A bárpult környékén elszórva nagyjából húsz sörpad és asztal található, melyeket a nagy meccsek alkalmával sorba rendeznek, hogy a falakon levő hatalmas plazmatévéket nézve a jelenlévők közösen élvezhessék a játékot. Az igazán nagy rangadók alkalmával a plafonra szerelt projectort is bekapcsolják, hogy a kandalló mellé leengedett vetítővászon fokozza a hangulatot.
Elégedett voltam, hogy állítása szerint jobban érezte magát. Én a szavaiba kapaszkodtam, mint kimondott tények. Megtehettem volna, hogy megpróbálom a Maszatossal a valódi érzéseit megismerni, de ehhez sem a személye, sem a helyszín nem voltak megfelelőek. Éppen ezért nem... örültem, pusztán elégedett voltam, hogy úgy tűnt, nagy sokára, sok félreértés árán, de sikerült ezt a témát lezárni és magunk mögött hagyni. Ámbár ezzel még nem volt vége minden megpróbáltatásnak. - Igen is, meg nem is. - feleltem a paranormálissal kapcsolatos kérdésére, aztán rájöttem, hogy úgy, ahogy én is nehezebben értek meg dolgokat, talán ő sem úgy értékel mindent, ahogy én azt szánom, sokszor megesik - Attól még, hogy Te megtapasztalsz valamit, az nem jelenti azt, hogy neked van igazad, bármiről legyen szó. A te igazságod nem lesz a világ által elfogadott norma, ami számodra felháborító, az más saját megélései alapján neki normális. Szerinted az empátia a fontos, szerintem az, hogy életet mentsek és jól végezzem a munkám, akár annak hiányában is. Szubjektivitás. Akit bántalmazott egy színes bőrű, hajlamos lesz elutasítóan bánni minden színes bőrűvel, és fordítva. Ugyanezt a sémát rá lehet húzni mindenféle ideológiára, egyik sem tény vagy igazság. Megélés, amit az ember hajlamos ráerőszakolni a másikra. És mint olyan, rákötheti a szenvedő alany szemére az ellenzőt. Bonyolult dolgok ezek. A tudomány ezért is hozott számomra megnyugvást. A kettő meg kettő mindig négy lesz, a cián pedig mindig halálos az emberi szervezetre. De azt megtanultam, hogy az emberek sosem tudnak egymással egyetérteni, még akkor sem, ha ugyanarról beszélnek - csak esetleg másképp. Azt hiszem, hogy Catherine is beleesett abba a "hibába", amibe elég sokan bele szoktak. Akaratlanul is beskatulyázott egy "dobozba" és azt gondolja, hogy nekem szerinte mi rossz, és mi nem. Megint - a saját megélésein, véleményén át. Holott, nekem boldog és kiegyensúlyozott életem van, akkor is, ha ő ezt nem hiszi el. Másoknak szerelmi bánatuk van, én pedig más miatt találok kihívást az életben, de nem igényleg sem megértést, sem elismerést, sem sajnálatot. Leginkább csak azt igényeltem, hogy hagyjanak békén. Ez ma este nem volt a választható lehetőségek közt. Ahogy Sabine szóba került, és Catherine nem eresztette a témát, úgy állt fel bennem a Farkas. Ő megértette a kérdésben eldugott, csodálkozó élt, azt, amire én csupán puszta igennel feleltem volna. De neki ez többről szólt, és hát... Ezáltal valahol nekem is. Éreztem, hogy a testem kissé forróbb lett, ahogy a bestia feléledt a nyugvásából, hiszen az anyjáról volt szó, aki életet adott neki, és aki az általa is elviselni kellő embernek még így is többet adott, mint bárki más azelőtt. Akkor is, ha a segítő "kísérlet" nem sikerült. - Sabine jót akart nekem. - szólaltam meg mélyebb, a Maszatostól kissé színezett hangon, a kezeim reflexből szorultak ökölbe - És jó is volt hozzám, egészen tavalyig, amíg meg nem halt. Ha Ő nincs, én sem ülnék itt veled. - feltört a hiány, az emléke, és ebben a kissé felfokozott állapotban hagytam is érezni, hogy valójában milyen is a fájdalom és továbbra sem tetszett - Sosem hagyta, hogy odáig jussak, hogy egy fához kötözve kerüljek a falka aljára, úgyhogy nagyon szépen kérlek, még csak meg se próbáld pont te megkérdőjelezni a döntését.