A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.

- Láttad volna az arcod! De amúgy készültem, csak mással. - kuncogok tovább, és most kivételesen élvezem, hogy hajlamos a dolgokat szó szerint venni. Komolyan azt gondolta, hogy képes lennék egy szívószálat dugni a szájába, hogy csokistejet igyon? Oké, azzal nem hazudtam, hogy van otthon, de főként amiatt, mert néha egyik-másik szomszéd vagy barát beugrik hozzám akinek kisgyereke van, és tudom, hogy szeretik az ilyesmit. Én maradnék a teánál vagy ha úgy adódik a bornál.
- Hát nagyon nem. Mindig tartottam tőle, de igazából semmiben sem különbözik a többitől, ugyanúgy a lábamhoz kell igazítani. - bár nem szomorkodok már emiatt, de tény, hogy nem könnyíti meg az életet. Mert én például nem tudok csak úgy beszaladni egy divatos üzletbe és megvenni ami csak tetszik. Ebből kifolyólag talán a nő ismerőseim közül nekem van a legkevesebb lábbelim. Ezzel együtt összesen hat pár, két csizma, két sportcipő, egy szandál meg ez a kis csodacipő. Otthon jobb szeretek mezítláb lenni, még akkor is, ha kicsit furcsán néz ki, hogy az egyik lábammal pipiskedek kicsit. Kényelmesebb, és szeretem az érzést amikor a lábujjaim közt csikiz a frissen nyírt fű.
Érdeklődve hallgatom, és csak a körülmények miatt nem állok neki kérdezősködni, hogy miért nem működött a farkas regenerálódó képessége ezeken a sebhelyeken? Bólintok, igen, emlékszem amikor mesélt arról a kiküldetésről. Baleset érte ott, elég súlyosnak tűnt az elmondásai alapján.
- Örülök neki, hogy sikerült hazajutnod. - csak ennyit mondok, mert minden más fölösleges lenne, és semmi jogom olyasmit kérni tőle, hogy máskor gondolja már meg, hogy hová megy, meg vigyázzon jobban magára. Tudja mit csinál, de az is biztos, hogy már van valaki, aki aggódna érte, ha megint ilyesmi járna a fejében. Lebeszélni meg se próbálnám a dologról, de betegre aggódnám magam. Ami a sebhelyeit illeti, ha egyszer megmutatja őket, ki tudja, még az is lehet, hogy tudnék segíteni rajta. Megpróbálhatnám meggyógyítani, vagy van egy-két kenőcs is ami talán halványítaná őket. Egy próbát megér, és ha zavarják, szívesen tennék is egy próbát.
- Igen… gondolom, hogy az. - azok alapján amiket mesélni szokott, elég sok a közös program, néha kicsit kilendül a komfortzónából is. Tudom, hogy vannak olyan témák, amikben rugalmasabb, megengedőbb a lánnyal, és ez valahol így is van jól. Különösen, hogy a betörés óta valahogy mégjobban azt érzem, hogy mintha felelősnek gondolná magát Doráért. Tényleg belecsúsztak ebbe az apa-lánya szerű kapcsolatba, de meglehet pont erre van szükségük, hogy kihozzák egymásból azt a kis pluszt ami egyedül nem megy.
- Ha olyan sokat nem beszélgetnénk, azért vannak dolgok amit amúgy is ki tudnék következtetni. - teszem hozzá halványan mosolyogva. Elfelejti, hogy az ő képességei telefonon keresztül semmit sem érnek, de én nem vagyok ennyire a sötétben. Nem mintha analizálgatnám a beszélgetések közben, de az ilyesmi óhatatlanul megtörténik. Sok dolog van, amire szándékosan nem kérdezek rá, mert ahhoz eleget tudok, hogy ne piszkáljam. Minek vakargatni a sebeket, ha csak egy kiló só van a másik kezünkben?
- Láttam befelé jövet egy szelfi automatát, azt kipróbálhatnánk, gondolom még nem csináltál ilyesmit. - én már több rendezvényen is csináltam így képeket, egészen vicces, és az a jó benne, hogy utána digitálisan is megvan, és helyben ki is nyomtatják. Biztos itt is vannak vicces kiegészítők, lehet csinálni mindenféle képet, igazából csak rajtunk múlik, és ha jó mókának fogja fel az ember, az is lesz belőle.
Amikor megkezdődik a hivatalos program, egy kicsit a buborék is halványodik. Odafigyelünk a beszédekre is, meg a licitálásra is. Én is teszek egy próbát, de jótékonyság ide vagy oda, nálam van egy határ ameddig elmegyek. Eddigi életemben túl sokat és túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy meggondolatlanul bánjak a pénzzel, még akkor is, ha néha megtehetném. Inkább majd amit erre szántam, átutalom az alapítványnak, erre is van lehetőség, ha valaki nem járt szerencsével a licitáláson. Bruno a mesekönyvért viszont egészen messzire elment, de valahol örülök neki, hogy így alakult. Valahogy sejtem, hogy már meg is van a helye annak a könyvnek, nem gondolnám, hogy ő szeretné esténként felolvasni a fogadott lányának, bár lehet, hogy tévedek.
Még a vacsora előtt úgy tűnik mindkettőnknek akad egy kis elintéznivalója, nekem a ruhatárnál, Brunonak meg nem is tudom, hol. Úgy elindult, hogy nem nagyon tudtam követni, a férfiak többsége fekete öltönyt visel, így ez se segít sokat. Persze, lehetne mondani, hogy az ember a szíve választottját nem téveszti szem elől, de az is hozzá tartozik, hogy mindent egybevéve most találkozunk harmadszor. Nem könnyű a tömegből kiszúrni csak úgy.
- Te is ismered? - mondják, hogy kicsi a világ, ennek nem kellene meglepnie. Amúgy is, az államhatáron belül azért a jó szakorvosokat ismerik. - Csak pár régi ismerős még az egyetemi évekből, meg néhány korábbi vendég a műsorból. - csóválom meg a fejem. - Néha elgondolkodom, hogy mit keresek itt tulajdonképpen, ha nem is praktizálok. Olyan mintha gyerekként beszöktem volna valahová ahová nem lett volna szabad. - próbálom megmagyarázni az érzést. Már beszéltünk róla, hogy fontolgatom, hogy végre csatasorba álljak mint pszichológus, de még mindig nem érzek elég bátorságot hozzá magamban. Kicsi vagyok én ehhez, hogy teljes állásban segítsek másokon. Így pedig olyan, mintha nem lenne itt helyem, a többiek közt akik valójában gyógyítanak. Oké, én is, őrzőként, de az más. Vagy nem?
- Hm? - kapom fel a fejem, amikor meghallom a hangját a fejemben, és úgy elnyeltek a gondolatok, hogy hirtelen nem is rakom össze, hogy kire gondolt. Aztán újra megpillantom Abiet, és csak elmosolyodok, kicsit intek is felé, jelezve, hogy láttam, üdv, minden rendben van. Majd úgyis beszélünk valamikor a napokban, mert a tanácsát is szeretném kikérni az egész vérfarkas-őrző kapcsolat miatt. Hátha tud adni pár tanácsot. - Ő a barátom. Minden rendben. - jegyzem meg halkan, hogy Bruno se aggódjon miatta. Valószínűleg sikerült kicsit meglepnem a mentoromat, de majdnem biztos, hogy még csak ide sem jönne, nem olyan a viszony köztünk, hogy jelenetet rendezne, meg nem is az a típus. Fenyegetést meg végképp nem jelent. Látok én is még egy-két ismerős, őrző arcot, de nem túl sokat.
Élvezem a vacsorát, és az étel is meglepően finom. Szerencsére lehetett választani, így én folyami rákkal töltött raviolit eszek, az egészen jó, és nem is terheli meg úgy az ember gyomrát. Persze a sütit nagyobb lelkesedéssel nyammogom, pláne, hogy nem spóroltak vele, elegáns kis válogatás, többféle finomságból. Élvezettel hallgatom a mulatságos történeteket, néha még én is jó nagyokat kacagok, és örülök neki, hogy Bruno is beszállt a mókába, ezeket a történeteit én sem hallottam, valahogy ennyire könnyed témákról, bakikról nem beszéltünk eddig, és már sajnálom, hogy eddig kimaradt a témák sorából.
Megdobogtatja a szívem, amikor megsimogatja az ujjaim, nem is kell több, hogy megint mosolyogjak.
- Lesz valami jel, vagy egyszer csak elkezdik? - nem mintha számítana, elvégre nem valami produkcióra készülünk, csak az ígért táncra kerül majd sor. Letty úgy tűnik elcsípett pár szót, mert nagy lelkesen csillognak a szemei, és máris arról faggat, hogy júúj, mióta vagyunk együtt, nem is gondolta volna, meg milyen aranyos, hogy van dalunk, nekik is van a férjével (Ed Sheeran - Thinking out loud, mi más…). A balomon Lance egy húzásra üríti ki a boros poharát, mert bár a puszit látta, amikor érkezett, azért más jelét nem adtuk annak, hogy ez a dolog mennyire komoly. Amikor ismét rákérdez a nő, zavartan mosolyodok el, és egy pillanatra kérdőn nézek Brunora is, mielőtt megszólalnék.
- Még nagyon új az egész. - csak ennyit mondok, és a nőnek elég is, hogy újra kezdje a csacsogást arról, hogy ez milyen csodás, és mennyire irigykedik, bezzeg az ő férje már semmi romantikára nem hajlandó a kedvéért. Megértően mosolygok rá, miközben a pincérek leszedik az asztalt, és mielőtt még újra kezdhetné a panaszkodást a romantika hiányára, rá is zendít a zenekar, neki meg már áll is haptákban az amúgy halkszavú férje, mert ez bizony az ő daluk (ének nélkül), és még nem a miénk. Ugye, ne becsüljük alá a férfiakat, tudnak ők, ha akarnak. Jó nézni, ahogy el is sietnek táncolni, és meglepően sokan csatlakoznak hozzájuk. Valószínűleg másnak is ez a közös száma, nem csak nekik…
- Akkor várunk a sorunkra, de legalább már tudjuk, hogy nincs kecmec, se figyelmeztetés. - jegyzem meg, miközben a parketten táncoló vidám seregletet szemlélem. Azért nem bánom, hogy nem velünk kezdték, mert valószínűleg akkor csak mi kezdtünk volna táncolni az meg eléggé zavarba hozna.
