztani egymást, miközben ott lógott a levegőben az, hogy végül is egészen jó volt vele beszélgetni, amikor nem bunkózott. -Hé! -megbántva a mellkasomra tettem a kezem, mint akinek fáj a kijelentés, de… de igaza volt. Valahol. Azért nagyban függött a viselkedésem a kedvemtől is, és Zack körül általában a vidám énem került előtérbe, meg a kielégült énem. -Én egy földre szállt angyal vagyok, kikérem magamnak. Jó, ha szigorúan vesszük, akkor Lucifer is angyal volt, Hm, lehet, hogy ő az én igazi apukám, azért vagyok ilyen kis kedves hercegnő? -magyaráztam komolytalanul, miközben feltápászkodtam a helyemről. Én tényleg igazán próbáltam lenyűgözni Jackson-t, nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert titkon elismerésre vágytam, hogy megmutassam, mégsem vagyok olyan haszontalan, mint amilyennek kinézek, de első alkalommal senkinek sem megy semmi – jól bizonyította az, hogy már megint a pályán feküdtem. Kicsit megalázónak éreztem a helyzetet, ezen a tündérem kifejezés se sokat segített. -Ahha, hát ez felettébb megnyugtató -motyogtam. Ezek szerint mégis ér valamit a sisak, gyors csekkolást követően megállapítottam, hogy legalább agyrázkódásom nem lett. Normális pedig eddig sem igazán voltam, úgyhogy annyira nem lepődtem meg az előbbi kijelentésemen. Sóhajtva feltápászkodtam a jégről, majd miután visszakorcsolyáztam az edzőhöz, hagytam, hadd csatolja ki a lábszárvédőmet, miközben a fejfedővel szarakodtam, annyira nem különbözött Zack motoros sisakjától, abban meg már egész nagy gyakorlatom volt. Ennek ellenére baromi jól éreztem magam kékben, talán többször kéne ilyen ruhákat viselnem. Fáradtan bújtam ki a mezből, egyáltalán nem zavartatva magam, hogy fekete melltartóban csúsztam oda a meccs előtt ledobott cuccaimhoz. Mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, magamra húztam a pulcsimat és a kapucnit is a fejembe húztam, nem izgatva magam, hogy mennyire nézek ki hülyén. Tényleg szükségem lett volna arra a kávéra, hogy felébresszen és átmelegítsen. -Plasztikai sebész leszek, fát nevelek -mondtam Jackson-nak a kicsit átköltött dallamot, miközben összehajtottam a drága kékjeire emlékeztető színű mezt és letettem a többi védőfelszerelés mellé. Lustán lehajoltam a magassarkúim felé és a kezembe kapva őket egy új ötlet született meg a fejemben. Egy széles mosoly terült el az arcomon, miközben az edző felé fordultam. -Izé, Jackson… arra gondoltam, hogy izé, szóval, szeretnék mesélni majd apunak a napomról -pirultam el, belegondolva abba, hogy Bruno milyen szívrohamot fog kapni attól, hogy elenged nyíltnapra nézelődni, én meg konfliktuskeresőként egyből beállok jégkorongozni egy csapat fiúval és az edzőjüket idegesítem. Hupszi. Talán nem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy érezzem jól magam. Na mindegy. -Tehát, az lenne a kérdésem, hogy csinálhatok veled egy közös képet? Nem rakom ki sehova, ha nem szeretnéd, csak szeretném megmutatni apunak, hogy mivel és kivel töltöttem a napom -mosolyogva, és ártatlan arccal álltam a férfi pillantását. Nem szívattam, tényleg szerettem volna egy fotót csinálni kettőnkről. Egye fene, ha megengedi, hogy felrakjam az instámra, akkor kap mellé egy kedvenc edző szöveget is. Mert mindentől függetlenül cseszett jól éreztem magam vele az elmúlt egy órában.
Különösebben nem vagyok előrébb a sajnálatával, nme is arra hajtottam, egyszerűen csak le akartam törni a szarvát, mielőtt még ő is rákattan és azzal az istenverte honlappal baszogat amíg látom. Lehet, hogy valami egyszer vicces, kétszer vicces, de ha századszor hallod, akkor már inkább idegesítő. Pláne, ha történetesen te vagy a tárgya. - Hát nézd – majd ha egyszer lediplomázol, és a kutyát se fogja érdekelni, mennyi energiát fektettél a kitűnő eredményeidbe, mert előbb vonnak le következtetéseket a kinézeted alapján – na, akkor majd te is elkezded kapizsgálni, milyen nagyszerű érzés. - megvan az előnye, ha jó géneket örököl az ember a genetikai lottón, lásd az előbb, hiába istentelen béna jégkorongban a csaj, mégis oda meg vissza van az összes srác érte a jégről, csak mert villantott egyet. Jó dolog a könnyen jött sikerélmény, de fordított esetben kétlem, hogy annyira el lenne ragadtatva. - Megesik. - hogy próbálkozott, és ennek ellenére nem volt, vagy nem is akarta kipróbálni, hogy milyen, az már egészen más történet, de annyira úgy sem ismerem, hogy ilyesmi következtetéseket levonjak a szavaiból. - Na, ezzel nem lehet vitába szállni! Huhh te jó ég, ha tudnál róla, mi minden megy itt a színfalak mögött! - teszem hozzá nevetve – „Oh, this is the greatest show!” – nem is feltétlenül az egyetemi élet működésére utalva, de történetesen itt Fairbanksben az őrzők főhadiszállása is itt található, az egyetem alagsorában. Oké, most a csarnokban vagyunk, de részletkérdés, ez is az egyetemhez tartozik valamilyen szinten. - Ja, persze, akkor én meg Martin Luther King vagyok. - nevettem fel kínomban, elég csak ránk nézni, mint két tojás… legalábbis ha olyan lazán kezeljük a dolgot, mint Esmeralda meg az angyalok esetében. Az esélyt megadom neki, hogy bizonyíthasson, ha akar – csak tudnám, miért töri magát, az előbbi teljesítménye alapján úgy is világos, hogy sügér a jégkoronghoz, most 2 perc alatt úgy sem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. Amikor ő is belátja, hogy csak feleslegesen fárasztja magát, felajánlom a segítségemet, mert a végén még holnap ilyenkor is arra fogok várni, hogy lehámozza magáról a felszerelését. Azt csak egy kupacba dobom a pálya mellé, majd valamelyik diákkal visszavitetem a szertárba őket. - Plasztikai sebész? - nézek rá, mint ha nem jól hallottam volna, valahogy előbb néztem volna ki valami bölcsész kart belőle, de tessék, legalább