- Ó, hát ilyen megvesztegetéssel nem lesz nehéz dolgotok. - ismertem be nevetve, egyrészt, mert szerettem a hasamat, az áfonya is előkelő helyet foglalt el a listámon, én magam pedig csapnivaló cukrász lennék. Főzni sem sűrűn szoktam, de a süteménykészítéssel meg inkább nem is próbálkozok, úgy is tudom, hogy siralmas lenne a végeredmény. Legalábbis amikor egyszer-kétszer kísérletet tettem rá korábban, az lett. A gyerekekkel kapcsolatos megjegyzésre csak bólintuk, ismét olyan téma, amikről naphosszat lehetne beszélni… akár általánosságban, akár saját tapasztalatból, de tudom, mennyire mások agyára tud menni, amikor nekiáll az ember a saját gyerekeiről regélni, pláne, ha nem is kérdezik, épp ezért inkább el se kezdem. A végén még halálra unná magát a másik, meg amúgy sem ezért vagyok most itt. - Hajrá! Nem kerül semmibe, és biztosra veszem, hogy bárki szívesen fogadná. - akár egy régi, egyetemi évfolyamtárs, gyerekkori barát, korábbi tanár, mentor, akivel jóban volt… jó érzés, ha gondolnak az emberre, pláne úgy, ha önzetlenül, mert eszükbe jutott, és nem azért, mert kéne valami. - Majd meglátjuk, milyen idő van kint. - nem tűnik túl hidegnek, aztán meg ki tudja, roppant csalóka tud lenni annak függvényében, hogy száraz vagy nyirkos a levegő, vagy épp mennyire fúj a szél. Lehet, hogy egy meleg teától valami melengetőbbre lesz szükség, lehet, hogy úgy kimelegszek a sétában, hogy a kabát is soknak tűnik majd. Jót mosolygok az elbújós megjegyzésén is, mert ó, ha tudná… igaz, nem tűnik épp olyannak, mint aki szándékosan tenne keresztbe az embernek, vagy hozna bajt a másik felére, úgyhogy nem hiszem, hogy valaha is ilyesmitől kéne tartani, aztán ki tudja? Ne ítéljen az ember a kinézet alapján, igaz, a farkasom sem érzékelt semmi fenyegetőt felőle. Ez pedig nem igazán azon múlik, mennyire jó színész a másik. Ami pedig a vidrákat illeti, vettem az adást, a vadászatukkal kapcsolatos témákat inkább hanyagolom a későbbiekben, ha ilyen érzékenyen érinti a másikat. Inkább csak biccentek Bianca megjegyzésére, miközben belebújok a kabátomba, majd miután elhagyom az épületet, sétálok egy nagy kört a környéken, egyrészt, hogy kiszellőztessem a fejem, kinyújtóztassam a lábaimat, no meg megismerjem kicsit a környéket. Nem sűrűn járok a városban, de olyankor egy kisebb-nagyobb sétát mindig igyekszem beiktatni, a városnak más-más részét felfedezve. Amilyen tempóban haladok, még jó pár évig elleszek így, az biztos. Egész gyorsan el is telik az a kis idő, mire ismét a rádió épülete előtt felbukkanok, amikor meglátom a másikat kilépni az épületből, fel is emelem az egyik karom, hogy előbb kiszúrjon a tömegből. Szerencsére nem késtem sokat, így egyikünknek sem kellett feleslegesen várakozni, ha ő is kész van, csak felsorakozok mellé, aztán indulhatunk is. - Akkor eredményesen zárul a nap. - állapítom meg, kellenek az ilyenek is, amikor minden jól alakul, pláne a mostani, vészterhesebb, feszültebb időkben tud nagy lendületet adni a folytatáshoz. - Nem, ez valóban más… Így csiszolatlanul kicsit talán nehezebb felismerni, de ha megcsiszoltatod, egyből árulkodó az élénk, zöldes színe. Jáde. Tudtad, hogy ez Alaszka állam hivatalos ásványa? Vagy hogy több nép is gyógyító erőt tulajdonít neki? - geológus én se voltam, de mondhatni, „szakmai ártalom”, hogy bizonyos szempontból egészen sokat tudtam róluk. Másrészt szerettem is magát a témát, érdekes volt látni, hogy merre milyen ásványokat, kőzeteket lel az ember, ahogy az országot járja. - Tudnék enni, nem is tagadom. - elég össze-vissza volt ez a nap, nem a megszokott menetrend szerint haladt, szóval eddig szendvicsekkel éltem túl, attól azonban nem kell aggódnia, hogy rosszul lennék, mert leesett a vércukrom – Amelyik neked kényelmesebb, én kibírom. - vetettem egy pillantást a lábai felé. Nem ismertem a terepet, ő viszont feltehetően annál jobban, szóval bíztam abban, hogy elnavigál. - Ha nem túl indiszkrét a kérdés, megkérdezhetem, hogy mi az oka a bicegésednek? Veleszületett rendellenesség, vagy valami baleset? - váltok hirtelen témát, miközben hozzá igazítom a lépteimet, ne érezze úgy, hogy rohannia kell mellettem. Másfelől meg, talán több minden kiderül a válaszából, mint a kolléga számára, amikor a lábát tapogatta.
