Akármi is legyen látogatásom apropója, azt még jelen helyzetben is tudtam értékelni, hogy nem váratott meg feleslegesen, sőt, elébem fárad ajtót nyitni az eddig csupán elbeszélések alapján megismert, azok leírásainak küllemében tökéletesen eleget tevő pasas. A megnevezés hallatán futó, fanyar mosolyféle suhant át képemen - senki nem hív így - ahogy lassítottam lépteimen, mikor elértem a tornácot. - Nézze el nekem, régimódi férfi vagyok. Ha túl gyorsan reagálok az invitálására, még a végén félreérti... - Épp csak eltártam a kezeimet egy fél pillanat erejéig, amolyan mit-van-mit-tenni módon, ugyanakkor a könnyelmű szavak mögött meghúzódó feszült dühöt semmi nem rejtette energiáimban. Ott ült tompa fényű, figyelmes pillantásom haragos zöldjében is, a finoman játszó mosoly képemen ékes példája volt annak, hogy a "megütni" igencsak humánus kifejezés mindarra, amit a pasasnak szánok. Mindebből csupán bemutatkozása zökkentett ki némileg. Előbb őszinte meglepettség ült ki energiáimra, majd a pontosítás hallatán önkéntelenül is feljebb szalad a szemöldököm némileg. Oda ne szarjak. - William Douglas. Pontosan az, akire gondol alatta. - Mosolyom ezúttal pontosan azt az ütnivaló élt tükrözte, mit az övé sugárzott felém az imént. - ... Most, hogy ezt tisztáztuk, talán rátérhetnénk a lényegre is. - Hangom inkább csendült érdeklődően, semmint türelmetlenül. Nem siettem én sehova, épp csak végtelenül praktikus és a mellébeszélést nem kedvelő illetőként jobb szerettem a tárgyra térni kapásból. A kapott információkat - kimondottat és kimondatlant - persze elraktároztam mindezek mellé. Invitálása nem igazán volt ínyemre. A ház, bár nem volt teljesen idegen terep, mégis úgy ítéltem meg, inkább neki kedvezne - chh, nyilván, nem volt hülye ő se, nem véletlenül ide hívott. - Árulja már el... mióta Northlake albérlője? - Értse, ahogy akarja, valószínűleg minden rétegében lesz némi igazság, ami a kérdésre adott válaszát illeti. Kérdésem közepette egyébként megindulok befelé. Nem kell hozzá hátra tekintenem, hogy pontosan érzékeljem, merre is halad épp mögöttem. Figyelmem rá van kiélezve, ahogy beljebb lépek a talán nappali helyiségként szolgáló szobába; ahogy becsukja az ajtót, ahogy utánam lép, ahogy levegőt vesz... - Helyet ugyan nem foglalok, csupán felé fordulok. - Köszönöm, ne fáradjon. - A határozott, egyenes testtartás, a helyiségen belüli pozícióválasztás mind-mind árulkodó, a látszólagos higgadtság mögötti Harcos apró megvillanásai ezek. Na nem mintha energiáimból ne sütne továbbra is egyértelműen a "széttéplekbazdmeg"-életérzés... - Mit akar, Alexander? - Igen, egyből a tárgyra. Mint mondtam korábban, nem kenyerem a felesleges parádézás.
