- Háááát, azt hiszem, ez ebben az esetben nem csökkentené az elpicsázásom mértékét - nevettem fel arra, hogy nem nevezhetik falkatulajdonnak az őrsöt. - Inkább nem akarom megtudni, mit kapnék érte, de ez valaha előfordulna, eskü te leszel az első, akit felhívok. Még szórakoztató volt az egész, mert szinte elképzelhetetlennek tűnt. Mondanám, hogy azért, mert csak nem vagyok ennyire hülye, de... ki tudja, mennyire tud valójában elgurulni a gyógyszerem, betelni a pohár, felmenni a pumpa és a többi. Nem igazán vagyok rá kíváncsi amúgy, szóval egyelőre fixen mindenki nyugodt lehet felőlem. Sőt, ez annyira nem célom, hogy inkább a jelenje, semmint a falkás-balhés múltja miatt irigylem Darlene-t. Ő a jelek szerint túl volt azon, aminek én még csak most mentem neki, és ja, szerettem volna a magam túráját lerövidíteni, vagy simábbá tenni - mintha ez valaha összejött volna eddig. Bár azt jó látni, hogy megállapodottság ide vagy oda, attól még a pia ugyanolyan könnyen csúszik. És hát engem se kell biztatni. Hálásan rámosolyogtam a drukkért. Volt egy olyan érzésem, hogy minden csepp pozitív energiára - úr isten, mindjárt csakra-tisztítást végzek -, szükségünk lesz. Mert Patrick nem vágta szájon a "baszódj meg!"-ért Henryt, de nem hittem, hogy a falkából mindenki elintézné ezt egy dráma felkeléssel. Bazmeg, inkább ment volna világgá! Felröhögtem arra, hogyan "szidná" Henryt és megráztam a fejem. - Szerintem visszakérdezne, hogy: milyen védtelen? Ki? Hol látsz te védtelent? Ez a kis szar? - Még a hangomat is elváltoztattam, és ha soha nem is sikerül olyan mélyre, a többi stimmelt, főleg a hanglejtés! Ittam pár kortyot és vállat vontam. - Aztán meggyőződne arról, hogy biztonságban vagyok. Lehetetlen alak. És olyan jól esett véééégre beszélni róla! Úr isten! Még akkor is, ha helyenként hülyének tűntem, például, hogy mit lehet azon szeretni, ha valaki "kis szar"-nak hív. Jó hát nyilván számít a hangsúly, meg az, hogy pontosan tudom, értem, minek szánja az ilyesmit. Megvan a magunk a stílusa az biztos! Én pedig végtelenül jól érzem ebben magam. Mindezt pedig Darlene elsőként, fullban kapta telibe. Minden lelkesedésem, rózsaszín ködöm és aggályom - ő pedig hősiesen állta ezt a cunamit, ami alatt ráadásképp a saját kétségeimre tőle vártam a választ. Mert eddig csak elbaszni tudtam mindent, és talán ha valaki megmutatja, hogy ezt mégis hogyan kell jól csinálni, legalább félig le tudom utánozni. Meg kivédeni az ő bakijait. Kezdve azzal, hogy véletlenül se csatlakozok a falkához vagy költözök oda. Bár ez meg másfajta félelmeket vetett fel, amiket nem voltam rest sorolni, mert továbbra is: ő megoldotta az életét, legalábbis ezt a részét, én meg próbáltam nem pofára esni a sötétben tapogatózva. Hagytam, hogy feljebb emelje az állam, hogy lássa a tekintetemben megülő buta kisfélelmeket, miközben basszus két kézzel kaptam a válasza után. Őszintén? Jelenleg azt hiszem, bármit elhittem volna neki. Ha azt mondja, az a tuti, ha a büdös zokniját a párnám alá téve minden este elalvás előtt háromszor kimondom Henry nevét, elhiszem, megteszem. Azért na, örültem, hogy ilyesmivel nem állt elő, mint valami ősi vajákos asszony. - Oké... oké, próbálom elhinni és nem pörögni rajta - bólogattam kissé még azért bizonytalanul és megint ittam. Aztán a következő körre már kezdtem érezni, hogy nehezebb egyhelyben megülni, nyugton maradni. És egyébként sem akartam agyalni azon, ami eddig történt, vagy fog, vagy csak lehetőség, szóval: - Mikor végzel? Nincs kedved kikészíteni a Jaxxben pár pasit azzal, hogy max nézhetik, ahogy jól érzed magad? Meg én is - vigyorogtam rá, mert bár nem voltam a legpartisabb kedvemben, de létezett az a mennyiségű alkohol ezen a világon, ami erről gondoskodott. Bogyót nem vettem volna be. Holnap mégicsak hétfő, munka és hát... épp eljátszom, hogy szorult belém némi felelősség meg kötelességtudat. Némi.
Nevetek azon, hogy balhé esetén engem hívna fel először, de ugyanakkor jól is esik a megelőlegezett bizalma és ezt egy pillanatig sem titkolom előtte, ahogy megül energiáimban az érzés. Általános, mindenkire egyformán érvényes receptem a boldogságra pedig nem igazán van, ami azt illeti, de ha már egy kicsit is tudok enyhíteni a bizonytalanságán, félelmein, nem volt hiábavaló a beszélgetésünk. - Még egy ok, hogy mi csajok összetartsunk! Az ilyen lehetetlen alakok okozzák a vesztünket, ha nem vigyázunk...! - Nevettem fel itt a Henry-imitálása kapcsán, s azon, amit mondott. Szórakoztató egy teremtés vagy te Dakota, azt hiszem tényleg kedvelni foglak és nem csak az ital kezd fejbe kólintani picit itt a pult mögötti meleg időjárás miatt. A "becézés" kapcsán aligha vehetnék rájuk követ, válogatott kedvességeket tart fenn az ember a számára fontosaknak, ez nálam sincsen máshogy - igaz, főleg a vérvonal-testvéreknek jutott ki belőle hasonló, mint Dakotának, semmint párom felé. Hagyom hát, hagy csacsogjon, töretlen az érdeklődésem felé, amivel hallgatom, finoman dőlve a pultnak, ott támaszkodva meg. Csak akkor mozdultam felé, mikor kezdte belelovallni magát önnön kétségeibe. Tenyerem puhán érinti, emeli meg állát, ahogy pillantásom kékje az övét keresi. Nyugodt kis mosoly kúszik képemre, ahogy meglelik egymást tekinteteink. - Cserkészbecsszó? - Szélesedik cinkosan meg ajkaim görbülete válaszát hallva, kisujjamat felmutatva nyújtom felé jobbomat, s kivárom válaszát, mielőtt ellökve magam a kettőnk között feszülő válaszfaltól, behúzom a megüresedett poharát, s magamét is, hogy az üveg aljáról elosszam bennük testvériesen a megmaradt tequilát. Koncentrálásom közepette felnevetek kissé a felvetésére. - Hogy a viharba ne lenne! Csak felhívom előbb Darrent, hogy mi a helyzet odahaza és mennyire repes az ötlettől. - Sandítottam Dakota felé cinkos fénnyel pillantásomban. Vajh mennyire repesne bármelyik hím attól, hogy idegen pasik csorgatják a nőjére a nyálukat? Lehet megtenni a tippeket... Ahogy Dakota, úgy én is őriztem a felelősségteljes hozzáállás látszatát. Vagy valami olyasmi. - Egyszer szívesen bemutatnálak ám titeket is egymásnak! Ha gondolod valamikor melón kívül... - Toltam elé az utolsó pohárnyi italt - legalábbis ami az üveg tartalmát illeti - hogy egy koccintást követően felhajtsam azt, s a telefonomért nyúljak valóban, épp csak annyi időre hagyva gondolataival magára Dakotát, míg életem párjával leegyeztettem, mi a helyzet odahaza, s megígértem, majd mindent elmesélek másnap reggel a kis nőstényről, aki beleesett egy falkába odaátról, de úgy ám, mint vak ló teszi a gödörrel. Végül megeskettem a nyulakat, hogy vigyáznak az "apjukra", majd ezzel az elbocsátó szép üzenettel látok neki az üzlet zárásának lassacskán, hogy magunk mögött hagyhassuk ezt a helyet újdonsült barátnőmmel karöltve...
