Tűzrakóhely, csónakkikötő, horgászstég.

Szeretnék néha mosómedve lenni. Nem azért mert én is megmosom az ételt, vagy mert kukáznék, hanem mert kreatívak a problémamegoldásban. Annyira naiv vagyok, mint ide a Hold. Még tegnap is azon járt az agyam, hogy nagy a távolság Bruno otthona meg az enyém közt, és, hogy ez a barátságunkban egy “probléma” hiszen nem tudunk olyan gyakran találkozni mint szeretnénk. Ehhez képest?! Ugyan már, távolság: felülök egy repülőre vagy beülök az autóba és meg van oldva. Azt már sokkal nehezebb megoldani, ha az érzéseim viszonzatlanok. Sőt, talán nem is lehet megoldani, nem tudom.
- Valahol olvastam, hogy már az északi meg a déli jégtakarókban is találtak mikroműanyagokat. Szóval azt hiszem ezt tekinthetjük hivatalosnak, hogy már nincs olyan hely ami teljesen érintetlen lenne, a civilizáció mindenhová oda furakodott. - osztom meg vele az elméletem, de aztán ahogy mindig teszem, ebben is a jót keresem. - Viszont, ha nem lenne ez a sok kütyü, akkor mi sem találkoztunk volna, meg nem is beszélgettünk volna. - valamit valamiért. Bizonyos értelemben a távolságokat ma már sokkal könnyebb leküzdeni mint korábban, és így akár sok száz, vagy ezer mérföldre élő emberekkel is megismerkedhetünk. Azért ez klassz dolog.
Van abban valami nevetséges, hogy mennyire úgymond meg voltam róla győződve, hogy minden szuper lesz, amikor végre találkozunk. Mármint az, hogy beszélgetünk mint máskor, jó lesz, hogy végre egymás szemébe tudunk nézni, meg a többi. Azzal nem számoltam, hogy így viszont, személyesen Brunonak a képességei adnak egy kis előnyt, és ha nem is akarja, akkor is ki tudja szimatolni ha hazudok, vagy hogy mit érzek. Azt nem hittem volna, hogy fel is használja ezeket az információkat, és addig megy amíg meg nem tudja az érzelmek változásának okait. Egyáltalán nem élveztem ezt az egészet, de leginkább a kiszolgáltatottság érzés miatt, mert bár én nyitott könyv vagyok a számára, én a sötétben tapogatózok. Fair? Nem. Tudok ellene tenni? Szintén nem. Megtapasztaltam, hogy mennyire egyenlőtlenek az erőviszonyok, pedig ez csak egy “szimpla” beszélgetés volt. Most nyilván el kellene gondolkodnom, hogy akarom-e én ezt valaha is újra átélni, de az igazság az, hogy mindez amiatt történt, mert volt egy olyan titkom ami bonyodalmat okozott köztünk. Plusz, nem halt meg senki, és akármilyen kellemetlen is egy ilyen beszélgetés, minden látszat ellenére máris tanultam belőle, és egyáltalán nem bizonytalanított el az érzéseimet illetően. Nem véletlenül vonultam ugyanis el két napra elhatározni magam, mert bár ez a dolog váratlanul ért, de tisztában voltam vele, hogy akadnak majd úgymond nehézségek.
- De a Shreket most már tényleg nem úszod meg, sőt a második részét sem. - jegyzem meg látszólag teljesen indokolatlanul, ellenben már őszintén mosolyogva és tonnákkal könnyebb lélekkel. Gondolom nem állt neki egyedül rajzfilmet nézni, pláne, hogy ezt is felvettük a bakancslistára, így nem tudja összerakni, hogy Szamárra gondolok, és arra a bizonyos “ott vagyunk már?” jelenetre. Piszkálni nem fogom, de azt nem ígértem meg, hogy nem is teszek utalásokat.
- Igen. Talán összejön egyszer, mint a szülinapi kívánság. - értek egyet, mert kívánni lehet egy boldog életet, és talán a gondolat teremtő ereje segít abban is, hogy megtaláljuk ezeket a lehetőségeket. Jó lenne, ha bevonzanék egy szép életet, de amilyen volt az eddigi… nos, semmi sincs ingyen, és bármikor elromolhat minden szóval inkább annak örülök ami van.
- Annyit elmondhatsz róla, hogy ez is ilyen váratlan dolog lesz, vagy kapok gondolkodási időt? - az előbbiek fényében nem teljesen alaptalan a kérdésem. De ha ez is titok, akkor nem faggatózok, valamiért ebben a kérdésben már tényleg hátradőlök, mert mi a legrosszabb ami történhet? Megint megizzaszt pár kérdéssel? Talán most már nem fogom majdnem elsírni magam…
- Nem baj, akkor majd legközelebb. - kár, hogy lemaradunk a mókusokról, de ki tudja, hátha nem ijedtek meg túlságosan, és délutánra ők is elő merészkednek. Ki tudja, hogy ezekben az erdőkben mi mindennel találkoztak már, hátha jobban bírják a strapát mint gondolnánk.
- Tudom. - nekem például ezen kívül még így kifejezetten nem ígért meg semmit sem. Ebben hasonlítunk, nekem sem szokásom. Ha túl sokszor mondasz valamit, valahogy elkopik, különösen ha nem tartod be. Orvosként pedig pláne megértem, ha nem szeret ígéreteket tenni. - Én arra gondoltam, hogy legalább már tudom, hogy milyen vagy amikor elő akarsz ásni egy információt. De igen, ez is hasznos volt, bár nem csinálnám minden nap. - bár a hangom könnyed, azért kell majd pár perc vagy lehet egy óra is, amíg teljesen nyomtalan lesz ez az érzelmi hullámvasút, és nem motoszkál majd a gondolataim közt. Lehetett volna az úgymond vallomásom kevésbé direkt is, de tény, hogy van ebben a szituációban valami megnyugtató. Ha nem maradt titkod, akkor olyan nagyon aggódni sincs miért.
- Ez igaz, valószínűleg hamar ropogósra sülnék. - minek is tagadjam? Igazi ír kislány volnék, tejfehér bőrrel, és nincs az a napkrém akár ezer faktorral, ami megvédene a leégéstől. Fényvédő nélkül még télen sem teszem ki a lábam a lakásból, de azért hálás vagyok, hogy inkább az árnyékot választotta. Így az étel sem melegszik fel idő előtt.
Sikerül jó helyre települni, ahogy nézem ez a fa akár egész nap kellemes árnyékot fog nyújtani. Hogy rutinból vagy ösztönösen választottuk-e ezt, nem tudom, de tetszik, szépen ellátni egész a folyóig a fák között. Máris jobb kedvem lett, amint letelepedünk, úgy tűnik ilyen egyszerűen vagyok összerakva. Hétköznapibb szituációban egészen jól működik az optimizmus is.
- Kétlem, hogy ezeket a pékségből szerezted volna. Vagy ott dolgozik az egyik hamisítód?- kuncogok egy kicsit. Amikor elém kerül a kosár, már neki is látok, szépen sorba rendezem az ételeket, poharakat. A személyes holmiját meghagyom a kosárban, csak ami egyértelműen étel vagy ahhoz tartozik, azokat veszem elő. Úgy tűnik mindketten gondoltunk a fehérjére, amit legnagyobb részt sajt formájában csomagoltunk. Huncut mosoly költözik az arcomra, amikor Bruno nevet, és örülök neki, hogy sikerült meglepnem. Talán butaság, de azért csináltam, mert az jutott eszembe, hogy bizonyára nehéz neki meglepi vacsorát készíteni, gondoltam legyen ez egy meglepi reggeli. Bár nem tudom, hogy ugyanannyira szereti-e a meglepetéseket mint én, de azért kapott még egy kis ajándékot is.
- Ártani nem árt. - bólintok mosolyogva, amikor a szerencse kerül szóba. Ránk férne, ez az egy biztos. - Igen, ugyanaz a kő. - bólintok, és örömmel látom, hogy tényleg tetszik neki. Ha úgy kényelmesebb, akár kulcstartóként is használhatja, én szeretem a karkötőket. Nem viselek sok ékszert, amiket mégis azokat többnyire nem cserélgetem minden nap. Megérintem a saját kis lóherémet, és elgondolkodok.
- Gondolkodtam rajta, hogy esetleg legyenek különbözők, de… hát, az az igazság, hogy ez a kis levélke túl sok pozitív jelentéssel bír, aminek nem tudtam ellenállni. - felmerült bennem, hogy valahogy (még nem tudom hogyan) kiderítsem mi az ő toteme, mint nekem a harkály, de aztán belegondoltam, hogy mégis csak ír származású volnék, és milyen sokat jelent ez a kis lóhere. Megvéd a rossz szellemektől, a négy levélke pedig a hitet, reményt, szeretetet és szerencsét szimbolizálja. Nos, mivel mind a négyre szükségünk lenne, ha úgy döntenénk, hogy megpróbáljuk ezt a közös jövő dolgot, helyénvalónak tűnik a választás.
- Esküszöm azt hittem, hogy Dora mindet be fogja falni mire hazaér. De örülök, hogy jutott belőle neked is. Szombaton csinálok még, és most te is vihetsz neki. - nevetek fel röviden, majd megrázom a fejem jelezve, hogy nem kérek kekszet, és egy málnás croissant felé nyúlok - Ez a kedvencem. - nem sokat habozok, mert igazából most tűnik csak fel, hogy milyen éhes voltam már.
A sütemény után sorra megkóstolom az összes sajtot is, és vidáman nyugtázom, hogy a reggeli közben is úgy repül az idő, mint amikor legutóbb itt járt, és a hamburgerezőben vacsoráztunk, és megállás nélkül beszélgettünk. A falatozás és beszélgetés közben teljesen elkényelmesedek a pokrócon, hogy az oldalamon fekve, a könyökömre támaszkodva majszolgatok egy csokis kekszet, miközben az apró rét felett repkedő pillangókat nézem.
- Olyan mint valami festmény. Már csak egy kis ház hiányzik onnan a sarokból, nem? - jegyzem meg elmerengve, majd harapok még egyet a kekszből. A szemem sarkából észreveszem, hogy egy mókus közelít, úgy tűnik nem tudott ellenállni annak a pár szem mogyorónak és diónak amit úgymond csaléteknek kiraktunk, hogy mégis előmerészkedjenek. Persze pont most van tele a szám, így csak finoman megbökdösöm Bruno karját, és a mókus felé mutatok, bár biztosan észrevette ő is. Mosolyogva figyelem, ahogy megrágcsálja az egyik magot, aztán szépen betömködi a többit is a szájába mielőtt vissza ugrálna a fára.
- Bátrabb volt, mint gondoltam. - fordulok felé jókedvűen, mert mégis csak láttuk a mókusokat, bármennyire is megijedtek mikor idefelé tartottunk. A hátamra fordulok, de most nem találgatom a felhők formáját, és nem elemzem ki, hogy melyik mit jelent a pszichológusok szerint. Azon már túl voltunk valamikor a sajtok és a gyümölcsök közt, hogy tudományosan milyen asszociáció mit jelent, meg az őslakosok szerint mit jelent. Behunyom a szemem, és sóhajtok egy kicsit, mielőtt vissza tornáznám magam ülő helyzetbe.
- Kérsz kávét? Vagy sétáljunk inkább? - teszem fel a kérdést, mert nekem a kettő közül valamelyikre szükségem lenne. Nem aludtam túl sokat az éjjel, de a cukor egész jól ébren tart, viszont jól esne akár egy kávé, akár a séta, de a teli pocakom egy ebéd utáni szundival is kiegyezne. Ez utóbbi kizárt dolog, túl jól érzem most magam ahhoz, hogy aludjak, így már nyúlok is a termosz felé, hogy ha Bruno is kér, akkor töltsek neki is a kávéból.

- Értettem, főnök! Hány része is van összesen? Csak hogy tudjam, mire számítsak. - az még nem igazán világos előttem, mivel sikerült rászolgálnom így előre a második részre is, de gondolom, ha egyszer eljutunk odáig és megnézzük, majd megvilágosodok. Ha meg nem, még mindig meg lehet kérdezni, miért érezte annyira szükségesnek, hogy lássam.
- Ugye? Nem előírás, hogy csak rossz dolgok köszönhetnek be az életébe váratlanul. - csak valahogy a jót hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni, a rosszat pedig sokkal nagyobb csapásként, mint amilyen általában.
- Persze, nem titok, csak kicsit nehéz szavakba önteni. Ha nem szeretnél, meg sem kell szólalnod hozzá. Mondjuk úgy, hogy… kíváncsi vagyok, hogy egy bizonyos szempontból milyen lenne az összhang köztünk. - így szavakba öntve talán furcsának és értelmetlen kuszaságnak tűnhet, de a gyakorlatban sokkal egyszerűbb, talán semmi különös benne. És akármennyire is lenne jó túlesni rajta, és megtudni, mi az igazság ilyen, talán metafizikai téren, de félek tőle, hogy kissé túl hamar lenne, az előbbi beszélgetésünk után. Vagy ki tudja! Lehet ezzel is felesleges lenne várni, ilyesmiről sajnos egyik könyv sem ír, ahogy valahogy a kölyökévek során sem igazán esett szó róla.
- Azért még ne mondj le róluk teljesen, hátha a hasuk meg a kíváncsiságuk kellően nagy úr, aztán elő lehet csalogatni őket. - nem tudom, ő miket hozott, az én kosaramból sajnos nem sok, fogukra való akadna, de legrosszabb esetben keresünk pár magot az erdőben, valamit biztosan találnánk, ami megfelelne a célra.
- Ó, vagy úgy! Nos… igen. De a jó hír, én sem szoktam minden nap. - sőt, azt se mondanám, hogy minden másnap. Igazából alkalma, szituációja válogatja, van, hogy gyakran alkalmazom, van, hogy hosszú hónapokon, éveken át nem kellett, mert épp olyanok voltak a körülmények.
- Igen… kár lenne kockáztatni, lehet nem lenne a legkomfortosabb így a holnapi est előtt. - teszem még hozzá, mert bár a napégéstől különösebben nem kell tartanom, de más sérülésekből tisztában vagyok ám fele, milyen az, amikor nem vészesen, de mégiscsak fáj minden mozdulat, és az ember legszívesebben csak otthon pihenne. Nem tartom kizártnak, hogy így, félárnyékban nem kapja meg a nap egy kicsit, de majd tudja, meg szól, ha esetleg arrébb kéne költöztetnünk a takarót.
- Nem, legalábbis nem tudok róla. De nem is szerepelt a kérdésben, hogy csak a pékségből való dolgokról lenne szó. - hívom fel a figyelmét, mert ha úgy nézzük, sem a bor, a sajtok, vagy a gyümölcsök nem onnan valók, pedig azokat is a piknik miatt szereztem be. De a felesleges szőrszálhasogatás helyett inkább nekilátok, hogy én is végignézzem a másik kosár tartalmát, mi lesz a mai menünk. No meg milyen meglepetéssel készült nekem, holott semmi hasonlóra nem számítottam.
Miközben hallgatom, a jáde lóherés, csomózott kis ajándékot is alaposabban szemügyre veszem, és feltűnik, hogy a csomó sem egy szimpla csomó, hanem valami valami bonyolultabb és szabályosabb, ebből kifolyólag pedig sejtem, hogy nem csak azért került rá, hogy ne essen le róla a faragott ásvány.
- Hm, hogy is mondtad múltkor? Miért is kell mindennek külön jelentést tulajdonítani? - vagy valami hasonló, nem tudnám szó szerint idézni a születésnapja utáni beszélgetésünket, amikor a különböző madártollak szimbolikája került szóba – Látod, annyira nem is vagyunk különbözőekk, csak épp melyik kultúra mivel gazdálkodik. Ami az egyiknek egy utunkba akadt madártoll, az a másiknak egy, a háromlevelűek között talált négylevelű lóhere. - nem állítom, hogy akár egyik vagy a másik jobb, esetleg igazabb lenne, egyszerűen csak mások. Másfelől meg, mivel nem állt távol tőlem az efféle hit, őszinte érdeklődéssel hallgattam, ha van még bármi hozzáfűzni valója a témához.
- Nem, nem falta be… mondjuk nem tudom, mennyit küldtél pontosan, vagy mennyire vámolta meg az úton. - vallom be, ennyire nem faggattam, egyszerűen örömmel töltött el a gondoskodó gesztus. Ha csak egy darabot küldött volna, az is ugyanúgy, mint ha egy nagy dobozzal – Rendben. Majd annak függvényében, milyen állapotban lesz a ház, mire hazaérel, eldöntöm, hogy kap-e belőle, vagy megtartom magamnak. - felelem nevetve, mert bár alapesetben biztos, hogy odaadnám neki, pláne így, hogy Bia kimondottan neki küldi, de tisztában vagyok vele, milyenek a fiatalok, ha elengedik magukat… Azért engem is fel lehet bosszantani annyira, hogy meggondoljam magam, ami a kekszen való osztozkodást illeti. Igaz, eddig nem volt olyan probléma, hogy lelakta volna a házat, de egyrészt nem lakunk még olyan régóta együtt, másrészt, olyan sem igazán volt, hogy napokra elutaztam volna.
- Az melyik? A málnás, a csokis-mogyorós, vagy a pisztáciás? - kérdezek vissza, majd ha válaszol, alaposan el is raktározom az információt, később még jól jöhet – Nyugodtan megeheted a másikat is, ha ennyire ízlik, elvileg mindegyikből 2-2 van. - ajánlom fel neki. Engem bőven kárpótol az áfonyás keksz, amivel kezdem a sort, aztán utána kóstolgatom végig a különféle sósakat, sajtokat, felvágottakat, zsömléket, szépen egymás után. Ha nem is mindent, mert hosszú még a nap, és nem kicsi a választék, jut belőle bőven későbbre is, akár egy pohár bor mellé falatozni.
- Hm? - követem a tekintetét, majd mielőtt válaszolnék, egy darabig csendben élvezem a látványt – Valóban. Békés lehet ilyen helyen lakni, de valahol sajnálnék belerondítani egy házzal. - jegyzem meg, miközben a különféle magokat majszolom. Milyen érdekes, nemrégiben még arról beszélgettünk, hogy az ember keze már a világ legtávolabb pontjaira is elnyúlt, valahol olyan európai, vagy még inkább, mai gondolkozásra vall, hogy Bianca is pont egy házat hiányol a képből. Pont valami olyat, ami évtizedekre ott hagyja az emberek nyomát a helyen.
- Esetleg valami magányosan álló fa. Egy békésen legelésző szarvascsorda… Vagy valami égi jelenség, mint egy szivárvány, vagy a távolban gyülekező esőfelhők? - gondolkozok hangosan, mert annyi minden van, ami talán a szemünk láttára is megelevenedhet, egy teljesen más arcát mutatva a helynek, ha egy másik időpontban látogatunk el ide. Hason fekve, könyökölve épp elképzelem, hogy más és más évszakban hogyan is festhet a tisztás környéke, egészen belefeledkezve az időbe, amikor megérzem Bia bökdösését, és kíváncsian fordulok felé, majd követem a tekintetemmel, mit szeretne mutatni?
Ó, a mókusok, csak visszamerészkedtek! Mondhatnám, hogy annyira sikerült belefeledkeznem a minket körülvevő tájba, hogy fel sem tűnt, de az igazság az, hogy bár más élőlények közeledésére különösen ki vannak élezve a farkasom érzékei, a mókusok nem igazán ütik meg azt a mércét, amit fokozott figyelemmel kísérnénk.
- Vagy csak igaz rá a mondás, hogy a szívéhez a hasán keresztül vezet az út. Lehet, hogy ha még néhány órát itt lennénk, némán, mozdulatlanul fekve, a tenyerünkben egy marék dióval meg mogyoróval, akkor onnan is gond nélkül ennének. Vagy csak várnánk potyára, és úgy elzsibbadna mindenünk, hogy alig tudnánk felkelni. - vonok vállat, hangosan gondolkozva, valószínűleg úgy is csak akkor derülne ki, ha kipróbálnánk, de kissé monoton program lenne. De ha a háza környékén élő mókusok olyan barátságosak, velük lehet, hogy több értelme lenne kipróbálnia, ha szeretné.
- Esetleg ilyen sorrendben? - passzolom vissza a kérdést – Ami maradt, szerintem gond nélkül elférne egy kosárban, a tehetünk egy felfedezőkört az erdőben, mit szólsz? - eszem ágában sincs egy több órás túrához, de ha már úgy is volt róla szó, hogy ne üres kosárral térjünk haza, lehet, nem ártana lassan nekiállni a keresgélésnek. Ahhoz képest, hogy reggel, idefelé jövet, mint ha megfagyott volna körülöttünk az idő, most olyan észrevétlenül suhannak, hogy szinte fel sem tűnik az embernek. És egy erdei kincsvadászat is képes olyannyira magával ragadni az embert, hogy eszébe se jusson az órára pillantani közben.

