Az egész város lázban ég, idén is elérkezett az idő a verseny ünnepélyes megnyitójához. Aki teheti, ma itt van, a belvárosi tér teli és hangos. Nem csak a verseny szponzorai, hanem azok is kisebb bódékkal vonultak a helyszínre, akiket a városból ismertél: ivók-éttermek települtek ki, de az a rossz hír, hogy mindegyik mellett hatalmas a sor és a tömeg is. A tér közepén épített színpadon először Anchorage polgármestere mond beszédet és emlékezik meg a régi hősökről. Ezek után a helyi őslakosok szövetségének kijelölt tagja beszél a terület kiemelt fontosságáról, aztán az egyik régi szánhúzó, mára idős unokája szólal fel. Ha sokadjára jöttél ki, unalmas lehet számodra mindez, ha ez az első alkalmad, talán még meg is hatódsz a beszédeken. Ki tudja? A rajthoz álló versenyzők is jelen vannak, akik szívesen fogadják az adományokat, és annak értékétől függően megengedik, hogy megsimogasd a vezérhímet vagy ha eléggé nagylelkű vagy, még a szánt is megkötik neked, hogy egy kisebb kört suhanhass a tó körül és vissza: legalább kondiban lesznek tartva a kutyák. Akik csak kutyák. Állítólag... Aztán ki tudja, hogy melyik bundája alatt lapul meg esetleg emberi lélek? Nos, ezt nem biztos, hogy a te feladatod felkutatni. De ha meg is tennéd: emberek sokasága, rendőrök, mentősök, tűzoltók állnak készenlétben, a hóval borított úttest kordonokkal van lezárva. Inkább csak... Élvezd a zenét, amit a hangfallakból hallassz vagy rohanj a tömegbe, ha éppen egy általad kedvelt helyi banda lép fel, mielőtt elstartolnak a versenyzők. Mert el fognak mindjárt. A Szellemkre, ugye nem fogadtál egy ballonkabátos alakkal senkire sem?
Szerző
Üzenet
Maloney V. Rocher
Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 50
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 33
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : tarka ruháival és túlzó mennyiségű kiegészítőjével
Miközben hallgatom a pasast, önkéntelenül is az jár a fejemben, honnét olyan ismerős a neve. Kissé el is réved a tekintetem rajta, elmosódik köröttem a tömeg és a hangja is beleolvad, ahogy "kizoomolok" tahó módon a beszélgetés közepén, de egyszerűen nem jövök rá, hogy... ó, a szellemekre! Hát megvan! - Tévedne? Ja, nem. Biztosan nem téved...! - Fogalmam sincs, miről volt szó az elmúlt másodpercekben és ez sajnos süt felőlem, bármennyire igyekszem leplezni. Bocsánatkérő a pillantás hát, mit a férfival váltok. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire jófej és kapcsol vagy egyébként is a saját válaszával folytatta volna, de szavai könnyed íránytűként hoznak vissza a beszélgetésbe iménti kérdésem kapcsán. - Én olyan területén dolgozok az orvoslásnak, ahol elkerülhetetlenül inkább alternatívákat keresnek, mert a gyógyszer nem opció a legtöbb esetben. De abban igaza van mindenképp, hogy sokszor már a pihenés, lelassítás is nehezen megy az embereknek. - Ez alól pedig isten háta möge, avagy ez a vidék sem kivétel. A modern technológia térnyerésével a legeldugottabb zugok is kellően felgyorsultak hozzá, hogy pár hónap alatt csináljanak teljes idegi roncsot az emberekből, hogyha nem vigyáznak. Kiszélesedő mosollyal biccentek a meglátására, én is ezt mondom, de valahogy ettől nem lesz nagyobb a bizalom az emberekben mégse a különféle tinktúrák és kencék irányába, amivel traktálni szoktam őket időnként. - Valóban nem, ahogy a medvehagymát is kellő távolságra ültetem az erdei gyöngyvirágoktól... - Ciccenek rosszallóan, noha tekintetemben a szokatlan szűkszavúságom ellenére is értő, élénk fény csillog. Ritka, hogy olyasvalakibe futok, aki ugyan úgy tudja ezeket a növényeket értékelni, mint