-Kedves Öntől. Manapság már kevés tisztelete van a kornak. – nem kesergek, nem sóhajtozom. Nem igazán van értelme, elvégre fitt vagyok, életvidám, még ha nem is ugrálgatok és akarok úgy viselkedni, mint egy magát örökifjúnak képzelő. Erre Margaretem negédes megjegyzése ugrik be mindig: Dehogynem, kedvesem, ajánlom, hogy ne is legyél másmilyen. Emlékek… -Ó, nem kedvesem. Egy hölgynek jogában áll megtartania inkognitóját, amennyiben nem szeretné. Rebecca. Nagyon szép és mára már kevéssé ismert név. Illik Önhöz Ms….- várom a reakciót, ha nem megfelelő, akkor korrigálom. - Morgan. – a kéznyújtásra előbb megnézem, miként tartja a kezét. Szeretek hölgyeknek kezet csókolni, de ha kézfogásra nyújtja, akkor úgy viszonzom. -Látja, ez igaz. – nevetek fel halkan. – A fiam is folyton ott csüngött, vagy kint a kertben, ha a szüleimnél voltunk. Kész kis birodalmat épített fel ott. Tele van emlékekkel az ilyen hely. Megmutatja, miként szeretjük a családunkat. – mert szeretjük őket, így vagyok vele. Kedves mosollyal viszonzom a kedvességét, majd biccentek, jelezve, hogy jól esett a figyelmessége. Ahogy látom, menni fog neki. Nem zavarom tovább, ám szavai kérlelnek. -Hogyne, természetesen. Kérem. – maradok és hallgatóságként tekintve magamra, úgy vonulok a háttérbe, hogy mellette vagyok.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1048
◯ IC REAG : 954
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Sajnálom, pedig nem így kellene lennie. *Nem eresztem bő lére a gondolataimat, pedig számos ellenpéldát tudnék felhozni a múltból, más népek feltétlen tiszteletét mellyel az idősek felé fordultak. nem is kell messzire menni, az indiánok tisztelték az öregeket, hallgattak a tanácsaikra és odaadóan gondoskodtak róluk. Sokat tanulhatnánk tőlük. Talán nekem ezért megy könnyen, bennem is csörgedezik némi indián vér, és jobban hasonlítok a nagyimra mint az anyámra.* -Nincs titkolnivalóm. *Mosolygok rá szélesen. Szerintem nem bemutatkozni udvariatlanság, nem az inkognitó megtartása. A Ms.-re nem reagálok, de a Morgan-re már igen. Én már csak ilyen vagyok, és mivel egy hagyománytisztelő úriemberrel van dolgom, aki még tudja mitől nő a nő, nem parolázok vele, önző módon kiélvezem, hogy egy kézcsókkal visszautazhatok az időben.* -Csak Becca, ha kérhetem. *A padlás. Egy csoda. Ha minden lekerül onnan, nem tudom mit kezdjek vele, üres lesz és emlékektől fosztott. Talán fent kellene hagynom néhány bútort, vagy venni valahol valami régit és felvinni oda, kialakítani a saját kis birodalmamat. Nem, nem érzem úgy, hogy már kinőttem belőle.* -Akkor engem nagyon szeretett a nagyim. *Minden érintetlen volt, mindent meghagyott. Nem kérdeztem rá az ügyvédnél de élt bennem a gyanú, hogy szándékosan kikötötte, semmit nem lehet eladni. Én nem kaptam ilyen utasítást, ezek szerint bízott abban, hogy mindent magam körül hagyok. Bár sosem találkoztunk, egész jól kiismert.* -Köszönöm. *Hálásan tekintek rá, de nem ígérem, hogy rövid leszek. Ugyan ki tehetné ezt meg? Noha eddig nehezen jöttek a szavak és a gondolatok, semmi sem biztos, így előfordulhat, hogy leomlik a gát és minden elszabadul. Egy nagy sóhajjal visszaülök a sírkőre és megsimogatom a nagyi nevét. Magam mögött a kedves Mr. Greywalddal, kezemben a nagyim fényképével kezdek hozzá. Kicsit idétlenül érzem magam, de csak az elején.