- Négy. De már készül az ötödik, és vannak kiegészítők, mint a Csizmás kandúr mesék, meg a karácsonyi kiadás és ilyesmi. - osztom meg vele a teljesség igénye nélkül a zöld ogréról készült mesék listáját. Értékelje, hogy csak az első kettőt kell megnéznie, és nem a teljes repertoárt.
- Az is váratlan volt amikor mégis megjelentél a stúdióban. - jó, azért előtte felhívott, de mégis csak, nem ez volt úgymond a terv, hiszen eredetileg eleve telefonon hívtuk volna. Elmosolyodok egy kicsit, mert sok víz lecsorgott azóta a Chena folyón, és csak egyre jobban örülök annak, hogy beszorította a műsort a sűrű napjába. Előtte is szerettem vele beszélgetni telefonon, de azóta teljesen más fordulatot vett minden, hogy teljesen őszintén beszélhetünk egymással.
- Rengeteg kérdésem lenne - mosolyodok el szélesen, majd mielőtt még elnevetném magam, csak megrázom a fejem - de nem teszem fel, mert bármire is gondolsz, valószínű, hogy nem arra mint aminek ez hangzott. - egy kicsi mégis kibuggyan a nevetésből, mert bár ez komoly téma, meg érzékelem a helyzet súlyát de ez akkor is viccesen hangzott. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tenne olyasmit amivel megbántana, így a nyilvánvalónak tűnő verziót elengedem. Nem tűnik olyannak mint aki lefektetne aztán lelépne mert mégsem volt meg az összhang, szóval ez tényleg kizárt dolog. Más tippem viszont nincs, talán arra gondol, hogy Dorával hogyan jönnék ki? Hogyan passzolok a fura kis “családjukba”? Tudja, hogy kedvelem a lányt, szóval ez sem tűnik logikusnak. A válasz bizonyára kiszúrja a szemem, csak nem veszem észre.
- Ki tudja. Majd megosztjuk velük a diót és mogyorót, és meglátjuk mit csinálnak. - hoztam bőven elég magot, igazából csak nasinak meg rágcsának szántam, nem ezzel kell jól lakni így igazán adhatunk szegény kis Donaldoknak belőle. Igen, minden mókus Donald, a lányok is.
- Megnyugtató. De most, hogy már túl vagyunk rajta, azt el kell ismernem, hogy hasznos volt. Kicsit megkönnyebbültem. - vallom be, bár nem tudom, hogy neki több vagy kevesebb lett a problémája attól a kényelmetlen beszélgetéstől. Rajtam segített, a rosszkedv is kezd elmúlni, annak ellenére, hogy valójában cseppet sem lett kevésbé kilátástalan a helyzet. De legalább már tudja, és nem fordult sarkon, ez is valami.
- Nem, de ismerem már magam, reggel bőven használtam a napkrémet. - jövök zavarba egy kicsit. Nekem elég néhány óra az árnyékban, és már meg is kapott a nap, szóval ez eléggé indokolt volt, hogy holnap ne legyen rákvörös az egész arcom.
- Most már tényleg kíváncsi vagyok. Muti mit hoztál! - húzom magam elé a kosarat, és lelkesen kezdem el kipakolni belőle az ételeket, és mint kiderült a bort is. Erre én nem gondoltam, de szerencse, hogy Brunonak eszébe jutott. Milyen piknik lenne bor nélkül? A sajtok is tetszenek, szeretem a különlegességeket is, de igazából egy darabka cheddar is jó nasi tud lenni ha arról van szó. Szépen elrendezek mindent a pokróc szélén, sajtok, péksütik, gyümölcsök egy-egy vegyes kupacba. Éhezni nem fogunk az tuti.
Örülök, hogy tetszik neki az ajándék is, mert voltak ezzel kapcsolatban félelmeim. Apróság, és ahogy ő is mondta, nem is különösebben értékes. De nekem az, mert hónapokig nézegettem azt a kavicsot a kandalló párkányon, mielőtt rászántam volna magam, hogy kezdjek is vele valamit. Igazából nem az a legnagyobb kérdés, hogy miért csiszoltattam meg, vagy miért adtam Brunonak egy részét, hanem, hogy eleve, miért tartottam meg?! Fogalmam sincs, mert nem nagyon ragaszkodom alapvetően tárgyakhoz, kicsi házban élek, ilyesmikre nincs is tér. Valamiért fontos volt nekem az a kavics, és nem bánom, hogy új életre kelt a kis medálok formájában.
- Jó, hát… mégse lehetett két kis bogyót csináltatni belőle. - vonok vállat, mert olyan nagyon továbbra sem hiszek az égi jelekben. A harkályokra pedig még mindig be vagyok rágva. Finoman szólva is. Elmosolyodok, és csak megcsóválom a fejem. - Kipróbáltam ezt a madaras dolgot is, de… hagyjuk. Az megmarad valaminek, amiben inkább nem nekem való. A kis levélke inkább az én terepem. - talán majd egyszer elmondom neki, hogy miért alakult ez így. Tényleg nem lehet azt mondani, hogy nem próbáltam meg, mert kimentem az erdőbe, nem ezt kerestem, aztán kaptam egy jelet, és tessék: lókakit se ér. A lóherékben ellenben még sosem csalódtam, talán azért is mert nem is vártam el tőlük semmit. Hozzanak szerencsét, és ennyi, de ha nem jött össze hát nem jött össze.
- Mindegy is, ha megvámolta, nem én fogom elmondani, hogy mennyire. Lényeg, hogy hagyott neked is. - széles vigyor kúszik az arcomra. - Nem tűnt olyan rendetlen lánynak, azt hiszem a sütit valószínűleg megkaphatja. Vagy a barátja miatt aggódsz? - kérdezem érdeklődve. Dora nem beszélt róla túl sokat, mármint azon kívül, hogy bizonytalan volt a srác érzéseiben, de azóta már eltelt egy csomó idő. Gondolom sikerült ezt tisztázniuk, és feltételezem nem egyedül lesz otthon az erdei házban.
- A málnás. Szeretem a gyümölcsöket. - vallom be, majd megcsóválom a fejem - Inkább edd meg a másikat te, legalább tudni fogod, hogy miért ez a kedvenc. - nem fosztanám meg az élménytől. Tényleg nem sajnálták belőle sem a krémet, se a lekvárt, mégis egy kis habkönnyű finomság az egész. A sajtokat is megkóstoltam, igaz mindenből csak egy-egy kis kockát, de már meg is lett a kedvencem. Sőt, kedvenceim, mert Bruno tényleg különlegességeket válogatott össze, mindegyiket imádtam. Igazából minden finom, és jól is esik a falatozás. Nem az a hagyományos üljünk le és tömjük tele a hasunkat reggeli, inkább beszélgetés közben csak kóstolgatunk, de ez jobban is tetszik. Olyasmi mint a fondüzés, csak a sajt nincs megolvasztva, ezt a fajta pikniket még nem próbáltam korábban, de élvezem, hogy így is működik.
- Lehet, hogy azért jutott eszembe, mert hasonlít a látvány egy festményre amit korábban láttam, és ott volt egy kis faház. - gondolkodok el egy kicsit - Azért szívesen laknék egy ilyen szép helyen is, de akkor valószínűleg ez a rét sem így nézne ki. Abból kiindulva, hogy a saját kertem is teljesen be van ültetve… jobb így neki, érintetlenül. - mosolyodok el, és csak nézem tovább a mezőt, gondolkodom, hogy milyen sokszínű, vidám és nyüzsgő az egész. Csak első pillantásra tűnik nyugisnak, de ott az a rengeteg méh meg dongó, a pillangók, szitakötők, időnként egy-egy madár, és akkor még csak a levegőben néztem körül.
- Úgy is szép lenne. Vagy esetleg ősszel, amikor szép színesek a levelek. - az a kedvencem. Sárgától a barnáig a piroson és narancssárgán át minden megtalálható, és külön élvezem, amikor egy kis szellő hatására elkezdenek hullani a levelek.
A mókus nagyon aranyos, rakhattuk volna még egy kicsit közelebb is a csalétket, hátha akkor is ide jött volna érte, és jobban látnánk. Még megvárom amíg elugrál vissza a fára a zsákmányával, és csak utána szólalok meg.
- Az otthoniak gyakran merészkednek egészen közel, de még nem próbáltam őket kézből etetni. Neked már sikerült közel csalogatni őket? - érdeklődök, hátha van valami plusz titok azon kívül, hogy mozdulatlanul kell várni. Tudom is én, kiszórni nekik néhány mogyorót az útvonalba, és azzal csalogatni őket, vagy ilyesmi.
- Nekem jöhet. - előveszek két papírpoharat, és már töltöm is ki a kávét. Én általában tejjel és mézzel iszom, de egyrészt egész napos programra nem a legjobb ötlet tejeskávét hozni, másfelől Brunora is gondoltam, mert ő meg tej nélkül fogyasztja, és van mikor munka közben én is így szoktam. Szóval maradt feketén. Felé nyújtom a poharát, aztán újra körülnézek kicsit. Innen több irányba is el tudunk indulni, a kérdés eleve az, hogy mit szeretnénk találni.
- Kinéztél egy utat, szimpatikus irányt, vagy rám bízod magad? - igazából mindkét verzió jó lehet. Ha elfogyasztottuk a kávét, elkezdem összepakolni a maradékot az egyik kosárba, majd amikor végeztem, felveszem a cipőmet is.
- Visszajövünk még kipihenni a gyűjtögetést, vagy készüljünk inkább úgy, hogy esetleg egyből a csónakhoz megyünk? - már elmúlt dél jócskán, és bár szívesen visszatérnék borozni, még egy kicsit itt lenni a nyugiban, de az is lehet, hogy az erdőben teljesen elmerülünk a keresgélésben, akkor meg már csak fölösleges bonyodalom lenne visszajönni bármiért is. Ugyanakkor vannak útközben is egészen jó helyek, ahol újra tábort verhetünk, így az is egy opció. Meg is osztom vele az ötletemet. - Azt is lehet, hogy máshol telepedjünk le az uzsihoz, ha már eleget nézegettük ezt a rétet. - ajánlom fel a lehetőséget, miközben már a cipőmet kötöm meg alaposan, és vissza veszem az inget is, leginkább a nap miatt, hogy egy kis védelmet adjon.

Néma meglepettséggel hallatom, milyen jól érzékkel sikerült beleválasztanom abba a bizonyos rajzfilmbe, ha már ennyi rész készült hozzá. Vagyis, hogy némileg pontosítsunk, Bianca kollégái a zeneválasztással, de egye fene. Az első kettőt megnézem, aztán utána majd elválik, hogy jöhet-e a többi is, vagy köszöntem, elég volt.
- Nekem is az volt, amikor a rendőrség felhívott, hogy jó reggelt, jelenésem van! - vallom be, mert őszintén szólva, ha nem jutott volna utolsó pillanatban az eszükbe, hogy márpedig muszáj személyesen megjelennem, akkor biztos nem jöttem volna egyhamar a városba, és tényleg maradt volna a telefonos megoldás. A rendőrségi ügy mondjuk nem hiányzott a hátam közepére se, de azt nem bánom, hogy végül személyesen is találkoztunk.
- Nehéz normálisan szavakba önteni. Ilyen… farkasos dolog. - próbálok legalább az iránnyal segíteni neki, ha már annyi kérdés munkálkodik benne. Biztos náluk, őrzőknél is vannak olyan témák, amit sokkal nehezebb értelmesen elmagyarázni vagy körülírni, mint kivitelezni, valahol talán a varázslataik is hasonlóan működhetnek.
- Egy próbát megér. - bólintok a mókusokra, pláne, ha ennyire odáig van értük, majd igyekszem minél jobban elrejteni az energiáimat, ne tartsam őket akaratlanul is távol, csak mert ragadozót éreznek a közelben.
- Ennek örülök. Meg annak is, hogy nem vettem túlságosan a szívedre. - sejtem, hogy közben nem tartozott épp a kedvenc pillanatai közé, szerintem senki nem ugrált volna érte, de abból kiindulva, hogy azóta ismét egész könnyedén beszélgetünk, és nem futott világgá, vagy büntet hallgatással azóta is, valahol azt hiszem, valahol jó jelnek számít.
- De milyen jó, hogy most már ilyenek is vannak! Nem az, mint régen, hogy ha nem akarsz leégni, takargasd magad tetőtől talpig. - mondjuk tény, az is sokat tud segíteni a meleg ellen, de szerencsére Alaszkában ez nem jelent akkora fenyegetést, mint az Egyenlítőhöz közelebbi helyeken.
- Parancsolj! - tolom elé a kosarat, szolgálja csak ki magát, közben pedig én is nekilátok, hogy szemügyre vegyem, mi mindent hozott, ha már úgy alakult, hogy mindketten készültünk. Nem egyeztettük előre, hogy ki mit hoz, ha nem vásárolok be, akkor is ellettünk volna vígan, de se baj – így aztán akár estig tényleg gond nélkül itt lehetünk, arra nem lenne gond, hogy megéheznénk, vagy szomjaznánk.
- Néha ők is tévedhetnek, esetleg más keresztül húzhatja a számításaikat. - veszem a védelmembe őket, bár nem tudom, pontosan mivel is próbálkozott velük, de egy próbát mindenesetre teszek, hogy kiderítsem – Nem volt együttműködő, vagy felültetett a kis tollas barátod? -kérdezek vissza kíváncsian, hátha megosztja. Ha meg nem, így jártam.
- Ezt nevezem bajtársi összetartásnak. - csóválom a fejem nevetve, milyen hősiesen bevédi Dora hátát, holott csak egyszer találkoztak, és arról sem tudok, hogy olyan hú de sokat beszélnének azóta. Annyit biztosan nem, mint mi.
- Nem, nem is azzal van gond, hogy rendetlen lenne. - kezdek bele bizonytalanul, mert annyira konkrét okot én se tudok mondani, miért aggódok pontosan, de valahogy nem hagy teljesen nyugodni a dolog. Aztán lehet, csak túlaggódom a dolgot – Valószínű, hogy hozzá is köze van. Ő is vérfarkas, ismerem is, régebb óta, mint Dorát, és eddig megbízható személynek ismertem meg, de… Nem tudom, mondjuk úgy, hogy megleptek, mindketten. Egy ekkora városban hogy pont egy vérfarkassal sikerült Dorának is összejönnie! Ja, és ha emlékem nem csal, valahogy a napokban van Zach szülinapja is. - még egy ok az aggodalmaskodásra, hülyék lennének nem kihasználni, hogy üres a ház. Ami meg a fiatalokat illeti, akad még több is, amit nem igazán tudok hová tenni velük kapcsán, de sajnos azokról Biának sem tudnék úgy mesélni, hogy ne áruljak el olyan dolgokat, amiket bizalmas információ gyanánt osztottak meg velem. Szóval csak reménykedek, hogy idővel megbeszélik egymással, hányadán is állnak pontosan, vagy akár nagyon csúnya véget is vehet a történetük.
- Ha a málnás, akkor sejtem, én is szeretem a mindenféle erdei gyümölcsöket. - meg a többit sem vetem meg, de tény, hogy a bolti a nyomába se ér vadonban begyűjtött, vagy épp a saját kertben megtermelt példányoknak. De annyira nem értek a kertészkedéshez, hogy ilyen nagy fába vágjam a fejszémet, meg miután nagyjából minden tíz évben költözök már hosszú ideje, ideje sem igazán lenne szegény gyümölcsfáknak megnőni. Köztes megoldásként ezért szoktam annyira szeretni a különféle piacokat, meg „szedd magad” akciókat.
- Áh, értem! Egyébként csak annyi a baj ezekkel, hogy ha festői környezetben szeretne élni az ember, akkor vagy meg kell barátkoznia a mondhatni nomád körülményekkel, vagy az egész környéket fel kell túrnia, hogy mai ember számára élhető körülményeket teremtsen. - lásd a millió közmű, kábelek, vezetékek, minden, és ha a lakott területektől távolabbi területen szeretnél lakni, akkor ez nem feltétlenül egyszerű, vagy olcsó mutatvány. Ha meg az egész környéket feltúrják, úgy sem lesz már soha olyan, mint előtte.
- Mondanám, hogy ennyiból szerettem sátorban élni, csak fogod magad, aztán ha úgy érzed szükségét, egyszerűen odébb állsz, pár hét múlva már szinte nyoma sincs, hogy ott jártál. De annál is célszerűbb volt gyakorlatias szemmel választani, hol telepedjen le az ember, mintsem a látvány miatt. Tudod, van-e víz a közelben, mennyire védett az időjárás szeszélyeitől, vagy védhető, ha rátok támadnának… - gondolkozok hangosan, egy csomó olyan szempont, ami manapság már meg sem fordul az ember fejében, mert teljesen magától értetődő, hogy ha van egy házad, akkor az a tiéd, a békés, védett helyed, ahol semmitől sem kell tartanod, legyen az a zord időjárás, a hideg, vagy épp bosszantó ismerősöd.
- Szeretem az őszt is. Bár nem is nagyon tudnék választani, melyik évszak a kedvencem. Évszakváltásnál mindnek megvan a maga varázsa. - ismerem be, arról nem is beszélve, hogy mindnek megvan az előnye, hátránya, és az sem mindegy, hogy éppenséggel Alaszkában, Texasban, vagy Floridában él az ember.
Ahogy jelez, hogy egy mókus a közelünkbe merészkedett, egyből el is hallgatok, nehogy pont én riasszam el megint, ha már ennyit vártunk, helyette inkább mosolyogva figyelem, majd ahogy begyűjti a maradék magokat, játékosan megbökdösöm Bia arcát is, ahogy épp a kekszet majszolja.
- Volt már rá példa, és nem csak mókusnál. - attól, hogy vérfarkas vagyok, nem feltétlenül az a célom, hogy minden erdei élőlény a tányéromon végezze, akármennyire is szeretik egyesek azt hinni – Sok türelem kell hozzá, az tuti. De van egy másik megoldás, esetleg ha elhagyatott, vagy sérült kölyköt találsz az erdőben, aki egyedül biztos nem élné túl, ha hazaviszed, felneveled, ők egészen szelídek és barátságosak maradnak a későbbiekben is. - az erdőben lakó testvéreikhez képest legalábbis, akik alig látnak embert, nem csoda, hogy rettegnek tőle. Bár velük sem lehetetlen.
- Köszönöm! - ülök fel magam is, majd miután elveszem és csendben iszogatom a kávémat, elgondolkozok azon, hogyan tovább – Rád bízom magam, te úgy is jobban ismered a környéket. Nem ragaszkodok hozzá, hogy visszajöjjünk, máshol is megállhatunk, csak ne egyből a csónakhoz menjünk. Nem ártana valami olyan hely, ahol a beavatatlan szemektől rejtve tudnék alakot váltani egy kis időre. - gondolkozok hangosan, mert bár különösebben nem vagyok szégyenlős, de más se hiányzik, hogy a helyi őrzők utána azért járjanak a nyakamra, mert néhány embert halálra rémítek. Pláne a mai világban, amikor az Interneten gyorsabban terjednek az információk, mint bármilyen bozóttűz a legszárazabb nyáron.

