- Talán, ha szeretünk valakit, akkor mindig is szeretni fogjuk. Legfeljebb megtanulunk vele együtt élni és hagyni, hogy más újra elrabolja a szívünket, mármint idővel. – kicsit talán irigyelem, még ha nem is adom jelét, hogy lehetett családja, egészen mostanáig azzal élhetett együtt, akit szeretet. Ritka manapság ilyen és igazán nem is tudom, hogy mikor szerettem utoljára hasonlóan, mint ahogyan ő tette a feleségével. - Egykoron szerettem, azóta meg nem. Jobb volt úgy, hogy nem adtam senkinek se a szívemet. – pillantok rá komolyan, mert tényleg így gondolom. Így legalább senki fejét se akarta még emiatt is letépni apám, mert kinézem belőle, hogy megtettem volna. Apácának se álltam, voltak kalandjaim rövidebbek és hosszabbak is, de most ő nem erre kíváncsi. – 14 évesen találkoztam egy férfival, eleinte távolságot tartottam tőle, de aztán végül mégis közel kerültünk egymáshoz. – egy pillanatra lehunyom a szememet, hiszen még mindig tisztán emlékszem arra az arcra. – Nem sokkal a 16 születésnapot előtt azt akarta, hogy szökjük el, hagyjuk magunk mögött a vidéket, de nem történt meg. Elkéstünk, hiszen a születésnapomkor betoppant apám és az bétájával farkassá változtatott. Soha többé nem láttam azt a férfit és már régen is volt. – rázom meg a fejemet, mintha csak az emlékekből szeretnék kikeveredni. – Azóta meg sose kerestem szerelmet, ahogyan sose éreztem azt, hogy kötődni szeretnék bárkihez is. Eléggé sok béklyó övezte már így is az elmúlt évszázadok alatt a lépteimet. – pillantok ismét Kramra. Nem szoktam erről beszélni, egy kedves emlék számomra, hiszen olyan naiv se vagyok, hogy hinnék abban, hogy még él a férfi. Vagy én tűntem el, vagy rosszabbik esetben talán apám tett vele valamit, hogy ne tudjon elszökni velem. De mindig is reméltem azt, hogy megtalálta a szerelmet ismét és boldog élete volt, míg el nem érte őt az öregkor és a halál. Könnyedén nevetek én is azon, amit mond és szerintem az sose baj, ha tudunk magunkon is nevetni. Kicsit megrázom a fejemet, majd iszok pár kortyot az innivalómból. - Azért kóborként se tehetünk meg mindent. Ha jól tudom itt is ügyelnek arra, hogy ne legyen túl sok bajkeverés, ahogyan véletlenül le se lepleződjünk. Maximum kicsit lazább, mint amikor falkában élsz. – nem egyszer éltem már kóborként, amikor egy-egy ásítás miatt utaztunk valahova és a helyi falka megengedte, hogy csatlakozás nélkül is maradhassunk. - Hééé, olyannak ismersz, aki tenne olyat? – kérdeztem meg nevetve, majd pedig elveszem a kiürült tányérokat, hogy elmosogassam. Ebben úgyse tud megállítani. Ha már ő főzött, akkor legalább ennyit meg tudok tenni én is. – Talán ideje lesz aludni is kicsit, mert a végén csak ártani fogunk a háznak, mintsem javítani rajta idővel. – a jókedv pedig könnyedén kicsendül a hangomból, pedig tudom, hogy nem sokat fogok aludni. Helyette inkább a következő tettemmel kell elszámolnom, vagyis azzal, hogy miként ölöm is meg a társaimat majd.
Elgondolkodom a szavain. Hella jóval több idővel rendelkezik ilyen téren. - Veled fordult már ez elő? – érdeklődöm. Komoly érdeklődéssel hallgatom a történetet. Aztán elmosolyodom. - Mégis odaadtad valakinek a szívedet – felelem csendesen. – Szeretnél vele találkozni ismét? Ha... már nem lesz rajtad a béklyó. Szeretném, ha boldog lehetnél végre – akármennyire is aggodalmakkal és félelmekkel teli, ha szeretünk valakit, most érzem igazán, mekkora űrt képes hagyni, ha nincsenek. Pedig már évek óta nem beszélhettem velük. Mégis más, ha már egyáltalán nincs esélye annak, hogy újra láthasd őket. - Nem is arra gondoltam, hogy bármit és mindent megtehetünk következmények nélkül – nevetek fel. – Nem kell többé alakoskodni és csak bólogatni, még ha másként is gondolod. És békén hagynak – teszem hozzá csendesebben. - Nem – nevetek fel. - Pihenj – nézek rá lágyabb tekintettel. A gyógyuláshoz sokat kell pihennie, nem csak egy karcolást kapott. – Majd én elmosogatok – veszem el a kezéből az edényeket. – Szükséged van a gyógyuláshoz a pihenésre. Menj csak – bíztatom. Ha ellenkezne, akkor úgy nézek rá, hogy lássa, valóban komolyan gondoltam. Csendben teszek-veszek a mosogatónál, hagyva, hogy pihenjen, majd ismét a kanapéra telepszem, összeírom, mire is lenne szükség elsőként, oda-odapillantva néha Hellára.
//Köszönöm a játékot! *.* nagyon-nagyon élveztem! *.* //
- Részben, de ez bonyolult. Én más világban éltem és teljesen más életben hittem, amikor szerettem. – pillantok rá komolyan, hiszen ez az igazság. Ember voltam, szinte még gyerek és sose hittem volna, hogy létezik egy ilyen világ, így mindegy is. - Nem csak a szerelem tehet minket boldoggá. – pillantok rá komolyan, mert aki ebben hisz és csak emiatt kutatja azt, az szerintem a lehető legnagyobb tévúton jár. – Szerintem már régen nem él, csak remélni tudom, hogy boldog élete volt egykoron. – rántom meg a vállaimat, mert sose gondolkoztam ezen. Azt hiszem túl természetesnek vettem azt, hogy ő is halott lehet, de hát nem leltem sehol se, még azon a helyen se, ahol éltünk, így talán annyira nem meglepő a dolog. Így nekem is könnyebb volt, azóta pedig csak egy emlék, amire egyszerre remek érzés visszagondolni és egyszerre fájdalmas is, de legalább azt is egyszer életemben megtapasztaltam milyen szerelmesnek lenni. - Rendben van, köszönök mindent. – pillantok rá hálásan, mielőtt visszaindulnék a korábbi helyemre, hogy a gondolataimban elmerülve végül a fáradtság elnyomjon. Hallom az eső kopogását még jó darabig, de most inkább megnyugtat, mintsem bosszankodni akarnék miatta.
Hittem neki, de mégis elárult. A legnagyobb veszélyt olykor pont az hordozza magában, akiről nem hinnénk, vagy éppen az árul el minket, akiről nem gondolnánk, hogy képes lesz rá. Menteni akarta az irháját, de végül hibázott és többé nem menekülhet. Félnie kellene, de még se teszi, nem mutatja jelét, mintha tényleg még mindig abban a hitben élne, hogy nem tudom mit tett és mire készül. Könnyedén megölhettem volna, de még se tettem. Azt akartam, hogy szenvedjen és borzalmas halála legyen, még akkor is, ha csak egy kölyök volt hozzám képest és nem több. Minden hezitálás nélkül követett az erdőbe, mintha csak tényleg fel akarnánk térképezni a közelben, hogy mi található meg. A gyomromban volt-e kisebb gombóc? Volt, de a düh, a megvetés és bosszú erősebb volt mindennél jobban. Az éjszakai fények kellő világosságot adtak még az égboltnak köszönhetően, de egyébként se jelentett gondot a sötétség a farkasoknak. Aztán pedig eljött a pont, amikor is kérdőre vontam, majd a dolgok egymást követték. Karmoltam és marcangoltam őt, majd pedig végtagjain ejtettem komolyabb sebet, sőt, volt olyan, amitől meg is fosztottam a hazudozása közepette. Nem érdekelt, hogy a vére mennyire terít be, nem érdekelt se a kiáltása, se a vonyítása, egyszerűen csak azt akartam, hogy szenvedjen, ahogyan az árulóknak kell. Lassú, de kínok közötti halált akartam adni neki. Nem érdekelt az se, hogy olykor megsértet netán a karmaival, hiszen szinte meg se éreztem, mert a vérem forrt. A halálára szomjaztam és most talán igazán méltó is voltam a nevemhez, Hella… Vérillata szép lassan pedig belengte a területet, ahogyan engem is felöltöztetett a vére, ha már a ruhám odébb hevert. Farkasom még egy utolsót vicsorgott, majd mielőtt még elvérzett volna az illető egyszerűen kettéharaptam a torkát. Hallottam, ahogyan a szíve megáll, majd pedig egy dühös morgás hagyta el ajkaimat, meg kellett volna könnyebbülnöm, de tudtam, hogy ez a kezdet még csak és lesz olyan, akit utánam küld majd az Apám a szembeszegülésemért, de nem fogok tétlenkedni. Ha kell, akkor az egykori társaim sírjait fogom megásni, amíg tudom. Fogaim egymásnak koccantak, ahogyan a holttestre pillantottam, majd pedig a bundámat megrázva ismételten visszaöltöttem emberi alakomat, miközben próbáltam csillapodni, mielőtt neki esnék még valakinek. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt képes lennék még valakit széttépni a düh és a csalódottság egyvelegében, ha most megjelenne, ezért is éreztem kisebb biztonságot, ha inkább emberi alakban gubbasztok még. Legalább ha farkas valaki, akkor lesz ideje elmenekülni, míg a bundásom alakját netán felöltöm, de igazán az se érdekelt, ahogyan az ismerős illat se, amit a szellő hordozott magával. Reméltem, hogy másfelé viszik a lábai őt inkább, így nem is törődtem vele. Csak ültem ott, miközben a kezem ökölbe szorult, mintha csak arra várnék, hogy újra támadhassak. A hold könnyedén csillant meg a vöröslő „posztón”, ami testemhez tapadt és szép lassan rám száradt. Ruha helyett most a hím vére öltöztetett ruhába, de még hirtelen ez se zavart. Talán kegyetlenség terén túl sokat láttam apámtól, vagy csak a vér nem válik vízzé, hiszen felismerhetetlenségig marcangoltam szét Kramot, hogy kínszenvedés között várja a halált, míg a torkát ketté nem szegtem. Ha erre tévedt volna az ismerős idegen, akkor még biztonságos távolságból kapott egy figyelmeztető morgást, hogy jobb lesz nem erre tévednie, ha nem akarja kísérteni a sorsát.