újabb ékes példája annak, hogy ne ítéljen az ember a külső alapján. De ha ő mondja, ki vagyok én, hogy ne higgyek neki? Mindenesetre egy jó tanácsot még kap tőlem útravaló gyanánt. - Ez esetben, ha felvennének egyetemre, és nem lett volna egyértelmű az eddigiek után, ajánlom, a hokipályát messziről kerüld, ha tesióra kapcsán kéne választani. Gondolom nem azért tanulsz éveket, hogy utána egy kartöréssel taccsra vágd a karriered. - mondjuk esélyesen orvos utána is lehetne, csak a sebész irány lenne felejtős. Azt viszont láthatta már, hogy ez a sport nem a finomkodásról szól, és mit szépítsünk, a csonttörések is egészen hétköznapi sérülésnek számítanak, még így védőfelszerelés mellett is. - És árulkodni szeretnél, vagy engedélyt kérsz? Bánom is én, hogy mit sztorizol apádnak, mesélj. - vonok vállat a felvezetését hallva, mert komolyan, mi közöm nekem ehhez az egészhez? Csak értetlenül nézek rá, mit pirulgat itt nekem, egészen addig, amíg ki nem böki végre, hogy mi a manót akar. - Ja, csak ennyi? Azt hittem már valami komolyabb témáról van szó. Na gyere, lőjünk egy képet aztán tipli, mert nekem lassan kezdődik a következő óra. Vagyis… várj, lehet jobban járunk, ha a lépcsőnél fotózol. - lépek ki mellé a pálya melletti szivacs borításra. Alapból se vagyok alacsony, a korcsolya még rádob pár centit a köztünk lévő magasságkülönbségre, szóval ha nem csak a mellkasommal akar fotózkodni, vagy beéri azzal, hogy csak a feje búbja látszódik a képen…
Sóhajtva ráztam meg a fejem. Pontosan tudtam, hogy miről beszél, vagyis a diplomás részéről még nem tudtam volna nyilatkozni, de úgy éreztem, hogy saját tapasztalatból mesél. Mert tényleg semmi érdemi dolgot nem találtam róla a blogon, nekem az is új volt, hogy nem csak edzőként tevékenykedik, de ilyen remek sportteljesítmény van a háta mögött. Én nem akartam megbántani ezzel az egész blogdologgal, csak általában nem tudok lakatot tenni a számra, ebből származik a legtöbb probléma az életemben. Hupszi. -Szerinted lányként nem érzem ennek a súlyát? Mégis kit izgatott a csapatodban, hogy fejem is van, nem csak melleim? Csak… megtanultam ezzel együtt élni és kihasználni az adottságaimat -mondtam csendesen. Általában nem zavart a dolog, megszoktam. Nyilván képtelen lettem volna arra, hogy a testemből éljek meg, de a jó csípőmozgásom hozzásegített ahhoz, hogy viszonylag kevés pénzből mattrészegen töltsem az estémet. Ez van. Panaszkodhatok róla órákon át, de mindenki tudja, hogy így működik a mai világ. Ha szép vagy, akkor szinte bármit megtehetsz. Ezért is van akkora igény a szakmámra. -Talán ősztől lesz lehetőségem kipróbálni -vontam meg a vállam. Még messze volt szeptember, sosem terveztem ennyire előre az életem egyik területén sem. Addig még bármi megtörténhet, vehet száznyolcvan fokos fordulatot az életem, de az is lehet, hogy minden marad a megszokott kerékvágásban. Ki tudja, ettől szép az élet, mindig mást hoz. De most mintha csend lett volna, az a fajta, amitől fáj a füled. Remélem, hogy nem a vihar előtti csend és csak a fantáziám túl élénk. -Azt hiszem, hogy el tudom képzelni -kuncogtam. Éppen elég könyvet olvastam, ami ilyen helyzeteket mutatott be, annyira nem lehet különböző a dolog. -Oh, ezt ismerem! „We light it up, we won’t come down” -énekeltem Jackson után a dalszöveget. Jól esett ilyen könnyed programmal elütni az időt, a szívverésem is kezdett a normálisra visszaállni. Talán több kardiót kéne beiktatnom a napjaimba, és akkor nem lennének ilyen problémáim. Hm, ez nem is olyan rossz gondolat, fel is jegyeztem magamnak mentálisan. -Kész öröm Önnel találkozni, Señor Luther -nevettem fel és udvariasan a kezem nyújtottam felé, hogy megrázzam. Végül továbbra is nevetve felálltam, hogy aztán szinte rögtön seggre is essek. Mondjuk mit is vártam saját magamtól, ha nem szerencsétlenkedést és kínos pillanatokat? Mondhatnám, hogy az lett volna a kész csoda, ha megúszom ilyenek nélkül a napot, de már nem hittem a csodákban. Kinőttem a tündérmeséket és a velük járó képzelgést, hogy a világ szép hely. Számos példa bizonyította az ellenkezőjét. De ebbe nem akartam belemenni túlságosan, inkább csak örültem, hogy levehetem magamról a védőfelszerelést. Klassz volt meg minden, de inkább meghagynám másnak ezt a sportot. Hálásan pillantottam Jacksonra, miután segített kihámozni a sportcuccokból, majd magamra vettem a kényelmes pulcsim. Ezt valahogy legalább már megszoktam, az utóbbi pár hónapban egészen sok pulóver került a gardróbszekrényembe. -Annyira hihetetlen dolog, hogy ezt választottam? -kérdeztem vissza. Jó, oké, nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, de készen álltam újra megkeresni a tüzes énem, hogy megvédjem a választott szakom. Kevés dologért mentem volna tűzbe, de a munkám pont az egyik ilyen volt. Ám, amikor az ajánlata került szóba, egy apró mosoly húzódott az ajkaimra. Végül is, akármennyire is fáj beismerni, igaza van, tényleg nem az én sportom a jégkorong. -Nem, nincsenek ilyesféle terveim -vallottam be vállvonogatva. -Esetleg, mint hatalmas és nagy edző, aki ily tiszteletnek örvend, hogy ebben a nemes és nagymúltú egyetemen taníthatja a bimbódzó ifjúságot, milyen edzési formát tudna javasolni a hölgyemény számára? -hogy ez honnan jött, arról fogalmam sincsen, de belül nagyon jót szórakoztam a szavaimon. Jackson nem tűnt annak a típusnak, aki ilyeneken megsértődik, úgyhogy nem is fárasztottam őt bocsánatkéréssel vagy bármi ilyesmivel, csak érdeklődve kerestem a tekintetét, hogy mit fog válaszolni. Ha azt mondja, hogy lehetek pompomlány, akkor esküszöm itt és most helyben homlokon csókolom. Khm. -Nem is arra akartalak megkérni, hogy a lelátón tégy magadévá -motyogtam szemforgatva, miközben követtem