* -Szia nagyi!...Becca vagyok, az unokád…de ezt biztosan tudod. Sajnálom, hogy nem ismertelek, biztosan jól kijöttünk volna egymással….szeretem a pogácsát. Lauren….Mrs. Graham mesélte, hogy még az övénél is finomabbat sütöttél. És a tortákról is mesélt….köszönöm mindet. Most itt beszélek hozzád, de tudom…érzem, hogy ott vagy velem a házban és vigyázol rám…..talán bolondság, de én hiszek benne. A házad….egyszerűen mesés, rendbe hoztam és mindent….remélem a minden a helyére került vissza. Azokat a kis farkas figurákat ugye a kandallón tartottad? Nagyon szépek és az indián szőttesek is és reggelente a pöttyös bögrédből iszom a teámat vagy a kávét…..igen, megtanultam azzal az izével kávét főzni. *Csak csevegek, néha zavartan felnevetek, a lényeget még nem böktem ki. Azt ami miatt idejöttem, ami miatt a valóságban idejöttem.* -Tudod….nem igazán értem miért tetted azt amit tettél vagy anya miért szakította meg veled a kapcsolatot. Rengeteg titkot hagytál rám, de kibogozom. Szeretnélek megismerni, megismerni az életedet, a múltadat, az én múltamat. Azt, hogy honnan származom és azt, hogy miért nem adtad fel…..itt az emberek olyan kedvesek, már az első napon barátra leltem és aztán újabbra és újabbra. Naomira biztosan emlékszel, a szomszédod unokája és Amanda…vele nem találkoztál, csak egy éve lakik itt. És ott van a fura Killian, aki lelkesen segített lepakolni a padlásról a holmidat, egészen oda volt a faliszőnyegért ami egyébként a kedvencem. És Egon, akivel sikerült félig lebontani egy cukrászdát….szóval, látod mennyi sok élménnyel gazdagodtam? Úgy érzem ide tartozom….szerinted is? Te is ezt szeretted volna? Ha itt maradnék? ……De _miért_? ……..Valószínűleg maradok, úgy sincs már meg az állásom New Yorkban és szeretnék minden titkot felderíteni. Addig biztosan maradok, ha két évbe telik, akkor két évig, ha ötbe, akkor addig…….de azért ne várass sokáig. Adhatnál valami támpontot…..Eljövök minden héten…..és elmondom mi történt velem. Most már…egészen könnyen megy. Mr. Greywald igazán kedves ember, ő segített….ő áll mögöttem. Biztosan kedvelted volna ha ismered…..Na jó, most megyek és feltúrom a padlásodat, aztán átmegyek Mrs. Graham-hez sütizni……szeretlek nagyi. Nagyon szeretlek. *Ömlött belőlem a szó, néha persze kicsit megakadtam de sikerült majdnem végig pityergés nélkül kiborítani magamból azt amit senki másnak nem tudtam volna elmondani. Csak a végén törött el az a bizonyos mécses, de megőriztem a méltóságomat és csak csendesen sírdogáltam. Mielőtt felálltam volna, még megsimogattam újra Miriam nagyi nevét, letöröltem a könnyeimet és csak utána fordultam Mr. Greywald felé. Zavartan elmosolyodtam.* -Elnézést kérek, kicsit elszaladt velem a ló. Még sosem csináltam ilyet….de igaza volt. Jólesett. Köszönöm, hogy itt maradt. *Megkönnyebbülten sóhajtok fel, úgy érzem minden terhet ledobtam magamról, könnyű vagyok akár egy habos felhő. Hmmm….és kissé költői.*
-Ebben egyetértünk. – hagyom a kérdést. Mondhatnám, hogy bánt, elvégre már én is öreg vagyok, mégis úgy vagyok vele, hogy a társadalom helyett az egyénnek kellene józan szívvel rendelkeznie és úgy cselekednie. Gondoskodtam a szüleimről öreg korukra, és Margaretet sem hagytam el, amikor már nem tudott a külvilágról sem. De hát, ez vagyok én, ők meg ők. Melldöngetni nem fogok, nincs szükségem ebben senki elismerésére, mert csakis a saját szívem ítélete az elsődleges. Értőn biccentek, hogy nem fog titokzatoskodni a nevével. Érzékelem, hogy a címre nem, a névre reagál. Nem firtatom, akár nagy tragédia is lehet mögötte és most éppen elég egy. Aki itt van előttünk és nem láthatta már az unokáját. -Becca. Így is tetszetős név. Egyetértően bólintok. -Nem is vártam volna másként. Olyannak tűnik