* Valahol, a ködön át, a háttérből figyelve tudtam, hogy vissza kell fognom. Megtettem, ha Catherine adott rá lehetőséget, és ha ezen a vonalon valóban nem mentünk úgy tovább, hogy az esetleg még jobban "fájjon", le is nyomtam a Maszatost, és kissé magam elé bambulva tértem vissza az asztalhoz én, mint Arthur. Az ember. Akinek a Semlegessége nem sok gondot okozott, de amióta Sabine elment... Ez a téma mindig előhozta a másikat. Én pedig hagytam. Mert megtanultam, hogy amíg velem van, csak így, ebben az adok-kapokban tudunk együtt élni. Tényleg nem viccnek szántam a szavaimat, még akkor sem, ha Catherine jót derült rajtuk. Ezt pedig hamar közöltem is vele, aztán biccentettem arra, hogy az általam előre felvázolt valósággal is meg tud elégedni. Akár még a Béta ikertestvérének is elmondom, hogy szerintem, racionálisan nézve van potenciál a fiatal nő ötletében, de győzködni ezen túl nem fogom. Kedves tőlem, hogy segítek. Több mint amit remélt és hálás. Nem éreztem magam kedvesnek, csupán következetesnek. Azt nem tudom, hogy mit remélt, mert a remény is egy megfoghatatlan dolog, amit én nem szoktam csinálni, a hálát pedig... Nos, azt a csak a farkasom által ismertem. - Szívesen. - feleltem, mert tudtam, hogy egy köszönetre ezt illendő felelni - Még a hét folyamán értesítelek, hogy mikor ki tud szánni rád néhány percet. Ami Miss Grandmore-t illeti, nos.. Vele majd akkor értekezem, ahogy összetalálkozunk a Lakban,, ami lehetett akár ma este is vagy jóval később. Badarság lett volna kajtatnom utána, és sosem szokásom zavarni senkit, amikor tudom, hogy az nem "illendő". - Még egy forrócsokit? Újra a környezetem tényeibe kapaszkodtam, és láttam, hogy ahogyan az én teám is, az ő csokija is a végét járta. De ha mehettünk, hát minden probléma nélkül mentünk is, csupán kifizettem előtte mindkettőnk italát.
//* meglátjuk, mit írsz erre, aztán ha addig fajul lehet, hogy az orvosos beszélgetésnek reszeltek, de majd kiderül //
*Először beszélgettünk úgy igazán, és ez előhozta a különbözőségeket, amiket a helyükre kell tenni. Ez néha hosszú és zötyögős út, ahogy azt Achillesszel is megéltem, de nem lehetetlen. Nem akartam senkivel rosszban lenni, annak már láttam kárát és pocsék érzés volt. Másrészről nem is volt célom bárkit is megbántani, vagy megítélni. Épp a zötyögős út elején jártunk még, ezért akadtak olyan tréfás megjegyzéseim, melyeket Arthur nem értett. Az egyik ilyen a paranormális tevékenységnek titulált tapasztalataim voltak. Értettem én, hogy mire gondol, de nem tudtam kihagyni. Én mosolyogtam, Arthur magyarázott….megint. Megfordult a fejemben egy nagy sóhajtás gondolata és elhatároztam, hogy többet nem poénkodom vele. Erre persze nem vettem volna mérget, de a szándék a fontos. * -Értem mire gondolsz és nem is akarom rád erőszakolni a tapasztalataimat, csak magamból kiindulva én mégis inkább jobban szeretem…szerettem, ha az orvos és köztem van valamiféle kommunikáció azon felül, hogy tudom, remek szakember. ÉS nem a világot akartam meggyőzni, hanem csak téged. A legutóbbi megjegyzésemet pedig csak a tréfa szülte, elnézést ha nem volt egyértelmű. *A későbbiekben is magamból indultam ki, elvégre másból nem tudok. Tudomást szerezve Arthur állapotáról, már egészen más véleménnyel voltam róla, és ezt igazán nem róhatja fel nekem. Mindenki hátraarcot csinált volna, én csak egyszerűen megértettem mit miért csinál és mond. Egyrészt el tudtam képzelni min ment keresztül – ez sokkal több volt, mint amin én – másrészt tiszteltem azért, hogy nem csak talpon maradt, hanem ennyi időn át egyre feljebb is tudott jutni. Jóllehet a pajzsom fel volt húzva, nem akartam másra kötni az érzelmeimet, hibát követtem el azzal, hogy nem palástoltam az emberi oldalról. Önkéntelen megnyilvánulás volt a döbbenet, amivel Teremtőjének tette előtt adóztam. Nem mondta ki, de kísérlet szaga volt az egésznek és ez kicsit felháborított. Felelőtlenségnek tartottam, de Arthurból már a másik szólt. Éreztem, hogy érzékeny