őt. Ruganyos léptekkel felálltam az alsó lépcsőre, miután felvettem a magassarkúmat, hogy végre ismét jó pár centivel magasabbról szemlélhessem a világot. Átadtam Jacksonnak a telefonom kioldva, hogy csináljon ő képet, úgy legalább tényleg olyan készül róla, amit még fel is vállal. Elsőre csak kedvesen belemosolyogtam a kamerába, a második képnél pedig átöleltem a férfi vállát. A harmadiknál pedig egy cuppanós puszit hagytam a pofiján, mert úgy gondoltam, hogy megérdemli. Feldobta az amúgy szürke napom, jól esett a társaságában lenni akkor is, ha egy világi parasztként viselkedett az idő nagy részében. -Nincs itt valami kávéautomata a közelben? -kérdeztem a képek elkészülte után. -Mert ha van még öt perced, akkor gyere, meghívlak egyre, én lassan meghalok koffein nélkül, tény és való, hogy sikerült kifárasztanod -nevettem el magam. Legyen meg az ő öröme is, hadd vehessen elégtételt, hogy igaza volt.
- Jogos, addig használd ki, amíg lehet. - összeaszalódott mamikaként úgy is kevesebben fordulnának meg utána, vagy felejtenék a tekintetüket a dekoltázsán, a helyében én is kimaxolnám a helyzetet, amíg lehet. A szavaira csak aprót biccentek, majd a rögtönzött kis zenei közjátékunk után örömmel konstatálom, hogy ez a szám sem ismeretlen számára. Legalább kis nyugis levezetés, amíg szusszan egyet a be nem tervezett edzése után. - Szintúgy. Inkább Luther, mint Rasputin. - ráztam vele szórakozottan kezet, mielőtt feltápászkodott volna, hogy újra seggre essen a jégen. Nézzenek oda, ennyire lefárasztotta volna egy kis edzés? Pedig nem is az elejétől nyomta, csak félidő körül csatlakozott be. Talán ezért is esett meg a szívem rajta, aztán segítettem neki megszabadulni a védő felszereléstől, ami, legyünk őszintén, már magában jó pár kilót nyomott, szóval igazi felszabadító érzés, amikor az ember ledobja magáról és szinte szárnyal, olyan könnyűnek érzi magát. - Előbb tippeltelek volna bölcsész szakosnak. Annyira mondjuk nem lepett meg, még mindig előbb néztelek volna dokinak, mintsem villamosmérnöknek, amúgy meg mind tudjuk, milyen csalóka a látszat. - az, hogy orvosin belül sebész irányt választott, nem lep meg különösebben, valahogy mindig ezek szoktak a legnépszerűbbek lenni, maximum más szakirányra tippeltem volna. De inkább tűnik sebésznek, mint urológusnak, szóval… azt hiszem túl is tárgyaltuk a témát. - Hála a jó égnek. -teszem össze a kezeimet, színpadiasan hálát rebegve az égieknek, amikor pedig arról faggat, hogy milyen mozgásfurmát tudnék ajánlani neki… khm, lenne pár tippem, de ha már az egyetemi felhozatalra kíváncsi, akkor igyekszem én is maradni a professzionális vonalnál. Azért látványosan végigjáratom rajta a tekintetem, tetőtől talpig végigmérve, miután felsegítettem a jégről, mielőtt véleményt alkottam volna, meg ellátom a hőn áhított – meglehetősen sablonos - jótanáccsal. - A csajok általában vagy az aerobikot szokták választani, vagy a pompomlány csapatba állnak be, vagy a kosárlabda mellett teszik le a voksot. Ez utóbbi neked a magasságod miatt nem lenne túl nyerő választás, maximum ha szeretsz hátrányból indulni. Esetleg valami önvédelmi, harcművészes vonalat el bírnék képzelni hozzád. Jelige: kicsi a bors… - és nem kicsit temperamentumos, de komolyra fordítva a szót, ha bejön neki az utóbbi vonal, és nem csak azért akarja felvenni a tesit, hogy kevésbé kelljen behúznia a hasát szelfizés közben, akkor egészen hasznos és gyakorlatias tudásra tehet szert. Nem mint ha egy vérfarkas ellen sokra menne mondjuk taekwondóval, de bizonyos szempontból még előnyt is jelenthet az alacsony növése. - Még jó. - nem mint ha nem látnék benne fantáziát, csak kár, hogy az egész stadion oda-vissza be van kamerázni, és egy ilyen után úgy vágnának ki, mint azt a bizonyos macskát… inkább lemegyek a pályáról, és odalépkedek a lelátó első lépcsőihez, hogy ha már köröz képet szeretne, ne csak a feje búbja látszódjon a képen. Tekintve, hogy amúgy is magas vagyok, a jégkori még rádob a magasságkülönbségre, amit a magassarkúja sem teljesen kompenzál. Amikor a kezembe nyomja a telefont, csak a fejem csóválva pislogok, el ne vegyelek? Nem, nem fogom, de egye fene, akkor lövöm én a képeket, látva, mennyivel rövidebb karja van, mint nekem, aláírom, valahol tényleg logikus ötlet, csak ezért nem hisztizek miatta. Ahogy átöleli a vállam, reflexből az én szabad karom is simul a dereka köré, amikor azonban az utolsó képnél last minute egy puszit nyom az arcomra, a váratlan mozdulattól akaratlanul is sikerül belegrimaszolnom a fotóba. De egye fene, ez már így marad! Majd ha nem kell neki, kitörli. - Az van. Ha ittál már bűn rossz kávét, akkor meleg szívvel ajánlom. - kapaszkodok meg az egyik szék háttámlájában, hogy visszapattintsam a korimra az élvédőket, majd kibújjak a korikból. Igaz, a cipőm valahol az öltözőben kallang, a pálya túlfelénél, de úgy is megvár, most csak azért nem fogok visszacsatangolni. - Tudod mit? Legyen gyereknap, van rendes automata kávéfőző az irodámban, nem mondom, hogy felveszi a versenyt egy olasz kávéval, de még mindig ihatóbb, mint az automatás szutyok. - adom be a derekam, mert tanár vagyok, annyi időm van, amennyit akarok, én késhetek – a diákok nem. Úgyhogy ha nincs ellenvetése, akkor a korit a fűzőinél összekötve, egy laza mozdulattal a vállamra kanyarintom, és különösebben nem zavartatva magam, zokniban indulok meg, mutatva az utat az irodáig – vagy automatáig – amelyiket választja. - Egyébként hová valósi vagy? - 18 évestől azért kicsit idősebbnek tűnik, és abból kiindulva, hogy csak ez az egy egyetem van a városban, van egy erős gyanúm, hogy nem ide valósi. Aztán lehet, hogy tévedek, szimpla tipp a nagy számok törvénye alapján, kivételek meg mindig lehetnek.