Nehéz, súlyos volt az éjszakai levegő, a hideg szél borzongást hozott. Fájdalmat, borzalmat, vért; magát a halált. Valami rossz dolog történt és habár nem meglepő az ilyesmi egy olyan világban, amiben élünk, amiről azt hiszik, azt emberek világa mögött húzódik meg, holott szorosan belefonódik. Ezúttal vajon ki lehetett az áldozat? Ártatlan, vagy megérdemelte sorsát? És ki volt a tettes? Miért döntött úgy, hogy véget vet valaki életének? Ezernyi kérdés üti fel a fejét a gondolataim között és hirtelen már sokkal kevésbé tűnik érdekesnek a pár perce elejtett vad. Szeretek éjszaka vadászni, van valami izgalmas és különleges abban, ahogyan mindössze csak a Hold ezüstös fénye a társam. Egészen másmilyen ilyenkor az erdő, csendes és nyugodt és mintha lenne valami lappangó feszültség, mely a tarkót borzolja és amely csak a felkelő Nap első sugaraival oszlik. Imádtam az érzést, ami ilyenkor hatalmába kerített, pláne akkor, amikor a ma éjszakához hasonló dolog történt a fák között. Ha akartam se nagyon tudtam volna másfelé irányítani a lépteimet, lenyaltam a pofámról az elejtett állat vérét és követni kezdtem az illatokat, melyekből ítélve egyáltalán nem voltam messze a forrástól, közelítve pedig az ismerős energiákat is megéreztem. Egy pillanatra megfordult bennem, hogy lehet mégiscsak jobb lenne, ha ezúttal inkább nem akarnék válaszokat keresni a kérdéseimre, de kíváncsi énem most is felülkerekedett a józan eszemen. Kár volna kihagyni, ráadásul úgy tűnik a nőstény meghozta a döntését, kíváncsi vagyok, mire jutott. Hallom a morgását, tudom jól, hogy a sorsom kísértem, amikor biztos távolban elkezdek körözni körülötte. Mindig is szerettem a tűzzel játszani és habár a jelekből ítélve elég nagy az esély arra, hogy ezúttal csúnyán megégethetem magam, az ilyesmi nem nagyon szokott visszatartani. Egyszer élünk, szeretem a veszélyt, a kihívásokat, az izgalmakat. Nagyjából másfél kört teszek meg körülötte, nem éppen szépségéről híres farkasom alakjában, felmérve a helyzetet, amiben a nőstény csücsül. Vele szemben állok meg, rozsdaszín tekintetemmel őt fürkészve. ~ Milyen érzés? ~ nem okos dolog piszkálni a szunnyadó oroszlánt, tudom jól, de talán egyszerűbb ha kiadja magából, még így is, hogy jelen esetben elég nagy az esély rá, hogy én fogom a rövidebbet húzni.
Meg kellett volna könnyebbülnöm, de még se jött el a várt hatás. A vérem még mindig forrott, mint egy szunnyadásból ébredő vulkán, ami csak arra vár, hogy újra kitörhessen és pusztulást hozhasson el. Sose hittem azt, hogy egyszer ilyet fogok érezni és ennyire intenzív lesz, de még mindig úgy éreztem, hogy nem kaptam meg azt, amire vágytam. Túl hamar vége lett, túl hamar kellett lemondanom a játékszeremről, pedig még szenvednie kellett volna, de még se maradt már semmi se belőle. Felismerhetetlen test, vértócsa, amin a hold fénye megcsillant, vagy éppen rajtam. A szellő halkan zenélt, ahogyan a faleveleket hívta táncra, vagy éppen a bokrokba kapott, de még se tudott enyhülést hozni a bennem fortyogó érzésekre. Szememet lehunytam és a lábaimat magam alágyűrve ültem ott, mint aki hirtelen szoborrá változott. Próbáltam megtalálni azt, aki egykoron voltam, de mégse ment. A fűben heverő nyakláncra se bírtam ránézni, ami édesanyám után maradt. A jóság mintha pillanatok alatt illant volna el belőlem és nem maradt volna más, mint a bosszú és a vérre szomjazás. Elvettem három társam életét már hetekkel korábban, de az még se ilyen volt. Nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy fellázadok az apám és az Alfám ellen, hogy többé nem akarok a bábja lenni, a hűséges „katonája”. A magam ura akartam végre lenni és el is jött a megkönnyebbülés, a szabadság szellője, ahogyan az utolsónak is az életét elvettem, de az teljesen másabb volt, mint ez. Itt az árulás szagát éreztem még mindig a levegőben a vér fémes illatával keveredni. Hallottam, hogy miként jött közelebb az ismerős energia tulajdonosa, de nem mozdultam meg. Csak lehajtottam a fejemet, mint aki vár, a hajam mellkasomra omlott, a vérbe tapadt, kezem a combomon pihent ökölbe szorítva és lassan fújtam ki a levegőt, de mit sem ért. A farkasom készenlétben volt és csak arra várt, hogy végre ugorhasson, ahogyan a hím részben körbe járt minket. A léptek lassan közelebb értek, de még mindig nem mozdultam meg. A pajzsom majdnem teljesen fel volt húzva, pont annyi betekintést engedtem, ha akart, akkor tudjon üzenni, de nem több. Nem láthatott bele a pusztításra szomjazó lelkembe. - A szabadság, vagy amikor elárulnak? - nem emelem fel még mindig a pillantásomat, közönyösséget se láthatja, vagy a nem éppen békés pillantásomat. Farkasom nem tud leülni, nem tud olyan higgadt maradni, mint én próbálok. - Szerinted? - és csak az előttem heverő felismerhetetlen holttestre pillantok, majd pedig ráemelem az íriszeimet. Farkasszemet nézek vele, de békességet nem lelhet benne. Nincs elveszettség, keserűség, csak düh és bosszú csillan az íriszeimben, mintha totálisan másabb szempárba tekintene, mint első találkozásunkkor. A veszély ott lappang a pillantásomban és a szavaimban is. – Három. – Csak ennyi ideje van eltűnni és befognia, mert sejthette, ha nem teszi, akkor ő fogja részben megütni a bokáját. Ha nem tudott lakatott tenni a szájára, nem hátrált meg időben, akkor könnyedén öltöttem magamra vér alatt megbúvó tarka bundámat és rávicsorogtam, hogy a következő pillanatban lendületből csapjak le rá és arrébb érjen földet, ha nem védekezett. ~ Mit keresel itt? ~ többször is figyelmeztettem már őt, így ha baja esik, akkor magára vessen. Ugyanakkor, mintha a szavaimmal akarnám visszafogni azt, hogy most vele szórakozzak el, hogy rajta vezessen le ártatlanul is akár a bennem fortyogó indulatokat. Vicsorgásom pedig nem sok jóval kecsegtet. A farkasom megunta, hogy játékszer legyen, hogy mások faggatására feleljen, hogy parancsokat teljesítsen, mások kedvére tegyen vagy éppen megvédjen bárkit, hogy utána az elárulja.