pontot érintettem, de már nem tudtam visszaszívni. * -Sajnálom, nem akartam ítélkezni vagy megbántani téged. *Ennek azonban már nem volt túl nagy súlya. Még így is éreztem a bestián keresztül a másikat, a benne fellobbanó és Arthur száján keresztül kitörő felháborodást. Összehúztam magam, a farkasomat nem is kellett visszafogni, magától kushadt le. Örülhettem volna, hogy végre egy húron pendülünk, megérezve a bennem lobogó érzelmet és késztetést a visszavonulásra, idomult hozzám, a másikhoz, ezzel segítve….de most nem ez jutott eszembe. Megint sokat járt a szám, és Arthur lecsapta a magas labdát. * -Touche! Ezt megérdemeltem. Elnézésedet kérem. *El is csendesedtem picit és magamba szálltam, pedig nagyon kíváncsi lettem arra, hogyan sikerült idáig eljutnia, mennyi akadállyal kellett szembenéznie, miként győzte le azokat…a nem hozzáillő farkassal. Azonban ezt a témát nem akartam tovább feszegetni a vak is látta, úgy világított, hogy nem akar róla beszélni és nem is voltunk olyan jóban, annyira egymáshoz közel, hogy jogom legyen faggatni. Ha ezzel sikerült lezárni és tovább jutni abban a témában amiért idejöttünk, akkor volt okom örülni. Az ígéret ennél többet is adott, és nem átallottam ezt közölni is vele. Lassan kezdett derengeni, hogy Arthurral hogyan kell beszélgetni, csak borzasztóan körülményes volt számomra, mert én ennél sokkal…hyperaktívabb voltam a társalgásban. * -Köszönöm, felkészülök rá. *Az eddigi produkcióim tapasztalata alapján, fel kellett készülnöm. * -Azt hiszem én inkább valami erősebbet innék. *Tequilát kértem, miközben arra gondoltam, még pár ilyen félresikerült beszélgetés és alkoholista leszek. * -Szerinted azok akik idejárnak, magukévá tudnak tenni egy olyan projektet, mint a gyerekeken segítő terápiás lovaglás? Eredetileg azért jöttem ide, hogy szembesüljek a hely szellemével, a vendégkörrel. *Körülnéztem, de nem lettem okosabb. Arthur gondolataival ellentétben nem húztam rá mindenkire az előítéleteimet. Ha így tettem volna, most nem lenne lelki és szellemi lakótársam, valószínűleg a tanúvédelmi program közepén, egy szép helyen üldögélnék, távol Alaszkától és sajnos Floridától is, de néha, titokban meglátogathatnám a családomat. Viszont Ramos még mindig élne és talán egy szövetségi börtönből szervezné a kivégzésemet. Szóval nem tudtam volna megmondani, hogy a vendégek közül ki az aki üdvözölné az ötletemet. Majd kiderül.*
Egy cseppet sem az vezérelt, hogy a saját magam vélt igazát ráerőszakoljam Catherine-re, semmiféle ilyen indíttatásom nem volt. Csupán arra akartam rávilágítani, amik tények ezen a világon, ezekbe kapaszkodtam, mert ezek biztosak, ezek adnak biztonságot, ezek miatt működik a társadalom és a benne élő emberek. Azonban a válasza után mégis éreztem némi elégtételt, bár voltaképpen pusztán azért, mert úgy gondolom, hogy számára is sokkal kifizetődőbb, ha meg tudja különböztetni a saját véleményét attól, ami a világban márpedig akár az Ő akarata, tetszése ellenére történik. - Nos, ezzel nincs is semmi probléma. Úgy gondolom, hogy téged is, mint mindenki mást, megillet a szabad választás joga. - feleltem szinte vidámnak nevezhető hangon - Elnézést, ha kellemetlen érzéseket ébresztettem benned, és bár engem meggyőzni nem tudsz, ha legközelebb úgy alakul, megkérem Annabelle-t vagy Willow-t, hogy lássanak el helyettem. Egy morzsányi csalódottság vagy szomorúság sem ébredt bennem, hiszen a szakmai értékeimmel teljesen tisztában voltam, de amit Catherine "elvárt" egy szakembertől, azt én nem fogom tudni neki megadni. És ha a jövőben is kisebb sérülésekről, nem életmentő beavatkozásokról esik szó, ahol nincs helye a választásnak, várhatunk addig, amíg a hölgyek közül valamelyik időt tud rá szakítani. Számomra ezen a világon semmi sem múlt. Azon már viszont jóval több, hogy a Fürkész fülei az ítélkezés élét