William, a Protektor válaszára apró könnyedséggel nevettem el magam. Volt humora - ez tetszett, ezt értékeltem, bár szinte biztos volt, hogy ez a tény hamarosan utolsók közt fog szerepelni a listán. Még akkor is, ha a magam részéről egyelőre sokkal nyíltabb és befogadóbb fogadtatásban részsítettem, mint ahogy végül ő maga beviharzott a házba. Éreztem a benne felmerülő dact, és ahogy végül átlépte a küszöböm, csupán annyit feleltem: - A kettőnk közti különbség, hogy nem én vesztegettem hónapokat arra, hogy megtudjam, kivel is állok szemben, de köszönöm, hogy mégis ennyire... Nyílt? A Holdistennek hála a személyéről sok meglepetés a bemutatkozás alatt nem érhetett. Mr. Douglas mégis jóval inkább tettek, mintsem a szavak embere volt, ezt már akkor felfogtam, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót. A kérdésére elmosolyodtam a lakhatásomat illetően, miközben tisztes távolságot igyekeztem tartani. - Elhagyatva találtam rá a birtokra, amikor a környékre jöttem. Elfoglaltam, az pedig már csak a Sors iróniája, hogy pont ahhoz tartozik, akinek az események okán még bérleti díjat sem kell fizetnem. Hetyke könnyedséggel rántottam vállat. Ha akartam volna, elvehettem volna a házat a birtokkal együtt, de a kezdeti, mókás üzenetváltások csakhamar más viszonyba rendeződtek - és tudtam, hogy ezt William is tudja. Nem félt tőlem. Minden mozdulatából és válaszából sütött, hogy akár meg is halna ma este, ezt pedig tiszteltem benne annyira, hogy nem szolgáltam fel semmit, de a magam megkezdett pohár boráéért mégis lehajoltam és megszaglásztam azt, hiszen... Én vagyok itthon. Végül a pohárba is sóhajtottam egy újabb, apró és ízletes korty előtt. - Az tejesen mindegy, Mr. Douglas, hogy én mit akarok - mosolyodtam el a korty után, a mellkasom ellőtt dédelgetve a poharat - De az lesz, amink lennie kell. - hetyke mozdulattal tettem le a mögöttem lévő konyhapultra a poharamat - Alaszka erős, erre Ön is büszke lehet. De nem erősebb, mint amit hatalmamban áll az Ősi Földre szabadítani. Azért hívtam el Önt, hogy személyesen tőlem tudja meg, hogy a Holdisten nevében nyíltan háborút hirdetek Alignak nevében azokkal szemben, akik nem Őt ismerik el az első, és egyetlen igaz Atanerknek. A házat átjárta egy hirtelen jött, nála, nálam, mindenkinél is hatalmasabb energiaroham a szavaim után. Magam is megdőltem az érkezésére, hiába szoktam meg, de bennem félelem helyett az elégedettség uralkodott. Mi mást tehettem volna, megint elmosolyodtam. - Hány éve szenvedsz ezzel, Will? - tegezésre váltottam a magázásból, és ha csak nem esett nekem, folytattam a monológot - Nincs megoldás, minden nyom kihűlt... Ha engem meg is ölsz ma este, én megtérek az Igaz Atanerk mellé, jön utánam a következő, te pedig kezdhetsz elölről mindent. - minden támadásra készen állva vártam, de ha engedte még, hát folytattam - Alaszka lesz a béke szigete, az összes zsoldosod és farkasod élni fog, nem lesz több álmatlan éjszakád tanulatlan kezdők okán. Mindent tudsz, és hazamehetsz vezérként azzal, hogy mind élni fognak. Csak fogadd el. Mondj igent a Holdistennek. Már csak ha el nem csapja őket egy busz, ezt nem tudtam és nem is akartam garantálni.
Nem igazán hagyott más választást, mondhatnám a kérdésére, de csupán egy lemondó legyintésre futja a köszönetnyilvánítása kapcsán. Értékelem én a jómodort, de jól látja a helyzetet: feleslegesen nem fogom túlragozni azt. Jöttem, mert bántotta az enyémet, akiért felelősséggel tartoztam, s akár valóban Alignak üzent rajta keresztül - nem ő lenne az első a történelem során - akár egy delíriumos idióta, aki az ő nevében éli ki a szadista hajlamait, kétségtelenül elevenembe talált ezzel az invitálással. Ám ettől még botorság lett volna sértett dúvadként rontani rá és nem a