Nem volt szükség arra, hogy a pajzsa alá lássak, így is éppen elég beszédes volt a látvány. Az emberi cafatok, a vér, amiben ült és ami szinte teljesen beborította, a lehajtott fel, az ökölbe szorított kéz, a lassan kifújt levegő. Külön-külön talán mind-mind apróság, de így egyben elég szép összképet alkottak és talán még a hülye is tudott olvasni belőlük. Fuss, menekülj, rohanj olyan messze, amíg lehetőséged van rá. Igen, az épelméjű embernek ez lenne az első benyomása, csakhogy én sosem vallottam magam annak. Rengeteg szörnyűséget csináltam már én magam is életem során, az nem mindegy, ki hogyan birkózik meg vele. Ez a nőstény pedig felkeltette annyira az érdeklődésemet az első találkozásunkkor, hogy ne akarjam annyiban hagyni. Kíváncsi voltam, mi játszódik le benne, miként reagál, hogyan dolgozza fel mindazt, amit tett. És ha ehhez az kell, hogy a saját életem, testi épségem is kockára tegyem, akkor vagyok olyan elvetemült, hogy meg is tegyem. ~ Melyik a dominánsabb benned? Mert akkor az ~ az érdekel, hogy mi zajlik benne, eképpen a kérdésemre is olyan választ várnék, amit ő gondol, ami neki igazán fontos. ~ Ő volt az első? ~ nem hiszem, hogy most ölt volna először embert, de jobb rákérdezni, mert egészen máshogy fest olyankor a helyzet. Nem ijedek meg a tekintetétől, látom a megannyi kavargó érzelmet, sokszor láttam már ilyet, tudok olvasni benne. Talán itt lenne az utolsó lehetőség, hogy fussak, szinte érzem a köztünk megfeszülő, súlyos levegőt, de csak állok ott, várva, hogy megtegye azt, amire szüksége van. Nem mozdultam, nem válaszoltam, csak néztem, ahogyan felölti tarka bundáját, hogy a következő pillanatban már vicsorogjon. Tudtam, hogy támadni fog, mégsem állt szándékomban védekezni, éreztem az ütést, jó néhány métert repültem is, tompa puffanással érve földet kicsit odébb. Türelmesen, sehova sem sietve kászálódtam talpra és ráztam meg a bundámat. Semmi esélyem sincsen ellene, ha komolyan bántani szeretne, ennyire ostoba én sem vagyok, hogy önszántamból rontsak neki. ~ Válaszokat ~ leeresztettem a pajzsom már idefelé jövet, így érezheti, igazat mondok, amúgy sincsen semmi titkolnivalóm azt tekintve, miért is érkeztem. ~ És a valódi énedet ~ újfent megindultam, ezúttal is megtartva tőle a távolságot, félkör alakú pályára állva. Lassan lépdeltem, rozsdaszín tekintetemet pedig nem vettem le róla. ~ Segíthetek rájönni, melyik is vagy igazán, a buja, kacérkodó nő, a szabadságot ízlelni kívánó áruló, a döntései alatt összeroppanó leány, vagy esetleg a játszadozást megunó, tettrekész, bosszúszomjas nőstény? Vagy netán mindegyik egyszerre? ~ nem félek, túl sokszor néztem már farkasszemet a halállal, hogy ne ijedjek meg egy vicsorgó farkastól. Lehet a kérdéseimmel csak olajat öntök a tűzre, de a reakciója is éppen úgy rengeteg mindent elárul majd, mintha szóbeli választ kapnék.
- Miért érdekel az, hogy mi zajlik bennem? – vonom fel kérdőn kissé a szemöldökömet, miközben a tekintetem háborgó, ahogyan a legtöbb ember is elrohanna, ha egy hulla mellett, vérbe öltözve talál egy nőt, de ő nem teszi. Pedig tudja jól, hogy talán az életével játszadozik, hiszen egy dühös farkas közelébe menni… mondjuk azt, hogy nem mindig célszerű, mert lehet már felesleges volt tartós tejet venni-e az illetőnek. Még akkor is, ha a düh nem a váratlan betoppanó irányába él, de arra szokták mondani, hogy rosszkor volt rossz helyen, nem? Vagy éppen járulékos veszteség. Az újabb kérdésére elnevetem magam. – Nem, nem az első volt, hiszen még három társa trágyázza éppen a vidéket. – azokon kívül is volt már más személy, akit megöltem, de ez most mellékes. Választ akart, akkor kapott. Ebből pedig sejthette, hiszen meg volt a magához való esze, hogy ez csak a jéghegy csúcsa volt és korábban megtettem olyat, ami még kérdéses volt a legutóbbi találkozáskor. Ő nem hallgat, nálam pedig most túlzottan is könnyedén pattan el a húr. A farkasom utat tör magának, nem érdekli semmi és senki se. Nem érdekli az erdő békessége, vagy a szél hűvössége, ahogyan vértől összetapadt bundájába kap. Ahogyan azzal se törődik, hogy nincs ártó szándék a hímben, mert elegendő a faggatása ahhoz, hogy lendüljön és messzebbre küldje a hímet, ahogyan az se törődik, ha esetleg közben megsértette a másik farkast. Lábaim erőtejesen landolnak végül a földön, ahogyan a bundámat megrázva ismét vigyorogni kezdek, majd megnyalom a véres pofázmányomat, mintha azt hinném, hogy ezzel enyhítetem a vér iránti érzéseimet jelenleg. Talán ebben az állapotban még képes lennék Apámnak is neki menni, az se érdekelne, ha a halálommal végződne, de inkább az, mintsem hogy újra fejet hajtsak neki. Többé már nem, ahogyan az árulok feje leesik és elhullnak kínok között, úgy a zsarnokok feje is idővel le fog. Tudom, érzem a zsigereimben. Legszívesebben felröhögnék a válaszán, még ha tudom is, hogy igazat mond, de helyette inkább csak fura hangot adok ki farkasként, mintha magam sem tudnám, hogy vicsorogjak, vagy inkább nevessek, de aztán megrándul ismét pofázmányom és nem éppen békésen. Fejemet kicsit lejjebb hajtom, mintha csak támadásra készülnék, a hím mozgását pedig követem. ~ Válaszokat olyan dologra, amihez semmi közöd nincs. Mindig beleütöd abba az orrodat, amibe nem kellene? ~ pajzsomból viszont még mindig nem engedek annál többet, mint kellene. Legalább nem kell érezni azt a vihart, ami az energiáimban is megtalálható. Mondhatjuk azt is, hogy részben neki teszek csak ezzel jót. Ahogyan pedig egyre inkább kezd belendülni, úgy kezdek el vicsorogni, a lábammal türelmetlenül és dühösen marok a földbe, hogy aztán mit sem törődve semmivel se teljesen erőmből neki rohanjak a hímnek feldöntve őt, majd mancsaimmal a mellkasánál a földnek szegezve őt. ~ Számít az, hogy melyik volnék? Talán mind, csak attól függ, hogy ki melyik arcomat kapja, hogy mit is érdemel. ~ közben pedig véres pofázmányommal egésze közel hajolok hozzá, miközben vicsorgok és őt fürkészem. ~ Szabadságért ölök és fellázadok, hiszen egészen kellemes az a szellő, a kacérságot könnyedén eljátszható, hiszen ragadós tud lenni és egészen könnyedén elhiszik az emberek. ~ érezhette a kisebb burkolt utalást a mi is kis találkozásunkra. ~ Ha összeroppantam volna, akkor nem ölöm meg a társaimat, akik elkísértek ide, hanem hazamegyek vagy éppen már nem élnék, de döntöttem, hogy szabad leszek… ~ közben pedig erőteljesebben nyomom a földhöz, miközben túlzottan is közel vagyok hozzá. Talán kicsit érdekel az is, hogy megpróbál-e végre védekezni, lelökni magáról, hiszen ha megtenné, akkor talán hagynám. Úgy mégis csak érdekesebb a macska-egér játék, nem? Jobban el lehet szórakozni az egérrel, ott az élő, vagyis már halott bizonyíték pár méterre. ~ Az árulók meg mind megfizetnek a bűneikért, vagy másképpen gondolod? Vagy szerinted melyik lennék? ~ billentem oldalra farkasom fejét, majd kicsit enyhítek a préselésen, amivel farkasának mellkasára támaszkodom. ~ De a fontosabb kérdés az, hogy miért is akarsz segíteni nekem, vagy éppen megfejteni? ~ hiszen talán itt ez volt a legnagyobb kérdés, mert nem olyannak tűnt, aki idegenekért aggódva vagy túlzottan lelkizni akarna bárkivel, vagy segíteni, majd pedig egy pillanatra oldalra fordítottam a fejemet, ahogyan a medálon megcsillant a hold ezüstös fénye. Talán ennek volt egyedül köszönhető, hogy végül egy-két lépést hátráltam a hímtől, akár próbált korábban szabadulni, akár nem. A düh és a bosszú még mindig ott lappangott az ereimben, ami még mindig forrt és tettre kész volt, de megkapja az esélyt ahhoz, hogy még beszélhessen, mielőtt netán esetleg neki esnék, mert olyat tesz vagy éppen mond.