hallották ki a fiatal nőstény szavaiból, és hát... Engedtem a belőle áradó védelmi ösztönöknek, hiszen olyan kevésszer kaphat igazán teret, pedig erre mindkettőnknek szüksége volt. Én nem akartam megváltozni. Én nem akartam más lenni, vagy "normális" soha, mert az én szememmel nézve én voltam szinte az egyetlen épkézláb valaki, akit ismertem és én így éreztem jól magam. De azt mára már beláttam, hogy Sabine-t a segítség vezérelte, és hogy ha nem is mindig ujjongtam azért, hogy kitárult előttem a világ, érdekes megtapasztalás volt olyan érzéseket is megismerni, amikből egyedül, a Teremtőm vagy a farkasom nélkül kimaradtam volna. Jelen estben például arra sem lettem volna magamtól képes, hogy érzékeljem a Catherine-ben beállt változásokat. A tényt, hogy mind a benne mocorgó kölyök, mind az ember behúzta a kéziféket a reakcióm láttán. Szükséges volt azonban néhány pillanat, mire csitulni tudott a bennem ágaskodó hullám, és nagyot sóhajtva nyomtam vissza az állatot a lelkem rácsai mögé. Megviselt az egész, egy darabig magam elé bambultam, mielőtt visszataláltam volna az emberi elmémhez. Mindketten hallgattunk, ki-ki a maga okai miatt. - Nem akarok róla beszélni. Kevés érzelmet ismertem és tudtam igazán a magaménak, ezek közül az egyik a dac volt. Most is az ragadt magával. Még akkor is, ha felfogtam, hogy Catherine elnézést kért, nem jött a számra a Listán szereplő, begyakorolt válasz. A csészém felé nyúltam, és hangtalan mozdulatokkal kopogtam az ujjbegyemmel annak oldalán, amíg el nem tudtam engedni az érzést, hogy a Teremtőm tabu, hogy van bennem egy rész, amit ennyire fel tud kavarni. A nyomasztó érzés csitult, és csak akkor hagytam fel a csésze kopogtatásával, amikor visszataláltam a saját, gyári békémhez, amiben egyébként az életemet éltem. Egyre inkább, és egyre elevenebben koncentráltam a szavaira, arra, hogy miért vagyunk végső soron itt, a magyarázatár, amiben láttam logikát és a kérésére, amit felém intézett. Végredményében hajlandó voltam találkozót szervezni olyan kollégákkal, akik ebben partnerek lehettek, készen álltam megosztani Miss Grandmore-ral a támagatásom tényét, de különösebben protezsálni nem fogom. Ahhoz szenvedély kellene, bennem pedig olyan nincs, ezt már Catherine-nek kell megoldania. A köszönetére és a felkészülésére csak biccentettem, ez már nem rajtam múlott a továbbiakban. Ahogy az sem, hogy mit rendel, már ha szeretne inni még valamit, úgyhogy csak hagytam, hogy tequilát kérjen, én a magam részéről nem kértem semmit. - Nem gondolom különösebben. - feleltem a kérdésére színtelenül - De ez itt Amerika. - annak minden ocsmány bájával együtt - Minden nagyobb üzletláncban megkérdezik az embertől a kasszánál, hogy fizetéskor adományozna-e pénzt X célra, és ha valaki nemet mond, megkapja a lesújtó pillantást és az ítélkező hangszínt távozáskor. - ez pedig olyasmi volt, amit kevés amerikai ember tudott elviselni, a "társadalmi megaláztatást" - Ezek az emberek nem azért fognak anyagilag hozzájárulni az ügyedhez, mert a lelküket mardossák a beteg gyerekek, hanem azért, mert kellemetlen mások előtt érzéketlennek lenni. Szóval nem, nem gondolom, hogy ebben a lebujban bárki is magáévá fogja tenni az ügyedet. - nem latolgattam az esélyeimet Catherine csalódottsága kapcsán, mert nem is ez volt a lényeg - De attól még fizetni fognak. Főleg, ha a kebelbarátjuk is becsempészett némi zöldhasút a gyűjtőládába, pusztán a szociális státuszuk látszólagos fenntartása érdekében. Ez egy sportkocsma, nem egy kulturális vagy szociális intézmény. Ide azok járnak, akik csak hangos üvöltések mellett le kívánnak részegedni meccsnézés közben, vagy akár anélkül is. A cél jó, az eszköz és a kivitelezés rossz, de a szociális nyomás hatására attól még működőképes lesz. Feltéve, ha Catherine még ezen tények mellett is kitart az ötlete mellett.
