[2024.03.14.]

Jó fél éve, hogy ráálltam Henry beosztására. Nem azért, mert kellett, hanem mert nem puszta lakótársként akartam vele létezni, tök más ritmusban, főleg ha egyszer én alakíthattam a táncrendem. Mi értelme lett volna úgy hétvégézni, hogy Henry Kareneket kerget? Megyek jógázni, mi? Bebaszna...
Ilyenkor meg legalább előfordult, hogy sikerült korábban magamhoz térni, mint a queridónak. Vagy épp vele együtt, ahogy hátulról magához ölelt és lustán, morgósan hozzám dörgölőzött a reggeli lelkesedésével, még így is inkább álmában, mint félálomban, a tarkómba szuszogva. Abból is tudtam biztosan, hogy közelebb került az ébrenléthez, hogy a keze a hasamról az ölemhez csúszott, a légzése hangosabb, zihálóbb lett, a nyögése az enyémre rímelt, amikor végre megtalált.
Mondhatnám, hogy szerettem az ilyen reggeleket, de vele minden reggelt szerettem, mindegy volt, melyikünk nyúlt előbb a másik után, vagy ez egy az egyben kimaradt és egyszerűen keltünk, mentünk. Ezt pedig a hétköznapok rutinszerű monotonitásában is csak imádni tudtam.
A végén úgy fordultam felé és csókoltam meg, mintha mindenre újra felesküdtem volna Henrynek, amit korábban már szavakkal, gyűrűvel, tetoválásokkal megtettem. Soha egy pillanatra se bántam meg vagy egyáltalán kezdtem kételkedni: mellette otthon voltam és a világon semmi sem hiányzott.
- Bom dia, senhor - suttogtam az ajkára mosolyogva, megmártózva az illatában és mosoly helyett már vigyorogva a gyűrött pofáján. - Főzök kávét addig találd ki, mit kérsz reggelire a cigi mellé - nyomtam még egy puszit a szájára, aztán kimásztam mellőle.
Még kifelé menet is visszanéztem rá, ahogy esélyesen továbbra is nyűglődött kicsit - egy nagyra nőtt gyerek volt ilyenkor, ami egyáltalán nem zavart. Ugyanúgy szerettem benne, mint minden mást.
A fürdőkör után eljutottam a konyhába, még mindig seggpucéran, de hát a prioritások bazmeg! Az egy dolog, hogy én jobban funkcionáltam a queridónál reggel, kávé nélkül, ha így hozta a kelési sorrend, de annyival azért nem tettem túl rajta. Éppcsak arra volt elég, hogy ne borítsak ki és törjek össze mindent. Ja, meg amíg a lötty lefőtt, a fotelháttámlára szórt, mosott-száraz göncök közül előtúrtam párat és felöltöztem. Botrány, tudom, de még mindig nem ment a "megszáradt és egyből szépre hajtogatom aztán mehet a szekrénybe" metódus. Ha már túl nagy lett a kupac, vagy valamelyikünknek épp olyanja volt, szekrénybe kerültek. Amúgy meg... éppenséggel itt is pont jó minden. Ki tudtam vadászni bugyit, farmert, csöcsfixet meg pulcsit. Utóbbi azt hiszem, kivételesen tényleg az enyém volt. Döbbenet.
Ahogy reggeli koffeinadag lefőtt, mindkettőnknek töltöttem egy-egy bögrébe és ha Henry eddigre se mászott elő, felmarkoltam az övét is. Pontosabban markoltam volna, de berezgett a mobilom a konyhapulton.
- Ki a kurva élet az ilyenkor... - Jó, majdnem tíz volt, de szarok rá. Punnyadós napon ez korán van.
Ahogy megláttam a kijelzőn, hogy "Klinika", görcsbe rándult a gyomrom. Először az évfordulón, most szabadnapon... Át kéne ütemezni a dolgokat, mondjuk majdnem tök mindegy, mikor tudjuk meg, hogy továbbra sincs semmi. Próbáltam amúgy nem fejben tartani, hogy melyik napon várható a hívás, különben előtte egy héten át minimum ezen pörögtem volna. Mostanra meg igazából azt hiszem leginkább le akartam tudni - a fennmaradt lehetőségeket.
Túl korán volt ehhez én meg túl józan, de egyebassza.
Fogadtam a hívást, igyekezve fásult egykedvűségbe csomagolni magam, hogy ne rázzon meg a hír. Hallottam, hogy pofáztak a vonal túloldalán, de... de nem értettem. Más sorrendben, más szavak jöttek, amiket képtelen voltam hova tenni, mert... ennek semmi értelme sem volt. Ugye?
- Mi? - Elismételtek mindent. A pultra támaszkodtam fél kézzel, megkapaszkodtam a szélében. - Ez... ez biztos?
Biztos.
Aztakurva...
El se köszönve, oda se figyelve bontottam a vonalat. Mit akartam? Igen, a kávé. Nem, valami erősebb kell, meg húsos batyu? Azt hiszem. Ehelyett:
- Henry! - A hangom egyszerre volt még mindig hitetlenkedő, kicsit talán kétségbeesett is, ahogy érte "kiáltottam".
Ahogy jött vagy felbukkant, nem tudom, és ránéztem, olyan volt, mintha a világ megint megbillent volna, hogy aztán újra a helyére találjon. Láttam Őt. Az összes eddig kimondott vagy eltitkolt jövőbeni vágyálomban, amikről kezdtem elhinni, hogy ezek maradnak még sokáig: álmok. Most viszont... most sokkal élesebben és valóságosabban láttam mindent, mint eddig bármikor, ettől pedig eleinte bizonytalan, aztán egyre szélesebb, boldogabb mosolyra húztam a szám.
- Sikerült - nyögtem ki, de még mindig nem akartam elhinni, és azt hiszem, ezért is folytattam. - Lesz... Henry, lesz egy kis banditánk. Sikerült! - Egyre inkább megtaláltam a hangom, és még úgy is, hogy a nőstény ezt nem teljesen érezte át, energiáim felszikráztak.
Odaléptem hozzá, félig még magamat is győzködve azt hiszem, a vállára tettem a kezem, onnan felvezettem a nyaka két oldalán, majd az arcára.
- Kisbabánk lesz.
A mondat, amit évtizedek óta nem gondoltam, hogy még egyszer, valaha kiejtek a számon, ami fél évvel ezelőttig meg se fordult a fejemben, még a legvadabb gondolataim között sem. Erre... két ilyen elbaszott isten csapásának, egy kibaszott Haramiának és egy Tolvajnak...

Sosem a reggelekkel, hanem az ébredés tényével voltak problémáim életem során, teljesen mindegy, hogy ez reggel hatkor vagy délután kettőkor volt esedékes. Ez sajnos azzal sem igazán változott, hogy Dakota mellett minden reggel könnyebb volt, de a tényeken, főleg lustább napokon Ő sem tudott változtatni. Szinte duzzogva az ébrenlétem tényére bújtam hozzá és találtam rá még abszolút csukott szemmel és lusta mozdulatokkal, és bár a mögöttesen lapuló érzéseket tagadni sem tudtam volna, hát... Mégis csak az ösztön vezérelt.
Éppen, de tényleg éppen csak egy kicsit nyitottam ki a szemeimet, amikor felém fordult, és megcsókolt, de azt is csak ilyen reality-check címszóval. Aha. Jó. Tényleg itt van, akkor király, szusszanhatok és moroghatok nyugodtan.
- Mmmmmholá... - nyöszögtem fáradtan - Még öt percet...
Egyelőre még ott tartottam, hogy hiába imádtam zabálni, ezután a hét után  hülye fesztivál miatt már az is megerőltető volt, hogy kinyissam a számat, bármit is tegyek bele utána. Nem hogy még fel is üljek...
Mondjuk tudtam, hogy már nem fogok visszaaludni: jobbára csak az arcomat dörzsöltem és élveztem az ágy melegét s az új matrac kényelmét - mondtam én, hogy a memóriahabos jó lesz. Mondjuk ennyi pénzért legyen is az, bassza meg... Nem figyeltem különösebben Dakota mocorgására odakint. Megtehettem volna, hogy megállás nélkül radarozom, hiszen ahogyan én sem, Ő sem rejtett előlem semmit, amikor otthon voltunk, de... Azért egy idő után (főleg nekem, aki Falkás voltam) egyszerű háttérzaj minden, és ha csak nem történik valami ordas nagy pánik, simán átnézek minden is. Ha nem így lenne, az első együtt töltött óra után lemerülnék a picsába. Ha gebasz van, arra úgyis ugrok.
A nevemet hallottam. Kifújtam a levegőt.
- Jóóó, megyek már!!! - nagy nehezen feltoltam magam az ágyról, a tegnap hanyagul földre vetett boxeremet rángattam magamra, és kissé szédelegve megindultam kifelé - Jövök..
És mentem is. Kótyagosan, nem hogy a világomról nem tudva, de arról aztán végképp nem, hogy mibe is készülök olyan tudatlanul belesétálni. Dakota vigyorgott, mint a tejbetök, én meg csak nagyokat pislogva hallgattam, hogy sikerült.
- Mi, a kávé? - tök hülyén néztem rá, és ahogy a felőle érkező energiák egyre lelkesebbek lettek, úgy lassan nekem is kezdett leesni, hogy hiába tart a szakácskarrierje elején, ennyire lelkes biztos nem lenne csak a kávé miatt - Jól van, ügyes vagy... He? Milyen bandita?
A szemöldökeimet ráncoltam, Dakota pedig odalépett hozzám, megfogta a vállaimat, aztán az arcomat végül pedig azt mondta, hogy kisbabánk lesz.
- Mi? Ne szopass mi amor, kibaszottul azt se tudom, merre vagyok arccal előre...
És mégis, reflexből emelkedtek a kezeim, hogy a csuklóira fogjak, és ahogy éreztem, hogy benne gyökeret ver a nem kamu boldogság, ahogy nagyon lassan felfogtam, hogy mi van, valami kibaszott nagy, tüskés gombóc ült meg a gyomromban, ami mégis arra sarkalt, hogy elnevessem magam. Szinte a semmiből, boldogan és odaadással, még az előtt, hogy tényleg felfogtam volna, hogy miről beszél.
Nem azt mondom, hogy lepergett előttem az életem, legalább is a múltam biztosan nem, de a jövő... A most következő jövő mindenképpen. Gyors, fékezhetetlen pillanatokban láttam a láthatatlan valóságot abból, ami rám vár.
- Ez most, ez... - még mindig nevetős éllel nem találtam a szavakat - Mi a fasz... Apa leszek?!
Amint jött a megerősítés, átszakadt bennem a gát. Elengedtem a csuklóit, de csak azért, hogy a derekánál fogva kaphassam fel és nem is tudom... Életem eddigi talán legártatlanabb, gyermekibb örömével támadjam le Dakotát, és hát... Nagy hangom volt, na.
- KIBASZOTTUL APA LESZEK! - nevettem megint, megpörgettem és akkor egy pillanatban úgy éreztem, hogy muszáj leülnöm, de nem akartam elengedni, szóval magamra rántottam - Jaj, mi amor...
A világ forgott, a szívem sebesen kalapált és ömlöttek belőlem a szavak, az sem tűnt fel, hogy közben még be is könnyeztem, mint valami buzeráns kis köcsög, de kit érdekel... Megcsináltuk. Elértünk idáig. Olyasmit adott nekem, amiről soha nem gondoltam volna, hogy úgy lesz benne résszem, hogy én is akarom.
- Egész nap házakat fogok nézegetni. És, és, és kell venni egy csomó mindent. Kocsit cseréljünk? Mit mondjak a melóban? Bazmeg, a Kölyök... - annyi teendő, annyi előkészület, így, hogy másfél évszázad után még a saját reggelimet is csak ímmel-ámmal csináltam meg - A mi Kölykünk...
Nem vettem észre, hogy ziháltam, amikor könnyfátyolos szemekkel végül Dakotára néztem, mert bazmeg... Hónapok kérdése, és már nem csak az lesz a kérdés, hogy nekünk mi a jó. Közénk áll majd a mini-mi, akire gondolni kell, akit fel kell nevelni, akit meg kell védeni a világtól és hagyni, hogy meghódítsa azt, terelni a "jó" irányba, és nekem... Nekem...
A kapkodó levegővétel, a szapora szív egészen más okokból maradt a felszínen, mert hát... Most tényleg megtörténik. Nem, nem az volt a kérdés, hogy akarom-e, csak az, bassza meg, hogy erre tényleg készen állok-e. Hogy elég vagyok-e ehhez? Hogy nem okozok-e megint csalódást...
- Most mi lesz?
A hangomat az ébredező pánikroham közepette kétségbe esés és egy nagy adag önvád színezte a kíváncsiság mellett. Mert tényleg, mi a faszom lesz? Mit kell nekem most csinálni? Vagy éppen holnap, három, tíz vagy ötven hónap múlva? Egy rakás lelkes szerencsétlenségnek éreztem magam, és közben már arra sem emlékeztem, mit mondtak a tájékoztató megbeszélésen a dolgok további menetéről. A faszomat már!
- Hozok kávét...
Ez biztos volt, ezt tudtam, és ha valamire, hát egy (doboz) cigire szükségem volt, hogy lehiggadjak, az meg kávé nélkül nem megy, plusz... egy kicsit lemozgom a feszkót. Annyira, hogy egy bögrét le is ejtettem, egy masszív kurvaanyázással kísérve, ahogy megpróbáltam mindkettőnknek tölteni. Egy kicsit mellé is ment. Remegett a kezem, biztos a koffein hiánya. Mert más nyilván nem lehet. Nem lehet az a bizonytalanul boldog érzés, amivel egyelőre tényleg nem tudtam mit kezdeni.

Jött, tántorogva, még mindig nem teljesen ébren, de ezt nem csodáltam, még egy korty kávé se volt benne. Én ezt megértettem, de közben meg nyilván kezdett bennem túlcsordulni a hír, ahogy egyre jobban felfogtam, hogy nem álmodtam, tényleg azt mondták, amit, meg is erősítették, szóval... Mire Henry elém ért, én már körbevigyorogtam a fejem.
A visszakérdezésére felnevettem, könnyedén, szórakozottan, aztán pontosítottam, hogy kurvára nem a kávénak örültem ennyire. Azt még nekem is csak ritkán sikerült elbasznom. A bandita se oszlatta el teljesen az ébredés utáni ködöt, szóval mentem, tapiztam és... és azt hiszem, most már teljesen egyértelműen sikerült megmondanom, mi a helyzet.
- Nem szopatlak - mondtam vigyorogva, kicsit összenyomva az arcát, amíg rá nem fogott a csuklómra. - Kurvára pozitív lett a teszt, a doki is megerősítette, minden fasza!
Magyaráztam, igen, de valahol még nekem is hihetetlen volt, szóval bizonyos mértékig még mindig magamat is győzködtem, hogy fogjam fel.
A vonásai, a tekintete, az energiái... apró rezdülések voltak csak egészen addig, amíg ki nem tört belőle az a jóízű nevetés, amit úgy imádtam. De már csak homályosan láttam, mert ahogy vele nevettem, én is bekönnyeztem. Nem vártunk éveket, nem kellett annyi idő, de azzal a három negatív teszttel pontosan tudtuk, éreztük a súlyát.
- Kibebaszott Apa leszel! - bólogattam szaporán, nevetős hangon, és igen, abszolút úgy gondoltam, hogy nagybetű Apa lesz.
Meglepetten sikkantottam, amikor elkapta a derekam, felemelt és megpörgetett, a nyakába karoltam, az arcában, az örömében gyönyörködtem, ami engem is ugyanúgy átjárt, és most... Most tényleg képesek lettünk volna lángba borítani a világot - de nem a pusztító módon. Nem. Mi most... két hete... Teremtettünk. Valamit, ami sokkal több és jobb lehet nálunk, amiben mindketten ugyanúgy benne voltunk, aminek nem kellett a múltunk mocskát cipelni. Tiszta, ártatlan, tele lehetőségekkel.
Az örömteli kiáltása végén megcsókoltam, majd örültem, hogy sikerült fotelbe huppannia, nem pedig odabasznia a farcsontját a padlóhoz. Bár jelenleg azt hiszem fel se fogta volna, de hogy nem érdekli, az egészen biztos.
Még mindig vigyorogtam, hiába szipogtam közben. Henry arcát cirógattam, fel-felkacagtam, miközben majd felrobbant a szívem. A minibakancs gazdája...
- Meg akar születni. Tényleg meg akar születni!
Ott röhögtem fel újból, amikor lkezdte sorolni, hogy miket fog csinálni és bedobta, hogy kocsit kell-e cserélni.
- Nem cserélünk kocsit, baszki, van egy RAM a garázsban, mit akarsz helyette? Kisbuszt? Nem kell másik, hidd el. - Nyilván sok cucca lesz, meg sok cucc kell, de őszintén, ami nem fér el abban a batár nagy autóban, az másban sem fog. - Mindent rendbe teszünk neki.
A házshoppingot, hogy melyikünk mit mond melóban, mindent... A kezdőlökés megvolt, innentől már... jó, valamilyen szinten innentől jött a neheze, de most épp nem forszíroztam, már csak azért sem, mert csak ezt a pillanatot akartam egy életre az emlékezetembe vésni. Ahogy az ölében ültem, a fátyolos szembe nézve, és szinte fuldokoltunk a boldogságban. Egyikünk jobban, mint másikunk.
Henry zihált, és egy ponton túl ez már nem a boldog nevetés utáni kapkodó lélegzetvétel volt, ó nem! De ezt is ismertem, csak kibaszottul máshonnan, hányásszaggal kísérve, alélt testet vonszolva. A kezem a kulcscsontja környékén pihent, és így is simán éreztem a heves szívdobogást, a tekintete tanácstalan, ijedt lett. Talán észre se vette, de a pillantása el-elvándorolt, mintha kiutat keresne, vagy legalább valami plusz kapaszkodót.
- Hé... hé, semmi baj, hallod? - mondtam csendesen, amennyire tudtam, nyugodtan, és gyorsan megnyaltam a szám. - Mindent megoldunk.
Eddig is így volt, eztán is így lesz.
Eszembe se jutott megállítani, sőt, vele mozdultam, hogy fel tudjon kelni, hogy tere legyen, mozoghasson. Egy darabon a tekintetemmel követtem, majd utána léptem, ahogy a bögre hangosa csattanással földet ért és ripityára törött.
- Querido - álltam meg mellette, a hátára simítva a kezem - majd én - vettem át tőle a köcsögöt, mielőtt még jobban elárasztotta volna a pultot és a konyhát, aztán a nem-kívánt tűzesetet megelőzve, most én voltam az, aki mindkettőnknek cigit gyújtott és játékos kuncogással nyomtam a szájába a szálat.
Én csak... örültem. Nem voltak félelmeim, kétségeim (még, azt hiszem), de ha lettek is volna, az, hogy Henryből azonnal és ilyen erősen előjött az aggodalom, a sajátjaimat egy az egyben háttérbe szorította. Felmarkoltam mindkét bögrét a fülénél fogva egyik kezembe, a fogam közt a bagóval.
- Gyere, erkélyezzünk - hívtam magammal a hűvös délelőttbe, de nem azért, hogy megint megkínozzam, szóval út közben felkaptam egy plédet is. Miután kiértünk és lepakoltam a kisasztalra, Henry vállára terítettem a plédet, mint egy palástot. - Te király - vigyorogtam fel az arcába, a takaróval együtt a magam boldogságát és egy időre megtalált magabiztos nyugalmát is ráterítve.
Akár leült, akár inkább állva maradt ott voltam neki. Az ölébe ülve, hozzá bújva, vagy fizikailag is teret adva neki, mindegy volt. Kávéztam, bagóztam, a páromat néztem...
- Lesz ultrahang vizsgálat, de ne kérdezd mikor, azt nem sikerült felfogom - mondtam kuncogva, mert ja, minden nekem se ment, sőt! - Majd visszahívjuk őket. A melót nem kell túlragozni szerintem, a házat már beszéltük, de... - Elhallgattam és a számba haraptam, mert igazából nem ezek voltak jelenleg a legnagyobb és legégetőbb dolgok. Ha épp másfelé kalandozott a tekintete, megvártam, amíg felém fordult. - Henry, el kell mondanunk Patnek, hogy nagypapa lesz.
Szándékosan mondtam többest, mert nem akartam, hogy azt higgye, ezt teljesen rátolnám, csak azért, mert az ő Teremtője. Megegyeztünk, hogy amíg nem biztos, amíg nem sikerül, senkinek egy szót sem. És igazából:
- Még mindig nem verném amúgy nagy dobra, sőt, melóban is várhatunk még pár hónapot, de Pat... neki tudnia kell.
Az életünk, a családunk része volt, és nem akartam ez alól se kibújni, se Henryt kibújtatni. Mondjuk, gondolom ez neki is egyértelmű lehetett.

Nem, nem a kávénak örült ennyire. És nem, nem is szopatott, mert hát, az volt a helyzet, hogy sikerült. Az, ami miatt annyit rágódtam ősszel, ami miatt mindketten bőgtünk és magunkból kifordulva még egymásnak is mentünk. Amiért egy hónappal ezelőtt megígértem neki, hogy megvárom, bármibe is kerüljön, nem úgy, mint azt sok más dologgal kapcsolatban képtelen voltam az eddigi életem során. Azt hiszem, hogy a lelkem előbb dolgozta fel mindezt, mint azt ésszel követni tudtam volna. A csuklójára fogtam, aztán felkaptam és megpörgettem, mert hát... Minden fasza, a doki is megmondta, és lesz egy... Lesz egy kisbabánk. Neki és nekem. Belőlünk. És apa leszek. Bassza meg a világ, apa leszek!!!
- Kibebaszott apa leszek...
Egyébként is hajlamos voltam hevesen fogadni a csókját, de ha ezt valahogy mérni lehetett volna, a mostani egészen biztosan minden mérőt kiakasztott volna. Szerettem. Mindennél jobban szerettem azért, aki és amilyen és azért, ahogy engem szeretett viszont. Annyira, hogy gyereket akart tőlem, hogy az örökké betörhetetlen önmagát adta oda nekem mindennel, ami már másfél évszázada azért nem érdekelt, mert nem hittem, hogy nekem járhat, hogy lesz valaha bárki, aki eszembe juttatja, mi fájt aznap éjjel a cellában úgy igazán a kivégzésem előtt. Családot akartam. A Haramia családot, feleséget, normális életet akart, csak tisztességes eszközei nem voltak hozzá, hogy ezt megtehesse, mert egy nincstelen, idejekorán elárvult senki volt és az is maradt volna, ha nem ragadja meg azt, amit az élet elé dobott. De megtettem. A pokolba száműztem a lelkem egy életre, de most... Vele, Dakotával... Hirtelen minden eltemetett álmom valóra készült válni. Tényleg le kellett ülnöm, és kurvára nem érdekelt volna, ha a kanapé helyett a földön kötök ki. Leszarom. Bármi történhet innentől, ezt az érzést semmi és senki nem veheti már el tőlem. Amíg Dakota cirógatott, én még mindig csak nem eresztve húztam magamhoz.
- Mondtam én, hogy egy lusta kis geci. - nevettem fel, könnyes szemekkel pislogva a másik könnyes szemű idiótára - Meg egy nettó köcsög, hát nem egy hónapja mondtam, hogy megvárom?! Faszt várjál, jövök...
Talán tényleg a Guta, a Szellemek vagy az élet faszsága volt az egész, de amint képes voltam eljutni odáig, hogy elengedem a dolgot, kiderült, hogy igazából nem is kell. Nem, én ezt nem tudom feldolgozni és hirtelen olyan rövidnek tűnt kilenc hónap, és annyira sok mindent kellett csinálnom, hogy azt sem tudtam, hova kapjak először.
- NEM TUDOM! - kiáltottam fel nevetős kínban arra, hogy mit akarok a RAM helyett - Semmit. Mindent! Olyat lehet? Jaj, faszom... Én úgy szeretlek én, én...
Én. Tényleg nem tudtam, hogy mit akarok pár dolgot leszámítva, de azokról meg azt nem tudtam, hogy hogyan fogom őket elérni. Az eddig felhőtlen öröm lassan hasonló súllyal nőtte ki magát egy hatalmas és nyomasztó árnyékká, ami szünet nélkül azt suttogta, hogy nem vagyok elég. Hogy nem fog menni. Hogy csalódást fogok okozni, hogy elbaszom, mert annyi mindent elbasztam már még jó szándékból is, hogy listát is kár vezetni róla, mert túl hosszú lenne.
- Persze, meg, csak...  - csak most épp kibaszott feldolgozhatatlannak tűnt, hogy ebből én úgy fogok kijönni, ahogy a bakira pillantva már olyan sokszor elképzeltem - Szükségem van rád.
Ez eddig is így volt, nem volt szokásom ezt hangoztatni, mert az már milyen, de tudhatta, érezhette nap mint nap, és ha Ő nincs, ma én sem tartok ott, ahol közel egy év kóbor lét után lennem kellene. De most akartam, hogy tudja. És nem akartam, hogy majd menet közben mégis csak ráunjon az egészre, hogy aztán egy életen át nézhessem a kölykünk rá emlékeztető szemeiben, hogy kudarcot vallottam mint apa és férj. Meg kellett mozdulnom: ez is kellett, ahogy a cigi és a kávé is. Persze ez nem ment olyan könnyen, mint normál esetben kellett volna, de Dakota jött, nyugtatott és simogatott, hogy átvegye tőlem az életünk jelenjének legfontosabb terhét: a kávéöntést és a cigigyújtást.
- Jó... - hagytam, hogy töltsön és cigit gyújtson, az első slukk szinte horgonyként segített visszatalálni a ralitás talajára - Oké...
Slattyogtam vele kifelé az erkélyre, és mivel még mindig nem szűnt meg teljesen a testemet átjáró remegés, úgy döntöttem, hogy egyelőre jobb, ha leülök. Leülök és lassan megnyugodva bámulom a hegyeket, és az ölembe magát befészkelő Dakota jelenlétét élvezem, mint egy... király? Ahaha, jó vicc. Most éppen nagyon nem éreztem magam annak. Csak némán hallgattam a válaszát arra, hogy most mi lesz, és hát... Bólogattam. Oké. Ultrahang, te jó ég bazmeg, akkor már nem csak telefonhívás lesz, hogy él, hanem egy igazi kép és egy apró, pici szívdobogás. Egy kicsit belemarkoltam Dakota oldalába, ahogy elképzeltem. Nem. Nincs visszaút. Vége, McCarty - ha reménykednél se tudnál már ebből visszatáncolni. Bár... a szívem mélyén a faszom se reménykedett. Nem akartam visszatáncolni, csak... féltem és kész. Most őszintén, ki a faszom nem félne a helyemben?
Amikor Pat szóba került, moccanva ébredt a Szürke is, és meglepő módon... Valahogy lelassult az egész. A légzésem, a szívverésem, a mozdulataim - nem reszkettem már többé a farkas éberségével a porondon. Szinte láttam a szemtelen pofáját, hiába néztem Dakota szemeibe, az ő ezüstös Holdfénye felvillanva tört elő.
- Jogos, most már tényleg nem tudna semmit sem mondani, hogy lebeszéljen... - nem történhet meg az, amitől féltem eddig, mert már van egy fiam, nem csak tervben van, hogy szeretnék egyet esetleg - De nem fogja jól fogadni.
Azt nem tudtam volna megmondani, hogy ez mit jelent pontosan, legfeljebb elképzelni a gondolatait, a tényeket, amiket majd hozzám fog vágni, és amikben igaza is lesz, csak hát... Lassú magabiztossággal szívtam egy újabb slukkot majd fújtam ki, szinte ráérősen.
- Az van, hogy azért baszott ki  falkából, hogy a saját életemet éljem, mert szerinte megértem rá. Ez a saját életem. Ezt akarom. - ráztam egy aprót Dakota testén - Téged akarlak. A gyerekünket akarom, és tudom, hogy Mary meg a kurvaisten, meg a felelősségem és minden, de... Ő lökött bele. Pont leszarom a nem tetszését, tartott volna akkor maga mellett még pár évig...
A Szürke domináns daccal borzolta a szőrt a hátán. Szerettük Patet. Megdöglöttünk volna érte, de most, ezek után a hírek után talán tényleg először éreztük azt zsigerből és őszintén, hogy hiába vagyok én a Kölyök, és leszek mindig is valaki kölyke, de... Már a kezembe adta Apánk a jogot a választásra. Én választottam. Mi választottunk. Hiába nem látszott meg sokszor, már tényleg Hímnek éreztem magam.
- Nem akarom, hogy ott legyél. - közöltem vele tárgyilagosan, ám nem parancsolóan, mert - Megtiltani nem fogom, de Te még nem láttad őt úgy, ahogy én már megéltem, és nem akarom, hogy neked is bajod essen csak azért, mert úgysem bírod befogni azt a nagy pofádat te sem.
Valahol a szívem mélyén éreztem, hogy nem lesz ebből örök harag, pusztán egy átmeneti, de kibaszott csúnya időszak, és ha tehettem, hát igyekeztem volna úgy szervezni, hogy ebből Dakota kimaradjon. Rajtam volt a sor, hogy az álla alá nyúlva megcsókoljam, mint egy ígéretként. Megoldom. Ezt én tényleg megoldom, akkor is, ha egyelőre nagyon úgy festett, hogy
a hétköznapi dolgokkal kapcsolatban nem voltam a helyzet magaslatán.
- És igazad van, a meló és mindenki más is le van szarva.
Újabb korty kávé, újabb slukk. Nem értem magam. Így hogy Pat szóba került, a rám váró szarok okán hirtelen mégis sokkal magabiztosabbnak éreztem magam minden másban. Főleg, hogy... Szerintem ő sem kért senkitől engedélyt, hogy általam apa lehessen... Aztán nézzenek oda, mégis egész jó munkát végzett.