~ Mert kíváncsi természettel áldott meg a sors ~ ez nem titok, nem is fogom hát titkolni. Érdekel, mi zajlik benne, ha nem így volna, ha nem érdekelne igazán, ha illemtudó mivoltom szülte volna csupán a kérdést, akkor fel sem tettem volna. Akkor nem is jöttem volna közelebb, akkor messziről elkerültem volna és ezzel szerintem ő is tökéletesen tisztában van. ~ Sok démon sutyorog a füledbe? ~ érkezett a következő kérdésem. Nem tartottam attól, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat majd a cérna nála, tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb sikerül annyira megrángatnom a bajszát, hogy elszabadul a fenevad, de igazság szerint pont azt szerettem volna. Csak úgy érthetem meg igazán, ha megteszem felé a lépést és azt hiszem azzal, hogy idejöttem és elkezdtem kérdéseket feltenni neki, jóval több lépést is megtettem, mint egyet. Egyetlen szempillantás alatt vált alakot és tudom, hogy elpattant az a bizonyos húr, de erre vártam, hát készségesen tűröm, ahogyan ütésének lendülete néhány méterrel odébb súlyt földre. Lassan állok fel, nincs bennem ártó szándék és az a mázli, hogy a farkasom sem egy vérengző, domináns hím, mert akkor közel sem tűrnénk ennyire nyugodtan a helyzetet. ~ Nem mindig. Csak akkor, ha az a bizonyos dolog érdemes arra, hogy beleüssem az orromat ~ magasabbra tartom magam bizonyos személyeknél, ez a nőstény viszont nem tartozik közéjük. Beképzelt vagyok, meglehet, de az én időm is véges, nem fogom olyan dolgokra pazarolni, amik nem érik meg. Ellenben az olyanokkal, amik igenis érdemesek és felkeltik az érdeklődésem. Ez pedig itt előttem, a nőstény és az, amiben ül, tökéletesen ilyen, túlságosan is megragadta a figyelmem, már akkor, amikor megszólított és ezt csak növelte, amikor utánam jött a zuhany alá. Nem számít a reakciója, akkor is végigmondom, amit akarok. Engem nem ijeszt meg a vicsorgásával, a fenyegető testtartásával, nem én vagyok az, aki ennyitől fülét-farkát behúzva menekül el. Nem, sőt! Forrósodik a helyzet, amikor nekem ront és ledönt a lábamról, mancsai kemény erővel szorítanak a földhöz. Hátsó lábaimat viszont ágyékába ékelem, nem fájón, nem támadón, egyszerű védekező ösztön ez, hogyha úgy adódik, le tudjam dobni magamról, hiszen mégiscsak az életem a tét és bármennyire is ne féljem a halált, nem itt szeretném feldobni a talpamat. ~ Áhá, szóval az önkényes igazságosztót is hozzácsaphatjuk a felsoroláshoz ~ teljesen nyugodt a hangom a feszült helyzet ellenére is. Rozsdaszín tekintetem őt fürkészi, a tomboló szempárt, érzem pofájának véres bűzét, a halálnak is ugyanilyen a szaga, ismerősként köszöntöm, egyenesen a szemeibe bámulva. ~ Szóval a szabadság a fő mozgatórugód ~ a szavaiból elég egyértelműen ez érződik. A kacérságot illető burkolt megjegyzését figyelmen kívül hagyom, kár volna belemenni abba, hogy más elhinni és más beszállni a játékba. Nincs és nem is lesz közöttünk semmi, egy kósza, élvezetes éjszaka volt két felnőtt között. ~ Egészen biztosan nem roppantál össze? A jelenlegi felállás nem azt mutatja, hogy örülsz a szabadságodnak, hanem azt, hogy nem tudod, miként kezeld, miként dolgozd fel ~ reflektáltam még ennyivel az elhangzó szavakra. Erőteljesebben nyomott le, közelebb hajolt hozzám, hát hátsó lábaimat én magam is erőteljesebben nyomtam neki, mellső mancsaimmal marának feszülve, karmaimmal alig észrevehetően marva puha húsába. Nem fakasztottam vért, csupán éreztettem vele, hogy hiába a rettentő nagy nyugodtság, nem fogom olyan könnyen adni magam, ha a torkomra fájna a foga. ~ Sok mindent gondolok, de nem vagyok hős, hogy én szolgáltassak igazságot az árulóknak ~ árultam már el én is sok mindent és mindenkit, országot, hadsereget, farkast, elvet, saját magamat. Megannyi ember és farkas, megannyi ártatlan és áruló vére szennyezi mancsaimat. Halk morgás tört fel a torkomból, enyhén nyíltak szét ajkaim, hogy előbukkanjon takarásukból agyaraim egy vékony csíkja. ~ Mert felkeltetted az érdeklődésem ~ már az előbb is mondtam neki, ez az igazság. Ha nem érdekelne, itt sem volnék, hagynám, hogy egyedül birkózzon meg az egész helyzettel. ~ Miért nem vagy büszke arra, amit tettél?
~ Ha az érdekel, hogy akad-e olyan sutyorgás, ami arra akar rávenni, hogy befogjam a szádat és végre elhallgass, több idegesítő kérdést feltehess, akkor igen. ~ nyersen csendülne a hangom, ha még mindig emberi alakban lennék. Tényleg egyre inkább nehezebb volt visszafognom magam, hogy ne essek neki, hogy ne tépjen őt is darabokra, mert a kérdései nem megnyugodni segítettek, hanem inkább idegesített minden egyes szava, ami elmémben csendült. Dühös voltam, bosszúszomja, hogy apám még itt is képes volt manipulálni a farkasokat. Tudtam jól azt is, hogy halálba küldte Kramot, mert biztos vagyok abban, hogy sejtette előbb vagy utóbb úgyis rájövök arra, hogy elárult engem a hím és akkor a többi sorsára fogom jutatni. Legszívesebben az ő torka lenne a következő amit kettéharapnék, de helyette most ezzel a hímmel kell beérnem. Egyszer több alkalommal kellemes szórakozás volt, de nem több, most viszont? Inkább csak bosszantó, idegesítő mitugrászt láttam benne. ~ És ez a dolog miért is érné meg számodra? Azt hiszed fel tudsz bármit is használni ellenem, vagy mások ellen? Szóval ugorjuk át azt, hogy felkeltettem az érdeklődésedet, mert sok mindent elhinnék, de ezt nem. Szóval mi a célod? ~ tartom őt fogva a pillantásommal, miközben a mancsom a földbe vájódik, de nem mozdulok. Tudni akarom a pontos okot, akkor talán nem ölném meg, de így? Elég nagy esély van rá, hogy a bundája cikcakkossá fog válni és egy új színnel fog bővülni, még ha csak ideiglenesen is. Következő pillanatban pedig már megint neki rontok. Ránehezedem, érzem a mancsait ágyékomnál, de még ez se érdekel. Elég közel hajolok hozzá, hogy pofázmányommal egyetlen egy lendületet kelljen csak vennem, hogy belé mélyeszthessem a fogaimat, de még nem teszem meg. Nem akarok neki ártani, de sokszor nem az számít, hogy kinek akarunk, hanem ki van rosszkor rossz helyen, vagy éppen mikor nem jön rá a másik fél, hogy hallgatni bölcsebb lett volna. ~ Annak tartasz, mert védtem a saját bundámat? Mert nem akarok visszamenni arra a helyre, ahol életem nagy részét töltöttem? Vajon te hány farkast öltél meg a saját érdekedben? ~ állom a pillantását, mondhatni farkasszemet nézünk és a szavaimmal nem is tudok érzéseket kifejezni a pillantásomból biztosan kiolvassa, hogy nem éppen kedvesen szánom neki azt, amit gondolok. Sőt, inkább csak a húr kezd elszakadni, mert nem pont ő fogja megmondani, hogy m is vagyok. Legszívesebben felröhögnék, de hát az farkasként miként nézne ki? Helyette inkább csak morgok egyet, ami inkább azt mondja, hogy fuss, amíg még megteheted. ~ Összeroppanni? Pont a szabadságtól? Inkább az árulás az, ami bosszant, vagy éppen az, amit apám művel, de nem a szabadság. Talán, ha fél órával később jössz, akkor a bosszú heve is elillant volna, de én figyelmeztettelek… ~ nem, nem törtem össze. Egyszerűen csak fogalma sincs arról, hogy mit érzek jelenleg, ahogyan azt se, hogy hiába a szabadság, ha igazán sose lehet a tiéd. Négyen hallottak, vajon ki fog az egykori falkából legközelebb betoppanni? Kit fog utánam küldeni és kivel kell majd megküzdenem? A szabadság illúzió számomra, de akkor se amiatt roppannék össze, hanem amiatt, ha egy barátot kellene megölnöm, hogy védjem magam. Ez már erről szól, védeni magam és senkiben se bízni. Még benne se, hiszen ki tudja, hogy mi szél fújta erre, vagy éppen az, hogy nem-e ő is csak egy játékos ebben a rohadt sakkban… ~ Ha valaki annak ártana, aki fontos számodra, akkor se akarnál igazságot szolgáltatni? ~ nem érdekel a morgása, vagy éppen agyarait miként mutatja meg. Mancs, mancsot követ, ahogyan egy-két lépést teszek pár méterre tőle, de nem eresztem el a pillantásommal. Csak várok, mintha csak a vad be akarná cserkészni a prédáját. ~ Ha valaki büszke a gyilkolásra, akkor az már régen elveszett. ~ felek csak ennyit, majd a következő pillanatban ugrok, a körmeim kivillannak, ahogyan az agyaram is, hogy utána bundájába, bőrébe kapjak vagy a pancsommal, vagy a fogaimmal. Nem tépem ki, csak felsértem, ha tudom, hogy utána a földre lökjem őt, vagyis inkább arrébb, ha tudom, hogy a földön, vagy a levegőben tegyen meg pár métert. ~ Csak tűnj el, nem akarlak bántani, de azt te is látod, hogy én nem vagyok a beteged, te pedig nem vagy az orvosom, hogy te akarj segíteni rajtam. Menj kerülj el, mert ha nem én, akkor más fog végezni veled. ~ állok meg stabilan, kicsit előre döntve a fejemet és őt fürkészve. Nem fenyegetés, hanem puszta tény. Talán először nem engem fognak keresni, hanem azokat, akikhez bármennyi közöm is van, hogy tudassák velem itt vannak.