*Napirendre tértünk a téma felett, mindketten elmondtuk a véleményünket és elfogadtuk a másikét. Én is az övét, még ha ez nem is volt egyértelmű. Erre következtettem abból amit Arthur ajánlott fel, de én nem akartam, hogy így legyen. Tudtam, hogy sokaknak fontos, hogy egy orvos empatikus legyen és kedves és el lehessen vele beszélgetni a kezelésről, én is ezt preferáltam korábban, nekem is fontos volt. Ám azóta nagyot fordult velem a világ, és nem volt szükség arra, hogy beszéljenek hozzám. Éreztem. A higgadtságot, a nyugalmat a békét és a magabiztosságot, mindent amit árasztott magából a szerencsére nem túl sok alkalommal amikor szükségem volt rá. Még úgy is, hogy fel volt húzva a pajzsa. Meg voltam elégedve, nem azért hoztam szóba, vagy már ki tudja hogy is került terítékre, mindegy is már. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem tartom jónak, jó orvosnak. Az volt, az empátia része pedig a farkasoknak elég volt. * -Nem keltettél bennem kellemetlen érzéseket. Korábban talán így lett volna, de néhány éve ez már nem elsődleges szempont. *Nem akartam direktben kimondani, hogy mióta a farkasok táborát – remélem – erősítem, próbálom….nem sok sikerrel, ezért csak az idővel utaltam arra mire gondolok. * -Szükségtelen mást zavarni ha épp te érsz rá. *Másrészt a bizalom nem csak úgy épülhet ki, hogy rám mosolyog és elmondja mikor mit fog csinálni, hanem szimplán egy beszélgetéssel is, és mi most pont azt csináljuk. Korábban nem volt alkalmam rá, hogy jobban megismerjem, de feltett szándékom volt tartósan a falkában maradni, és ez már elég lehetőséget adott, hogy mindenkit közelebbről megismerjek, hogy elbeszélgessek vele és ne csak egy-egy vadászat alkalmával legyünk együtt. Ez persze most sem ment zökkenőmentesen, mert rögtön bele is csapkodtam a lelkébe. Nem állt szándékomban, de így direktben tőle hallani anélkül, hogy előtte hallottam volna róla pletykákat, nem tudtam felkészülni. Ami a szívemen az a számon, és elég hülyén sikerült összeraknom a képet ahhoz, hogy ne a döbbenet legyen az első számú reakcióm. Már megbántam azelőtt, hogy Arthur megszólalt volna, de már nem tudtam visszaszívni. Éreztem ahogy fellobbant benne a harag, a keserűség vagy ezek keveréke, vagy valami más amit ezeknek véltem és azonnal visszakoztam. Valahogy mindig sikerül beletenyerelnem valamibe, megjegyzem akaratlanul. A farkasa érdes hangja a tarkómat karistolta, még levegőt is suttyomban vettem miután bocsánatot kértem tőle. * -Értem, rendben. *Semmi sem volt rendben, csak szerettem volna, hogy az legyen és nem azért, mert féltem, hogy a terveim ezen csúsznak el. Sokadlagos volt. Hosszú ideig csend volt közöttünk, csak a csészén való kopogás hallatszott át a Nanook`s már megszokott zsongásán és megvártam míg ez és Arthur lelkének lángja csitul. Aztán valamikor belekezdtem és eljutottunk odáig, hogy mellém állt a maga módján. Lassan de a haladás útjára léptünk, de nem erre kértem a tequilát, hanem az iménti ijedtségemre. A rendelést gyorsan lebonyolítottam, majd rákérdeztem a lényegre, a véleményére, mégis csak pasi és azon rövid idő alatt, mióta beléptünk, megfigyeltem, hogy a nő-pasi arány jelentős mértékben az utóbbiak felé dominál. Ehhez a véleményhez nem volt szükség a hiányzó, vagy inkább a