KARAKTERINFORMÁCIÓK ◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
|
| Re: Vancouver (Kanada) // Csüt. Ápr. 18, 2024 9:57 am | |
| - Neked, baszki! Never again, again, dereng? - Mert nekem igen, akkor is, ha nem kellett volna, vagy most szimplán dühös lesz miatta. Én még küzdöttem valamiért, amiért talán nem volt értelme, vagy nem kellett volna, de akkor is próbáltam megőrizni, ha neki nem tetszett.
Így mentem a súlyosan sérültekhez, hiába éreztem magamon a tekintetét, a rosszallását, a nem-tetszését, és élesen csattantam fel, mert végső soron miatta voltunk még mindig itt. Már guggoltam és zsebben turkáltam, amikor a válasza visszacsapott, mire a vállam fölött hátra pillantottam rá pár másodpercre.
- Bocs, ha alacsony az életszínvonal - húztam el keserűen a számat, visszafordulva az eredeti tevékenységemhez, arrafelé meg inkább próbáltam nem elcsámborogni gondolatban, hogy talán nem csak az anyagiak terén különbözik a véleményünk az elégről. Majd... nem tudom, talán majd akkor, ha a frissen kiontott vér szagán kívül mást is érzek.
Milyen kárt?
Mintha pofán baszott volna egy áthidalhatatlan szakadékkal. Mintha fogalma sem lett volna rólam, meg az egész gyilkossághoz és fizikai erőszakhoz való viszonyulásomról, de talán tényleg nem voltam elég egyértelmű. És szinte biztos, hogy ez az egész csak gyengévé tett a szemében, de most pont nem érdekelt. A farkasa elégedetlen volt, az enyém úgyszintén, csak pont más okokból, és ahogy elkapta a csuklóm, némán rimánkodtam, miközben már azt hiszem, tudtam, hogy ezt úgyse lehetett kivédeni, elkerülni.
Semmi ismerős nem maradt a pillantásában, amikor újra háromszor meghúzta a ravaszt, hogy vérszag mellé halál is járjon mindenképp. És én ezt nem értettem. Nem is érthettem, most először pedig azt hiszem, nem is akartam megérteni, különben már öltem volna.
Tompa voltam, zsibbadt, ő pedig elléptt tőlem és visszament a kurva széfhez, hogy azzal is befejezze, amit elkezdett, engem meg otthagyott a hullákkal. Az az élvezet, amit a gyilkosságokkor érzett, megülte a gyomrom, és onnan a mélyből húztam fel minden hozzá vágott szót, kissé még mindig hitetlenkedve nézve rá. Még mindig ezüstszínű szeme volt, a hangját morgás tette még érdesebbé, az indulata marta körülöttem a levegőt.
- Muszáj volt - ismételtem síri hangon, de ez sem segített, csak keserű lett a szám. - Alig várom, hogy lássam, mennyit ér három ember élete - mondtam halkan. - És, hogy miből nem akarok majd egy centet se házra fordítani, de ezen a ponton már nem hiszem, hogy bármi beleszólásom van vagy lesz.
Felvettem a hátikat, kimentem vele az autóhoz, beszórtam a motyót és hozzá hasonlóan szótlanul ültem be. Felőlem aztán hazáig is vezethetett innentől, teljesen mindegy volt. Ültem, mint egy szerencsétlen, akit jól megleptek a nyilvánvalóval, amivel nem tudtam mit kezdeni, mert ja, én is máshogy képzeltem. Felhevülten, adrenalintól túlfűtötten, nem pedig... így. Azt hittem, ilyenkor egyből az ölébe pattanok, mert nem bírok magammal, ehhez képest a kezét se tudtam megfogni.
Hiba volt magammal hívnom, nem egyedül jönnöm, és nézhettem volna onnan, hogy így legalább láttam ezt is, de nem ment, hogy ezt pozitívumként értékeljem. Az életekkel együtt pedig az élményemet is elvette. Az ő élvezete meglett, az enyém, így utólag visszanézve, a széf felfedezéskor lett ledöfve.
Ez vagyok én.
- Hogy hívjalak? - kérdeztem még mindig az ablaknak döntve a fejem, a semmibe révedve. Nem érdekelt, hogy épp hova mentünk, merre tartottunk, és igazából bármit felelt, nagy eséllyel szimplán elfogadtam. Azt is, ha semmit sem mondott.
A fejemben egymást kergették a gondolatok, mindaz, ami, aki Ő volt eddig nekem, mintha azt próbáltam volna kideríteni, megtalálni, amit nem vettem észre, pedig az orrom előtt volt. Vagy inkább nem vettem elég komolyan? Június után azt hiszem, úgy gondoltam, nem jöhet... rosszabb? Súlyosabb? Fájt, hogy ölt, fájt, hogy nem hallgatott rám, hogy úgy éreztem magam az egésztől végső soron, mint a kölyökmentés után, pedig ennek rohadtul nem így kellett volna lennie.
- Nyissuk ki valahol azt a szart.
Ez volt már csak vissza ebből az egészből, a kurva széf, amit valami félreeső helyen, akár erővel - amit ő intézett -, akár trükkel - ami az én asztalom volt, csak időigényesebb, mint elsőre reméltem -, látnom kellett, hogy miért volt ez az egész. Ezt nem tudtam úgy nézni, hogy a gyerekünkért meg a házért, a közelükbe se akartam ezt engedni, bármi legyen, egy csempét se akartam ebből venni. Mindeközben pedig kaparta az agyam a gondolat, hogy mekkora blama lenne, ha üres lenne. |
|