Elnevettem magam, ahogy megismételte, amit mondtam, a lelkesedése az enyémmel versenyzett, de nem volt ez igazi meccs. Soha nem éreztem még ilyet nem, hogy tőle, hanem senkitől sem, és ezért sem visszhangoztam még soha ilyen hangosan, erősen semmit sem. Ez itt... igen, ez volt minden, amiért bő nyolcvan évig bolyongtam, amiért minden kényelmet és biztonságot, amit emberi életem és státuszom adott, felrúgtam, eldobtam, mintha értéktelen kacat lett volna. Hát basszus, ezek mellett az volt. Sőt, már minden más mellett az volt.
Család, Henryvel. Igen, ez már az elégnél is sokkal több volt.
- Anyja vére, szereti túráztatni az agyad - kuncogtam a gecizésre. - Vagy neki is csak az kellett, hogy elhiggye, te aztán már soha sehova.
Ebben is anyja vére... Minél inkább elhittem, annál biztosabb lettem magamban is. Meghát nyilván úgy az igazi, ha kicsit megváratjuk Őt. Után úgysem szabadul, helyette őrült módjára vásárol, vagy próbálja kitalálni, hogy mit kéne még venni? Most épp másik kocsit, és imádtam, ahogy kínlódva röhögött, beismerve, hogy gőze nincs a helyettesítőről, aminek az lett a vége, hogy úgy szeret, mire belőlem is újabb kacagás tört fel.
Újra megcsókoltam, és talán hosszabban is tettem volna, ha a feltörő pánik nem olvad szét benne. Éreztem, azt hiszem, az első pillanattól kezdve - egyrészt, mert eleve kurvára ki voltam Henryre élezve, másrészt a június... Tudtam... oké, reméltem, hogy nem olyan tragikus a helyzet, de a nőstény is egyből éberré vált, riadót még nem fújtunk, csak készenlétben álltunk. Tettre készen, lesz, ami lesz. Nem akartam hagyni, hogy elhatalmasodjon rajta az egész, a szavaimmal próbáltam elejét venni, és egy kicsit azt hiszem, használt is.
Finom kis mosolyra húztam a szám.
- Nekem is rád, querido. - A homlokának döntöttem az enyém pár másodpercre, mielőtt felkelt volna. - Nekem is rád...
Nem tudom, lehet, hogy ez az én oldalamról neki még mindig nem volt annyira fix, mint amennyire - totálisan! - én éreztem. De abból a szempontból nem is számított, hogy én már tudtam, hogy sehova se megyek nélküle. Ha ő nincs, a gyerek gondolata se merül fel, mert Harley bedobhatta volna, maximum kiröhögöm és otthagyom, sok sikert kívánva másoknak, én szarok rá. Nem így lett - mert megtaláltam Henryt.
Leszálltam róla, ahogy felkelt, aztán látva, hogy mennyire szétesettek a mozdulatai, hogy remegett a keze, azonnal utána léptem. Mert itt vagyok. Itt leszek. Megoldjuk. Kávét töltöttem, cigit gyújtottam, felmarkoltam egy plédet és az erkély felé tereltem, félretéve az összes esetlegesen lappangó kérdésem-ijedtségem. Most az volt a fontos, hogy Henry rendben legyen, minden más jöhet utána szépen sorban. Mosolyogtam azon a kezességen, amit tanúsított, miközben olyan elveszettnek tűnt és hagyta magát terelni. Egy pillanatig se tartottam emiatt kevésnek vagy gyengének, csak esendőnek. Ez ilyen esetek segítettek hozzá engem is, hogy minden tovább nélkül omoljak össze előtte, hogy olyan volt, félretéve látszatot és minden sallangot.
Az ölébe ültem, hozzá bújtam, miközben kávéztunk és bagóztunk. És igen, nekem most is, mindig ő a király. Nyugis hangon soroltam, hogy mi a menetrend, mik várhatóak, de inkább nagy vonalakban - azt például véletlen se részleteztem volna, hogy a ház-vétel és esetleges felújítás micsoda meló lesz, mert visszajutunk a nulladik kő előttre és olyan masszív pánikot kap az előttünk tornyosuló feladatoktól, hogy leveti magát az erkélyről. Köszi, nem!
Viszont még így is volt egy necces téma, amit nem akartam a szőnyeg alá söpörni, vagy úgy tenni, mintha nem létezne. Júniusban nem voltam elég erélyes, Új-Mexikóban már nem hagytam, hogy húzza-halassza a dolgokat és most is úgy éreztem, hogy csak ártana a halogatás. Jó, technikailag... még innen is visszatáncolhattunk volna egy abortusszal, de valahogy nem láttam magam előtt, hogy a negatív tesztek után ilyesmi felé fordulnánk.
Nem tudtam, mire számítottam Pat említésekor. Abban biztos voltam, hogy nem lesz egyszerű - mármint a Teremtőjével beszélni -, és ezt alátámasztotta a Szürkém moccanása. A Fekete egyből reagált rá, mindketten éberen lestük a párunkat, azt, ahogy a korábbi tanácstalanságból valami sokkal eltökéltebb lépett elő. Ezüst villant, rubint válaszolt.
- Rajtunk kívül esélyesen mindenki úgy gondolná, hogy korai, vagy egyáltalán soha nem kéne nekünk - emeltem az égnek a pillantásom, elképzelve pár sápítozót. - De én is ezt akarom. Téged és a családunkat.
Ennyire egyszerű volt. A Henry felől érzett dac pedig megerősített mindent, ami a részéről elhangzott, és ebbe a közös akaratban bele is süppedtem volna, halkan kérdezve a Patet érintő rész esetén, hogy:
- Tudok valahogy segíteni? - Mert hát ketten voltunk ebben is, és az, hogy vele megyek, együtt mondjuk el, nekem teljesen egyértelmű volt...
Addig, amíg Henry nem közölte, hogy nem akarja, hogy ott legyek. Nem keltem fel az öléből, de kissé elhúzódtam, hogy jobban szemügyre tudjam őt venni. Vártam, hogy folytassa mert csak volt még ott, ahonnan ez jött! Nem szokott csak úgy ilyesmivel dobálózni, eddig max kérdezte, hogy van-e kedvem menni nekem is Fairbanksbe, de még sose jelentette ki ilyen határozottan, hogy ezt a kört hagyjam ki. Oké, nem szó szerint azt mondta, hogy maradjak itthon.
- A pofámat be tudnám fogni, mármint nem dumálásra használnám - mondtam olyan heveskedéssel, ami általánosságban ritka volt tőlem, de a puszta lehetősége annak, hogy eldurvulhat a helyzet... hát bazmeg. Akkor is, ha Patről volt szó nem hagytam volna ölbe tett kézzel, hogy...
Lehunytam pár másodpercre a szemem és nagyot szusszantam.
- Faszom, hogy nem hoztam whiskyt is - morogtam az orrom az alatt és jobb híján a kávémból húztam egy nagyot. Ha meg Henry megpróbált volna felkelni piáért, nyugalomra intettem. Nem kell annyi ficeregni. - Ha tényleg olyan izé lenne, ahogy mondod, ja, asszem jobb, ha kihagyom. - Elhúztam a szám, mert hát nyilván nem örültem! - Már nem azért csúsznék hátra a székkel, hogy elfussak, és kurvára nem kell, hogy még én is cirkuszoljak ott nektek - dohogtam, mert ez volt az igazság és rühelltem, hogy ez az igazság. - Pedig olyan faszán tudnék cirkuszolni... - sóhajtottam, mintha épp lemondanék életem alakításáról, de valamivel muszáj voltam elkenni a dolgok élét, legalább a magam számára.
Közben meg tudtam, hogy nyilván semmi esélyem se lenne. És más se hiányzott, minthogy Pat beleépítsen a padlóba a pattogásomért, Henry meg azért is morogjon rá. Ha annyira nem fogadja jól, mint amennyire a querido komorsága sejteti, akkor ez kurvára nem hiányzott nekik. Ettől még kelletlenül mocorgott bennem, hogy hagyom, vagy küldöm, vagy akármi, hogy egyedül intézze a dolgot. Közben meg gáncsoskodjak azt illetően, hogy képes önállóan megoldani? Miközben én se lennék semmidéle hasznára sem a szitunak? Na, nem.
- Azért felmennék veled - dobtam be, mintegy egyezményes középutat. - Aztán amíg pasisan eldumáltok, nem tudom... vadászok vagy futkosok egyet a környéken. - Biztos képes lettem volna vadat ejteni, nyilván. - Csak hadd ne kelljen itthon kuksolnom, mert abba beleőrülnék. De ha szerinted így lenne a biztos... akkor maradok és várni foglak - néztem megint a szemébe, úgy adva át neki a fölöttem való rendelkezés jogát, ahogy soha a büdös életben senkinek.
Bármilyen opció mellett döntsön, elfogadom. Ha szar is lesz, ha ösvényt taposok a parkettába a járkálásommal, akkor is.
- Még szép, hogy igazam van, bazmeg, a nejed vagyok - mormoltam komolytalan zsémbeléssel, és szusszanva fújtam ki egy adag füstöt.

Dakota mellett újra és újra képes lettem volna minden gond vagy megbánás nélkül befejezni a földi pályafutásomat, mert annál a boldogságnál több vagy jobb már úgysem lehet, mint amit vele tudtam érezni. De ez a pillanat más volt. Azt hiszem, hogy hiába lettem vele és általa mindig boldogabb, most már nem adtam volna olyan könnyen az irhám. Mert már élnem kellett. Mert már nem lehet csak úgy megsemmisülni a boldogságban: már lesz egy fiam, akit fel is kell majd nevelnem, és ha szerencsém van, csak fele akkora lókötőt nevelni belőle, mint amilyen én vagyok.
Felröhögtem Dakota válaszára, mert igen, az anyja vére. És milyen kibaszott jó nekem, hogy Ő az anyja és nem valaki, akit véletlen úgy hagytam, mert ha többet kap majd belőle, mint belőlem, akkor egészen biztosan jó élete lesz. Mondjuk bazmeg... így is az lesz. Ilyen szülőkkel? Na, ne vicceljünk már!
- Én eddig sem mentem sehova...
Talán csak egy nagyon halvány vád volt a hangomban, de számomra éppen semmit sem jelentett a tény, hogy kettőnk közül nem én inogtam meg magamban. Én csak attól rettegtem, hogy nem leszek elég. Hogy nem leszek jó, mint apa, hiába voltam a magam mércéjével meglepően jó hím és férj. Nem attól, hogy bárhová is menni akarnék, ahol Dakota nincsen ott.
Az öröm hirtelen fordult át kontroll nélküli izgatottságba és full faszságokba, hogy valahol a csókunk közben-után felváltsa a zsigeri pánik és a szinte könyörgés, hogy ne hagyjon ezzel magamra soha, mert nem csak most, de még legalább addig ne tudok nélküle jó döntéseket hozni, amíg a gyerek akkora nem lesz, hogy zokszó és bűntudat nélkül lebaszhatok neki kettőt, ha túlfeszíti a húrt.
- Akkor jó... - szusszantam kissé nyűgösen, ahogy a homlokomnak nyomta az övét - Akkor... akkor már csak kávé kell.
Ez sem volt igaz, hiszen annyi minden kellett, hogy felsorolni sem tudtam volna, és ha mégis, még akkor is kifelejtettem volna valamit. És akkor ne parázzak azon, hogy majd ott hagyom a gyereket a kocsiban vásárláskor... Faszomat már!
Hát egy kibaszott kávét nem tudok kitölteni, amikor olyanom van... De abban találtam némi kibaszottul költői megnyugvást, hogy ilyenkor Dakota jön és megoldja helyettem azt, ami nekem épp nem megy. Akkor is, ha egy ilyen apró szarságról volt szó, de... A kiváltó ok ennél sokkal-sokkal nagyobb volt.
Hiába volt jobb egy kicsit, azért biztonságosabbnak és kényelmesebbnek gondoltam leülni a teraszon, mintsem megpróbálni úgy tenni, hogy ennyi volt, semmi gond, tök jól vagyok. Viszont az egész dolog iróniája, hogy Pat említésére egy olyan témától lettem sokkal jobban, amitől más, eddig normális esetben össze kellett volna fosnom magam. De nem így történt. Azt hiszem, hogy most először léptem arra az útra, amin képes leszek arra, hogy a jövőben is kiálljak magamért úgy, ahogyan az elvárt, nem pedig csak azért, mert hisztizek. Ahogy pedig a rubin Dakota szemeiben csillant... tudtam, hogy ezentúl már így is lesz.
- Kurvára leszarom, hogy ki mit gondol, mi amor. - Ő az ég felé pillantott, én csak Rá néztem - Itt ülsz az ölemben, szeretsz, a fiam anyja vagy, és akkor legyek racionális? Hát kurvára az vagyok. - nem voltam, de talán nem is számított, mert - Ezt a gyereket már azelőtt jobban szerették, hogy megfogant volna, nekem ne pofázzon senki, hogy ez szarabb, mint kitolni egy pár kiskopaszt azért, mert ez  dolgok rendje és akkor majd "Hank" úgyse' hagy el...
Egy kicsit felgyűlt bennem az indulat, ha már egyszer Mary esetét is sikerült felhoznom, és mindazt, amit miatta várhatok Pattől. Én döntöttem így. Dakota is így döntött. A világban a gyerek legtöbbször amúgy sem döntés kérdése, egyszerűen csak... Megtörténnek.
- Nem tudsz. Legfeljebb, ha...
Ha nincs ott. Ezt el is mondtam neki, amin persze meg is ütközött. De még ezek mellett sem tiltottam meg neki karakteresen és nem is fogom. Családot akart velem. De ez a család sosem fog csak kettőnkből és a gyerekből állni: Pat, amíg él, mindig is a része lesz, és Dakotának minden joga megvan ott lenni, de... Semmi hasznot nem hozott volna, az öregem szívét nem lágyítja meg Dakota kedves, pusztán egy zavaró tényező lenne, akinek szép szóval úgy sem lehet megálljt parancsolni, és akkor még azért is érezzem faszul magam, hogy Pat neki is oszt abból, aminek csak rajtam kellene csattannia... Úgysem fogja megúszni, de az első "ütéseket" nekem kell benyelni.
- Tudom. De nem akarom, hogy nekimenj azért, mert olyat látsz, ami nem tetszik. - kissé megsimítottam a derekát - Neki meg hiába nincs már joga helyettem dönteni, de az Apám és ez azzal jár, hogy ha úgy dönt, hogy helyretesz, akkor helyre is fog. Azt hiszem, ezt nem veszem el tőle, mert... Megszolgálta.
Talán fura lehetett Dakotának ebbe (is) belegondolni, tekintve a beharapása és az átharapása körülményeit, de... Akkor is, ha sosem fogja tejesen megérteni, nekem még az előttünk álló csörte ellenére...
- Nekem rá is szükségem van.
Én nem az a fajta túlélő típus vagyok, mint Dakota, hogy egyedül a jég hátán is. Azt hiszem, hogy én csak úgy vagyok képes igazán brillírozni és jó döntéseket hozni, ha vannak mögöttem és nekem mindkettejükre szükségem volt, teljesen mindegy mibe kerül. Abba, hogy Pat megver vagy Dakota önismereti túrára indul egy random hajnalon.
Nem mozdultam a whisky emlegetésére, vele ellentétben én most már nm akartam eltompítani semmit: tisztábban láttam az életemet, mint eddig valaha. Teljesen nyílt titok volt, hogy Dakotában ez az egész felélesztett némi ellenállást, de nem is számítottam másra. Nm is haragudtam érte, a Szürke sem pattogott, csak... Igazából valahol jó volt, hogy saját maga jött rá arra, hogy miért mondom azt, amit.
- Ne fossál, majd cirkuszolhatsz vele, miután túl van az első sokkon. - kicsit elnevettem magam, mert hát... sosem mondanám ki, de cuki volt, ahogy magyarázott és puffogott: inkább csak egy puszit nyomtam az arcára - És tényleg kibaszott büszke vagyok rád, hogy már nem akarnál punci-Júlia lenni, aki menekülőre fogja, de... Ez nem az a helyzet.
Ha úgy alakulna, ezzel lehet, hogy egyszer az életemet is meg tudná menteni, de ez most nem erről szólt, és odáig sosem akartam eljutni. Ha már neki kell harcolnia helyettem valaki mással, jó eséllyel mindkettőnknek lőttek, kivéve, ha ügyesen céloz és nem remeg a keze, hogy kilőjön a fél-hullám felől egy háromszázas köcsögöt. Lehetőleg olyat, aki nem Pat.
Ki akart egyezni. És ahogy ott az ölemben ülve mondta a magáét, egyszerűen reflexből sem tehettem mást, csak elmosolyodtam és hagytam, hogy a Szürke mély basszusa a saját ércességemmel keveredve adjon morgós aláfestést a szavainak. Nem tudom, valamiért elkapott az érzés, hogy egyszerre erős és mégis mennyire törékeny - hiszen hát: anya. Akkor is, ha nem az Ő méhében van a kis bakancsos pokolfajzat, de anya. És innentől kezdve nekem még jobban vigyáznom kell rá, még akkor is, ha esélyesen ennek a nagy többsége lelki dolog lesz.
- Nem azt mondtam, hogy ne gyere fel, te kis szar... - röpke csókra hajoltam szintén röpke, könnyed nevetéssel - Nélküled egyébként is utálok feljárni. - tény - És sosem hagynálak itthon vergődni, annál sokkal jobban szeretlek. - annyira, hogy le se kéne lépnie a házból, ha annyira nem akarna, de ezzel nem fogom biztatni, mert az nekem nem volt érdekemben - De ha jössz, biztos nem fogod megúszni te sem, ezt garantálom, csak... Tudod. Második, hullám, nyugalom, mit tudom én...
Szusszantam, mert a régi dolgainkból indultam ki. Abból, hogy akárhányszor összekaptunk, órákkal vagy napokkal később mindig visszataláltunk egymáshoz, és szerintem tényleg most is ez lesz, csak engem is ismerve ehhez kell majd egy istenes csörte. Ennyi.
A zsémbelős megszólalásár megint kénytelen voltam felnevetni és csak megcsóváltam a fejem.
- Csak TikTok-mém feleség ne legyél, mert akkor Pattól félek a legkevésbé...
Komolytalanul tettem hozzá, ahogy elnyomtam a csikket, és fél kézzel nyúltam is egy újabb szálért, mert igen... Ma extra-láncdohányos reggelem volt, a tüdőrák úgy sem fog elvinni, szóval... Plusz, még arra is jó volt, hogy az asztal felé dőlve még jobban hozzá tudtam magam préselni Dakotához. Praktikus, mi? Hja, szerintem is.