~ Ugyan kérlek! Miért akarnék bármit is felhasználni ellened? Hiszen épp az előbb mondtam, hogy felkeltetted az érdeklődésemet ~ ismétlem meg csendesen, nyugodtan a mondandómat. ~ Könnyedén kiszagolod ha hazudok, miért kockáztatnék egy ilyet ebben a helyzetben? ~ konkrétan a mancsaiban van az életem, miért hergelném tovább piti kis hazugságokkal? ~ Sportot űzök abból, hogy megpróbálom megfejteni az embereket. Ez a hobbim. Nincs ártó szándékom, nálad legalábbis semmiképpen sem ~ nem tagadom, volt már, akit így cserkésztem be, de ez a nőstény nem az a kategória. ~ Nem azért tartalak annak, mert védted a bundádat és nem akarsz oda visszamenni. Azért tartalak annak, mert te magad mondtad, hogy az árulók mindig elnyerik a büntetésük ~ javítom ki az elhangzottakat. Sajnos képes vagyok elveszni az apró részletekben, a szavak legelemibb jelentésében is akár. ~ Sokat ~ őszinte a válaszom, sokakat megöltem már, ezt nem is tagadom, felesleges is ebbe belemenni. Nem csak farkasokat öltem, ami azt illeti, de az már kicsit más tészta. ~ Akkor te mire véled ezt az egészed? Vagy így dolgozol fel minden gyilkosságot, hogy megtörten ücsörögsz a hulla széttépett cafatjai mellett? Nem az a lényeg, hogy összeroppantál, hanem az, hogy mit kezdesz ezzel ezek után ~ van, aki hagyja, hogy feleméssze az érzés, van aki mélyre temeti és van, aki építkezik belőle. Nem mindegy, hogy ez a nőstény melyik utat választja, hogyan kecmereg majd ki ebből az állapotból. ~ Igazság? Rettentő súlyos szavakkal dobálózol ~ az igazság meglehetősen szubjektív, én szerintem legalábbis. ~ Engem nem az igazság érdekel, hanem a bosszú, az élvezet. Elhamarkodott dolog a düh piros ködében meghozni egy döntést ~ csepegtetek még néhány információt magamról. Nem vagyok egyszerű eset, mi sem bizonyítja jobban, hogy itt fekszem és a helyzethez képest egészen nyugodtan tűröm, hogy a pofámba liheg és csattogtattja az agyarait. Nyugodtan és lassan állok lábra, miután leszáll rólam, mintha az enyém lenne a világ minden ideje. Nem sietek sehova és az elkapkodott, gyors mozdulatok csak azt mutatnák, hogy félek, tartok tőle, pedig egyáltalán nem így van. Szavaira már éppen reagálnék, de felém ugrik, ütése pedig pofán talál. Érzem, ahogyan karmai végigszántják arcomat, vérem fémes szaga egyből elönti orromat, érzem, ahogyan jobb szemembe folyik, csíp és éget, a fejem ráznám, de az ütés erejétől megtántorodom és arrébb botorkálok, habár nem zúgok a földre. Kellemetlen, micsoda mázli, hogy általában nem a szememre hagyatkozom és a többi érzékem is megfelelően működik. ~ Nem félek a haláltól és szerintem ezzel te is tisztában vagy, ezzel nem fogsz tudni elküldeni. Ha így lenne, már az elején kereket oldottam volna ~ csendesen érkeznek a szavaim, ahogyan megrázva a bundámat egyenesedem fel előtte, mit sem törődve azzal, hogy a jobb szememre nem látok. ~ Isaac vagyok, a régen elveszett ~ mutatkozom be, ezzel is sugallva felé, hogy nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen feladja a dolgokat. Másrészről íme a reakció az előbbi megjegyzésére. Büszke vagyok a gyilkolásra, nem azért teszem, mert muszáj, hanem azért, mert élvezem, mert ezt akarom. ~ Nem tudok és nem is akarok tanácsot adni, hogyan dolgozd fel mindazt, ami történt. De ha nem akarsz egyedül maradni ezzel az egésszel, akkor itt vagyok ~ különc vagyok, tudom jól, de talán pont ebből fakadóan tökéletesen képesek lennénk megérteni egymást. Arról nem is beszélve, hogy kevesen érik el nálam, hogy ilyesmit felajánljak nekik, ennek a nősténynek viszont sikerült, más kérdés, él-e a lehetőséggel, hogy mit kezd vele.
~ Sokan vannak, akik kockáztatnának, hogy vajon ilyen állapotban is kiszagolja-e a másik, hogy hazudik-e, vagy nem. ~ felelem könnyed természetességgel, pedig semmi könnyedség nincs ebben a találkozóban, vagy éppen beszélgetésben. Meghoztam egy döntést, ami részben felszabadított, most pedig még egyet, ami megtört részben. Barát életét vettem el, aki átvert, emiatt pedig túl sok minden kezdett átértékelődni bennem, hogy egyáltalán létezhet-e olyan farkasok között, hogy bizalom, vagy inkább mindenki csak a saját érdekeit nézi? ~ Ezek szerint szeretsz másokból információt kinyerni aljas módon, hogy aztán felhasználd ellenünk? ~ kérdezek vissza miközben továbbra is őt fürkészem, nem érdekel, hogy a hold miként csillan meg a véres bundámon, vagy éppen a falevelek halk suhogása szélnek köszönhetően. Vajon tényleg mind ilyenek lennénk? Gyilkosok, akik ha kell saját érdekükben támadnak, felhasználják mások által rájuk bízott titkukat? Ha igen, akkor talán a magunk fajta még rosszabb, mint az ember, vagy mint egy ragadozó. ~ Mindenki az, szerintem kivétel túl ritka lenne ez alól. ~ pláne a mi köreinkben, amikor pedig kimondja, hogy sokat megölt ő is saját érdekében, akkor csak morranok egyet amolyan én megmondtam stílusban, hogy nem különbözünk ilyen téren. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben, nem látom hirtelen az ösvényt. Elárulva érzem magam, még akkor is, ha végre elszakadtak a madzagok, amik a marionett bábut tartják és földre estem ugyanúgy, de még se végleg. Ez nem történhet így, most is talpra kell tudnom állni, menni kell, ahogyan eddig mindig, akkor most ez mégis miért másabb? Mi az, ami éget belülről, de még se tudok szembe nézni vele? Elhamarkodott lett volna? Talán, de ha gondolkozok rajta tovább, akkor csak szerencsétlen annyit nyert volna, hogy nem játszadozom el vele, hanem egyenesen megölöm. A végkifelejtett ugyanaz lett volna, csak az odavezető út másabb. Nem adok esélyt, hogy felelhessen, nem érdekel, hogy mit gondol az igazságról, csak előlendülök és támadok. Nem gondolkozom, hogy mekkora kárt okozom, egyszerűen csak azt akarom, hogy fogja be. Mintha csak túlzottan a bőröm alá fúrna a szavaival és égetne, én pedig nem akarnám ezt érezni, hallani, nem akarnám, hogy bármilyen tükröt is állítson elém. Mancsom lendül, ahogyan a karmaimmal is húsát szántom. Nem érdekel, hogy mennyire mélyen, csak az, hogy ártok neki. Könnyedén érek földet. A vére beleragad a bundámba, figyelem őt, ahogyan arcát szép lassan vér borítja, vagyis bizonyos helyeken, de hirtelen a kép elmosódik és mást látok helyette. Látom, ahogyan ő is meginog, de helyette mégis mást látok, ez pedig megijeszt. Sietve hátrálok meg, mintha aki szellemet látott volna. Olyan lettem, mint apám? Ártatlant ölnék meg, ahogyan ő tette a kölykömmel? Nem tett semmit se, mégis holtan végezte a származása miatt… miattam… Hátrálok, míg végül mancsommal rá nem lépek a medálra, ami a fűben hevert kezdetektől fogva. Lepillantok rá, mancsomat szinte óvatosan emelem fel, ahogyan megrepedt ékszerre nézek. Mond valamit a halálról, de igazán nem fogom fel. Máshol járok, szinte magam előtt látom még mindig Zoë vérben úszó testét, az első és egyetlen kölykömét, aki a karjaim között halt meg… Nevét viselem, de talán meg se érdemlem, a medál is megrepedt, ahogyan én is mélyen legbelül. Amikor a nevét mondja, akkor kapom csak fel a fejemet, akkor térek csak vissza igazán a jelenbe. Hátam mögé pillantok, majd újra a hímre, mintha csak azon gondolkoznék, hogy maradjak, vagy fussak el balga módjára. ~ Hella ~röviden és talán kicsit gyorsan csendül a nevem, mintha csak rá akarnám bízni, hogy Hela-t ért, ami egyesek a halálhoz kötnek, vagy Hella-t, ami fényest, sugárzót jelent. Egyetlen egy betű a különbség, de mégis teljesen más. ~ Ezek után is képes lennél elviselni? Azok után, hogy miként estem neked, vagy miként serkentettem ki a véredet? Talán még nálam is bolondabb vagy. ~ és az utóbbi inkább burkolt dicséret volt részemről, mintsem rossz értelemben értettem volna. Volt valami ebben a hímben, talán az, hogy túlzottan is másabb volt, mint a többi, mert vélhetően, ha mással sodort volna össze az élet, akkor nem kizárt, hogy még egy hulla lenne itt, ami akár az enyém is lehetne. Végül csak leültem, majd leheveredtem a fűben, mintha így akartam volna szavak helyett kifejezni, ha szeretne, akkor közelebb jöhet, nem fogok neki támadni.