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Felnevettem a cserkészbecsszóra, mert hát... szerintem egyikünk sem az a fajta volt, akit az ilyesmi meghatott, vagy valaha komolyan vette volna. Most mégis gyerekes lelkesedéssel és meggyőződéssel fogok rá kisujjammal az övére, határozottan spiccesen. - Cserkészbecsszó. Szórakozottan figyeltem, ahogy elosztotta köztünk a tequila maradékát, és ahogy felhörpintettük a magunkát, magjött a lendületem az este folytatásához. Pedig nem kéne. Mert hát holnap hétfő, én pedig dolgos-munkás ember vagyok ugyebár. Felelősség tudattal meg mi egyébbel elvileg. Hah, persze! Olyan könnyedén dobom be a buli-dolgot, mintha a világon semmi egyéb nem létezne, mert hát mi fasznak létezne? Ott ütköztem meg kicsit még ittasan is, hogy felhívja ezzel a pasiját. Bocs, férjét. Valami hideg és kellemetlen szaladt fel a hátamon, a gerincem mentén. Most nekem is ezt kéne? Írni-hívni Henryt, lejelentkezni és valamiféle engedélyt kérni, hogy elmehessek szórakozni, mintha szaros kis tízéves lennék? (Jó, mondjuk ők optimális esetben nem piálnak és buliznak.) Ez elvárás? Vagy nem is kéne, hogy ez kérdésként felmerüljön, csak ugyanolyan természtességgel, mint Darlene, fel kéne kapnom a telót csicseregve, hogy hello drágám, megyek/mehetek riszálni? Minek szóljak amúgy? Nincs itt, nem hozzá megyek haza, most azért meséljem az esti programot, hogy utána éjjel azon agyaljon, hogy vajon lesz-e Ryan 2.0? Vagy írogasson-hívogasson? Mondjuk nem szokott ilyet. Bár az is igaz, hogy a Vörös Holdon kívül oka se volt rá. Elképzeltem, ahogy megírom vagy elmondom neki, hogy hé, megyek bulizni Darlene-nel, igen, ketten csajok, hadd csorgassa mindenki a nyálát a Jaxx-ben, és ja, ismerem a helyet, legutóbb az átharapásomat követően voltam ott, amikor istentelenül szétcsaptam és bedrogoztam magam... Jó ez utóbbiakat nem kéne elárulnom, de éreztem, hogy szofosósra ittam magam, biztos nem tudnám elhallgatni. Szóval szépen a dzsekim zsebébe száműztem a mobilom és még a cipzárt is ráhúztam, hogy véletlen se legyen könnyű dolgom, ha meggondolnám magam. - Ha nem haragszik meg azért, hogy most elcsábítalak, benne vagyok. Ha morcos lesz, inkább ne tudja meg, hogy kit okoljon érte - vigyorogtam a nőstényre dévajul. - És mondanám, hogy én is szívesen elhoznám ide Henryt, de előbb a holnapot élje túl... - mondtam a végére kissé morgósan, mert az egy dolog, hogy nem közlöm vele, hogy kirúgok a hámból, az meg egy teljesen másik, hogy seggbe rúgom, ha baja esik, vagy nem éli túl vagy tudja faszom. Miután ő megtette, ami rendes feleséghez illik, lecsusszantam a székről, megvártam, amíg Darlene kilejtett a pult mögül és nyakunkba vettük az éjszakát.
eat me up like wild fire
Az éjszaka hideg volt és csípős, de ki a fasz érezte ezt vérfarkasként és fél-félüveg tequila után? Én biztos nem! Darlene-be karolva, nem épp a leghatározottabb és egyenes vonalú haladással léptünk be a Jaxx-be. A zene a vesémben lüktetett, a különféle szagok az orromba martak, és az egész az eddigieknél is jobban, kellemesebben elbódított. Levettem a dzsekimet és a derekamra kötöttem, ahogy beljebb furakodtunk a tömegben, egymás kezét fogva, bár nem volt sok farkas, könnyedén megtaláltuk volna egymást, ha elszakadunk, de így feelingesebb volt. Ahol már kellően kevés hely volt ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen férni, de pont elég az egyhelyben vonagláshoz, megálltunk. Onnantól pedig az este vibráló fények, dühödt mélynyomók és ismeretlen testek masszájává vált. Csupasz karjaimon éreztem a ránk szegeződő mohó tekinteteket, amiket javarészt Darlene-nek tulajdonítottam, mert hát... csak nézzenek rá! Néztek is. Külön felhívás nélkül, én pedig abban a fényben fürödtem, ami mellette rám is vetült. Volt néha egy-egy kutató, puhatolózó érintés a derekamon, csípőmön, arctalan, érdektelen alakok, akiktől azonnal arrébb táncoltam, az értetlenebbje felé pedig nem átallottam vetni egy vérvörös pillantást. A hely fényjátékában nem éreztem, hogy ezzel bármit komolyabban kockáztatnék, de az arcom ilyenkor vadabb lett, a farkasom bosszús, mert ki jön ahhoz, hogy kéretlenül hozzám érjen, hogy akár csak erre gondoljon. A nyilvánvalón túl ott volt az is, hogy ez az este most csak az enyém. Függetlenül, szabadon, egy friss barátság hajnalát ünnepelve, hát kopjon le a vérbe bazmeg mindenki a sarokba recskázni! Az egyik ilyen meghallhatatlan odamordulásom után azon kaptam magam, hogy két kéz fogta közre az arcom - két finom, puha kéz -, a következő pillanatban pedig már Darlene szőke tincseinek ölelésében találtam magam, hogy megcsókolt. Kuncogás rázott, hebrencs csitri módjára csókoltam vissza, mert ebben semmi követelőzés vagy szerzési-elnyomási szándék nem volt. Az éjszaka a miénk, a zene a falakat rengeti, mi pedig épp elfelejtjük, hogy mindezen kívül miféle szarságokkal kell amúgy foglalkoznunk akár magunk, akár a hímjeink miatt. Hiányzott Henry. Egy pillanatra fájdalmas elevenséggel mart belém a hiánya, és a feltódult érzelmek, a helyzet egésze meg a tequila - amit helyben fogyasztással pótolgattunk a pulthoz tülekedve időről-időre -, együttesen majdnem megríkatott. Szerencsére Darlene ezt a pillanatot választotta, hogy még mindig az arcomat tartva, vigyorogva valamit mondjon. Talán azt, hogy cuki vagyok, nem tudom, a szájról olvasáshoz, figyelemhez és a halláshoz is egyformán bódult voltam. Úgyhogy csak felnevettem, akkor is, ha félőrültnek nézett miatta, mert nem azt mondta, amit hittem. Valamikor a hajnali órákban untuk meg a lábunk - és az akaratlan közönségünk - kínzását. Kimelegedve, izzadtan, részemről javarészt józanul hagytuk magunk mögött a Jaxx-et, és ha Darlene-nek még volt hozzá kedve, kimehettünk tópartozni, ahol elmeséltem neki, hogyan nyúltam le egy kamionnyi heroin szállítmányt, amivel aztán gőzöm nem volt, hogy mit kezdjek, így a csúnyán pofára ejtett exemhez kellett fordulnom segítségért. De nevet az ő esetében végképp nem mondtam, de azt, hogy miféle ex, se azt, hogy jelenleg a Teremtőm. Nem azért, mert különösebben titok lenne, csak amivel még mindig el/leszámolnivalóm volt, arról mégis hogyan beszélhetnék rendesen vagy akárhogy? Már pirkadt, mire visszaértem a lofthoz. Ha Darlene akart, sétálhatott velem egy darabig - akár tavaztunk, akár nem -, vagy egyből taxit, Ubert foghatott. Mindegyik esetben megköszöntem neki az estét, szerintem nem sejtette... bár de, esélyesen pontosan tudta, hogy ez nekem most mennyire életmentő volt. Csakúgy, mint ez a séta, és nem, egy pillanatig se aggódtam amiatt, hogy kis nőstény vagyok a Farkasok Svájcában. Sokkal rosszabb helyeken is jártam sokkal kisebbként. És semmiféle baltás gyilkos vagy perverz vadállat nem akart út közben elkapni, szóval juhé! A loftban leszórtam magamról a cuccokat, félálomban előtúrtam a dzsekim zsebéből a telómat és nem, továbbra sem "jelentkeztem le", azt viszont megírtam Henrynek így hajnal négy magasságában, hogy: Szeretlek, bazmeg... Nem, nem sikerült mindent ellesnem Darlene-től. Nem is akartam, azt hiszem. De pár dolgot mindenképp.