nekem, kedves Becca, akit kedvelni és szeretni lehet. Pár perce ismerem, mégis bizton állítom ezt. A köszönömre bólintok és hagyom kibontakozni. Emlék kúszik elém, mikor a fiam sírjához először mentem el. Margaret szegény, már nem tudott akkor jönni. Nem tudta elfogadni, hogy nincs, a téboly eleje is nehéz volt. Egy képet vittem neki Margaretről és a szivart, amit mindig szívtunk, ha hazajött. De az emlékeket elsöpri az ifjú lány beszélgetése, elmerülök abban, ahogy és amit beszél elhunyt rokonához. Leülök a padra és úgy hallgatom tovább. A farkas figurákra elmosolyodom. Azon nem lepődöm meg, hogy indiánként ide lett temetve Rebecca nagymamája. Margaret eredetileg a saját családjához akarta magát, de miután ez így történt, ahogy, nem lehetünk együtt a fiunkkal, ezért úgy döntöttem, hogy akkor legyen velem. Tudom, önzés. Naomi és Amanda neve ismerősen cseng, de sok Naomi és Amanda rohangál a városban, így csak akkor kapcsolom vissza, amikor meghallom Killian nevét. Érdeklődés csillan fel a szememben. Mint ahogy az utána következő névnél is. Ami utána következik, már úgy érzem, hogy talán ideje a kis itt maradás idejének véget vetni. De mivel nem látom azokat a rezdüléseket, amik jeleznék, kényelmetlen a jelenlétem, maradok. Nem akarom kiakasztani a beszéd fonalából. Hagyom, hogy pityeregjen, van ám fülem és szemem, de csendben maradok. Ezek a megkönnyebbülés és a kései gyász könnyei. Margaretet akkor sirattam meg, amikor legelőször nem ismert rám. Fájdalmas volt. A temetés már inkább könnyebbség. Neki már nem fáj többé. -Maga nagyon jó lélek, Becca. Nagyanyja biztosan örült minden szavának. Kérem, igazán nincs mit, örömmel tettem. Megtisztelő volt számomra, hogy maradhattam. Gyászolni kell, hogy aztán elengedhessük. Nehéz szavak, ám, ahogy látom, nála is a megkönnyebbülés az eredmény. Jó így. -Maradjon még, nyugodtan, ameddig jólesik. Csak vigyázzon magára, meg ne fázzon. Csalóka erre az időjárás. Minden jót, kedves Becca, biztosan fogunk még találkozni. A kocsi felé indulok, ahogy elköszönök tőle. Még egy utolsó pillantást vetek Margaret sírjára is. Most már valóban ideje mennem, feltartom a továbbiakban.
//Köszönöm a játékot! ^^//
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1048
◯ IC REAG : 954
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mr. Greywald jó ember és biztos vagyok abban, hogy a fia is jó ember volt. Annak nevelte. Ha most élne, minden bizonnyal gondoskodna ő is az apjáról, ahogy én tettem volna az anyámmal, ha tudom mennyire beteg. A nagyival is ezt tenném, szívesen körülugrálnám és hallgatnám a történeteit, mert semmi sem érne fel azzal, ha vele lehetnék. A nagyszülők már csak ilyenek, s bár néha sok a gond velük, egy-egy mosolyuk többet ér ezer szónál is. Legalábbis szerintem. * -Köszönöm, kedves, hogy ezt mondja. *Mindkét megjegyzésének szól a köszönetem. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy elmondjam miért is szeretem jobban, ha Beccának szólítanak. csak az anyám hívott Rebeccának és csak akkor amikor kislánykoromban valami rosszat csináltam, mert én is voltam néha gézengúz és kamasz. igaz, nagyon szeretném ha most is hallhatnám a nevemet tőle, mert az azt jelentené, hogy még él és velem van, de felnőttként az ember lányának már másképp ugranak be ugyanazok az emlékek. Talán, remélem, még találkozom ezzel a kedves, idős úrral, máshol és máskor és talán ez is szóba kerül majd. A nagyinak szentelt idő úgy röppen el, hogy szinte észre sem veszem. Azt sem igazán, hogy a szavak folyóként ömlenek