realitás talaján háttérbe szorító empátiájára, szóval adtam a véleményére. Ami lesújtó volt, akár az a pillantás amiről beszélt. * -Ó! Ezt nem gondoltam volna. Azt hittem a sportot kedvelők épp annyira összetartanak, mint a sportolók, a csapatsportot űzők. Szerte a világban lehet olvasni arról, hogy mennyire adakozók és mindig beállnak a jó ügyek mellé. Szóval csak üzlet és megítélés kérdése az egész? Ez eléggé lelombozó. *Sóhajtottam nagyot és épp időben érkezett meg az italom. Amikor a pohár és a szokásos hozzávalók koppantak az asztalon, jöttem rá, hogy nem kértem paradicsomlevet. Már emeltem volna a kezem és nyitottam a szám, de végül lemondtam róla, ezt már bebuktam. Citrommal és sóval kell innom, hacsak nem iszom meg tisztán. Ujjaim rákulcsolódtak a pohárra, fejben eldőlt, hogy tisztán iszom….* -Tehát cselhez kell folyamodnom. Végül is mindegy, hogyan adakoznak, csak megtegyék. A végeredmény a fontos, ellenben az életünkkel, amiben nem a cél a lényeges, hanem az odavezető út. A szociális státuszra! *Erre ittam, megemeltem a poharam Arthur felé, s utána lehajtottam a kevéske italt, kortyoltam rá egyet a sörszagú levegőből, majd elmosolyodtam. Kitartottam az ötletem mellett, mert jó ötlet volt, csak másképp kell megközelítenem. Másrészt ha egy ilyen kis apróság miatt meghátrálok, akkor jobb ha semmibe nem fogok bele. Ez természetesen szóba sem jöhetett. Elkezdtem összeszedegetni a szétszórt papírokat, közben újra és újra belepillantottam valamelyikbe, csak a megszokás miatt. Mindig mindent ellenőriztem, jóllehet ezeket már nem kellett volna. Az orrom alatt somolyogtam, miközben további terveket kovácsoltam a Nanook`s jövőjével kapcsolatban. Már csak Grandmore-ékat kell meggyőznöm. Nos, ez volt a nehezebb az egészben, de nem lehetetlen. * -Azt hiszem mehetünk, nem élnék vissza az időddel. Köszönöm, hogy elhoztál és elmondtad a véleményedet, sokat segítettél. *Segített, és nem csak ebben, hanem abban is, hogy most már tudom, miért olyan, amilyen. Érdekes, hogy korábban sosem foglalkoztam ezzel, igaz, nem is találkoztunk olyan sokat és nem beszélgettünk. Megtisztelve éreztem magam amiért beavatott a múltjának egy részletébe, noha valószínű, hogy rajtam kívül sokan tudták még ezt. De én csak egy kölyök voltam, akivel rengeteg probléma van, de igyekszik. *
Úgy vélem, hogy korrekt voltam azzal, hogy felajánlottam Catherine számára, hogy amennyiben a beszélgetésünk alapján nem venné szívesen, hogy én lássam el a későbbiekben, erre is van megoldás. De a válasza alapján úgy tűnt, hogy mégsem élne ezzel a lehetőséggel, amit egy kurta biccentéssel fogadtam. - Rendben van. Megértettem és elraktároztam a válaszát. Ahogy korábban rossz érzés sem, úgy ezek után öröm sem volt bennem azért, mert nem ragaszkodott ahhoz, hogy máshoz menjen. Számomra ez tisztán szakmai szempont volt, függetlenül a döntéstől. A személyiségemet, de fajsúlyosan a Teremtőmet érintő téma azonban teljességgel más volt. Az utóbbi kapcsán a farkasban fellobbanó és elmémen teret nyerő indulat igenis számított - valahol, a szörnynek, azért, mert ő úgy szerette az anyját, ahogy én soha nem tudtam, hiába próbált sok dolog mellett arra is megtanítani, hogy mit jelent a ragaszkodás. Catherine azonban szerencsére nem rontott tovább a