Nem mondom, hogy vígan, de a körülményekhez mérten viszonylagos nyugalomban mentem az erdőre kinyújtóztatni a tagjaimat. A születésnapom és a jelentés óta eltelt el hónapban mondhatni minden békésnek tűnt, ami cseppet se tetszett, különösen, hogy történtek tükrében nem tudtam, honnan-mire számíthattam. Leginkább semmi jóra sehonnan. Ezt el tudtam fogadni, ami komolyan zavart, hogy Yettát továbbra is féligazságokkal és elhallgatásokkal láttam el. Nem akartam bevonni, nem akartam még inkább front vonalba lökni, ám azzal se voltam kibékülve, hogy pont neki hazudtam - méghozzá sokat. Már csak a kimondatlanság által is. Efölötti frusztrációmat szívesen kiéltem volna egy csordányi szarvason, de egyfelől végül ellenálltam a kísértésnek, másfelől: kellemetlen társaságom akadt. A szag, az érzés, a látvány egyszerre kaptak el, a másik farkas láttán megtorpantam a fenevad alakjában, hátamon felborzolódott a szőr. Nehezemre esett visszanyelnem felkívánkozó morgásomat, csakhogy szinte tapintható elégedetlensége jobb belátásra térített. Feszegettem én a határokat: a magaméit elsősorban, de másokét se kíméltem, a fölösleges ostobaságokat viszont szerettem hanyagolni. Halkan morrantam emlékeztetőjére. ~ Legfeljebb a tiéd. Nekem ugyan nem atyám, semmilyen szempontból sem, ezt úgy is tartom, hogy a jelen helyzetet tekintve, akit inkább annak mondanék, azt elárultam. Ennek ellenére szerettem, ha egy-két dolgot azért meghagytunk az eredeti medrében - azt a keveset, ami még nem lett kiforgatva -, köszönöm. Felém lendülésére, keze emelkedésére ugrásra készen feszülten meg, agyaraim kivillantak. Felőlem nyulat is varázsolhatott hópihéből, nem érdekelt, de azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy majd nyájasan tűröm, hogy kezet emeljen rám. Nem emelt. Valamit tett, bár még nem tudtam pontosan, hogy mit, a rossz érzés végigfutott rajtam, többet azonban egyelőre nem láttam. Az undora az elején is megvolt, így ebből a gesztusból sokat nem szűrhettem le. Tudatlan nyugtalanságban indultam vissza a városba.
Egy-egy piros lámpánál láttam pár fintort mellém guruló autókból, ami... furcsa volt, főleg azért, mert hála a min ulvinne türelmének már sokkal jobban vezettem, mint eleinte. Nem tudtam, hogy ez "jel" vagy sem. A paranoiáé biztosan, de ezen felül... Tarkómat kaparászó érzéssel szálltam ki a SUV-ból, ami már annyira megszokott volt, hogy szinte figyelembe se vettem, miközben beballagtam a Pitbe, a tekintetemmel Yettát keresve. Kora este volt, még sehol a megszokott tömeg, csak néhány korái vendég. A közelemben lévők leplezetlen undorral mértek végig és egyből a kocsma távolabbi végébe húzódtak, volt, aki egyből kiment. Végig néztem magamon: semmi furcsa. Arra már határozottan ráncoltam a szemöldököm, hogy Hannah nemes egyszerűséggel hátraarcot csinált, ahogy a pulthoz értem, épphogy kinyitva a számat, hogy a párom után érdeklődjek. Volt bennem még halvány remény, hogy szimplán azért húzott el hátra, mert ismert és úgyis tudta, hogy mit kértem-mondtam volna, de ez a feltételezés lett tökön rúgva, amikor a másik két, pultra támaszkodó vendég is fogta magát és viszolyogva elhúzott. - Szia - néztem az előbukkanó Yettára, de már a hangomban s volt némi óvatosság -, te is... Itt hagysz a francba, mint mindenki más, mintha legalább pestises lennék, nem csak ezüsttel kivert?
A szombat esti őrületre készültünk, meglepően csendes koraesténk volt a hétvégi időponthoz képest, noha ez minden bizonnyal annak is betudható, hogy egy népesebb hokis társaság foglalta le a hátsó helységet ma estére születésnapozás címszóval, ekképpen nem igazán tudtunk helyet biztosítani egyéb hétvégi ivászathoz, ami a nagyobb csapatokat illeti. Alapozáshoz meg elég lesz az első helyiség pultjának támaszkodni is, nincs ebben semmi gáz, tudjuk mi jól, hogy miképp működik az anchoragei éjszaka e tekintetben. A raktárban szedem össze a műanyag ládákat, miután feltöltöttem estére a hátsó helyiség pultját, mikor Hannah beviharzik, mondva, itt a férjem. Csak így ennyi, semmi sallang, elejtett jelző a küllemére vagy egyéb... érdemeire, mint azt máskor teszi munkatársnőm, szóval némileg zavartan törlöm meg a kezemet az ügyében levő rongyban, kérdő pillantással, de csak annyit fűz hozzá: Jobb, ha magad látod, mi is a helyzet. Ezen kijelentésével nem épp a megnyugvás irányába terel, főleg, mert a hangsúlya arra enged következtetni, záros időn belül Solomon is értesülni fog a dologról, akármi is legyen az. A kérdés mindig csak az Hannahval szemben, megvárja-e, hogy én mondjam el magamtól vagy sem. Kedveltem, de tudtam, nem bízhatok benne vakon sosem igazán.
Egyszerű fekete farmert és a Pit logójával ellátott, fekete pólót viseltem. Hajam ma kivételesen szoros lófarok helyett laza fonatban leledzett összefogva, bal vállamon előrevetve, azt söpröm hátra egy rutinos, laza mozdulattal, ahogy előkeveredek a személyzetnek fenntartott szekcióból... és meg is torpanok az ajtóban állva, egyenesen a párom szemeibe tekintve. Bármennyire szeretném leplezni, az első, önkételen reakció ott van, a riadt nem értés villanásszerű fénye. Mi a f...?! Nehéz lenne leírni az érzést, ami hatalmába kerít engem és a fenevadat egyaránt. Ismerős és mégis idegen a férfi, a Farkas velem szemközt, hisz látom és tudom, hogy ő az, mégis van benne valami, amitől kiveri az embert a víz. Rosszarcú börtönviselt kétajtós szekrények sajátja ez, meg azoké az igazi, ízig-vérig magányos farkasoké, akik valóban egymaguk járják a vidéket, fogalmad sincs, mi dolguk épp erre és nem is akarod igazán firtatni. Egyszerűen van valami a kisugárzásukban, amitől kérdezés nélkül átsétálsz az út másik felére fényes nappal is, ha látod őket... és az én párom ugyanezt az érzést árasztotta most magából. - Darren, mi a franc ez? - Suttogtam, legalábbis szerettem volna, de az értetlenség némileg feljebb nyomta kicsit a hangerőt, némi finom számonkéréssel tónusában, mivel az anyák kapják rajta gyerkőceiket a tiloson. Ha magára haragított valami helyi őrzőt, én esküszöm...!