- Finom volt minden neked is? Szerintem ez a dióhabos süti valami mennyei, még nem is ettem hasonlót. - főételből például nem ugyanazt választottuk, és valahogy annyira belemerültünk a beszélgetésbe az asztalnál, hogy menet közben nem kérdeztem felőle. Kortyolok egy szíverősítőt a boromból, épp amikor elhalkul a zene, az emberek pedig kicsit tapsolnak is hálából a zenekarnak, amiért eljátszotta nekik. Nem kell sokat várni, úgy tűnik a banda hamar le akarja tudni a kívánságműsort, mert felcsendül az ismerős dallam, a zene, ami a borítékban lapult. A kezem nyújtom Bruno felé, itt a jel, és ez pedig a mi dalunk.

- Legalább relatíve egyszerű megoldás a probléma orvoslására. - teszem hozzá, mert elhiszem, hogy a hétköznapokban kellemetlen lehet, meg tényleg egyszerűbb, mint bármelyik boltba besétálni és venni egy pár új cipőt, de ha úgy nézzük, hogy a másik opció egy rendkívül fájdalmas és hosszadalmas műtét lenne, ahhoz képest már nem annyira rossz opció. Pláne ha azt is hozzávesszük, hányan élnek olyan problémával, amire még műtétileg sem igazán létezik jelenleg megoldás.
- Én is. - azt pedig már csak gondolatban teszem hozzá, hogy legalábbis azt hiszem. Igazából már jó ideje úgy tengődtem a nagyvilágban, hogy jön a halál, amikor jönnie kell, ennyi idő után, szinte minden személyt elveszítve mostanra, aki fontos volt számomra, valahogy egyáltalán nem rémített meg a gondolata, sőt…! Talán még megnyugtató is lett volna a gondolat, egy másik világban, viszont látva a szeretteimet, folytatni az utamat. De valami oknál fogva még mindig itt vagyok, ezek szerint csak akad még terve velem az égieknek ideát. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi hónapokban valahogy minden megváltozott, már sokkal inkább sajnálnám, ha pont most járna le az időm.
- Sejtem, azért a végzettséged sem hátrány hozzá. - még ha nem is cincálgatja szándékosan minden szavam, vagy keres mögöttes tartalmat minden elhangzott mondat mögött, valószínűleg így is teljesen másképp áll az emberekhez, mint valaki, aki sosem tanult pszichológiát. Már csak ha azt nézzük, hogy egy-egy adott szituációra való reakció is milyen sok mindent el tud árulni a másikról. Ugyanígy igaz ez visszafelé is, de valahogy eddig mindig akadt jobb témánk, mint orvososat játszani és kitalálni, mi lapulhat a másik aktájában. Bár, egyszer talán érdekes játék lenne, ki mi olyat tud kikövetkeztetni a másikról, amiről nem esett szó?
- Szelfi automatát? - kérdezek vissza a homlokom ráncolva, és azt hiszem, kellően beszédes az arckifejezésem ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdését. Azt se tudtam, hogy már ilyenek is léteznek, eddig valahogy tényleg kimaradt az életemből. És én még azt hittem, hogy a mobiltelefonos változatokat meg a botos hülyeséget már nem lehet hová fokozni… - Akár kipróbálhatjuk, ha szeretnéd. - azt nem ígérem, hogy a kedvencem lesz, de legalább elmondhatom, ma is tanultam, megismertem valami újat. Hogy mikor, azt mondjuk nem tudom, mert a teraszon sem időzhetünk túl sokáig, mire szólnak, lassan kezdődnek a programok, aztán, ahogy sikerül elfoglalnunk a helyüket, nem sokkal utána már következik a megnyitó, az azt követő beszédek, majd a licitálás. Egyrészt örülök neki, mert legalább nem olyan nyüzsgő, mint érkezés után az előtérben való gyülekezés, másrészt meg mit szépítsünk, nem épp az est legizgalmasabb része, még ha a licit tartogatott is pár meglepetést. Vacsora előtt még a zenészekkel is sikerül egyezkednem egy sort, így a vacsorának már egy fokkal nyugodtabban állok neki.
- Az túlzás, de beszéltünk már párszor. Egy klinikán dolgozunk, ha az az, akire gondolok. - és bár manapság, amikor rengetegen festik a hajukat, nem megy annyira ritkaságszámba a vörös haj, mégis, ha a női szemészeket nézzük, az már jócskán leszűkíti a sort. Pláne, ha Alaszkán belül nézzük.
- Ha nem lehetnél itt, valószínűleg be sem engedtek volna. - állapítom meg – Egyébként meg ne rágódj rajta. Az itt lévők jelentős részének semmi köze az egészségügyhöz, csak kísérő. Ahhoz képest, te már jobb vagy. - igaz, nem praktizál, de nem azért, mert hiányozna hozzá a megfelelő végzettség – Amúgy meg, gyerekként az egyik legizgalmasabb, ha tilosban jársz. Ne mondd, hogy soha semmi hasonlót nem tettél! - nézek rá kíváncsian, mert akármilyen jó gyerek is volt gyerekként, nehezen tudom elhinni róla, hogy ne győzött volna legalább 1-2-szer a kíváncsiság, és próbálkozott volna szánt szándékkal olyas valamivel, amiről tudta, hogy nem szabad. Nem mondom, felnőttként is megvan a maga szépsége, izgalma a dolognak, csak több tapasztalattal már jobban átgondolja az ember, megéri-e az élmény az esetleges következmények fényében is?
Nem gondolnám, hogy akár őrzők, vagy vérfarkasok balhét akarnának rendezni a mai este folyamán, elvégre nem valami mágia-orientált eseményről van szó, de jobb biztosra menni, és azt se szeretném, hogy esetleg Biát érje bármi kár amiatt, hogy velem mutatkozik. Nem ismerem a társait, sem azt, mennyire óvatosak, szigorúak, vagy mennyire szólnak bele a másik életébe, de akkor ezek szerint nem kell ilyesmi miatt aggódni.
Bár Bia is említette, meg a kollégáimtól is hallottam már, hogy az ételek nem mindig a legjobbak, én egészen elégedett voltam a tenger gyümölcseis rizottóval, amire a választásom esett, és ahogy végignézek az asztalon, úgy látom, a többieknek sem volt gondjai a főétellel. Letty tányérján is csak azért van egy kicsit több, mire mindenki végez, mert eddig ő volt a fő szószóló az asztalunknál. Amíg pedig a desszertre várunk, én is megosztok egy-két rövidebb történetet, mindkettő az utazásaimhoz kötődik, azokból akad bőven. Az egyik némi adminisztrációs hibából adódott, kiderült, hogy aznap még egy ember várakozott a reptéren a járatára, aki ugyanazt a nevet viselte mint én, a rendszerben pedig valahogy összekeveredtek az adatok. Ugyanabba az országba utaztunk, csak a városok nem stimmeltek, és sajnos mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy fel sem tűnt a hiba… bezzeg amikor a gépen ülve realizáltuk a dolgot, jobban felébresztett, mint bármelyik kávé! A másik meg egy egyszerű vonatút története, ami filmbe illően kabarésra sikeredett, hogyan lehet egy 4-5 órás vonatútból majdnem 24 órásat csinálni. Akkor annyira azért nem szórakoztam rajta, de azóta visszagondolva azért elég vicces.
- Nem említették, de azt mondták, hogy úgy is tudni fogjuk. - többet sajnos én sem tudom, bár lennének tippjeim, de az is csak találgatás lenne. Mindenesetre hiszek a zenészeknek, úgyhogy nem is stresszelek rajta többet, pláne, mert úgy is Bia tudja, melyik szám címe lapul a borítékban. Inkább csendesen eszegetem a desszertem végét, miközben hallgatom a többiek csacsogását, csak amikor megkapjuk azt a bizonyos kérdést, fordulok a mellettem ülő felé kérdő tekintettel – ő válaszoljon, vagy én? Végül ő a gyorsabb, és mivel senki sem faggatózik tovább, én sem érzem szükségét, hogy további információkat osszak meg, vagy bármit magyarázkodjak, csak tovább hallgatom a beszélgetést, a különböző történeteket.
- Látod? És még aggódtál, hogy mi leszünk az egyedüliek. - intek a parkett felé, ahol egészen sok ember összegyűlt már erre az egy számra is – Vagy megyünk most, és maradunk, amíg fel nem csendül a számunk? - dobom be másik lehetőség gyanánt, bár nem tartom valószínűnek, hogy annyira ugrálna érte a másik.
- Igen. Sütiből nekem a szedres-mandulás volt a kedvenc, de a többi is finom volt. Jó ötlet volt, hogy nem egy féléből volt sok, hanem többől kisebb adag. - szimpatikus koncepció, már csak azért is, mert desszertből sosem könnyű választani, így meg igazából nem is kellett, mindet meg lehetett kóstolni. Annyira nem is sietem el, épp, hogy végzek vele, amikor új száma kezdenek, amikor pedig meglátom, hogy Bia a kezét nyújtja, már pattanok is fel a helyemről, hogy kézen fogva a parkettre vezessem, keresve egy olyan részt, ahol több hely akad.