lehetőséget látni valahol a helyzet legmélyén, hogy némileg többet tudjak meg személyesen is erről az illetőről. - Valóban ironikus... - Húzódott fanyar, őszintétlen mosoly képemre a lakhatását illető válaszát hallva, miközben beljebb fáradtam a házba, melynek berendezésén, elrendezésén lopva tekintettem csupán végig, gyors terepfelmérés gyanánt. A figyelmem jelentős részét kizárólag az immáron velem szemközt álló tudhatta magáénak. Udvarias a kínálás, ugyanilyen a hárítása is, nem kívánva pertut inni vele. Mint mondottam volt, még a végén félreérti. Szavait, ha teljesen higgadtan nem is, de a türelem álcája mögött létezve hallgatom, s meglehet, reflektálnék is rá, ha a z energiahullám nem söpörne végig a házon. Tekintetem összeszűkült, félelem helyett óvatos kíváncsiság ült meg pillantásomban, amivel a férfi méregettem magammal szemközt, reakcióját figyelve. Ő csinálja? Tényleg az ősi szellem volna? Ha igen, - bár továbbra sem vetném el a bekattant farkas illuzionista vérvonallal ötletét teljesen, nézzék el ezt nekem - miképp működhetnek ők ketten együtt? - Magának William. - Igazítottam ki metsző egyenességgel a tegeződését, kissé megemelve államat, ahogy hallgattam a továbbiakat. Nem estem neki - még nem - noha pokolian jólesett volna rajta kitölteni a keserű haragot, mit magaménak tudhattam évek óta, akkor is, ha az ő halála valóban nem oldaná meg a nagy egészet. Járulékos veszteség. Ennyi lenne a pasas, nem több. Lassan ingatom meg a fejemet, féloldalas mosoly kúszik képemre szavai nyomán, ahogyan a szőkét fürkészem. - Mindketten jól tudjuk, hogy ez az egész beszélgetés csupán formaiság... Alignak, onnantól kezdve, hogy megpróbált eltenni az útból, de nem sikerült neki, minden évben eszközként használ a céljai elérésére. A saját leszármazottjainak vérét ontottam a nevében. A vérének utódai életére törtem a nevében... - Állkapcsom megfeszült, mintha szitokszó lenne minden, mi elhagyja számat. - Neki nem kell a jóváhagyásom, de ha kellene is... azt nem egy postáson keresztül fogom megadni. - Nincs új a nap alatt úgy fest; miképp a feldobott lehetőség ezerszer lerágott csont volt csupán Alexander szájából, úgy válaszom is rá egyértelmű volt már akkor, mikor kiszálltam a kocsiból. Ha nem így volna, azt köpném arcon, aki életét adta érte, hogy ma itt lehessek. Azt verném át, akit annyiszor hagytam cserben a választott hivatással szemben. Azok előtt hazudtolnám meg magamat, szavaimat, akik bizalmat és hitelt szavaztak nekik. Nekem. Egyszerű lenne? Igen, az. Kényelmes is? Minden bizonnyal. - De hamis. - Elismerem Alignakot az első atanerknek. De ahogy a Hold eléri teljességének csúcspontját, majd elfogy, hogy új kör kezdődhessen, úgy neki is ideje lenne belátnia, hogy leáldozott az ideje. ... Egy rég halott eszme háborúját hirdeted, Alexander. Az ilyenek miatt képtelen békében meglenni a szellemek síkján. - Oké, ez kissé long shot, belátom, de kétségtelenül hozzájárul jelen helyzet végegeredményéhez a rendes kiscserkészként szórt Alignak-propaganda. Csenevésznek tetszik elsőre a mágia fodrozódása testem mellett leengedetten pihenő tenyerem körül, ahogy ökölbe szorítom ujjaimat, ám mindez csupán az összpontosítást segíti, a varázslat ugyanis teljesen másutt jön létre: Alexander a gerince mentén érezhet gyorsan, rianásszerűen felkúszni egy invitáló érzést, ahogy a varázslat az ezidáig csupán feltételezett bundásába mar. Gerince ívbe hajlik, ujjai görcsbe rándulnak és meglehet, finoman meg is nyúlnak, átváltozása előszeleként... ám nem ő irányítja a folyamatot. Pár kínzóan hosszúnak tetsző másodperc után a Hold hívó szava, ahogy elérte, úgy ül is el, visszatuszkolva a Fenevadat emberi húsvázába. - Hacsak nem adja meg magát teljesen a férfi farkastermészete igaz valójának.