- Ebben igazad van. Egy kedves ismerősöm kislánya küldött nekem Valentin napra egy kártyát. Jó érzés volt, hogy nem csak a csekkek és hivatalos papírok vannak a postaládában. - el is tettem a kézzel rajzolt és bizonytalan betűkkel írt kártyát, amit Abie kislánya küldött (nyilvánvalóan az anyukája segítségével). Eddig csak arra gondoltam, hogy milyen aranyos egy gyerektől ilyesmit kapni, de most már kezdem érteni, hogy a papírra vetett szavak valóban értékesebbek lehetnek, mint egy bepötyögött SMS. Bár mindkét esetben a szándék a fontos. - Rendben, akkor hatkor találkozunk az épület előtt. - bólintok. Bár csípős tud lenni a szél, de amikor ilyen szépen szállingózik a hó, nem igazán kell attól tartani, hogy túl erős mínuszok lennének. Ezt az egyszerű meteorológiai tényezőt már magam is megtapasztaltam itt a városban. Örülök neki, hogy a mai nap mondhatni sikeresen zárult munka szempontból. Pedig sokat aggódtam amiatt, hogy milyen lesz két plasztikai sebésszel a mikrofon mögött, de őszintén szólva szuper volt. Tartalmas, értelmes, szakmai. Előre gombóc van a torkomban a kolléganő holnapi témája miatt ami távolról sem ennyire két lábbal áll a földön. Annak is örülök, hogy nem jött közbe semmi, és Bruno is befutott időben a sétáról. - Mondhatni igen. - bólintok mosolyogva. Ritka szerencse, bár még nincs vége a napnak, így nem jelenthető ki, hogy az egész nap sikeres. Általában csak nyugtával dicsérem a napot, de talán ezúttal tehetek kivételt. Az apró követ alaposan megnézem, de sajnos nem ismerem fel. Azt tudom, hogy Alaszka hegyei-dombjai és folyói kincseket rejtenek, de mindent én sem ismerhetek. Inkább csak figyelmesen hallgatom a választ. - Jáde. Erre nem gondoltam, pedig tudtam, hogy elvileg sok van belőle az államban. - bólogatok, majd elgondolkodom egy kicsit - Valóban, erről még olvastam is nem olyan régen. Mármint a gyógyító hatásról, de gondolom ahhoz nagyobb kőre lenne szükség. - mosolyodok el, mert olvastam már speciálisan csiszolt jáde kövekről amiket a test különböző pontjain elhelyezve ki tudják fejteni gyógyhatásukat, de ebben azért túl sok a misztikum. Nem mintha a mi gyógyító varázslatainkban nem lenne elég, de az más. Köveket még nem láttam gyógyítani, ellenben őrzőt már igen. - Már én is érzem, hogy közelít a vacsora idő. - értek egyet, majd felajánlom a gyorsabb utat is. Látom, hogy a lábam nézi, de már megszoktam az ilyesmit. - Lehet, hogy nem leszek műkorcsolya bajnok, de sétálni azt szinte minden terepen tudok, még ha nem is feltétlen nekem találták ki a hosszú túrákat. Szóval emiatt ne aggódj.- mosolyodok el halványan. Nem haragszom, inkább figyelmességnek veszem a dolgot. Vannak, akiktől kész sértésként jönnek a kérdések, mint mikor még régebben megkérdezte tőlem egy srác, hogy tudok-e biciklizni. Tudok, mindent tudok csak van amiben szokatlanul ügyetlen vagyok. - Akkor menjünk a városon át, legalább meg tudok mutatni egy-két különlegesebb üzletet, hátha még nem láttad őket. - például van egy olyan kis ajándék üzlet, ami látszólag csak mindenféle kacatokat rejt, de valójában szokatlanul sokféle gyógynövény is kapható náluk. - Hát, ez egy hosszú történet, kitart egész úton. - a mosolyom sem hervad el, elvégre kérdezni sokkal kevésbé indiszkrét, mint amit a kollégája művelt, mármint, hogy összetapogatta a lábam mindenféle értelmes indok nélkül. - Anyukám azt szoktam mondani még régen, hogy talpraesetten érkeztem a világra, mivel farfekvéssel születtem. - kezdek bele a történetbe. eleinte azt hitték, hogy szülés közben sérült meg a lábam és amiatt fejlődik a normálistól eltérően, majd ovis koromra kiderült, hogy sokkal inkább valamilyen rendellenesség lehet a ludas semmint egy szülés során felmerülő komplikáció. Mire az étteremhez érünk, valóban be is fejezem a mesélést, és már alig várom, hogy az étlapon kalauzoljam Brunot, mit érdemes itt fogyasztani és mit jobb kihagyni.