- Ne foglalkozz semmivel, rendben? Majd segítek, minden rendben lesz. - bíztatom egy kicsit, mielőtt elfoglalnánk a helyünket, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tegnap lehet nem ártott volna tartanunk valami rögtönzött próbát, hogy tudjuk, mi a helyzet tánctudás terén. De bízok magunkban, hogy ahogy evezés közben is egészen hamar sikerült rátalálni a közös ritmusra, úgy itt is jól fog menni. Ha szükséges, akkor még a kezeit megigazítom, mielőtt kezdenénk, ám aztán egyik kezét a kezembe fogva, a másikat a lapockája alatt nyugtatva, el is indulok a következő akkordra. Szerencsére a dal is lassabban indít, és a zenekar is elnyújtja egy kicsit, így van egy csipetnyi időnk ráhangolódni a lépésekre, miközben igyekszem vezetni a másikat.
- Tudod, ahogy a dal is mondja – csak engem figyelj, ne a lábadat. - súgom oda közelebb hajolva még a dal elején járva, és el kell ismernem, hogy egészen jó számot választott, felvehetjük ezt is a közös dallistánkra. Aztán meg ki tudja? Ha érzem, hogy megvan az összhang, Bia is kezd ráérezni, vagy jobban elengedi magát tánc közben, akkor gyorsíthatunk is a lépéseken, vagy talán 1-2 pörgés is belefér.

- Nekem igen. - felelem elgondolkodva, majd azért egészen halványan elbizonytalanodva kérdezem - Téged zavar? - megérteném, tényleg. Nem, hogy egy vagy két kezem nem lenne elég hozzá, de szó szerint megszámlálhatatlan alkalom volt már az életemben, amikor valaki képtelen volt átlépni ezen a rendellenességen. Gyerekkoromban még kriplinek is csúfoltak, bicebócának, meg amit még a kreatív gyermeki elme csak ki tud találni (abba inkább bele sem gondolok, hogy a gyerekek nem is ismernék ezeket a szavakat, valószínűleg a szüleiktől hallották, mert előbb ők neveztek így). Sokszor ért már csalódás emiatt, de megtanultam feldolgozni. Persze ő nem tűnik olyannak, mint akinél ez elfogadhatatlan lenne, de már annyi mindent megéltem a lábam miatt, hogy szinte semmi sem lep már meg.
- Tudod azt különleges képességek nélkül is hallom ám, hogy ez nem volt túl meggyőző. - sóhajtok röviden, és legszívesebben szorosan megölelném, és addig el sem engedném amíg ezt a furcsa zöngét el nem tüntetem ebből a két rövid kis szócskából. Örülök, hogy hazajött, különben most nem lennénk itt, sosem ismertem volna meg, és így olyan sokkal kevesebb lenne az életem. Persze gondolom, hogy talán azért is ment ilyen veszélyes helyekre, mert nem különösebben érdekelte, hogy egészben visszatér-e, de őszintén szeretném, ha ez a dolog már elmúlt volna, vagy legalábbis egy kicsit enyhülne. Újabb téma egy másik, komolyabb beszélgetéshez.
- Sokat segít, igen. A titok igazából az, hogy meg is kell hallani azt amit a másik mond, de ennek nem sok köze van ahhoz amit az egyetemen tanítottak. - nem nagy valami. Beszélgethet két ember egész életében, ha nem figyelnek oda egymás szavaira. Az amit mond, egy dolog. Az ahogyan mondja pedig egy másik. Nem csak a hanglejtés, meg a mimika árulkodó, de ott van még, hogy egy adott dolgot milyen szavakkal ír le. Sokat elárul ez az emberekről, igen.
- Az a doboz ott a sarokban. - ha nem követné a pillantásom, akkor még röviden rá is mutatok, épp csak annyira ami még nem illetlenség. Volt rendes gyerekszobám, tudom, hogy mutogatni nem illik. Nem úgy doboz, mint elsőre gondolná az ember, de úgy látom máris vannak, akik kipróbálták. - Szeretném. Majd körülnézünk, hogy milyen vicces bigyókból lehet válogatni. - mókás szemüvegek, hajpántok, különböző kiegészítők. Tényleg vicces, majd meglátja, még az is lehet, hogy jól fog szórakozni, ha nem áll ellen túlságosan.
A beszédek meg a licitálás nem volt épp a legizgalmasabb, mégis jól elhúzódott. A tetszőleges beavatkozás amit Bruno ajánlott fel, hamar gazdára talált, de csak remélni merem, hogy az a csinos hölgy aki végül a legmagasabb licitet tette, nem saját felhasználásra gondolta. Elegendő egy pillantással végig mérni, így laikusként gyönyörűnek tűnik, nem változtatnék rajta semmit jó szívvel. Persze lehet, hogy van valahol egy sebhelye, anyajegye vagy ilyesmi, amitől megszabadulna. Összességében azért örülök annak, hogy nemsokára itt a vacsora, mert már kezdtem kicsit éhes lenni.
- Azért egy kicsit sajnálom szegényt. - nézek el a nő felé, mert már látom is kedvenc szépészeti fabrikátorunk lehengerlő mosolyát, amivel megpróbál bevágódni nála. Remélem, hogy nem dől be ennek a csábos kis mosolynak, mert ahogy hallottam a pletykákból Lance csak összetört szíveket hagy maga után, amerre megfordul.
- Megnyugtató érvelés, doki. - mosolyodok el halványan. Valóban, nem csak egyszerű kísérő vagyok, és ha úgy vesszük, valamennyi közöm még így is van az egészségügyhöz meg pláne a gyógyításhoz, hogy nem praktizálok. - Egyszer kielőztem a sort egy vízi csúszda parkban. - vallom be, hogy mikor jártam tilosban - Jó érzés volt. - kuncogok egy kicsit. Nem volt nagy kunszt, igazából kihasználtam az apró termetemet és előre furakodtam, mert nem akartam kivárni a szörnyen hosszú sort. Gyerek voltam, egy gyereknek pedig sosincs ideje várakozni.
Az, hogy Abie látott minket együtt, jó is meg nem is. Egyfelől örülök neki, mert eddig sem élveztem, hogy valamilyen titkom volt előtte. Másrészt viszont nem tudom, hogy kit kell majd még beavatnom a magánéletembe (valószínűleg gyakorlatilag mindenkit), és ez kellemetlen érzéssel tölt el. Hazudni nem akarok, meg különben is többet jelent nekem Bruno, mint, hogy eltitkoljam vagy ne merjem felvállalni, de ettől még a fene se tudja, hogy a protektorátus mit szakít a nyakamba emiatt a kapcsolat miatt. Ráadásul annál rosszabb minél később vallok színt, szóval várni sem érdemes túl sokat.
A vacsora meglepően finom volt, rosszabbra számítottam a korábbi tapasztalatok alapján. Szokták mondani, hogy jobban esik az étel társaságban, lehet, hogy ez is közrejátszott benne, mert szinte észre sem vettem, hogy szinte mindent elpusztítottam a tányéromról. Tetszenek ezek a történetek, olyan sokszínűek mint az asztaltársaság, és bár egyszerűnek meg rövidnek tűnhetnek első pillantásra Bruno történetei, azért az kisül belőle, hogy messze ő a legérdekesebb fazon az asztalnál. Akkor meg főleg, ha valaki eddig olyan keveset látott a világból, mint én, hiszen nem igazán utaztam sehová sem. Messzire meg főleg.
- Akkor majd fülelünk. - bólintok, és eszegetem tovább a süteményeket, de Letty kérdése megakaszt benne egy kicsit. Valószínűleg elég nyilvánvaló, hogy még nem vagyunk olyan rutinos, összeszokott pár mint ők a férjével, de ez nem is baj. A kapcsolatok minden fázisának megvan a maga szépsége, az amiben mi vagyunk éppen, talán az egyik legjobb. Kicsit olyan, mint egy vattacukor felhőn szaladgálni: sosem tudhatod meddig tart meg, és mikor esel vissza a valóságba. Megvan a maga tagadhatatlan varázsa.
Amikor a többiek elmennek táncolni, én is eltolom kicsit magam elől a tányéromat. Még két falat, és biztosan kipukkadok.
- Elismerem, hogy tévedtem. Úgy tűnik ez ilyen táncos buli lesz. - pillantok a parkett felé ami máris szinte teljesen megtelt. - Azt is lehet, ha szeretnéd, de előbb edd meg a sütidet. - látom, hogy még nem végzett vele, és biztosan nem fosztanám meg tőle, mert mindegyik nagyon finom volt.
- Igen, ez nekem is tetszett. Egy kicsit olyan hangulata volt mint a régi családi ünnepeknek, mikor mindenki hozott valamilyen süteményt, így több féléből lehetett válogatni. - még kicsi voltam, amikor ilyesmiben volt részem, de emlékszem mennyire élveztem amikor anyukám és a húga, meg a barátaik karácsonykor vacsorát rendeztek, és rogyásig volt az asztal mindenféle finomsággal. Nem sok idő van viszont se beszélgetni, se ezen gondolkodni, mert a következő dal már az amit én választottam, így nem is habozok, mire kettőt pislogok már ott is vagyunk mi is a parketten.
- Tudom. - húzódok közelebb a tánchoz, majd mosolyogva teszem még hozzá - Mert bízom benned. - ennyi elég is ahhoz, hogy tudjam, hogy tényleg minden rendben lesz, amúgy is, ez csak egy tánc és nem rakéta kilövés. Olyan nagyon nem lehet elrontani. Azért persze izgulok egy kicsit, hagyom, hogy megigazítsa a kezeim, úgy tűnik a szegényes tánctudásom még ennyire sem volt elég. Tényleg jobb, ha rábízom magam, úgy tűnik tudja mit csinál.