én magam. Mázli, hogy az aktuális felettesem éppenséggel egy közülük. - Hallottam, de azok kevéssé az én terepem, ami azt illeti. És mondanám, hogy legközelebb, ha a városban jár, ugorjon fel az újszülött osztályra, hátha épp bent vagyok, de... ami azt illeti, ha a lapjárás nem volt csalóka, márpedig nem szokott az lenni, akkor egy teljesen más jellegű ügy kapcsán kellett most nekünk találkoznunk itt ma... - Akár azt is hihetné, hogy szórakozok vele, ugyanakkor halálosan komolynak tetszettek sejtelmes szavaim. A korábbi bizalmatlanság fátyla is mintha engedett volna némileg részemről irányába egyúttal, igaz, teljesen feloldódni sosem fog minden bizonnyal.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a másik épp kissé máshol jár lélekben, de különösebben nem veszem magamra, maximum jelként, hogy tényleg nem most van az ideje a hosszas, világmegváltó eszmecseréknek. - Az jó, pláne, ha érdeklődés és lehetőség is van rá. Amelyik területen én dolgozok, ott sajnos nem lenne túl szerencsés. - akármennyire is kedvelem őket személy szerint, a sebészet pont nem az a terület, ahol megoldjuk okosba némi fűzfakéreg teával meg alkohollal, árnikával. Se magukat a műtéteket, se a regenerációs időszakot, szóval ilyen szempontból áldom az orvostudomány fejlődését, bőven elég volt azokból az időkből, amikor normális érzéstelenítés nélkül kellett életmentő „műtéteket” végrehajtani. - Pedig ha össze is keverednének, sokat nem nagyon kéne már magyarázkodni utána. Bár, attól függ, kinek a tányérjára kerül. - teszem hozzá, mert lehet, egy vérfarkasnak csak egy felejthetetlen délutánt okozna, a kevésbé kellemes fajtából, de egy emberen vagy őrzőn esélyesen tényleg csak a pap segíthetne egy utolsó gyónással, vagy kenettel. Pláne, ha nem derül ki időben a csere. A gombákra adott reakcióra csak bólintok, ám ahogy tovább folytatja a mondandóját, ezúttal rajtam a sor, hogy némileg elbizonytalanodjak, összezavarodjak a hallottak kapcsán, pláne amikor azt a bizonyos lapjárást illeti. Lemaradtam volna valamiről? Úgy látszik, bár az eddigiek alapján nem igazán gondoltam volna semmi mögöttes szándékot a találkozás mögé. - Nem tagadom, szemrevaló teremtés, de inkább hanyagolnám az ilyen „hónapok múltán az újszülött osztályon találkozós” randikat. Nemrégiben volt szerencsém végigzongorázni egy hasonló esetet, köszönöm, de bőven elég volt az apaságis perekből. - szögezem le már az elején végtelen nyugodtsággal, ha esetleg erre menne ki a játék ezzel az egész ködösítéssel, amikor egyszer csak bevillan valami. Egy korábbi beszélgetés, egy bizonyos újságcikk, aminek eddig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, mert azt hittem, pusztán Dora gondolta jó mulatságnak, miután egy fél délután áradozott meg győzködött a különféle jóslásokról meg a jövő kifürkészhetetlen útjairól. - Álljunk meg egy pillanatra… - emelem fel a kezem megadóan, jelezve, hogy kérek némi időt, és közben a másik vonásait fürkészem, felfedezek-e rajtuk bármi árulkodót – Hogy is volt? Még nem ismerjük egymást, de a kártyák nem hazudnak? - vagy valami hasonló, pontosan már nem emlékszem, mi is állt pontosan a cikkben, nem tartottam meg emlékbe – Ki vele, a gyakornokom keze van benne ebben az egész, „véletlen” találkozásban, vagy tényleg a szellemek, a kártyái, vagy bármi felsőbb erő érdeme? - nem mondom, hogy nem hiszek az utóbbiban, elég hosszú időn keresztül volt aktívan az életem része, sőt, valamilyen szinten még ma is, szimplán csak manapság már olyan ritkaságnak számít, és annyi csalót láttam már, hogy kissé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban.