Gyorsan eltelik az az idő, amit sétálással töltök a folyóparton, olyannyira, hogy néhány percet még kések is, ahogy visszaérek a megbeszélt helyre, az épület elé, hogy aztán más irányban, más úticéllal, folytatóthasson immár Bianca társaságában. - Nem feltétlenül. Hogy is mondjam… sokszor elég némi hit. - ha tudományosan nem is feltétlenül bizonyított, hogy bármilyen gyógyító ereje lenne bármi ásványnak, sokszor már az is eleget számít, ha egyszerűen magadnál hordod, mint emlékeztető, és sokat gondolsz arra a pozitív hatásra, amit vársz tőle. Egy idő után akaratlanul is azt fogod keresni, figyelni rá, „segíteni”, és van amikor már ennyi is elég. Nyitott szemmel járni, és tessék, egyből bevonzod a jót, mert olyan lehetőségekre is odafigyelsz, amik máskor talán elkerülnék a tekinteted. Ha esetleg vissza szeretné adni a követ, csak intek, hogy tartsa meg nyugodtan, mást nem emlékbe, első személyes találkozásunk emlékére, vagy bármi hasonló. Már ha ő is az a „gyűjtögetős” fajta, aki mindent elrak emlékbe. - Rendben, akkor nem aggódok. Szimplán egyszerűbb kérdezni, mint utólag bánkódni meg sajnálkozni, nem igaz? - lehet, hogy sok kérdés akad az életben, amit félünk, vagy egyszerűen nem szeretünk feltenni a másiknak, mert valamiért kínos, vagy kellemetlen, félünk a választól, vagy bármi hasonló, pedig sok kellemetlenségtől meg bizonytalanságtól meg lehet kímélni vele magunkat, meg egymást is. És mivel a bicegése a mai napig teljességgel ismeretlen tényező volt előttem, így inkább kérdezek én is, mint hogy valami kellemetlenséget okozzak, mert tisztában vagyok vele, nincs két egyforma eset. Van, akinek néhány száz méter megtétele is nehézséget jelent, van, akit kevésbé akadályoz vagy zavar a mindennapi életben, úgy tűnik, ő is az utóbbiak táborát erősíti. - Jól van, nem lesz nehéz dolgot, az igazat megvallva, túl sokat még nem láttam a városból. Azzal meg úgy sem lehet versenybe szállni, ha egy helyi lakos az idegenvezetőd. - igaz, akárhányszor erre járok, sétálok egy kört, de amilyen ritkán fordulok meg erre, már csak a város méretéből adódóan is, a valószínűleg még évek múltán is sok újdonságot rejtene számomra. Arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt az üzletek közül is egész sok cserélődik. - Én ráérek, sőt… akár vacsora közben is szívesen meghallgatom. - mosolyodok el, most már úgy sem szorít az idő egyikőnket sem. Vagyis… azért az éjszakát nem fogom átbeszélgetni vele, mert a holnap kora reggeli hazaút előtt aludnom sem ártana, de amúgy sem hiszem, hogy egyelőre ilyen veszély fenyegetne minket. Már csak azért sem, mert holnap neki is munkanap van. - Hm, ezt még nem hallottam, de aranyos és találó megfogalmazás! - ismerem el, miközben a történetét hallgatom, néha-néha aprót bólintva, vagy hümmögve közben, jelezve, hogy figyelek a mondandójára. Tényleg bejött a tippje, kitartott mesedélután addig, amíg megérkeztünk az étteremhez, úgyhogy témaváltás gyanánt kíváncsian hallgatom az ajánlását a hely kapcsán, majd ha sikerült egy üres asztalt találnunk, jöhetnek is az újabb témák – mondjuk például, hogy sodorta az élet az országnak pont eme távoli pontjára?
Kezdőlap
//
//