A reakciójára egy pillanatig a levegő is bennem rekedtem, a mosoly az arcomra fagyot, mert... ja. Nem az ő részéről állt fenn a lelépés lehetősége az elején és nem ő vette a nyakába Alaszka nyugati szeletét próbaképp. Moroghattam volna, kikérhettem volna magamnak, hogy "de most már nem" és álljon le ezzel, ne is gondoljon rá, de basszameg, láttam és értettem, hogy mindez mit tett vele. Hogy én mit tettem vele.
Nem volt olyan az életemben, akit valamilyen módon ne mérgeztem volna meg, utólag pedig legfeljebb megbánásra és sajnálatra futotta.
És próbáltam nem bizonygatva bizonyítani, hogy maradok, hogy nincs tovább, hogy igenis szükségem van rá, főleg abban, amibe belevágtunk. Nélküle nem csinálnám. Nélküle eszembe se jutott volna.
Kávé kellett, csak Henry épp nem boldogult a kitöltésével, hát kisegítettem. Természetesen és ösztönösen jött, mert tök egyértelmű volt, hogy ha bukdácsolt - az okok nem számítottak -, akkor jöttem és átvettem, amit lehetett. Fordítva is így volt, nekem pedig olyankor jól esett Henryre hagyatkozni. Megmutatta, még ha nem volt szándékos, hogy milyen valakiben bízni, hinni és engedni, hogy segítsen. Ha egy töredékét ennek képes voltam visszaadni, már elértem valamit.
Talán... talán a mini-banditával is így lesz. Naiv kívánság volt, hogy mindkettőnktől csak a jót kapja, de reméltem, hogy legalább az én legrosszabbjaim elkerülik.
Kicuccoltunk az erkélyre kávéstól, cigistől én pedig jóleső megszokottsággal ültem Henry ölébe, miközben kész voltam bármit megtenni azért, hogy a nappaliban rátört pánik ne kapja le újra. Vagy legalábbis ne egyből. Ezért próbáltam emészthető adagokra tagolni azt, ami ránk várt, és... oké, nem ezért, de bedobtam Patet. Mert ő egy muszáj kör volt, egy kötelező feladat, amit nem lett volna jó sokáig halogatni - főleg, hogy Henrynek sokkal többet jelentett "kör"-nél meg "feladat"-nál.
Amin a Szürke a felszín felé nyomakodott, a Fekete követte. Itt vagyunk.
Tudtam én, hogy leszar mindenkit - jobban, mint én -, és a végletekig biztos lehetett abban, hogy szeretem és... a fia anyja vagyok. Elnyílt kicsit a szám, ahogy visszairányítottam Henry arcára a tekintetemet. Anya. Egy pillanatra nehezebb volt levegőt vennem, mert már hallottam korábban, ahogy apró lábak felém csattogva rohantak és a gazdájuk sipította, hogy "anya, ANYA!" A párom tarkóját cirógattam és nem vettem észre, amikor a kezem feljebb siklott, hogy a hajába túrva megkapaszkodjak benne. Nem lettek kétségeim, de nem ő volt az egyetlen, aki félt - csak én azért, mert már jártam itt és kurvára elbasztam.
- Teresa is így lett - csúszott ki teljese meggondolatlanul, ahogy felemlegette, hogy sok más gyerek azért lett, mert ez a dolgok rendje. Harley ugrott be és az akkori ülés, a mondat pedig csak úgy jött, utána pedig akaratlanul is megfeszültem. Aztán röviden, kicsit hamisan nevettem. - Sose foglak Hanknek hívni. Max, ha valami gusztustalan parkót növesztesz harcsabajusszal. - Nagyon gyorsan visszakomolyodtam, mert még mindig nem ment úgy a terelés, mint Henrynek. - Szeretlek és akarom a minit, de miattad, veled, hogy közösen tudjuk szeretni és legyen valaki, aki mi, de talán jobb nálunk. Hogy ne hagyjon aludni, hogy olyan nyűgös akaratossággal követelje, hogy foglalkozzunk vele, ahogy mi szoktuk egymástól egy-egy szar nap után. - A mosolyom már teljes volt és őszinte, mert ezt adta nekem, nekünk.
Pat előzetes áldása nélkül is. Kérdeztem, hogyan tudnék segíteni ezen a téren, a válasz pedig váratlanul ért. Kutató pillantással mértem végig amennyire tudtam, aztán hallgattam a folytatást. Attól se voltam oda a gyönyörűségtől. De én mondtam, hogy beszélni kell Pattel, mert... ha nem is értettem igazán azt, ami köztük volt, mert mi a faszt tudok én mégis a normális Teremtő-Kölyke kapcsolatról, a szülő-gyerek viszonyt kapiskáltam. És innen nézve valamennyit felfogtam belőlük.
Az bezzeg, hogy milye Henry párjának lenni, sokkal tisztábban és élesebben megvolt. Én nem onnan láttam ezt, hogy ők milyen ismeretség, kapocs és kötődés mentén mennek majd egymásnak, hanem onnan, hogy valaki kezet emel a társamra. A Fekete párjára. A férjemre. És ilyen szempontból nekem kurvára kibaszottul mindegy volt, hogy kiről beszéltünk, a torkomat halk morgás rezgette. Nem számított, hogy az illető fél kézzel, minden további nélkül arrébb pakol és beleépít abba, amibe nem szégyell.
Annyira viszont nem öntött el a vörös köd, hogy ne halljam Henry szavait, amik visszavettek a feltámadt vérmességemből is.
- Tudom - mondtam halkan, és egy slukk után nagyot sóhajtva eregettem füstöt. - Tudom, hogy van, amit sose fogok igazán érteni. Valamit, ami neked borzasztóan fontos. De látom, hogy fontos - néztem a szemébe és megcirógattam fél kézzel a tarkóját. - Azt is láttam, mit jelent neked Pat - tettem hozzá halkan, árnyalatnyi mosollyal.
Láttam júniusban, láttam Új-Mexikóban. Több ennél nem kellett. És hát eleve emiatt hoztam fel, hogy mindenek előtt meg kell vele osztani a hírt. Az, hogy neki szaros kölyök-kora óta ott volt Pat a javára vált és szüksége volt rá, mert még ha a fejéhez is vágtam azt, amit július végén, hát basszus. Talán tudtam, hogy legyek óvatos meg minden, de megfizettem az árát. Összességében pedig pont az ilyen különbözőségeink miatt tudtuk olyan jól kiegészíteni egymást, vagy épp támogatni a másikat: ő tökösségre biztatott, ahol én elsőre talán nem vállaltam volna be, én visszafogtam, ha épp arra volt szükség.
- Örülök, hogy ő is kell neked - mosolyogtam rá, mert ahogy az nem láttam magam előtt, hogy elhagyom, azt sem, hogy valaha úgy gondolnám vagy azt mondanám, hogy hiba, hogy szüksége van Patre.
Ennek ellenére a felvázolt helyzetben minden további nélkül képes leszek vagy lennék nekiugrani, de Henry leállított, és megértettem a miértjeit is, meg a magam szerepét, nem-szerepét ebben az egészben. Sose volt feltűnési viszketegségem, emiatt simán kiülném ezt, csak az az egymásnak menés, az volt a rágós falat
- Helyes! - szegtem fel egyből dacosan az állam kissé, az érzés pedig hasonló volt, mint amikor felmentem Fairbanksbe a büntetésemért. A difi annyi volt, hogy most nem a nőstény volt a főkolompos, hanem mindketten egyenlő mértékben.
Kelletlenül mordultam, hogy ez nem az a helyzet, ahol karmot-agyart villanthatok majd, de egyebassza. Még csak azon se ütköztem meg, hogy ennyire hevesen feljött bennem az "odabaszok" vágy, ami valahol még mindig nevetséges volt, tekintve, hogy a százhúsztól is odébb voltam.
Mivel nem tehettem - és esélyesen nem is tehetek majd - mást, így csak mondtam a magamét, némi puffancs vonulatot hozzáadva, hogy ha már komolyan úgyse lesz belőle semmi. Pedig komolyan gondoltam az előbbit is. Bárki esetén torokra mennék érte. És bármikor itthon szobroznék akár napokat is rá várva, ha azt kérné. De nem kérte, csak mosolygott, a Szürkém hangján morgott és cirógatott.
A nőstény nyüffenve lesunyt a fülét a helyesbítésre, én csak elmotyogtam a szavakat, hogy:
- Akkor jó.
Mert menni akartam. Ahol Ő van, ott az én helyem is.
- Állok elébe! - mondtam nyers egyszerűséggel, és ha nem is első, de azon ritka alkalmak egyikét éltem a beharapásom óta, amikor tízezerszázalékig biztos voltam magamban és mindenben, olyan pedig nem létezett, ami eltántoríthatott, legfeljebb felbaszhatott, mert megpróbált eltántorítani.
Azt hiszem, most először láthatta Henry a tekintetemben azt, ami miatt tényleg eddig életben maradtam. Ebben nem volt félelem másoktól, rossz sorstól, haláltól, akármitől. Ez színtiszta akarat volt, amin a világon semmi nem fogott. Élni akartam - nem számított, mivel fizettem, pár trauma mellé? Legyen. Patnek lesznek keresetlen megjegyzései a gyerekvállalásra? Legyenek. Várni fogom.
- Csak rád van szükségem - mondtam a tarkójáról az arcára simítva. - Bármi van, téged és azt, ami a miénk, védeni fogom, küzdök érte és soha többé nem leszek gyáva. Tök mindegy, ki jön, mi jön, üt-vág, vagy csak próbál lebeszélni - megrándult a szám sarka -, Mrs. McCartyval senki sem baszakodik. Legfeljebb Mr. McCarty.
Nem ígértem, hanem kijelentettem, kicsit talán úgy, mint ő a sírjánál. Ha nem pontosan azt, amit Ő akkor, de a magam "megvetettem a lábam és pont" attitűdjét, elhatározását, akaratát színtisztán éreztem.
- Áh, sokkal jobb tervem van! TikTok celeb leszek a videóimmal, mert fogom közvetíteni, ahogy az Őrmesterúr próbál nem eltaknyolni a saját fiában, miután az már képes utána mászni mindenhova. Mindegyik alatt a Can-can fog szólni meg a visító röhögésem.
A végére el is nevettem magam, mert geci élénk volt a fantáziám, és igen, láttam előre, ahogy a gyerek véletlenszerű nem-felrúgása vagy bántása érdekében a Henry-hurrikán csetlik-botlik.
- Ha elég jól nyomjátok, lesz merch is meg minden, de nem fogom Billy arcát adni az egészhez, épp elég elbaszott family-vlog meg minden faszom van, nem kell, hogy a fél internet a fiunkra izguljon. Fúj.

Szokás szerint ma sem voltam képes megválogatni a reakcióim agy a szavaim. Akkor sem, amikor azt a tényt mondtam ki, hogy kettőnk közül nem én fontolgattam a lelépést soha. És akkor sem, amikor szinte előre is felbaszódva a világ reakcióin egész egyszerűen a fiam anyjának neveztem. Az előbbiek kapcsán a benne felbukkanó érzést teljesen figyelmen kívül hagytam, míg az utóbbi kapcsán csak büszkeséget éreztem. Büszke voltam arra, hogy Őt hívhatom annak, és rá is, amiért ez a megnevezés nem késztette arra, hogy a nyakába vegye a lábait és akár most is hanyatt-homlok menekülni kezdjen. Hogy is tehette volna? Pontosan tudom és érzem, hogy ezt akarta, ahogy azt is, hogy nem megy már mellőlem sehova, ez sosem szokott eszembe jutni, csak olyankor, amikor valamiért szóba kerül. Ahogy pár perccel ez előtt is. Mondjuk, ahogy felemlegette a lányát, és színt vallott, hogy Teresa is azért lett, amit én elmondtam, kicsit elkomorodtam. Mondjuk, ez inkább neki volt szar, mert hát, tudom, hogy borzasztó memóriám, de azért: emlékeim szerint jó pár év telt az a halála és aközött, hogy magára hagyta. De ez most nem történhet meg. Nem történhet meg. Sem a halál, sem a lelépés. Hiszen szüksége van rám. Ránk. Azt mondta. Miért ne hinnék neki, amikor minden sejtemmel hinni akartam?
- Szarok rá, Billy nem ezért van. - szófordulat, nem szartam rá, ezt tudhatja is, ahogyan azt is, mennyire más vezette el Őt is idáig, mint annak idején abban a korban, amibe született - Nem fog megtörténni, de akkor se hívj Hanknek, mert levetem magam a hatodikról. - vicceltem, közben pedig nem is, de aztán mégis ércesen belenevettem a folytatásba, akkor is, ha egyébként a lelkembe martak a szavai - Az kurva élet, hogy nem ő lesz a Messiás, de... Ja. A finomhangolt Káosz.
Nem akartam, hogy más legyen, nem akartam, hogy ne bandita legyen, csak... Azt, hogy elég ésszel induljon bele a világba és legalább azt meg tudjuk neki tanítani, hogy hogyan legyen úgy egy életrevaló pöcsös, hogy nem végzi késsel a torkán, mint mondjuk én. Mondtam volna, hogy a nyűglődésekor majd mindketten azt kívánjuk, bár sose jutott volna eszünk, de nem mondtam. Mert jelenleg még poénnak sem lett volna igaz. Főleg úgy, hogy ezt még Pattel is meg kellett értetnem, értetnünk - ami nem lesz egy leányálom, de most mit lehet tenni... Legfeljebb csak annyit, hogy Dakotát kihagyom a bevezetőből. Ami meg utána következik, hát... Azt úgysem tudná megúszni. De hát bassza meg, már most, már csak az elméleti beszélgetéstől is mozdult és morgott az én kis feketém, kurvára nem akartam, hogy ez egy édeshármasban is előkerüljön. Semmi értelme nem lett volna, csak mindhárman jobban sérülünk a dologból.
A kissé higgadtabb szavaira hálásan nyomtam bele a fejem a tarkómat cirógató érintésébe. Erre is szükségem volt, rengetegszer, talán többször is, mint gondolná. Hogy lássa, értse, hogy mit miéért csinálok, még akkor is, ha drabális faszságnak tűnik vagy olyasminek, amit nem ért vagy lát át úgy, ahogyan én. Nekem is voltak hasonló érzéseim vele kapcsolatban, csak hát... Azt hiszem, hogy meglepő módon én egy kicsit könnyebben kezeltem az ilyesmit.
- Egyszer majd megérted... - mert hát - Ha Pat annyit nem is fog neked számítani soha, mint nekem, de majd lesz egy hiperaktív kis szörnyeteg, akit majd nagyfater átvesz hétvégére és úgy jön haza, hogy a világ legjobb hétvégéje volt... Mert így lesz. Kibaszottul tudom, hogy így lesz.
Pat jó Apa. A lehető legjobb, akit magamnak kívánhattam, és tudom basszameg, tudom, hogy amikor már ott tartunk, talán még ennél is jobb nagypapa is lesz. És ha általam annyira nem is, talán majd a pöcsös miatt Dakota is másként fog rá tekinteni. Nem tudom. Reményeim voltak, de ha nem jön össze, igazából akkor sem dől össze a világ, csak... Szeretek fantáziálni.
Most például arról, hogy nyugodtan cirkuszolhat, csak ki kell várnia, és a feltörő, hülye kis dacos helyeslése megint megnevettetett. Meg a vergődő hisztije, amiért kvázi letiltottam arról, hogy Paten prezentálja a benne rejlő, még nálam is fiatalabb lehetőségeket. Szerettem. Imádtam. Mondjuk lassan kezdett kurvára lefárasztani, hogy mondatonként szenved-sunnyad-hepciás-nyugszik-vicces... Inkább csak hagytam, hadd mondja, ami kijött belőle úgy, ahogyan az neki jól esett. Mert hát, a nap végén akkor is nekem van kukim, neki meg puncija és az utóbbival járó érzelmi hullámvasútra én akkor is alkalmatlan lennék, ha most nem érezném magam fele ennyire sem magabiztosnak. De úgy tűnt, hogy végül mégis csak mellém szegődött ebben az érzésben, mert úgy simított és úgy nézett rám, hogy megint a tükörképemet láttam benne. Jól van. Helyes. Maradjon is így.
- Heló, azért ennyire ne dramatizáld túl! - nevettem fel röviden - Tudom, hogy már nem vagy gyáva. Tudod, miért? Mert amióta ismerlek, már én sem vagyok az. - ez pusztán amiatt volt mérvadó, hogy a kurva Kert óta igazából pontosan ugyanazt éltük meg - Annyira viszont nem vagyunk fontosak a világ szemében, hogy minden sarkon az életünkre akarjanak törni, de ez a beszéd. Ennél kevesebbet nem is várok el Mrs. McCartytól. - hízelgett, hogy így hivatkozott magára, de ahogy a klasszikus esküvőre is magasról tettem, arra is pontosan annyira, hogy épp milyen néven éli az életét; nem a tulajdonom, nem az alárendeltem, akkor sem, ha sok dologban borzasztóan maradi vagyok - Mindig, mindenben itt leszünk egymásnak, más meg tényleg nem számít.
Mert nem is. A magunk módján intéztük a dolgainkat eddig is, ezek után is így fogjuk. Azon pedig, ami eddig működött, hülye lettem volna akár csak azzal változtatni, hogy letiltom arról, hogy mozduljon, ha kell. És imádtam már a gondolatát is annak, hogy a nejemnek is megvan a kellő töke ahhoz, hogy ha kell, odaálljon. Meg persze ahhoz is, hogy zsémbes feleség helyett egy komplett idióta legyen - mondom, én lányban.
- Hogy mi van? - nevettem el magam a felvázolt videós ötleteire, és hát, ja... talán volt NÉMI igazság abban, amit elképzelt - Kánkán, kacsa-picsa hátán lovagol a Sátán... - énekeltem az alternatív Kánkánt - Ettől nem te leszel celeb, hanem én, bazmeg, mintha nem lenne már épp elég rajongóm nekem is...
Ahogy neki is, de most rólam volt szó, meg arról, hogy a hülye Valinapos szar miatt is felkerültem a netre: a tervei nagyon sokat fognak segíteni nem még idiótábban festeni a világ szemében. És ha tudnák, hogy mindezen szerencsétlenségek elkövetője az igazi Kölyök, sírva fakadnának.
- Persze, de az enyémet simán adnád, te köcsög! - látom már, elkezdődött a mindent-a-gyerekért üzemmód, apa meg le van szarva - Jól van, csináld csak, szeretem annyira pofámat, hogy a fél ország pólón viselje, csak nyugodtan! - szerintem ez egy idő után Őt jobban zavarná, mint engem - Nem akarlak elkeseríteni, de évek kérdése lesz és a fél internet így is rá fog izgulni... Hát ilyen szülőkkel? Na, ne szórakozz...
Elnevettem magam megint, mert hát egy bizonyos kor után úgyis azt fog csinálni, amit akar, és az is hétszentség, hogy nem csak a város, de a fél világ is rá fogja csorgatni a nyálát - viszi majd tovább a családi tradíciót. Hjaj, bazmeg... Közel rántottam magamhoz Dakotát, és először a homlokához dörgöltem a sajátom, majd megcsókoltam, mert hát...
- Olyan jó Kölyök lesz, basszameg...
Láttam. Tudtam. Éreztem. Mindennel, ami a világ szemében szarság, de számunkra értékes. A nők megrontója. Az a filmes menő csávó a gimiben. Az, aki úgy geci, hogy mégis ő a nyertes minden sztoriban. A bálkirály. Az, akit mindenki félve tisztel. A fiunk. A Kölyök.
- Nade... - suttogtam szinte, ahogy elváltam Dakota ajkaitól és ragyogó, határozott tekintettel az övébe kapaszkodtam - Mi amor... A ház. - mert oké, a kocsival túlzásba estem, de a ház más kérdés volt, és sosem beszéltünk róla, csak akkor, amikor már félálomban nyöszörgött - Mondj el mindent! Padlófűtés oké, tópart oké, de meséld el, mit akarsz... Hány szoba, hol, milyen járólap, milyen hálószoba nekünk, milyen gyerekszoba... - lelkesen kérdeztem, mert bár bizonyos dolgokba nem volt beleszólásom, viszont abba igen, hogy a kínálattal mit kezdek - Ezt a cigit elszívom még, aztán hozol nekem még egy kávét, és utána egész kibaszott nap a tökéleteshez közelit fogom keresni, de ha olyan nincs, akkor olyat, amiből megteremtem azt, amire vágysz.
Ezt meg tudtam ígérni, ehhez értettem. Hiszen a fairbanksi házat is Pattel ketten raktuk rendbe, és olyan nem létezik, hogy azon ne tudnék túlteljesíteni, amikor róla és gyerekünkről van szó.

Elnevettem magam arra, hogy levetné magát, ha Hanknek hívnám - igazi drámakirálynő. A finomhangolt káoszt pedig megmosolyogtam, mert valahol én is annak képzeltem. Valaki, aki Henry lehetett volna, ha nem marad árván, aki én lehettem volna, ha Aiden nem elvesz, hanem egyből beharap. Jobbak, többek. Bár így se bántam semmit, mert mi így voltunk jók, így voltunk a legtöbbek egymásnak és talán így lehetünk a legtöbbek Billynek is.
Ezt mondjuk tuti, hogy ismerőseink, meg azok, akik valaha balszerencséjükre összefutottak velünk, össznépien máshogy látnák, élükön Pattel. Őt pedig nem szarhattam le, nem úgy, mint a többieket, mert ennél kibaszottul sokkal többet számított és jelentett Henrynek. Ettől függetlenül a felvázolt verés lehetőségére képtelen voltam magam - és a nőstényt - türtőztetni, mert bazmeg... Tök mindegy, hogy ki, tök mindegy, hogy miért, okkal, ok nélkül, joggal, jog nélkül, de arra ugrottam, ha őt bántották.
Szerencsére így is szorult belém annyi belátás, hogy a szellős fingként szálldogáló vörös ködömön keresztül is felfogjam: mégiscsak Patról volt szó. És arról a kapocsról, ami örök kérdőjel és hiány lesz bennem. Ez nekem oké volt, ők se próbálták minden áron elmagyarázni, megértetni velem, én pedig annyit így is értettem, hogy végtelenül fontosak egymásnak, ez pedig egy nem valami habos-babos morci-morgolódás lesz köztük.
Csak örültem, hogy nem lett ingerült a morgásomtól, helyette jobban a tarkóján pihenő kezemhez nyomta magát. Itt vagyok, veled vagyok. Akkor is, ha nem mindent értek.
Nem tudtam nem-szeretni a felvázolt képet a Pat-papás szuper hétvégével, a mi kis szörnyetegünkkel.
- Előre látom, hogy ha oda jutunk, nekünk azok a hétvégék lesznek a non plus ultrás vakációk. - Mert minden szép álom mellett sem volt afelől kétségem, hogy gecire kimerültek leszünk, és legalább ennyire hálásak Patnek, amikor megkegyelmez nekünk két napnyi babysitteléssel.
Jelenleg viszont csak kiadtam magamból mindent, ami mindennel kapcsolatban bennem csapongott, igazából válogatás nélkül. Mert hát Henry nyugvó pontra jutott, szóval ideje volt, hogy én is felböfögjem, ami épp akadt. Nekem nem volt pánik korábban a hír kapcsán, de jól esett a felfokozottságot kiadni, megpihenni, folytatni, majd a végén totál magabiztosan nézni a querido szemébe.
Arra húztam fel picit az orrom, hogy ne dramatizáljam túl, hát baszki, Mr. Drámahős volt a férjem, bő fél - lassan egy - éve együtt éltünk, hogyan ne dramatizáljam túl? De ez még csak morcosságnak sem volt mondható, mert után elégedetten mosolyogva bújtam hozzá, mert a lényeg mindig ez volt.
Meg a készülő TikTok karrierem. Karrierünk. Mert nyilván ő lesz a főszereplő, én csak az operatőr, és már csak attól, ahogy elképzeltem a potenciális helyzeteket, alávágva a zenét, vihogtam. Felhorkantam a felemlegetett potenciális rajongótáborra.
- Akkor azt is felveszem, ahogy végigkergetek az utcán, autogramot meg bilincselést követelve. Anyám, mennyire gyűlölnéd az egészet...
Rávigyorogtam a szenvedő alanyra, mert igen, nyilván ő lenne az áldozat.
- Te már amúgy is ott vagy egy rakás szuveníren, megénekeltek, megfilmesítettek. Oké, a hűtőmágnesen egy túl-sütiztetett verziód van, de nézzük a jó oldalát, most legalább tényleg a magad arcával lehetnél celeb. Mondjuk fogalmam sincs meddig bírnám, ha bögyös macák csöcsén feszítene a képed a pólónyomás miatt. - Ezen nem agyaltam sokat, mert hát az, hogy Billy NAGY legyen... - Hagyjál. Nem. A-a. Még csak egy embrió, a fejemben max a pelenkás valagával rongyol előlem visítva, mert épp olyanja van, nem. Nem tartunk egyből a melák mamlasznál, aki már eljátssza, hogy van magánélete. Nope.
Persze, borítékolható volt röpstartból, hogy így lesz, de na! Majd addigra megemésztem, hogy felcseperedik. Meg azt, hogy kegyetlenül közel kerül a beharapás-tervezéshez. A gondolatba belefeszültem egy pillanatra, de Henry épp jobban magához húzott, hogy homlokdörzsi következhessen, majd megcsókolt, ezek pedig sokkal lényegesebbek voltak, mint egy évekkel későbbi félelem.
Jó Kölyök lesz.
A kezem közé fogtam az arcát és újra megcsókoltam, hosszabban mélyebben, pár másodperccel később a nyakát ölelve, éppcsak lélegzetvételnyi szüneteket hagyva. Te drága, te minden... Egy irányba tartottunk, ugyanazt láttuk, ugyanazért tettünk, ez pedig képes volt időről-időre megölni kicsit, ahogy belegondoltam, újra felfogtam. Kicsit hevesebben lélegezve váltam el tőle, amikor már ment, de az ajkam így is övét súrolta még, mintha nem bírtam volna ki a lélegzete, a melege nélkül. Az a "nade" is a bőrömre lett suttogva, a mosolyomat érezhette és csak azért tudtam kiegyenesedni az ölében ülve, mert erőt vettem magamon.
A házat emlegetve röviden kuncogtam, és eddig se voltam búval baszott, de most még inkább fellelkesedtem. Szerettem a loftot, a városban élni, de közben hiányzott, hogy ha olyan van, minden macera nélkül elugorjak egyet farkas alakban lézengeni, ráadásul Henry is biztos jobban élvezte volna az erdő széli létet, mint a palotapincsis alsó nénit. És egy közös ház, egy otthon, ami eleve azért lesz, mert mi ketten, együtt akarjuk... Hogy a picsába ne lennék lelkes?
- Oké szívjad csak, addig én álmodozok - vigyorogtam rá, elnyomtam a magam csikkjét a hamutálba, és amíg ő tovább pöfékelt én valami egészen bárgyú arckifejezést ölthettem fel, ahogy a jövőbe révedő tekintettel hagytam, hogy valami felépüljön.
Egy régi élet romjain végre fizikai falójába is kinőhetett az otthonom. Az otthonunk.
- Lehetne stég is, de az mindegy. Meg veranda! A tóra néző oldalon inkább, széles, hogy amikor már jó idő van ki lehessen pakolni gyerekcuccokat is és ott másszon meg aludjon, ha kiszőrösödve vagyok vele, szuszoghat az átmelegedett bundámon. - Nem tudtam csak puritán módon a dolgot mondani, jött vele a kép is. - Kandalló is jó lenne, amihez hasogathatod a fát én meg csorgathatom a nyálad a munka közben megfeszülő felsőtestedre, mert én ilyen egyszerű kis kurva vagyok. És az egész ház lehetne... hm... fás is, de nem annyira, mint a fairbanksi ház. A hálószobában csak egy lényeg: az ágy - nevettem el magam. - De a gyerekszoba... basszus, Henry festhetünk neki az egyik falra ranchot? Naplemetés pusztás, lovas, tehenes, cowboyos meg minden. É nagy legyen, mert egy csomó cucca lesz, kiságy, pelenkázó... meg plusz egy ágy is kell, ha valaki estimese közben kidől a kis fostossal együtt. Két vendégszoba, pince a pia- és húskészletnek, egy garázs se ártana, nem tudom, mekkora benned a férfibarlang iránti vágy, hogy legyen egy sufnituning helyed is - tűnődtem tovább hangosan. - Jaj, a fürdőszobába minimum sarokkád kell, meg lehetne olyan nagy zuhanykabin, tudod, ami faltól-falig és csak üveggel van leválasztva... nem tudom, te miket szeretnél? - fordultam felé, visszajutva a jövőből a jelenbe, kissé oldalra biccentett fejjel. - Már nem kibaszásból, de fasza lenne olyan ház, amin kell még dolgozni - tettem még hozzá és kicsit sután megvontam a vállam.
Egy érzelmes picsa voltam, vállalom, nekem kurva sokat tudtak számítani az olyan kis szarok, minthogy ilyen módon is beletesszük a magunkát, nem csak megvesszük, ott van, tessék. Hiába macerás, hiába járhat agyvérzéssel.
Ha közben elszívta a cigit, felkeltem és attól függően, hogy mihez volt kezdve, megint húztam magammal, hogy új adag kávét főzzek le, a pléd meg vagy ottmaradt kint a széken, vagy bejutott és egy fotelben végezte, nem érdekelt. Az energiáim Henry körül zsizsegtek, és ha második körös kávézás lett, amíg vártunk, hogy lefőjön a lé, hozzá bújtam, lazán átkarolva a derekát, a fejemet a mellkasára hajtva, ha pedig beszélt, mosolyogva hallgattam a szavait, amik együtt dübörögtek a bőre alatt a szívverésével.