Hannah szó nélkül eltűnt a személyzet ajtó mögött, én meg ott álltam a pultra támaszkodva, magamra hagyva, mint valami eldeformálódott, szerencsétlen családi ékszer, igen. Mert hát nem csak a nőstény lépett le a közelemből, hanem mindenki más is, aki a pultnál, vagy annak közelében tartózkodott. Rettenetesen halványan ugyan, de azért még élt bennem némi remény. Ennek árnyékában piszkálgattam egy repedést a pulton - ha olyanom lett volna, talán még egy rágót is beletömök, de ebből azért már kinőttem -, egészen addig, amíg a párom fel nem bukkant. A kifejezés, ami kiült az arcára, amikor meglátott... hát, ha válni akarnék biztos oda meg vissza lettem tőle, ennek hiányában epés íz költözött a számba. Egyelőre csak ennyi, igen, az esetleges hosszabb távba egyelőre nem szerettem volna belegondolni, mert... szimplán nem álltam rá készen. Egy kicsit sem. Erre nem. - Az arcod alapján Stigma? - felltem kérdő hangsúllyal, mert hátha valami másra célzott és nem arra, hogy mindenki menekült a közelemből, mióta kiszálltam a kocsiból. Igazából talán már előtte is, csak a forgalom tett róla, hogy ne szúrjon annyira szemet. - Undorodsz tőlem? - Legjobb kérdés házastársak és elköteleződött farkasok között valaha! Nem hiszem el... Ha lenne... bárki, akinek ezt legalább kínomban röhögve elmesélhetem, biztosan megettem volna, ott helyben, a Pit pultjának támaszkodva, nem törődve azzal, hogy ki hallja. De így... Feljebb kúszott a pajzsom, hogy el tudjam rejteni az afölötti riadalmam: az egyetlen, aki teljesen megért és tudja, hogy miben vagyok egy ideig - látszólag - biztosan nem lesz a társaságom. A párom. A nyár az örök télben. - Min ulvinne... - mondtam halkan, a reménytelent remélve. Azt is elhiszem, ha hazudsz, csak mondd, hogy nem az van, amit gyanítok!
Megfeszültek vonásaim némileg a kérdése hallatán, tekintetem a helyiségben szalad végig leplezetlenül, de a sarokban "Félkettes", a helyi törzs, aki nevét arról kapta, hogy fél kettőkor pontban mindig megjelenik hétvégére, már beivott bőven hozzá, hogy ne érdekelje a szituáció. De még ő se merészkedne közelebb szemmel láthatóan, így aligha vagyok kisegítve a jelenlétével... Csodás. - Ki tette? És miért? - Buknak elő belőlem a racionális kérdések, nem igazán törődve vele, hogy ki hallhatja. Egy részem szeretné hinni, remélni, hogy az egésznek nincsen köze a férjem... sajátos helyzetéhez, pusztán keresztbe tett valakinek, az meg ennyivel jutalmazta a dolgot. Nem mintha ettől kellemesebb lenne a végeredmény, de talán enyhítene némileg a bennem megülő páni félelmen, mi az első, zsigeri reakcióm a helyzetet illetően. - Az undorodni azért erős túlzás.- Szusszantam kényszeredett mosollyal, megereszkedő vállakkal dőlve az ajtófélfa mellett a falnak. - A viszolygás jobb szó rá... Sajnálom. - Fűzöm hozzá elkínzott csendességgel, ahogy érzékelem a felkerülő pajzsot is körötte. Elpillantok a pult felé. Kellene valami erősebb, minkettőnknek jólesne most, úgy vélem. - Szavára fordulok felé ismételten, s ajkaimat összepréselve lököm el magamat a faltól, téve egy óvatos lépést irányába. Nem rohanok, nem megyek elébe, mint azt normális esetben tenném, megkerülve a pultot, nyakába ugorva... egyszerűen elnyúlok oldalra a jobbik whiskey felé és töltök magunknak. - Csak áruld el, ki tette. Kérlek... - Felé nyújtom az italt, de szánalmas a próbálkozás, mert szemmel láthatóan is megremeg a kezem a mozdulat közepette, így inkább nem várom meg, míg átveszi, hanem gyorsan leteszem elé és visszahúzódom némileg a pult mögötti "védfalhoz".
A vállam megereszkedtek a kérdésére, arcom szinte elkínzottá vált, mert tökéltesen tisztában voltam vele, hogy egy újabb hazugság, elhallgatás, féligazság küszöbén toporogtam. A megoldás pedig, ami ennek elkerülésére szolgált volna... elképzelhető, de mindennél jobban elkerült. Megnyaltam a szám, immár tisztán látva, hogy mit tett velem a Postás. A "miért"-re még csak-csak felelhettem volna valami semmitmondó igazságot, de a "ki"-re... fogósabb volt. - Nem ismered - vágtam ki magam egyelőre ennyivel. - És túl sokat járt a szám - vontam vállat, mintha mit sem számítana, vagy valóban egyszerűen felidegesítettem egy őrzőt azzal, hogy túl sokat dumáltam, provokáltam. Ez nem igazán így működött, ezzel pedig min ulvinne is tisztában volt. Az orrnyergemre nyomtam két ujjam és a további lehetőségeket mérlegeltem. Azt a keveset, ami még volt, kiváltképp kettőnket illetően, mert az, amit február eleje óta fenntartottam a párommal szemben... kezdtem úgy érezni, hogy rohamosan jár le a szavatossága. Nem mintha ennél kellemesebb opcióim lettek volna arra, hogy a status quónkat megváltoztassam, valamit viszont kénytelen voltam kezdeni a helyzettel. - Menjünk ki - intettem fejemmel a kerthelyiség felé, friss-hideg levegőre invitálva Yettát. Ha jött, hajlandóságot mutatott, akkor igyekeztem egy számára kényelmes távolságot belőve előre menni, majd kint is úgy helyezkedni az elszórt asztalok és székek között, hogy ne legyen túl kényelmetlen a jelenlétem. Idejét se tudom, mikor ügyeltem ilyesmire utoljára vele szemben. Csípőre tettem a kezem, pár másodpercre lehajtottam a fejem, erőt gyűjtve azt hiszem. - Külön kéne folytatnunk. Az északi fenevad megbicsaklott bennem, de ezt talán sikerült elrejtenem az otthonunkon kívül mindig háromnegyedrészt felhúzott pajzsommal. Ennek ellenére is Yetta szemébe néztem, mert ha már épp ledöfni készültem mindkettőnket, legyen elég vér a pucámban ahhoz, hogy nem csak a magam nyomorát élem meg, hanem az övét is végignézem. Nagyot nyeltem. - Nem akarlak belerángatni ennél is jobban ebbe a szarba, min ulvinne, de ha így folytatjuk, elkerülhetetlen lesz. Ezt sem a párodként, sem Tria egyik utódjaként nem engedhetem. Súgok. Amennyit lehet, amennyit tudok, súgok. Bár tudom, hogy ettől nem fog jobban tetszeni, amit hallasz, nem válik könnyebben elfogadhatóvá és nem fogod kevésbé elfogadhatatlannak látni. Tudom, mert én is így vagyok vele, de muszáj.