Eltártam kissé a karjaimat arra, hogy előítéletes volnék. Meglehet, vállalom, még ha erős kijelentés is egy olyan illetőtől, aki eleve lezárt irányomba, csak mert a heló-sziánál több volt a kapcsolatom a nejével. Nem nekem kellett a nap végén mellé feküdnöm, így elfért a többi, hasonló megnyilvánulás mellett, mit az évek alatt kaptam a városban. A pillanatba beálló feszültség közepette fel kell nevessek apámat illető megjegyzésére. Te tényleg azt hiszed, jelent ez bármit is errefelé...? Bennem a fekete bundás vadász megrázta magát, ugyan nem fenyegetően, de egyértelmű határt húzva terpeszkedő, élénk energiáival a másik számára. ~ Igen azt látom. Mégse mondasz semmi érdemlegeset, csak jár a szád üresben. ~ Megvolt a lehetősége rá és ezen Dora jelenléte semmit nem befolyásol számomra. Való igaz, nehéz ugyanakkor figyelmen kívül hagyni a leányzót, főleg, mikor az középünk trappol, békítőnek szánt gesztusként. Kedvem lenne egyszerűen megfogni és félre rakni, átpakolva valahova magam mögé, hogy ugyan hagyja már itt kibontakozni a biztos urat, egészen elkezdett érdekelni, mégis miféle prosztatafájdalma van egészen pontosan, ám helyette csupán annyit közöltem: - Van egy pulcsim a kocsinál, kérd meg Hannah-t, adja oda. - Számító módon valahol bíztam benne, hogy kizökkenti mindez annyira, hogy ránk hagyja a kettőnk dolgát. Henry morgása ugyanakkor engem sem hagy teljesen hidegen. Hiába nincsen szükségem rá, hogy hasonlóval válaszoljak, "csupán" energiáim csapnak feljebb figyelmeztetően némileg. Akárcsak a másik hím esetében, részemről is ösztönös, önkéntelen reakció ez, magam sem tudnám megmondani, hogy mi mozgatja: védelmező fellépés a halandó lány irányába vagy inkább baráti figyelmezetés a fajtárs felé, figyeljen oda, ki előtt enged meg hasonlót. Egy kicsit talán mindkettő igaz. Úgy fest, várakozásaimmal ellentétben Henry lép a távozás mezejére. Az atyai (lol) jótanácsai kapcsán felemeltem a tenyereimet megadóan, már-már szórakozott flegmasággal. Jól van, viselkedünk, cserkész becsszó. A nekem szánt pillantására ugyanakkor kissé megemeltem államat felé. Biccentésnek tűnhetett kívülről, de az üzenet egyértelműen ült meg kettőnk némasága között: gyere, ha mersz. Nincs nekem alapvetően problémám a csávóval, hisz közünk egymáshoz nem sok, de ha sokszor és sokáig pattog az arcom előtt, ahelyett, hogy a saját dolgával törődne, teszek a nejének egy keresetlen szívességet, hogy ne tudjon hosszú ideig messzire szaladni a hitvesi ágytól, abban biztos lehet mindenki. Most azonban kezemet nyújtottam Dora felé egy hűvös "menjünk" keretében. Tényleg volt pulcsi a kocsinál, nem kamuztam.