- Azok lesznek. - feleltem teljesen egyértelmű magabiztossággal, és némi fellengzéssel a hangomban - Főleg nekem, mert a lelkem mélyén "édes a bosszú" címszóval örülök, hogy valaki a nevemben is az öregem idegeit tépázza, minden különösebb feddés nélkül.
Kicsit elnevettem magam, mert ennyi járt. Az egész életem és az előttünk álló dolgok fényében: egy leharcolt, megtépázott, vasárnapi Pat. Majd Dakota is megérti. Ahogy (talán) idővel azt is, hogy mit is jelent pontosan ez a fajta kapcsolat. De ahogy eddig sem, most sem tudtam rá haragudni ennek hiánya és a morgolódása miatt. Kábé annyi értelme lett volna, mint egy mókuson számon kérni, hogy miért csak akkor repül, ha belerúgok. Ami a maga módján biztosan móka lenne, de tényleg sosem volt szívügyem, hogy ki-mit fogad el velem kapcsolatban. Dakota is csak simán... működött velem, már a Kút óta. Mióta együtt vagyunk, tényleg semmit sem tettem, éreztem vagy gondoltam másként pusztán azért, mert Ő rám akarta erőltetni - egyszerűen csak ezt hozta ki belőlem. Ha rock and roll az élet, mi egy ritmusban táncoltunk, akár akartuk, akár nem. Ki hitte volna, he? Hát, egyikünk sem, senki sem, de ez van: na, meg az is, hogy gyerekünk lesz, és minden fel-feltörekvő félelmem ellenéére a legmélyén tényleg azt érzem, hogy készen állok: minden más csak dráma és hiszti. És ahogy a szemembe nézett, tudtam, hogy ezzel Ő is így van, szóval... Hiába van csak délelőtt, ma is nyugodtan mehetünk aludni. Bár, ez a TikTok dolog azért valahol aggasztott... Főleg az, ahogy a Kánkánon túlmutatva még ragozta is a dolgokat. Guta, gyerele... Légyszi!
- Faszomat, nem... Már nem kell a világhír, ahogy LA-ben anno... Akkoriban? He! Az összes használható muff csöcsét dedikáltam volna, ne félj... - és még több is jutott volna belőlem a kedves rajongóknak, de ez ma már tényleg nem hiányzott - Így is szépen bemutatkoztam már nem kevés helyinek, kösz, elvagyok így is.
Mert így pont jó. A hülye, vigyorgó fejével, ahogy az ölemben ült, jó szokásom szerint könnyedén lavírozva az emberek és farkasok világa közt. Így vagy úgy, de a többség már hallott rólam, nem kevertem szarba magam/magunkat, és mióta Dakotát ismerem, senki más csöcsein nem akarok feszíteni. Tudom, fura. De így van. A szinte elemi tiltakozására viszont megint röhögnöm kellett.
- Néha olyan borzasztóan csaj vagy, nem is értem, hogy visellek el. Legyen pici, meg husi, meg cuki örökre... - piszkáltam, de nem dorgáltam, mert pontosan akkor, úgy és annyira volt csaj, ami nekem kényelmes volt - Aztán amikor így lesz, és leokádja a nyakadat meg kitépi az összes hajadat szeretetből, majd azt kívánod, bár lenne már mamlasz és hagyna az ilyenekkel és foglalkozna a saját dolgával...
Tudom, mert egy ponton Pat is ezen ment át velem, csak hát... A saját dolgaim kicsit túlmutattak annál, mint az, hogy melyik csajra írok rá a nem létező Snapchaten vagy tudom is én. Ja, esélyesen nekem is sokszor fog fájni a fejem, de ebben a szerepben - már csak Jayből is tanulva - sokkal jobban láttam magam, mint abban, aki egy bébi felett gügyög és olvad. Akkor is, ha ez minden bizonnyal be fog következni. Mert jó Kölyök lesz.
Éreztem, hogy talán ez is egy kicsit mellé ment, de nem azért mondtam, amiért decemberben, mert azóta már nem is kacérkodtam a gondolattal - legfőképp azért, mert a sok nemleges válasz miatt már nem is volt prioritás. Nem ez volt. Már épp megszólaltam volna, hogy leszarom, nekem akkor is Kölyök, ha sosem lesz farkas, mert vagyok, aki vagyok, de megcsókot én pedig hagytam magam bekussoltatni és... Megcsókolódva lenni. Tálcán kínálva adtam oda magam Neki: a Hím elmondta már, amit akart és kellett, a létezésem egyetlen szeletének sem jelentett problémát hagyni, hogy azt tegyen, amit akar - és közben úgy szeretni, ahogy soha még senki mást. Mert sosem volt még senki más sem Ő - nekem. Feleségem volt már más, de gyerekem anyja még soha senki. Ez pedig olyasmi, amit "sajnos" már sosem mos le magáról. Mentem vele: a mozdulatait követve viszonoztam a fel-feltörő mohóságát, s mint már ismert és szeretett mozdulat, a Szürkét is hagytam, hadd menjen. Neki is csak a plafonba préselt álmai voltak arról a lehetőségről, hogy Apa lesz. De nem felejtette el a benne rejlő izgalmat. A lehetőséget. Valamit, ami a vérében van: a Teremtést, amit most rajtam keresztül is meg tudott élni. A Gyilkos. A Haramia. A Teremtő.
Nehezen szakadtunk el egymástól, ami nem zavart, de tudtam, hogyha én nem állítok fel egy határt, talán addig itt smárolunk, amíg a Kölyök meg nem születik, és hát, addig még kibaszott sok dolgunk van. Például... A Házunk. Komolyan kész lettem volna azonnal nekiállni a keresésnek, de előtte még kellett egy bláz, és a távolban magasodó hegyekre bambultam, miközben hallgattam, bagóztam, a szabad kezemmel pedig Dakotát cirógattam. Elképzeltem... mindent. És a képben, amit lefestett, valami megfoghatatlan... ha nem is békére, de örömre találtam. Egy-két ponton azért kicsit összefacsarodott az a vásott szívem, ahogy elképzeltem a Feketémet a gyerekkel, de csak bólintottam, nem vágtam a szavába, inkább csak hagytam, hogy érezze azt, hogy mennyire tetszik az elképzelése.
- Már hogy a kurva életbe ne festhetnénk Ranchot a falra... - nevettem fel, és muszáj voltam megint megtalálni a homlokát egy puszira - Hogy én miket szeretnék? Mi amor, kezdjük azzal, hogy ennyi szobával fürdőből is minimum három kell, szóval lesz minden, mint a vásáron. Oké, azért legyen egy határ, a vendégfürdő sima zuhanykabint kap, hát nemár... - azért mindennek van határa, de nekem több idő kellett, amíg legalább címszavakban meg tudtam fogalmazni az elképzeléseimet, mert jobb a békesség címszóval én még csak nem is álmodoztam többet a házunkról addig, amíg a baba nem biztos - Hah! Mondja ezt az, aki röpstartból katalógus-kecót vett... - biccentettem hátra a fejemmel, aztán összeráncoltam a szemöldökeimet - Tudom, fura, de én úgy nőttem fel, hogy néha lovat is kellett patkolni, meg tetőt fedni, ha a kurva homokvihar levitte a felét. A fairbanksi kecót is Pattel raktuk össze, és oké, a miénkbe nem kell annyi fa, de hidd el, nem csak meg tudom oldani, hanem... Meg is akarom.
Öregszem, mert tényleg sokkal jobban tudom szeretni azokat a dolgokat, amikbe a munkámat fektettem. Anno Pat ezt nagyon igyekezett nekem kihangsúlyozni, de akkor még nem láttam és nem éreztem át, azóta viszont elkelt kábé száz év és már... Már nem vettem volna katalógus-kecót. Magamnak sem, Dakotával együtt meg főleg nem. Neki ez érzelmi kérdés volt, nekem pusztán büszkeség.
Elszívtam a második szálamat, és a nőstényem hívására mentem vele újabb kávéért: a pléd kint maradt a széken. A mellkasomhoz bújt: két kézzel öleltem át, az állam a feje búbján pihentettem, miközben egymással versenyt futva rohantak a gondolataim.
- Úgy akarom, mint Fairbanksben. - kezdtem bele a saját mesémbe - Leszarom, ha fél órával előbb kell felkelnem, csak szomszédok ne legyenek. Erdőt akarok, fákat. A veranda elé tévedő őzeket, amiket majd fogadásból levadászunk addig, amíg ki nem nősz és le nem futsz, mint valami göthös nyugdíjast. - egy pillanatra megrázkódott a mellkasom a nevetéstől, mert bizony, a küszöbén táncoltunk annak, hogy le fog hagyni - Egy ház garázs nélkül meg nem is ház. De az fasz mindegy, mekkora, legfeljebb kibővítjük, hogy minden paci beférjen. A mieink, minden más vendég parkolhat a felhajtón - két kocsi, két motor azért nem kimondottan kevés, de legfeljebb tényleg megoldjuk okosba - Kandalló biztos lesz. És... - és igazából, nem tudom, hajtott a vágy, hogy valami újat vagy mást mondjak, de nem tudtam, mert minden ingerem ellenére sem igazán volt ezeken kívül más vágyam - Mondanám, hogy leszarom, de ez nem igaz, de nekem a lényeg az, hogy Te ott legyél. Hogy Ti ott legyetek.
Egy kicsit erősebben húztam magamhoz. Mert hát oké, az még mindig áll, hogy a csatornában nem csöveznék vele, mert azt sosem hagynám, de annyira mégsem vagyok balfasz, hogy egy ennél jobb, bármilyen házat ne tudjak megvenni és olyanná tenni, amiben mind otthon lehetünk. Persze akadt itt még más kérdés is.
- És ezzel mi lesz? mármint a lofttal - Ugye nem akarod eladni? - én kurvára nem akartam, hiszen ha ez a hely nincs, talán mi sem vagyunk - Nem kell eladnunk. - oké, a házvásárlás igen csak ki fogja herélni az eddig megtermelt lóvémat, de ezt akartam, annak idején is ezért lettem az, aki. Hogy egy nap talán erre is jusson, ha már kenyérre akkor sem tellett - És... - lefőtt a kávé, szóval fordultam, hogy most én tölthessek, amíg tovább beszéltem, kicsit halkabban, laposabb pofával - Most akkor tényleg Billy lesz?William? McCarty? - igazán elnyünnyve néztem a csészébe öntött kávéra, mint a nagyok, leplezni próbálva a leplezhetetlent, de azért a látszatra adunk - És ha lány lesz? Elsa? Ellie... - sosem hívtam így, nem kellett, de Ő úgy volt Elsa, ahogy én William: a lelke mélyén egy elhibázott élet - Az Ellie tök jó. De mi a faszomat kezdek egy lánnyal? - oké, már gyűlt bennem egy újabb adag aggodalom - Vagy utánad a világ legtökösebb csaja lesz, aki lefejezi a babáit teazsúr helyett, vagy gecire megbukom hajfonásból meg körömlakkozásból és szivárványfestésből... Nesze, kész...
Hurrá, tényleg sikeresen kitöltöttem mindkét kávét, az övébe tettem cukrot is, de ha kellett, tejért már nem léptem a hűtőhöz, csak Dakota kezébe nyomtam a bögrét. Mondjuk ennek a legfőbb oka az volt, hogy vagy így vagy úgy, de magamon akartam érezni szóval ha ezek után meg is indult valamerre, az egyik kezem minimum a csípőjén volt és úgy követtem.

Olyan jól szórakoztam azon, ahogy magyarázta, miért nem vágyott TikTok hírnévre, hogy az nem igaz. És ja, voltam annyira - sőt még annál is jobban - részrehajló, hogy ne tegyem közkinccsé, ha nem akarta, de az fix, hogy családi mozizásra lesznek töltényeim és mindet előre imádtam.
A felnőttebb Billyre nyáladzás lehetőségét, már nem annyira, mert basszus, az én fejemben még maximum kisbaba volt, hát fúj már és ne már!
- Nem kell örökre, csak... tíz-húsz évig? - pislogtam Henryre, mintha ő bármilyen szinten képes lett volna befolyásolni azt, hogy mikor nő ki Billy a huis-cuki korból. A folytatásra savanyú képet vágtam, az előbbi csivitelős hangom meg pár oktávval mélyebb lett, mert hát: - Nagy mamlaszként, hajnalban buliból hazaállítva, a házat felverve is simán a nyakamba okádhat, miközben kitépi a hajam...
És hirtelen már nem is volt olyan idegen a tinikor végefelé járó gyerek, aki valószínűleg a leginkább fog mindkettőnket a legrosszabb formánkra emlékeztetni. Távolról sem fog a nyomunkba se érni - legalábbis nagyon remélem! -, de azért a gyökerek a gyökér szülőkkel ott lesznek. Csalódnék is, ha nem élné ki magát, ami talán baj, mert végső soron nem el elképzelt ideát kell majd felnevelnünk, hanem Őt. Aki a kettőnk meg a felmenőink mixéből lett. Akár egy hozzánk hasonló elvetemült fasz lesz, akár egy jóval szelídebb verziónk.
Erről többet nem tudtam agyalni, mert jött a kölyközés, és akaratlanul is beugrott, amikor az első kudarc híre után Henry bedobta, hogy én harapom majd be. Nem lett belőle tized akkora kifakadás sem, mint akkor, sőt, meg se nyikkantam, csak újra eszembe jutott, amiről sikeresen megfeledkeztem eddig: nem csak gyerekem, hanem kölyköm is lehet. Mert a puszta számokat tekintve már most eredményesen teremthettem volna, de mire Billy oda jut, pláne!
Én nem a szaros pelenka cseréjétől féltem, hanem ettől. Nem a cumisüveg volt a talány, hanem az, hogy... hogyan ne öljem meg?
Mellette pedig ott volt minden, ami arra sarkallt, hogy a querido arcára simítsak és mélyen megcsókoljam. Mert bassza meg, minden aggodalom, félsz és egyebek mellett is, az életet mindig előbbre vettem a halálnál és annak lehetőségénél. Ő pedig mindkettőnél több és fontosabb volt nekem - így tudott mindig irányba állítani, horgonyt vetni, amikor úgy éreztem, hogy kifolynak az ujjaim közül a dolgok. Mert mindegy mi volt, Ő ugyanúgy, ugyanott volt nekem, pusztán ezzel is annyi mindent adva, amit talán egyikünk sem fogott fel soha teljesen-rendesen.
Belefeledkeztem, elmerültem benne, és ha Henry nincs egy kicsit jobban észnél helyettem is épp, akkor ja, minden gond nélkül lenyomtuk volna így a következő kilenc hónapot. A kérdésre, hogy milyen házat szeretnék, előbújt belőlem az ábrándos-álmodozó. Tényleg mindent megkap belőlem. A világon mindent.
Beszéltem, a szavak és a képek csak úgy jöttek, miközben Henry cirógatott, a helyeslése, egyetértése, tetszése körüllengett, a bárgyú vigyorom pedig ettől még "rosszabb" lett. Kellett. Az a beleegyező homlokcsók tőle pedig jószerével leégetett minden erdőt, és ennek vajmi kevés köze volt a szexhez meg társaihoz. Ez annál sokkal mélyebbre nyúlt, jóval ártatlanabb volt, de annyira simán és mindenféle habozás nélkül löktem a párom elég, hogy az valami félelmetes. És meg se karcolta ezt a részemet sem.
- Jó, hát tudod ki a faszom foglalkozott ezzel akkor! - nevettem el magam röviden a katalógus-kecóra. - Akkor még azt hittem, max pár hónapig élek még itt, a Hiltont meguntam - én, a burzsuj -, motelnél épp valami normálisabbat akartam, meg ugye a Rolex. És hát hogyan tudtam volna ellenállni Pötyikének ott lent - tapostam meg jelzés értékkel az erkély padlóját, arra az anyaszomorító csahos dögre célozva.
Aztán bekussoltam és hallgattam, ahogy épp megvallotta, hogy ezermester, én pedig próbáltam nem kiolvadni a bugyimból. Mert egyrészt elképzeltem, ahogy a házon dolgozott aztán rajtam, másrészt szerintem kurva menő, hogy ilyeneket tudott, harmadrészt legalább ennyire férfias is.
- Alig várom, hogy lássam - mosolyogtam rá, megint a tarkóját cirógatva. - Majd hordom neked a szögeket, meg festek falat, vagy mittudomén. Szeretek veled dolgokat csinálni. És igen, tudom, döbbenetes kijelentés volt ez most.
Mintha nem lett volna tök egyértelmű igazából már indulásnál, hogy mennyire szerettem vele lenni, közösen tenni-venni, vagy csak lenni. Csak a querido miatt nem unom halálosan azt, amitől eddig menekültem és a puszta gondolatát is gyűlöltem: az átlagos, rutinszerű hétköznapok.
Bementünk a második kör kávéért, és miközben az rotyogott, Henryhez bújtam, mert mindig így volt a legkényelmesebb és legjobb. Egymást karolva, az állával a fejemen, a szívverésével a fülem alatt.
- Hm? - hümmentettem kérdőn arra, hogy úgy akarta, mint Fairbanksben, a folytatásra pedig elmosolyodtam és lehunytam a szemem. Csak hallgattam, hagytam, hogy most ő fessen nekem szavakkal.
Finoman kuncogtam arra, hogy lefutom majd őt.
- Már csak pár év - "daloltam" -, szóval kösd fel a gatyád, papa! - Sose hagynám csak úgy ott, poénból se. Max azzal cukkolnám, hogy mi történt, elfelejtette bevenni a reggeli gyorsítót? De ezt is max az elején, egyszer-kétszer, kérkedés gyanánt, de semmi több. Nem láttam magam előtt, hogy valaha elfutnék tőle.
Jött a garázsfelhozatal, a vendégek ismételt mostoha sorsa - amit imádtam -, majd felnéztem rá, kíváncsian, hogy mi lesz az "és..." folytatása, de nem jött. Nem volt több, nem volt extrább, vagy kritika, ellenkezés, csak a kívánság, hogy mi legyünk ott.
- Oké - bólintottam mosolyogva, futó csókot lopva tőle, méginkább befészkelve magam az erősebb ölelésbe.
Ahogy felhozta a loftot, a későbbi sorsát, nem feleltem egyből, csak mocorogtam kicsit, a nappali felé fordítottam a fejem és végignéztem a megszokott kaotikus rend-rendetlenségen. Szusszantam egyet.
- Én se akarnám eladni, de ha kéne a házhoz, akkor minden gond nélkül. - Azért, amit eddig beszéltünk, a legkisebb szívfájdalom vagy megbánás nélkül adtam volna át a kulcsokat egy arctalan vevőnek. Nesze, itt van, rám valami sokkal több s jobb várt amúgy is. - Kiadni se. - Összeráncoltam kicsit a szemöldököm. - Tudom, anno még azt mondtad, hogy passzív bevételnek a kiadása jó lenne, de üthetnékem van attól, hogy valaki kölcsönben egy szál faszban itt flangáljon, nekem meg jópofizni kelljen vele. Jó, nem kell, csak... a faszom se akar ilyen feles dolgot. Addig eljutottam, hogy több hely kell, hogy itt kurva kényelmetlenül lennénk hárman, és ja, ha kellene, eladnám. De amúgy... passzpiros. Nem gondolkodtam még ezen. Majd kitaláljuk.
Még bőven az elején voltunk, aztán lehet, hogy pár hónap és belénk csap az isteni szikra. Egyelőre a házvásárlás mellett a loft sorsa másodlagos volt. Mondom, ha csak nem kell az ára a házhoz. De legalább azt már tudtam, hogy mit nem akartam fixen, Henry meg eladni nem szerette volna...
- Nézd, max itt áll, olykor ránézünk, és ha Billy elég nagy lesz nem csak a pöcölő-lóbáláshoz, hanem némi függetlenedéshez is, lesz bőven opciója. - Ez még egy egész jó kimenetelnek tűnt, és olyan félelmetesen felnőtt előrelátásnak, amilyet szerintem... nem, biztos, hogy még sose mutattam.
Visszafordítottam a fejem a konyha felé, ahogy Henry elkezdte szétosztani a lefőtt kávét, miközben tovább firtatta a dolgokat. Édes volt amúgy, de ezt ki nem mondott egyezményként sose tettem volna szóvá. Hát a renomája meg egója... figyelni kell rájuk, na.
Főleg így nulla pajzzsal volt extra cuki, ahogy próbálta a kávétöltéssel elterelni a figyelmet, de közben lesírt róla minden a nevet pedzegetve. Muszáj voltan odahajolni és puszit nyomni a szőrös képére. Egy szót se szóltam, de ennyi járt. Persze, addig voltam csak ekkora vitéz, amíg be nem dobta, hogy mi lesz, ha lány lesz. Mert az oké volt, hogy az Ő klónja, esetleg a szeme az enyém meg minden, de... de az, hogy...
Beharaptam a szám. Amennyire riasztó volt a lehetősége annak, hogy Teresa kis mása tűnjön fel, annyira... bassza meg, ezért lehet pokolra jutok, vagy tudja faszom, hova, de kíváncsi is lennék, hogy egy kislány Henrytől milyen lenne. Mintha valami játék lenne, pedig nem az, és sose tekinteném annak, pláne nem valami beteges kísérletezésnek.
- Remélem, hogy kisfiú lesz - mondtam halkan, teljesen őszintén. Ha kislány lenne is ugyanúgy odalennék érte, de akkor az első pár hónapban esélyesen teljesen rottyon lennék az érzelmi rész miatt, és úgy esnék terhesség utáni depresszióba, hogy nem is az én testemben rendeztek bulit a hormonok. De még így is:
- Az Ellie tetszik - mosolyodtam el finoman, majd ahogy tovább gondoltam, felkuncogta -, azt pedig imádnám végignézni, ahogy pici köröket lakkozol, mert hát a hercegnőnknek jelenése van a nappaliban a saját megítélése szerint. Ha a tökösségemet örökli, akkor remélem, hogy a te drámai érzékedet is.
Aka: hisztik meg minden. Megérdemelné. Imádnám. Az eneriáimból pedig érezhette, hogy részéről ugyanúgy nem aggódtam, mint a lehetőség bejelentésem után sem, mert igen, jó apa lesz.
Fél kézzel átvettem a bögrét, némi tejet is szoktam hozzá önteni, de most nem volt kedvem megmozdulni. Helyette szürcsöltem egyet, és csak utána húzódtam el egy picit Henrytől, hogy nyakkitörés nélkül tudjak felnézni az arcába.
- Ha fiú lesz... Mit szólnál a William Patrick McCartyhoz? Súlyos és komoly név egy pici gyereknek, és igen, előre is kurva elfogult vagyok vele is, de szerintem belenőne.
Kislányra nem volt ilyen komplett ötletem, az agyam leblokkolt, és nem is akartam erőltetni, inkább mentem azzal, ami könnyen jött, ami magától értetődően helyesnek tűnt.
- Aztán ha felbasz, nyilván hozzácsapok még a Patrickhez pár plusz keresztnevet, amolyan latinos hevülettel - vigyorodtam el, ha azt láttam, hogy túl nagy sokként érintette a dolog Henryt, hátha ez kicsit kirántotta, vagy nem tudom. Sose jártunk még komolyan ezen a területen, és pontosan olyan sutának éreztem magam, mint az elején, amikor komolyabb dolgok merültek fel.