Én lettem volna a legjobban meglepődve talán, ha a kérdésemre egyenes választ kapok. Ismertem, mint a rossz pénzt és azzal is tisztában voltam, mi áll az egész hátterében. Nem akar teher lenni az utódlásos dolgaival, nem akar bajba sodorni és eme kettő opció szabad variációja. - Kurvajó. - Bukott ki hát belőlem kendőzetlenül a véleményem a közölt információkra, miközben fogalmam sem volt, hogyan fogjuk ezt megoldani, bármennyire is pörgött ezen az agyam. Egyáltalán, meddig tart ki egy ilyen stigma vagy mi a franc?! Bólintottam a felvetésére, s felhajtottam a magamnak kitöltött italt. Majd azt is, amit elé toltam az imént - persze, csak miután kilépett az ajtón a hátsó kerthelyiség felé - hogy hátrakiabálva Hannahnak jelezzem, most venném ki a szünetemet, mert sejtem, nem két perc lesz mindez... Odakint az egyik asztalnak dőltem fenekemmel, karjaimat finoman összefonva figyeltem a kertben távolabb levő páromat. Bennem a nőstényfarkas türelmetlenül járt fel-alá, párja ismerős, mégis idegen energiái körül körözve, de sosem közelítve meg igazán, elvégre... ő volt, de mégsem igazán. Nem igazán értette, mi a helyzet, bizalmatlanul csaholt bennem, s én is kezdtem kicsit elveszíteni a fonalat. Az a szerencséje Northlakenek, hogy tényleg komoly erőfeszítésbe telik már az egy légtérben való tartózkodás is, mert a következőkben nyílegyenes dárdaként érkező kijelentés nyomán szívem szerint istenesen megrángatnám, de minimum egy józanító hitvesi pofon kijárna. - Nem. - Fakadok ki idegességtől rezignált hangon, mégis kellő határozottsággal. Tekintetem villámot szór, ahogy tehetetlen dühömben jobbára csupán állom pillantását. - Sem a páromként, és főleg nem Tria utódjaként nem mondhatod meg nekem, hogy mi a szart csináljak, Northlake! - Kaptam el a pillantásomat végül én előbb róla, ahogy elégedetlen morranással adtam nyomatékot a szavaimnak, s arcomat tenyereimbe temettem egy mélyebb sóhaj közepette. Mi a szarba keveredtél ezúttal?... Pár pillanatig kitart, míg megemésztem a szűkre szabott szavakat. Szinte hallom, ahogy a képzeletbeli másodperc számláló kattog a fejünk felett a néma pillanatban, mielőtt lassan mozdulnék, hajamba túrva, s hátrasöpörve szőke tincseimet vállaimon találom meg ismét párom tekintetét. - Hónapok óta hazudod, hogy minden rendben. És én hónapok óta hazudom, hogy nem veszek észre belőle semmit, holott mindketten tudjuk, hogy semmi nem okés... - Egy fáradt, "ez van!" jellegű suta mosolyt küldtem felé, mielőtt megingattam volna a fejemet. - Komolyan itt akarjuk ezt megvitatni a munkahelyemen? Ahol mindenki azt lesi, mikor adsz rá okot, hogy neked ugorhasson, csak mert egyszer már voltál falka élén? Főleg most, hogy az egész szektás mizéria miatt is mindenki pattanásig feszült?! - Csupán súgtam felé a szavakat, holott ordítani tudtam volna. Sem a hely, sem az időzítés nem volt megfelelő ehhez a "bombához", amit kettőnk közé dobott az imént. Ha az volt a célja vele, hogy magára haragítson, közölnöm kell: sikerült. - De tudod mit? Legyen! Beszélgessünk. - Emeltem fel a kezeimet megadóan, majd ellökve magamat az asztaltól, tettem egy lépést irányába. - Meg tudod ígérni, hogy ha vége ennek az egész szarságnak, hazajössz hozzám? Hogy felszedjük Paynet a falkától és elhúzunk innen a francba? - Tárom el kissé a karjaimat, de költőinek tetszik mindkét kérdés, mert alig nyílna szóra szája, folytatom: - Nem, nem tudod, mert sose lesz vége, amíg a lapockádon van az a tetves kör! - Böktem felé mutatóujjammal indulatosan, s bár igyekeztem nem felemelni a hangomat, így is minden mozdulatom, pórusom vádolt.
Az élből jövő tiltakozására nagyot sóhajtotta, de nem mondhatnám, hogy meglepett vele. A fortyogó energiáival sem. - Nem megmondom, hanem kérlek. - Nagyon-nagyon ritkán fordult elő ismeretségünk során, hogy bármire is utasítottam, az is leginkább az elején volt, onnantól... Ő a párom. Eszembe se volt irányítani őt, pedig mennyivel egyszerűbb és gyorsabb lett volna most például. Figyeltem, ahogy az arcát a kezébe temette majd a hajába túrt. Hiába nem szólt egy szót sem egy darabig, a gesztusai elegek voltak, beszédesek, mintha csak magamat láttam volna. Kivártam. Hagytam, hogy végiggondolja a dolgokat, bár abban nem reménykedtem, hogy hirtelen egy állaspontra kerülünk - a teljesen nyílt lapokat pedig szimplán nem engedhettem meg magamnak. Biccentettem egyet a hónapok óta tartó struccpolitikánkra. Valóban ez volt a helyzet, miközben próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem mérgezné valójában a hétköznapjainkat. Ettől a méregtől akartam megszabadítani, akkor is, ha lehetetlen vállalkozásnak tűnt és én is majd' belepusztultam. - Igen, itt - mondtam, akkor is, ha teljesen elborult és ostoba dolognak tűnt részemről. A Stigma ugyan felkészületlenül ért, de általában jól tudtam a váratlan - és pocsék - helyzetekhez alkalmazkodni, nem ma terveztem ezt feladni. Hiába szurkált ezer tűként Yetta haragja. - Nem, tényleg nem tudom megígérni - léptem felé hozzá hasonlóan pár lépést, és a varázslat miatt esélyesen ezzel visszahátrálásra késztettem. - Semmit sem tudok már neked ígérni. - Ez pedig a lelkembe mart. - Csak kiutat ajánlani. Hónapok óta hazudok neked és ha rajtam múlik, ha kell, ez évekig így is marad, amiatt a tetves kör miatt a lapockámon, aminek a fele téged illetne. Ezért sem hagyhatom, hogy továbbra is egy úton haladjunk. - Megfeszült az állkapcsom, energiáim fagyosan öleltek körül. - Tudom, hogy gyűlölöd, azt is, hogy nem kérted és nem akarod, de a vérvonalnak rád is szüksége van. Én... muszáj biztosítanom a jövőjét. És a tiédet is könnyebbé tenni, akkor is, ha abban én nem szerepelek. Fájdalmas, halvány mosolyra húztam a szám, ha pedig nem lett volna a Stigma, megpróbáltam volna hozzá lépni, hozzá érni, de így nem közelítettem az eddiginél jobban. Nyeltem egyet. - Már így is tönkre tettelek. Kérlek, min ulvinne... használjuk ki ezt a szart és búcsúzzunk el. Mert máshogy nem tudlak megvédeni, boldoggá tenni pedig már évek óta lehetetlen vállalkozás, ha őszinték akarunk lenni. És legalább ebben, legalább most legyünk azok. Teljesen biztos vagyok benne, hogy azt, ami idén februárban az életem része lett, nem fogom túlélni, és akkor már jobb, ha előbb elvágjuk a kötelékeket, nem? Legyen dühös a bánata mellett, az segít majd tovább lépni - amennyire lehet.