Elgondolkodok kicsit, amikor azt mondja, hogy nehéz szavakba önteni. Biztos van jópár ilyen dolog, amit az fel sem tudna fogni, aki nem egy közülük. Mint a múltkor, amikor arról mesélt, hogy milyen szabadság érzéssel töltheti el, amikor farkas alakban vadászik. Azt sem tudom elképzelni, így csak bólintok és csendben maradok, de azért mert értem amit mond. Nem azért, mert nem.
- Az se tragédia ha lemaradunk róluk. - végül is nem emiatt jöttünk. Ha direkt mókust nézni hívtam volna el, és azok meg elrejtőznek úgy, hogy jövő csütörtökig se bújjanak elő… na, az baj lett volna. Így viszont csak egy bukkanó, maximum, vagy még annyi sem. Ennél nagyobb problémák is eljöttek már ma délelőtt és mégse dőlt össze a világ.
- Nem vettem. Ennyivel azért nem risztasz el. - oldalra biccentem a fejem egy halovány mosollyal, mert ez van. Ritkán határozom el magam ennyire komolyan, de most is azért tettem, mert átgondoltam alaposan. Rengeteg probléma, kellemetlenség és különbözőség van ami előjöhet bármikor, ha ezt a barátságot valami komolyabbra váltanánk. Úgymond számoltam olyasmivel is, mint ami történt, nem vakon ugranék bele a dologba.
- Na igen. Ha van erről valami statisztika, szívesen megnézném, hogy Írországban, vagy az íreknek hányszor többet adnak el belőle mint bárhol máshol. - kuncogok egy kicsit, mert tagadhatatlan, hogy eléggé fehérbőrűre sikeredtem, de ugyanilyen volt a nagynéném, az anyám és a húgom is, ez genetikus. Plusz ott vannak a viccek is, azoknak is bizonyára van bőven alapja.
Tetszik a kosár tartalma, jól passzolnak egymáshoz az ételek. Könnyed is, laktató is, egy szóval pont jó, és kiadós. Alig várom, hogy végig kóstoljunk mindent. Ahogy viszont az ajándékkal a madarakra terelődik a szó, kicsit megint feljön a hitetlenség bennem.
- Alaposan bevitt az erdőbe ez a madaras kísérlet. - mormolom az orrom alá tőlem szokatlanul bosszankodva. - Szó szerint, ugyanis elmentem, elvonultam a világtól távol, sátoroztam két napig, hogy tiszta fejjel egy kicsit gondolkodjak - hagyjuk is, hogy miről az most már nem számít. - Erre megjelent az a madár, és mindenféle hülyeségekre következtettem miatta. - dióhéjban. Igazából nem a madár tehet róla, hogy Bruno nem feltétlenül azt érzi amit én. Meg aztán, a saját érzéseimet akartam rendbe rakni, és végső soron az sikerült is, megmutatta a választ szóval… feladat elvégezve. De akkor már igazán meglátogathatta volna az egyenlet másik végét is. Azért én maradok inkább az egyszerűbb és univerzálisabb jelképeknél mint a lóhere meg a fekete macska meg a többi.
- Naná, ezt mindenki tudja, hogy a lányok összetartanak. - nevetek vele vidáman. A süti már sokkal könnyedebb téma. Legalábbis mint minden, ez is elsőre annak tűnik aztán kiderül, hogy bonyolódik a dolog. Figyelmesen hallgatom a beszámolóját, hogy miért is bizonytalan amiatt, hogy Dora egyedül van otthon.
- Amikor itt volt látogatóban, nekem az volt a benyomásom, hogy nem tud semmit ezekről a dolgokról. Akkor hogyan…? - megértem az aggodalmát. Az egy dolog, hogy Bruno vérfarkas és együtt élnek, de ők kollégák, amolyan mentor-tanítvány, családias kapcsolatban állnak. De az, hogy a lány barátja is vérfarkas egy kicsit újra rajzolja a képet. - Nagyon félted őt ettől a sráctól? A körülmények miatt vagy nyugtalan, vagy akkor is nyugtalanítana az egész ha csak egy átlagos srác lenne a szomszédból, ez amolyan feléledt apai ösztön? - kérdezek rá a nyilvánvalóra, mert azt azért látom az arcán, tekintetén, hogy valami nem kerek a történetben. Esetleg a felsoroltak mindegyike így egymás után. Nincs könnyű helyzetben, de nem tartom valószínűnek, hogy beavasson mélyebben is a problémába, egyszerűen azért, mert nem szokott erről beszélni. Persze, a vacsoráról, vagy, hogy merre voltak kirándulni arról szokott mesélni, de ilyesmiről nem.
- Szeretem a csokit is, de nyáron gyümölcs párti vagyok. - ki nem? Jobban esik valami gyümölcsös, könnyed finomság, mint egy tömény csokitorta. Próbáltam egy cseresznye fát is ültetni, de valamiért nem maradt meg, pedig az is egyike azoknak amiket tényleg mértéktelenül tudok fogyasztani. Meg a bogyósakat is, ami azt illeti.
- Szóval igazából nem éri meg. - summázom egy kicsit csalódottan. Úgy tűnik ebben a kérdésben nincs olyan, hogy a kecske is jóllakjon, káposzta is megmaradjon. Nem lenne szívem komolyabb munkagépekkel feltúrni egy ennyire békés helyet, anélkül viszont elképzelhetetlen lenne a modern élet.
- Az egy másik világban volt kivitelezhető. Ma már annyira más a társadalmi berendezkedés is, hogy valószínűleg bolondnak néznének ha egy sátorral vándorolnál. - sóhajtok elgondolkodva - Ráadásul nem is lenne olyan egyszerű egy ilyen élet. Magányosabb, mint amilyen régen lehetett, hiszen már nincs támogatás, nincsenek felosztva a feladatok, mindent magadnak kellene megoldani. - nem egyszerű eleve egy ilyen nomád élet, hát még ha magadra vagy utalva. Én sajnos biztosan nem tudnék bevállalni ilyesmit. Talán néha, egy hosszabb kirándulásra, vagy úgymond nyaralásra még benne is lennék a kempingezésben, de azért biztosan jól esne hazaérni, kivenni egy doboz fagyit a hűtőből, vagy beülni egy kád vízbe relaxálni.
- Ez igaz. Én elég részrehajló vagyok, valahogy annak ellenére, hogy a levelek sárgulása és hullása az elmúlást jelenti, nekem mégis ez a leginkább élettel teli látvány. - persze most is rengeteg bogár meg állat van körülöttünk, de valamiért ősszel jobban észre veszem ezt a nyüzsgést. Bizonyára butaság, és az agyam csak próbálja megmagyarázni, hogy miért látja szebbnek a többinél.
Ahogy a mókust nézzük, amint megszerzi a kis nasiját, egy kicsit csendben is maradok. Nem akarom megzavarni, bár ha úgy jött a közelünkbe, hogy beszélgettünk, bizonyára nem ijedne meg tőle. Amikor Bruno megböködi az arcom, csak rá mosolygok, és tovább rágcsálom a kekszet vidáman. Igen, mint egy mókus, de ő sem panaszkodhat a magvak nassolásával.
- Sokkal türelmesebb vagy, mint én. Szeretnék egyszer megsimogatni egy őzgidát. - osztom meg vele egy régi vágyamat. - De attól félek, hogy akkor a mamája elutasítaná, és nem lenne szívem elszakítani a családjától, még akkor sem ha az emberek utána életben tudnák tartani. Ha az én hibámból lenne magára utalva, biztosan megpróbálnám felnevelni, de azért gondolom nem lenne számára ugyanaz, mint szabadon. - nem igazán értek az állatokhoz, de az emberekhez igen. Mindenki szereti a szabadságot, kevesen vannak, akik boldogok egy dobozba zárt, korlátozott élettel. Az állatok nálunk is szabadabban, kevesebb szabályt követve élnek, így ez számukra biztosan még nehezebb lehet.
Amíg ezen gondolkodok, megiszom én is a kávét, utána neki is állok összepakolni. Nem szeretem a rendetlenséget, így nincs nehéz dolgom, mivel még ezen a pokrócon is mindent úgy pakoltunk ki, hogy rendezetten, könnyen elérhetően és étkezés után könnyen vissza csomagolhatóan legyenek. Mindenkinek van valami dilije, nekem ez az egyik. Figyelmesen hallgatom, hogy mit szeretne, merre induljunk, de aztán más program is szóba kerül. Elgondolkodva harapok egy kicsit az ajkamba, majd bólintok, keresem fejben a lehetőségeket. Ha már ő is útra kész, akkor nekiállok összehajtogatni a pokrócot is.
- Ez is ilyen farkasos dolog? - kérdezek rá, mert ha igen, akkor jó eséllyel nem érteném ezt sem, így ennél többet nem is kérdezek. Elnéztem valamit? A Hold állásán gondolkodom, de még távolról sem teli, így nem ez lehet az ok, meg ahhoz amúgy sem kellenék. Vajon amikor legutóbb itt járt, akkor is alakot váltott valahol, ez amolyan szokása lehet, hogy ha úgymond új helyre megy, körbe kell szaladgálnia?
- Akkor, ha ez is szempont, én arra indulnék. - mutatok a tisztás egy pontjára, ahol viszonylag látványosan sűrűbb az erdő. Eleve nehezebben látnának át rajta, meg általában a túrázók is elkerülik, mert kényelmetlenebb terep, több a bokor is, és nincsenek egyértelmű ösvények, inkább csak néhány csapás, amin az erdő állatai járnak. - És ha már az lesz az irány, el is dőlt, hogy gombára fogunk vadászni, mert ott még ilyenkor is talán elég párás ahhoz a levegő, hogy találjunk valamit. Szamócát és más bogyókat leginkább a folyóhoz közelebbi részeken láttam eddig. - kicsit próbálom a gondolataimat valami semlegesebb irányba terelni, mert még mindig bennem motoszkál a kérdés, hogy tulajdonképpen vajon mi szükség lenne az alakváltásra? Pláne miért még az előtt, hogy a csónakhoz mennénk? Ha az előző látogatásánál is csinálta, akkor sem voltam ott, meg különösebb hasznomat sem venné. Mást nem a holmijára tudnék vigyázni, hogy ne hordják szét a mosómedvék.
- Szereted az erdei gombákat? - érdeklődök, miközben már a bokrok közt nézelődök, keresgélem a korhadtabb fákat, árnyékosabb zugokat. - Rókagombákat valószínűleg találunk majd, meg van itt még pár ehető fajta, mondjuk a sárga gereben vagy kucsmagomba. - figyelmesen pásztázom a környéket, míg meg nem akad a szemem egy szép kis gereben csoportosuláson. - Szerencsénk van. - legalább nem kell üres kézzel mennünk, ha már egyszer gyűjtögetni jöttünk be ide a sűrűbe. Gyűjtögetni, meg, hogy farkas alakra váltson. Amikor begyűjtöm a gombák egy részét, és a kosárba pakolom őket, alig néhány lépésen belül többféle gombát is látok, így újra körbe nézek itt a környéken. A sűrű növényzet miatt alig lehet több mint harminc méter, amit bármennyire is be lehet látni, ha valaki erre tartana azt sokkal előbb kiszúrnám még én is. Lenne is mit összeszedni, szóval én sem unatkoznék túlságosan akár pár perc akár fél óráról lenne szó.
- Itt megvárhatlak, ha gondolod. - jegyzem meg óvatosan, mert eszemben sincs sürgetni, de egészen jó helyet sikerült találni, és nem tudom lesz-e még ennél is jobb hely az alakváltáshoz. - De tudok ajánlani egészen jó éttermeket is, itt nem kell vega kaján élned, ha emiatt érzed szükségét a farkas alaknak. - még mindig sötétben tapogatózok ebben a témában, ismeretlenek számomra a farkasok. Persze, olvastam róluk amennyit kellett, de valahogy mindig túl ijesztőnek tűntek ahhoz, hogy közelebbről akarjam megismerni őket, vagy megtudni miként kapcsolódik a két fél egymáshoz. Ilyen kérdésekkel meg mégis kihez mehettem volna? Egyedül Abie nem nézett volna teljesen hülyének, de neki meg akkor el kellett volna mondanom, hogy mennyire mélyen belemásztam a barátságba Brunoval, amit nem akartam még. Addig nem szeretnék senkinek sem a szükségesnél többet mondani a barátságunkról, ismeretségről, amíg ki nem derül, hogy pontosan mi is ez, mert egyikünkre sem akartam bajt hozni. Ilyen körülmények közt azért nem könnyű beszerezni mindenféle hasznos információt.