- Oké, tíz-húsz évet tudok garantálni. - nem én, hanem a biológia bassza meg, arra pedig csak egy kicsit szemet forgattam, ahogy az általam felhozott példát kisarkította - Az már a te felelősséged lesz, hát minek rohansz elé? Ha már hazaette a fene, egyedül is képes a földön elaludni meg okádni is, ha kell. - ebben csak nem fogunk vitatkozni, ugye? - Mindegy, mi amor, ez még geci messze van.
Hiába nem mondtam semmit, azért valahol mélyen zavart, hogy ha van rá esély, hogy minden alkalommal, amikor Kölyökként hivatkozok a gyerekre, akkor megfeszül. Hát a faszomat, nem tehetek róla, hogy az érthető okokból létező szavam járása egybeesik azzal, amiről akkor még fogalmam sem volt, amikor ember voltam... Ha nem is most, de egyszer, valamikor ezt meg kell dumálnunk, különben fos lesz mindkettőnknek, de hát, nyilván nem most, mert... Most inkább csak szerettük egymást, ki tudja és kit érdekel meddig, de azt hiszem, ez most fontosabb volt, mint a szóhasználatom. Mert hát, szülők leszünk... Technikailag már azok is vagyunk.
Finoman tettem pontot az utolsó csókja végére és kérdeztem inkább arról a házról, amit elképzel nekünk. Nem, nem mondott semmi olyasmit, amire nemet mondtam volna, kibaszottul tetszett a koncepció és mi is benne. Meg az előkészültek is. Mindkettőnknek más okból volt fontos, hogy mi is dolgozzunk rajta, és az első visszajelzést már akkor megkaptam, amikor gyakorlatilag az ölembe olvadt attól, hogy igenis meg tudok csinálni ezt-azt, még ha nem is mindent. Nem akartam sem a hangulatot, sem az illuzióit rombolni azzal, hogyha nagyon nem megy és tele lesz a faszom, úgyis hívok brigádot, akiket majd lebaszhatok, ha valamit szarul csináltak. Az meg a másik, hogy ennyi idő alatt egyedül egy ilyen bitang házat nem tudnék meló mellett befejezni, szóval kell a plebsz is a kulimunkára. Ezen csak nem veszünk majd össze, part sok.
- Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor technikailag tényleg csak pár hónapot fogsz itt élni. - elnevettem magam, mert hát egy év az lófasz, és már most a költözésről beszélünk - De nyugodtan fogd rám ezt, tudom, az én hibám.
Tovább kacarásztam, mert hát... Annak idején is én tehettem arról, hogy tovább maradt, mint tervezte, most pedig megint én tehetek arról, hogy "sajnos" költöznie kell. És arról is én fogok tenni, hogy a Házunkból már ne költözzön sehova. Arra már most mérget vehet.
- Megnyugtató. - néztem rá művi komolysággal, ahogy kijelentette, hogy szeret velem dolgokat csinálni, ki hitte volna? - Külön öröm így egy év után, hogy végül mégsem csak a testemért szeretsz.
Eszembe jutott minden korábbi helyzetünk és a maguk módján vicces fenyegetőzéseink oda-vissza. Nem volt mit szépíteni a dolgokon: mindketten idióták vagyunk, de enélkül nem működne, sosem működött volna és mára már egyikünk sem emlékezne a másik nevére. Nem hogy arra, melyikünk hogy szereti a kávét... Amíg főtt, én is megosztottam vele, hogy mit gondolok, de azon kívül, hogy minden ötletével együtt tudtam menni, nekem tényleg semmi más nem kellett, mint az, hogy ott legyen(ek). Most így éreztem. Aztán lehet, hogy három hónap után gecire irritálna egy pink nappali, amibe azért egyeztem bele, mert Dakota azt kérte tőlem. De hát Ő Dakota, Ő sosem kérne tőlem ilyesmit. Úgy tűnt, hogy az én apró kiegészítéseim sem taszították Őt, úgyhogy... jók vagyunk, a kávé főtt, a karjaim közt volt, és első sorban a loft sorsa jutott eszembe, amire nem is voltam rest rákérdezni.
- De nem kell eladni, mondom! - morrantam rá, mert ez is bántotta az önérzetemet valahol a maga módján - Meg jópofizni sem, vannak erre ügynökségek, akik intézik. Mindegy, ezt sem ma kell eldönteni. - ám, ahogy a nagyobb Billyt felhozta, azért azt muszáj voltam hozzátenni, hogy - Neki mindig lesz opciója.
Ebben biztos voltam, és a fairbanksi ház is ott volt, a loft is, ha kell, akkor is, ha húsz évig üresen áll. Azért remélem, hogy Dakota azon nem fog kiakadni, ha legalább egy takarítónőt felveszek, aki havonta egyszer kitakarít. A magam részéről az északi házat is csak azért nem adtam ki, mert kellett, hogy ott legyen nekem, nekünk havonta egyszer, amikor látogatóban vagyunk. Pedig még Béta-ismerősöm is lett volna rá, nyilván bizonyos százalék fejében, de akkor is.
Mindezen racionalitásból újra a nem kért, nem kívánt, de létezős és érzések mezsgyéjéén találtam magam, ahogy a gyerek (nemkölyök) nevén kezdtem rágódni, ami eddig viccnek jó volt, de... Komolyan? Tényleg? Azt hiszem, képes lennék belehalni abba, ha tényleg Billy lehetne, ahogy abba is, ha lány, csak két tökre különböző ok miatt. Szakállpuszi. Oké, éreztem, felfogtam... Most épp cuki vagyok, de mindketten megtesszük egymásnak azt a szívességet, hogy nem mondjuk ki és nem is viselkedünk úgy. Ez persze a kétségeimet nem mulasztotta el, csupán némileg csillapította, hogy legalább erről nem kellett beszélnünk, még akkor sem, ha egyértelmű volt. Legfeljebb arról, hogy megint megfeszült, amikor a magam részéről belengettem a kislányt, és ez a "Kölyök" témával a türelmi listámon már sok volt, már nem ment nem kimondani, amit a pillanat kétsége váltott ki belőle.
- Én is kurvára remélem, hogy pöcsös lesz, de ha nem, azt most felejtsd el, hogy bármiben is olyan lesz, mint Teresa. - mert nem lesz, mert én leszek az apja, mert már eleget élt, és mert - Te sem Mary vagy. Sosem voltál, soha nem is leszel. Nem a második esélyem vagy, hanem az egyetlenem, amiről tudom, hogy működni fog.
Vele ellentétben én tényleg képes voltam a teljes múltamat elfelejteni azért, amik mi lehettünk, voltunk és vagyunk - minden félelmem az elképzelt jövőben gyökerezett és nem a múltban. Ő hitt abban, hogy bármi lesz, jó apa leszek - ebben én kevésbé, ahogy abban is bukdácsoltam, hogy Ő ezt képes lesz pár egymásnak menés nélkül végig csinálni. De sem most, sem előre nem haragudtam érte. Amikor kell, akkor Ő erős és köcsög értem, hát nagyon szívesen megtettem érte, vele is ugyanezt.
Ha nem estünk egymásnak és eljutottunk tényleg a kávéig és a további beszélgetésig, csak némán döntöttem oldalra a fejem, ahogy először a tej nélküli kávéjába kortyolt és magamat megerőszakolva toltam el-húztam magammal, hogy elérjem a hűtőt, és némi löttyöt önthessek a bögréjébe: oké, kibírtam azt az öt másodpercet inkább, mint hogy Ő igya meg úgy, ahogy igazából nem szerette.
- Már miért lakkozná a körmeit? Te sem teszed, ne is hagyj fel a jó szokásoddal. - akkor viszont rajtam volt a sor, hogy kicsit megfeszüljek, amikor kimondta a fiunknak szerinte szánt nevet és csak... megmerevedtem. Átfutott rajtam az "eztbazdmegnemhiszemel" érzés, és ja, megint képes lettem volna elbőgni magam, de nem tettem... Hát nem olyan vagyok, csak... Mindennél jobban szerettem.
- William Patrick McCarty... - elhaló suttogássá szelídült a hangom, ahogy a sarokból visszatalált a tekintetem a gyerekem anyjának zöldes-barnás, örök talány szemei közé, és szinte büszkén és hálásan elmosolyodtam - Talán pont ma én is belenőttem a Henry Patrick McCartyba. Veled. Miattad. - ha mondtam is, most biztosan nem emlékszem, hogy tudott arról, hogy a Patrick nem csak Pat, hanem az én egykori emberi, keresztelt nevem volt - Ha nekem nem is sikerült elég korán, neki fog. Jobban, mint nekem, mert ott leszel vele.
Elmosolyodtam a további nevek emlegetésén, de... Csak sóhajtva ittam bele a friss bögre kávéba, miközben úgy húztam magamhoz Dakotát a Szürkével együtt, mintha ezen túl még pisilni sem engedném ki egyedül. A világ szemében William Antrim voltam. A magam szemében csak Billy. Henrynek születtem. Mindezt megéltem, de igazán Henryként létezni csak úgy sacc-per ötven éve kezdtem el lenni. Évszázados keresés után, de megtaláltam a helyem. William Patrick... Billy, aki nem az a Kölyök pedig megérdemelte, hogy ne csak a Pat miatti baszogatásból legyen William, hanem azért, mert Ő fog majd másokat kioktatni arról, hogy "neked William". Ahogy én is kioktattam másokat arról, hogy márpedig McCarty Őrmester. A Szőrmester.
- Fel fog baszni. Ó, de mennyire fel fog! - nevettem, és a hedonista lelkemnek megint szüksége volt a kávé melletti blázra, szóval - Pattanj fel, te kis szar. - biccentettem a hátam felé, hogy cipelhessem egy kicsit megint a Dakota-koalát - Cigi... Kávé... Oké, talán később whisky, de most laptop! - ha kapaszkodott a hátamon, mentem hát a kecón keresztül begyűjteni mindent is, hogy a végén nyitott teraszajtó mellett újra rágyújtva a kedvesemmel és a laptoppal az ölemben állhassak neki keresni A Házunkat.
- Ide jössz? - pislogtam rá a Nap és a monitor fényével a képemben - Tudni akarom, hol nincs pincsi, de hol van tó és erdő...
Tekintve a város helyét és népszerűségét, nem volt túl sok ideális opció, szóval... tényleg mindent meg kellett ragadnunk. De miért is ne tettük volna? A miénk az egész világ. Mindig is az volt, legalább is, ezt hittük. Én pedig készen álltam akár azzal is megteremteni, hogy azonnal telefonáltam, ha bármi szimpatikusat találtunk.

- Minek-minek? Él bennem egy tyúkanyó is bazmeg, majd utána kap pár tockost is azért, mert annyi esze sincs, hogy tudja, hol a határ - dohogtam kicsit, akaratlanul előre vetítve, hogy minden lehetséges gügyögésen meg cukiságon túl nem biztos, hogy elnézem, hogy a fiam hülye legyen.
Plusz: volt gyakorlatom seggrészeg kezelésében. Sajnos.
De igaza volt Henrynek, ez baromira nem a holnap problémája, ennél égetőbb dolgok is akadtak, mint például a ház kérdése. Meglepően könnyű volt róla beszélni, főleg úgy, hogy a querido hagyta, nem szólt közbe, nem volt ellenvetése. Ez különösen a kölyök-dolog után esett jól, ami bennem nagy eséllyel sokkal inkább nyomot hagyott, mint benne. Részemről is akaratlanul.
Kuncogtam arra, hogy tényleg nem sokat élek-éltem a loftban.
- Mindenről te tehetsz - mondtam félig komolyan, félig viccelve, de összességében... igaz volt. És egy cseppet se bántam, ezt pedig ha épp másból nem is - haha - olvashatta ki, hát az energiáimból. Az övé lettem, az voltam, önérzetes nősténnyel és túlélésre szakosodott emberrel együtt. Ami vagyok, amim van, csak az övé.
És pontosan az ehhez mérhető odaadással olvadtam az ölébe, hallva, hogy képes egy csomó mindent megcsinálni egy házon, mert hát baszki... úristenbaszki. És akkor ott volt alapvetően ez, hogy szerettem vele lenni.
- Hááááááááát... - ingattam a fejem arra, hogy nem csak a testéért szerettem. - Amíg inden faszságodta van legalább két nedvesálmom... - Felröhögtem, mert amúgy ha azt vesszük vaalhol tényleg így volt, de egyébként meg: - De csak ezekért sose varrattalak volna magamra.
Ez szerintem neki is egyértelmű volt, minden esetre inkább megerősíttetem benne, már csak azért is, mert tényleg szerettem, hogy már három tetoválásom is volt miatta - kettő ráadásul úgy, hogy Ő csinálta. A szőrös állát cirógatva néztem a szemébe és így somolyogtam, mert annyira... minden volt nekem. Tényleg jószerével bármikor képes voltam ledobni magamról mindent és felkínálkozni, miközben ja, tényleg nem csak a teste számított, hanem minden, amit eddig felfedezte benne. Hogy az érme két oldala voltunk, hogy a sötétség, amit magunkban hordoztunk úgy rezonált egymásra, ahogy soha senkinél, anélkül, hogy a régi szokások előjöttek volna. Mármint... igazán nem, csak kísértve, tesztelve. Amiket valamilyen szinten a munka miatt ő még kiélt, én meg elzártam.
Ebbe a közösbe tartozott a ház is, mert bár Henry volt a Teremtő leszármazottja, nekem is kurva sokat számított, hogy végre nem leromboltam, elbasztam valamit, hanem építettem. Létrehoztam. Holott az egész eddigi életem káosz és pusztítás volt, a függetlenség és szabadság élvhajhász kiélvezése. Erre itt volt mindez. Puha, melengető, otthon. És köszöntem, én ezzel tökéletesen kiegyeztem. Annyira, hogy ha a szükség úgy hozta volna, ezt a loftot is eladom azért, hogy a közös otthon felépülhessen, megvalósulhasson.
- Oké-oké, nem kell eladni - emeltem fel a kezem megadóan az Őrmesterúrnak, mielőtt "lelőne". - Tudom is én, hogy működik ez manapság - vontam vállat, leeresztve a kezeimet az ügynökséges dolgot hallva. Tényleg lövésem se volt, hát évtizedekig a legjobb, amire saját zsebből futotta valami sokadrangú motelszoba volt. Ügynökségek... a közelükbe se kerültem, amíg a loft-vásárlás fel nem jött.
Egy szusszanással dőltem vissza a vállára hallva, hogy Billynek mindig lesz választása. Őszintén reméltem, hogy így lesz. Mindazok után, amiken mindketten átmentünk, ha valakik, hát mi fixen tudtuk értékelni, mekkora plusz van a választási lehetőségben. És nyilván egyikük sem akarta ettől a lehetőségtől megfosztani őt. Vagy azt éreztetni, hogy nincsenek opciói. Tudtuk, milyen az.
Mielőtt ebben jobban elmerülhettem/merülhettünk volna, jött az újabb kör kávé. Felkelünk, bementünk, feltettük a következő adagot. He lehetséges lett volna koffeinen és cigin élünk - meg én némi extra proteinen khm. A gép megszokott hangja mellett öleltem át Henryt és adtam puszit a szakállas képére, amikor a gyerek neme újfent felmerült - ezúttal igazán, vicc nélkül, kis félsszel vegyítve. Édes volt, de a világért se mondtam volna ki, csak ilyen kis jelzéssel érzékeltettem, miközben azon kattogtam, hogy ha lány lenne... Akkor nem csak azt nézném végig, ahogy Henry a pici körmöket lakkozza, hanem a múlt egy szeletét is visszakapnám. Ebbe pedig egészen eddig nem igazán gondoltam bele.
Jobb - és részemről biztonságosabb - lesz egy kisfiú. Az efölötti befeszülésemet viszont nem hagyta szó nélkül Henry, én pedig ahelyett, hogy kényelmeseb bemenekülhettem volna egy kanapé alá, mint holmi macska, kénytelen voltam a lehetőséggel szembenézni. Harleynál egyszerű volt. Nem és név nélkül beszélni egy elképzelt, kicsit távolabbi jövőről. Ez viszont nem "gyakorlat" volt, nem - ez már élesben ment.
Arra, hogy nem lesz olyan, mint Terese, felnéztem Henry arcába, kicsit el is húzódtam, hogy jobban, kényelmesebben tudjak a szemébe nézni. Nyeltem egyet. Felejtse el, hogy olyan lesz, mint Teresa. Én sem Mary vagyok. Ez nem a múlt ismételt lemeze, ez... ez egy kis visszaesés tőlem gondolatban.
Visszabújtam Henryhez és kicsit szorosabban öleltem.
- Te a második esélyem vagy - mondtam halkan. - Ez az egész a második esélyem. És ettől nemhogy kevesebb, hanem pont, hogy sokkal több. Henry, én... rettegek attól, hogy valamit elbaszok - böktem kis, finoman elcsukló hangon a végére. - Szeretlek. Szeretem előre is a mini banditánkat, a meg-se-vett-házzal, annyira, hogy ölni tudnék mindezért. Mindent megteszek ezért - néztem fel rá megint, szinte kérlelve, hogy higgye el.
Amikor először találkoztunk, jószerével megvádoltam azzal, hogy meg- és betörték. Erre itt voltam én, bő egy évvel később, teljesen megállapodva egy gyerek ígéretével. És már tudtam, értettem, hogyan nem volt mindez tragédia vagy veszteség Henrynek. Én se veszítettem semmit, sőt! Ettől viszont még féltem, hogy akaratlanul is elbaszom, hiába nem akartam. Valahol pedig megmosolyogtatott, hogy amennyire ő fosott, annyira én is, csak tök más okokból, és mindkettőnknek kellett a megerősítés, a támasz, a másik.
Mindeze után lehet, hogy Ő kibírt öt másodpercet, de én nem.
- Szarok a kurva tejre - húztam vissza morogva, hogy a querido elindult a hűtő felé, és hogy bizonyítsam, szemrebbenés nélkül ittam egy kortyot.
Aztán lihegtem, mert baszott forró volt a lötty és nyilván megégette a nyelvem... Tipikus.
~ Nekem is volt princess időszakom ~ feleltem a körömlakkozós kérdésre, a nyelvem miatt elsőre csak gondolatban. ~ Akkora primadonna voltam, hogy bottal se piszkáltál volna meg, simán neki is lenne pár csajos éve.
Ő rabló gyilkos volt, én hercegnő, minkettőnknek a maga keresztje - máskülönben fixen nem ismerem fel, hogy Catullustól van az idézet a lábán. Köszi, megmaradt műveltség.
Ezek után a név lehetőségről beszélni kifejezett fellélegzés volt, legalábbis nekem. A válaszom készen állt, talán már azóta, hogy egyáltalán felmerült a gyerek téma, és emiatt is mondtam ki olyan könnyen, gondolkodás nélkül. Megfeszült, de nem aggódtam. Ha kiakadna, már tudtam kezelni. Ha nem, annál jobb. Csak vártam és figyeltem, miképp csapódik le benne mindez, minden másodperccel egyre szélesebben mosolyogva. A tiéd. Mert miattad akartam.
Kedvesen oldalra döntöttem a fejem, ahogy a saját, teljes nevét mondta. Lám, Pat tényleg a kezdet kezdetén ott volt vele, még ha nem is tudták. Az unokájával is itt lesz, ebben biztos voltam.
Kicsit halványabb, de nem kevésbé boldog lett a mosolyom attól, hogy mihez segítettem hozzá, és mihez fogom a fiunkat. Csak remélni mertem, hogy igaza lesz, mert most... most jól akartam csinálni.
Elnevettem magam arra, hogy fel fogja őt baszni a gyerek. Erre csak egy jó válasz létezett:
- Csalódnék, ha nem... - Belőlünk kiindulva pláne!
Nem kellett kétszer hívnia, már ugrottam is, ahogy elengedett és megfordult a tetovált hátát mutatva nekem. Amint felpattantam rá, játékos lelkesedéssel haraptam meg a fülcimpáját, majd a reakciójától függetlenül dörgöltem az arcomat az övéhez. A vállára támasztottam az állam, úgy figyeltem, ahogy összeszedett minden cuccott, mielőtt újból az erkélyajtónál kötöttünk volna ki. Megint az ölébe került, de ez olyasmi megszokás megintcsak, amit képtelen leszek megunni.
- HA nézelődtem volna a pozitív tesz előtt, akkor Hilbert Ski Area környékét néztem volna - kezdtem tök ártatlanul, és ha Anchorage-től kicsit északabbra ment, már láthatta az erdős területet. - A közelben van, de annyira mégis kiesik, hogy a Google se járt arra. Síparadicsom környéke, vagyis okés az infrastruktúra és ha télen behavazódunk is van esély rá, hogy gyorsan eltakarítsanak. Mármint... gondolom. Így hirtelen. - Ártatlan mosoly második kör. - Ez mondjuk melóba járásban plusz idő - húztam el a számat, mert már most sem repestem, amikor kora hajnalban kellett kelnie, vagy csak késő éjjel láttam viszont, hiába tudtam, hogy ezzel járt a munkája. - De másmerre is nézhetünk és igazodjunk inkább hozzád, neked tud olyan fasz lenni a beosztásod, én, ha úgy döntök, lehetnek csak délutáni repülésim is.
Lemondtam utat vagy átszerveztem a dolgaimat. Henry ezt kurvára nem tehette meg, és  miközben a megszokott módon cirógattam a tarkóját, ezt se felejtettem el. Meg nyilván azt a szándékomat sem, hogy tényleg olyan otthont szerettem volna, ami mindkettőnknek totál megfelel, amire mindketten azt mondjuk, hogy igen, itt, ez az - akkor is, ha némi felújításra szorul.