Dacosan kapom el tekintetemet felőle pontosítása hallatán. Akkor kér, csodás. Miért érzem mégis úgy, hogy nekem ebbe rohadtul nincs megint beleszólásom, mert már eldöntött mindent előre? Ott ül a hangjában, szóválasztásában - észre sem veszi talán. Hajamba túrok hát, emészteni próbálva közben azt, amit nem lehet. Sok mindent igyekszek megérteni, még többet elfogadni... sőt, megtenni, azért, hogy neki könnyebb legyen. Egyetlen egy dolog nem volt soha opció számomra onnantól kezdve, hogy megfogadtam Triának, majdan magamnak is, segíteni fogom őt az útján: az, hogy magára hagyjam. Felé léptem indulatos szavaim, tiltakozásom közepette, de azon nyomban megtorpantam, sőt, kósza botladozásként hátráltam kapásból, mikor válasza közepette ő is tett felém pár lépést. - Akkor legalább ne kérj arra, hogy megszegjem a sajátomat, amit neked tettem... - Ereszkednek meg kissé vállaim, megadó értetlenséggel ingatva meg fejemet a csendesen elkínzott szavak közepette. Miért csinálod ezt? Hallgatom és egyszerre szeretnék üvölteni, hozzá vágni az első kezem ügyébe akadó tárgyat. Vádolni akarom - őt, a szőke szukát a szemközti épületből (ha azt hitte, nem szúrom ki, tévedett), az Elsőket és magát Alignakot... az agyam mégis, mintha ösztönösen távolítana az egésztől. Mintha csak szép lassan kimerevedne köröttünk a kép: látom, hogy hozzám beszél, de az már csak szűrten ér el, amit mondani akar. Vajon ilyen az, amikor valakinek idegösszeroppanása van? Nőstényem energiái is befelé fordulóvá válnak, koncentráltan gomolyog köröttem az örök nyár elemi ereje, arra várva talán, hogy kitörve felperzseljen maga körül mindent, mit ér. Fel se tűnt számomra, ahogy pillantásom sárgán fénylő, állatias tónusba váltott fájdalmas, halovány mosolya láttán, s fanyar mosollyal reagáltam rá csupán egyúttal. Mázlija, hogy nem képelhettem fel. - Használjuk ki? HASZNÁLJUK KI?! - Emeltem meg hangomat, melynek tónusába halkan rezignáló morgás keveredett. Testtartásom is kissé támadóvá, feszültté vált, miképp energiáim sem zizegtek nyugtalanul immáron. Meglehet, nem voltam domináns jellem, de ha valamit megtanultam mellette az együtt töltött évek alatt, akkor az az, hogy pontosan mit is érek. Hogy mi az, ami jár. És ez az egész... ahogy intézte... Nem volt méltó hozzám. Hozzá sem, ami azt illeti, - hát a legkevesebb, hogy emlékeztettem ezekre. - Fogalmad sincs, miket beszélsz. Még, hogy tönkre... Neeem, Darren, ezt ennyivel nem úszod meg! Mindketten tudjuk, hogy nem ezt érdemlem. - Mutattam magunk köré, kissé megemelt kezekkel utalva a szituációra. - Hogy MI nem ezt érdemeljük! Ha valóban azt akarod, hogy külön folytassuk, akkor... - Ezen a ponton azért megremegett némileg a hangom, de nagyot nyelve igyekeztem visszafojtani a puszta gondolattól is elevenembe maró riadalmat. - Akkor most elmégy Harveyékhoz, leszedeted ezt a szar stigmát, kerül-amibe kerül, aztán tököt növesztesz míg hazaérek, és előállsz a valódi okokkal, de ezt ne told rám... - Igaza volt benne, hogy gyűlöltem az általa viselt terhet és abban is, hogy kellemesebb úticélokat és programokat is el tudtam volna képzelni a házasélet címszava alatt, mint ami mellette kijutott, de úgy vélem, sosem kerestem kibúvót. Sosem panaszkodtam és az igazság az, hogy nem is csinálnám másképp már. Nem tönkretett az együtt töltött idő, sokkal inkább megerősített. Újraformált, észrevétlen vont páncélt körém, s ültett vállaimra keserédes, zsenge korom ellenére is sajátos érettséget. Éppen ezért rám fogni az egészet, engem tennie meg fő okaként az egésznek, nemhogy nemes nem volt tőle, de egyenesen sértett és gyávaságnak tetszett. - Ha legalább az utolsó kitételt meg tudod ugrani, beszélhetünk. Addig köszönöm, nem kívánok élni a lehetőséggel. - Dőltem vissza hátammal a mögöttem levő padnak, megadóan, tekintetemet nem véve le róla, miképp bennem a nőstény szintén feszülten figyelt párja legapróbb rezdüléseire is.
Megszegje a sajátját... végtelenül távolinak éreztem már azokat az időke, amikor az ilyen ígéretek számítottak, vagy egy pillanatig is elvárhattam volna, hogy tarthatóak legyenek. Ezt azonban nem mondtam ki, csak halvány, fáradt mosolyra húztam a szám és lemondóan megráztam a fejem. Én már nem hittem ezekben. Éreztem az indulatát, amit a szavaimmal váltottam ki, ha teljesen felhúzta volna a pajzsát, akkor is mindent leolvasok az arcáról, a rezdülései ennyi év után már akaratlanul is meséltek, és ez egyszerre töltött el melegséggel és keserűséggel. Ő ugyanígy ismert engem - meg mertem kockáztatni, hogy a világon senki sem létezett, aki jobban ismert volna minket a másiknál, és jelenleg ez volt az egész helyzet szépsége és tragédiája. Inkább tragédiája. Mert az utóbbi években, ha nem is mondta, ha nem is mondtam, láttam, mit tettem vele. Illetve: nem vagyok olyan önző, hogy mindent a magam számlájára írjak, de tekintve, hogy én vagyok a párja (az északi fenevad büszke egyetértéssel mordult bennem), én tartoztam felelősséggel a boldogságáért. Azért, ami talán már egyáltalán nem, vagy csak nyomokban létezett számára. A nyár ott gomolygott benne, engem a tél ölelt, és ahogy a szeme sárgán villant, a fenevad is közelebb lopakodott a felszínhez, mert hívta a nősténye. Ingerült mosoly ide vagy oda. Az, ahogy a szavaimat ismételte, az, ami benne lobbant... Szeretlek. Az életemnél is jobban. - Persze, hogy nem ezt érdemled! - mordultam vissza a fogaim közt szűrve a szavakat. Hát pont ezt mondtam én is! De ő a helyzetre is értette. Mindarra, hogy én ezt most intézni szándékoztam. - Yetta... - mondtam úgy, mintha először ejteném ki a nevét, pedig mikor volt az már? Bő egy évtizede, azok után, hogy stopposként összeszedett az út mellől. A vállam megereszkedett, ahogy a Stigma leszedését és a töknövesztést hozta fel. Ha valóban azt akarom... valódi okok... Fél kézzel a hajamba túrtam, nehéz lélegzetem illékony páraként hagyott el. Néhány másodpercig a fagyos-havas macskaköveket néztem, majd Yettára emeltem a tekintetem. - Megmondtam. A vérvonalnak rád is szüksége van, és emiatt... - megráztam a fejem. - Emlékszel, amkor februárban a Vörös Hold után rám találtál? Azt mondtam, hogy sikerült. - Biztos, emlékezett, az ilyesmi sosem valami könnyen felejthető pillanat volt az életünkben. - De ennek a sikernek ára van, min ulvinne. Megöltem egy Fakírt pár hónapja, Misha emiatt keresett fel a múltkor, én pedig elmondtam neki a miértjeimet és célkeresztet festettem rá ezzel. Rád nem akarok. Inkább engednélek vagy küldenélek el, minthogy veled is ezt tegyem és egy nap - a te aktádat kapjam -, te legyél a Fakír, akit meg kell ölnöm. Bevatani nem akartam - ennél jobban semmiképp -, de meddig fogok még hazudni, meddig fog még úgy tenni, mintha nem venné észre? Meddig tettetünk? Hátráltam pár lépést, pedig szívem szerint inkább odamentem volna hozzá, akár megüt, akár nem. - Neked élned kell. Szabadon. Nem béklyók közt, alkukat és játszmákat kiszolgálva, miközben valami nagyobb jó illúziójának szalmaszálába kapaszkodik. Bár... esélyesen ezzel sem győztem meg.
Állkapcsom önkéntelenül is megfeszült némileg, ahogy nevemet ejtette. Tekintetem állati fénye villant az odabentről kiszúrődő melegség közepette. Mondd, hogy nincsen igazam! Mondd, hogy nem hazudnál már megint a szemembe, csak, mert könnyebbnek tetszik tudatlanságban ringatnod...! - Én sok mindent megértek, még többet eltűrök újabban, s bár magam sem kutatom honnét az erőm hozzá, de érted megteszem, a rohadt életbe is, szóval a legkevesebb, ami jár, hogy megfelelő válasszal szolgálsz, ha már kispadra ültetnél újfent! - Az, hogy túl sokat tudok és túlságosan sokat láttam, tapasztaltam a saját bőrömön anélkül, hogy viselném az ősi kört, még nem tesz nélkülözhetetlenné, Darren. A vérvonal számára legalábbis. - Futó, félszeg mosoly fut át képemen fáradt, fájdalmas sóhaj közepette, egyúttal aprót biccentettem költői kérdésére. Emlékeztem. Minden egyes rezdülése belém ivódott. A remegés, az őrület határát súroló kacaj... Hagytam megülni a szavakat kettősünk között a továbbiakban. Megölt egy Fakírt. Misha ezért járt nálunk. Ez még önmagában talán elsimítható lett volna, ha bocsánatos bűn nem is feltétlenül, ám az utolsó mondatával... mintha minden helyre került volna a közelmúlt eseményeinek sorában. Hirtelen a mozdulat, mivel szám elé kapom a kezemet, hogy ne üvöltsek fel, fejéhez vágva az első gondolatomat. Tekintetem egyszerre vádol és telik meg könnyekkel, meglehet, kezem is megremeg finoman a fojtott idegességtől. - Mi a szar, Darren....?! - "Nyüszítem" elkínzott, halk hangon felé, majd tenyereimbe temettem arcomat. Ujjaim homlokomra csúsztak fel, szőke tincseim közé túrva, kissé bele is markolva idegesen. Az nem lehet, hogy... - Félig halottan. - Tört fel belőlem ismételt morgás, ahogy felkaptam fejemet szavára, felé vetve pillantást, egyúttal ellökve magamat az asztaltól és egészen addig merészkedve, míg energiáimat nem húzkodta bántón, csípkedve a varázslat ereje. - És mégis hogy a francba képzelted az egészet, ha? Lelépek harmadszorra is a városból, amit egy kicsit is az otthonomnak tudok érezni ebben a kurva pokolban, elvégre Solomon egy tündérmackó, úgyis megérti majd? Esetleg te húzol el? Már ha csak külön költözünk, az is gyanút szül... - Mellkasom minden egyes lélegzetvételért küzdött, magam sem tudtam eldönteni, a varázslat fojtó hatása, vagy a visszatartott zokogás, melytől a racionális tényekbe, teendőkbe való kapaszkodással igyekeztem távol tartani magamat.