~ Minden bizonnyal így van, de én nem tartozom közéjük ~ nem félek a haláltól, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy loholok utána. Márpedig ha kockáztatnék, az nagy ostobaság volna és jóval megdobná az esélyét, hogy itthagyom ma a fogamat. ~ Aljas módon? Hogy felhasználjam ellenük? Ugyan, kérlek, kinek, minek hiszel te engem? ~ sértő a gondolat, hogy egyből ilyen negatív dolgokat feltételez rólam, bár igazság szerint nem áll távol a valóságtól mindaz, amit felvázol. ~ A tudás, az információ hatalom, ezt nem tanultad még meg? ~ elég idősnek tűnik ahhoz, hogy ilyesmivel azért már tisztában legyen, aztán persze embere/farkasa válogatja, mit részesít előnyben. Már fiatalabb farkasként megtanultam, hogy mindig vannak olyanok, akik nagyobbak és erősebbek nálam, akiknél semmit sem érek a nyers erővel, hát más taktikát választottam, más módszereket alkalmazok a nyers erő helyett, de ez nem jelenti azt, hogy a megszerzett információkat az illető ellen használnám fel. ~ Mindenki áruló? Drágaság, máris ilyen negatívan látod a világod? ~ könnyedén kérdeztem vissza, hiszen ha így gondolja, akkor sokkal inkább elveszett, mint én. Nem láttam rózsaszínben a világot, sőt, a saját bőrömön tanultam meg, hogy semmi sem az, aminek látszik, de azért így kijelenteni, hogy mindenki áruló, talán túlzás. Éppen annyira, mint az igazsággal dobálózni. Súlyos szavak ezek, én pedig képes vagyok elveszni az apró részletekben is. Nem számít, hogy megüt, hogy a vérem serken, anélkül talán nem is lett volna igazi ez az egész. Az nem zavar, hogy a fél szememmel jelenleg így nem látok, nem érdekel, hogy csípi a vér, volt már sokkal rosszabb is. Amúgy sem magam miatt jöttem ide a nőstényhez, hát a szavaim is neki szólnak. Látom, fél szemmel is látom, mit csinál, hallom az apró pukkanást, ahogyan a medál megreped a mancsa alatt és szinte érzem, hogy amit ezután mondok, az már nem egészen jut el a tudatáig. ~ Különleges neved van ~ pontosan azért, mert kétféleképen is lehet érteni, de, hogy pontosan melyik is, tulajdonképpen nem számít. A maga nemében mindkettő szép, egy név pedig csak néhány betű, túl sok jelentése, vagy információtartalma nincsen, nem is gondolkodom hát sokat rajta, mi is a pontos jelentése. ~ Sosem tagadtam, hogy a magam módján igencsak elcseszett példány vagyok ~ közelebb lépdeltem, ahogyan láttam leheveredni a fűben. ~ Miért ne volnálak képes elviselni? Ha meg akartál volna ölni, megtetted volna már az elején, amikor először szóltam hozzád ~ sok mindent sikerült leszűrnöm csupán abból, ami az előbb köztünk lezajlott, ahogyan reagált, amiket mondott. ~ Mit érzel most? Mi játszódott le benned, amikor ránéztél a medálra? ~ mondta, hogy kitől kapta még a múltkor, tudom, hogy fontos neki, de a történtek után talán magára sem tud úgy tekinteni, mint eddig. Közelebb lépdelve ülök le tőle karnyújtásnyira talán, rozsdaszín tekintetemmel az arcát fürkészve, mit sem törődve azzal, hogy még mindig szivárog a vérem.
~ Ravasz ordasnak, aki megtanulta azt, hogy olykor a kor ellen remek védekezés lehet az, ha információkat tudunk az illetőről. ~ Rossz ezt feltételezni róla? Vagy inkább dicséretnek fogja gondolni a szavaimat? Nem érdekelt, hogy mit gondol ezek után rólam, ahogyan eddig se túlzottan hatott meg. Ezt pedig tetteim eléggé kifejezték, hiszen nem ismer, azt látja, amit mutatni akarok, vagyis valami olyasmi. Azt pedig magam is tudom, hogy az információ olykor nagyobb hatalom, mint a tapasztalat, vagy a korral járó erőfölények. Egy időset is tőrbe lehet csalni könnyedén, ha információt gyűjtünk róla, megfigyeljük és társai. ~ Szerinted nem tanultam még meg? Ha nem tudnám, akkor vajon most itt lennék? ~ tudom, hogy apámban is van óvatosság. Ismerem őt, a szokásait, s ha szövetségeseket keresnék, vagy az ellenségeit meglelném – már ha érdekelne ilyen téren ő, de nem -, akkor lenne még esélyem ellene is. Nem véletlenül játszik ő is óvatos játszmát. Kérdésére csak morranok egyet, ami emberi formában inkább lenne nevetés, hiszen igazán aranyos, hogy azt hiszi erre értettem. Szememben fura fény csillan, miközben pofán fura grimaszra húzódik, mintha csak mosolyogni akarnék, de nem éppen kedvességből. ~ Igazán érdekes, hogy egyből azt hiszed erre értettem azt, amit mondtam. Azt hinné az ember, hogy tényleg tökéletesen tudsz olvasni a sorok között, mint eddig mutattad, de szemmel láthatóan olykor te is eltévedsz a szavak áradatában. ~ pillantásommal pedig fogva tartottam őt, nem eresztettem, mint aki éppen azt méregette, hogy hova is kellene a karmait, vagy az agyarát mélyeszteni. ~ Egyébként meg az önkényes igazságosztói szerepre mondtam. Ragadozók vagyunk, és a legtöbb élőlény van olyan gyarló, hogy a saját érdekeit mindenki és minden felé helyezi. ~ nem kell egyetértenie, igazából nem is várom el. Inkább csak amolyan tisztázásképpen mondom, hogy nem tartok mindenkit árulónak, de a másik dolog szinte majdnem mindenkire igaz lenne, csak a mérték mindig kicsit másabb, vagy a tettek, amiben megnyilvánul ez a dolog. Támadok, nem gondolkozom, de talán még se vesztem el teljesen, még se tértem le teljesen az ösvényről, hiszen az emlékek könnyedén rohamoznak meg, ami jobban legyőz, mint bármi más talán. Sose akartam a múlt fogja lenni, de most mégis részben azzá váltam, ugyanakkor mégis megmentett egy balgalépéstől. Medál megreped, ahogyan bennem is valami és hirtelen nem értem, hogy mi történik velem. Ezt akarta? Azt, hogy rájöjjek idővel, hogy olyanná váltam, mint ő? Az a személy, akit mélyről jövően megvetek? Amit a nevemmel kapcsolatban mond, arra nem reagálok, helyette inkább csak a medál mellett heveredek le, a mancsom alá rejtve a megtört medált. Figyelem, ahogyan közelebb jön, de végül fejemet a mancsomra hajtom, minek köszönhetően egy-két prüszkölés elhagyja az orromat a fűszálaknak köszönhetően, amik orromat csiklandozzák. ~ Mindenki elcseszett valamilyen formában, legalábbis akik tovább élnek már, mint kellene. Másképpen talán nem is lehetne túlélni. ~ nem emelem fel a fejemet, nem nézek rá. Inkább csak hagyom, hogy a szellő bundámba kapjon, mintha csak hirtelen a békesség mintaszobrává változtam volna, pedig nem voltam az. ~ Mert nem tűntél eddig olyannak, aki valaki társaságára vágyna. Pláne nem olykor bekattanó nőstényére, aki veszélyes lehet rád nézve. ~ ekkor emelem csak fel a fejemet és láthatja, hogy nem poénnak szántam. Nem fogok hazudni, másképpen meg nem tudnám jellemezni az elmúlt percekben történteket. Vér illatát érzem, ahogyan a látvány se a legszebb, de legalább nem a kölykömet látom helyette. ~ Amikor a medálra néztem, vagy amikor rád a tettem után? ~ nem gondolom, hogy elkerülte a figyelmét, hogy az első lökést az ő vérének kiserkenése okozta, amiatt hátráltam meg. Okos, ravasz és jó megfigyelő, legalábbis egyelőre ezt gondolom róla. ~ Eltört, ahogyan én is. Már semmi se olyan, mint egykoron volt és én se vagyok már az, aki voltam. Inkább olyan, amivé nem akarok válni, nem akarok valakire hasonlítani abban, hogy ártatlanok vérét vegyem el, mert megtehetem. ~ mondhatni a hecc kedvéért. Véres mancsomra pillantottam, majd fel az égre és legszívesebben vonyítottam volna. Hittem abban, még ha őrültség is, hogy látnak minket azok, akiket elveszítünk. ~ Egy tárgy, ami segít emlékezni, segít az ösvényen tartani, legalábbis idáig ment, de talán most túl messzire mentem. ~ a fejemet pedig könnyedén ejtettem vissza a mancsomra. Nem vágytam a sajnálatára, nem vágytam vigasztaló szavakra. Csak pár perc nyugalmat akartam, csendet és talán magányt, hogy a vérem ne forrjon úgy, mint percekkel korábban.