- Tyúkanyó...
Magamhoz képest egészen finom lágysággal nevettem el magam a szóra és a gondolatra, aztán azon kaptam magam, hogy egy hosszú pillanatig csak szerencsés félnótásként néztem ezt a tyúkanyót, akit, hát... Ha nem is a kölykeként, de sikerült "megismernem" belőle. Jó anya lesz. Tudom. Érzem, pontosan úgy, ahogy annak idején a csontjaimba ette magát a tudat, hogy mi jók lennünk együtt, és együtt is kell lennünk. Ami aztán meg is történt, természetesen az én hibámból, és ezzel elég sok minden borult számára - legalább is első körben számára.
- Nem én lennék a haramia, ha nem így lenne. Ami kell, azt elveszem, nincs vita.
Hozzá hasonlóan én is félkomolyan viccelődtem, mert hát ez így volt, csak... Egy kezemen meg tudom számolni, hogy rajta kívül hány ilyen indíttatásom volt, ami igazából hasznos és szükséges volt. Bár talán most lesz plusz egy azzal a házzal, amit megálmodott nekünk, és amit kész lettem volna nem csak helyrehozni, de nulláról is felépíteni, ha arról lenne szó. Oké, talán ez nem opció, mert kilenc hónap főállás mellett nem biztos, hogy elég lenne, de akkor is.
- Mmmm, és nem is mesélsz? Önző geci vagy, pedig álmodozás helyett nagyon könnyen meg is kaphatnál mindent.
A combja húsába markoltam csak egy suhanó pillanatnyi vággyal és ígérettel, mert ez most nem az a pillanat volt, amikor képes lettem volna falhoz vágni, de attól még ott lobogott bennem, hogy mindent megkaphat. Tényleg... Mindent. Ennek valahol ijesztőnek kellene lennie, de közel sem az, hiszen... Már rég "beletörődtem", hogy nekem annyi mellette, amit egy percig sem bántam. Nekiadtam mindent magamból, a régi szokásaim nagyja úgy pergett le rólam, mintha sosem létezett volna. Mint ma reggel kiderült, a kölykömet is neki adtam magamból, a Házat neki fogom, mindezek tényében egy-két nedvesálommal nem hiszem, hogy lennének problémáim. A combjáról a tetovált virágra tévedt a kezem, és miközben ő a szakállamat cirógatta, én azt, úgy, mintha igazi virág lenne, és tényleg érdekelne, hogy még véletlenül se szaggassam le a szirmait. Csak akkor keményítettem mg egy kicsit magam, amikor feszt biztosított arról, hogy eladhatjuk a loftot, ha ez kell a Házhoz. Játkosan morrantam rá, ahogy végül nagy kegyesen megadta magát, és megegyeztünk abban, hogy nem fogjuk eladni (ugye megmondtam, hogy mindent megkapok, amit akarok?). Ez pedig a gyerekünkkel sem lesz másképp, ahogy Dakotával sincs másképp.
- Neked nem is kell lófaszt sem tudni. Majd én mindent elintézek.
Teljes természetességgel közöltem a dolgot tényként, ámbár pontosan tudtam, hogy nem kell nekem elintézem mindent. Tudom, hogy Ő sem béna meg retardált, ahogy azt is, hogy amiben teheti, Ő is ki akarja és fogja venni a részét. Én pedig hagyni fogom. Mert hiába akarom megóvni dolgoktól, sosem fogom ketrecbe zárni és úgy tenni, mintha ezentúl semmire sem lenne jó, csak főzni, takarítani és gyereket nevelni. Ha erre lenne szükségem, tényleg maradhattam volna Marynél. Csak azt nem akartam, hogy aggódjon, mert ha valami olyan jönne közbe, amíg Ő ész nélkül pánikolna, addig megoldanám mindkettőnk helyett is. Igen, akár a farkaskölyök kérdést is. Én csak azt tudtam, hogy nem fogom eltemetni a Fiamat, teljesen mindegy, hogy ez kinek mennyire (nem) tetszik. És ahogy szorosabban bújt, én úgy húztam magamhoz egy kicsit jobban. Nem zavart, hogy az imént kicsit elhúzódott. Nem válogattam meg a szavaimat, pedig talán illett volna, de az igazság attól még ez volt. Nem akartam a múltban élni, mert mindkettőnk múltja tele van egy rakás szarral, amiről csak akkor beszélünk, ha muszáj. És ahogy én nem láttam benne egy élettelen testet egy véráztatta lepedőn, azt sem akartam, hogy Ő a korlátozó domináns férjet lássa bennem, vagy egy halott gyerek fantomját a kölykünk vonásai között. De nem akartam második esély lenni. Sokkal többre tartottam magam annál, mint aminek hívott, és aminek direkt megmondtam, hogy Őt nem nevezem.
- Faszt vagyok a második. - nem keltem ki magamból, sőt, szinte suttogtam, ahogy fennakadtam a dolgon, és már szinte dacosan és törődve préseltem magamhoz, már ha lehetett még ennél is közelebb - Te akkor nem házasságot meg gyereket akartál, hanem farkassá válni, bármivel is járjon. Ezekkel járt. Most meg... - kacagtam fel röviden - Konkrétan te kértél meg a szalonban, te kis szar. A kölyköt is te hoztad fel. És mindkettőt most akarod először, úgy igazán. Ahogy én is.
Fogalmam sincs, hogy megértette-e, hogy mire akarok ezzel célozni és hogy nekem, szerintem ez mit jelent. Második esélyként legfeljebb a kis feketémet tudnám elkönyvelni: egyrészt azért, mert nekem ehhez a témához nem volt "közöm", másrészt megkapta ugyanazt, ugyanúgy, csak... egy jobb verzióban. Én nem vagyok hajlandó pusztán "jobb" verzió lenni, én A Verzió vagyok. Kész.
- Helyes. - csókot nyomtam a feje búbjára, ahogy kifejezte, hogy már most mit jelent neki az, ami ránk várt, a Szürkém egyetértve mordult és dörgölőzött a párjához - Ahogy mindenben, ebben is ketten vagyunk benne. Nem vagyok szakértő, de talán... Az a normális, hogy a magunk módján mindketten fosunk, még akkor is, ha más miatt. Ne basszál fel, te hitelt adsz nekem, hogy belőlem jó apa lesz? Én ezt kurvára nem tudom elhinni, de megteszem, mert Te azt mondod. Az a minimum, hogy ezek után Te meg abba kapaszkodsz, hogy én mit látok belőled.
Így volt mindkettőnknek esélye kitáncolni a spirálból, ha ebben a kérdésben is úgy bíztunk a másikban, mint eddig mindenben. Azt sem tudom soha garantálni, hogy nem ragad el vad, mikor néha úgy kapom el Dakotát, hogy pengeélen táncolunk, de ismer: tudja ki vagyok, hogy milyen vagyok és mégis hagyja, hogy a kezemben tartsam az életét - hülye lennék nem viszonozni ugyanezt.
Vagy akár azt a minimum gondoskodást, hogyha Ő nem is hajlandó tejért menni, majd megteszem én: amire szart és inkább megkínozta magát azzal, hogy leégette a nyelvét. Bár, azt talán nekem kellett volna, mert megint sikerült felböfögnöm a saját kétséges kérdéseimet egy kislány kapcsán. Nem, még ebben a helyzetben sem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam a látványára, a lihegésére, meg arra, hogy gondolatban válaszolt.
- Háh, jó, de mi nem nevelnénk arra, hogy hercegnőként jó party legyen. - ahogy gondolom, Őt próbálták terelgetni, amíg rá nem jöttek, hogy felesleges - Dehogynem, leszaggattam volna a nyakadból
az aranykeresztet, és megmutattam volna, mit jelent igazán élni. Legfeljebb te pofoztál volna fel, de az meg csak feltüzelt volna.
Volt szerencsém pár elit csajhoz annak idején, amikor a szükség nagy úr volt, a kalandvágy pedig a tetőfokára hágott, hogy az összes utamba kerülő sznob spiné megkapja általam azt a "mocskot", amire még gondolnia sem volt szabad, mert a Pokolra kerül, hiába vágyott rá - de aztán jöttem én. Vele is ilyesmit tudtam volna elképzelni, de hogy el nem vettem volna, nos, az mondjuk tényleg fix.
A név téma Őt ellazított, engem pedig kicsit megingatott, mert hát... Eddig könnyű volt képzelegni, meg ordas poénból eljátszani az emberek előtt, hogy a "kis Billy" úton van, viszont ez most már nem poén volt, hanem a nyers valóság, és... Az, hogy komolyan képes lenne így, ennyire miattam, utánam elnevezni a gyereket... Hogy nem mondja azt, hogy amúgy a Billy egy szar név. Vagy a Patrick... Nem elég modern, akármi. Plusz a tény, hogy így talán tényleg új esélyt kaphatok arra, hogy felneveljem azt, ami abból lett volna, ha Patrick tényleg nem csak a Teremtőm, hanem az a részem is, ami belőlem talán máig hiányzott... Igen, valahol zavarban voltam a dologtól, de közben annyira jól esett, hogy igazából azt sem tudtam, mit mondhatnék azon kívül, hogy miközben a tekintetét éreztem magamon, próbáltam magamat is fentebb helyezni azon a bizonyos szintezési listán és hát... Azt sem tagadtam volna egy percig sem, hogy az utolsó lökést Ő adta nekem. Az, hogy a kölyökkel az első perctől kezdve ott lesz és nem kell rá másfél évszázadot várjon, fenomenális volt. Meg egy kicsit túl sok is, szóval leplezetlen boldogságban úszva egy picit megint tereltem, és becipeltem a konyhából a nejemet. A gyerekem anyját. A kis kurvát, aki az első adandó alkalommal ráharapott a fülemre. Röviden felnevettem, és hagytam, hogy megint hozzám dörgölje az arcát, és a Guta üsse meg, tényleg képes lettem volna egész nap.. Egész héten mást sem csinálni, csak ezt! Legalább is aközben, hogy házat is keresek. Keresünk.
Asszony az ölbe, laptop az asztalra, mellé a kávé. Szájba cigi, mert nem vagyok kezdő buzi, simán megoldok mindent fél kézzel, mert hát, a másiknak Dakota testén, a dereka körül volt kötelező jelenése.
- Te rosszéletű, számító kis szuka... - nagyon csúnyán és fenyegtően próbáltam nézni rá, ahogy elmondta, mit talált volna, HA nézelődik, de a végén kibaszott boldogan felnevettem - Még ilyet, én direkt próbáltam nem beleélni magam, erre tessék... Hát bazmeg. Jó, Hilbert Ski Area, nézzük. - a fejemet csóváltam, közben pedig imádtam, amiért már gyakorlatilag kész tervünk volt miatta - Nem kimondottan érdekel a plusz idő, mi amor, Chicagóhoz képest ez még mindig egy szarfészek, ott két órát kellett volna ingáznom, ha full nyugiból akartam volna bejárni, szóval ez a része mindegy. Hidd el nekem, minden percet megérne egy olyan kecó, ahol se pincsi nincs, de olyan szomszéd, aki átugat vagy csak szimpla jófejségből átjön pitével. Hidd el, imádni fogod.
Egy puszit nyomtam az arcára, és nézelődni kezdtem. Kis város, kis térség, nem túl sok opció, szóval mindkettőnk szerencséjére nem kellett túl sok ajánlaton átmennünk. De azért vicces volt a "szemle" és a mindkettőnktől azokhoz érkező kommentek. Ebben a viskóban tarthatnánk tyúkokat, amiket meg tudnék kergetni. Abban a házban lennének szomszédaink, és már nem csak köcsögségből, hanem kényszerűségből is patkánynak hívhatnánk őket. Ez egész tetszik, de egy szintes, és én örülnék, ha lenne egy emelet. Az is jó lenne, csak az egész lényegében Ház és semmi kert, max egy kocsibeálló. A magam részééről izgatott lelkesedéssel nevettem és szórakoztam remekül amíg aztán...
- Mi amor... - csillantak fel a szemeim - Itt fogunk élni. - jelentettem ki, ahogy elém került a következő hirdetés egy kissé kopottas házról a tóparton, emelettel, hatalmas kerttel az erdő mellett - Itt?
Felé fordítottam a gépet és átengedtem neki, hogy navigáljon, nézegesse a fotókat, a mindent. A magam részéről az árat meg sem néztem. Nem számított. Ha ez AZ a ház, ha kell, hát tényleg az utolsómat is beleadom. Vagy rabolok bankot. Vagy szerzünk még Rolexet...

Energiáim felizzottak, ahogy a combomra markolt, a pillantásomban kihívás lobbant, amikor a szemébe néztem, a szám pimasz kis félmosolyra húztam.
- Ó, nagyon könnyen meg is szoktam kapni mindent - hajoltam kicsit közelebb, éppcsak súrolva a száját az enyémmel. - De inkább akkor mesélek, amikor épp járőrözöl, sokkal viccesebb úgy az őrületbe kergetni, hogy nem vagy kartávolságon belül - vigyorodtam el gonoszkodva, ahogy eszembe jutott, hogyan szoktam gyorsabb hazatérésre ösztönözni, ha olyan volt, hogy aztán megkapjak mindent, amit előtte írásban részletezte. Padlizsán meg vízcsepp emojikkal tarkítva. Ha különösen geci kedvem voltam, még képet küldtem.
De most semmi ilyesmire nem lett volna szükség, és ahogy a combomról a vállamra vitte az érintését Henry, én is csillapodtam. A legapróbb jelzésekkel is teljesen tisztán tudtunk beszélgetni, megérteni egymást, miközben szóban azt tárgyaltuk ki, hogyan nem lesz eladva a loft. És hogy amúgy gőzöm sincs semmiféle lakáskiadási meg ügynökségi dolgokról, mert baszki, minek és honnan lett volna?
Egy kicsit viszont így is összevontam a szemöldököm arra, hogy majd ő mindent elintéz.
- Tudom, hogy megtennéd, azt is, hogy képes vagy elintézni mindent meg minden, de nem akarok valami kitartott háztartásbeli lenni, aki üres fejjel mosolyog. - Az utóbbi időben már így is beleestem abba, hogy munkahely-loft közötti ingázáson túl nem igazán voltak kitérőim. Max a bolt. Hülyeség volt, de néha eszembe jutott, hogy még a végén eltompulok.
Ennél viszont sokkal nagyobb döccenő volt jelenleg annak a lehetősége, hogy lányunk születik, ami benyomta bennem a Teresa-gombot, Henryben pedig a tiltakozást. Én magyaráztam, ő pedig ahelyett, hogy hangosan kifakadt volna, mormolva húzott magához a lehetetlennél is jobban.
Arra, hogy gyakorlatilag én kértem meg őt, hozzá hasonlóan nevettem el magam és nem vitatkoztam vele, mert minek tettem volna? A lényegen kurvára nem változtatott: most itt voltunk, és nem akartam elbaszni, öltem volna értük, már most.
A folytatást hallva csak még jobban hozzá bújtam egy halk nyüffenéssel.
- Tényleg te vagy a bölcs fehér latino - mosolyodtam el a végére. - A kis szart a kút mellől, azt látod belőlem - nevettem is fel, majd kissé visszakomolyodtam. - Igazad van. És egyébként faszább így, hogy együtt fosunk a magunk parái miatt mert, ja, ha valamiben, hát ebben aztán végképp ketten vagyunk.
Ebben pedig azt hiszem, mindketten egyre jobbak lettünk, ha nem is szándékosan, de belejöttünk - mondjuk pajzs nélküli együttélés és mindazok után, amiken keresztül mentünk, kurva ciki lett volna másképp. Illetve nem, nem lett volna ciki, de akkor minek vesztegeltünk volna egymás társaságában? Naugye.
Ehelyett most akkora volt a ragaszkodás, hogy a hűtőig sem engedtem el, inkább leégettem a nyelvem a kávéval, mert potato fasz vagyok. Szerencsére ez se állított meg abban, hogy legalábbi gondolati úton reagáljak a potenciális hercegnőnkre.
~ Tény, de ha rád üt, nem lesz hajlandó teljes pompánál kevesebbel beérni. Úgy lépsz ki általában a loftból, mint aki rockkoncertet készül adni, meghódítani a világot, vagy a puszta megjelenésével legalább hat házasságot vakvágányra siklatni. Akkor is, ha a szemközti pékségbe ugrasz ki. De ne aggódj, ha ez is lenne, az attitűdje kétoldalról lenne megerősítve, mert egy arrogáns kis ribanc tudtam lenni a tünci ruci mellé.
A közízlés szerinti "legjobb" éveimben sem voltam épp egy nebáncsvirág, így ezt tudva és Henryt ismerve se állt fenn a veszély, hogy valami habcsókkisasszony pottyanna ki a génmixünkből. Mondjuk ezzel együtt se gondoltam volna, hogy Henry akkoriban elkapott volna.
Nyilván rám cáfolt ez az anyaszomorító haramia. Az erényes kisasszonyok galád megrontója.
Beharaptam a szám, úgy néztem fel rá, bujkáló mosollyal. Igen, tetszett a kép, pont az a hülye romi-izgalmas szar volt, amiről tizenévesként álmodoztam, közben meg biztos voltam benne, hogy ebben a világban ennél több sose lett volna köztünk.
- Most meg a ruhát szaggatod le rólam és vállon lőlek. - Sokkal jobb! És tényleg, mert: - Sose pofoználak meg. Poénból se.
Röhejes lehetett, mert végtére is nem kibelezésről vagy valami drasztikus dologról beszéltünk, kártékonyság terén jóval szolidabb volt mint az, amikor vállon lőttem, mégis... úgy éreztem, ha valaha ilyet tennék, onnantól semmi sem lehetne a régi. Valószínűleg azért, mert eleve a tetthez olyasmi kéne, amit nem tudnék visszafordítani magamban. Nem tudom, nem is akartam konkrétan tudni, elég volt tudnom, hogy nekem ez kurvára nem pálya. Akkor sem, ha mondjuk felbasz, felidegesít. Amíg így szeretem, esélytelen, hogy én kezet emeljek rá.
Ennél sokkal könnyebb volt elképzelni William Patrick McCartyt, és látni, hogy az apja hogyan reagált a név hallatán. Kedves mosolyogva figyeltem a zavarát, ahogy szinte elpusztult az egésztől, mindettől pedig végtelenül sebezhetőnek és törékenynek tűnt. Nem, véletlen se tettem szóvá, csak hagytam, hogy megélje, felfogja, elhiggye. Azt is, hogy igen, itt leszek velük és segítem majd a mini szart belenőni a kapott névbe. Egyszerre éreztem úgy, hogy ebben semmi sem állíthat meg és minden fasza lesz, meg rettegtem, hogy de mi van, ha nem. Hagytam mindkettőt érvényesülni, mert még lehetett, még nem üvöltött itt egy apró élet figyelmet és minden törődést követelve.
Ezzel együtt hagytam azt is, hogy Henry tereljen - kilenc hónap és ezt se teheti meg, élvezze ki, amíg lehet. Felpattantam a hátára és megharaptam a fülét, hogy utána a nyakába fúrjam az arcom, miközben átszelte velem a nappalit és összeszedett minden szart, hogy végül újból az ölében kössek ki, egy nyitott laptoppal előttünk. Baromi átlátszó voltam, de most bazmeg, mit tagadjak? Nem a querido az egyetlen, aki képtelen valamiről lekattanni, ha egyszer a fejbe vette, én is ennek megfelelően navigáltam a szerintem szimpi környékre.
- Az vagyok - bólogattam mélységes egyetértéssel a számító szukára. - Mondtam, hogy a gyerek nem feltétele a háznak, tényleg úgy voltam vele, hogy ha első eresztéssel nem sikerül, ezt akkor is szerettem volna. - A házat, a friss otthont, amit már direktbe úgy veszünk, hogy mi vesszük, hogy kettőnk vágyainak felel meg, nem egyikünk vagy másikunk hagyatéka, hirtelen döntése. - Engem érdekel a plusz idő - húztam fel kicsit az orrom. - Nem mindegy baszki, hogy fél órával többet fetrengsz mellettem reggel vagy sem, tudod mi mindennel lehet azt a plusz harminc percet tölteni?! - Persze, hogy tudta. - Csapd le csacsizhatunk, bújócskázhatunk, megmutathatod, hogyan kell csákót hajtogatni...
Igen, nyilván ezekkel ütnénk el az időt. És igen, jól esett faszkodni.
Akkor se hegytam fel vele, amikor elkezdtük a soványka eladó kínálatot nézni és felváltva vagy épp szinkronban kommentáltuk a látottakat. Tetszett, ahogy nézelődött, mint egy gyerek a cukorkaboltban - a lelkesedése magával ragadó volt és emiatt is kapott olykor random csókot a halántékára. Imádtam. Ennyi.
Eskü szinte jobban figyeltem rá, mint arra, amit mutatott, egészen addig, amíg el nem csendesedett, a korábbi pikírt megjegyzésekből pedig a megtalálás öröme lett.
Végigmértem a házat, az emelettel, kerttel, erdővel és tóparttal, majd tovább kattintgattam a képeket. Kicsit lelakott volt, vagy magára hagyott, de tágas és ha eltűnik a lepotyogott vakolat, a kurva sok por meg a repedezett padló... igen, láttam benne magunkat, és ahogy mindezt felfedeztem, az arcomon a mosoly szélesebb lett. Kandalló is volt benne, bár tuti meg kell majd nézetni meg a kéményt is, ciki lenne, ha első begyújtáskor a nappalit terítené be a füst.
- Itt - vigyorogtam Henryre, hebrencs módon csókolva meg örömömben. - Alig várom, hogy bedobd magad, mint ezermester. Bazmeg, ez most tényleg megtörténik - nevettem el magam, ahogy lassan túlcsordultam és nem tehettem róla, de bekönnyeztem. - Mikor telefonálunk? Vagy nézzük meg? Milyen hamar lehet a miénk?
Hogy az ára belassíthatott? Haha, persze. Mondtam már, hogy ügyes kezem van? A legnagyobb kihívás az lenne, hogy megtaláljam a kellően pénzes balfaszt. Azt nem akartam volna, hogy Henry nyúljon ilyen eszközhöz. Rendőr volt meg minden, sokkal durvább bűnözői háttérrel, mint enyém. Azt hiszem, úgy voltam vele, mint lejött függők esetén az alkohollal, droggal: nem akarom, hogy egy kortyól visszaessen. Hogy visszaesnék-e? Az már egy teljesen más kérdéskör, amivel nem foglalkoztam.