// 50 - 10 (mesterszó; de mivel idősebb vagy, nincs jelentősebb effektje a leírtnál) = 40 //
Valóban teljesen felesleges lett volna a továbbiakban a protokollból és neveltetésből fakadó udvariassággal élni felé részemről - de elmentem a Protektor látszólagos határáig, mert hát... Ezt kívánta az illem. Úgy hiszem, hogy a rangjából fakadóan Ő is megadta ugyanezt felém - és azon a ponton rogyott meg mindez, hogy mindketten a saját természetünknél fogva húztuk meg a határokat a témában. Én azonban vettem a bátorságot, hogy ezt az udvariasságot úgy szüntessem meg, hogy igen is felette állónak, nála többnek bélyegeztem meg magam, mert hát - az is voltam. Eképpen jött elő belőlem minden további szó és megnevezés, azzal a látszólag hanyag attitűddel, hogy még bort is kortyolgatok aközben, hogy a város védelmezője korrigál. Tegye csak meg. Ha éppen ez a fontos... Eképpen, bele is kuncogtam a pohárba, mielőtt letettem volna a mellettem lévő pultra. - William. Rendben. - még mindig önelégült félmosollyal hallgattam az Őrző minden eddigi kínját, és hogy teljesen őszinte legyek: igazából nem érdekelt, főleg azok után, hogy a házban életre kelt energiákat is úgy rázta le magáról, mint valami kelletlen útitársat - Nem? - kérdeztem vissza szinte szemtelenül - Akkor ezek szerint a Magas Hegyet is hasonló attitűddel fogadta és fogadja a mai napig, mert hát, mi már csak postások vagyunk a két Ős nevében. Akkor talán nem voltak kétségei. Akkor mégis beadta a derekát, mert egy látszólagos jött-ment senki azt mondta neki és a Tizenháromnak, hogy ez van, ezt kell szeretni. Áldását adta arra, hogy a világunk békéje érdekében csecsemők torka is át legyen vágva. És akkor tényleg az a legnagyobb baja, hogy velem kell beszélnie? Érdekes. De még ebben a helyzetben is volt egy ajánlatom, amit vissza kézből utasított el, még akkor is, ha közben elismerte annak létjogosultságát - bár szerinte ideje és okafogyottá vált a helyzet. Szomorú. És az elmondottak alapján az én hibám volt, hogy a szerinte lemenő Hold nevében "prédikáltam". Szerintem viszont: - Ha leáldozott volna, nem lenne hatalma. De van. Méghozzá olyan, ami magát is sarokba szorítja, ahogy elmondta, már évek óta. A mai találkozó lényege okán akkor sem ellenkeztem volna, ha akarok. A Protektor felől engem megtaláló mágia felett - még ha lehetett volna is uralmam, nem kívántam prezentálni. Elérte a gerincemet, amibe a testem egy hosszú pillanatra bele is rogyott. A bennem lakozó fekete Bestia akarata ellenére is megmutatta magát: ujjaim végén hosszú, halált ígérő karmok nőttek, a szép fogsoromból agyarak nőttek ki, a kék szemeimben ott villant az arany fény, ahogy Williamra kaptuk a tekintetünket. Sőt, még a kárhozat hangján fel is morrantunk az Őrző felé kaffogva megőrizve ezt a torz alakot egészen addig, amíg tartotta a varázslatot. Mert én nem adtam át magam neki teljesen - Ő viszont egy ponton elengedett. Ezt kihasználva újra saját magam emberi arculatát vettem vissza, és egy Bénítás varázslattal térdre kényszerítettem, ha tudtam.* Ha mégsem, hát az még nem gátolt meg abban, hogy reprezentáljam azt a képességet, hogy alkalmas lennék mindezt megtenni mással. Gyengébbel. Mint mondjuk az általa oly feleslegesen sokra becsült Rebeccával is. - Erre semmi szükség nem volt, William. Meghívtam, kérdezhet rendben, italt nem kért, de mindennek ellenére azért hívtam, hogy nyílt és őszinte legyek magával. Mert ez az este arról szól, hogy Ön megtudja végre azt az igazságot, amire mindeddig várt. Nem csak Illuzionista vagyok. Nem csak postás vagyok. Nem a lenyugvó, hanem a mindig újra és újra felkelő Hold földi kiválasztottja vagyok. Akkor is, ha ez a Protektornak nem tetszett.