~ Ez már egészen közel áll a valósághoz ~ mindenki megtanul boldogulni az életben, valahogyan túl kell élni, mindenki saját módszert választ. Van, akinél elegendő, hogy erős, hogy idősebb mindenkinél, de amíg nem érem el azt a kort, csak ostoba, minduntalan megalázott valaki lennék, szóval a magam módszereivel próbálkozom. Ezek sem tökéletesek és sokszor bukom orra, de többre megyek vele, mintha bolondot csinálnék magamból. ~ Sosem gondoltam magamról, hogy tökéletes volnék, ugyanúgy képes vagyok elveszni a sorok között, mint bárki más, pláne, ha az illető nem fogalmaz egyértelműen ~ félreértések bárhol, bármikor, bárkivel előfordulhatnak, most is máshogyan értettem a szavait, mint ő gondolta volna. ~ Nem is tudod, milyen elképesztően fárasztó tud lenni állandóan a szavak megfejtésén ügyködni ~ előfordul, hogy becsúsznak hibák, hiszen ugyanúgy, ahogyan a harcban ki lehet fáradni, ebben is. ~ Ebben pedig mélységesen egyetértek veled ~ adok igazat az elhangzó szavainak. Máris más megvilágításba kerülnek az elhangzottak. Egy idő után a farkas megtanulja, hogy csak akkor jut előre, ha a saját érdekeivel foglalkozik és magát helyezi első helyre a sorban. Kíváncsi lennék, mi zajlik le a fejében, amikor megtorpan, amikor a medálját fürkészi, milyen gondolatok foglalkoztatják, mi jut az eszébe. Talán ez a legfontosabb pillanat az egészben, itt derül ki a legtöbb minden és talán dől is el a hogyan tovább kérdése. ~ Épp te magad mondtad, hogy nem minden az, aminek elsőre tűnik ~ attól még mondjuk nem tartom magam egy olyan túlságosan szociális jellemnek, nem vetem meg az egyedüllétet, de ha érdemes társaságom akad, akkor azt előszeretettel fogadom. ~ Ha rájössz, hogyan kezeld mindezt, ha kitapasztalod, mit csinálj a bekattanásokkal, akkor már csak abban az esetben leszel veszélyes rám vagy bárki másra nézve, ha te is úgy akarod. Ezt a kockázatot pedig be merem vállalni ~ nem fogom azt mondani neki, hogy tőlem tanulhat, mert egyrészt nem lennék képes tanítani őt, másrészről fiatalabb is vagyok, kétlem, hogy elviselné tőlem az ilyesmit. De mellette maradhatok a tapasztalás folyamatában, ha szeretné. ~ Amelyiket fontosabbnak érzed ~ az sem mindegy, melyikkel kezdi a felsorolást, én mindkettőre kíváncsi volnék és ha szeretné, elmond mindent, ha nem, akkor nem. ~ Miért nem akarsz rá hasonlítani ebben? Elítéled emiatt? ~ én is pontosan olyan vagyok, amilyennek leírta. Ártatlanok vérét ontom, ha kedvem éppen úgy kívánja és talán jobb ezt most, előre letisztázni, mert a későbbiekben az ilyen ellentétekből súlyos dolgok születhetnek. ~ Megszólalt a lelkiismereted? Rosszul érzed magad amiatt, amit vele tettél? ~ böktem a fejemmel a szétcincált test felé. ~ Érdemes néha letérni az ösvényről, hogy körülnézz, mi van odakint. Hogy mi az, amit eddig távol tartottál magadtól. Aztán ha nem tetszik, még mindig megpróbálhatod megkeresni az utadat, de hidd el, szerintem az ösvényen kívül sokkal tágabb az élet ~ nagyon régóta nincsen már „ösvényem”, amin járnék. A magam ura vagyok, a pillanatok hevének élek és köszönöm, tökéletesen érzem így magam, mint szabályok közé szorítva. ~ Ne hagyd, hogy a saját életed szabályainak korlátjai közé legyél szorítva.
Egyikünk se adja könnyedén a felszín alatti dolgokat, de amelyik farkas igen, az talán ostoba, magam sem tudom és nem is akarok jelenleg, vagy éppen máskor se túlzottan más fejével gondolkodni. Maximum akkor, ha érdekem úgy kívánja, vagy úgy előrébb juthatok, de alapjáraton? Kösz, de inkább kihagynám, hiszen olykor még a saját gondolataimmal se egyszerű megbirkózni. Nem feleltem a szavaira, csak a fejemet mozdítottam meg egy picit és ezzel pedig kifejeztem az egyetértésemet, hiszen én is tudtam jól, hogy olykor mennyire nehéz lehet, pedig néha nem tehetünk mást. Néha csak ezen múlik az életünk, vagy a számunkra fontosak élete, hogy tudunk-e a sorok között olvasni és a veszélyt előre meglátjuk-e. Amikor pedig egyetértését fejezi ki, szinte abban a pillanatban lendülök, hogy sérülést okozzak neki, mintha csak részben a szavaimat akarnám megerősíteni, hogy tényleg olyanok vagyunk, de sokkal inkább talán az zavar, hogy a szavai mélyre szúródnak, mintha csak valami különleges erdőbe keveredtem volna, aminek a növényzete állandóan bundába fúródik, de kihúzni nem tudom. Nagy eséllyel pedig ennek köszönhetően robbanok, mert nem akarom még ezt is érezni, nem akarom, hogy bármilyen tükröt állítson elé, vagy csak szép lassan az igazságot a képembe mondja, mert most nem. Általában jól viseltem az ilyet, de most még se ment. Ahhoz túlzottan is zavarodott voltam, mintha szép lassan elkezdtem volna mélyen legbelül kettészakadni, de tudtam, ha ez bekövetkezik, akkor elvesztem, döntenem kell majd, de most még se láttam, hogy melyik szellő csábításának kellene „behódolnom” és melyik felemet kellene elveszítenem igazán. ~ Persze, és ha nem éled túl, akkor majd a sírodra vésetem, hogy az őrült, aki megbízott egy őrült nőstényben. ~ inkább szántam volna gúnyosan ezt a mondandót, mintsem vérmesen komolyan. ~ Vagy „Sose bízz egy nőstényben! Tanulj az én hibámból!”~ egyiket se gondoltam komolyan, de most mégis kikívánkozott belőlem, mintha csak időt akarnék nyerni vele, mintha magam sem tudnám, hogy mi lenne a helyes és mi nem. Nem voltam abban biztos, hogy valaha kezelni fogom tudni, vagy éppen ennek az elsajátításnak neki kellene meginnia a levét. ~ És addig mi lesz? Elviseled, hogy netán megint neked rontok csakúgy? Ennyire mazoista még te se lehetsz. ~ pillantottam volna rá kérdőn, de hát farkasként talán még se vagyunk annyi érzés kifejezni, ami „arcunk mimikájával”, mint emberként. Az pedig levághatta, hogy eddig nem túlzottan tetszik a gondolata, mert azt ő is és én is tudja, hogy tőle nem könnyedén venném ehhez a segítséget. Fiatalabb, minden idős pedig büszke ilyen téren a korára, még akkor is, ha volt egy olyan sejtésem, hogy pedig lenne még ennyi idős fejjel is mit elsajátítanom tőle. ~ Megvetem. ~ habozás nélkül ejtem ki ezt a szót, majd a pillantásomat az övébe fúrom. ~ Sose tudnék olyanra felnézni, aki egy kölyköt megöl azért, hogy megmutassa még mindig ő dönti el, hogy kinek mi jár a falkán belül, vagy aki így próbálja helyretenni a saját vérét, hogy megmutassa, hogy milyen árat is fizethetsz még azért, ha fellázadsz. Az ilyen gyenge féreg… ~ talán erős szavak lehettek, de egy védtelen kölyköt olyan kegyetlen módon megölni… Nem tudtam másképpen gondolni Apám tettét. Szavaimból pedig talán Isaac is rájön arra, hogy az én kölykömről lehetett szó, lévén ha másé lenne, akkor lehet ennyire érzékenyen se érintett volna. ~ Vele? -~ követem a pillantását, majd csak morranok megint egyet. ~ Nem, nem miatta hátráltam meg, hanem miattad. Mást talán már rég hasonló sorsra jutottam volna, vagy ő engem. ~ Nincs mit ezen szépíteni, hiszen ezt gondolom, ahogyan azt se hiszem, hogy mindenható lennék. Tudom, hogy lenne olyan, aki még engem is könnyűszerrel le tudna fegyverezni és hasonlóan kegyetlenül eljátszani. Nem mozdulok, hallgatom őt, mintha csak nem érdekelne, de közben pedig túlzottan is szöget út a fejembe. Ezért tört volna el a medál is, vagyis repedt meg, hogy végre elengedjem a múltat és új út után nézzek? Az utolsó szavaira se kapom fel a fejemet, pedig megtenném, de mintha csak leplezni akarnám azt, hogy hatással van rám, amit mond. Végül lassan emelem fel ismét a fejemet, amit korábban „lábamra” hajtottam. ~ És te lennél az, aki megmutatná azt, hogy milyen is letérni az ösvényről? Milyen a saját szabályainkat részben a mélybe hajítani? ~ közben pedig nem eresztettem őt a pillantásommal, mintha csak farkasszemet néztünk volna, ami elég abszurd így farkasalakban.