- Biztosra veszem, hogy létezik ilyesmi valahol, mást nem az üzletek vagy gyártók biztos csinálnak statisztikákat. Nálunk is a klinikán vezetik, amiről csak lehet… Milyen műtétből mennyit végeztünk, fellépő komplikációk aránya, honnan jönnek, milyen korúak, milyen nemzetiségűek, meg amit csak el bírsz képzelni. - gondolom, ami olyan, az irodisták is szeretettel használják a pályázatoknál, projekteknél, reklámoknál. A gazdasági vonal valahogy soha nem hozott igazán lázba, de ettől függetlenül néha érdekes egy ilyen jelletű, átfogó képet kapni a saját munkádról.
Miközben már lelkesen falatozunk, érdeklődve hallgatom, mire jutott azzal a bizonyos madaras kísérlettel kapcsolatban, még ha túl konkrét dolgokat nem is oszt meg, azért a lelkesedése meglep.
- Mindezt azért, mert megosztottam veled, hogy a születési totemed a harkály? - kérdezek vissza kíváncsian, hiszen nem volt semmi különösebb célom vele, pusztán érdekességnek szántam, ha már korábban annyit kérdezgetett arról, milyen volt az élet régen. Ettől függetlenül azért valahol mélyen meghat, hogy annak ellenére, hogy mennyire ismeretlen előtte a világ, mégis adott neki egy esélyt, holott kimehetett volna a kertjébe négylevelű lóherét keresni. Vagy próbálkozhatott volna más, ismerősebb babonával, jóslással, szokással, nincs hiány azokból sem. Ólomöntés, lealevélból vagy kávézaccból választ kapni a kérdéseinkre, fej vagy írás, vagy bármi hasonló.
- Előfordul az ilyesmi. Lehet, hogy ha más hangulatban lettél volna, akkor meg teljesen más következtetésre jutsz. - vonok vállat nemes egyszerűséggel. Lehet, hogy segítenek irányt mutatni, ha szüksége van rá az embernek, de ahogy Bia kétkedett múltkor a telefonbeszélgetésünk során, az sem biztos, hogy minden mozdulatuk, felbukkanásuk által üzenni akar a sors.
- Nézd a jó oldalát, itt legalább élnek harkályok. Az én születési totemállatom Alaszkában nem fellelhető. Az enyém egyébként a kígyó. - osztom meg vele, mert különösebben nem titok, egyszerűen csak eddig valahogy nem került sosem szóba.
- Kivéve amikor nem. Ahogy tapasztaltam, valahogy a két véglet, vagy nagyon jó az összhang, vagy mindenen marakodnak. De örülök, hogy nálatok inkább az előbbi érvényes. - mindig jól jön egy olyan ismerős, akire számíthat az ember, ha baj van, vagy csak szimplán beszélgetni szeretne, kiönteni a szívét, tanácsot kérni, és abból kiindulva, hogy a klinikán Dora nem igazán barátkozott össze a többi fiatal lánnyal, elkél neki is egy-két barát.
- Én sem hiszem, hogy tudna bármit is, azt megéreztem volna. - azért egy beavatás van olyan felkavaró dolog, hogy ha akarná, se tudná leplezni előttem az érzéseit, épp ezért kizártnak tartom, hogy Zach bármit is mondott volna neki – Nem arról van szó, hogy tőle féltem, nem feltételezem róla, hogy szánt szándékkal bántaná, vagy rosszat akarna neki. Inkább úgy mondanám, hogy nem tudom, hogyan fogná összeegyeztetni a kötelességeit meg hosszú távú terveit Dora túlontúl romantikus, jövőről szőtt elképzeléseivel. De aztán ki tudja, lehet csak én gondolom túl, élvezik a jelent, aztán annyi. Nem igazán szoktunk beszéltünk róla. - vonok vállat, aztán meg az se kizárt, hogy Biának van igaza, aztán tényleg csak az apai ösztöneim nem hagynak nyugodni, akkor is ugyanúgy rágnám a kefét miatta, ha a szomszéd srácba zúgott volna bele. Ezért se akarok különösebben beleszólni, amíg nem muszáj, igaz, néha gyerekes, de csak felnőtt nő Dora is, csak el tudja dönteni, hogy mit akar az élettől, ha már ahhoz elég bátor volt, hogy egyedül nekivágjon a nagyvilágnak.
Ami a csokit meg a gyümölcsöket illeti, megjegyzem magamnak, miközben a sajtokat kóstolgatom az egyik magvas zsömle kíséretében, körben pedig a rétről tartjuk a legújabb kis diskurzusunkat.
- Inkább úgy mondanám, nekem nem érné meg. De nem vagyunk egyformák, van akinek igen, mert vannak, akik ilyen helyekre építkeznek. Biztos van az a pénz, hogy a hatóságokkal is meg lehessen egyezni. - pláne itt Alaszkában. Amikor házat kerestem, én is tapasztaltam, hogy errefelé egészen sok olyan akad, ami a városon kívül található, akár az erdőben, vízparton, vagy a hegyek lábainál. Imádnék az isten háta mögött lakni a természet közepén, de amíg a belvárosba járok dolgozni, addig elég macerás lenne napi szinten, pláne télen.
- Igen, az meg a másik, amit sokan elfelejtenek. Nem mindegy, hogy egy közösségen belül osztódik a munka sokfelé, vagy bármikor segítséget kérhetsz valakitől, vagy egyedül kell megbirkóznod mindennel. - esetleg családon belül, de az sem igazán olyan, mint régen, amikor több család és több generáció élt együtt. Tényleg igaz, hogy teljesen más világ volt, szinte teljesen eltűnt, ahogy néhány hét, hónap múlva már ez a nyüzsgő, virágos rét sem igazán fog a mostani formájára emlékeztetni, ahogy beköszönt az ősz, majd a tél.
- Ha csak ennyi, tudtommal a nemzeti parkokban szokott lenni lehetőség ilyesmire. Anchorage mellett például van egy vadaspark, mindenféle őshonos alaszkai állattal, köztük több mentett példánnyal amit nem lehetett valami oknál fogva visszaengedni a vadonba. Ott például bölényeket is lehet simogatni, rénszarvasokat, különféle őzeket.- gondolkozok hangosan, ha csak maga az állat simogatása a cél, nem ragaszkodik hozzá, hogy vadon élő példány legyen, amit ő csalogat oda magához.
- Nézd… nyilván nem olyan, mint szabadon, de valószínűleg akkor sem lenne rossz élete. - igaz, teljesen más lenne, de valahogy nem tudok olyat feltételezni Biáról, hogy elhanyagolná, vagy ne foglalkozna vele eleget, másfelől meg… a kutyák, macskák sem vadon élnek, aztán nem hiszem, hogy sok okuk lenne panaszra.
Inkább megiszom a kávémat, mielőtt a takarón kinyúlva még ellepne az álom, mert bár nem érzem magam különösen fáradtnak, a kellemes meleg, friss levegő, békés környezet meg a takarón heverészés azért elég hívogató tud lenni, ha egy jó kis délutáni sziesztáról van szó. Ahogy kiürül a poharam, fel is kelek inkább, hogy segítsek a pakolással, és folytathassuk a kis túránkat, megnézve, mi mindent rejteget a környék, aminek hasznát vehetjük a konyhában.
- Ühüm. - hümmögök a kérdésére, majd amikor felvázolja a tervet, beleegyezően bólintok, nekem megfelel – Lehet, hogy szamócát már amúgy sem találnánk, lassan a végét járja a szezon. Meg amilyen aprócskák… Erdei gombákkal egyszerűbb megtölteni a kosarat. - ha már kosár, magamhoz is veszem a nehezebbet, amibe a maradékokat pakoltuk össze, majd miután megbizonyosodok róla, hogy semmit nem hagyunk itt, el is indulok a másik kíséretében abba az irányba, amerre az előbb mutatta. Nem is kell messzire mennünk, hogy átszeljük a rétet, is az árnyat adó fák között az első gombák nyomára bukkanjunk.
- Igen, nagyon! Ha nem vadászni indulok, olyankor is szeretek az erdőben sétálni kikapcsolódás gyanánt, ha épp kedvező az időjárás, akkor gombát is sokszor gyűjtök, ha nem is eszem meg egyből, szárítva egész jól elállnak. - arról nem is beszélve, hogy az erdei gombákat boltban sem tudja megvenni az ember, és piacon is csak nagyon ritkán találkozni vele, akkor is horror áron. Valahol mondjuk megértem, nem teljesen veszélytelen műfaj, ha valaki nincs tisztában vele, hogy melyik az ehető, és melyik a mérgező közülük.
- Majd meglátjuk, milyet sikerül találni. Felénk fekete rókagomba is szokott lenni, csak azt nehezebben veszi észre az ember. Vagy ott a medvefej gomba, ami szintén ehető, csak annyira különös alakja van, hogy sokan azért nem mernek kísérletezni vele. - mint valami kis korall, vagy egy darab megtépázott mosogatószivacs. Nem tudom, miért éppen a medvék feje ihlette az elnevezést, mindenesetre az is jöhet a kosárba, ha találkozunk vele. Ahogy egyre bentebb haladunk az erdőben, úgy valóban egyre több helyen sikerül kiszúrni a fák tövénél lapuló gombákat, már többször is fordultam, hogy a kezemben gyülekező darabokat a kosárba pakoljam.
Amikor Bia ismét megszólal, először csak értetlenül nézek rá, mégis, hová kéne mennem? Ám amikor az éttermeket ajánlja, leesik, hogy pontosan hogyan is érthette, én pedig nevetve csóválom meg a fejem.
- Kedves tőled, de nem erről van szó. Néhány húsmentes nap nem igazán okoz semmilyen gondot. - nyilván, laktatóbb az állati eredetű fehérje, mint ha csak salátaleveleket rágcsál az ember, de túlélném azt is, ha arról lenne szó – Egyébként is, rád is szükség lesz. De nyugalom, semmi vészes. - jegyzem meg, és már épp mondanám, hogy hová sietünk, nyugodtan szedjük tele a kosarunkat… de vetve egy pillantást rá, hiába van egészen sok gomba körülöttünk, a kosár valóban megtelik lassan, szóval mire is várok tulajdonképpen, azon túl, hogy némi félsz akaratlanul is van bennem?
- Egy pár perc, mindjárt jövök. - helyezem a többi közé azt a 2-3 rókagombát, ami épp a kezemben van, majd miközben tovább indulok az erdőben, alaposan körbekémlelek magam körül, érzem-e más jelenlétét a közelben, de úgy tűnik, tiszta a terep, másnak nem jutott eszébe a közelben kirándulni. Persze maradhattam is volna, de egyrész nem hoztam magammal váltóruhát - másrészt meg lehet, hogy megbarátkozott Bia annyira a farkasok gondolatával, hogy ne féljen tőlük ösztönösen, minden indok nélkül, de úgy érzem, akad azért még bizonytalanság meg zavar benne bőven… valószínűleg az sem sokat javítana rajta, ha nekiállnék a szeme láttára vetkőzni meg alakot váltani, bőven elegendő elsőre az is, ha találkozik a másik „felemmel”. Valóban nem kell sok idő, és már visszafelé sétálok négylábú valómban, ha pedig a másik épp figyel, könnyedén kiszúrhat a fák között közeledni, akármilyen némán is lépkedjek. A hófehér bunda „átka”.
~ Itt is vagyok. ~ - hallhatja a hangomat ezúttal a fejében, ahogy megállok néhány pillanatra, ha észrevesz. Majd ha érzékelem, hogy minden rendben, nem ijesztettem rá, vagy ilyesmi, akkor szép lassan közelebb is sétálok hozzá, hogy ezzel a felemmel is bemutatkozzam. Igaz, volt már szó róla, hogy farkasként mennyire más géneket, színvilágot örököltem, mint emberként, de teljesen más amikor beszélünk róla, vagy épp egymástól egy karnyújtásnyira állunk.
Mivel attól a legkevésbé sem tartok, hogy a farkas felem bántaná a másikat, így kissé háttérbe is húzódom, hagyva, hogy a farkas ösztönei, megérzései, energiái vegyék át az irányítást, milyen érzéseket, benyomásokat kelt benne a másik, így, hogy először találkoznak szemtől szemben?

Falatozás közben előjön a kis madaras kalandom is, így nagy vonalakban és konkrétumok nélkül megosztom vele, hogy mi történt, miért siklott félre, illetve miért érzem magam egy kicsit átverve a harkály kis mutatványa után.
- Nem. Mármint… nem a madarat kerestem kifejezetten, csak elmentem egy kicsit gondolkodni, és megjelent a kispajtás. Egyébként örültem neki, hogy egyszer csak odaröppent mellém. - megcsóválom a fejem egy kicsit, halvány mosoly kíséretében - Mondjuk az ötletet az ajándékod adta, hogy el kellene töltenem egy kis időt az önmegismeréssel, kérdések tisztázásával. - teszem még hozzá, mert az sem igaz, hogy semmi köze nem volt a dologhoz.
- Az is lehet, igen. Azt mondod ne mondjak le róla, hátha megtanulom értelmezni a jeleiket? - kérdezek vissza könnyedén. Oké, hogy őrző vagyok, és nekem is van mágiám ami önmagában is szokatlannak mondható. De az sem elhanyagolható, hogy a tanulmányaim során tanultam én olvasni a jelekből, meg összekötni a pontokat, de valamivel nagyobb tudományosságot érzek a pszichológiában mint például az ókori európai kultúrák madarak röptének olvasása témában. Ki mit lát bele, a hangulattól is függ, meg az ember egyéb mentális állapotától. Elfelejtettem használni az eszemet, és hittem valamiben amit azért lehet, hogy legalább egy kicsit kritikus szemmel kellett volna néznem.
- Mindenféle kígyó, vagy egy konkrét fajta? - mert hát nekem sem csak úgy a madarak, hanem konkrétan a harkály, valamennyire jogos kérdés.
Amikor a lakótársa kerül szóba, mosolyogva megvonom a vállam.
- Mikor még nem tudtam, hogy van közös ismerősünk, már akkor is szimpatikus volt. Olyan élettel teli, kedves lánynak tűnt, valamiért a húgom jutott róla eszembe. Pedig a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra, mármint külsőre. - osztom meg vele, hogy miért is nyerte el első pillantásra Dora a bizalmamat. Önmagában is megkedveltem volna, de nem hívtam volna át magamhoz, meg utána nem töltöttünk volna el egy egész délutánt és estét a kertben csacsogva, ha nincs ez a különleges kisugárzása.
- Ne legyél velük ilyen szigorú, és neked is kevésbé fog fájni a fejed. - nem gondolnám, hogy fullba nyomja nekik a védelmező apucit, de az is lehet, hogy a fiatalok nem követelnek egymástól ilyen fokú önismeretet, őszinteséget és megfontoltságot mint ő. - Lehet, hogy nekik nincsenek kérdéseik, csak… szeretik egymást és kész. Közben pedig bíznak benne, hogy majd idővel minden a helyére kerül magától is. - húzódik egy kis mosolyra a szám, mert én nagyon is jól tudom, hogy milyen érzés ez. Ha néhány hónapja vagy akár csak két hete kérdezi valaki, azt se tudtam volna, hogy eszik-e vagy isszák az egészet, mi a túró az a szerelem egyáltalán? Erre tessék, beleestem mint vak ló a gödörbe, egyetlen találkozás meg vagy száz (ha nem több) óra beszélgetés után úgy, hogy lényegében nem sokkal több elképzelésem van a jövőnkről mint amennyi a két fiatalnak lehet. Csak szeretném kideríteni, hogy milyen lenne együtt, és ha ezzel a dologgal ők is így vannak, azt igazán nem olvashatja a fejükre senki.
Ahogy eszegetjük a finomságokat, csak úgy repül az idő. Még olyankor is, amikor pár percig csak csendben vagyunk, nem érzem kínosnak, sőt, valahogy jól is esik. Más körülmények közt azokat a perceket kihasználnám arra, hogy hozzá bújjak egy kicsit ebben a békességben és feltöltsem magam ezzel a nyugalommal, elraktározzam nehezebb időkre. De így is jó, néha nem is a tájat nézem, egyszerűen csak létezem, és őszintén örülök annak, hogy nincs köztünk többszáz mérföld, hanem karnyújtásnyira szuszog mellettem Bruno. Jó érzés.
- Nekem sem érné meg, évekbe telne mire minden bogár, minden növény és állatka visszaszokna ide egy komolyabb építkezés után. - értek egyet, mert bár jó lenne itt élni, de közben valami el is veszne. Ha nem is örökre, de egy jó időre biztosan.
- Közösségben lehet kipróbáltam volna, de azért egyedül nem vágnék bele. Már azért sem mert nincs elég tapasztalatom meg tudásom a természetről hozzá. Valószínűleg első dolgom lenne olyan helyre tenni a sátram ahol az első nyári villám belevág. - kuncogok egy kicsit miközben halványan elpirulok. Ez van, én már egy modern korba születtem, nincsenek meg bennem az alapvető, túléléshez szükséges ösztönök vagy egyetemes tudás.
- Nem tudom, hogy nálunk van-e ilyesmi a környéken. Nem is a simogatás a lényeg, elég lenne az is ha ott vannak a közelben. Az ilyen menedék helyek jók, talán majd körülnézek, mi van itt a környéken. Igazából régen szerettem az állatkertet is, órákig tudtam volna nézni gyerekkoromban a fókákat meg a pingvineket. Aztán rájöttem, hogy eltekintve a fajfenntartási céloktól, azért nem biztos, hogy ez nekik jó. Mármint, például elhurcolni a jégtáblákról a pingvineket, hogy copfos kislányok nézegessék őket a rekkenő hőségben. Nem helyes. - csóválom meg lassan a fejem. Fiatalabb koromban még nem gondoltam ebbe bele, de amióta őrző lettem, rengeteg dologgal kapcsolatban megfordult a véleményem. Jobban értékelem a természetet úgy ahogy van, a maga kusza egyensúlyával együtt.
- Nem lenne rossz élete, valószínűleg. Olyan élete lenne, amiben élhet egyáltalán. - korlátozottabb, nem teljes értékű. De mégis csak élet, ami több mint a semmi, ami a másik opció. Kicsit olyan ez, mint egy komolyabb trauma után folytatni az életünket. Nem lesz sosem olyan mint lehetett volna, de ez jutott. Ezzel kell megtanulni gazdálkodni és kihozni belőle a legtöbbet.
A komor gondolatok ellen jó lesz a kávé is, a bor mégis csak túlzás lenne. Még pont egy kis hazaút előtti nassolásra elegendő étel maradt, ahhoz elegendő, hogy érdemes legyen megállni majd még egyszer amíg elfogyasztjuk.
- Amit mégis találnánk, szerintem nyugodtan meg is ehetjük azonnal. - értek egyet, mert valóban, szamócát nem valószínű, hogy túl sokat találunk. Annyit biztos nem, hogy érdemes legyen hazavinni, de ha mégis akadna pár szem, kiegészíthetjük vele a meglévő készleteket.
- Szeretem én is szárítva. Meg hasznos is, úgy mindig kéznél vannak. - nem túl sok, de vannak olyan főzetek amibe gomba is kell. Meg télen jól tud esni egy pár répával meg más zöldséggel, ha beledob pár szemet az ember a levesbe. - Fűszereket is gyűjtesz hozzá, vagy az van a ház körül? - Dora mesélte, hogy a kertet szépítgetik, talán nem csak dísznövények vannak ott, hanem egy kis rozmaring, kakukkfű, vagy más fűszernövény. Mondjuk az erdőben ennél különlegesebbet is találni, de ahhoz sok türelem vagy alapos helyismeret kell.
- Olyat még csak egyszer találtam ezen a környéken. Egész finom volt. De egész jó most a termés, nem is számítottam rá így nyáron.- értek egyet, mert a medvefej is fincsi. Igazából az bennük a legjobb amikor sokféle gombát találok, és valahogy az összhatás lesz fantasztikusan sokszínű. Gomba ízű, mondanák mások, de az árnyalatnyi különbségek hozzák meg a lényeget. Örömmel nyugtázom, hogy nem kell figyelnem, hogy Bruno miket tesz a kosárba, látszik, hogy tudja mit csinál. Nem csak a mérgező példányokat kerüli el, de a védetteket sem szedi le. Amikor már elég sokmindent találtunk, kicsit megállok, hogy körülnézzek. Ez elég békés hely, ha szeretné kicsit kiengedni a farkasát.
- De akkor miért…? - kezdeném most először a kíváncsiskodást, hallva a nevetését, de amikor hozzá teszi, hogy én is kellek hozzá, kicsit elbizonytalanodok. - Oké, de… rendben. - előre szólt, hogy farkasos dolog, szóval gondolhattam volna, hogy nem olyan egyszerű mint amilyennek tűnt. Amikor a nála lévő gombákat a kosárba teszi, legszívesebben megragadnám a kezét, hogy várjon, csak egy pár percet adjon, hogy megértsem az egészet. Most tényleg azt akarja, hogy találkozzak a farkasával? Ahogy távozik a fák közé, kezdem összerakni a dolgot, hogy mire megy ki a játék. Igen, igaza van, ezt tudnia kell mielőtt döntést hozna velem kapcsolatban, de mégis, elönti a szívemet a félelem. Nem a farkastól félek, bízom benne, hogy nem fog bántani, de mi van, ha nem kedvel majd? Akkor kész, ennyi volt? Idegesen harapok az ajkamba, és próbálom az időt arra felhasználni, hogy csillapítsam a pulzusomat, rendezzem a gondolataimat. Csak nyugodtan, igaz?
Lerakom a kezemből a kosarat is, és amikor felegyenesedek, akkor pillantom meg a termetes fehér farkast a levelek közül előbukkanni. Normál esetben hanyatt-homlok menekülnék, ha ismeretlen farkas állna velem szemközt, de most csak állok higgadtan, próbálok nem hirtelen mozdulatokat tenni.
- Igen. Látlak. - mosolyodok el egy kicsit. Amikor közelebb jön, lassan nyújtom felé a kezem, nem tudom, mit kellene csinálnom, ez tűnt logikusnak. Milyen szép, és milyen hatalmas. Nyilván nem palotapincsire számítottam, de lenyűgöző a megjelenése. Ha hagyja, óvatosan érintem meg a fülét, és megint érzem a hangyák mászkálását is. Utána valamivel bátrabban fúrom az ujjaim a bundájába, de a másik kezem még mindig magam mellett tartom, nem akarom, hogy egy rossz mozdulat elrontson mindent.
- Szia. Szóval, a te szavad is sokat nyom a latba, hm? - teszek egy fél lépést felé, hogy még közelebb kerüljek, és közben befelé is koncentrálok, igyekszem letisztítani az érzéseimet és az energiámat, hogy minél egyértelműbb legyen számára. Nincs bennem ártó szándék, gyakorlatilag anélkül születtem. Csak szeretem azt az embert, akivel egy testen osztoznak, és szeretném, ha a közelében lehetnék. A szavak hazudhatnak, az érzések, metefizikai energiák nem. A kezem továbbra is a nyakán nyugtatom, ujjaimm végével finoman simogatom, amíg érzem a hangyákat is, addig úgy gondolom nincs baj. Úgy határozok, hogy elengedek minden burkot, védelmet, ha ez kell, hogy a farkasa hozza meg a döntést, akkor nyitott könyv leszek. Nincsenek titkaim, ahogy eddig sem voltak.