-Pedig ha jól emlékszem, akkor Raszputyin khm... bizonyos testrésze az egyik leginkább ellopott tárgy a történelemben. Egész nagynak is számít, szóval biztos hatalmas dicsőség olyat mondani, hogy a birtokodban van egy ilyen nagy... kincs -mondtam szemrebbenés nélkül Jacksonnak, ha már ilyen vizekre eveztünk. Én egy cseppet sem bántam. -A lényeg az, hogy a tanulmányaim során úgy hallottam, hogy az oroszok egészen szép csomaggal rendelkeznek -vigyorodtam el cinkosan, miközben egy pillanatra elkalandozott a tekintetem az említett testrész irányába. Nem vagyok rossz kislány, esküszöm, de érdekelt, hogy igaz-e ez a teória, vagy csak egy szép mítosz, amit kompenzálásképpen találtak ki az említett nemzet férfiai. Nincs semmi rossz a kíváncsiságban, nem? Legalábbis ezzel nyugtattam magam a pillanat hevében. -A mérnök szakirány kicsit sem vonzott, ellenben a sebészet szerelem volt első hallásra. Ezt azóta se bántam meg szerencsére, úgy sem, hogy már jó pár műtéten részt vettem -magyaráztam meg a dolgot Jacksonnak, visszavéve az ellenséges hangszínemből. Még hogy bölcsész… sokra nem mennék vele, előbb tudnám azt a diplomát asztaltartónak használni, mint munkát találni vele. Nem akartam feleslegesen elpazarolni egy olyan szakra az éveimet, ahol a leghasznosabb tudás maximum az lenne, hogy hogyan is fejezzem ki magam líraiabban angol nyelven. Akkor inkább kiugrok a vonat elé, bocsi vagy sem. -Remélem tetszik, amit látsz -vigyorodtam el, próbálva leplezni a pirulásom, amit a szinte vetkőztető tekintete váltott ki belőlem. Tudom, hogy jól nézek ki, de azok után, hogy a csapata ennyire megbámult, nem számítottam arra, hogy az ő esete (is) lennék. Lehet, hogy csak én képzelek bele többet a dologba, elvégre az előbb láthatott melltartóban is és akkor nem bámult meg ennyire, vagyis nem úgy vettem észre. Ejnye Dora, merre járnak a gondolataid… Nem a pillantása zavart, hanem az, amit ezzel kiváltott belőlem. Basszameg. -Az, kicsi, de erős -kuncogtam. Mert igaza volt ebben is. Legalábbis szerettem azt képzelni, hogy ha már ennyi férfi vesz körbe a mindennapjaim során, akkor nem úgy gondolnak rám, mint valami gyenge kislányra. -Nem hangzik rosszul az önvédelmi sport, boxolni szoktam, de szívesen kipróbálnék mást is. Azt tudom, hogy szerintem a hajlékonyságomon még dolgozni kéne egy kicsit, hasznosnak gondolnám a kardió mellé -magyaráztam lelkesen Jacksonnak. A lépcsőre lépve átadtam neki a telefonom, hadd örüljön. Először tök ártatlanul indult a dolog, de a kíváncsiságom győzött és átöleltem a vállait. Ahogy a keze a derekamra simult, igyekeztem visszafogni a vigyorom, nem akartam, hogy tudja, mennyire is tetszik ez a felállás nekem. Ezek után a puszi már nem csak a hálámat fejezte ki, de reméltem, neki úgy tűnt és nem képzel bele többet a szituációba. Nem kell mindenről azonnal tudnia, nem akartam tovább etetni az egóját azzal, hogy nem feltétlenül közömbös számomra; még a végén elbízza itt magát, kérem szépen. Az pedig katasztrofális következményekkel járna. -Jobb megoldás híján a bűnrossz kávé is megfelel, végszükség esetén -mondtam, miközben őt figyeltem, ahogy megtámaszkodott a széken. Megvártam, amíg levette a korcsolyáit, addig ránéztem a képekre és vidáman vettem tudomásul, hogy sikerült meglepnem őt az elhintett arcrapuszimmal. Ő lefárasztott, cserébe én meg meglepetést okoztam neki. Egy-egy Jackson edző. -Az irodád az elmondottak alapján jobban tetszik -mosolyodtam el. Ringó csípővel követtem a férfit, nagy volt a kísértés, hogy a hátára ugorjak, de úgy éreztem, hogy ennyire jól még nem ismerjük egymást. Talán legközelebb. -Amúgy érdekel, vagy jelenleg? -kérdeztem vissza. Bár, igazából tökmindegy, a bőrszínem úgyis elárul, hogy nem a büszke észak lánya vagyok. -Éppen most Anchorage városában növelem a népszámlálási statisztikákat, de egyébiránt Spanyolországban születtem. Viszont laktam New Yorkban is egy pár szemeszter erejéig. Úgyhogy egy kicsit innen is meg onnan is vagyok, mindegyik város hozzáadott egy kicsit a személyiségemhez. Ez elég kielégítő válasz neked? -lehet, hogy kissé szemtelen voltam vele, amíg kinyitotta az ajtót. Az irodájába belépve gyorsan felmértem a terepet, nem vártam csodát, de tetszett az elrendezése, kis otthonos, belakott légköre volt. Nem különösebben zavartatva magam odébb toltam az asztalán valami papírkupacot, majd felpattantam rá. Még jó, hogy kicsi vagyok és nem foglalok sok helyet. Enyhe terpeszben ülve figyeltem őt, ahogyan a gépet nyomkodja, borzasztóan szükségem volt egy adag koffeinre, az csak a ráadás volt, hogy ő készítette el nekem, már ezért megérte elejteni a jégre a poharam. Csendesen szemlélődtem, amíg ezzel foglalatoskodott, megnézve a falon sorakozó képeket és az asztal