- Talán. Most még - mondtam kitérőn, tudva, amit tudok. A Szellemek lássák lelkem, nem akartam rá több felelősséget testálni, de kénytelen voltam a jelennél sokkal messzebb messzebb nézni úgy, hogy szem előtt tartottam az aktuális problémákat. Fakír csak Alignak Seregébe születhetett - a Fakírok feje a Sereg tagja. Az pedig, hogy ebből nekem valaha lesz visszaút, Kör ide vagy oda, egyáltalán nem volt garantálva. Vannak bűnök, amikre nincs jó ok, bármi is legyen mögöttük a szándék, és ha Annakpok után én is elbukok, kellett, hogy betöltse az űrt, amennyire csak lehet. Ő nélkülözhetőnek hitte magát, én tudtam, hogy nem az - számomra végképp nem. Hogy ezzel kissé Yetta is jobban tisztában legyen, tovább beszéltem, felfedve azt, amit árulásként éltem meg, és amit látszólag saját, szabad akaratomból tettem. Tény: senki sem vonszolt a szorítóba, csak egymás után vágták el előlem az utakat, s talán lehettem volna türelmesebb, kivárhattam volna évtizedeket akár, hiszen mi az a már eleve megélt évszázadokhoz képest, mégsem tettem. Az, hogy valamikor a jövőben lesz "gyógymód" nem volt több reménynél és lehetőségnél. A megkötött alku biztos volt. És busás árat kérte érte. Értette a mondandómat, a felvillanó elborzadása, a szája elé kapott, remegő keze mind erről árulkodott, ettől pedig valami hűvös nyugalom lett úrrá rajtam. A fagyos északi felhagyott az utóbbi hónapokban megszokott, folyamatos járkálással, mintha hirtelen mozdulatlanná dermedt volna az eddig tomboló hóvihar. - Jobb, mint egészen - mondtam a halálra. - Akkor már nincsenek lehetőségek. Csak a semmi, az odaát kínzó-hamis nyugalma, amibe 2015-ben löktek, miután átlőttük mindkettőnk szívét. Felém lépett, mire árnyalatnyit felszegtem az állam, félig keserűen, félig büszkén arra, hogy dacolt a Stigmával. Szélmalomharc volt, így is, úgy is, és talán én is ezt tettem. Keserű mosolyra húztam a szám, amikor a mikéntekről kérdezett. - De hiszen tudják, min ulvinne - mondtam halkan, szelíden. - Misha tudja és kapott tőlem egy nap előnyt - ennyit mertem adni, mielőtt jelentettem, de őt ismerve biztosra vettem, hogy kihasználta az egérutat -, de fogy az időm. ~ Nem tudom, mikor jut el ez az Issumatarhoz, de nem akarom, hogy azt gondolják, végig tudtad és falaztál nekem. Tudom, hogy ezt a várost úgy ahogy még kedveled is, nem kérnélek, hogy égess fel minden, bármilyen jó is vagy benne. Nem tudom, Misha pontosan miket lépett, de már ezt az egy hónapot is luxusnak éreztem. Az, hogy most még Stigma is került rám, jószerével tovább odázhatatlanná tette a dolgokat. Őrző tehettem rám, a Protektorátus utasítására - de parancs híján, így, hogy mindenki mindenkit ismert... tényleg idő kérdése volt, hogy teljesen nyilvános legyen: valami egyáltalán nincs rendben körülöttem. - Nem tervezem elhagyni Alaszkát, de nem ránthatlak még jobban magammal. - Kissé összevontam a szemöldököm. - Nem akarlak még jobban magammal rántani. Akkor sem, ha emiatt gyávának tartasz vagy kegyetlennek. Öltem érte. Nem egyszer, nem kétszer, de arra nem álltam készen, hogy véletlen is kiderítsük, Őt miért ölném meg - ha létezik olyasmi egyáltalán. Gyanítottam, hogy... nem. Ezért is kellett letörölnöm őt a térképemről. A fenébe is, annyi okot fel tudtam sorolni a különválás mellett, hogy majd' megrogyott a térdem a súlyuk alatt.
Jobb, mint egészen. - Csengett fülemben válasza, noha jelen helyzetben baromira nem ekképpen éltem meg mindezt. Nekem a fél nem kell a teljesség után, én nem akarok kibaszott árnyékként, mint valami gyászoló ögyvez létezni...! Elkaptam róla tekintetemet, mikor közölte, hogy már tudják. Nem lehet... Ne, ez...! Vele ellentétben én nem ismertem Mishát, így belátom, rettentő naiv volt azt gondolnom akár csak egy pillanatig is, hogy ettől okosabb a nőstény és nem adná csak úgy ki Darrent bárkinek. Hiszen nem azért teszed, hogy árts bárkinek is, nem igaz? Elmondtad egyáltalán ezt neki?... - Elkámpicsorogó grimasz kúszott ajkaimra, ahogy nagyot nyelve fojtottam le könnyeim sós ízét torkomon. Bárhogy pörögtek gondolataim, egyszerűen képtelen voltam épkézláb ötlettel előállni, amivel akár csak egy kicsit is megtorpedózhatnám Darren szavait, érvelését, mert az nem létezik, az nem lehet, hogy itt és ekképp érjen a kettőnk által írt történet véget. A gondolatok, érvek ugyanakkor rendre kiszaladtak kezeim közül, hasztalan heverve szerte-szét köröttünk, kimondatlanul. Olybá éreztem magam, mint amikor még futsz az utolsó vonat után... de már a lelked mélyén tudod, hogy úgysem érheted el. Mert az robog tovább, kegyetlenül. Rajta mindennel, ami a világot jelenti számodra. ~ Az Issumatart bízd rám, ő meggyőzhető ész érvekkel. De ez sajnos másokról nem biztos, hogy elmondható itt... ~ Azt ne várja senki, hogy mosolyogva ingessek az említett vonatom után, de ha van rá mód, hogy a nyomában csaholó kopókat lassítsam, hát megteszem. - Nem tartalak gyávának. Egyszerűen csak... mikor egyszer még Mayről meséltél és azt mondtad... azt mondtad, hogy... - Én tényleg igyekszem, tényleg nem akarom, hogy hosszú időre az utolsó emléke a kibőgött hülye arcom legyen, vagy, hogy csak nehezebbé tegyem az egészet, de mégis kibuggyan két forró könnycsepp, s már végigszántanak arcomon, mire elkapom őket, letörölve onnét. Nem is tekintek páromra, lábai előtt a padlót figyelem, mintha megjelenhetne ott a megoldás minden problémánkra varázsütésre. De hallgat a padló, s hallgat ő is meglehet. - Hogy eljön majd, amikor meg kell tanulnom... nélküled létezni. Hát rohadtul nem így képzeltem! - Töröltem ki egy újabb adag könnyet dacosan tekintetemből, mint holmi duzzogó gyerek, az elhaló szavaim közepette. - Ígérd meg... ígérd meg, hogy idővel hazajössz hozzám! Ebben az életben vagy az elkövetkezőkben, nem érdekel, csak ígérd meg, Ragnar. - Mert nem engedhetlek el így. Nem tudlak.