- Azt mondom, hogy kár lenne az első csalódás után teljesen lemondani róla. Ki tudja? Lehet, hogy belejössz, ha meg folyamatosan tévútra vezet, bármikor el lehet engedni a témát. - jegyzem meg nemes egyszerűséggel. Teljesen szabad a téma, választási lehetőség is akad mindig, egyébként meg ritka az olyan, hogy valamiből rögtön elsőre profi legyen az ember.
- Általánosságban mindenféle, de olyan is van, hogy valaki egy kimondott fajtát érez közelebbinek magához. - vonok vállat. Ahogy a harkály nincs meghatározva, hogy pontosan melyik fajtája, úgy ezeknél a hüllőknél sincs, attól függően, hogy az ország melyik részén jársz, teljesen más fajok és alfajok találhatóak meg.  Meg persze olyan is előfordult, mint esetemben, hogy egy adott részen az az állat egyáltalán nem megtalálható, mint a kígyók Alaszkában. Ahogy a farkasok, a lazac, vagy épp a vidra sem annyira elterjedt (már), mint korábban.
- Örülök annak, hogy legalább már megszokta az itteni életet. Emlékszem, amikor kezdett nálunk és először találkoztunk, milyen kis visszafogottnak és megszeppentnek tűnt. Ahhoz képest meg…! - teszem hozzá nevetve, mert nem kell bemutatni ezek szerint. Igaz, másképp viselkedik az ember, ha nagyjából a saját korosztálya beliekkel kell szóba elegyedni, meg más egy főnök-gyakornok jellegű kapcsolat, még ha egészen családias is a hangulat a rendelőben. Ősz óta sokat változott ez is.
- Igazad van. - ismerem be, pláne, mert van bőven más, ami az én dolgom és ami miatt joggal fájhat a fejem, de na, amikor egy fedél alatt élünk, nehéz teljesen elhatárolódni tőle – Valószínű. Ha meg lennének, majd megbeszélik. - ha valamit, ezt tényleg nekik kell tisztázniuk egymás között, hiába talál meg olykor egyik vagy a másik, hogy faggatózzon a másik félről.
A takarón pihenve, falatozva, felhőket nézve már nem is számolom, hány és hány téma kerül szóba, valahogy azt hihetné az ember, hogy miután eddig szinte csak telefonon beszéltünk, egy-két óra alatt kifulladna a beszélgetés. Most bebizonyosodott, hogy nem a témák jelentik a szűk keresztmetszetet esetünkben, hanem az idő, vagy hogy sok minden van, amit nehézkes lenne úgy kivitelezni, hogy közben telefonál az ember.
- És akkor lehet, sőt, valószínű, hogy akkor sem lenne ugyanolyan, mint előtte. - fűzöm még hozzá, mert az ökoszisztéma egészen érzékeny rendszer, egy minimális beavatkozás is hatalmas változásokat képes okozni, mint például egy faj eltűnése, vagy egy új faj felbukkanása. Egész érdekes tanulmányokat találni róla.
- Én szerettem, bizonyos szempontból jobb, mint ez a társas magány, ami manapság annyira jellemző, hogy hiába élsz egy nyüzsgő városban, sokszor még a szomszédaidat sem ismered. De már én is elkényelmesedtem annyira, hogy lehet nehéz lenne visszaszokni. Tudod, amikor egy sátorban éltek többen, az igazi „megszoksz, vagy megszöksz” helyzet. - és általában könnyebb volt megszokni, mint megszökni és totál egyedül, önerőből boldogulni, úgyhogy igen, az egy teljesen más világ volt – Arról nem is beszélve, mennyivel jobb és kényelmesen este hazamenni és belefeküdni egy nagy kád forró vízbe, mintsem órákon át gyűjteni a lelki erőt, hogy vajon mennyire hideg éppen a legközelebbi folyó vize. - jegyzem meg nevetve, mert mennyi és mennyi apróság van, amire talán nem is gondolnak az emberek, mennyi minden van, aminek köszönhetően manapság sokkal kényelmesebb az élet, vagy nem halsz bele mondjuk abba, hogy egy koszos késsel elvágod az ujjad -  telefon, hűtő, vezetékes víz, boltok ahol bármit megkapsz, amire szükséged van, fejlett orvostudomány, és még sorolhatnánk.
- Erre szokták mondani, hogy mindennek két oldala van. - szólalok meg, mert ismerem ezt a kettősséget, amire gondol, megértem a mögöttes szándékokat is, még ha nem is feltétlenül értek egyet vele. De talán ez is olyan, mint hazavinni amegárvult őzikét, hogy mi magunk neveljük fel – lehet, hogy nem a legjobb megoldás, de még mindig jobb, mint a másik lenne, ha teljesen magára hagynánk a vadonban. És ki tudja? Lehet, hogy az őznek az lenne a rosszabb, a ragadozónak és kölykeinek meg, aki a nyomára bukkan, az életben maradáshoz szükséges táplálékot jelentené. Amikor minden összefügg mindennel, nehéz olyan megoldást hozni, ami mindenkinek megfelel, vagy épp senkit sem érint hátrányosan, de a természet sosem arról volt híres, hogy olyan igazságos lenne, nem… egészen más törvények szerint működik.
- Igen. És még egy dolog, ami sokat változott az évszázadok során. Fiatalkoromban nem sokat stresszeltek volna rajta, hogy mi legyen szegény őzzel. - nagyjából annyit, hogy sült vagy ragu? Senkinek eszébe se jutott volna istápolni egy életképtelen lény, mert valahogy életerős, egészséges emberként sem feltétlenül volt könnyű életben maradni. Könnyű lenne folytatni ezt a gondolatsort, de inkább elengedem, mielőtt túlzottan belegabalyodnék, vagy azon agyalnék, történetesen a mellettem ücsörgőnek is mennyivel jobb esélyei vannak egy békés, boldog életre így, hogy ebbe a korba született, mint ha évtizedekkel, vagy pár száz évvel ezelőtt találkoztunk volna. Mennyivel könnyedebb réma a mindenféle bogyós gyümölcsökről meg erdei gombákról csevegni, vagy épp arról, hogy mihez kezdjünk majd velük?
- Pontosan! Meg milyen jól fel tudja télen dobni a legtöbb ételt, amikor a legkisebb a választék. - még a boltokban is, úgy, hogy külföldről, vagy más államból is egészen sok mindent hoznak. De az valahogy nem olyan, szépnek talán szép, de ízben meg sem közelíti azt, ami épp idényzöldség vagy gyümölcs.
- Persze, szoktam. Nagyjából tisztában vagyok már vele, hogy a ház közelében mi merre található, csak ha épp nem viszek magammal karórát vagy telefont, hajlamos vagyok megfeledkezni az időről. - vallom be, hisz nem egyszer előfordult már, hogy főzés közben felmerült, hogy „Ó, kakukkfű kell? Mindjárt hozok frisset, a háztól nem messze egy helyen egészen szépen nő”, aztán úgy belemerültem a gyűjtögetésbe, hogy két órával később keveredtem haza – Teának valót is szoktam, még ha sok hatása nálam nincs is, de szép emlékek fűznek hozzá. - akkor is, ha Dora a legtöbbet ihatatlannak minősítette, akármilyen lelkesen kínálgattam korábban, hogy legalább kóstolja meg! Az alvásgondjaira is készítettem egy keveréket, valahogy az sem lett a kedvence, pedig neki többet használna, mint hogy estére is kávét igyon.
Vele is volt már szó róla, hogy valamikor elmegyünk gombát gyűjteni, de eddig valahogy nem volt alkalmas az idő – arról meg nem is beszélve, más úgy szedni, amikor megbízol a másik tudásában, hogy érti a dolgát, vagy ész nélkül szedi az összeset, amit talál, és nézheted újra az egész kosár tartalmát. Nem tudtam, hogy Bia számára mennyire ismerős a terep, de néhány perc megfigyelés után egyértelmű, hogy nem most csinálja először, nem is aggódok különösebben miatta.
Ahogy szépen gyülekeznek a gombák a kosarunkban, érzem, hogy lassan már nem igazán van hová húzni az időt, ideje megtudni azt, ami a tudatom egy eldugott sarkában egész nap nem hagyott nyugodni. Érzem a másikon is a bizonytalanságot, szeretném is megnyugtatni, de az igazat megvallva, bennem is akadsz némi félsz attól, ami ránk vár. Holott, ha őszinte akarok lenni, igazából abban sem vagyok biztos, hogy pontosan mit kéne éreznem, vagy sem, de… bízok benne, hogy ha átadom az irányítást a bundásabb felemnek, akkor ösztönösen a helyére kerülnek a kirakós darabjai, és összeáll a kép. Másfelől pedig… tényleg egyszerűbb, ha felesleges időhúzás helyett szimplán túlesünk rajta, ez pont nem olyasvalami, ami magától megoldódna, várjunk bármennyit is. Maximum a körülmények változnának, azt meg nehezen viselném, ha felbukkanna két erre kiránduló valaki, mi meg kénytelenek lennénk szombatig várni, mert nem alkalmas az idő.
A szalmakalapot a másik kosárra rakom, mielőtt még nekivágnék az erdő fáinak, és lehet, különösebben nem sietem el a dolgot, de talán 10 percnél tovább így sem tart, mire a vörös szemű, fehér bundás farkas képében visszatérnék. Először csak távolabbról köszönve, hogy megnyugodjon a másik valóban én vagyok az, nem egy másik farkas tévedt erre, majd lassan közelebb is sétálok hozzá, közben átengedve a terepet az ösztönösebb felemnek.
A kinyújtott kéz láttán óvatosan a nyakát nyújtja, szimatolva, ismerkedve, barátkozva a másikkal, hisz alig ismeri még, és ez a második „találkozás” is teljesen más, mint amikor hónapokkal ezelőtt, a városban volt szerencséje hozzá. A modern technológiák világában sajnos mit sem érnek a farkas megérzései, képességei, kénytelen a másik benyomásaira hagyatkozni.
Ahogy megérzi az érintést, könnyed mozdulattal, nyugtalanul mozgatja a fülét, igaz, miután bizonyosságot nyer, hogy aggodalomra semmi ok, és egy kis fülvakargatás sem az ördögtől való, a későbbiekben már jóval kevésbé idegenkedve fogadja.
A feltett kérdésre egy rövid vakkantás a felelet – Bia  közeledtét pedig kíváncsi, fürkésző tekintettel követi, farkasszemet nézve a másikkal, mint ha a vöröses íriszekkel egyenesen a másik lelkéig látna. Talán tényleg így van. Érdeklődve billenti kissé oldalra a felé, közben pedig a másik számára is érezhetővé válik, hogy az a bizonyos pajzs is lentebb csusszan egy kissé, ismét, szabadjára engedve a mögötte vibráló energiák finom fátylát, és már nem csak az ujjai hegyén érezheti azokat a bizonyos „hangyákat”, hanem szép lassan elkezdenek felfelé masírozni a karján. Még akkor is, amikor a farkas egy váratlan mozdulattal elindul, hogy leírjon néhány kört a másik körül, hol szimatolva, hol finoman a lábát bökdösve az orrával, miközben a láthatatlan energiafoszlányok is teljesen körülölelik.
Néhány perccel később azonban a korábbi, kissé talán idegenkedő, óvatos testtartás láthatóan enyhül, mire a  négylábú a farkát csóválva helyet foglal a Bianca mellett, orrával ezúttal a kezét bökdösve – vagy ha nem venné a jelzést, akkor a füleit hátracsapva a tenyerébe fúrja az orrát.

Ugyanúgy megy minden, mint amikor telefonon beszélünk, egyik témából a másikba esünk, kínos szünetek vagy különösebb gond nélkül. Annyi a különbség, hogy most vannak néha csendek is, amikor elgondolkodunk, anélkül hogy azon kellene filózni, hogy megszakadt-e a vonal vagy mi a manó történt.
- Nehéz elképzelnem őt megszeppentnek. -vallom be, mindenféle negatív felhang nélkül. Amilyen cserfes volt és közvetlen, hát tényleg erőlködnöm kellene, hogy elképzeljem őt visszahúzódva. - Bár voltak pillanatok, amikor kicsit elveszettnek tűnt. - jegyzem meg, mert tény ami tény. Amikor a barátjáról mesélt, néha olyan kis szomorkásnak tűnt.
- Így van. Így csinálják a felnőttek, beszélgetnek. - bólintok egy halvány mosollyal, mert nem kellene kevesebbet feltételeznie a lakótársáról sem, mint amit épp mi is csinálunk. Úgymond problémánk van, és megbeszéljük. Egészen biztos vagyok benne, hogy egy kis kommunikációval majd rendben lesz Dora és a barátja is, akármilyen problémáik is legyenek.
Szétnézve a kis tisztáson még mindig el tudnék itt képzelni egy kis házikót. Egy kicsit, rönkökből, ami olyan lenne, mintha száz éve állna már itt. Akkor nem kellene feltúrni az egész környéket, mert valaki más már korábban megtette.
- Ez azért a környéktől is függ. Nálunk egészen jó a közösség, Halloweenkor jönnek a gyerekek cukorkáért, karácsony előtt minden hétvégén van az utca végi körforgalomnál egy kis sült gesztenye meg puncs, nyáron többször is tartunk grill party-t a gyerekeknek ugrálóvárral… ha elfogyna a cukor, tudom, hogy Marybeth a szomszédból úgyis ad vagy egy kilót kölcsön. - mosolyodok el kicsit. - A kertváros szépsége. - vonok vállat. Nyilván nem olyan, mint egy régi, indián törzsben, mert alapvetően itt sem üti bele senki a más dolgába az orrát, mint másutt. De segítünk egymásnak, és a társas magányhoz képest ismerjük egymást, gyakran hívják át a szomszédok egymást vacsorára vagy segíteni például lefesteni a kerítést. A karácsonyi fényfüzért nekem is a három házzal odébb élő srác segített feltenni a bejárati ajtó fölé.
- Szóval már nem vágysz vissza a természetbe?Mármint életvitel szerűen. - nem a túrázásról van szó, egy-két hétig talán még én is kibírnám, csak a nyugalom és a táj szépsége miatt. De hiányozna nekem is minden más, a telefon, víz, áram, meg főleg a zene.
- Valószínűleg ennek is, igen. A pandák például már valószínűleg nem is lennének, ha nem létezne egy nemzetközi program amit a megmentésükre hoztak létre. Mondjuk egy panda jóval ingerszegényebb környezetben is elvan, mint például egy orka. - gondolkodom hangosan. Mindennek megvan a maga előnye meg a hátránya is. Talán igaza van és nem kell mindent borúlátóan néznem. Elvégre optimista volnék, vagy mi a szösz.
- Egy kicsit örülök, hogy inkább ebbe a korba születtem. - vallom be őszintén. - Mármint nincs bajom azzal ha megettétek az őzgidát amit találtatok, ne értsd félre. Csak valahogy úgy érzem nekem itt a helyem. Nem is értek szinte semmihez ami hasznos lett volna akkoriban. - jó, tudok sütni meg főzni, és befőttet eltenni, de az önmagában nem tenne boldoggá. Szeretem a munkám, ez is egyfajta színészet. Ezzel bőven éhen is haltam volna, mert nem hasznos egy közösségnek ha valaki állandóan vicces hangon beszél. Az a hasznos ha tudsz varrni, állatot gondozni, tetőt foltozni, tüzet gyújtani, állatokat megnyúzni és a többi, és a többi.
Ahogy a gombák után leskelődünk, kicsit érzem is a bőrömön, hogy jó ötlet volt az ing. Itt a fák sűrű lombja közt egészen hűvös van, a kinti napsütéshez képest. Lehet, hogy mégis megkapott a nap egy kicsit? Ennyire nem csellózhatok ki magammal, hát hogy fogok akkor holnap kinézni? Mint egy sülthal.
- Igen. Bár elég macerás tárolni, hogy ha már nagy nehezen kiszárítottad, akkor ne szívja meg magát a levegő párájával. - jól zárható zacskók vagy dobozok kellenek hozzá. Meg egy csomó hely, ami például nálam nem igazán van. Akármennyire is imádom a kisházat, komoly a kísértés, hogy kibővíttessem egy tekintélyes méretű tárolóval, ahol a különböző gyógynövényeket, szárított gombákat, lekvárokat és egyebeket tudnám tárolni. Te jó ég, nem is tudom mit kezdenék ha lenne még akár csak két négyzetméternyi tárolóm!
- Néha kell egy kis kikapcsolódás úgy, hogy nem nézzük hány óra van. - értek egyet ezzel a szokásával. Amióta megérkezett, rá se pillantottam se telefonra, se órára. Nem is igazán érdekel, hogy délelőtt tíz óra van, vagy délután hat. Ha neki a mindennapokban kellenek ezek az erdőben bóklászások, akkor bizonyára etől érzi jól magát. Nekem is van hasonló hobbim, én a kertben szoktam eltölteni így órákat, hogy egyszer csak arra eszmélek, hogy korom sötét lett és korog a hasam.
- Milyen teákat szoktál készíteni? Van esetleg valami aminek különösen tetszik az íze? - nyilván az anyagcseréje gyorsabb, minimum lórúgás gyógyteákat kellene főznie például fejfájás ellen. Akkor már inkább bekap az ember egy fél levél gyógyszert. De hátha a lakótársának készít valamit? Ha ez előbb eszembe jut, készítettem volna neki egy keveréket, ami nálam például zseniálisan működik amikor feszült vagyok minden ok nélkül.
Miközben csak gyűlik a sok illatos gomba a kosárban, néha megmutatok neki egyet-egyet, amik különlegesen szépek, vagy nagyobbak, vagy épp különlegesek. Aztán amikor már majdnem megtelt a kosár is, akkor bedobom, hogy most akár elmehetne arra a farkasos túrájára ha gondolja, elleszek egy kicsit itt a fák között a hűvösben.
Meg ahogy azt a nyuszika elképzelte. Ahogy távolodik, egyre csak az jár a fejemben, hogy alkalmas-e ez az idő most arra, hogy ilyen próbatétel elé álljak. Oké, a délelőtti beszélgetést már kihevertem, és nem is vagyok feszült amiatt, hogy az én kártyáim már mind az asztalra kerültek. Na jó, nem mind, egyetlen egy kis szalmaszál még azért maradt a kezemben. És most épp azt a szalmaszálat készül kifeszegetni az ujjaim közül, és ez megrémít. Nem tehetek róla, valamiért páni félelemmel tölt el a gondolat, hogy milyen szerencsétlen fordulat lenne, ha a farkasa utálna. Biztos, hogy ez a sok beszélgetés, meg a közvetlen hangvétel ha nem is azonnal, de kihunyna, és nem maradna helyette semmi. Hiányozna, és olyan szörnyen igazságtalan lenne. Nincs sok időm viszont, hogy rendezzem a gondolataimat. Ha ilyen állapotban találkozunk, hát fuccs az egésznek.
Mélyeket lélegzek, és szép lassan megnyugszom. Óráknak tűnik a várakozás, pedig biztos, hogy csak néhány perc volt az egész. Én meg itt szorongatom a hülye kosarat mint valami holdkóros. Amikor lerakom a másik mellé, akkor pillantom meg a fehér farkast közelíteni. Mély levegőt veszek, és számba veszem a lehetőségeket, amíg lassan a közelbe sétál. Bár mosolygok amikor meghallom Bruno hangját a fejemben, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne dobogjon a szívem a torkomban. Izgulok. Belégzés-kilégzés. Egyáltalán nem félek tőle, pedig lenyűgöző, gyönyörű farkas, már a mérete is, és az egész megjelenése. Az egész szituáció tesz feszültté, azzal együtt, hogy közben meg nyugodtnak kellene maradnom. Csak nézem őt, és ahogy a kezem nyújtom felé, különös módon elönt egyfajta furcsa béke. Hát nem teljesen mindegy, hogy mit csinálok? Hiszen nem tudhatom mi zajlik le most a fejében, mert nem vagyok farkas. Amikor megmozgatja a fülét, ösztönösen húznám el a kezem, de nem akarok kapkodni, így inkább várok, mielőtt megsimogatnám a füle mögött egy kicsit.
A vakkantásától nem tagadom, megint megijedek egy, de ki ne rezzent volna össze? Váratlanul éles hang volt, még ha nem is annak szánta, de most a légy zümmögése is fülsiketítő lenne számomra, annyira leszűkült a világ erre a pár négyzetméterre.
- Oké. Akkor, itt vagyok. - állom a tekintetét, ami épp olyan kérlelhetetlenül fúr egészen a lelkem mélyéig, mint Bruno kérdései tették még a csónakban. Bizonyára ez a néhány évszázad egymáshoz idomította őket, hogy néhány szokásuk hasonlóvá vált. Azt is tudom, hogy a szavakkal most nem sokra megyek, szóval amennyire csak tudom, megpróbálok rendet teremteni a fejemben és az érzéseim közt, hogy minél tisztábban lásson. Kérdések híján, ez a legtöbb, amivel segíthetem az ismerkedést. A finoman bizsergető energia ahogy egyre csak néz, úgy lesz erősebb, érzem az illatát is, és ahogy felfelé kúszik a karomon, legszívesebben behunynám a szemem, hogy el tudjam dönteni kellemes-e ez a csiklandós- finoman csípős érzés, vagy sem, ahogy mind intenzívebbé válik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja.
Ahogy körbe járkál, meg se moccanok, csak néha elmosolyodok, amikor a hideg orra a lábamhoz ér. Nem tehetek róla, csikis érzés. Teljesen elment az eszem, hogy mindenféle védelem nélkül itt állok mozdulatlanul, és csak hagyom, hogy körbevonjon az energiája. Egyáltalán nem a fizikai fáradtságtól, de még a térdem is megremeg, amikor úgy érzem már körülöttem mindenütt ott van ez az energia, mert nem olyan mint egy puha pehelyfelhő, inkább mint amikor a víz örvénylik az ember körül. Nehezebb, szinte tapintható, és ezzel a hangya mászkálással együtt még a karom is libabőrös lesz tőle. Mégsem kellemetlen, csak szokatlanul intenzív, bizonyára pont amiatt mert nincs ami tartóztassa, normál esetben valószínűleg nem érezném ennyire az egészet. Nehéz megállni, hogy ne zárkózzak be, hogy tompítsam valamennyire az érzést, ennyire még sosem hagytam, hogy valaki csak úgy belém lásson. Közben pedig, ebben a végtelennek tűnő pár percben ott motoszkál bennem megannyi érzés, ezernyi gondolat, amit szívesen megosztanék vele, ha biztos lehetnék benne, hogy megérti a dolog összetettségét. Tudom, hogy nem vagyok különleges, de legalábbis semmivel sem különlegesebb mint az elmúlt kétszáz évben bárki más lett volna. De ha bizalmat szavazna nekem, abban biztos lehet, hogy nem fogom feladni, és minden követ megmozgatok ami a hatalmamban áll, hogy működjön ez a dolog, mert tényleg szeretem. Hiszen itt vagyok, védtelenül, fizikálisan és érzelmileg is, csak azért, hogy eldöntse kedvel-e vagy sem.
Észre sem vettem, hogy mennyire kimerített ez a körözés, így megkönnyebbülve veszek mély levegőt, amikor a farkas végre megáll, és leül mellettem. Akármit is látott, vagy gondolt, vagy hozott bármilyen ítéletet magában a jellememről, úgy tűnik, hogy vége van a mustrának. Már ettől a gondolattól is annyira megkönnyebbültem, hogy ha nem is bökdösne az orrával, akkor is mosolyognék.
- Ne szokj hozzá, mert nem foglak mindig ennyire beengedni a fejembe. - finoman simítok végig az orrától indulva, a homlokán át egészen a nyakáig. Szörnyen kimerítő élmény ilyen lecsupaszított érzelmekkel állni türelmesen, magam sem tudom, hogy miért, de így van. Miközben simogatom, egyre bátrabban, észre sem veszem, hogy mennyire közel kerültem hozzá már megint, a bundája puhaságát már a lábszárammal is érzem, szinte neki dőlök finoman ahogy immár két kézzel érintem, élvezve a belőle áradó energiát. Sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint amikor körbefont, most nem olyan nehéz, jobban hasonlít a korábbi szellőre, mintha ő is megnyugodott volna, és nem csak én. - Ugye tudod, hogy ma már tényleg nem faggathatsz, egyik alakodban sem? - kérdezem tőle játékosan, nem mintha választ várnék, miközben hirtelen ötlettől vezérelve lassan leülök az avarba, vele szemközt, mit sem törődve vele, hogy így az álla valahol a fejem búbja magasságába került. Kifárasztott ez az élmény, nem is annyira fizikálisan, mint érzelmileg, ha nem ülök le magamtól akkor előbb-utóbb simán összecsuklik alattam a lábam. - Idejössz még egy kicsit, vagy egyelőre elég volt ennyi belőlem? - nyújtom mindkét kezem felé barátságos mozdulattal.