- Nem is tudnék mást nézni. - súgom vissza, magam is utalva a szövegre, majd igyekszem követni a lépéseket. Eleinte még kissé mereven próbálkozom, de hamar rájövök, hogy legjobb ha meg sem próbálok gondolkodni, hagyom, hogy vezessen. Olyan jól csinálja, teljesen más élmény mint amikor legutóbb próbáltam valakivel táncolni. Nem érzem taszigálásnak, tényleg vezeti a lépteimet, és még engem is meglep, hogy mennyire magától értetődően perdültem ki, majd érkeztem vissza mellé. Azt sem tudtam, hogy tudok ilyesmit, mármint, hogy képes vagyok rá. Egyre szélesedik a mosolyom, ahogy a dal is magával ragad. Amikor kiválasztottam, nem hittem volna, hogy ennyire meg tudnak érinteni és szívemből szólnak az “I love you baby” kezdetű refrének. A boldogságtól tágra nyílt, szinte ragyogó szemeim is erről árulkodnak, és észre sem veszem, hogy valahogy hosszabb lett ez a dal, mint amilyen eredetileg volt. Kizártam a külvilágot, és csak arra gondolok, hogy milyen jó most így. Egyszer mégis vége szakad viszont a dalnak, és csak kipirult arccal, továbbra is csillogó szemekkel nézem őt. Hiába telt el az a pár óra, ha pár év lenne, valószínűleg akkor is ugyanilyen szerencsésnek érezném magam.
- Hol voltál mostanáig? - suttogom magam elé a szavakat, és nem várok rá választ, teljesen költői volt. Élte az életét, nyilván, ahogyan én is. Most annyira elvesztegetettnek érzek minden percet, amikor nem fogta a kezem, és nem érzem az érintését a bőrömön. Már épp a kezem nyújtanám, hogy megsimogassam az arcát, és egy jóval látványosabb csókot lopjak, mint ott a teraszon, amikor meghallok egy ismerős hangot a hátam mögött.
Na ez meg tényleg minek jött most ide?!
Hallom, ahogy a partneremhez fordulva dr Wallbrick érdeklődik, hogy lekérhet-e egy táncra, de olyan sietve próbálok Bruno mellé lépni, hogy átkarolhassam a karját (jelezve, hogy biztosan nem megyek innen sehová!), hogy megtörténik amitől tartottam. Megbicsaklik a bokám, és erősen megszorítom Bruno karját, hogy hasra ne essek. Egy fájdalmas nyüsszögés hagyja el az ajkaimat, majd kérlelve pillantok rá, hogy mentsen ki ebből a helyzetből.
- Le kell ülnöm, azt hiszem… azt hiszem, kiment a bokám. - hadarom bizonytalanul állva, mert tényleg eléggé fáj, amikor megpróbálok ránehezedni a szóban forgó lábamra. Mondjuk, máskor is volt már ilyen, biztos vagyok benne, hogy semmi komoly, és néhány perc múlva már a helyemre tudnék bicegni akár egyedül is, de még sosem próbáltam magassarkú szandálban.

Amikor meghallom a kérdését, egy pillanatra elgondolkozok, mielőtt válaszolnék rá. Nem azért, hogy mit, hanem hogy hogyan fogalmazzam meg a szavaimat, de végül úgy döntök, maradok a tömör, lényegre törő válasznál ahelyett, hogy valami poénnal próbálnám elütni a dolgot. Elvégre a másik számára nagyon is komoly, az egész életére kiható téma.
- A legkevésbé sem. - felelem végül, majd néhány pillanattal később kicsit bővebben is kifejtem – Nem csak a munkámból kifolyólag. Egyszerűen régen sokkal kevesebb ember volt., az orvostudomány is sokkal fejletlenebb, ezekből kifolyólag pedig egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy az ember bármi „látványosabb” egészségügyi gonddal éljen együtt. - sokkal több ellenségeskedés, összecsapás volt, már eleve sokan őrizték egy-egy harc nyomát, arról nem is beszélve, hogy igazából nem is kellett messzire menni. Elég, ha az elejtett préda feldolgozása közben egy törött csont megszúrta az embert, vagy egy mocskos kézzel megvágta magát, máris könnyen szerezhetett olyan sebet, ami elfertőződve amputálással végződött. Vagy egyszerűen elveszítette az ember egy-két ujját fahasogatás közben, vagy bármi, ehhez hasonló hétköznapi tevékenység. Nem hiába volt sokkal alacsonyabb az átlag életkor. És ha már életkor, én sem bírom megállni, hogy ne kérdezzek vissza – És téged? Zavar a köztünk lévő korkülönbség? - ha mindketten közönséges emberek lennénk, akkor is, külső szemlélőknek első ránézésre nyilvánvaló, hogy nem egy korosztály vagyunk. Azt meg elég ha mi tudjuk, hogy a látszat mennyire csalóka. Bár, ahogy ő a bicegéssel, én a korommal sem tudok túl sok mindent kezdeni, ez van.
-Sejtem. Nem kell aggódnod miattam, egyszerűen csak… ez elég hosszú, és bonyolult történet. Ha szeretnéd, egyszer majd elmesélem, de most kár lenne elrontani a hangulatot vele. - ígérem meg, miközben újra a tenyerét kezdem cirógatni a hüvelykujjammal. Szó sincs róla, hogy el akarom dobni magamtól az életem, vagy rosszabb napjaimon attól kéne aggódnia, hogy a vonat elé fekszek,  egyszerűen csak néha tényleg rettenetesen sok tud lenni ez a négyszáz év. Pláne, ha az ember az ideje nagy részében egyedül tengődik.
- Az pedig már egy egészen más képesség. Pláne ebben a modern, rohanó világban. - értek egyet vele, mert régen, amikor jóval lassabb, békésebb, ingerszegényebb volt az élet, ez valahogy magától értetődő volt. Manapság meg, amikor mindenki mindenhova siet, ezer meg egy dolga van, vagy létezni sem képes a telefonja nélkül, egészen ritkaságszámba tud menni az, hogy valaki tényleg ne csak hallgassa, hanem meg is hallja azt, amit a másik mond.
- Áh, hogy az! - világosodok meg, amikor az emlétett doboz felé mutat, és nem is kell sokat várni, hogy néhány fiatalabb vendég használatba is vegye. Kíváncsian figyelem őket, miközben Biát hallgatom, a mondandója végeztével pedig csak vállat vonok – Persze, miért is ne? - nem tűnik olyan vészesnek, mást nem elmondhatjuk, hogy ezt is kipipálhatjuk. Legalább lesz plusz egy közös emlékünk a mai estéről. Majd, valamikor a beszédek, a licitálás, meg a vacsora után, mert addig túl sok szabadidőd nem terveztek be a szervezők, de igazából úgy is tudtuk, hogy az est egy része ilyen kötött program lesz. Szerencsére utána már sokkal szabadabb.
- A kolléga miatt? - kérdezek vissza, majd amikor követve Bia tekintetét én is kiszúrom a tömegből az említett hölgyet, bebizonyosodik, hogy tényleg ő az, akire gondoltam – Felesleges. Sőt, én a helyedben inkább Wallbricket sajnálnám. Evelyn, hogy is mondjam, elég karakán alkat, a férje meg a katonaságnál van. - valószínűleg ezért nem tudott az utóbbi eljönni, de akármi is az igazság, ha nem a nő szereli le, meg töri le Lance lelkesedését rekordidő alatt, akkor meg menekülhet a férj haragjától, ahhoz pedig sok sikert. -
- Te aztán tudsz veszélyesen élni. - csóválom meg a fejem nevetve, ahogy megosztja velem a csúszdaparkos kis kihágását, valahogy nehéz elhinnem, hogy ez a legnagyobb „tilos”, amit valaha megszegett, de ha mégis, az is csak azt bizonyítja, hogy milyen jó ember.
Bár különösebb jelét nem adom, de az egész este folyamán, folyamatosan pásztázom a tömeget, őrzők, más vérfarkasok, esetleges veszélyforrások felé kutatva, hogy ha felütné a fejét, legyen időm időben reagálni. Szóvá azonban csak akkor teszem, amikor az egyik őrző szemlátomást érdeklődő kíváncsisággal figyeli Bia visszatértét az asztalunkhoz, ám amikor biztosít róla, hogy nem kell tartanunk tőle, egy apró bólintással veszem tudomásul a dolgot. Azért az arcokat megjegyzem magamnak, ki tudja, később mikor jön még jól.
Mire a vacsorához érkezünk, már a zenekarral is lebeszélem, amit kell, így tényleg nincs más hátra, mint egy finom étel mellett kellemesen elbeszélgetni az asztaltársainkkal. Úgy tűnik, olyannyira sikerül összebarátkorni a többiekkel, hogy kedves érdeklődéssel a kapcsolatunkra is rákérdeznek, de miután Bia gyorsabbnak bizonyul a válasszal, csak egy mosollyal erősítem meg a szavait, hogy igen, valóban így van.
- Még mindig jobb, mint amikor a szervezők azt várják, és senki sem érez kedvet hozzá. - állapítom meg, volt már részem olyanban is, mit ne mondjak, elég gyászos volt a hangulat – Igyekszem, de nem megy olyan gyorsan! Pláne, hogy ilyen csalókák. Nem tűntek soknak, közben meg? - mondjuk ugyanez a főételre is igaz, amikor először megláttam, egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy ennyivel hogy lehet jóllakni, de mire az utolsó falatot is eltüntettem a tányérról, be kellett látnom, jóval kiadósabb és laktatóbb adag, mint az elsőre tűnt. Közben érdeklődve hallgatom a másik visszaemlékezését, és egy kicsit akaratlanul is összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy az én életemben milyen régesrég volt példa hasonlóra. Mielőtt azonban túlságosan maga alá gyűrhetne a nosztalgia, felcsendül az új szám, Bia pedig már indul is, noszogatva, hogy ez lesz a mi zenénk! Sietek is vele együtt a parkettre, váltva néhány sietős szót odafelé, ám amikor meghallom a válaszát, hogy bízik bennem, akaratlanul is valami melegség önti el a szívemet –  még inkább igyekszem, hogy egy újabb szép emlékkel gazdagodjunk a tánc után, és ne okozzak csalódást neki, még akkor is, ha valószínűleg nem egy félresikeredett tánc rendíteni még a bizalmát.