szélén tanyázó üres porcelánokat. Mosolyogva vettem el a felém nyújtott kávét, és ahogyan a bögre köré fonódtak az ujjaim, úgy simítottam végig gyengéden a férfi ujjain is, tartva vele a szemkontaktust. Beharaptam az ajkam és úgy pislogtam rá nagyokat, ártatlannak szánva a nézésem. Közben persze ezerrel cikáztak a gondolataim, de eszem ágában nem lett volna kimondani őket, maximum a szemkontaktusunk buktathatott volna le, ha ránk nyitott volna valaki. Végül csak akkor emeltem el róla a szemeimet, amikor belekortyoltam a kávémba, és halkan felnyögtem, annyira jól esett a fárasztó jégkorong edzés után. Tényleg nem az én sportom, ennél ezerszer kellemesebb mozgási formákat is el tudnék képzelni magamnak, de tényleg. -68 és még egy módon tudnék most neked köszönetet mondani -suttogtam, nem eresztve a pillantását. Abban a percben rohadtul nem tudott érdekelni, hogy mindjárt kezdődik, vagy talán már el is kezdődött a következő órája, ki akartam teljesen sajátítani magamnak a férfit még pár perc erejéig. -Ha valamivel viszonozni tudom a gyors segítséget, csak szólj -ittam bele újra a kávémba, meghagyva a mondat kétértelműségét, nem javítva ki magam csakazértsem.
- Ugye tudod, hogy ez az egész sztori jó eséllyel csak turistacsalogató parasztvakítás? Csak ha már a kor celebjének számított, a halála után is megpróbáltak minél több pénzt csinálni belőle. Amúgy meg olvass kicsit utána, egyből nem lesz annyira szimpatikus az öreg. Vagy tudod mit? Ha már orvos akarsz lenni, a feles energiáidat abba is fektethetnéd. - valahogy tudnám díjazni, hogy ha valami elbaszott sérüléssel fognak egyszer levinni a pályáról, akkor olyan orvos kezébe kerülök aki érti is a dolgát, nem pedig mások farokméretén rugózik. Ami meg Raputint illeti, végül is csak forradalmat okozott, miatta végezték ki a komplett cári családot, és döntötte romba az országot jó időre, amellett, hogy igénytelen volt, hogy a mai hajléktalanok elbújhatnának mellette. Ha a mellettem álló lány valaha élőben találkozna vele, valószínűleg még bottal sem nyúlna hozzá, nem hogy annak a bizonyos testrészének örüljön. És még csak nem is szeretem a törit, csak ha már anyám ágáról orosz vagyok, kaptam az órákat belőle, ha érdekelt, ha nem. - Jó pár műtéten vettél részt… mint néző vagy mint sebész? - kérdezek vissza, oldalra billentett fejjel, mert tekintve, hogy egyetemre akar jelentkezni, gondolom még nem ért a tanulmányai végére, szóval még nem is igazi sebész, legalábbis gondolom, nem a leghúzósabb eseteket nyomja a kórház falain belül. - Hm. Attól függ, mihez. Ha a hivatalos hokicsapatba kerülnél be ilyen alkattal, inkább kerülgetne a sírás, mintsem ugrálnék az örömtől. - hangzik a meglehetősen diplomatikus válaszom, ha már a sportról kérdezett, akkor maradjunk is annál – Hát ha ez a cél, akkor meg ott a jóga meg a pilates. Vagy az atlétika. Ott aztán dolgoznak majd annyit a hajlékonyságodon, hogy életed végéig megutálod. - nevetek fel kínomban. Ilyen szempontból az egyetemnek semmi oka nem lehet panaszra, a lehetőségek tárháza végtelen, hogy találjon valami olyan mozgásformát, ami tetszik neki. - Oké, aláírom, a semmitől az is jobb, ha sürgősen koffeinre van szükséged, de akkor gyere! - intek neki, majd elindulok kifelé a jégcsarnokból, a mezet és védőfelszerelést nemes egyszerűséggel a pálya szélén hagyva. Úgy is be van kamerázva, ellopni nem fogják, majd a következő óra elején visszavitetem valamelyik diákkal a helyére. - Mindkettő, ha már így kérdezed. - válaszoltam a kérdésére, de igazából úgy is azt mesél, amit akar, ha azt akarja beadni nekem, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság büszke polgára aki épp Ausztráliából költözött át pont Alaszkába, egye fene, kivételesen azt is elhiszem – Spanyolország? Livin’ La Vida Loca? - sóhajtok a hallottakra, igaz, nem mai szám, de csak ismeri még. Ezt mindenki ismeri, és nem csak én vagyok ilyen „öreg”. Amúgy meg nagyjából ennyiben merül ki hatalmas spanyoltudásom – Meg New York, te is… esküszöm, az a város Fairbanks előszobája, már nem is tudom, hány olyan emberrel találkoztam a városban, aki ott is élt korábban. - mesélem jót röhögve a dolgom, nem mint ha lenne bármi különösebb tétje vagy jelentősége a dolognak – New York már kezd kissé uncsi lenni, de Spanyolország jól hangzik. Melyik része? Párszor már jártam arra, de ha nem valami nagyvárost mondasz, akkor úgy se tudom, merre van. - vallottam be, mert annyira azért a földrajz sem érdekelt, mint téma. Közben az irodához érkezve előszedtem a kulcsaimat és benyitottam, beinvitálva a másikat is, igaz, az ajtót nem csuktam be magunk után, mielőtt még szó érné a ház elejét. Helyette inkább bekapcsoltam a készüléket, majd a lány felé fordultam, hogy tudjam, miből