- Azért jó hallani, hogy ilyenre is van még példa. Amikor a belvárosban laktam, alig láttam a szomszédaimat, nem is igazán ismertük egymást. Most meg szintén, igaz, most a legközelebbi is olyan távolságban lakik, hogy vagy egy óra lenne átsétálni hozzá. - vonok vállat. Találkoztam már velük is, sétáltam már annyit a környéken, hogy legyen szerencsénk összefutni meg legalább egyszer bemutatkozni egymásnak, de amúgy ezt az erdei magányt jobban szeretem, mint amikor egy karnyújtásnyira volt körülöttem egy rakás idegen.
- Megszoktam ezt a mostanit, meg őszintén, változott már annyira a világ, hogy ne legyen olyan, mint régen. - elvégre hiába akarnék így élni, elég nehéz összeegyeztetni a mindennapos teendőkkel. Persze, megtehetném, hogy keresek egy eldugott zugot és élek boldogan, de elég hamar megölne az unalom – Ha nagyon rámtör a nosztalgia, legfeljebb elmegyek valami több hónapos kiküldetésre a Földnek valami olyan részére, ahol még mindig hasonlóan élnek, és probléma megoldva. Kellemeset a hasznossal. - jártam én már Afrika különböző részein többször is, hasonló körülmények között élve, egyáltalán nem éreztem olyan elvesztegetett időnek, mint ha itt sátraznék egyedül az erdőben. Valahogy a tétlen láblógatást sosem bírtam hosszú távon.
- Valószínűleg már a bölények is rég eltűntek volna. - fűzöm hozzá a pandás gondolatmenethez, ezekért még csak nem is kell olyan messzire menni – És tessék, igaz, védettek, de egyre több helyen találkozni velük újra és újra. - igaz, olyan sosem lesz mint régen volt, amikor több ezres csordákban járták Amerika nagy prérijeit, de legalább nem tűntek el.
- Nincs semmi szégyellni való ebben, a ma élő emberek közül ritka az, aki ért ilyesmikhez. Ha egy korábbi korban éltél volna, akkor ott is biztos feltaláltad volna magad, megtaláltad volna a helyed. Ki tudja? Lehet, hogy mondjuk született őstehetség vagy szövésből, csak sohasem próbáltad. Vagy nagyszerű íjász lennél. Gyógyító… - gondolkozok hangosan, mert régen sem értett mindenki profin mindenhez, másrészt olyan tevékenységek is bőven akadtak, ahol nem jelentett volna különösebb problémát a lába. Oké, futóversenyt valószínűleg már akkor sem nyert volna, és lehet, hogy nem lett volna kiemelkedő vadász, bár lóháton azt is ki lehetett volna trükközni.
- Igaz, bár azért az se lehetetlen. Egész jó csatos üvegeket lehet már kapni. - jegyzem meg, legalábbis jobban szeretem mint a mindenféle műanyag zacskókat, hála az égnek a mostani ház elég nagy ahhoz, hogy a tárolás se okozzon különösebb gondot. Meg eddig egyedül laktam, ennyi idő után tisztában vagyok vele, hogy mindenből annyit gyűjtsek be, amennyire tényleg szükségem van, feleslegesen ne hörcsögöljek csak azért, mert megtehetem. Ahogy tapasztalom, manapság hajlamosak túlzásba esni ilyen téren is az emberek, pedig manapság a többségnek már tényleg nem kell attól tartani, hogy éhezniük kéne, bármi, szinte bármikor elérhető a boltok polcain.
- Igen. Pláne úgy, ha a munkád során meg nagyon is oda kell figyelni az időre. - egyrészt a különféle gyógyszerek hatóideje miatt, másrészt a műtéteknél sem mindegy, pláne ha valami komplikáció lép fel, hogy mennyi az annyi, hiszen emberéletek múlhatnak rajta. Igaz, szerencsére az én szakterületemnél ez kimondottan ritkának számít, de azért így is előfordulnak komplikált esetek.
- Mindenfélét. - válaszolok nevetve – Mármint, amit éppen találok. Citromfű, hársfa, menta, csalán, kakukkfű, cickafark, csipkebogyó, fagyöngy, málnalevél… tényleg jöhet bármi. - amikor azonban arról kérdez, akad-e esetleg valami kedvencem, muszáj elgondolkozom egy pillanatra. Már épp válaszolnék, de akkor eszembe jut egy másik, majd egy másik, majd belátom, túl nehéz kérdés. Hacsak nem akarja a következő egy órában azt hallgatni, hogy erről mesélek neki – Túlságosan is sok olyan van. Neked? - kérdezek inkább vissza, hátha esetében egyszerűbb a helyzet. Inkább hallgatnám az ő hangját, mint a sajátomat, amíg teleszedjük a kosarat mindenféle erdei gombákkal.
Amikor azonban kezd megtelni a kosarunk, én is belátom, hogy már nem igazán van hova húzni, halogatni az időt, ettől kedvezőbbek úgy sem lesznek a körülmények, csak rosszabbak. Érzem a másik felől áradó bizonytalanságot, ahogy magamban is, de bízok benne, hogy minden jól fog menni. Bízok a másik felemben is, hogy segít választ kapnunk azokra a kérdésekre, amik eddig megválaszolatlanul lógtak a levegőben köztünk, bizonytalanul.
Ahogy farkasként visszatérve megérzem az őt körülvevő bizonytalan érzelemkavalkádot, adok neki némi időt, amíg rendezi magában – ha nem is teljesen, de eszem ágában sincs egyből lerohanni így farkas alakban. Utána azonban átengedem az irányítást a másik felemnek, hisz ő még közel sem ismeri annyira, mint én, és tetszik vagy sem, van beleszólása a jövőnkbe… nem is kicsi.
A vakkantással nem célja megijeszteni, még ha nyilvánvalóan sikerült is egy kissé, így a rövid bemutatkozás után inkább azon van, hogy alaposabban megismerje a másikkal. Eleinte csak a felszínt nézegetve, szimatolva, majd az energiák segítségével a lelke mélyéig ásva. Először elővigyázatosságból, aztán kíváncsiságból, meggyőződve arról, hogy tényleg érdemes rá, hogy a bizalmába fogadja. Nem is fogja vissza magát, amíg nem rágja át magát az összes, másik szívén átsuhanó érzésen, legyen akármilyen kuszaság vagy rendezettség odabent, még ha a külvilág számára ebből alig érzékelhető valami. Nem mint ha később nem változhatnának, arra sosincs garancia, de ha bármilyen visszás szándék vezérelné, akkor arra már most is fény derülne – de ilyesminek a legkisebb nyoma sincs, ez pedig alig néhány perc után teljesen nyilvánvalóvá válik. Nem is köröz tovább, a legnagyobb természetességgel foglal helyet mellette, orrával a másik kezét bökdösve, a másik szavai hallatán pedig csak felé fordítja érdeklődő, vöröses tekintetét. Azt hiszi? Mint ha sok beleszólása lenne…
De a korábbi távolságtartó viselkedésnek szinte már nyoma sincs, ahogy a másik ujjai a bundát szántják, félig-meddig a másik lábának dőlve, ráérős farokcsóválással sepregeti az avart. A kérdés hallatán egy halk, nyüszögő hangot hallat – hogy válasz gyanánt, vagy a simogatásra reagálva, ki tudja? Talán sohasem derül ki, ellenben amikor a nő leereszkedik mellé a földre, kíváncsian szimatolni kezdi a nyakánál, majd mielőtt a másik elhúzódhozna a hűvös farkasorr elől, gondoskodó mozdulattal kezdi nyalogatni az arcát, a füle alatti részen. Csak néhány pillanat erejéig,  hogy megossza a másikkal a döntését, mielőtt még lefeküdne, és a fejét a másik combjára helyezve válaszolna a másik kérdésére.
~ Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy kedvel téged. Üdv a minifalkánkban. ~ - „térek vissza” én is, szavakkal is egyértelművé téve a farkas felem döntését, ha esetleg a korábbiak után még mindig kétségei lennének - ~ Maradjunk, pihenjünk még egy kicsit, vagy inkább mennél már vissza? ~ ami engem, tökéletesen jól elvagyok itt, így és most, köszönöm szépen, de attól függően, hogy az elmúlt perceket a háttérből figyeltem, ugyanolyan jól érzékeltem mindent, akár a farkasom. Azt is megérteném, ha Bia közli, hogy elfáradt, vagy hogy bőven elég volt neki ennyi a mai napból.

A piknik, és a ráérősen elfogyasztott tízórai után jól esik egy kicsit mozogni, a fák árnyékában bóklászni. Szeretek gyűjtögetni, olyan mint egy kincskeresés. Most is kerül többféle gomba, meg némi kakukkfű, lestyán a kosárba. Szeretem a különlegesebb formájú vagy színű gombákat is, ezeket nem tudom miért, a kosár egyik felébe teszem, mint régen, ők a “kedvencek” amiket tudom, hogy otthon is majd újra megcsodálok mielőtt megfőzném. Ilyen vagyok, az apró dolgokért is tudok lelkesedni.
- Nekem is abban állnak a polcon, fajtánként külön-külön. - mosolyodok el, mert tény, egészen jó minőségű üvegeket vettem, szép egyformák, és még tartalék is van, ha valami újdonság kerülne elém. Egy fél polcnyi gomba, és vagy három polcnyi gyógynövény pihen a szekrényben. Majd ha eljön vacsorázni, reményeim szerint szombaton, lehet, hogy megmutatom őket.
- Na igen. Ez nálam is így van, te is tapasztalhattad. Hiába érdekes a téma, nagyon maximum egy perccel lehet tovább húzni a beszélgetést a reklámblokk előtt. - értek vele egyet már ami a munkában ki van számolva az idő témát illeti. Nem egyszerű, de meg lehet szokni ha muszáj. Jó ha van mellé egy olyan hobbi ahol az ember nem nézegeti az óráját percenként.
- Eleinte én sem kevertem őket semmivel, de aztán rájöttem, hogy a kedvenc ízeim egész jól kiegészítik egymást. Tavasszal teljesen rákattantam az ibolyára, még lekvárt is főztem belőle. - ciki vagy sem, így igaz. Teának is jó, de csináltam cukrozott ibolyát a süteményeket díszíteni, készítettem belőle lekvárt, és szappant is. Kár, hogy nem virágzik egész évben, mert ahogy fogy, már egészen megcsappantak a készleteim. - Majd kóstold meg a kedvenc keverékem, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. - mosolygok rá elgondolkodva, mert nem is szokványos, de nem túl különleges, ha ízlik neki, bármikor elkészítheti. Vagy adhatok is belőle. Citromfű, hársfa és kamilla, amikor már kész a tea, akkor narancshéjjal ízesítem.
Aztán a könnyedebb témák után jön megint egy kör a hullámvasúton. Igaz, szinte önként szaladtam bele a “pofonba”, hogy felajánlottam, hogy most alkalmas lehetne a hely és az idő az alakváltáshoz. Mentségemre mondva, akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozok.
Nincs túl sok időm a felkészülésre, de ahhoz ez is elég, hogy összezavarja a gondolataimat, hogy utána nem győzöm lenyugtatni magam. Semmi vész, végül is nem megenni akar, és attól függetlenül, hogy bármi előfordulhat, tudom, hogy annyira nem tud elromlani a helyzet, hogy bántson. Ez azért segít egy kicsit, bár a test sebeit már én is egészen jól gyógyítom. A lélekkel már más a helyzet.
Nem akartam, mégis megijedtem tőle, amikor vakkantott egy kicsit. Inkább csak amiatt mert nem számítottam rá, ahogy arra sem, hogy majd körbe-körbe járkál és szaglászik. Néha szívesen felé nyúlnék, hogy álljon meg, mert elszédülök ettől a mutatványtól, de megállom, és csak békésen tűröm a vizsgálódását. Csak néha mosolyodok el, amikor az orra a lábamhoz ér, és csikiz egy kicsit, de egyébként teljesen érzem a helyzet súlyát. Szó szerint is, mert az energiái szinte rám telepednek, ahogy apránként körbefon vele. Talán ez is a része a vizsgálódásnak, mint a számítógépeknél a terheléses támadás. Ha erre a bizsergető érzésre fókuszálok, akkor talán még jobban be tudja barangolni lelkem minden szegletét? Nem tudom.
Amikor végre leül mellettem, és az orrával bökdösi a kezem, akaratlanul is lejön rólam egy adag feszültség, és nagyon megnyugszom. Rendesen kimerített ez a néhány perc, mintha órákon át eveztem volna árral szemben a folyón. Most teljesen másnak érzem még a tekintetét is, miközben simogatom, egyáltalán nem olyan szigorúan fürkésző, mint korábban volt. Hálás vagyok neki, hogy így vigyáz Brunora, hogy azt sem hagyná, hogy rosszul válasszon párt, és valaki kihasználja őt vagy ilyesmi. Az úgymond együttműködésük eredménye az is, hogy egyáltalán találkozhattunk, hiszen kölcsönösen életben tartották egymást mostanáig.
- Tetszik? - kérdezem kissé elvarázsolt hangon, majd mindkét kezemmel folytatom a simogatást. Ha így, hát nem én fogom elrontani a mókát, igazság szerint sosem simogattam még farkast. A felső réteg igen, ellenálló és durvább, de ha az ujjaim a bundájába fúrom, a mélyebb réteg meglepően puha. Mégis, győz a fáradtság, és leülök mellé, úgy, hogy egy egy lépést hátrafelé is tettem, hogy a hátam egy fa törzsének támaszthassam. Nem húzom el az arcom, és egy kicsit még halkan kuncogok is, amikor megnyalogat. Végig szalad tőle a hideg a hátamon, mert amilyen kedves és kellemes ez a gesztus, közben ott motoszkál az agyam egy szegletében, hogy pont ilyen könnyedén tehetne bennem akár kárt is. Az, hogy mégsem tette talán egy kis okot ad a bizakodásra.
- Minifalka. Jól hangzik. - ismétlem meg mosolyogva, miközben lusta mozdulattal simogatom a farkas fejét az ölemben. - Én is kedvelem őt. Legközelebb is szívesen találkoznék vele is. - jegyzem meg, majd kényelmesen a fának dőlök, és behunyom a szemem. - Mm. Most jó itt, egy kicsit maradj még így. Csak pár… - ásítok egy kicsit - percet. - alapvetően nem túl gyakran érzem magam biztonságban. Azért is járok plusz önvédelmi edzésekre is, mert nem bízom abban, hogy meg tudnám védeni magam. Most viszont, abszurd vagy sem, egészen biztonságban érzem magam, hogy nem sok kellene, és simán el is aludnék mellette.
- Mi a neve a bundásabbik felednek? - kérdezem még mindig behunyt szemmel, ujjaimmal a füle mögötti puha szőrt ösztönösen birizgálva. Hirtelen tört rám az álmosság, egyszer csak arra eszmélek, hogy már épp bukna előre a fejem félálomban. Szinte felriadok az élményből, majd szándékosan egy kicsit kényelmetlenebb pozícióba mozdulok, hogy ne aludjak el itt az erdő közepén az avarban üldögélve.
- Nem baj, ha a bort inkább szombaton fogyasztanánk el? Valószínűleg elaludnék tőle. Egy kicsit elfáradtam. - nyilván magától is rájött, de azért megerősítem. Az előbb majdnem beszundiztam, aztán nézhetett volna nagyokat, hogy kispárnának használom a farkasa nyakát. Abbahagyom a simogatást is, és csak nézem a körülöttünk lévő bokrokat. Vajon mennyi lehet az idő egyáltalán? Lehet, hogy ideje is már haza indulni, hogy ne a sötétben bóklásszunk az erdőben és a folyón?