Nem célom, hogy tökéletes legyen, valószínűleg nem is lesz, sokkal inkább fontos, hogy jól érezzük magunkat közben. És bár az elején érzékelem mind a mozdulatokból, mind az érzésekből, hogy kicsit bizonytalanabb, esetlenebb a kezdés, ahogy ismerkedünk egymás mozdulataival a parketten, utána szinte egyik pillanatról a másikra változik meg minden, ahogy sikerül rátalálni a megfelelő ritmusra, harmóniában a zenére. Egészen sikerül megfeledkezni a külvilágról is, így fel sem tűnik, hogy valójában milyen hosszúra nyúlt a zeneszám, egészen felvillanyoz a boldogság és a sikerélmény, hogy a végére milyen könnyednek és természetesnek tűnt minden lépés. Vagy az, hogy minden korábbi félelem ellenére, szemmel láthatóan Bia is egészen lelkesen adta át magát a táncnak. Azt nem mondom, hogy ennyi tánctól elfáradtam volna, de azért jól esik szusszanni egyet a szám végeztével – igaz, a másik kezét továbbra sem engedem el.
- Úgy tűnik, hogy útban hozzád. Csak amíg nem érkeztem meg, én sem tudtam róla, hogy mi a valódi úticélom. - lehet, hogy nem várt választ a kérdésére, de ettől függetlenül valóban így érzem, mint ha végre eltűnt volna az a bizonyos köd, amiben az elmúlt kétszáz évben bolyongtam, céltalanul, és egyszerre értelmet nyert volna minden. Hogy csak ez az egészen friss, szerelmes boldogság az oka, hogy így látom, vagy valóban ez azt a sorsot írták meg nekem, azt meg majd az idő eldönti.
Ahogy elkezdődik a zeneszám, már épp kérdezném, hogy mit szólna még egyhez, amikor meglátom, hogy Wallbrick egyenesen minket nézett ki magának… Hát ezt nem hiszem el, mégis, mi a fenét akar már megint? Rezzenéstelen arccal hallgatom, ahogy szeretné elrabolni a partnerem a következő táncra, ám mielőtt még válaszolhatnék, azt hiszem, kedves partner reakciója több, mint beszédes. Reflexből nyúlok utána, hogy elkapjam, a tekintetét látva pedig meg sem kell szólalnia. Mondjuk egyébként sem terveztem visszavonulva kettesben hagyni őket, így pedig pláne kizárt.
- Bocs Lance, azt hiszem, erről lekéstél. - értheti akár a táncra, vagy a lehetőségre is, hogy jobban megismerjen, elvégre sokkal többször volt alkalma találkozni Biával a stúdióban, mint nekem. Ha eddig nem élt a lehetőséggel, akkor így járt – De ahogy elnézem, Letty biztosan szívesen neked adja a következő táncát. Miattunk meg ne aggódj, tudom, hogy profi vagy az ilyesmiben, de majd én megvizsgálom Bianca lábát. - intek a fejemmel az említett hölgy felé, akinek a férje ki tudja, hová tűnt éppen. Annyira nem is érdekel, csak hogy a kollégától mihamarabb megszabaduljunk, így inkább tudomást sem véve róla, Biának címzem a további szavakat.
- Hogy érzed, rá tudsz állni? - érdeklődöm óvatosan, majd annak függvényében, hogy milyen rossz a sérülése, visszakísérem az asztalunkhoz. Ha kell, a karomat nyújtva, vagy átkarolva a derekát, ha rosszabb a helyzet, akkor nemes egyszerűséggel kézben elviszem odáig, még mindig egyszerűbb, mint végigbukdácsolni az emberek között. Az biztos, hogy ma már nem lesz több tánc.
- Tudod, nem szükséges összetörnöd magad, anélkül sem engedtelek volna át Wallbricknek. - foglalok én is helyet mellette, ha már ő is kényelmesen ül a székén – Megnézzem, mennyire rossz a helyzet? Elég némi jég rá, vagy inkább kötés kéne rá? Vagy még egy pohár bor? - nézek a másikra kérdő tekintettel, mert attól, hogy a másiknak még ezt mondtam, nem fogom csak úgy szó nélkül fogdosni a másik lábát, pláne ennyi ember előtt. Ahogy ő is tette, khm.

Különös, hogy tegnap nem kérdeztem meg, hogy zavarja-e a lábam így, hogy nem csak pár percre, vagy egy-két órát voltunk együtt, hanem egész nap. Pedig adhatta volna magát a helyzet, ha máskor nem, amikor a farkasával is összebarátkoztam.
- Ennek örülök. Mármint, hogy így gondolod. - sóhajtok egy kicsit megnyugvással, majd magyarázatként hozzá teszem még, kicsit virágnyelven, mert hátha mégis hallanak avatatlan vülek. - Tegnap egy kicsit aggódtam a… szóval T’Kope miatt. Hogy hátha emiatt nem fogadna el, vagy ilyesmi. Ha nem is tudom. Ha túl gyengének érzett volna ahhoz, hogy megbarátkozzon velem az baj lett volna. Azt tudom, hogy te nem olyan vagy, hogy te emiatt nem bántanál. - osztom meg vele őszintén erről az érzéseimet. Sokan, akik már ebben a modern és tökéletességet hajszoló világban nőttek fel, az enyémhez hasonló tökéletlenségeket gorombáskodással is megtoldják, csak, hogy még rosszabbul érezze magát az ember.
- Mi? Nem, dehogy! - tiltakozok gyorsan, egy kis mosollyal, és én is simogatom közben a kézfejét az ujjaimmal. - Hálás vagyok érte. Ha ez nem lenne, esélyem sem lett volna megismerni. - nincs mit szépíteni ezen, van köztünk pár száz év, de ha ez nem lenne, ha átlagos emberek lennénk, már az emléke is elhalványult volna addigra, mire én egyáltalán megszülettem. Meg egyáltalán nem is érzem olyan soknak, inkább… hát, talán annyinak, mint amennyi kívülről is látszik? Azt meg át lehet hidalni ha az ember akarja.
- Rendben. Majd amikor úgy érzed, akkor beszélünk róla. - semmi sem erőszak, nem is erről szólnak a beszélgetéseink általában. Mindenki azt oszt meg a másikkal amit szeretne, és ez valóban a nem a legjobb alkalom rá. Egyrészt túl sokan vannak itt, akikmek nem feltétlen kell hallania, másrészt pedig ez egy vidám este, könnyed, boldog. Örülök annak, ha ezt ő is így látja, és majd később beszéljük ezt meg.
- Jó, az is igaz, hogy én se figyelek ennyire mindenkire. Csak aki érdekel. - most mondhatnám, hogy én más vagyok mint a többiek a generációmból, de ez nem lenne igaz. Aki érdekel, akivel törődök, arra odafigyelek, megjegyzem, hogy mit mond.
A vacsora előtti programok, az este hivatalos része teljesen szokványosnak mondható, szerencsére. Állítólag még pár éve volt egy alkalom amikor valami eszementek berontottak, talán a marihuánát akarták legalizáltatni? Vagy eutanázia pártiak voltak? Fene se tudja, miért ezt az eseményt szemelték ki maguknak, de volt már, hogy botrányba torkollott, most szerencsére semmi ilyesmi nem jött elő.
- Óh, akkor ez elég nagy kapufa. - bólintok, és csak nézem a jelenetet, mint amikor a szemed előtt csap el valakit a vonat. Esélyed sincs tenni semmit, csak várod a katasztrófát. Az szerencsére nem lett belőle, bár a “kolléga” jelentősen kisebb mosollyal jön visszafelé mint amivel elindult az asztaltól.
- Jó, párszor blicceltem a buszon is. De az nem az én hibám volt, és nem is szándékos, egyszerűen nem tudtam jegyet venni mert rossz volt a gép. Gyalog meg mégsem mehettem. - vétkeim sora megszámlálhatatlan. Vele nevetek, inkább kínomban, mert az az igazság, hogy tényleg már szinte kínzóan törvénytisztelő állampolgár vagyok. Mióta beszélgettünk arról, hogy pár év, és nekem is új iratok kellenek majd, még a hideg is kirázott párszor. Nem is tudom, hogyan fogom én majd ezt megcsinálni, az első igazoltatás biztos, hogy kész rémálom lesz számomra.
Vacsora közben én is kiszúrok még egy őrzőt akit ismerek, az egyik pincér személyében. Nem ismerem jól, egyszer valami makacs nátha vagy ilyesmi kínozta, és én adtam rá egy főzetet, ami egy-két nap után ki is kúrálta belőle. Valahol érthető, hogy ilyen sok itt a természetfeletti is, hiszen sokan vannak egy kupacon, nagy a tömeg, valahogy arányaiban úgymond mi is képviseltetjük magunkat. De a mi asztalunknál nincs más, csak Bruno meg én, így nyugodtan tudunk beszélgetni a többiekkel anélkül, hogy találgatni kellene kinek mi a mögöttes szándéka. Nem kerüli el a figyelmem Lance reakciója, amikor a kapcsolatunkat firtatja Letty, pedig most nem azért, azután a puszi után olyan nagyon nem kellene meglepődnie. Neki például sosem adtam, még udvariasságból sem, a kézfogásnál megmaradt a szakmai kapcsolatunk. Gondolhatta, hogy Bruno ennél már csak közelebbi barátom, pláne ha a társaságból valakinek még fel is tűnt a dolog.