- Vicces, mi? Olyankor nem nevetsz, amikor végre haza is érek...
Húzott, húzhatott gyakorlatilag örökké, és imádtam, hogy ezt megtette, és... ahogy ezt megtette, mert váratlan volt, több volt, jobb és érdekesebb volt, mint eddig bárki, akivel találkoztam és... Ja, az első, akit még imádtam is, a bónusz valóban a kreatív megközelítése volt ahhoz, hogy hogyan tartsuk rendben és életben a házasságunkat. De erre igazából nem volt szükség, ahogyan arra sem, hogy tényleg mindent én oldjak meg, és bár tényleg nem gondoltam komolyan, hogy ezt tenném, azért visszaszólt. Én pedig csak összeráncoltam a szemöldökeimet, minden bizonnyal a kedvenc ráncát is éltre keltve, ahogy kissé fejt csóválva biztosítottam arról, hogy
- Ha akarnál, se tudnál ez lenni. Hát ezért vagy a nejem, hogy az isten baszná meg! - káromkodtam, de felnevettem, őszintén és hangosan, mert nekem tényleg nem a bólogató feleség kellett, hanem az a... bármi, ami Ő volt, és amivel elérte azt, hogy soha többet ne akarjak mozdulni mellőle - De azért az ingatlant hagyd rám...
Suttogtam szemtelen kivagyisággal, miközben vigyorogtam rá, mert hát... Ez az én erősségem volt, neki is meg vannak a maga ügyességei... Nem, tényleg nem mindent akarok helyette megoldani, hogy belőle ne maradjon semmi, csak... Azt, ami neki nem menne olyan jól. Ahogy ezt már Ő is megtette értem, helyettem anélkül, hogy egy kicsit is szarul érezném magam miatta. Neki lehet. Neki megengedem. Oda és vissza is.
Azt viszont tényleg nem engedtem, hogy csak úgy simán másodiknak tituláljon, vagy hogy egy hangyafasznyit is arra gondoljon, hogyha esetleg lányunk lenne Billy helyett (Ellie...), akkor azzal automatikusan visszakerülne száz évvel ezelőttre. Nem. Nem egymás elbaszott házasságai vagyunk. Nem a múltunk vagyunk. Hát nem Ő győzködött arról, hogy mennyire nem számít, hogy ki voltam azzal szemben, akivé váltam? Ilyen erővel én is fullosan leblokkolhatnék, hogy bankot látok, amit akár ki is rabolhatnék... De én ezen már túl vagyok. Azt akartam, hogy Ő is túl legyen. És azt is tudom, hogy túl is akart lenni rajta, csak... Nem úgy gondolkodott és érzett, ahogy én. De ezért nem hibáztattam, ahogy eddig sem tettem, nem pont most fogom elkezdeni.
- Ja, tudom, néha magamat is meglepem. - ilyenkor mindig Jay jut eszembe és az, ahogy kimondta, hogy nem vagyok olyan hülye, amilyennek látszom - Jó, hát... Akkoriban azt mondtam, hogy nem akarom megváltani a világodat. És esküszöm, hogy nem is akartam! Arról nem tehetek, hogy mégis így lett, oda-vissza.
Nem kellett sem most, sem máskor pátoszos szavakba önteni részemről semmit, ami köztünk volt, legfeljebb akkor, ha valamiért nagyon szorult a hurok és kibukott. Most kimondottan nem bukott ki, mégis súlya volt az egésznek, hiszen... Gyerekünk lesz, a kurva életbe is. És hiába töltött el örömmel és büszkeséggel a tény, hogy mindezért akár ölne is... Tudtam. Éreztem, talán máskülönben bele sem mentem volna az egészbe, de tudhatja, hogy ezzel én is így vagyok. Hiába esett jól hallani, azt sosem akartam, hogy idáig kelljen jutnunk. Már csak azért sem, mert jelen pillanatban azt is nehéz volt gondolatban befogadni és megemészteni, hogy mihez fogok kezdeni, ha esetleg lány lesz: bár a körömlakkozás némileg lehozott az életről, a továbbiakkal csak azért vitatkoztam, mert nem én lennék, ha nem tenném. Főleg, mert a leégetett nyelvű matricám gondolatban is viccet csinált belőlem, hát bazmeg! Nevettem, hogy a picsába ne nevettem volna. Mert a kis szar a kút mellől egy megátalkodott, szemtelen kis geci is volt. Amit imádtam.
- Azt' akkor mi van, he? Mert tán nem pukkadsz ki a büszkeségtől örömödben... - ahogyan teszem azt én is, amikor úgy megyünk el valahova, hogy látom a sok utána fordulót és közben tudom, hogy én nyertem - Jól van, meggyőztél, de akkor max fekete körömlakk. Te arrogáns kis ribanc.
Tudom, elfaszkodtuk a lány témát (is), de mégis mintha valamiféle nyugi kerülgetett volna mindezek után. Hogy még ha lány is lesz, nem a Disney hercegnő fog majd körömlakkot kérni, hanem a fura csaj a suliból, aki csak azéért akar szép körmöket, hogy ne érhesse őket esztétikai kritika, amikor beint valakinek. Igen, igen... Ezt a gondolatot tudtam szeretni. Ahogy egy alternatív találkozás gondolata is tetszett, csak úgy, szinte ártatlanul belegondolva abba, hogy meddig és ilyen irányba lettem volna képes elvinni kettőnk random légyottját. Biztos kurva tüzes és emlékezetes lett volna, de az is fix, hogy nem juttatott volna oda, ahol most vagyunk. Nem álltam volna készen rá. Ő sem. De most, egy évvel ezelőtt már készre basztatott minket az Élet még akkor is, ha ez nem esett le rögtön. Most már kurvára egyértelmű volt.
- De ez legalább felnőtt móka. - rántottam meg a vállam mosolyogva, mert ahhoz, hogy mindezt megtegyük, olyan érettség kellett, amit nem is biztos, hogy teljesen képes vagyok felfogni - Ay, ami amor, tudod, hogy nem azért mondtam.
Elmosolyodtam, mert hát, azt hiszem, hogy értettem, mire gondol. Nem volt idegen számomra a pofon, nőktől sem, de azon a komolytalan szinten már rég túl voltunk, hogy ezzel fejezze ki az ellenállását, plusz... Ja. Valahol tényleg van ebben a kapcsolatban valami, amibe minden durvulás megfér, de a pofon... Az más. Haraptam. Karmoltam. Elvettem, elmartam, a torkát szorítva taszítottam az élet szélére, ha arról volt szó, de ez a mozdulat nálam sem volt benne a pakliban. Ha szemtelen volt, hát ráfogtam az állkapcsára, úgy tartva satuban, amikor megkívánta a pillanat. De én tényleg egy régi, sosem volt múlt lehetőségei okán említettem meg az egészet, miközben a jövő toporgott a lelkem küszöbén azt a múltat előhozva, aminek én most kell, hogy végre megfeleljek. És meg is fogok. Patrick. Csak egy név. Nem egy alku, nem egy szerződés, csak egy név, de mégis... Annyi minden van mögötte, legfőképpen Pat miatt. A kibaszott sok lecke, tehernek tűnő jóakarat mögül most megtalált és szíven szúrt a valóság és a tény, hogy talán most tényleg megkezdem a révbe érésemet. Annak lenni, akinek Pat mindig is szánt, még akkor is, ha nem pont úgy, ahogy azt Ő eddig elképzelte. De meg tudom csinálni. Meg fogom csinálni, Dakotával az oldalamon bármire képesnek érzem magam - még akkor is, ha ezúttal nem megelőzi az akaratomat, hanem később éri majd utol az atyai áldás.
Dakota hagyta, hogy a "szokásos" módon mintegy ejtsem a témát, miután az első reakcióim kijöttek belőlem. Mert hát, mégis csak egy hónapok múlva kezdődő dologról beszéltünk, addig pedig annyi minden más volt hátra... A második kávé, a pakolás, és hát... A Ház. Amire Dakota annak ellenére is készült titokban, hogy ELVILEG a gyerekhez akartam kötni, gyakorlatilag meg így is-úgy is ezt a sorsot szánta kettőnknek. De nevettem, mert valahol tényleg imponált az egész, a lelkesedése, a tény, hogy akár csak kettőnk miatt is kész lett volna tovább lépni...
- Igen, mondtad, de én... Én... - megkönnyebbült, mégis valahol feszült sóhaj - Én szeretem ezt a kecót Dakota, mert ha ez nincs, mi sem vagyunk, és... Mindegy. - ha Ő a random dolgok Istennője, akkor Istenként én is ott szambázom mellette, de közben mégis voltak dolgok az életemben, amikhez rutinból kötődtem és a loft is ilyen volt - Na, ide hallgass, te kis szar! - kezdtem neki "fenyegető" nevetéssel és megpöcköltem a felhúzott orrát - Évszázadaim lesznek megtanítani csákót hajtogatni, kurvára nem ezen a fél órán fog múlni, és ha annyira hiányzom, van egy csomó pajtásunk, akik akár teljesen ki is írhatnak melóból hetekre, szóval nem, mi amor, a tóparti álom nem azon a fél órán fog múlni.
Hogy kényelmesebb lett volna kecót venni a belvárosban az őrs mellett? Nyilván. Hogy jobb lett volna-e, mint a loft? Holt biztos, hogy nem. A belváros az apartmanoké, és ilyen erővel akár:
- Ez a loft is kurva nagy, költözés helyett csak a nappaliból lehetne még plusz másfél szoba, de akkor hol a tó? Hol az erdő? Hol a kertben fetrengő kis feketém...?
Sok mindenre képes vagyok érte, miatta, de arra nem, hogy a hatodikra kertet varázsoljak. Szóval ezzel a lelkesedéssel és a Dakotától jövő plusz infókkal vetettem bele magam a szűkített keresésbe. Hol-hol jobban rászorítottam a derekára-combjára, miközben nagy hangon ekéztük az épp előttünk lévő ajánlatot. Egy kicsit, csak egy nagyon kicsit úgy éreztem magam, mint amikor hoteleket válogattunk annak idején... Pedig közben most tényleg az életünkről volt szó. Ez viszont csak akkor esett le legközelebb, amikor egy nagyon is ígéretesnek látszó hirdetés bukkant fel, ami számomra azonnali igen volt, de mégis... Mint egy kissé megrettent vad, úgy vártam Dakota ítéletére, miután visszakérdeztem. Teljesen átengedtem neki a MacBookot, és ide-oda kapkodtam a tekintetem a képek és az arca közt, holott elég lett volna csak az érzésire figyelni. De nem. Én látni akartam. Az egészet. És amikor azt mondta, hogy itt... Azt hiszem, hogy valami eltört bennem - de abban a jó értelemben, amiben a gimisek izgulnak fel a tényre, hogy előkerült egy újabb hordó sör apu pincéjéből. Ahogy megcsókolt, a két kezem közé fogtam az arcát és úgy csókoltam vissza, mintha nem lenne holnap: mert mindig, inden pillanatban csak a Ma van. Nem eresztettem.
- Meg bazmeg, meg. - csak ennyit morogtam az ajkai közé, hogy aztán én húzzam vissza az ajkait a sajátomhoz - Csss, kussoljálmárel.
A jobbommal a hajába túrtam, egy kicsit rá is markoltam, mert ebben a pillanatban nem csak ház meg a kölyök kellett, hanem Ő is. Mert vele csinálom ezt végig. A megeredni készülő könnyeinek sós aromája az orromba kúszott, mélyen felmorrantam és úgy váltam el tőle, hogy a homlokom az övének dörgöltem. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy képes vagyok kicsit elszakadni, a füle mögé tűrtem a haját, aztán a világot is megígérve a szemeire fókuszáltam.
- Az attól függ, milyen hamar tudsz valami vállalható textilt pakolni arra a formás kis seggedre... Na, meg én is. - de mivel olyan jól kézre állt itt az ölemben, rá is csaptam kettő picit, csak hogy motiváljam, hogy mozduljon, aztán szándékomban állt nekem is felkelni és öltözés előtt még telefonhoz is nyúlni. Mondtam. Ezt én tényleg intézem, nem csak a loftot. Ám miközben megtaláltam a telefont, és a képernyőre pillantottam a telefonszámért, a szemem akarva-akaratlanul is elvándorolt a meghirdetett összegre. A faszomat. Apró görcs, a kudarc, mint régi ismerős rágta magát a lelkembe, és ja, tárcsáztam, el is értem az ingatlanost, akivel egy óra múlvára meg is beszélltem a találkozót, mégis amolyan vert seregként csattogtam be meztelen talpakkal a hálóba. Mert volt bőven tartalékom a túléléshez, de ehhez mégsem, szóval... Lényegében másfél évszázaddal később is ott tartottam, amiért anno a Kölyök meg kellett, hogy szülessen.
- Mi amor... - a vállamat a félfának vetve álltam meg az ajtóban, és Dakota helyett a padlónak vallottam - Egy óra múlva ott lehetünk, de...
Felvillantak képek. Hallottam a saját hangom. "Gyereket, családot, de mégis miből, Patrick?" Ha a talán fiúnk miatt sebezhetőnek érzett, most annak a tízszeresével álltam előtte, bármennyire is ficergett a Szürkém, hogy nem ez a lényeg, bármennyire is akartam hinni magam is, hogy ez így van. Ha a seggpucér derekamon ott lett volna a fegyverem, most biztos érte nyúlok. Nem modultam, pusztán a szemeim pillantottak Dakota felé, és a mindemet áthatoló bukáson lassan feltámadt a rég kiéheztetett Bestia és annak minden vágya a jobb, szebb és könnyebb élet felé.
Nem csak a ház, hanem a felújítás, a hétköznapok, a Kölyök, a kurva egyetemi tandíj, amit talán nem is akar majd, de akkor is.
- Nem vagyok elég. - három szó csupán, de elhúztam a szám, és nem, hiába volt porondon, hogy ebben Ő is partner lehetne, nem tetszett - Ha elmegyünk, és tényleg akarod a házat, vissza kell fordulunk a gyökereinkhez, akkor is, ha utoljára. Meg kell engedned, hogy megtegyem. Vagy hogy segítsek neked megtenni.
Kérhettem volna pénzt Pattől. Eladhattam volna a fairbanksi házat. Egyikhez sem füllött a fogam jobban, mint még egyszer utoljára eljátszani a haramiát a világ szemében is. Megszegve egy évtizedes ígéretet azzal, hogy nem rabolok soha többet. Egy kicsit, egy hosszú pillanatra tényleg a kúton lévő kis szar tekintetét kerestem. A tolvajét. A Nőét, aki nem a nejem volt, hanem az, akiből a nejem vált. És pontosan azzal a pillantással néztem vissza rá, mint annak idején: akiben nem a férjét látta, hanem az idegesítően gyakorlottabb riválisát.

Halványan, pillanatnyi - de nem több - keserűséggel mosolyodtam el arra, hogy ha akarnék se tudnék kitartott, üresen mosolygó háztartásbeli lennék. De. Képes lennék rá, az már más kérés, mennyire lenne hamis a kép és mennyire hazudnék neki és magamnak is. Ismertem magam, afelől se voltak kétségeim, hogy mennyire szerettem Henryt, és bassza meg, tudom, hogy magamat kiherélve vagyok képes idomulni - az más kérdés mindig, hogy mennyi ideig, tény. De egy hétig se akartam neki hazudni, vagy magamnak.
- Intézd, bazmeg, intézd - mormoltam a szájába, már széles mosollyal, ahogy megcsókoltam, hogy azt a fene önelégült vigyort ellopjam. Ez volt a másik: sose akartam volna elvenni tőle valamit, amiben kényelmesen, határozottan mozgott, már csak azért sem, mert kibaszott jól állt neki és férfias volt. Én pedig rég bíztam benne annyira, hogy aggodalom nélkül hagyjam intézkedni, főleg, amikor ennyire biztos volt a dolgában.
Mindezek után, hogy melyikünk miben és hányadik a másik életében... Máshogy láttuk. Ő nem akart második lenni, nekem Ő volt a csoda, hogy egyáltalán létezett másodikként. Hogy új esélyt kaptam mindarra, amit első alkalommal eszközként használtam akaratlanul is, vagy a kor elvárásának engedelmeskedve. Második házasság volt, második gyerek, második család, második minden. És az, hogy egyáltalán volt "második" kurva sokat jelentett, mert én tudtam, hogy mi mindent dobtam el, áldoztam fel, köptem- és gyilkoltam le.
És igen, minden előzetes felkészülés és totálisan különböző körülmények ellenére is fostam attól, hogy mi lesz, ha elbaszom ezt is. Hogy mit hoz ki belőle, hogyan reagálok, ha már valóban újra anya leszek. Két kézzel kapaszkodtam mindabba, amit Henry ezzel kapcsolatban mondott, mert hát... igaza volt. Ha nem lett volna, akkor is hittem volna neki. Kicsit csipkelődtem az okosságán, de nem őt degradálva, inkább a hangulatot próbálva visszahozni meg a nem-létező problémán tovább lépni. És így könnyebb volt azt a rémisztő lehetőséget is kezelni, ha a mini esetleg lány lenne. Itt is Henry volt a horgonyom, az ő pávaságában találtam meg a sziklát a viharban, és jöttem olyan baromsággal, ami egy mégis lehetséges jövőt festett le. A nevetésére elvigyorodtam még leégett nyelvvel is.
- Naná, hogy büszke vagyok, meg oda is vagyok és egy geci, amiért imádom, ha valaki szemei majd' kiesnek. - ÚM-ben sem véletlen videóztam a mobilommal, amikor a medenceparton vonult. Az pedig, hogy mindez hova viheti a lehetséges lányunkat... igen, tetszett a kép, és valahol azt hiszem, meg is nyugtatott.
Ezek után a magunk módján szaladtunk tök más irányba a hajdani találkozás lehetséges kimenetlével, a pofozással, meg azzal, hogy tudtam, persze, hogy tudtam, hogy nem emiatt mondta. Én se azért, mert egy bántalmazó ribanc lennék, csak akartam, hogy fixen tudja, ha már itt a vad szex mellett ez is feljött, hogy amúgy nem ütném meg. Nem ezért mondta, ezt is tudtam, de ha már így adta magát a dolog...
Ennél egyértelműbb nekem már csak a név volt, ha tényleg fiunk születik, és ezzel... hát ezzel percekre kinyírtam Henryt. Kurva cuki volt, ahogy azt se tudta, mihez kezdjen magával és az érzelmi örvénnyel, de sose gázoltam volna ezzel a lelkébe, csak hagytam, hogy úgy-ahogy túltegye magát a William Patrick McCartyn, téve az egyiket, amihez a legjobban ért: terelés, témaváltás; most épp a jövendőbeli házra, aminek részemről nem volt feltétele a gyerekvállalás.
Puszit nyomtam a szájára, ahogy egy "mindegy"-gyel befejezte a loft éltetését.
- Én is szeretem, ezért adnám el- vagy ki csak a legvégső esteben. Te csináltál belőle szállásból otthont.
Onnantól, hogy először itt járt, a majdnem-szakításunkkor-amikor-még-szinte-össze-se-jöttünk(?) napon, amiből fullos hétvége lett. Egy pillanatra se bántam meg, hogy akkor odaadtam neki a pótkulcsot, mert tényleg azt akartam, hogy ez itt neki - velem - mindig menedék legyen a szarságok (és akkor még falka) elől. Hogy feltöltődjön, pihenjen, és emiatt az se érdekelt, ha épp 13-as korhatáros hétvégét tartottunk. Poénkodott azzal, hogy végre nem csak a testéért kellett nekem, de ez elég hamar így alakult, máskülönben most sem bújtam volna hozzá, pláne nem egy megfogant, közös gyerek nevével és egy családi ház tervével.
Halkan, játékosan mordultam, amikor megpöckölte az orrom.
- Jóóó, akkor nem a fél órán múlik - dünnyögtem az orromat körözve grimaszolva. - De tetszik az a potya hét kiírás, majd számolom, és ha összegyűlt, "levásároljuk", és olyan csákód lesz, hogy bekönnyezel a gyönyörűségtől. - Hát na, nem én lettem volna, ha nem ígérem ezt be.
Meg az se én lettem volna, ha nem nyüsszentek a kertben fetrengő kis feketére. Nem mondom, hogy rendszeresen lányos zavarba hozott, mert nem, de olyan húrokat talált meg és pengetett tök magától értetődően, amikről én azt hittem, hogy rég eltűntek, elvesztek, kikoptak, elpattantak, szublimáltak... És mindig olyan váratlanul! Ráadásul minden tovább fél-komoly vagy fasz ellenvetésemet, vitámat elvágta, szóval ezek után csak bújni meg max nyünnyögni voltam képes, miközben Henry nekilátott a keresésének. A kínálat fikázásába hamar beszálltam, mialatt ő felváltva gyúrta, szorított rá időről-időre a derekamra, combomra. Az én kezem megint a tarkóját találta meg, cirógatva masszírozhattam, és ha épp elkapta a combom, a tincsei közé túrtam válaszképp.
A győztes elég hamar meglett, de minek nézelődtünk még, amikor igaza volt? Tökéletes. Kicsit kopott, kicsit lelakott, de semmi olyan, amit ne lehetne helyrehozni és ahogy mindez átfutott rajtam, a lelkesedésem is fellobbant. Rázúdítottam egy rakást kérdést, hogy még mielőtt válaszolhatott volna bármelyikre is, megcsókoljam. Meg kapom. Megkapjuk, csak kussoljak. Oké, ez menni fog, főleg így, hogy most Ő csókolt engem és egyébként is bőgni tudtam volna miattól, amit ébredés óta megéltünk, és ami még lehetett... egy otthon Vele és a minivel. Azt hiszem, újra olyan időszak elé néztem, amikor napi szinten fogok belehalni a boldogságba. Szar nekem, tudom.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor a homlokát az enyémnek döntötte, hogy utána elvesszek a tekintetében és mindabban, amit ígért, amiről tudtam, hogy meg fogj adni, mert addig megy, mert kevesebbel nem éri be. Az orromat az övének simítottam, a kezem az arcát cirógatta. Elhittem, hogy így lesz. Neki mindent elhittem.
- Két perc! - csillant fel a szemem arra, hogy csak az öltözési sebességemen múlik minden. - Indíthatod a stoppert - vigyorogtam rá, loptam tőle még egy gyors csókot, amíg fenéken pakolt és már fel is pattantam, hogy eltűnjek a hálóban.
A vérvonalamat se sajnáltam ki a műveletből, úgy kapkodtam magamra a fehérneműt, mintha mindig is rajtam lett volna mindegyik darab, aztán bőrnaci, póló, pulcsi... úgy igyekeztem, hogy azt se hallottam, mit telefonált Henry, csak az érdekelt, hogy mielőbb elkészüljek, nehogy rám kelljen várni. A pulcsi kapucniját igazgattam, mert mégiscsak a rockkoncertet adó, bugyilelobbantó, házasságokat romba döntő Őrmesterrel készültem kilépni a házból, nézzek már ki valahogy, amikor a férjem feltűnt az ajtóban és a félfának dőlt.
A hangjára kaptam fel a fejem, azt előbb felfogtam - pontosabban a hangsúlyt -, mint ahogy kibogoztam volna az energiáit. Valami nem volt kerek, és amint ez eljutott a nőstényhez is, egyből talpon volt, toporgott. Nem léptem oda hozzá egyből, csak a beálló csendben vártam, a szekrényajtót fogva, amit eredetileg be akartam csukni, a bűnbánóan lehorgasztott feje búbját nézve. Minden érzékemmel Henryre koncentráltam, de úgy, mintha attól tartottam volna, hogy a következő másodpercben összeesik, nekem pedig ugranom kell elkapni. Amikor rám pillantott, eleresztettem a szekrényajtót, mindenre készen, miközben fogalmam sem volt, hogy mi változhatott meg ennyire drasztikusan az alatt az idő alatt, amíg felöltöztem.
Elnyílt a szám, mégsem jött ki hang rajta hallva, hogy "nem vagyok elég". Csak az energiám csípett kicsit, mert ez nem volt igaz. Aztán folytatta és megértettem, hogy mire gondolt.
- Ay, querido - mondtam, félig őt idézve korábbról, miközben odasétáltam hozzá finoman mosolyogva. - Dehogynem vagy elég - fogtam egyik kezét mindkét markomba. - Max  kéne még egy kis tőke, ami tök oké, nem a pénztárcád méretéért mentem hozzád. - Most én voltam az, aki közelebb nyomakodva a homlokomat az övének nyomtam, ha már olyan bánatosan lógatta a fejét.
Mondtam volna ésszerű dolgokat, opciókat, hétköznapi, normális kérdésekkel, de mind bennem rekedtek attól a pillantástól, amit Henry rám vetett. Egy másodpercre azt hiszem megszédültem, viszont kivételesen nem azért, mert beindított, a szeme egészen másfajta felhívással volt tele, megint egy teljesen váratlan, de nagyon is jól ismert húrt pendítve meg. A szám kiszáradt, a bőröm bizsergett, az adrenalin nem-létező ízét éreztem a nyelvem hegyén.
- Szabad? - kérdeztem egészen halkan, szinte sóvárogva, mint egy függő, aki jó ideje tiszta, egyetlen kis szippantást vagy kortyot csak megérdemel! Ha már eddig olyan ügyesen távol tartotta magát minden szartól. - Csináljuk együtt... - kérleltem a vonásaiba merülve, és hiába tudtam, hogy neki ez mást jelentett, másról szólt, közelebb bújtam, hogy mélyen megcsókoljam.
Le kellett volna beszélnem, rávennem, hogy inkább vegyen fel banktól kölcsönt, vagy valami, mert ez a legális út, én pedig elvben abban segítem, hogy a jó úton maradjon. Én is azon jártam, mert egyikünknek se hiányzott, hogy kilengéssel nehezítsem meg a közös életünket, ez viszont túl nagy és csábító kísértés volt, én pedig erőtlen vele szembe, főleg, hogy Tőle jött. Az, hogy mi lett volna a helyes a mélybe zuhant, ennél gyengébb és gyarlóbb voltam.
- Legyél a Haramiám - suttogtam a szájába kedveskedve, a birtoklással jelezve, hogy ez nem olyan lesz, mint régen, nem hagyom.
Minden más... minden más mi voltunk, a hétköznapok álcája és kényelme alatt, és ha hagyta, újra meg újra csókoltam, mint aki nem is a vélt kudarca miatt akarná őt vigasztalni, hanem a fellebbentett bűnbe fejjel előre még jobban és visszavonhatatlanul belecsábítani. Olyas valaki voltam, akitől Pat biztosan féltette volna a fiát és nem hogy nem dobja ki, hogy velem legyen, de megtiltja, hogy a közelébe menjek. Henry bekopogtatott a lelakatolt ajtón, nekem pedig csak ennyi kellett ahhoz, hogy sarkig tárjam, őt kézen fogjam és behúzzam rajta.
- Alaszkán kívül intézzük. Gyorsan, hatékonyan, mintha mi sem történt volna - finoman az ajkába haraptam. - Senki se fogja megtudni.
És ez volt a másik része, ami lázba hozott: a közös piszkos titok.