- Akkor nem keveset gyűjthettél, ha még lekvár is készült belőle! - felelem elismerően, mert a legtöbb gyümölcsből nem olyan nagy munka összegyűjteni lekvárhoz való mennyiséget, de tekintve, hogy az ibolya milyen apró virágokkal rendelkezik, az azért már nagyobb kitartást kíván. Még ha csak néhány kis üveggel készült is.
- Jól van, kíváncsi vagyok, milyet sikerült készítened. Vagy akár meg is próbálhatom kitalálni kóstolás után. - dobom be ötlet gyanánt, ha már a piknikkosárral is ilyen lelkesen készült, sőt, akár anyum régi keverékét is elkészíthetem neki, ha akad hozzá minden a kamrájában. Esetleg majd legközelebb, ha a teknősleves kerül terítékre, akad még néhány recept a tarsolyomban a régi szép időkből, ha esetleg kedve támadna egy kis rögtönzött, gasztronómiai időutazáshoz. Mondjuk azt nem tudom, hogy mikor, így, hogy ötletünk végtelen sok, de ilyen távolságra lakunk… Akárhogy is, kár lenne elvesztegetni az időt, hogy kiderítsek valamit, ami igaz, nem volt rajta a bakancslistánkon, ellenben annál fontosabb, sőt mi több, még Bianca is szóvá teszi, hogy ettől alkalmasabb helyet és időt nem is nagyon találhatnánk. Nem is húzom feleslegesen az időt, nem sokkal azután, hogy eltűnök az erdő fái között, hamarosan a termetes, fehér farkas képében térek vissza a kis gombagyűjtő helyünkre.
Egy kis ideig még várok, amíg megbarátkoznak egymás gondolatával, utána azonban a háttérbe húzódva átengedem az irányítást a bennem lakozó farkasnak, ismerje meg egy kicsit jobban azt a személyt, aki az elmúlt hónapok telefonbeszélgetései során szinte észrevétlenül költözött be a szívembe, és vált fontos személlyé az életemben. Amiatt egy pillanatig sem tartok, hogy bántanák egymást, fizikai értelemben legalábbis teljesen kizártnak tartom, hogy bármi baj történne, ellenben ami a metafizikai síkot illeti, én is csak lélegzetvisszafojtva figyelek – és az egészben a legszebb, hogy konkrétan én sem tudnám megmondani, hogy pontosan micsodát.
De ahogy telnek-múlnak a percek, s egyre mélyebbre ás a farkas a másik lelkében, érzéseiben, úgy oldódik szép lassan az én gyomromban is az a bizonyos görcs, ami már egészen reggel óta nem hagyott nyugodni. Majd látva, milyen barátságosan foglal helyet mellette, elfogadással és gondoskodással köszöntve maga mellett, olyan nemes egyszerűséggel, mint ha Bia is vérfarkas lenne, valahol én is megnyugszom. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy jól sikerült a találkozás, így hát miután kényelmesen elhelyezkednek, elhelyezkedünk egymás mellett, én is „visszatérek”.
~ Olyan kis kétszemélyes. Vagy három, ha a farkast meg engem kettőnek számolunk, de huhh… ez még így kimondva is furán hangzik. Mint ha most szabadultam volna a zárt osztálytól. ~  rázom meg a fejem, mert tényleg különös így hangosan kimondani ezt az egészet, még akkor is, ha tényleg ez az igazság. Helyette inkább Bia combján pihentetem a fejem, hagyva, hogy az ujjaival a fülem, nyakam környékét vakarássza, amikor pedig ásít egyet, önkéntelenül én is utánzom némi fáziskéséssel. Úgy is mondják, hogy ragadós, és tényleg, pedig eddig nem is igazán éreztem, hogy olyan álmos lennék, de ha sokáig maradnánk, biztosan nem esne nehezemre így elaludni.
~ Különösebben nincs. Vagyis… ~ válaszolom, miközben arra se veszem a fáradtságot, hogy legalább kinyissam a szemem, miközben a fülem mögötti rész simogatja az ujjaival ~ Volt egy amit tőlem kapott, még kölyök koromban, de az is inkább csak nekem segített az első években, amíg ismerkedtünk, összecsiszolódtunk. ~ osztom meg vele, nem is emlékszem, hogy másnak mondtam-e valaha is, nem sűrűn kérdezték, az is biztos. Vagy egyáltalán mennyire megszokott az ilyesmi, mások is csinálták, csinálják-e? Nekem mindenesetre segítség volt, meg ha egy embernek is lehet több neve, egy a farkasnak is kijár születése tiszteletére, nem igaz? ~ Amúgy meg összecsiszolódtunk annyira az évek alatt, hogy nem igazán van szükség rá. Falkán belül is bőven elég személyenként egy nevet megjegyezned, szép is lenne, ha kapásból kettőt kéne mindenkihez. ~ - fűzöm még hozzá az előzőekhez, miközben a gondolataim akaratlanul is a múltba kalandoznak, úgy kétszáz évvel ezelőttre, amikor utoljára feküdtem így, farkas alakban valaki mellett, békésen beszélgetve, pihenve. Akármennyire is töröm a fejem, valahogy képtelen vagyok felidézni, vajon a feleségemnek említettem valaha is, milyen nevet választottam a farkasomnak még réges régen? Vagy sohasem kérdezte? Pedig az évtizedek alatt volt alkalma többször is ebben az alakomban látni, pláne, mert nem éppen békés időket éltünk akkoriban. Egészen felkelti a kíváncsiságomat a téma, amin korábban még sohasem agyaltam, így bőszen töröm a fejem, egyik emlékképet a másik után igyekszem felidézni, hogy hogyan is viszonyultak egymáshoz, egészen belefeledkezve az időbe, amikor Bia összerezzenése ránt vissza a valóságba. Éberen kapom fel a fejem, hogy mi történt, de szerencsére semmi komoly, csak elpilledt egy kissé. Mondjuk aláírom, fárasztó nap volt, ha nem is kimondottan fizikai értelemben, érzelmileg határozottan.
~ Nem, dehogy gond, megvár. Ha szombaton bontjuk fel, szombaton, ha egy év múlva, akkor se dől össze a világ. ~ - nyugtatom meg, majd nagyot nyújtózkodva felkelek mellőle a helyemről, ahová már egészen kényelmesen befészkeltem magam az avarba, majd teszek néhány rövid kört a legközelebbi fák körül, hogy kicsit átmozgassam az elmacskásodott tagjaimat.
~ Akkor lehet ideje lassan visszafelé indulnunk. Pláne, hogy nem 5 perc, amíg visszaérünk a mólóhoz. ~ - állok meg előtte, némi megerősítésre várva, majd ha egyetért, akkor egy ~ Mindjárt jövök! ~ után már el is futok abba az irányba, ahonnan korábban érkeztem. Azúttal sem kell néhány percnél többet várnia, mire újra emberi alakomban érkezek vissza, néhány ráragadt falevelet sepergetve a ruhámról – Mehetünk? - meg remélve, hogy nem aludt vissza ezalatt a néhány perc alatt, mert akkor vagy keltegethetem, vagy itt éjszakázunk.

Miközben a gombákat gyűjtögettük, épp azon gondolkodtam, hogy milyen jól hangzik ez a tea kóstolás, meg igazából mással is kipróbálhatnánk, bőven elég furcsaság lapul a konyhámban, amiket nem szokott az ember nap mint nap kóstolni. Egyszer úgyis szívesen kipróbálnám ezt a vakon kóstolás dolgot, izgalmak terén nálam ez szinte már a csúcs lenne, hiszen a békés kis életemben kevés az extrém móka. Ha nem számoljuk a teljesen random hülyeségeket az egyik őrző barátommal, de az más. Mondhatni, őrültségek ellen be vagyok oltva, és Jax az aki rezisztens minden gyógyszerre, antibiotikumra, oltásra… na, ha ő a helyszínen van, garantált valami marhaság.
Épp ezért is furcsa, hogy alig pár perccel később meg már azt vártam, hogy Bruno farkas alakban térjen vissza hozzám, mert ez sem a világ legbölcsebb gondolata, több szempontból is. Fizikai fájdalomtól nem félek, az ilyesmi érzem, hogy nincs benne a pakliban. Szerintem akkor sem hagyná, hogy a farkasa bántson, ha élből utálna valami miatt. Egyszerűen nem az a típus, az alapján amilyennek megismertem. Érzelmi téren viszont kész kamikaze mutatvány. Eleve nem tudom, hogy hogyan vagy mi fog történni, ahogy azt sem, hogy nekem mit kellene csinálnom, vagy, hogy miből fogja tudni, hogy sikeres volt-e a kísérlet. Vagy, hogy én honnan fogom tudni?
Amikor megjelenik a fehér farkas, akaratlanul is megérzem a kétkedő kíváncsiságát. Nem tudom mi járhat a fejében, vagy mennyit érzékelt például a telefonos beszélgetésekből? Ott lapul vajon olyankor a háttérben, mint ahogyan Bruno a háttérbe húzódott most, a bundásabbik felének átadva az irányítást, vagy teljesen ismeretlen vagyok neki? Bármelyik verzió lehetséges, de az biztos, hogy így, szemtől szembe még nem találkoztunk, megértem a fürkésző tekintetet. Úgy érzem, mintha lenne egy polc, amin vannak üres helyek, és azon gondolkodna, hogy melyikre helyezzen. Barát? Ellenség? Nasi? Ezzel az örvénylő energiával mintha a víz alá nyomna, próbából, vagy nem is tudom.
Szerencsére amikor végez a fürkészéssel, szaglászással, látszólag egészen megnyugszik ő is, mivel leült mellém, fejét a kezem alá téve. Jó érzés, hogy vége van, nem tehetek róla, de ez az igazság. Ha valaki állt már ilyen helyzetben, csak az értheti, hogy milyen érzés. Mintha egy mérlegre tennék a lelked, hogy eldöntsék mennyit érsz. Örülök neki, hogy amikor leültem, követett, és még az arcom is megnyalta. Kellemes volt, még ha kicsit furcsa is.
- Legyen inkább három. - jegyzem meg, miközben simogatom, az álla alatt is finoman megdörzsölgetve. Furcsa így beszélgetni, de furcsa ez az egész szituáció. Mintha tényleg hárman lennénk itt, mert a farkas egyfelől Bruno is, meg nem is, ezt az előbb pontosan éreztem. Két személyiség, két önálló akarattal bíró egyén. - Szeretném, ha három lenne, mindkettőtöknek saját hely jár. - teszem még hozzá, halványan elmosolyodva. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érzés. Mármint, ilyen érzés is lehet a találkozás egy vérfarkassal. Őszintén remélem, hogy találkozok még többször is ezzel a felével is. Amikor ásít, csak kuncogok egy kicsit, és játékosan összeborzolom a szőrt a fején, hogy legalább ő éberebb legyen, ha már engem kerülget az álom. Ez az egész, ahogy itt üldögélünk békességben, egy kicsit olyan mint egy furcsa álom.
- Ez is igaz. A falkában csak gondokat okozna ha több nevet kellene megjegyezni. De ez egy minifalka, valahogy csak szólítanom kellene. - gondolkodok el a dolgon alaposabban is. - Furcsa lenne, ha őt is Brunonak szólítanám. - nem lenne helyes, látva, hogy milyen határozottan külön akarattal, személyiséggel bír. Azt meg mégse mondhatom neki, hogy Bundás, vagy Füles, akárhogy is ezek jutnának eszembe, de ezek inkább kutya nevek, és nem egy ilyen fenséges farkashoz illenek. Ahogy elmélkedek, és csak simogatom, ez a nagy nyugalom egészen elnehezíti a pilláimat. Úgy tűnik ő is elgondolkodott valamin, mert csendben vagyunk, csak a szuszogás hangja hallatszik, meg néha egy-egy madár csiripelése a távolban. Aztán hirtelen riadok fel, ahogy a fejem már előrefelé dőlne, érzem, hogy ő is megriadt tőle egy kicsit. Újabb simogatással is jelzem, hogy minden oké, csak nem akartam agyon nyomni azzal, hogy rá dőlök álmomban. Nem mintha kettőnk közül én lennék a nehezebb vagy épp erősebb példány - bármelyik alakjában is legyen.
- Nem, nem. Szombaton. - motyogom még mindig kissé bágyadtan az iménti bólintás után. - Passzolni fog az ebédhez, majd kitaláljuk mi legyen. A vacsi bárány lesz, ahhoz majd iszunk vöröset. - jegyzem meg, és egyben meg is osztom vele a tervezett menüt. Remélem nincs ellenére, ha elkészíteném azt a receptet, amit múltkor el is postáztam neki, igaz, most majd a közösen gyűjtött gombából is köret lesz, vagy esetleg leves, még nem tudom. Attól függ, mit szeret jobban.
- Rendben. - bólintok, majd amilyen kérdőn néz, még utoljára megsimogatom egy kicsit búcsúzóul, ki tudja mikor látom legközelebb így, vagy lesz-e még olyan alkalom, hogy ilyen meghitten összebújjunk. Akár a farkassal, akár az emberi felével, mert valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fogja elkapkodni a döntést, nem tűnik olyannak. Lehet, hogy alaposan megrágja a dolgot, de legalább biztos lehetek benne, hogy nem fog a “próbáljuk meg, aztán majd eldöntöm mit érzek” maszlaggal etetni. Ha eldönti, akárhogy is legyen, úgy lesz, és megszűnik ez a kínzó bizonytalanság is. Ez pedig megér még egy kis várakozást, még ha furcsa is lesz így a hétvége egy kicsit. Csak nézek utána, amikor elszalad, és sóhajtva adom meg magam a gondolatnak, hogy bizony könnyen meglehet, hogy megint hónapokat kell majd várni a találkozásra, és ezzel együtt akár arra is, hogy eldőljön mi lesz velünk. Hogy fogom én ezt ép ésszel kibírni?!
- Mehetünk, igen. - egészen elkalandoztam itt üldögélve, így gyorsan megpróbálom összeszedni magam, és ahogy felkelek az avarból, én is leseprek magamról pár elszáradt levelet is. Ahogy végig nézek rajta, előbb elmosolyodok, majd röviden kuncogok is.
- Látszik, hogy sietve öltöztél. - jegyzem meg, majd közelebb lépek, és a kezem nyújtom, kérdő tekintettel. Szabad? Ha igen, akkor megigazítom a két felső gombot, mert sikerült őket mellé gombolnia. - Most már jó. - jegyzem meg, lesimítva egy levél darabot a válláról is. Tekintetemmel a kosarakat keresem, mintha nem itt lettem volna az elmúlt fene se tudja mennyi időben, alig emlékszem merre is voltak, hol hagytuk őket, pedig csak pár lépés az egész.
- Úgy tűnik a nasi bevált, a mosómedvék békén hagyták a cuccodat. - érdemes lehet kipróbálnia, hátha máskor is bejön, és akkor nem kellene ilyesmitől tartania. Megint csak morfondírozva pillantok körbe - Talán az a legjobb, ha megkeressük a folyót, és úgy megyünk vissza a csónakhoz. Vagy van jobb ötleted?