- Nem kell kapkodni. A süti nem tréfa dolog, élvezd ki! - felelem kuncogva, mert na! Ritka az ilyen finom desszert, nem fosztom meg az élménytől. Majd meg is kérdezem az egyik szervezőt, hogy ki volt a beszállító, hátha valamelyik jó kis helyi cukrászda, és így tudok máskor is szerezni ebből a diósból, meg a szedres mandulásból is. Meg mindegyikből, ami azt illeti.
Aztán ahogy megszólal a mi dalunk, nem szeretném lecsúszni, ha már Bruno elintézte a bandával. Bár egy kicsit aggódok, mert nem szoktam táncolni, de megvan ennek is a varázsa, egy újabb dolog ami felkerül a kis közös listánkra. Eleinte nem úgy tűnik, mintha a szavaim összhangban lennének a tetteimmel, mert még mereven követem, túlságosan koncentrálok, feszengek amiatt is, hogy itt vagyunk a placc közepén, a többség szivárog vissza a helyére, alig maradnak páran táncolni, én meg itt bénázok.
Aztán valami átkattan, érzékelem, hogy tényleg nincs miért aggódnom, és Bruno vigyáz rám a tánc közben, ügyesen lép még akkor is, amikor épp rossz irányba mozdultam volna, így megmenekült tőle, hogy letapossam a lábait. Inkább rá bízom magam, és ahogy tegnap is, most is egészen könnyen ment utána már, hogy ráhangolódjunk egymás ritmusára. Ahogy pedig a tánc közben egyre több a sikerélmény, úgy lazulok el én magam is még jobban, egy levakarhatatlan mosollyal, és boldogan csillogó szemekkel gazdagodva. Ki gondolta volna, hogy a tánc is olyan mint az élet? A megfelelő partnerrel minden olyan természetes, egyszerű. Szinte abba sem akarom hagyni, így nem is húzódok félre mikor véget ér a dalunk.
- Most már itt vagy és csak ez számít. - felelem csendesen, miközben erősen koncentrálok, hogy ne öntsenek el a meghatottság könnyei. Érzem, hogy ezek mögött a szavak mögött több rejlik, mint amennyinek az ember elsőre gondolná. Azt tudom, tegnap megtapasztaltam, hogy nem dobálózik nagy szavakkal, súlya van mindegyiknek, így sokat jelent számomra ez az egész. Ha másért nem is, mert ideje bőven lett volna, hogy máshová érkezzen, mégis, most itt van, velem.
Szinte kipukkasztja a kis rózsaszín buborékomat Lance érkezése, egy gyengébb pillanatomban már csak ezért is elküldeném a fenébe. Hát nem látta, hogy mennyire semmi szükség most rá itt? Sikerült tönkretennie egy tökéletes pillanatot, és eszem ágában sem lenne táncolni vele, miből gondolta egyáltalán, hogy megkérdezzen?! Olyan szerencsétlenül próbálok menekülni a szituációból, hogy közben megsérülök.
Már épp felajánlaná a segítségét, de Bruno határozott szavai úgy látom teljesen a földbe döngölik. Gondoltam én. Csak ajkamat a fájdalomtól összeszorítva várom, hogy vége legyen ennek a férfiak közti teljesen értelmetlen erőfitogtatásnak, vagy tudja fene mit csinálnak. Nem értek hozzá. Tényleg fáj a lábam, annál jobban, mint, hogy érdekeljen a “kolléga” lelki világa. Amikor Bruno még hozzáteszi, hogy majd ő megvizsgál, látom, hogy szívesen válaszolna rá még valamit Lance, de szokatlanul bölcsen inkább nem teszi. Szerencsére. Elindul a tétován álldogáló Letty felé, talán még annyit mormogott, hogy majd ő akkor megmenti egy másik gyönyörű hölgy estéjét - lelke rajta, ha ennyire hősködni akar.
- Ha segítesz. - nem tiltakozok, az első lépésnél még csak a karjába kapaszkodok, de utána már örülök neki, hogy átöleli a derekam, és úgy araszolunk az asztal felé. Közben a gondolataimban magamat ostorozom, hogy miért voltam én ennyire hiú?! Kellett nekem ilyen cipő amiben járni sem tudok! Mindent elrontottam, az egész estét tönkre tettem a bénázásommal. Egyáltalán nem elegánsan huppanok le a székre, majd amikor leül mellém, arcomat a két tenyerembe temetve próbálok elbújni a szégyen elől.
- Azt nem tudod elintézni, hogy megnyíljon alattam a föld? - szipogok egy kicsit, és próbálkozok, hogy valahogy féken tartsam az érzéseimet. Megrázom a fejem, nem kell semmi, legalábbis egyelőre úgy érzem, hogy csak egy kis pihentetés kell neki. - Úgy sajnálom. Tönkretettem az estét. - nagyon nehéz emiatt a szívem, hiszen nem ez volt a terv, hajnalig is maradhattunk volna még, ebben a mi kis boldog buborékunkban, ha nem vagyok ilyen elképesztően esetlen. Csalódottan dőlök Bruno felé, hogy egy kicsit összeszedjem magam, visszatöltődjenek a boldogság raktáraim is. Fejem a vállán pihentetném egy kicsit, amíg végre tiszta fejjel át tudom gondolni, hogy tulajdonképpen mennyire súlyos ez a sérülés.
- Egy kis jég elég lesz. Meg ha lekerül róla ez a cipő. - motyogom szégyenlősen, majd felfelé pislogok rá, bocsánatkérő árvamacska szemekkel, mielőtt lassan és csalódottan hajolnék le, hogy kicsatoljam a szandált. Pedig milyen csinos volt, és én is annak éreztem benne magam. De megvan annak az előnye, ha ennyi doki van egy rakáson: egy pincér már robog is felénk jégzselével, és úgy látom, hogy ha nem nyugtatjuk meg a kollégákat, hogy minden rendben van, a végén még mindegyik elkezdi hegyezni a ceruzát, hogy felvegyék az ambuláns lapot. Annak érdekében, hogy elkerüljük a további kéretlen párbeszédeket és kíváncsiskodást, egy halovány mosolyt varázsolok az arcomra. Nem is annyira a lábam fáj, inkább az, hogy így elromlott ez az este.
- Van bármi ötleted, amivel még meg lehetne menteni az esténket?

Ahogy hallgatom, szívem szerint egyből megjegyezném, hogy teljességgel butaság volt emiatt aggódnia, de aztán egy pillanatra magam is elbizonytalanodom. Persze, ismerem a másik „felem” más annyira, hogy biztosan tudjam, az ő értékrendjében nem feltétlenül ez számít gyengeségnek, de vajon mennyi köze lehet az egésznek a vérvonalamhoz? Vajon ha a Villámok, vagy Muszklik csapatát erősítenénk, akkor is hasonlóan vélekedett volna? Azt hiszem, ez is olyasmi, amire már sosem fog fény derülni, hála az égnek már rég kiöregedtem abból a korból, amikor bárki átharaphatott volna más vérvonalra.
- Jogos. - értek egyet vele, és valahol különös belegondolni, hány helyen csúszhatott volna el az életem, és akkor most én sem itt lennék. Volt néhány döntés és szerencsés végkimenetelű esemény, aminek köszönhetően itt kötöttem ki.
- Jó, másképp nem is lehetne ép ésszel kibírni. - egy dolog figyelmesen hallgatni, de mindig, minden felé maximális odafigyelést tanusítani, az végtelenül kimerítő dolog, így szerintem már arra is büszke lehet, hogy a számára fontos emberek számíthatnak rá. Vagy ha egyszer úgy dönt, hogy praktizálni kezd, gondolom a páciensei felé is ugyanolyan odafigyeléssel fog fordulni.
- Aki ész nélkül rohan a pofonért, az így jár. - vonok vállat, mert ha a kolléga kicsit figyelmesebb lenne, kiszúrhatta volna a másik karikagyűrűjét, vagy ha nem direktben letámadta volna, akkor sem ért volna ilyen csúfos vereséget a történet. De ez legyen az ő gondja, annyira nem érdekel, hogy különösebben lázba hozzon a magánélete.
- Húha, ez kezd egyre vadabb lenni! - nevetek komolytalanul a hallottakon, és valahol végtelenül aranyosnak tartom, hogy mennyire szabálytartó a másik, egy kicsit szinte el is szégyellem magam mellette, mert az én múltamban azért akadnak bőven sötétebb foltok, amikkel nem büszkélkednék… de igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy sosem a szórakozás volt az indíték, hanem tettem, amit tennem kellett, vagy ami a túléléshez volt szükséges. Olyan esetekben azért kicsit más szempontok alapján működik az ember erkölcsi iránytűje.
A gyülekező zsúfolt nyüzsgése után a vacsora kimondottan nyugalmasan telik, kellemes, beszélgetős hangnemben, egész jó társaságot sikerült kifogni, így egészen gyorsan elszalad az idő, és azon kapom magam, hogy az első párok már a táncparkett felé szállingóznak, én meg még mindig a desszertemmel szöszmötölök.Különösebben mondjuk nem zavartatom magam miatta, a jó dolgokra szeretek időt hagyni.
- Ó, amiatt nem kell aggódni. - biztosítom róla. Mondjuk mire a mi számunk jön, addigra kényelmesen elfogyasztom az utolsó sütit is, úgyhogy Biát kézen fogva egészen hamar ott termünk a táncparkett közepén. Mivel korábban már többször is említette, hogy nem az erőssége a tánc, így nem is várok különösebb csodát, pláne, hogy korábban is én voltam az, aki felhozta a témát, így akárhogy is alakul, értékelem benne, hogy legalább megpróbálja a kedvemért. Csak bátorítóan mosolygok rá akkor is, ha nem épp úgy alakul egy-egy tánclépés, ahogy kéne, vezetem tovább, mint ha mi sem történt volna, mert végül is, valóban semmi vészes. Mint egy kis buborék, ahol jelen pillanatban nem létezik más, csak ő, én és a zene, mit sem törődve azzal, hogy esetleg hányan néznek minket. És egyszer csak, szinte egyik pillanatról a másikra Bia mozdulatai is érezhetően megváltoznak, sokkal nyugodtabban és könnyedebben követi ő is a zene ritmusát.