belőlem. Igazából csak arról beszélek ami itt történt velem, mert muszáj kiadnom magamból és másnak nem mondhatom el, hiszen a szereplői mind tudnak már róla, másrészt minden itt dőlt el az életemben. Amikor megérkeztem titkok tömkelege zuhant rám, kérdések százai öntöttek el, érzések melyeket sosem éreztem. Az egészre rádobott még egy lapáttal maga a hely, a nagyi háza és annak hangulata. Miután kipityeregtem magam, egészen könnyűnek éreztem a lelkem, sosem gondoltam volna de jólesett ez az egész. Hálásan fordultam Mr. Greywald felé miután felálltam a nagyi sírjáról. Neki köszönhetem mindezt, ő segített és biztatott olyasmire, amiben eddig nem hittem. Persze ilyet is csak egy nagypapa tudhat, mert úgy érzem a lelkében igazi nagypapa, még ha a sors nem is adta meg neki ezt az örömöt.* -Nekem volt megtisztelő, hogy itt maradt velem. Nem lehetek elég hálás ezért soha. Sokat jelentett számomra. *Szelíden mosolygok rá, és egy kicsit irigylem a fiát amiért ilyen apát tudhatott a magáénak. Én már alig emlékszem az enyémre, sőt, szinte semennyire sem emlékszem. túl kicsi voltam amikor elment és azt hiszem az emlékeim nagy része abból adódik, hogy láttam róla néhány fényképet és anya mesélt róla.* -Remélem, hogy fogunk még találkozni, szívesen venném. Minden jót Mr. Greywald. *A figyelmeztetésére önkéntelenül is átkarolom magam, majd szélesebben elmosolyodom ahogy utánanézek. A sors néha elvesztegeti a jó dolgokat. Visszafordulok a nagyi sírjához, de m ár nincs mit mondanom, még nincs. Majd egy hét múlva biztosan megint lesz.* -Szia nagyi! Nemsokára jövök. *Nagy sóhajjal fordítok hátat és indulok én is a kocsimhoz, ahhoz a kopott furgonhoz ami már szinte a részemmé vált, nem is szeretnék másikat. Ideje hazamenni.*
Lépteim kimértek és nehezek, mintha csak egy orrszarvút látnál járni. Virágillat és halálszag jobbról-balról. Merev kőfalak és hideg márványok, amik az elhullottak legszebb tulajdonságaira emlékeznek. Hiszek benne, hogy a kövek is emlékeznek. Több van itt, mint gondolnák. Egyszerűen érzem az erőt, ami lesújtó, szinte hegyként nehezedik rám. Majdnem olyan, mint az első átváltozásom után, mikor minden porcikám fájt. Nem adom fel. Az az ember nem én vagyok. Pont ahhoz jövök látogatóba, aki tűzben edzett acéllá tett engem. És ahhoz, aki képes volt meglágyítani ezt a nehézfémet. Hosszas keresés után megállok és hagyom, hogy büszke alakom állja a szélfúvást. Hajam lobog, mint a gyász zászlaja. Emelt fővel, magasról tekintek le a síremlékre. Nevek. Annyira igaziak, mint az enyém. Achilles Kilpatrick. Én is vagyok és nem is. Akik idelent fekszenek, azok teljesen más néven látták meg a napvilágot és életük nagy része összekötődött az enyémmel. A Teremtőm önállóvá tett és nem kellett szorongatnom a kezét. A szerelmemét pedig nem akartam. Szabadságot adtam neki és szeretetet, így együtt, mert nem akartam rabszolgává tenni. Onnan érkeztem, ahol a vacsora néha luxus volt és a pofon járt csak ingyen. Itt állok komor ábrázattal, nézem a halott követ, ami halottakra emlékezik. Nekem is ezt kell tennem. A démonaimmal szembemenni és leverni mindet. Az első találkozás. Nem értettük egymást. A mellkasára csapott az angyalszerű lény, kinek erejétől majdnem megrettentem. Elsöpört, mint lavina a hegyi vadász kunyhóját. Én lettem az állat, amire addig vadásztam. A csúcsragadozó, mindenek ura, komoly társadalmi élettel. Atyám lett, alkotóm, aki létrehozott, felnevelt, tudást vert a kemény fejembe és jövőt mutatott. Megszólítom hát úgy, ahogy ő mondta ki azt az egyetlen