Most, itt állva, ahogy a szemébe néztem, a vonásait, a mimikáját figyeltem, be kellett látnom: február óta az elkerülhetetlent odáztam. Eddig sikerült, bár visszatekintve leginkább talán csak vegetáltunk mindketten az utóbbi hónapokban. Nem mintha az előttünk állók sokkal jobb dolgokkal kecsegtetnének... Remélhettem, hogy tud olyat mondani, ami az érveimet, a miértjeimet a feje tetejére állítja, ami valóban azt mutatja, hogy teljesen eltévelyedett gondolat a részemről a különválás, de ez hiú ábránd volt mindkettőnk részéről. Elágazáshoz értünk Yettával, és nem mehettünk tovább ugyanarra. Annál pedig sokkal okosabb volt, semminthogy vagdalkozással vagy kétségbeesett kapálózással próbálja menteni a menthetetlent. Meg akartam óvni - amennyire még lehetett -, és megakadályozni, hogy a város kivesse magából. ~ Igen, ezt én is így gondolom ~ értettem egyet a meglátásával kapcsolatban. Vannak, akik tényleg csak arra várnak, hogy legyen ürügyük egy hangosabb balhét csapni, én pedig túl fáradt és öreg vagyok bazári majomnak. ~ Légy óvatos ~ mondtam, szinte fel se fogva, mennyire hathatott mindez búcsúüzenetnek is. Elcsuklott a hangja, mire automatikusan tettem felé egy lépést, és hirtelen mélységesen bántam, hogy a mostani alkalmat választottam minderre, gondolva, majd könnyebb lesz így. Egyáltalán nem így volt. - Min ulvinne... - Elhalt a becézés a számon afölötti tehetetlenségemben, hogy oda se mehettem hozzá, nem zárhattam még egyszer a karomba, azt hazudva, hogy minden rendben lesz. Még nem tudom, hogyan, de egyszer... egyszer minden rendben lesz. A nehezen kimondott folytatásra kissé elnyílt a szám, keserűségére hasonlóan "jókedvű" szájhúzással reagáltam, miközben azokat a könnyeket néztem, amiket nekem kellett volna letörölnöm, de nem tudtam. Sőt... amiket távol kellett volna tartanom tőle, ezzel a maró bánattal együtt. Az ígéret, amit kér, az, ahogy az eredeti nevemen hív több mindent is megmozdít bennem, de egyiket se tudom igazán megragadni. Hogyan tudnám, amikor épp széttépem a világomat - a világunkat. A fagyos északi fenevad rezdületlen bennem, mintha attól félne, hogy ha megmozdul, minden széthullik. Pedig mozdulnia sem kell már ehhez. - Nem ígérhetem... Nem kérhetem, hogy várj rám, Yetta - mondtam halkan, síri hangon. - Sehol sem látszik mindennek a vége, és utána is ki tudja, mit kapok mindezért, a szándéktól függetlenül. Nem mondom, hogy keress mást - a puszta gondolattól is felmordult bennem az északi -, de... ne zárkózz be. Kétszáz éves se volt, és talán bolond vagyok, amiért azt kívánom, remélem, hogy találjon valaki, aki megadja neki mindazt, amire én képtelen voltam, de nem érdekelt. Ennél kurvára sokkal többet érdemelt. Olyan szabadságot, amit egy leláncolt utód mellett nem kaphat meg. - Örök nyár vagy az el nem múló télben - mosolyogtam rá, mit sem törődve elcsukló hangommal, elszoruló torkommal. Hátráltam pár lépést a kerthelyiség utcára néző kijárata felé, pedig az ellenkező irányba kellett volna tartanom, de erre rég elvesztettem minden jogot és lehetőséget. Egy másik életben... neked csak ez van, min ulvinne. Nem akarom, hogy eldobd miattam, hidd el, nem érek annyit, bár szerettem volna méltó lenni egy ilyen áldozatra. Ha nem állított meg, akár azzal, hogy végül csak hozzám vágta az egyik kerti széket, akár szavakkal, távoztam. A Pitből, az életéből... Azt se hagytam meg, hogy a cuccaimmal mit csináljon: dobja ki, égesse el, adományozza oda valami szeretetszolgálatnak, mindegy volt. Ettől a ponttól minden tökéletesen mindegy volt.
Becézésére csupán fejemet ráztam meg, lemondóan, lesöpörve a kikényszerülő könnyeket tekintetem elől. A józan eszem felfogta, hogy nem lehet egyszerre Tria utódja és a párom is; talán még azt is meglátnám, ha tiszta fejjel gondolkoznék, hogy nem hirtelen ötlettől vezérelt volt részéről a dolog, hisz Payne-t már hónapokkal ezelőtt biztonságban hátra hagyta a számára egykoron fontos falka védelmében. Most pedig rajtam volt a sor. A szívem ugyanakkor önző módon, némán üvölt belül, akárcsak a bennem lakozó hófehér nőstény: minket válassz! Küzdj értünk, ahogy megtetted ezt már megannyiszor korábban, mert ha elmégy, nem csak engem hagysz hátra, de önmagadat is. Az a Darren, akit mindenki ismer és szeret, a férjem megszűnik létezni. Felemészti őket az Utód... - Legalább próbáld meg, a fenébe is! Nem adhatod fel csak így! - Fakadok ki, feszült morranás közepette kapva felé verbálisan, ha már fizikailag nincs rá módom. Az sem érdekelne, ha hazudna valami átlátszót, de ez a hűvös közöny, ami mögé bújtatni szeretné önnön kínjait, csak megkeserít bennem mindent vele kapcsolatban. Hogy nem veszi észre, hogy nem az elmúlt hónapok légvára tett tönkre, hanem itt öl meg, ezzel a pillanattal...? - Ugyan minek? Hogy más is nyomorék legyen miattad?! - Felhorkanok kissé, fájó lemondással hangomban a továbbiakat hallva. - Inkább menj, mielőtt még több baromságot hordasz itt össze... Még van jó két óra hátra a műszakomból, addig össze tudod szedni a lakásból, ami kellhet. - Nyelel nagyot, majd hajamba túrva hátrálok el a bejárattól, mintegy néma jelzéseként annak, hogy szabad az út. Menjen, ha ezt látja jónak...! Amíg meg nem gondolom magam. Én pedig jobbára igyekszem a pillanatnyi kirohanást követően összeszedni magamat addig is. Vöröslő arcomat marja a hűvös északi szél, miközben pajzsom teljes mértékig felvonom. Évek óta nem volt erre példa kettőnk között, most mégis megteszem. Gyerekes dacból, sértettségből vagy pusztán azért, mert nem kívánom az orrára kötni azt, amiből úgy fest, amúgy sem kér többé... ki tudja. Meglehet, a puszta könyörület teszi, hogy miképp nem rendeztem látványos jelenetet, úgy ezzel is az ő dolgát szeretném megkönnyíteni. Furcsa dinamikája a sorsnak, hogy míg az imént ő igyekezett sziklaszilárd, eltántoríthatatlan oszlopként tartani magát velem szemközt most, hogy mosolya közepette elcsuklik hangja, én vagyok az, ki finoman összepréselt ajkakkal kissé megemeli állát. A fojtott düh csupán a szemeim sarkában megülő, kibuggyanó könnyek formájában tör ezúttal utat, ahogy halkan válaszolok: - Az voltam. De aztán elvették tőlem mindezt nálunknál nagyobb hatalmak. - A szám sarkában megbújó fáradt mosoly őszintétlen, ahogy lerogyok a mögöttem levő kerti asztalra, onnét követve nyomon hátrálását tekintetemmel. Utoljára nevezett a sajátjának. Utoljára találkozik tekintetünk, mielőtt átlépi a küszöböt. Ne kíméld őket! - Formálják felé ajkaim a szavakat, holott teljesen mást mondanék szívem szerint, ám mindaz a farkasom párját illeti.. és nem az Utódot.
Kezdőlap