Maloney V. Rocher
Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 50
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 33
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : tarka ruháival és túlzó mennyiségű kiegészítőjével
Nem vitatkozom a kijelentésével, elvégre, nem tudom pontosan mi is a területe, amiről beszél, ahogy én is elkövetem azt a szarvashibát, hogy nem ismertetem a saját berkeim, ám ez a botorságom csak később köszön vissza kellemetlen fagylaltként. Egyelőre óvatos távolságtartásom közepette is lelkesnek nevezhetően megyek bele itt a rögtönzött gyógynövénytan órába, hogy felnevessek kissé az őszintén éleslátó megjegyzése hallatán. - Nos, egy lány azzal dolgozzon, ami megterem a kertjében. A farkasölő sisakvirágot kissé költséges lenne beszerezni Európából a célra. - Noha az sem ölné meg teljesen a burkoltan említett réteget minden bizonnyal, de kétségtelenül hatásosabb lenne a gyöngyvirágnál az elegy... De miért is ad nekem ez a pasas ötleteket? Legalább azt sikerül beazonosítanom, honnét olyan ismerős a nevének hangzása, még ha arcot nem is tudtam ezeddig társítani a történetben hozzá. Ez a nap is eljött, úgy fest, s könnyed derű ül hát meg képemen a gondolatra szavaim közepette. Mindezt a szabadkozása hallatán olvad csupán a képemre, őszintétlenné savanyogva. Meglehet, kissé bele is pirulok, mielőtt kirobbanna a paprikás indulat belőlem. - Komolyan azt gondolja, hogy én...?! Már megbocsásson Mr. Manzano, de nagyon távol áll ön attól, hogy akár a házam küszöbén legyen, nemhogy a lábaim között! - Fortyanok fel vegytiszta indulatból. - Bábaként dolgozok az osztályon. - Vetem oda, mintegy mellékes magyarázatként, nem menve bele a részletekbe, hogy tulajdonképpen a dúlaság nem is egyelő ezzel, de mindegy is. Nem kell tudnia, nem fontos jelen helyzetben. Uff! Mintha ki is húznám magam kicsit szavaim közepette, felé lépve, bár ez meg inkább hat komikusnak, semmint fenyegetőnek. Csak akkor torpanok meg, mikor felszóllít tényleges megállásra, még ha nem is ekképpen gondolta talán. Állom pillantását, sugárzóan zöld pillantásommal ha akasztani lehetne... szikrákat szór felé, s csupán kiszélesedik egy mindenttudónak szánt mosoly összepréselt ajkaimon, ahogy korábban neki címzett szavaimat hangosan is felidézi. - Mondja meg maga, elvégre ön a sokat látott farkas, én csak egy gyógyító vagyok a szomszéd városból... - Dobtam vissza a labdát felé, ugyanakkor folytattam: - Kételkedik, megértem. De amíg így áll hozzá, ennyi is marad. Olcsó játék a szavakkal egy letűnt tradíció emlékezetére.
- És az sem biztos, hogy egyáltalán bírná az itteni időjárást. - elvégre Alaszka nagy része a tajga és tundra éghajlatű, az pedig kellően sajátos ahhoz, hogy a máshol őshonos növények nagy része ne bírja elviselni az itteni, zordabb körülményeket. - Nem gondolok én semmit, de tény, hogy nagyjából ebben a korban szokott beütni önöknél az a bizonyos kapuzárási pánik. - felelem nemes egyszerűséggel, mert őrzőként hiába tolódott ki az emberekhez képest egy kissé az idejük, attól még akarva-akaratlanul kegyegett az a bizonyos biológiai óra – Megbocsájtok, a nyugodt életet úgy is többre értékelem manapság. Az oroszlánszelidítést meg meghagyom a veszélyes élet kedvelőinek. - nem mondom, hogy nem szórakoztatott egy csöppet sem a kirohanása, valahogy megvolt a maga bája, ettől függetlenül azonban volt bennem annyi, hogy megpróbáljam leplezni az arcomra kúszó mosolyt. Még ha nem is erőltettem meg magam túlzottan vele. - Ó, vagy úgy! Így már egészen más a gyerek fekvése… - érezhetően az én hangulatom is változik, ahogy kiderül, valójában milyen szálak kötik az újszülött osztályhoz – Ez esetben bocsánatot kérek az előbbiért. - csengtek őszintén a szavaim, még ha meg is van rá az esély, hogy különösebben nem hatják meg a szavaim. Ettől függetlenül nem tartottam belátni, ha tévedek, még ha az iménti kis félreértés kettőnk közös érdeme is. Úgy is hamar tovaszáll a téma, ahogy egy másik apróság ragadja meg a figyelmemet, és próbálok utána járni, vajon komolyan gondolta a szavait, vagy valami bugyuta, gyermeteg csíny részese? - Hmm… - egy kissé mégközelebb is hajolok, miközben hallgatom, kitartóan állva a pillantását, legyen akármilyen morcos is. Hála az égnek olyannal még nem találkoztam, aki ténylegesen képes lett volna szemmel ölni, így különösebben nem zavar a próbálkozása – Nem, ez nem az ő érdeme. Azt úgy sem tudnák eltitkolni előlem. - állapítom meg, miközben ismét felegyenesedek. Akármennyire is igyekszem körbetapogatni a bennem élő farkas érzékeivel, ösztöneivel, semmi gyanúra okod adó érzelemfoszlányt nem vélek felfedezni. - Ön talán vakon hisz minden idegennek? Kétlem. - nem tűnik túlzottan naiv teremtésnek, már csak az eddigi óvatossága és tűzről pattant természete miatt sem. Nekem viszont eszem ágában sincs a szavai ellenkezőjét bizonygatni, sem meggyőző nem lenne, sem túlságosan hiteles, így csak megigazítom a kabátomat. - Nos, ha odafent tényleg úgy gondolták, hogy dolgunk van egymással az életben, akkor még úgy is látjuk egymást. Ki tudja? A végén még kiderül, hogy a felbukkanásom a háza küszöbén mégsem olyan távoli, mint hinni szeretné. - teszem hozzá talányosan, a korábbi szavaira utalva. Mert bár különösebben semmit nem tudok róla, ha ő a szellemek jóvoltából ismerte meg a nevemet, engem is ugyanúgy elvezethetnek hozzá még a jövőben – Minden jót, Miss Rocher! Örvendtem a találkozásnak. - biccentettem felé, majd hacsak nem volt más mondandója, akkor folytattam az utamat a Pit pultja felé, hogy megkeressem a fiatalokat, ha már szavamat adtam. Aztán, mást nem kimentsem magam, és visszavonulót fújjak a házam nyugalmába.