keressek tisztát, csészéből, vagy inkább bögréből? - Milyet szeretnél? Espresso, Doppio, Lungo, Americano? - ha pedig sikerült választania, akkor ki is választottam a kívánságának megfelelőt. Sajnos csak ennyivel tudok szolgálni, esetleg cukorral vagy tejszínnel még tudja cifrázni, ha akarja, de itt nagyjából ki is fújt. Ha nagyon le akarna ülni, a telepakolt asztalommal szemben akad két szék is, igaz, nem a legkényelmesebbek, de legalább azok szabadok. Nem mondom, amikor a bögrét átnyújtva végigsimít az ujjaimon, kérdő tekintettel vonom fel a szemöldököm, hogy ezt mégis mire véljem, de „biztos” csak véletlen volt. A fenébe is, nem valami elcseszett pornófilmben vagyunk, és amúgy is, akármennyire is ráér nyílt napos vendégdiák lévén, sajnos én nem csak melegedni járok be. Inkább nyomtam magamnak is egy kávét, hosszú lesz még ez a nap. - Ó édes istenem, mit vétettem? - mormogom magam elé, hogy mindig kifogom az ilyen túlbuzgó diáklányokat? Egy fél órája még a magassarkúját akarta hozzám vágni, most meg úgy flörtöl velem, mint ha nem lenne holnap és én lennék az utolsó hímnemű példány a bolygón. - Nézd kislány, vedd úgy, hogy a ház ajándéka. Ha megígéred, hogy soha többé nem mész kávéval a jégpálya közelébe, mert így is egy jó fél órás meló lesz feltakarítani meg kijavítani utánad. - néztem rá végtelenül komolyan, ha valamiért, hát a játékért és a pályáért harapok, meg végtelenül háklis vagyok rá, úgyhogy örüljön, hogy ennyivel megúszta. Vagy hogy egyáltalán kapott kávét. - Nos, lenne valami… - léptem közelebb hozzá talányosan, majd miután az utolsó kortyot is kiittam a bögrémből, felé nyújtottam – Lassan kezdődik a következő órám, úgyhogy megköszönném, ha a koszos bögréket kifelé menet beraknád a konyhába. A folyosó végén balra. Egy öröm volt. - ha már így játszunk, tudom én is húzni az agyát, majd bárhogy is reagál, elkezdem lassan kifelé terelgetni az ajtón. Ha még egy fél órát szeretne meditálni a kávé felett, lelke rajta, de azt a folyosón is gond nélkül teheti. Vagy ha ennyire odáig van a társaságomért, elkísérhet vissza a pálya felé. - Amúgy meg köszi kislány, lehet az eddigi pasijaid erre buktak, de nekem az ilyen erüsttálcán felkínálkozás valahogy sose jött be. Tudod, abban semmi kihívás, úgy meg mi az élvezet benne? - vonok vállat nemes egyszerűséggel, majd be is zárom magunk mögött az irodát. Oké, lehet úgy is van benne, de tény, hogy sokkal hamarabb un rá az ember. Ha pedig nem vette el a bögrémet, akkor egye fene, majd eggyel több sorakozik az asztalom szélén. Hétvégén úgy is jön a takarítónő, majd visszaviszi őket a helyére.
Jackson szavait hallgatva elgondolkoztam, majd végül undorodva felhúztam az orrom. Így, hogy belegondoltam a dologba, már kicsit sem volt szimpatikus a téma. Bántam, hogy felhoztam ezt az egészet, de ennek ellenére ugyanúgy lecsekkoltam, hogy mi újság az előttem lévő férfinál. Tényleg nem szabadna ennyire győzedelmeskedni hagynom a kíváncsiságom, de mi mást tehettem volna? Ebben már nyakig benne voltam, ha akartam, ha nem. Legközelebb majd kétszer is átgondolom, hogy mit akarok mondani neki. -Is-is -vontam meg a vállaimat, ebben nem volt semmi hazugság. Ha úgy vesszük. Általában Bruno válla felett leskelődtem, de előfordult már az is, hogy én adtam be az injekciót a pácienseinknek. Az végső soron részvétel a műtétben, szóval nem állítottam valótlant a kérdésére adott válaszomban. -Az előbb beszéltük meg, hogy inkább pályán kívül bámészkodok, vigyázva a kezeimre -mutattam fel őket. Nem akartam már most karriert változtatni, szerettem a munkámat és az azzal járó apróságokat. -Tényleg, lehet csak úgy korcsolyázni, az edzések után? Vagy kora hajnalban, ha nem tudok aludni? Lemozogni a jógát, ha már ennyit nézel ki csak belőlem -érdeklődtem meg a férfitől, végül is a jégpálya az ő felségterületének tűnt és nem akartam hívatlanul betörni oda. Valóban szimpatikusnak tűnt volna a lehetőség, jó edzési formának tűnt és korizni is szerettem még New Yorkban, miután megmutatták a csajok, hogy milyen jó pálya van nem messze a kollégiumtól. Régi szép idők meg minden, de most rohadtul nem akartam nosztalgiázni. Ringó csípővel követtem Jacksont, kivételesen semmi szándékos nem volt a mozdulataimban. Egyszerűen csak jó kedvem volt, képes lettem volna körbetáncolni az egész tornacsarnokot, ha nem lett volna akkora szükségem arra a beígért adag koffeinre. És milliószor jobban hangzott az irodai kávé, mint az, amit a folyosón nyomtak, legalábbis az elmondottak alapján. Amíg elsétáltunk az irodájáig, addig beavattam őt a bőrszínem és a származásom rejtelmeibe, majd jót nevettem a zenés referenciáján. -Sajnos nincs olyan piros rúzsom -idéztem fel a dalszöveget kuncogva, majd figyeltem a további