Nem érdekelt, hogy mi lehetne, ha éppen akarna. Tudom, geci sok minden. Erre Ő képes volt, adott ideig szerepeket játszani a kitartott feleségtől az elesett lányon át, amíg az érdekei úgy kívánták. Hát tudom, bazmeg! Velem is megpróbálta megcsinálni, csak a probléma azzal volt, hogy az első perctől kezdve átláttam rajta, mert (kivételesen) nem a faszommal gondolkoztam. De most mit csináljak, az, amit már akkor éreztem felőle, bőven túlmutatott azon, hogy hazaviszem lekúrni. Mondjuk megtörtént, de ha nem hív be a fürdőbe a Gutára esküszöm, hogy nem nyúlok hozzá. Közös belegyezés, csak mert móka. Ennyi. De ugyanúgy átlátnék rajta egy ilyen üresfejű háztartásbeli álcája mögött is, mert valahol hiszem, hogy nekem nem tud hazudni. Képtelenség. Ha meg is próbálja, átlátok rajta és kész, ahogy végső soron a lelépését sem voltam hajlandó véglegesnek elfogadni, csak hát, ott eléggé lehúzott a pánik.
Sok minden voltunk a világ szemében és egymásnak is, de mivel mindketten pontosan tudjuk, hogy mi van valójában, így nem aggódtam. Ő is tudta, hogy a nagy pofám ide vagy oda, valahol a lelkem mélyén én is tudok egy rakás, kérdésekkel teli szerencsétlenség lenni, ahogy megtettem most is. A rocksztár göncök mögött egy fasz, aki néha csak az ölében akar aludni, mint egy gyerek. A félelmeim mögött lapuló valaki, aki képes mindent leküzdeni, még akkor is, ha ebben én nem tudtam hinni. De amíg egymásban hittünk, szerintem azon túl, hogy kidumáljuk a dolgot nem számít, hogy mennyire érezzük magunkat alkalmatlannak. Majd akkor leszünk azok, ha ezt a másikunk veti a szemünkre. Ettől pedig most éppen kurvára messze voltunk.
- Nem akkora kaland, csak némi szemét meg széthagyott, koszos zokni kell hozzá.
Felkuncogtam, mert nyilván pontosan tudtam, hogy ennél többre célzott, csak hát... Így is tele volt a nap nyáladzással, nekem is vannak határaim, és mielőtt túlcsordulnék a fene nagy romantikában, inkább visszafogom magam és akkor fakadok ki, amikor tényleg megéri.
- Ó, hát már a gondolatra is, ne viccelj... - szemtelenkedtem, hiszen mind tudtuk, mennyire meg tudok hatódni a csákóktól - Ne duzzogj már, komolyan, a lényeg, hogy otthon legyünk.
Csak egy kis terelés kellett neki ahhoz, hogy ezt Ő is belássa. Mert tényleg maradhattunk volna itt is némi átalakítással, de... minek? Nem akartam kimondottan lenyűgözni, meg semmi, de az az "álom", amit mindketten láttunk, itt nem jöhetett volna össze úgy, ahogyan azt akartuk és igen. Kibaszottul tetszett a kép, ahogy a kertben fetreng farkasként. Neki erre sokkal nagyobb igénye volt, és nyilván mentem volna én is vele, de amikor nem, akkor... Egyszerűen jól esett volna csak felnézni egy sör mellett a telefonomból és azon röhögni, ahogy egy orrára akadt falevél miatt prüszköl. Pereljen be. Meg ilyen alapon akár azért is, mert az élcelődős nézelődés után rövidesen megtaláltam A Házunkat és kibaszott eltökélt és izgatott voltam, hogy Ő is azt látja-e, amit én... Azt látta. És igen, tényleg megtörténik, bár... az egész tényleg furcsa volt. Egy kicsit mintha testen kívüli élményem lett volna a mai reggel kapcsán. Gyereket várunk. Hónapok múlva a nyakunkba kapunk egy élő, lélegző Billyt vagy Ellie-t. Épp kiválasztottuk a házat, ahol fel fogjuk nevelni. Egyfelől az egész mögött volt valami teljesen megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan bizonyosság, hogy ez oké. Ez jó. Ez normális. Közben a (sokszor lecsengett) pánik is ott lebegett, de mint egy hülye, mindent is bevállalva álltam elébe most éppen. Csak adja az ég, hogy ez az érzés kitartson még vagy tizenkilenc évig, vagy tovább... És ahogy sosem, most sem akartam késlekedni. Megfontoltabb lett volna aludni rá egyet? Persze, minden normális ember ezt tenné. Hogy akartam-e ilyesmire vetemedni? Ugyan, kérlek. Az ösztönösen, csettintésre elkövetett tettek (hibák) mestere vagyok. Megígértem Dakotának. És ez így is lesz, akkor is, ha beledöglök.
- Fussál bazmeg, fuss, amíg tudsz!
Felnevettem és megpaskoltam a fenekét, ahogy bepucolt öltözni, én pedig először időpontot, aztán büdzsét egyeztettem, és... Míg előbbi egészen jól sikerült, úgy utóbbi kurvára nem.
Mindig van lejjebb, ugye, de komolyan úgy éreztem, hogy ennél nincs. Olyan sok lehetőség lett volna. Annyi megoldás, amire mindenki büszke lehetne, de bassza meg a büszkeség! Mióta Chicagóban csatlakoztunk és olyan ügyes beszedőfiúként dolgoztam de Lucának, kurva jó pénzeket raktam zsebre, sőt! Sőt... Aztán jött a diszkrét hatvan évnyi infláció, a tény, hogy a kivagyiságomat már jóval kevésbé revolverpárbajokban éltem ki, inkább a két kézzel költekezésbe... Mondhatnám, hogy amúgy ahhoz képest még így is kellően el voltam halmozva, és a világon semmiért sem kellett volna aggódom, de olyan távolra kerültem másfél évszázad alatt az eredeti célomtól. Azt hittem, már sosem jön el. Most mégis rám talált, nekem pedig azt kellett mondanom az Életemnek, hogy megint... Hogy még mindig nem vagyok elég. Hogy is lehetnék? De megígértem a Házat. Megígértem, hogy az utolsómat is. És az az utánit is, ha ez azt jelenti, hogy meg kell szegnem a Patnek tett ígéretem. Ezzel együtt pedig önmagam is meghazudtolni, hiszen akkoriban mindent visszacsináltam volna, ha tudom, hogy Ő velem lesz. Most viszont elég lesz majd a gyerek hírével odaállni elé, a segítségére és az egyéb anyagi tanácsaira kurvára nem voltam kíváncsi. Inkább Dakota előtt hunyászkodtam meg, és közöltem vele a tényeket: engednie kell. Akár így, akár úgy, de muszáj.
Ahogy a kezei közé fogta a balomat, mély levegőt vettem és kissé keserűen elnevettem magam.
- Tudom, hogy nem, hanem a brém mérete miatt.
Erőtlenül nevettem fel, tök faszság volt ezt mondani, még akkor is, ha most sem gondoltam komolyan. Ez már nem erről szólt. Ez már arról szólt, hogy miért szerettem bele, hogy miért láttam meg Őt magát a kúton. Igen, tudom. Azóta már "felnőttünk", már "normális" életünk volt, nekem sokkal régebben, mint neki, de mégis... A tolvajomat hívtam. Rá néztem. Az Ő szívét dobogtattam meg, és ahogy Dakota energiái a bőrömet karistolták, úgy éreztem egyre nagyobb (és egyre sötétebb) elégedettséget. Gyere, mi amor... Hadd lássalak még egy kicsit...
- Mi a fasz az, hogy sza... - bad. Minek kérdezi? Kérdeztem volna, ha nem csókol meg, és hagyja befejezni a felesleges visszakérdezésem. Hiszen most mondom, hogy muszáj. Csináljuk együtt... Jó. Mélyen nyögtem bele a csókba, a derekánál fogva magamhoz húztam és úgy szorítottam, hogy miközben minden sejtemmel imádtam, a korábbi letargiát nagyon határozottan váltotta fel a vágy. Iránta... A helyzet iránt. A közeljövő iránt. A feneke húsába markoltam, ember és farkas szemtelen, a világ ura energiái pattogtak az ajtófélfán.
- Az leszek... - suttogtam én is az ajkai közé - Az vagyok.
A Haramiád. A Gyilkosod. A Bűntársad. Az első, igazi Egyetlened. A Teremtőd. A Pusztítód... Mindened. Csak kérned kell. Mert a kurva életbe is, ezzel az egésszel elpusztul majd minden egy kicsit, amit eddig én felépítettem, és ami benne onnantól ébredt, hogy első este megállta, hogy a telefonszámomon kívül nem vitt el semmit a fairbanksi házból. De legyen. Egyszer már megcsináltam. Másodszor is képes leszek felépíteni az egészet. A Házunkkal együtt.
Nem csak, hogy hagytam, hogy újra megcsókoljon, inkább elégedetlenül morrantam fel, hogy mégis mi a faszomért van rajta ennyi ruha (mert egy józan pillanatomban én kértem, tudom, kuss), és ránehezedve a másik félfának nyomtam a hátát.
- A mi kis mocskos titkunk marad...
Felszisszentem, ahogy az alsó ajkamba harapott, aztán se szó, se beszéd, megfordítottam, és míg egyik kezem ujjai a Tolvajom torka köré fonódtak, a másikkal kigomboltam a nadrágját, mennyire muszáj volt, lejjebb toltam és minden különösebb udvariaskodás nélkül már benne is voltam. Reszketve sóhajtottam bele a mozdulatba és az érzésbe. Talán ilyen, talán hasonló lett volna, ha úrinőként kapom el. Belecsábítva a bűnbe, ami most nem csak a testünkre, hanem a lelkünkre és a tetteinkre is vonatkozott.
- Mintha mi sem történt volna - csókoltam morogva a nyakába saját szavait - Ez sem történik meg, hiszen megyünk Házat nézni...
Persze, dolgunk volt. Ez az egész nem az elnyújtott reggeli volt, hanem a tűzoltás, a próbafülkés quicky, a sok repteres falata a gyönyörnek. A szabad kezem az ölére csúszott, hogy mint jó Haramiája, ott támogassam, ahol csak tudom.
- Olyan... kibaszottul... szeretlek...
Rajtam volt a sor, hogy a jó szokását alkalmazzam: a fülét harapva morogtam el a vallomásom, aztán csak mozogtam addig, amíg mindketten el nem mentünk, de bazmeg, még ezután is első dolgom volt magam felé fordítani, és addig csókolni, amíg kissé le nem csillapodott a szívverésem.
- A többit majd megdumáljuk... Most húzzunk haza.
Búcsúzóul aprón a nyakába haraptam, aztán magamra kapkodtam épp azt, amit találtam, hogy mehessünk, hogy elvehessük... A házat is, és mindent, ami már nem nekem, hanem... nekünk jár.

Voltak, vannak és lesznek is dolgok, amikben nem értünk egyet Henryvel, mondjuk szerencsére minden fontos és nagy dologban fullos volt az összhang, vagy legalább a megértés. Mint például a költözéssel kapcsolatban. Ő eleve a nagyobb teret és a szomszédtalanságot szerette, én azóta barátkoztam meg egyre jobban a képpel, hogy becuccolt a lofba - és távolról sem azért, mert kellett, vagy elvárta volna. Soha egy fél szóval se említette, maximum az alsó nénire morgott, akire meg nem lehetett nem morogni.
Hónapról hónapra egyre jobban tetszett a lehetőség, hogy bármikor kiugorhattam a hátsó kertbe henteregni, hogy az erdő ott volt egy köpésre... A nőstényt lelkesítette a lehetőség, azok után pedig, hogy megegyeztünk a gyerekvállalásban majdnem annyira vártam ezt a pillanatot, mint a minit. A házat, a környezetet, minden felvázolt vagy elképzelt pillanatot, és amikor Henry megtorpant az egyik hirdetés fölött, elég volt nekem is egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, megvan. Izgatott kíváncsiságomban pörgettem végig a képeket, és a zsigereimben éreztem, hogy ez teljesen más hirtelen döntés, mint amikor a loftra böktem. Akkor meg akartam szabadulni egy kényelmetlenül nagy összegtől és valami állandó fedél kellett a fejem fölé. Most? Most láttam, ahogy felújítunk, bebútorozunk... otthont teremtünk. Valamit, ami eredendően nem "csak" az övé vagy az enyém, hanem a miénk, és mindettől vigyorogva, örömittasan csókoltam meg.
Valahol szürreális volt, közben meg annyira magától értetődő, egy pillanatig se furcsa. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem tudunk már holnap beköltözni.
Jobban, hosszabban átgondolni? Mi faszomért? Hagjyukmár...
Inkább felpattantam, miután Henry kiadta az ukázt és megpaskolta a fenekem, hogy felöltözzek. Amennyire büszke voltam a kétlábbal-a-földön gondolkodásmódomra meg a-jég-hátán is mindenemre, hát, annyira nem volt szokásom belegondolni az olyan hétköznapi dolgokba, mint egy ház ára. Illetve... jó, igen, kicsit rákenem ezt is, de ha Henry azt mondta, hogy oké, meglesz, akkor kevés olyan szitu volt, amiben ezt megkérdőjeleztem. Még úgy is, hogy a büdös életben nem néztem rá a bankszámlájára mert nem érdekelt. Mondhatnánk, hogy ilyen nagy tervek előtt lehet nem ártott volna, hogy legalább egyikünk számon tartsa a realitásokat, de így is, úgyis ugyanaz lett volna a vége - mindkettőnket a vágyak hajtották a helyzetek többségében. Esélytelen volt, hogy pont most, pont az otthonunk kapcsán bármi másképp legyen.
Végeztem az öltözéssel, mire Henry megérkezett a valósággal. Meg azzal, hogy ő kevés lenne. Leköptem volna magam, ha meghagytam volna ebben a hitben, helyette ösztönösen mozdultam, mentem oda hozzá és fogtam meg a bal kezét, finoman rászorítva.
- Igen, azzal sokat lendítettél a dolgokon - nevettem fel röviden, ahogy felhozta a farka méretét, majd kedvesen a homlokának döntöttem az enyém, mert hát mindig is annyival több volt. Még júniusban sem gondoltam azt, hogy ne lenne elég, csak elveszett és összetört.
Az, hogy most nem tudta egyből a teljes összeget virítani, egy pillanatig se stresszelt, nem aggódtam, mert ahogy mindig, úgy most is kitalálunk majd valamit. Majd, vagy inkább most. Mert Henry fejében már megszületett az opció - egy lehetőség, ami neki az egyetlennek tűnt, nekem pedig túl csábító volt.
Annyira, hogy vissza is kérdeztem, be se dobva más, legális utakat, mert kurvára nem érdekeltek, és mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy visszautasítsam mindazt, amit Henry szavai ígértek. Az ő szájából mindez... Esélytelen volt, hogy vitatkozzak.
Visszakérdezett - volna, ha hagyom, de egy mély, éhes csókkal fojtottam belé a szót. Sose láttam csak rendőrnek, hiszen már az első találkozásunkkor a szeme se állt jól, de ennyire talán még egyszer sem került előtérbe a Haramia. A vidámparkba beszökés egy könnyed kis csíny volt, hülye tinik meg kivagyi egyetemisták is biztos csomószor megteszik, de ez... sokkal komolyabb és sötétebb volt, mindkettőnkben oda nyúlt vissza, akik egymás előtt voltunk, vagyis Henry esetében, aki évtizedek óta nem. Éreztem a csókja ízében - részegítő volt.
A nyögésére sóhajjal válaszoltam, és ahogy a derekamnál fogva szorosan magához húzott, majd a fenekembe markolt, mindkét kezemmel a hajába túrtam, mohón matattam.
A Haramiám.
Az lesz. Az.
- Akkor minden oké lesz - súgtam a szájába, megint az ajkaira találva, de nem tettem már hozzá, hogy vigyázni fogok rá.
Mert éljünk, legyünk a jövőnkért gátlástalanok, bűnözzünk, azt viszont nem hagynám, hogy átlépjen egy határt - ha nem muszáj. Vissza fogunk esni mindketten, mégsem leszünk pont ugyanazok, mert itt vagyok neki, mert itt van nekem. Az energiái mámorítóan lengetek körül, a kezem valamikor az ágyékára simított, az ajtófélfa a hátamba vájt, ahogy nekinyomott, én pedig csak csókoltam, mintha semmi más nem lenne a világon. Megőrjített, és tudtam, hogy amíg a kis keresetkiegészítést meg nem ejtjük, még jobban meg fog. Láttam már súlyosan rossz passzban, láttam az ösztönlénynek élve, láttam dühödten... de így, ahogy a közeljövőben fogom, még egyszer sem, legfeljebb töredékeket kaptam sztorik formájában.
Ez most közös lesz. A mi kis mocskos titkunk. A gondolat belém itta magát, elragadtatottságomban Henry ajkába haraptam, mire a rövid szisszenés után egy mozdulattal megfordított. Eszembe se jutott ellenkezni, a fenekemet vágyakozva toltam felé, az egyik keze a nyakamra fogott, a másik lerángatta a nadrágomat a combomra.
Hangosan nyögtem, amikor végre bennem volt, egyik kezemmel a félfába kapaszkodtam, a másikkal Henryért nyúltam, amikor a fülemhez hajolt, tüzelésemben ügyetlenül kapva megint tincsei után.
- Rossz vagy - nyöszörögtem válaszul arra, hogy a nyakamba kaptam a saját szavaimat. - És olyan jó...
A keze az ölemnél szorgoskodott, kérlelhetetlenül űzve tovább, hogy szinte megveszve akarjam a beteljesülést. A vak kéjbe dobta be a vallomását, ami rég nyilvánvaló volt, de minden alkalommal melegség futott végig rajtam, mordulás és nyüsszentés keveréke szakadt fel belőlem. Jólesően borzongatott, ahogy a fülcimpámat harapta, a combom megfeszült, és szinte önkívületben mozogtam Henryvel együtt. Gyorsan végeztünk, túl nagy, gyors és intenzív volt a fellángolás, ennek a kielégítése is pontosan ilyen viharos volt.
Lélegzethez jutni se volt igazán időm, amikor Henry újból szembefordított magával és úgy csókolt, mintha nem az előbb csináltuk volna ezt. A vállát és a mellkasát simogattam a tenyeremmel, mialatt egymásba feledkezve lassan csillapodtunk. Egy kicsit megint talajt fogtam a segítségével - alám gyújtott és elringatott minden gond nélkül, én pedig mindkettőbe (és minden másba is) ösztönösen simultam bele. A szakálla otthonos megszokottsággal dörzsölt, az illata körül lengett, a bőrömre tapadt, a lélegzete az enyémmel keveredett, a Szürkéje a Feketémé volt. Egymásnak voltunk mi ketten, akiket valószínűleg soha senki más nem értett volna ilyen mélységekig és ezt az illegális megoldást sem fogadta vagy tálalta volna így más.
A tekintetem kissé még ködös volt, amikor végül elhúzódott tőlem, hogy felöltözzön. Ott álltam, még mindig az félfának dőlve és csak bámultam, ahogy magára kapkodta a göncöket, miután szépen visszacsomagolta magát. Sose lesz elég belőle, sose fogok tudni betelni vele. Nem láttam, de biztosra vettem, hogy megint olyan hülye szerelmes csitris fejem volt, megspékelve a bárgyú mosollyal. Még annak a kis harapásnak a nyoma is bizsergett, amit búcsúzóul adott.
Oké, ezt egy ideje már felfedeztem, de mindig újrázni tudtam: totálisan menthetetlen voltam.
Sikerült magam lvakarni az ajtóról, amikor Henry végzett:
- A Rocksztár és a Csöves útra kel - röhögtem el magam, ahogy végigmértem, és oké, a bőrnaci meg a bokacsizma segített, de akkor is. És igen, én ezen végtelenül jól szórakoztam, sose éreztem azt, hogy tényleg kis nyomi lennék mellette, aki összeteheti a két kezét, hogy egy ennyivel magasabb pontszámú hím egyeddel lehet. Pontosan olyan jót mulattam az időnként még ennél is nagyobb kontraszton, mint a faszságainkon.
Előre mentem, felkaptam a Ram kulcsát és egy pördüléssel Henrynek dobtam. A lelkesedésem szinte kézzel fogható volt, és ahogy beért, kézen fogtam, vagy egyből a derekára vezettem a kezem, ahogy épp neki is kényelmesebb volt.
- Haza - ízlelgettem a szót a liftben, hülyén vigyorogva fel a férjemre. - Milyen kibaszott jó ez már! Basszameg! Majd lemeszeled, meg kifestjük, meg tudomisén. Olyan király lesz!
Ugyanaz a kontrollálhatatlannak tűnő lelkesedés és boldogság kapott el, mint amikor végre örülhettem annak, hogy együtt élünk. A szemem is vörösbe váltott és oda kellett figyelnem, hogy az íriszem visszavegye emberi színét, bár nem futottunk össze senkivel a mélygarázsban, azért jobb volt biztosra menni. A nőstény még egyszer kerge kamaszként körbefutotta a párját, mielőtt a kilépéskor szokásos félpajzsot felhúztam volna.
- Most majdnem megkérdeztem, hogy ú és ha már tópart majd fogsz horgászni? Aztán egyből le is esett, hogy gyanúsan öt perc eseménytelenség után a vízbe basznád a pecabotot a kukactartályoddal együtt és inkább lelőnéd az épp arra szálló vadkacsát... - csacsogtam, ahogy bevágódtam az anyóülésre. - Nézd, mi amor, elmentem horgászni és fogtam egy vadkacsát! Aztán lebaszod a konyhaasztalra, hogy lehet pucolni, mert mi megesszük azt a múlt időbe tett hápogó szart, de a hét éves gyerek nem éppen.
Vagy ha mégis, akkor nagyobb állat, mint mi ketten együtt, és lássuk be, az már tényleg durva szint lenne.

Igazából ebben az egész reggelben/délelőttben az a kurva fura, hogy egy telefonhívással változott meg mindent, és közben igazából semmi sem. Ha nálam/nálunk okosabbak ültek volna a helyünkben, minden bizonnyal életben hagyták volna a korábbi pánikot és annak minden pozitív és megfontolt hozadékát, de... Ezek nem mi voltunk. Ha beszéltünk volna róla, csak legyintettem volna, eh, majd kilenc hónap múlva ráérek azon agyalni, hogy mihez kezdjek egy gyerekkel - a gyerekünkkel, aki akkor már nem csak ötlet lesz, hanem egy fullosan bőgő kis zaba- és kulagép. De akartam őt is, ahogyan a kiválasztott házat is Dakotával együtt. Jó. Az első kihívás legyőzve, a második sem lehet ennél rosszabb... Vagy nehezebb. Ugye? Hát... Arra legalább volt kifogásom, hogy tény az, hogy farkasként egy kölyök nehezen megy, arra már kevesebb (valid), hogy miért nincs pénzem az egészet csak úgy vakon kifizetni. Lehetett volna. Tudom. De teljesen elengedtem ezt az egészet, és most minden kibaszott Gucci övemet becseréltem volna, de ez már nem volt működőképes megoldás. Mégis, ki a faszom hitte volna, hogy majd megtalálom Dakotát, és hiába adnám oda neki mindenem, amim volt, kevésnek bizonyult. De az a ház kellett. A később beleölt pénz is, hogy vakolhassam, festhessem úgy, ahogy az mindkettőnknek tetszik. Hogy a mi amor talpa, és a fiam térde fűtött padlót érinthessen. És ez nagyon-nagyon rég óta először túlmutatott minden eskün, ígéreten, azon a tényen, hogy amúgy ja, meg tudok élni úgy is, hogy "tisztességes" vagyok. Meg tudnék, de... Nem vállalom a nyomort. Nem kell a kölcsön, sem Pattől, sem a banktól, azt akarom, hogy én... hogy mi teremtsük meg azt, amitől boldogok leszünk. Dakota pedig... jött velem.
Talán kellett volna bűntudatomnak lennie. De ahogy egymást csókoltuk, mégsem volt. Talán nekem kellett volna okosabbnak lenni, de nem voltam képes rá. Szánalmas és szomorú volt, ahogy mindkettőnket egyetlen kaján felajánlással visszalöktem a startvonalhoz, de hittem... Hinni akartam, hogy hiába kezdjük elölről, akkora előnyünk lesz, amilyen eddig még sosem volt. Ahogy éreztem, neki valahol tényleg hiányzott, amiben évtizedekben töltött el. Nekem nem hiányzott, számomra csupán ösztönös reflex volt, de bármi is volt az origó, mindketten egy kicsit előre is belehaltunk abba, hogy bűnözni fogunk megint. Mindkettőnknél, mindkettőnk saját oka miatt a tetőfokára hágott a vágy: az egy dolog, hogy egymás iránt, az eddig is mindig itt volt, de ezzel a többlettel megfűszerezve a testinek is teljesen más íze volt.
Bárhova is sodort az élet, egyikünk sem igazán volt (még) több annál, mint aminek született. De most egyikünknek sem kellett. Kötözködtem volna, nem hagytam, én pedig úgy csókoltam és érintettem, mintha egy évnyi közös élet után most találtam volna rá úgy igazán a lelkitársamra. A legjobb barátomra. Arra, aki a jóvátétel mögött nem csak az akaratot és a megbánást látta, hanem elfojtott vágyat is. Ezt volt nehéz megérteni, nem azt, hogy én mennyire élveztem üdvözölni a nőt, aki rosszba vitt, aki utat mutatott valami olyasmi felé, amitől a legjobban távol kellett volna, hogy tartson. De nem tette. Ez pedig teljesen megrészegített, minden mozdulatomban, csókomban és torkát fogó vagy épp simító érintésemben benne volt. A Szürke felszabadult örömtáncot járt a lelkem mezsgyéjén, Dakota bőrén, ahogy elvettem. Megint. Mert megtehetem. Mert akarja. Mert ezek vagyunk mi, úgy igazán.
- A legrosszabb... - mert tudtam az lenni, ha akartam, de közben - Neked a legjobb.
Az volt, hiszen úgy vágtam magam belé, amitől más talán felsikoltott volna - Ő mégsem tette. Az egész világ, a fennmaradt történelmem minden szegletét sutba vágtam volna csak ezért a helyzetért, ahogy alattam, velem együtt mozgott, valami olyasmit kapva meg belőlem, amit még soha - valami olyasmit kapva meg belőle, amire az első pillanattól kezdve felfigyeltem, amiért belé szerettem, és amit voltam olyan ostoba elvenni tőle... Mert most annak tűnt, ostobaságnak.
Úgy vettem el, hogy a házat is terveztem, bár Ő nem állt ellen. Jaj, mi amor, meddig engedsz majd ezen a lejtőn? Meddig engedjük majd egymást? Jó lett volna mindebbe tényleg belegondolni, de mást sem akartam, csak csókolni, amíg újra meg nem nyugodtam mellette annyira, hogy fel tudjak öltözni. Éreznem kellett volna a pillantásában megbúvó rajongást a rossz iránt, de nem voltam hajlandó rá - ahogy Ő sem volt hajandó megálljt parancsolni nekem. Jó életünk van. Még jobb életünk lesz. És ezt nem csak azért fogjuk közösen megalapozni, mert valaki azt mondta, hanem mert most... Ebben is ketten leszünk benne. Úgy, ahogy még ezelőtt sosem voltunk. És igen, volt félnivalóm. Rengeteg. Mert meddig enged el? Vannak határok? Mik azok? Ő még sosem ölt - nekem rutinból ment. Hagyná megint? Vagy az már túl sok lenne...?
- Milyen csöves? - néztem végig rajta, és, hát... ja, azt hiszem, hogy minden eddig kapott érzelmi tuning okán még a megszokottnál is egocentrikus pöcsfejebb voltam a világ felé - Ahogy látom, mindkét csizmád megvan, a bőrnaci is egy darabban feszül a seggeden... A királynőm vagy, főleg, ha még egy napszemcsit is felkapsz.
A fejemmel a mindenféle-cuccos szekrény fele biccentettem, mielőtt én is oda nyúltam volna, hogy felvegyek egyet az ott heverő darabokból. Közben pedig a kocsikulcsot is elkaptam, amit felém dobott. Megyünk már, megyünk.
- Haza. - ismételtem el teljesen komolyan, büszkén, és amíg Dakota szinte gyerekesen lelkes volt mindenért, én annyira felfuvalkodottan biztos Haramia - Persze, hogy király lesz. Nem is lehetne más, az enyém. A Tiéd. A Miénk.
Nem faszkodtam ilyen kézfogásos izékkel: azonnal átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam, és közel álltam, ahhoz, hogy ebben az állapotban fel is robbanjak, ahogy közben Dakota a derekamat ölelte. Mert tapasztalat, rang, helyzet mellett én tényleg a Legjobbakként láttam magunkat. A legjobbaknak, akiket így vagy úgy, de minden megillet. Zöld utat adott hozzá, nekem pedig semmi kedvem nem volt visszatáncolni.
Vele együtt a Feketéje is játékos volt, aminek örültem, de ezt nem körbeszaladgálással, pusztán magabiztos jelenléttel és morranással tudtam biztosítani a számára. Indítottam, Ő tovább beszélt, holott én abban a kivételes helyzetben találtam magam, hogy nem kellettek szavak. Mindent megkaptál tőlem, mi amor. Engem. A testem, a lelkem, az örök hűségem, a Megváltót, a Teremtőt, a Haramiát... Minden a Tiéd. De most utóbbi lesz elől, ha már elfogadtad, kérted és akartad. Minden a Tiéd, ami én vagyok, kivéve a tóparton horgászós amerikai férj. Felröhögtem az képre, amit lefestett: annyira hülye. És közben annyira okos is.
- Nem fogok horgászni, a kacsánál is előbb lőném le inkább a lazacot. De azt is minek, a fél fogunkra sem elég. - pillantottam rá a sarki pirosnál megállva, és a váltó helyett a kezére fogva rá - Nem fogunk nélkülözni. Viccből sem. Sem, mi sem a hét éves gyerek. Ha minden este szarvast akarsz, szarvast kapsz, a gyerek meg almapürét vagy mit tudom én... - ott még nagyon nem tartottam, hogy kitaláljam, a mininek mi kell majd, de bármi is kelljen, meglesz - Szeretlek, te kis szar.
És mindent is, bármit is kész vagyok megtenni azért, hogy ebben olyan biztos legyen, mint hogy most épp Hazafelé vezetek mellette ülve... Otthonról.