- Igen, csak ez. - értek egyet vele aprót bólintva - Ugye, hogy nem is volt olyan vészes? - kérdezem csendesen, közelebb hajolva, ahogy véget ér a tánc és szusszanunk egyet, még mielőtt a kedves kolléga is felbukkanna, hogy nincs épp ennek is jobb dolga…Mondanám, hogy nem is értem, mi a fenét akar éppen, de még meg sem szólal, már az érzései önmagában is kellően beszédesek. Talán épp ezért is szerelem le az amúgy egészen ártatlannak hangzó kérdését a lehető leggyorsabban és határozottabban, mielőtt még kedve támadna bepróbálkozni egy párszor az este folyamán. Egy olyan gyerekes huzavonához nem sok hangulatom van, pláne így, hogy Bia is lesérült idő közben, inkább visszasegítem az asztalunkhoz, mintsem megvárjam, mit akar mondani a másik.
- Ugyan már, ennyire azért nem rossz a helyzet! - próbálom jobb kedvre deríteni, finoman megsimogatva az arcát – Lehet, hogy ma már nem táncolunk többet, de azért túlzás, hogy tönkretetted volna. Bármikor közbeszólhatnak nem tervezett dolgok, majd kitalálunk valamit. - különösebben nem esek kétségbe emiatt. Szerencsére nem tűnik olyan vészesnek a sérülése, és most csak ez a lényeg, a többit meg majd megoldjuk. Ahogy a vállamnak dől, szó nélkül ölelem magamhoz, hogy kényelmesebben pihenhessen, aprót bólintva a válaszára, és már épp mondanám, hogy mindjárt kerítek neki jeget, de úgy tűnik, mondani sem kell. Valószínűleg többen is szemtanúi lehettek az előbbi kis közjátéknak, és mielőtt még elindulhatnék, már érkezik is az egyik pincér egy jégyzselével és tiszta textilszalvétával mellé.
- Akad egy pár. - vallom be, majd miután rákerült a jég a másik sérülésére. Lehet, hogy szeretek előre tervezni, de hála az égnek elég rutinos „újratervező” vagyok, ha valamiért borulnának a tervek – Akár kerítek két széket meg valami italt és kiszökhetünk megint a teraszra, ha maradni szeretnél. - igaz, táncolni nem fogunk, beszélgetni attól még lehet – Vagy el is mehetünk kocsikázni egyet a környéken, de elég gyatra a helyismeretem és nem tudom, mennyire szeretnél GPS-t játszani így késő este. - mert igaz, hogy tovább terveztünk maradni, de már így is közel az éjfél, a kötelező programok is lementek, innentől kezdve már csak a buli maradt hátra, ami legyünk őszinték, egy ilyen bokasérülés után lehet nem a legizgalmasabb – Akár haza is mehetünk, aztán egy-egy pohár borral kiülhetünk a kertbe vagy az erkélyre beszélgetni meg csillagokat nézni. - igaz, telefonon beszélgetve már néztük „együtt” is őket korábban, de az még sem ugyanolyan – Vagy ha fáradt vagy, akkor egyszerűen alszunk, holnap meg annyival előbb kezdődhet a nap. - dobok be néhány ötletet a teljesség igénye nélkül, de ha esetleg lenne valami jobb ötlete, akkor már úgy is ismer annyira, hogy nem vagyok semmi jónak az elrontója, sőt, akár együtt is ötletelhetünk annak fényében, hogy hogy van a lába, vagy mennyire érzi magát álmosnak.

A vacsora előtt azért érdekes nézni a kis jelenetet, ahogy dr Wallbrick bakot lőtt. Egyébként tényleg csinos a doktornő, akit talált, kár, hogy újabban ugyanabba a hibába esik bele többször is: lecsúszott róla. Bár a társalgás köztük látszólag udvarias, azért még messziről is látni a feszültséget. Jólesőn pillantok oldalra, Brunoval sosem éreztem ezt a kellemetlen fajta feszültséget, inkább csak az a kis elektromos szerű csiklandozás volt, amikor az erejét, mágiáját megéreztem, és az is jól esett.
- Még a végén kiderül, hogy egy igazi bűnöző veszett el bennem. - kuncogok tovább magam is. Tudom, hogy ezek többsége maximum ha szabálysértés lehet, nem mondanám többnek, mint gyerek vagy diákcsíny. Valószínűleg ez nem teljesen átlagos, de mivel kicsi koromtól fogva ott volt a húgom, akire vigyáztam én is, és felelősséggel tartoztam érte, valahogy úgy éreztem jó példát kell mutatnom. Nem voltak például kamaszkori kilengések sem, hiszen éppen akkor volt rám a családban a legnagyobb szükség. Brunonak bizonyára más élete volt mostanáig, ennyi év alatt számtalan kalandos, rázós, veszélyes szituáció is akadhat, amikor az embert a legkevésbé sem érdeklik a törvények, vagy az, hogy egyébként társadalmilag mi az elfogadott.
A vacsorát is élveztem, jó volt az étel, jó volt a hangulat is. Tulajdonképpen minden tetszett, jó érzés néha átlagos emberekkel is időt tölteni, akiknek átlagos sztorijai vannak. Semmi harminc évvel ezelőtt meggyógyítottam valakinek a szilánkosra tört lábát egy este alatt, vagy ilyesmi. Vicces történetek utazásról, golfozásról, béna parkolásról, csupa könnyed mulatság. Amikor a többiek elmennek táncolni, és magunk maradunk az asztalnál, elgondolkodok azon, hogy mikor volt legutóbb ennyi féle sütemény a tányéromon, de tényleg csak gyerekkoromból vannak ilyen emlékeim. Oké, tavaly karácsonykor a szomszédsággal csináltunk süti csereberét, de az nem ugyanaz. Vajon Bruno hogyan szokta ünnepelni a karácsonyt? Az biztos, hogy így, hogy Dora is ott van, a pulyka meg a sonka kizárt dolog… na de azok nélkül van egyáltalán karácsony vagy hálaadás?
Különös, hogy amikor eljön az ideje, hogy táncoljunk, egy kicsit ráfeszülök a dologra. Még meg kell szokni egymás közelségét is, erre táncolással tetézem a dolgot, ami amúgy sem megy valami fényesen. Szörnyen amatőr léptekkel igyekszem követni, de amint elengedtem a görcsös aggodalmakat, sokkal jobban ment is minden. Nem is kellett hozzá sok, épp csak bízni benne, és lám milyen jól sült el. Tényleg ennyire könnyű lenne, és csak mi gondoltuk túl eddig? Ha az ember hagyja, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak, és nem akar mindent érteni vagy irányítani, milyen jól tudnak sikerülni.
- Egyáltalán nem. Kicsit később talán újra - ajánlanám fel, hogy ha nem is a következő számra, de majd még táncolhatunk, ha már olyan ügyesen nem okoztam nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket a lábujjaiban, amikor megjelenik a “kolléga” mellettünk. Bár csak röviden beszélgetnek, de érzem, hogy Brunonak megváltozott még a tartása is, ösztönös az ilyesmi, talán neki fel sem tűnt. Elég egyértelmű az üzenet, hogy Lance jobban teszi ha elmegy inkább máshová. Nem tudhatja, hogy mennyire okosan teszi, hogy csendben marad és tényleg keres egy másik balekot, mert ahogy Evelyn katona férjével nem volt jó ötlet bajuszt akasztania, szerintem Bruno sem kevésbé veszélyes tudna lenni, ha felidegesítené (amivel egyébként megdöbbentően jó úton járt már).
- De elrontottam az egészet. - rázom a fejem tiltakozva, aztán mégis megállok a mozdulattal, mert nagyon is jól esik ez a kis simogatás. - Azt hittem, hogy sokkal tovább tudunk majd maradni és jól érezni magunkat. - nem mintha annyira vágynék ezeknek az embereknek a társaságára. A többséggel, akivel akartam már rég beszéltem is, a rendezvény elérte a célját, épültek a szakmai kapcsolatok. Pont, hogy most lehettünk volna egy kicsit úgymond kettesben, nem azon gondolkodva, hogy mikor jön egy újabb kötelező program, hanem csak úgy lézenghettünk volna, élvezve az estét. Jól esik az ölelés, el is engedem a frusztráció nagy részét, annyira megnyugtató. Mondjuk annak is örülök, hogy már közel a segítség a jégzselével, de valahogy olyan nehezen boldogulok a szandál csatjával, mintha máris bedagadt volna egy kicsit a bokám. A jég jól esik, még ha egy kicsit sziszegek is, ahogy megérzem a hűvösét a lábamon.
- Mik az ötleteid? - kérdezem érdeklődve, valamivel máris vidámabban. Amikor elkezdi sorolni, figyelmesen hallgatom, közben a terasz felé pillantva, ahol már elég sokan gyülekeznek ahhoz, hogy ez ne legyen opció. Autókázni egészen jó ötlet lenne, de a kocsiban aligha tudnám se felpolcolni a lábam, se segíteni adott esetben magamon. Elvégre, máskor már gyógyítottam ilyesmit, az sem lehet sokkal bonyolultabb ha magamon kell próbálkoznom. ehhez egy nyugodtabb hely kellene viszont, cserébe utána ha mindent ügyesen csinálok, jobb lesz mint újkorában.