~ Akkor három, ezen nem veszünk össze. ~ bólintok rá a dologra, ám amikor még szinte be se fejezem az ásítást, már megy a cukkolás meg borzolás miatta, sietve arrébb is húzom a fejem, hogy ellentámadás gyanánt megbökdössem az orrommal az oldalát egy kicsit. Hátha csikis annyira, hogy elvegye a kedvét egy időre a továbbiakban.
~ Igen, egy kissé valóban. ~ ismerem el, mielőtt néhány pillanattal később folytatnám a mondandómat ~ Tőlem a „T’kope” nevet kaptam még régesrégen, fehéret jelent chinook nyelven, akár azon is szólíthatod. Vagy ha túlságosan nyelvtörőnek találod, nyugodtan adhatsz neki valami újat. Akár most, vagy később, ha eszedbe jut. ~ ajánlom fel neki. Lehet, számára ilyen fiatalon fura lehet másik nevet adni, de nekem, ennyi évszázaddal és megszámlálhatatlanul sok névvel a hátam mögött semmi különös nincs benne. Pláne így, hogy nem csak valami találomra kitalált név egy idegentől, hanem valaki olyan gondolatai között születik meg, aki számunkra is fontos.
Akik fontosak, igen… miközben Bia a fának dőlve pihenget, a gondolataim akaratlanul is visszaszöknek a múltba azokhoz a személyekhez, akik ezt elmondhatták magukról. Igaz, olyanok többen is akadtak, akik valamilyen szempontból fontosak vagy meghatározóak voltak, de ha olyan szempontból nézzük, amilyen szálak a mellettem pihenő őrzőhöz kötnek, úgy már sokkal de sokkal rövidebb az a bizonyos lista. De még így is félbemarad a nosztalgiázás, ahogy a másik felriad a félálomból.
~ Pihenj nyugodtan, ha szeretnél. Vagy ebből nem csak egy rövid szunyókálás lenne, hanem olyan, hogy simán ránk sötétedne? ~ - kérdezek vissza, mert az igazat megvallva, nem sietünk sehová, azt meg ő tudja, hogy mennyire érzi magát fáradtnak a mai nap után. Bár aláírom, a saját ágyában csak kényelmesebben tud aludni az ember, mint az erdőben, egy fa tövének dőlve.
~ Értettem, akkor szombaton! ~ - részemről rendben van ez is, pusztán jelezni szereztem volna neki, hogy ne érezzen semmi felesleges kényszert miatta akkor sem, ha esetleg nem most hétvégén fogyasztjuk el, vagy nem együtt.
~ Ennyire nem vagyok szakértő borok terén, de úgy emlékszem, a könnyű ételek mellé ajánlották, azért esett erre a választás a piknik miatt. De egyébként meg a legfontosabb szabály, minden megengedett, ami ízlik. ~ - fűzöm hozzá roppant komolyan. Valahol azért vicces a gondolat, hogy a borhoz találjunk ki ebédet, de ilyen apróságon végképp nem akadok fenn, egészen érdekes megközelítésnek tűnik. A szombatról eddig amúgy sem esett sok szó, hogy mi legyen, így inkább örülök annak, hogy arra a napra is alakul a program. Mondjuk ha már program, az se mindegy, meddig bírjuk majd előző este a jótékonysági esten, kimentjük magunkat amint lehet, mondván elég volt, vagy utolsók között fogunk távozni?
A búcsúsimit még megvárom, már csak a farkasom miatt is, ha már ilyen jól összeismerkedett a fiatal őrzővel, ne pont ebből maradjon ki, utána azonban el is sietek, hogy ismét alakot váltsak, felöltözzek. Emberi alakban többnyire mégis csak egyszerűbb az élet, pláne egy piknikezős napon.
- Igen, tudom, a falevelek… - sóhajtok a szavaira, egy párat már lesepertem a ruhámról így menet közben, úgy is kirándulunk, nem dől össze a világ… ám ahogy a másik megáll előttem, a kezét nyújtva, kérdő tekintettel, csak szótlanul bólintok. Tényleg ennyire zavarná néhány elszáradt levél? - Ja, hogy a gombok! Az fel sem tűnt. - vallom be, mozdulatlanul várok, amíg megigazítja őket, szótlanul figyelve közben – Köszönöm! - felelem hálásan, majd gyorsan megbizonyosodok róla, hogy a többi gomb rendben van, mielőtt még én is lecsapnék az egyik kosárra.
- Valóban, szerintem majd én is kipróbálom otthon. Mit is mondtál, macskakaja meg alma? - megyek biztosra, így, hogy macska van otthon, macskakaja is van állandó jelleggel, miután egészen sokat szokott kapni az én vacsoráimból a hálátlan kis dög, gondolom nem veszi zokon, ha kölcsönveszek tőle pár tasak bolti kaját.
- Az jónak tűnik. Attól biztosan nem nagyobb kerülő, mint ha ugyanazon az útvonalon megyünk vissza, amerre jöttünk. - állaptom meg, igaz, az sem volt egy eget rengető távolság, de inkább látványosan koncentrálva fülelni kezdek, megpróbálva kiszűrni az erdő zajait, majd néhány pillanattal később mutatom is az irányt – Ha nem tévedek, akkor arra van a legközelebb a folyó. Erről hallani legjobban a vízcsobogást. - teszem hozzá, mert esélyesen emberi fül számára nem érzékelhető ebből a távolságból, nekem is figyelnem kellett. De ha elindulunk, nemsokára a másik is hallhatja, nem tűnik különösebben vészesebb terepnek, mint ami idefelé volt. Inkább felvettem a kosarat meg a szalmakalapot, majd megbizonyosodva róla, hogy semmi sem marad itt, ezúttal én voltam az, aki a kezét nyújtja a másik felé. Nem mint ha eddig olyan látványosan sokat idegeskedtem volna, de mióta a farkasom is szemmel láthatóan elfogadta az őrzőt, mint ha egy hatalmas szikla gördült volna le a szívemről, tényleg maga voltam a két lábon járó nyugodtság. Még ha nem is beszéltem túl sokat a visszafelé vezető úton. Abban tényleg igazam volt, hogy nem kell túl sokat sétálni ahhoz, hogy elérjük a partot, még ha teljesen a vízig nem is tudtunk lemenni, ezen a szakaszon ugyanis elég sűrű, part menti növényzet kísérte a szakaszt nagyra nőtt fűzfákkal meg mindenféle bokrokkal. Cserébe viszont egy kezdetleges ösvény vezetett a parttal párhuzamosan, úgy látszik, nem mi vagyunk az elsők, akik erre sétálnak.
- Jut eszembe, még nem volt róla szó, hogy legyen a holnap? Találkozzunk az estélyen, érted menjek kocsival, vagy találkozzunk előbb valamikor? - nem tudom, hogy tervezte a napot, vagy mennyi időre van szüksége a készülődéshez, meg a többi, de egyszerűbb megkérdezni, aztán akkor én is úgy alakítom a napomat.

- Hékás! - kuncogok egy kicsit, amikor az oldalamat bökdösi meg az orrával. Csikis vagyok, de ha nem is lennék, az egész szituáció valahogy megnevettet, a hideg orrával, erős lélegzetével amit rám fúj közben. Van ebben valami vicces, mintha egy óriási szelíd kutya lenne, úgy játszik velem, és ez nagyon is tetszik.
- T’kope. - próbálom megismételni, több-kevesebb sikerrel. - Azt hiszem elleszek ezzel, tetszik. Illik hozzátok. Mégse mondhatom neki, hogy Füles. T’kope, ez jobban passzol. - újra megsimogatom a farkas fejét, az ujjaim hegyével finoman érintve az orrától egészen a nyakáig egy hosszú és barátságos mozdulattal. Amúgy sosem tartottam magam különösebben kutyásnak, inkább a macskák felé húzott mindig is a szívem, ha már a két gyakori négylábú háziállat közül kell választani. De valahogy ezt meg tudnám szokni, tényleg élvezem ahogy a feje az ölemben pihen, néha szívesen mellé kucorodnék és tudnék aludni ebben a békességben holnap reggelig. Kevésen múlik, hogy nem teszem, legalábbis az alvás részét.
- El tudnék pihengetni itt holnap reggelig. Szóval inkább induljunk majd vissza. - vallom be őszintén, hogy nem kicsit merültek le az elemeim. Furcsa, de egy kicsit úgy érzem, hogy még a mágiám is megcsappant, lehet, hogy túl sokat cirógattam vele az elmúlt órákban tudat alatt is? Mármint nem cirógattam, nem ez a jó kifejezés, egyszerűen csak akaratlanul is néha elengedtem magam, hagytam, hogy mint egy fényes kis buborék körbevonjon minket, kizárva azt a rengeteg kérdést és rossz érzést ami ezzel egy időben is fél napon át bennem kavargott. Most úgy érzem nem maradt bennem semmi negatív érzés, valahogy T’kope és ez a békés összebújás azt eredményezte, hogy elengedtem mindent. Már nincs bennem görcsös reménykedés, sem csalódottság. Élvezem, hogy a minifalka tagja lettem, és úgy érzem ez minden mástól független, hogy mi lesz velünk vagy mi nem, ezt a dolgot nem igazán befolyásolja.
- Akkor majd egy könnyű ebédet készítek neked. Jöhetnek a hazai ízek, egy kis grill zöldség és egy jó lencse saláta? - teszem fel a kérdést komolytalanul. Csirkében gondolkodtam. Pont a héten olvastam egy cikket egy citromos aszalt paradicsomos csirkéről, aminek a fantázianeve Marry Me csirke… na nem mintha ilyen ambícióim lennének, amúgy is kipróbáltam volna ha már ennyire cikkeznek is róla, de ha már ebéd és fehér bor, akkor miért ne most? Mással úgyse nagyon szoktam együtt étkezni, a szomszédoknak meg mégse készíteném el…
Még egy kicsit megdögönyözöm a farkast, ahogy előttem áll, mielőtt elszaladna vissza a bokrok közé. Tényleg megkedveltem, nem tudom miért vagy hogyan, de ez van. Különleges, épp úgy mint a másik fele. Ha nem lennének ezek a kifejezetten gyengéd érzelmeim, akkor is minimum kedvelném Brunot.
- Hát persze, csak a falevelek. - húzódik széles mosolyra a szám, miközben közelebb lépek, hogy megigazítsam a gombjait. Nem nagy dolog, de a rendmániámnak csípi a szemét, meg amúgy is, attól még mert piknik, nem kell úgy kinéznünk mint akiket a kutya szájából húztak ki. Képletesen szólva. Még leseprek egy levél cafatot a válláról, és nagy a kísértés, hogy dolgom végeztével egy puszival is megtoldjam az egészet, de ma valahogy nem olyan nehéz megállnom. Akármennyire is nem változtak az érzéseim az irányába, most valahogy nem akarnám tovább bonyolítani ezt a faramuci helyzetet, újabb kört téve az érzelmi hullámvasúton. Köszöntem szépen, nálam úgy tűnik napi kettő a limit.
- Igen, az. Úgy vettem észre, hogy a nagyobb szeműt jobban szeretik. - ki érti miért, ezt ették eddig a leglelkesebben ezek a kis jószágok. Az almát is örömmel fogyasztják el, de próbáltam már más gyümölcsöt is, igazából mind bevált.
- Én nem hallom. - pedig fülelek ám rendesen! De bízom benne, meg a szuper hallásában is, így nem tiltakozom, összeszedem az egyik kosarat meg a kis hátizsákot a pokróccal, és irányba állok én is, amerről a folyót hallotta. Megfogom a kezét is, de most nem csiklandozom meg az energiáimmal, kicsit lemerült az elem, inkább csak simán követem, próbálok nem bukdácsolni az avarban.
- Nekem kicsit előbb oda kellene mennem, mert le kell még adnom egy csomagot a licitáláshoz. - lépek rá a kis ösvényre, miközben elhajolok egy fűzfa ág elől. - Szóval találkozzunk ott, talán úgy a legegyszerűbb. - az ilyen jótékonysági esteken általában a felajánlott mindenféle tárgyakra lehet licitálni. Nem is az a lényeg, hogy mennyi a valós értéke ezeknek, hanem tényleg a jótékonyság, néha nevetségesen sok pénzt kínál valaki egy apróságért is. Én is tettem felajánlást, az eredeti skiccekből kértem el egyet, ami Miss Tapsi több korai verzióját ábrázolja, bekarikázva, hogy végül melyik lett a végleges, illetve még plüss nyúl meg a többi kis barátja (sündisznó, pocok és róka), és egy dedikált példány az írónőtől a legújabb könyvből került a csomagba. Nem várok tőle nagy csodákat, de a szándék a fontos.
- Még az is lehet, hogy fel se fogsz ismerni, majd keresgélhetsz a teremben. - jegyzem meg vidáman, mert szerintem én magam is ebben a cipőben járnék, annyira nem jellemző a hétköznapjaimra az az öltözet amit választott nekem Kimmie. Ha rajtam múlik valami egyszerű, szokásos fekete ruhát választottam volna, de a barátnőm annyira győzködött, hogy nem maradt más választásom.
- Már látom a csónakot - jegyzem meg, mert tényleg közelítünk, és még jó is, hogy elindultunk, mivel szép lassan fogy el a fény is. Fel sem tűnt, hogy így elbeszélgettük a napot.

Fontos információ lévén gondosan elraktározom a memóriámba, hogy az oldalán csikis a másik, ki tudja, mikor fog még jól jönni? Amikor azonba meghallom, milyen névben gondolkozott, akaratlanul is felkapom a fejem, mert kikérem magamnak!
~ Hé, nem elfelejteni, egy farkasnak kell nevet keresni, nem valami palotapincsinek! ~ - vétózom meg a Fülest azzal a lendülettel, mert mégis, lehet, hogy most békésnek, nyugodnak tűnik a másik felem, de mondjuk egy teliholdas éjszakán, vadászat után, nyakig véresen nem valószínű, hogy ilyen simogatni való nagy mamlasznak találná. Ahogy viszont eldől, hogy marad az eredeti névnél, még egyszer-kétszer elismétlem neki, hogy ne egyszeri hallás alapján kelljen megtanulnia, ha nem is a kiejtés, inkább a hangsúlyozás miatt.
~ Rendben, ez esetben tényleg jobban járunk. ~ - ismerem be, hisz nem úgy készültünk, hogy itt töltjük az éjszakát, és bár nem lenne kivitelezhetetlen, mégis csak kényelmesebb otthon. A vadonban éjszakázást meg mást nem hozzácsaphatjuk bármikor ahhoz a bizonyos bakancslistához, ha kedvet éreznénk hozzá.
~ Részemről megfelel, én megeszek mindent. ~ egyedül az olajbogyó, amivel nem túl baráti a viszonyunk, de azt egyrészt úgy is említettem már korábban, másrészt meg, ha nagyon úgy van, azt is megeszem szó nélkül, nem csinálok belőle nagy ügyet. De azért már csak kíváncsiságból is visszakérdezek ~ Kinek hazai ízek? Neked? Nekem? Vagy Alaszkára értve? ~ - érdeklődöm, miközben felkelek a helyemről, majd a bundámat lerázva megszabadulok a ráragadt levelekről, majd a búcsúsimogatást megvárva tényleg megyek átöltözni.
Úgy tűnik, a nagy sietségben az sem sikerült tökéletesen, legalábbis Bia első ránézésre kiszúrja, ami nekem valószínűleg csak jóval később lett volna gyanús, hogy valami furcsa okból kicsit kényelmetlenebb a mozgás a félregombolt gombok miatt. Szótlanul hagyom, hogy megigazítsa, utána pedig indulhatunk is egy újabb útvonalon, vissza a csónakunkhoz.
- Oké, ahogy szeretnéd. Akkor ott találkozunk. - nyugtázom a dolgot, ha előbb nem is érkezem, de akkor kezdésre igyekszem majd én is megjelenni. Ami a licites felajánlásokat illeti, részemről semmilyen tárggyal nem készültem, nem is igazán jutott eszembe olyan, amit megfelelőnek gondoltam volna, így nemes egyszerűséggel csak egy tetszőlegesen választott szépészeti beavatkozást ajánlottam fel annak, aki lát benne fantáziát. Nekem egyszerű rutinműtét, de ha már idén rám esett a választásuk, hogy képviseljem a plasztikai sebészeket a klinikáról, legalább én sem üres kézzel érkezem. Legalábbis képletesen nézve.
- Ugyan már, kérlek, csukott szemmel is gond nélkül megtalálnálak akár ezer ember között is. - nyugtatom meg, hogy elég valószínűtlen ez a forgatókönyv, én legalábbis a legkevésbé sem tartok tőle, de aztán elgondolkozva a szavain, akaratlanul is felé vándorol a tekintetem, miközben sétálunk, kicsit elmerengve a vonásain. Mondjuk tény, manapság már némi sminkkel meg egy jó ruhával is látványos különbségeket lehet elérni, pláne, ha a mostani laza, kényelmes öltözékünket nézzük.
- Szóval azt mondod, ilyen látványos átalakulással készülsz? - kérdezek vissza, majd néhány pillanattal később folytatom is – Te már láttál ingben, öltönyben, úgyhogy részemről nem túl nagy meglepetés. - igaz, egy elegánsabb szettet hoztam ide, mint amiben a rendőrségen meg a stúdiójukban jártam az első találkozásunk során, de eleve, a férfi öltözékek terén jóval egyhangúbb a kínálat, mint a nők esetében. Bár lehet, hogy engem meg pont azért lenne nehéz megtalálni a tömegben, mert minden férfi hasonlóan öltözködik – A lényeg, attól nem félek, hogy ne találnánk egymást. Az elején úgy sem szoktak sokan lenni, a többség csak később érkezik. - fűzöm még hozzá, majd néhány lépést követően tényleg felbukkan a csónakunk az egyik nádas mögött, és ha jól látom, senki sem piszkálta. Sem mosómedvék, sem más túrázók, ha jártak egyáltalán erre.
Megérkezve mehet az újabb kör pakolás, rendezkedés, vízre szállás, majd hacsak Biának nincs más kívánsága, akkor elfoglalom azt a helyet a csónakban, ahol idefelé is ültem, ismét segítve a beszállásnál, ha szüksége van rá. A csónakot meg akár az evezővel is el tudom lökni a parttól, farkasként nem okoz problémát.
- Jól sejtem, hogy irány a móló? Majd máskor felfedezzük a folyó fentebbi szakaszát? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert bár idefelé még bőszen tervezgettünk, eléggé elszaladt ez a nap, és tekintve, hogy milyen fáradtnak tűnik, én sem ragaszkodok hozzá különösebben. Csendben evezve indulok a móló felé, figyelve a kidőlt fákra, áramlatokra, amikhez idefelé jövet találkoztunk. Ha esetleg valami újdonság akad, amire figyelnem kéne, akkor sejtem, Bia úgy is szól róla időben. Visszafelé ráadásul a folyásirány is nekünk dolgozik, így a fáradtság ellenére is egészen hamar letudjuk az utat, és már a mólón sorakoznak a kosaraink. Csak ne keverjük össze őket, addig poénkodtunk itt azon, hogy kulcs nélkül maradok, hogy a végén tényleg úgy lesz.
- Akkor holnap este. - egyeztetek még egyszer, biztos ami biztos, amikor eljön a búcsú pillanata, végezve a pakolással, az osztozkodással, ki mit vigyen magával vacsorára a kosárból, a csónak kikötésével. Mivel nem láttam másik autót idefelé jövet, felajánlom, hogy hazaviszem, ha úgy van, aztán ki tudja? Lehet, hogy szimplán a másik irányból érkezett, vagy autó nélkül sem lakik messze. Akárhogy is, ha már a reggeli köszönésnél is öleléssel és puszival köszönöttük egymást, talán most sem lesz különösebb gond belőle, mielőtt még ki-ki a maga helye felé vette volna az irányt. Azt azért nem bírtam megállni, hogy ne vessek még egy utolsó pillantást a másikra a visszapillantó tükörből, mielőtt eltűnt volna szem elől, de utána az én utam is egyenesen a hotel felé vezetett. Ha annyira nem is fáradtam el, mint Bia, átgondolni valóm bőven akadt...