helyzeten, emiatt viszont minden, amit átéltem, szinte teljesen felesleges volt, csak a farkas elméjének tévképzete, a valóságtól elrugaszkodott, meg sem született jövőn való töprengés. Ha mi lesz, ha esetleg azt meri mondani... De nem mondta. Elnézést kért. Ismémét teljesen "feleslegesen" engedtem át a gyeplőt a Maszatosnak, hogy aztán nyughadásával egyedül maradjak mindazzal, amit bennem felkavart. A szinte katatón ellenkezésben. A hárításban. A kész tényben, hogy nem akarok Sabine-ról beszélni többet. Catherine pedig ebben is együttműködött velem. Hogy melyikünk járt ezzel jobban, azt nem tudnám megmondani. Az idő, mint olyan, megszűnt létezni számomra: akkor és úgy találtam vissza korábbi önmagamhoz, amikor a neuronjaim úgy ítélték meg, hogy itt az ideje. De utána már nyoma sem volt bennem a korábbiaknak és talán... Mondhatni úgy tűnt, mintha ez a közjáték meg sem történt volna. - A világban minden üzlet és megítélés kérdése. - ábrándítottam ki még jobban a fiatal nőt - Végtére is, az ember sem több, mint egy csúcsragadozóból szocializálódott társas lény, akinek a saját előmenetele és életben maradása a fontos. Adaptálódunk és úgy viselkedünk, hogy abból nyereségünk legyen és a csoport, amihez tartozunk, ne vessen ki magából. Nekünk talán több megélésünk volt ezzel kapcsolatban a Falka miatt. Elég, ha csak abba belegondol, hogy kölyökként mennyi mindent tesz vagy miként válogatja meg a szavait, reakcióit pusztán azért, hogy életben maradhasson egy támogató közegben, ami addig fogja támogatni, amíg nem jelent több problémát, mint hozzáadott értéket. Ilyen szempontból azt hiszem, hogy szerencsés, hogy már nem Mr. de Luca az Alfahím. Persze vannak az olyanok is, mint én, akik csak a közösség perifériáján létezünk, de mgis tesszük, amit tudunk minden különösebb törtetés nélkül. Mondjuk kétlem, hogy Catherine a mi táborunkba tartozna. - Kedves egészégedre. Szinte érdeklődve figyeltem, ahogy megemelte a poharát, majd az eljövendő szerencséjére ivott. Sosem értettem, hogy erre mi szükség van, hiszen a legtöbb dolog igen könnyen előre kiszámítható, ha az ember kellő kutatást végez. Neki pedig pp most fejtettem ki, hogy miért is gondolom azt, hogy sikeres lesz a kampány, amit indítani készül. De nem kezdtem el kötözködni, már ezt is megtanultam. Csak szótlanul hagytam, hogy tegye azt, amit jónak lát, amit a megszokások diktáltak. - Szívesen, máskor is. - feleltem a köszönetére, mert hát kimondottan élveztem racionális tanácsokat osztogatni, csak kevesen voltak, akik tőlem ezt hajlandóak voltak elviselni vagy ne lett volna más a környezetükben, aki még empatikus is volt - Remek, ebben az esetben kifizetem az italomat és már indulhatunk is. Szinte türelmetlen lelkesedéssel álltam fel és indultam a pulthoz, igyekezve nem igazán hozzá érni senkihez sem. Gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult, de az a tudat vitt előre, hogy hamarosan kijuthatok ebből a zsibongó közegből, aztán úton lehetek a lakrészem felé, ahol végre egymagam lehetek. A hazaúton továbbra sem beszéltem, pusztán vezettem a Lak felé. Catherine pedig kapcsolhatott rádiót persze, de azt is megint csupán úgy, hogy kénytelen voltam a hangerőszabályzóhoz nyúlni és ellenőrizni, hogy pontosan úgy áll-e, ahogy állnia kell.