- Azt hiszem ránk férne egy kis nyugi, meg némi bor. Vagy akár pezsgő. - summázom a lehetőségeket. A kezéért nyúlok, hogy egy elfogadható alkut kínáljak. - Mi lenne, ha csinálnánk pár képet, utána pedig haza mennénk? Azt hiszem tudok magamon segíteni, de itt elég furcsa lenne, ha hirtelen varázsütésre meggyógyulna a bokám, ahhoz pedig elég kellemetlen, hogy egy próbát megérjen. - nem elviselhetetlen a fájdalom, de minek elviselni, ha nem is muszáj? Ahogy a terv kezd összeállni a fejemben, elgondolkodva pillantok körül ismét. Elég nagy a sor a fotózkodáshoz, ennyit nem biztos, hogy szeretnék végig állni fél lábon. - Vagy akár indulhatunk most is. Úgy láttam készült rólunk is néhány fotó, ahhoz épp elég, hogy kiváló pletyka alapanyag legyen neked a klinikán. - nem hiányoznak még a műanyag sztetoszkópos, és hasonló dilis képek is. Azt tényleg nehéz lenne kimagyaráznia. Ha támogatja a javaslatot, akkor valahogy felkecmergek a kényelmes székből is, ahhoz épp elég ideig volt jegelve a lábam, hogy a kocsiig kihúzza. El is indulok, kezemben a cipőmmel, fölösleges húzni az időt.
Mondanám, hogy menjünk hozzám, a kert egészen hangulatos lenne, bor is van, nyugi is lenne. De egyéb logisztikai megfontolások is vannak, későre jár, és így, hogy vasárnap már megy is haza, nem szívesen szalasztanék el egy alkalmat, amikor pedig aludhattunk volna együtt is. Csakhogy a ruhái a szállodában vannak, és amíg én haza tudok surranni holnap egy kölcsön pólóban (már ha van ilyesmi nála, és/vagy adna is kölcsön), én nem tudnék ilyesmivel szolgálni.
- Jól emlékszem, hogy az ilyen szállodákban van epres gofri is reggelire? - érdeklődök óvatosan, meghagyva neki a lehetőséget, hogy ha nem szeretné, akkor nem muszáj velem töltenie az éjszakát. Nem tudom, hogy a mi esetünkben mi az a tempó ami mindkettőnknek belefér, tekintettel a körülményekre én sem gondolnám túl a dolgot, de jó lenne megtapasztalni, hogy milyen együtt ébredni - mielőtt még haza menne, hogy aztán ki tudja mikor legyen ilyesmire legközelebb lehetőség.

Annak örülök, hogy egész jól sikerült az első táncunk, annak már kevésbé, hogy a kedves kolléga szinte azonnal belerondított a varázsba, mintegy magával után vonzva a baj. Még a mondandója végére sem ér, Biának már sikerül is kificamítani a bokáját, és persze, mondhatnánk, hogy szegény mit tehet róla, de azért elég árulkodó volt az, hogy milyen gyorsan fogta menekülőre amint kiderült, miért is bukkant fel a másik. Ezek után valahol talán érthető, ha az indokoltnál talán egy fokkal határozottabban koptatom le a másikat, de végképp semmi kedvem most egy értelmetlen alkudozáshoz.
- Nézd, nem feltétlenül zárja ki egyiket sem a sérülésed, annyira szerencsére nem súlyos, hogy a sürgősségi lenne a következő megállónk. Elhiszem, hogy nem hiányzott, de pár év múlva fogadni mernék, hogy csak nevetni fogunk rajta mi is, ahogy egy hasonló estélyen az asztaltársainknak meséljük. - szaladok előre az időben képzeletben, a másikkal is megosztva a gondolataimat, hogy kevésbé búslakodjon az este alakulása miatt. Lehetett volna sokkal rosszabb is, és igaz, nem így terveztük az estét, de nem ez lenne az első hasonló alkalom. Fogadni mernék, hogy a tegnapi nap sem épp úgy élt a képzeletében korábban, ahogyan végül alakult.
Meg is osztom vele az ötleteimet, és aláírom, egyik sem különösebben alaposan átgondolt, és amint kimondom, én is érzem, hogy van, ami eléggé sántít – elég követnem a tekintetét a terasztajtó felé, én is látom, milyen forgalom van arrafelé, szinte folyamatosan jönnek-mennek az emberek, sőt… van, aki csak az ajtót kinyitva vetett egy pillantást kintre, és inkább visszajött. Persze, a golfpálya közepére is ki lehetne ülni, de az már elég drasztikus megoldás lenne. Meg a végén még oda is követnének a többiek, felbátorodva azon, hogy szabad.
- Nekem jó. Meg gondolom neked is, mint ha holnap is egész nap polcolni meg jegelni, pihentetni kéne a lábadat. - állapítom meg, mert oké, hogy relatíve nyugis, pihenős napot terveztünk, de azért nem ennyire. Már kelek is fel a helyemről, hogy odakísérjem a fotózás helyszínére, amikor én is meglátom, hogy bizony ott is várnunk kéne egy darabig, és úgy tűnik, Bia is osztja a véleményemet.
- Ne is mondd. Nem mondom, hogy félek bemenni hétfőn dolgozni, de valahogy nem várom a vég nélküli faggatózást meg az összesúgásokat a hátam mögött. - vallom be. Nem mint ha nem merném felvállalni a kapcsolatunkat, egyszerűen csak magánügy, és végképp nem fér a fejembe, hogy néhány ember ezt miért nem képes felfogni. Pláne, hogy én sem vájkálok folyamatosan másokéban, de úgy tűnik, idáig már nem jutnak el agyban. És még azt sem lehet mondani, hogy annyira törődnének velem, mert a földszinti recepciósokkal aztán végképp nem sok közünk van egymáshoz azon túl, hogy reggelente látjuk egymást, vagy néha felszólnak, ha csomagunk érkezik.
Nyújtom is a kezem, hogy felsegítsem, meg az autóig kísérjem a másikat, de épp ez az a pillanat, amikor Dr. Wallbrick ismét megtalál minket, csodálkozva érdeklődve, hogyhogy ilyen korán távozunk? Esküszöm nem tudom, miért vonzzuk ennyire. Ha Bia nem válaszolna, akkor csak valami végtelenül semmitmondó válasszal hagyom magára, hogy ezt a bokát bizony pihentetni kell, úgyhogy hazaviszem a kedves sérültet. Hogy kihez haza, azon meg hadd rágódjon a kedves kolléga, ha szeretne. Búcsúzóul még azért nem rest poénkodva odaszúrni, hogy vigyázzak, idézem, „ha már ilyen korán kezdi az asszony a félrelépést”, de ezt már végképp szóra sem méltatom.
Az viszont már csak a kocsiban ülve jut eszembe, még mielőtt elindulnánk, hogy ha a fotózást ki is hagytuk, van bizony más, amiről megfeledkeztünk.
- Teljesen kiment a fejemből, hogy nekem még el kéne intézni a licites dolgokat. És a te stólád? A ruhatárban van, vagy valahol elhagytad? - fordulok felé, majd ha segít, merre keressem, akkor egy „sietek vissza” után ismét az épület felé veszem az irányt. Szerencsére a szervezők körül nincs akkora nyüzsgés, mint a parketten meg a fotósok, kamerák közelében, így talán tíz perc sem telik el, mire ismét a kocsiban ülök, majd hacsak nincs más, akkor el is indulunk. Azt hittem, mi leszünk az elsők, akik lelépnek az este folyamán, de ahogy a parkolóból kifelé hajtok, be kell látnom, a vacsora után már többen is szedték a sátorfájukat.
Még ki sem érünk az útra, amikor meghallom Bia ártatlannak tűnő kérdését, és már épp visszakérdeznék, hogy komolyan gondolta-e, de… az érzései alapján úgy tűnik. Meg egyébként is, miért is érdeklődne ilyesmiről, ha nem gondolná komolyan?
- Úgy emlékszem, hogy tegnap volt. Egész jól nézett ki, de pont elfogyott, mire megkóstoltam volna. -  fűzöm még hozzá, majd néhány pillanatnyi töprengés után folytatom is – Akkor így, hogy a reggeli már megbeszélve, csak egy fontos, megválaszolatlan kérdés maradt estére. Bor vagy pezsgő? - utalok a korábbi felvetésére, miközben a hotel felé veszem az irányt.
Idefelé jövet sem volt túl hosszú az út, de így, az éjszaka közepén szinte teljesen kihalt a város, legalábbis ami az autókat illeti. Azért néhány szórakozóhely mellett elhaladva egészen sok fiatal csoportosul a bejárat közelében, kihasználva, hogy másnap nem kell korán kelniük. Ezzel szemben a szálloda környéke jóval csendesebb, hiába tartozik még ez is a belvároshoz – a hallba belépve csak az információs pult mögött ücsörög egy recepciós, szótlanul nyomkodva a telefonját, ahogy észrevesz, köszön nekünk, de különösebb jelentőséget nem igazán tanúsít irántunk. Ha esetleg mostanra sikerült dűlőre jutnunk az italok kapcsán, akkor egy üveggel még felkéretek a szobámba, ha nem, akkor meg majd telefonon… úgy sem sietünk sehová, nem igaz? Még szerencse, hogy van lift, így a lépcsővel sem kell bajlódni, mire pedig a folyosón elérkezünk a szobámig, addigra a kártyámat is előszedem a belső zsebemből.
- Nos, ez lenne az. Érezd otthon magad, vagy valami olyasmi. - invitálom bentebb a másikat. Igazából semmi különös, egy szimpla kétágyas szoba, mert bár egyedül jelentkeztem be, de mégis csak elkényelmesedtem annyira az utóbbi években, hogy kényelmesebb nagy ágyon aludni. És ha már az ember az életének majdnem harmadát átalussza, akkor ez a legkevesebb.
- A lábad hogy van? - intek a tekintetemmel felé, miközben már megszokásból az ablakhoz sétálok, hogy kinyissam az ablakot, ilyenkor nyáron sokkal kellemesebb a hűvös, esti levegő, mint a benti fülledtség, mást nem, ha Biának túl hideg lenne, majd bezárom.