Két dolog járt a fejemben. Egy: már megint mibe keveredtem? Itt volt ez a két férfi, és azon túl, hogy láthatóan megfeszültek egymás jelenlététől, ötletem sem volt, hogy mi bajuk van. Kettő: egyáltalán mi a normális és racionális reakció? Szívesen segítettem volna mindkettőnek, de nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán van-e szükségük segítségre. Csak azt tudtam, hogy ennek így nem lesz túl jó vége. Kapkodtam a fejem közöttük, de nem lettem sokkal okosabb Hát jó. Odapillantottam Zack-re, hogy jó, rendben, én szívesen elmennék azért a pulcsiért, de fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az a Hannah. Úgy meg kissé érdekes lenne a beszélgetés, pláne megmagyarázni, hogy miért akarom elkérni az egyik pultos pulcsiját. Esetleges kényelmetlen kérdéseket okozott volna, úgyhogy inkább maradtam. Kár volt, mert az a morgásszerűség, amit a rendőrbácsim hallatott, egy pillanat alatt visszahozta azokat az emlékeket, csak most Bruno nem volt a közelben, hogy megnyugtassa. Hupsz. Ettől pedig nem lett sokkal jobb a kedvem, csak a feltörő kellemetlen érzést próbáltam meg elnyomni magamban. Kicsit sem tetszett a gondolata annak, hogy megismételjük az esetet. -Jobb lesz ez így -motyogtam kettejük között állva. Tényleg nem festhettem túl félelmetesen, lévén, hogy mindkettőnél kisebb voltam, de én megpróbáltam, büszke lehet rám mindenki. -Ha már családi rendezvény, akkor a verekedést is vegyük le a listáról, ha a csók is zavaró volt. Mondjuk véleményem szerint az utóbbiban nem volt semmi extra, de elfogadtam, hogy különbözik ebben is a véleményünk, az lett volna a meglepő, ha mi valamiben egyet értünk. Figyeltem a rendőrbácsit, ahogyan távolodni kezdett, sejthettem volna, hogy nem úszom meg a dolgot különösebb beszólás nélkül. -Hogy tessék, a mimről? -kérdeztem vissza egy pillanat alatt, bár leginkább köpni-nyelni nem tudtam a feltételezésétől. Oké, tény, hogy szívesen betöltöttem volna a barátnő posztot, de ráért még. Vöröslő arccal megráztam a fejem és Zack-re pillantottam, remélve, hogy ő nem érzékelt túl sokat a beégésemből. Végül elmosolyodtam és összekulcsoltam az ujjainkat. Így azért egy fokkal jobban tetszett a szituáció. Elővettem a telefonomat és gyorsan bepötyögtem egy üzenetet, miközben vakon követtem Zack-et, bárhova is akart vinni. „Bruno, lelépünk Zack-kel, érezd jól magad, és bocsi, tudod milyen az ifjúság. Puszi, Dora”. Megnyomtam a küldés gombot és eltettem a telefonom. Csak a mellettem lépkedő férfira akartam koncentrálni, így, hogy elült a balhé mindenfajta következmény nélkül.
Kezdőlap