//Köszönöm szépen a játékot, meg hogy elviseltél, örülök, ha azért nyertél is valami cserébe az elhalt agysejtjeidért XD//
*Éltem nagycsaládban. Tudom milyen az amikor mindenkinek más személyisége van, olykor annyira elütő a többiekétől, hogy kérdéses a vérrokonság is, de mind alkalmazkodunk egymáshoz. A falka annyiban tért el ettől a nagy családtól, hogy sokkal többen voltunk a vérrokonság pedig kimerült a vérvonalban. Mind nagyon messze voltunk egymástól, ráadásul életkorban és tapasztalatokban, a megélt múltunkban is különböztünk, nehéz volt mindet egy lapra helyezni. Annak örültem, hogy Arthurban végül látszólag nem hagytam mélyen rossz nyomokat. Hagytam lecsendesedni a felkavart hullámokat, a farkasomhoz hasonlóan én is visszavonulót fújtam, háttérbe vonultam, míg Arthur helyre nem rakta magában a dolgokat. Végül is erről szól a megismerés, az elfogadás, az alkalmazkodás és én nem akartam kilógni a sorból, nem akartam elkövetni ugyanazokat a hibákat, melyeket sikerült korábban. De még mindig ott tartottam, hogy a saját hibáimból tanultam másoké helyett. Végül túljutva ezen a mocsárban járáson, a biztos szárazföldön lépkedve célba értünk. Arthur leengedhetett, én pedig gazdagodtam egy újabb tapasztalattal. És újabbal.* -Sajnálatos tény. Végül is ez az egész amit kitaláltam, először azért fogant meg bennem, hogy a nyereség ne vándoroljon idegen zsebbe, de közben azért segítünk másokon is. *Ez fontos volt számomra, olyasmit találtam ki, ami tényleg segíthet másokon, és nem pusztán a falkán azzal, hogy még több profitot zsebeljen be. Nem bizonytalanodtam el Arthur szavai után, továbbra is hittem, hogy nem öncélú az ötletem. Szerettem másokon segíteni, jó érzés volt, de rá kellett jönnöm, hogy mindez nem számít ha az életemről van szó. Meg kell alkudnom majd, nagyon sokszor és nem fog számítani más emberek jóléte. Most viszont egészen más volt a helyzet és én ismét alkalmazkodtam ahhoz amit Arthur felvázolt. Ha így, akkor így, mindegy csak összejöjjön az amit elterveztem. Ittam az ijedtségre, ittam kettőnk egészségére és ittam az eljövendő, kanyargós úton megközelített sikerre. Mindezt egyetlen pohár itallal letudtam és újra megköszöntem Arthurnak a segítséget, meg magamban azt is, hogy nem szedett szét. Kedvem lett volna átölelni és megpuszilni az arcát, ahogy egyébként meg szoktam köszönni nagy tetteket, de ahogy láttam miként araszol a pult felé, kínosan ügyelve arra, nehogy valakihez is hozzáérjen, letettem erről. Próbáltam belegondolni, beleérezni a helyzetébe, miként élhette meg a mindennapjait egy falkához ragaszkodó farkassal, az egyébként még az érintéstől is tartózkodó emberi énjével és megemeltem a nem létezőkalapomat előtte. Gyanítottam, hogy nem sikerült teljesen átéreznem mindent, de az is épp elég volt amit igen. Hazafelé aztán félretettem a csacsogós énemet és inkább zenét hallgattam a kocsiban, meg sem próbáltam beszélgetni. Számomra borzasztó volt, mindig eszembe jutott valami, amit megosztottam volna vele, mint bárki mással megtettem volna, de végül bennem maradt. Még a rádió hangerő-szabályozójával sem játszottam, hogy direkt szórakozzak vele. Ez is csak egy kényszeres cselekedet volt, mint az asztalon, vagy a poháron való kopogás. Szerettem volna megérteni, hogy úgy tudjam elfogadni és alkalmazkodni hozzá, hogy észre se vegye. De egyelőre megelégedtem annyival, hogy most magam mellé állítottam és nem kezdtem el kérdezősködni erről az….állapotról. Majd egyszer, talán. *
//Köszönöm a játékot, sokat adott ez a játék, még ha most nem is úgy tűnt, és nem az együttműködésre gondolok! //
Kezdőlap
//
//
sokat adott ez a játék, még ha most nem is úgy tűnt, és nem az együttműködésre gondolok! 
//