bűvös szót a sötét éjszakán, a tűz mellett, mikor utoljára láttam a kis családomat, nevelőapámat, anyámat és a harcos tesókat. - Nawat... Beleborzongok a név kiejtésébe. Itt teljesen máshogy szól, mint amikor csak mesélek róla valakinek. Dicső történeteket, mert mást nem is tudnék és nem is akarnék. Nincs düh. Elment tőlem, elutazott a világból. Mindig máshová vágyott, folyamatosan tervezett. Hiszek abban, hogy most is a legjobb helyen jár. Én pedig ideköltözöm, ahová rajta keresztül szólítottak a szellemek. Fura, nincs is annyira hideg, amennyire most fázom. A lábujjaim is remegnek. Szinte érzem Teremtő Atyám energiáit, amik hegyeket mozgatnak meg és sivatagokat ásnak fel. Az égre nézek, mi egyre felhősebb. Lassan csöpörögni kezd az eső, csapzottá téve a hajamat. A bőrkabátról lepereg, ahogy rólam is az, hogy elázom. Leszarom. Teremtő atyám lánya, aki farkasként a testvérem volt, többé is vált annál. Együtt ismertük meg, mi asszony és férfi között lehetséges. Büszkék voltunk az ősre és ő is ránk. Hosszan tartó és szabad együttlét volt az. Sokan irigyelnék. Semmi lánc, semmi kötél, de a láng égett és szükségünk volt egymásra. Ordítozva vagy csendben, de kellett a másik. Amíg kellett. Az idők változnak, az emberek változnak, az igények változnak. Nekem jött a sereg, a szerelmemnek meg a mehetnék. Delgado, a dúsgazdag spanyol farkas. Bevertem a képét, mikor megtudtam. Asszonykát felszippantott a köd, ő is útra kelt. Ahogy később én is. Bennünk van a világutazó vér, apánktól örököltük. Magam előtt látom a gyönyörű mesztic lánykát, a másik kölyköt, a testvéremet, testem vonzóját, lelkem pezsdítőjét. Akik ma ismernek, el se hinnék, miket érzek most. Őt is idehívom, hogy utána örökre eleresszem. - Adelaide... Könnycsepp nem csordul a szememből. Kőszikla vagyok, mi visszanéz a régi hegyekre, amik már elkoptak. Megérkeztem és hallottam a hírüket. Elkapta őket az, amiért idejöttek. A legősibb farkas, kit Nawat akár még láthatott volna talán vagy a Teremtője. Bemászott az agyukba és kifordította. Kiborított belőle minden jót és feltöltötte vad haraggal. Egymás életét ontották ki. Az ékszer, amit tőlem kapott, vele szállt a sírba, ott fekszik Adelaide mellett. A család pedig a hátamon él örökké, egy festmény formájában. Megörökítettem, hogy emlékezés helyett magamon hordjam. Féltérdre ereszkedek és a krizantémcsokrokat odahelyezem a sírra. Egyet Atyámnak, egyet nőmnek. Egymás mellé, ahogy ők is így hagyták itt testüket, hogy szellemük útra keljen. Lehajtom a fejemet és ahogy koponyámon koppannak az esőcseppek, szemem lehunyom. Magamban mondok imát. Más már nekem a hit, mint régen, de számít. Békét ad. Ritkán van rá szükségem, de most kell. Testemet végig rázza a hideg, valami megfoghatatlan jelenlét, a szívemet markolja. Felnézek, újra a nevekre vetem pillantásomat és egy utolsót üzenek nekik: - Örökké velem lesztek. Egy hatalmasat sóhajtok, az égre nézve hagyom, hogy eső mossa arcomat. Felállok és bólintok. Készen állok. A gyász nem köt gúzsba, nem akadályoz. Elbúcsúztam azoktól, akik örökre leléptek. Egyszer majd találkozunk, remélem, még sokáig nem. Nem bunkózás. Élni akarok, mert ezt tanultam. Ezzel be is fejeztem. Nem én leszek az ismeretlen indiánok látogatója. Csak egyszer láttak engem ennél a sírnál. Nem keresem a veszteséget. Én győzelemre születtem. Torz félmosoly ül ki az arcomra, ahogy sarkon fordulok. A sárban tapicskolva keresem a kiutat és hamarosan már magam mögött is hagyom a Clay Cemetery varázslatosan lesújtó világát.
Kezdőlap
//