mondandójára. -Ácsi! Nem én tehetek arról, hogy ennyi ember ott lakik vagy onnan jött, az Amerika legnépesebb városa. Egyszerűen felvételiztem oda és ösztöndíjjal bekerültem, ezt nem hányhatod a szememre, maximum azt, hogy nem Los Angelesbe mentem -húztam fel sértődötten az orrom. Kedvem lett volna bemutatni neki, de túlságosan akartam azt a kávét. Így végül vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. -Córdoba környéke, lent délen, nem messze Sevillatól. Több szót nem akartam rá pazarolni, csak az ajtón belépve kiszemeltem az asztalán egy helyet. Otthonosan odébb pakoltam az ott fekvő iratkupacot, hogy le tudjak ülni oda. Szerettem magamat magasabbnak érezni, ezért eszembe se jutott a székben helyet foglalni, akármennyire is logikus lett volna az ötlet. -Öhm… Doppio tökéletes lesz, köszönöm -válaszoltam, majd csendesen néztem, ahogy a kávét készítette. Hálát adtam a sorsnak, amiért Jackson nem tud gondolatot olvasni, mert nem egy korhatáros jelenet megfogalmazódott a fejemben, de megpróbáltam elterelni a figyelmem a falakon elhelyezkedő képekkel. Nem jártam túl sok sikerrel, sajnos vagy sem. Talán ezért is simítottam végig az ujjain, meg akartam győződni az egyik gondolatom igazságtartamáról. Basszameg, mégis megint mibe keveredtem? És mégis miért nem zavart a helyzet? Jézusom, azonnal össze kell szednem magam. Vettem egy mély levegőt, hátha segít, mielőtt bolondot csinálok magamból teljesen. Vagy nekem már teljesen lőttek? Ennyire bevertem volna a fejem, amikor az előbb seggre estem a jégen? Hát, valószínűsíthetően már tökmindegy, ennél rosszabb nem következhet be. -Akkor nagyon hálás vagyok a háznak -visszafogtam magam a kedvéért, de tényleg. Egy pillanatig, aztán dőlni kezdtek belőlem a szavak. -Sajnálom, nem akartam ekkora galibát okozni. De minden rendben volt addig, amíg valamelyik fiúcsapat nem sétált el mögöttem és nem lökött meg. Szándékosan sosem dobtam volna el a poharam, de fejbe ütött a táskájával és közben kiesett a kezemből a kávém. A többit már tudod, akkor kiabáltam el magam, hogy vigyázzanak a jéghokisok, de ők szerencsétlenkedtek és ezért estek el -belekortyoltam az italomba, több hozzáfűzni valóm nem volt a témához, csak elmeséltem a történteket. Tényleg nem akartam pluszmunkát csinálni az edzőnek, de úgy tűnik, hogy mégiscsak sikerült. Remek, egyszerűen remek. Vajon mennyire utálhat most ezért? Ki kéne engesztelnem valamivel. Már eszembe is jutott valami, miközben az ajánlatát tette, de hamar meggondoltam magam. Mégis csak egy bunkó paraszt, akárhány kávét csinál nekem. Hogy rohadna meg. -Hogyne, persze, el is felejtettem, hogy a szexi cselédruhám van rajtam -néztem végig magamon. -Ha ennyire a szerepjáték híve vagy, akkor legközelebbre szerzek egy olyat, ámbár szerintem kevesebb is elég, hogy lenyűgözzem a srácaid -egyáltalán nem akartam a fiúk figyelmét felkelteni, sokkal jobban izgatta a fantáziám az előttem álló férfi. Miért is ne kezdjen szőkékkel az ember lánya… Hagytam, hogy kitereljen az ajtón, figyelmen kívül hagyva a felém nyújtott bögrét. Oldja meg ő, ha már ilyen nagy szája van. -Ha én kislány vagyok, akkor kezdjelek el apucinak hívni? -emeltem fel kérdőn a szemöldököm. Ugyan, nincs apakomplexusom és nem imádnám így hívni. Ugyandehogy. Eszem ágában se lenne. Talán őt még át tudtam verni az ártatlan arcommal, de magamat semmiképpen sem. -Ezüsttálcán még nem feküdtem, nem hiszem, hogy túl kényelmes lenne, pláne nem csipkében. Viszont, ha vadászni szeretsz… kapj el, ha van merszed. Bár nem olyannak tűnsz, aki meg merne ilyet tenni -vigyorodtam el szélesen, majd hirtelen hátat fordítottam neki és a bögrémet a mellkasomhoz szorítva futni kezdtem előtte a pálya irányába. Észre sem vettem, hogy elkezdett kicsúszni a telefonom a pulcsim zsebéből, annyira arra koncentráltam, hogy megfelelő távolságba kerüljek a férfitól, hátha akkor sikerül egy kicsit megnyugodnom. Csak akkor álltam meg és fordultam vissza kérdő tekintettel, amikor a készülék hangosan csattant a földön. Dios mío, remélem nem tört be a kijelzője, nincs kedvem még a mai napon egy plázát is felkutatni, hogy el lehessen érni engem! Bruno megskalpolna, ha telefon nélkül állítanék haza. -Oh jaj nekem -motyogtam sápadtan, megállva a mozdulatomban. -Az a helyzet, hogy már megfogalmaztam a levelem a Mikulásnak, hogy téged kérnélek, de ezek szerint… Kénytelen leszek strapabíró telefonért fohászkodni -amíg ki nem derül, hogy betört-e a kijelző, addig félretettem a flörtölős énem. Félénken tettem egy lépést a leesett készülék irányába, néma imát elmondva, hogy ne legyen semmi baja. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, így féloldalasan pillantottam az edzőre, hátha neki észszerűbb reakciója van a helyzetre.