~ Módosítanám arra, hogy az „Őrült, aki meglátott valamit egy őrült nőstényben”. A bizalomtól még messze vagyunk ~ okos nőstény, kétlem, hogy fennakadna ilyesmin, hogy kerek-perec kimondom, jelenleg (még?) nincs köztünk bizalom. Hogy lesz-e, az a jövő kérdése, ha rajtam múlik, egy próbát megér, de sajnos nem osztogatom olyan könnyen a bizalmamat. ~ El ~ érkezett egyből az őszinte válaszom. ~ Néha áldozatot kell hozni ~ ha emberi alakban lettem volna, most megvontam volna a vállamat, ez pedig érződött a szavaimban is; nem érdekel. Bírom a fájdalmat, elég jó kiképzést kaptam ezt tekintve, szóval kétlem, hogy ilyen szinten képes lenne meglepetést okozni. ~ Mesélj még, mi történt? ~ csapok le egyből a kínálkozó lehetőségre, mondja csak el a teljes sztorit, ha már belekezdett és ilyen közlékeny. Úgy tűnik, csak el kellett veretnem magam, hogy mélyebb bepillantást kaphassak a múltjába, de egy cseppet sem bánom. Ha minden történetért jár egy pofon, akkor ezer örömmel vállalom, nekem megér ennyit. ~ Az jelen helyzetben nem érdekel, hogy meghátráltál. Az érdekel, hogy hallod-e duruzsolni a lelkiismereted? Hogy bánod-e, ami történt? ~ sorakoztatom fel a kérdéseimet. ~ Mit érzel, ha ’rá’ nézel? ~ nem kell már a fejemmel a tetem felé böknöm, tudni fogja, hogy mire is gondolok pontosan. Az mondjuk azért kellemes érzés, hogy ezek szerint van bennem valami, ami megfogta őt, ami visszatartotta, hogy ne tépje fel a torkomat. ~ Én nem mutathatom meg neked, hogy mi van az ösvényeden kívül. Csak te tudod felfedezni ~ mindenkinek más és más, természetesen. ~ De azt talán megmutathatom, milyen az, amikor nem hagyod, hogy a saját szabályaid gúzsba kössenek ~ régóta a magam ura voltam, sodródtam az árral, azt tettem, amihez kedvem szottyant. ~ Nem kell büszkének lenned arra, akivé válhatsz, egyszerűen el kell fogadnod és élned kell vele ~ ha rájössz, hogy valami nem okés veled, akkor nem próbálsz meg olyan lenni, mint a többiek, nem méregeted magad másokhoz, és nem érzed rosszul magad azért, mert más vagy. Hanem egyszerűen elfogadod, hogy ez van és megpróbálod a saját szád ízére formálni. Én is ezt teszem, már egészen gyerekkorom óta és igen, elégedett vagyok vele.
Mélyen legbelül elmosolyodom a szavaim, az pedig tetszik, hogy még mindig képes kerek-perec kimondani, amit gondol. Annyira könnyedén elkaphatnám megint, de nem akarom. ~ Kezdtem reménykedni, hogy már a vérszerződésen is túl vagyunk. ~ forgatnám meg a szemeimet, mert egyáltalán nem gondolom komolyan, de ha már ennyire remekül megjelöltem őt rövid időre, akkor azt hiszem ez volt a legkevesebb, hogy így fejezzem ki azt, hogy egyetértek. A bizalom még nem épül ennyire könnyedén, még akkor se, ha nem kaptam még szét őt. ~ Néha, de nem minden esetben. ~ olykor tudni kell, hogy hol a határ és volt egy olyan sejtésem, hogy ő pontosan tudja. Ahogyan az is megfordult a fejemben, hogy szép lassan esetleg valamiféle fura játszmájába keveredek, netán célja van ezzel az egésszel, vagy túl paranoiássá váltam volna az utóbbi napokban? Sas módjára csap le a kínálkozó lehetőségre, de most már nem csak a fejemet emelem fel, hanem szép lassan fel is tápászkodom. Teszek felé egy-két lépést, de még így is marad közöttünk egy kisebb távolság. ~ Miként is mondtad? Még nincs meg a bizalom, de ravasz, viszont nem keltél még elég korán. ~ és ha most emberi alakban beszélgetném, akkor biztosan egy pimasz kis mosolyt kapna. Nem akarom egyelőre még több mindenbe beavatni, így is túl sokat tud. Tudja azt, hogy részben honnan ered az Apám, az Alfám elleni lázadás, a többi pedig egyelőre maradjon az én titkom. Egyszer talán megismeri a múltamat, vagy talán sose. Nem fordítom a hulla felé a fejemet se már. ~ Hogy újra megtenném és csak azt bánom, hogy nem játszadozhattam vele tovább. ~ meglepően természetesen buknak elő a szavak, mondhatni még magamat is meglepem vele. Nem rég még kicsit marcangoltam magam, most meg? Újra megtenném és tudom, hogy nem hazudok, ez az igazság, ahogyan azt is bánom, hogy nem jutott több idő nekem, hogy tovább szórakozhassak a hímmel. ~ Nagy szavak ez tőled, de úgy érzem, hogy pontosan tudod, hogy miről beszélsz. ~ felelem komolyan, majd a némaságba burkolózó erdőre pillantok. Tényleg le akarok-e térni róla? Talán, de azt tudom, hogy valami új kezdődött el, csak még én se tudom, hogy merre is vezet ez az újdonság. ~ Remélem, hogy amit mutatsz, arra felé egy fürdő is leledzik. ~ ráztam meg a bundámat, mintha ezzel akarnám jelezni, hogy induljunk valamerre, mert szívesen megválnék már végre az engem borító sok vértől. És egyébként is, nem akarok még többet agyalni ezen az egészen, ússz az árral, hát most megteszem, vagy legalábbis megpróbálom. Nem akarom eltemetni a testet, nem egy felkapott részén van az erdőnek. Hadd egyen más is belőle, ha akar, vagy kezdje ki az időfoga. Az árulóknak régebben se adtak sírt, vagy nem éppen olyat, mint illett volna. És ezzel pedig részben talán a hím kezébe adtam jelenleg a sorsom? Nagyzás lenne, mi? De mégis úgy éreztem, hogy az útmutatáshoz tartozó „leírást” részben általa lelhetem meg, legalábbis egyelőre.
|| Nem tudom, hogy ugrunk-e a "helyszínben", vagy szeretnél-e még valamit mondani és jobban átcsábítani a sötét oldalra Ha nem, akkor ez azt hiszem részemről záró lett. Nagyon-nagyon élveztem és várom a kövi játékot! <33 Ha pedig ugrunk, akkor meg érkezem ismét. <33
~ A vérszerződéshez mind a két féltől szükséges a vér, vagy rosszul tudom? ~ nem támadtam vissza, annyira legalábbis nem, hogy én is megsebezzem őt, szóval ez egy egyirányú szerződés, ami amúgy sem lenne érvényes tudtommal. Mindenesetre éppen annyira komolyan ezúttal már a szavaim, mint az övéi, így könnyedén hagyom magam mögött a témát. A bizalom majd kialakul idővel, legalábbis ha sikerül magammal húznom, akkor remélhetőleg, mert szükségünk lesz rá. ~ Persze, ez így van ~ bólintottam egyetértően, mert tényleg tudni kell, hol a határ. Nem hajszolnám halálba magam csak azért, mert kitartok a nőstény mellett és nem is hagynám, hogy állandóan élő bokszzsáknak használjon. Nem ettem meszet és bármennyire is nyugis maradtam most, nem vagyok szub, hogy minden egyes szarságot eltűrjek. ~ Talán legközelebb ~ a maga módján azért jó hallani, hogy nem adja ki egyből magát. Ez azt mutatja, hogy habár nagy érzelmi löketet kapott az előbb, azért még tudja, kinek és mit mondhat el, ezért pedig határozottan jár a piros pont. Nem is dőlök a kardomba, mert valóban nincs még olyan bizalmi viszony, hogy fennakadjak egy ilyen visszautasításon. Szavait hallva gondolatban széles, elégedett mosolyra húzom a számat, ez az érzés pedig csak halványan telepszik meg energiáimban. Na igen, pontosan ezt akartam hallani! Na meg azt, hogy milyen könnyen, már-már természetesen bukott ki belőle a válasz, ez pedig pontosan az az alap, amire a továbbiakban építkezni szeretnék. ~ Ezt az érzés jegyezd meg jól ~ ugyanis ha belevágunk, erre még szüksége lehet. Ez kell, hogy a mozgatórugója legyen, hogy formálhassuk és olyan irányba, amilyenbe én szeretném. Talán sikerül a saját oldalamra állítanom, talán nem, az ilyesmi nyilván nem két hét alatt megy majd végbe, nekem pedig lehet nincsen annyi időm. Aztán meglátjuk, mi lesz ebből az egészből, ez még nekem is bizonytalan, ismeretlen terep, mert soha nem csináltam még ilyesmit. ~ Tizenkét éves korom óta élek az ösvényen kívül, pontosan tudom, miről beszélek ~ szintén nem az a pillanat, amikor mélyrehatóan mesélek majd a múltamról, de egyszer talán az az idő is eljön. Ha készen áll rá, hogy megtudja, kicsoda, micsoda vagyok valójában, ha nem fog megrémülni attól, micsoda szörnyeteg lakozik bennem. ~ Nekem is szükségem lesz rá, szóval igen ~ bólintottam, könnyed hangom kísérte a talpra állásomat. Abszolút sikerélményként élem meg az itt történteket, annak ellenére is, hogy elképzelhető, kelleni fog egy kis idő, mire normálisan fogok látni a sérült szememmel. Megérte, ha azon múlna, önként adnám szemem világát. Megráztam én is magam, aztán lassú léptekkel indultam meg. Egyáltalán nem korlátozott a mozgásban, hogy csak egy szememmel láttam, ugyanolyan könnyedén és otthonosan kocogtam a fák között, mutatva az utat a nősténynek. Egyelőre a szó szoros értelmében vett utat, aztán, hogy mi lesz ebből az egészből, majd szépen lassan kiderül.
// Köszönöm szépen a játékot, egyszerűen imádtam! //
Kezdőlap
Ha nem, akkor ez azt hiszem részemről záró lett. 
Nagyon-nagyon élveztem és várom a kövi játékot! 