- A honlapon fent van a nyitvatartás meg az időbeosztás. Mikor vannak egyetemi órák, mikor gyakorolnak a Nanooks-os csapatok, és mikor szabad a pálya külsősöknek csak úgy kikapcsolás végett. Azt hiszem, főleg hétvégén, de nem tudom fejből az egész menetrendet. - legyintek, mert bár egész sok időt itt töltök, épp elég megjegyezni annyit, amennyit nagyon muszáj. Minek fárasszam magam a civileknek fenntartott idősávval, amikor olyankor nagy ívben kerülöm én is a pályát? Inkább az iroda felé vettem az irányt, hogy meginvitáljam egy kávéra nagyszerű egyetemünk – úgy tűnik – leendő diákját. Ha már én is bírnék inni egy kávét, és bár az irodában található masina se valami hú-de-professzionális, de még így is fényévekkel ihatóbb kávét készít, mint az automatában található löttyök. - Tudom, nem is azért mondtam. Csak vicces, hogy milyen sokan jönnek pont onnan pont ide. Ennyi. - tisztában vagyok vele, hogy város létére nagyobb lakosszámmal büszkélkedhet mint, némelyik állam, bár nem kötöm a másik orrára, én is ott éltem, sőt a mai napig New Yorkot tekintem fő lakhelyemnek. Fairbanks csak átmeneti, remélhetőleg nem kell tovább itt szobroznom, mint legutóbbi alkalommal. - Ahaaa, így már nagyjából megvan. - dehogy van meg, ciki vagy sem, bár mindkét város neve ismerősen cseng, magamtól nem tudnám elhelyezni a térképen, szóval maximum az segítség, hogy az ország déli részén található. Ha nem lennének európai felmenőim, akkor lehet még Spanyolországot se tudnám, hol keressem. Az irodába érve, ha sikerül döntenie, milyen kávét szeretne, annak függvényében veszek csészét vagy bögrét, aztán már indítom is a programot. Ami meg a belevalókat illeti, szolgálja ki magát, ott van minden a kávéfőző mellett. Inkább meghallgatom, milyen kifogással áll elő a pályára ömlött kávéja kapcsán, és bár némi kétkedéssel vonom fentebb a szemöldököm, de legyen. - Bocsánatkérés elfogadva, meg most az egyszer elnézve. De ha még egyszer előfordul, tényleg veled fogom felvakartatni a pályáról. - akár meglökték, akár nem, mondjuk én a helyemben biztos hozzájuk vágtam volna az első, kezem ügyébe akadó tárgyat, de annyi baj legyen, nem vagyunk egyformák – Értékelem, hogy próbáltál figyelmeztetni, de elég szar az akusztika ilyen szempontból. Mármint a jégen játszva már eleve van egy alapzaj, annyira nem jön át, hogy mit kiabálnak a lelátóról. - kivéve mondjuk telt háznál amikor egy emberként szurkolnak vagy zúgolódnak a rajongók, azt azért lehet hallani, de hogy egy ember mit kiabál nekünk, úgy, hogy közben mindenki a játékra koncentrál… már kevésbé. - Jó, hát mit vártál tőlük? Nem a hivatalos csapat, csak diákok. Egy éve se játszanak még. - azon csodálkoztam volna, ha nem bénáznak ennyit, hanem profik módjára kezelik a helyzetet, bár akkor meg rá lehetett volna fogni, hogy a kezdők szerencséje. - Ahhoz nem ragaszkodok, köszi, meg az irodámat se kell kitakarítani, szeretem így, ahogy van. - hétvégente amúgy is jön a takarító brigád, bár már nekik is meghagytam, hogy csináljanak amit akarnak, csak az asztalomhoz NE nyúljanak. - Bírom a szerepjátékot, de nem az ilyen amatőr, átlátszó, olcsó fajtát. Bocsi. - hiába faggat, arról, hogy őrzőként, informátorként milyen „játékot” van lehetőségem játszani, úgy sem fogok egy szót sem mondani, nem is részletezem különösebben a dolgot, higgyen, amit csak szeretne. Ki tudja? Lehet, hogy egyszer talán megtudja. Vagy sosem, nem tudhatjuk. - Csak akkor, ha azt szeretnéd, hogy kitiltsalak az épületből. Már van valaki aki annak hív, bőven elég. Sőt, néha sok is. - abból kiindulva, hogy gyereket se akartam, mégis kaptam egyet az élettől így évek múltán… most, hogy egy ideje már a tindédzserkor poklában vergődünk, pláne betonbiztos az elhatározásom, hogy nekem ebből nem kell több! Pedig nekem csak egész kis szelet jutott ebből a tortából, de az is több, mint elég néha. A nyilvánvaló flörtölésére csak a szememet forgalom, ahogy követem vissza a pálya irányába. Igazából nem követem, ha a folyosó első elágazásánál irányt váltana, akkor se mennék utána, csak pont ebbe az irányban van a pálya is, szóval kényelmesen battyogok utána a folyosón. Ha ki akarja törni a lábát azáltal, hogy ilyen magassarkúban rohangál a folyosón, lelke rajta, de ezt a tüzet nem voltam hajlandó szítani. Pláne nem itt ahol minden szar be van kamerázva meg tele a hely ismerősökkel. Úgy tűnik, bokatörés nem lesz, cserébe a telefonját sikeresen elhagyja, amit egy laza mozdulattal fel is veszek a földről. - Vagy úgy általánosságban telefonért. - csúsztattam a zsebembe a készüléket – Én most léptem, órám van, de ha a végéig megtanulsz viselkedni, akkor visszakapod. - sőt, ha elég jól megy, még a telefonszámomat is megkaphatja mellé - Ha nem sikerül, akkor meg majd elválik, ha elég jó vagy, még egy felvételi bojkottot is nyerhetsz magadnak. Na viszlát! - mutattam be a lehetőségeit ahogy megálltam az ajtóban, majd szó nélkül le is léptem, hogy néhány pillanattal később már ismét a jégen száguldozzak, a következő csapat diákra várva.
Kezdőlap
//