//* fogalmam sincs, hogy ezt hogy kellene kiszámolni, feel free korrigálj, írj, ahogy érzed és működő lehet, legfeljebb érezd max, hogy elindult valami részemről <3 //
Nem igazán érdekelt, hová pozícionálja magát velem szemben. Nevezhetik érzéketlenségnek, esetleg arroganciának, de ha foglalkoztatna ilyesmi, meglehet, Ausztráliát se hagyom el soha, nemhogy, most itt álljak. Mint oly sok minden mást, a velem szemben álló gőgjét is elbírják széles vállaim. Denaali említését halk, ciccenésszerű rosszalással reagálom le. - Ami azt illeti... a Magas Hegy még postásnak is csapnivaló, szóval egy-null magának, gondolom. - Minek tagadjam a véleményemet? A búvalbaszott közönnyel nem igazán lehet kezdeni semmit - ellenben az aktív cselekvéssel -; annak idején is az Elsők tájékoztattak minden kapcsán, nem az említett. Ha szót is váltottunk, az nem mutatott semerre, hiába próbáltam én, vagy próbálta más - akár Első, akár Utód. A passzivitása áttörhetetlennek bizonyul évek óta, szóval akár fel is szórhatnánk sóval a környékét... Ami Alexet illeti, nem a beszélgetéssel van problémám. A teológiai vitákat valahol mindig is érdekesnek tartottam, míg nem társultak vak fanatizmussal és térítési hajlammal, ugyanakkor az sokkal inkább szúrta a szemem, hogy a küszöbömre piszkít hónapok óta. A létezésével. - A hatalma szembemegy a természet ősi rendjével, felborítva azt. Szellemek és élők síkja közti határt mos el, sőt, úgy hallom, újabban farkas és őrző közti határokat is. - Tartok tőle, mi lesz a következő, ha ez igaz. A természetfeletti és a civil világ felborulása előbb-utóbb, s hogy az általunk ismert világ felemészti önmagát. Egy biztos. Azt a napot én már nem fogom megélni, mert inkább halok meg, semmint fejet hajtsak egy letűnt kor élőholt uralkodójának, kinek koronáján a drágaköveket a nevében kiontott életek vérével színezték vörösre. Arról könnyedén meggyőződöm, még ha neki nem is kedvére való a gesztus - minek finomkodni, az előjátélkon már túl vagyunk, nem? - hogy bundába oltott ördöghöz van szerencsém, ugyanakkor nem számolok vele, hogy feleletként elém dobja az érme másik felét. Nem riaszt tekintetnének villanása, a belőle előtörni kívánó fenevad morgással vegyülő elégedetlensége - harcosként furcsa is volna, ha ennyitől megrettennék, ugyanakkor az erő, ami a földre rántja térdeimet, olyannyira meglep, hogy esélyem sincs védekeznem ellene. Talán most először szúrhat ki némi bizonytalanságot pár pillanatig a farkas felőlem, az elborzadó rettenet között, mi pillanatnyilag megül érzelmeimben. Nem is igazán a tehetetlenség érzete, hanem annak tudata, honnan, miért is mindez. Futó szeszély csupán, de ott van és Alexander pontosan elcsípheti, amennyiben figyel, márpedig miért ne tenné? Nyoma sincs mindennek akkor, mikor már dühös pillantással tekintek fel rá, mozdulatait nem tévesztve szem elől, ahogy ismét megszólal. A rohadt életbe már! Izmaimat megfeszítve igyekeztem a térdtől lefelé átjáró zsibbadáson úrrá lenni, egyelőre úgy fest, hasztalan. - A nyílt őszinteséget értékelem, ahogy a helyzetbe oltott üzenetet is... Mi lesz a következő, bejelöljük egymást facebookon? - Szusszantam rosszallóan, érezhetően nem sok választott el tőle, hogy valamiféle "válasszal" szolgáljak a férfi számára a bénító varázslatos kedvességére. De még valami csoda folytán tartott az az utolsó idegszál, amin módszeresen táncolt a szőke fürtös, mióta csak beléptem ide. - A válaszomat ismeri. Ha ezzel lesznek az őrzők között, akiket az ön kis seregének karjaiba kergetek... nos, azzal nekem kell együtt élnem, nem igaz? - Költői a kérdés, nehogy válaszoljon rá.
A fennhéjazó mosoly járta tekintetem csak még magabiztosabban terült szét a sosemvolt, de mégis testvér megítélése kapcsán. Szerinte egy-null nekem, bár én sem vele, sem mással nem kívántam versenybe bocsátkozni: a tények tények. És az egyik fajsúlyosról még csak győzködnöm sem kellett a Protektort. - Sok-null, de nem hibáztatom, ha még csak önmagából indul ki. Még ha rá is kellett volna jönnie... Még ha a benyomások és az érzések azt diktálták, hogy sem én, nem pedig az, amit Alignak általam nyújt nem lehet valóság: az volt. És amíg a tagadás fellegvárát építette a bajtársaival, én megalapoztam a királyságom. Alignak királyságát. - És? - kérdeztem vissza a határok elmosása okán - A Napisten Sámánnak évek óta nyoma sincs, mert az Ön számára az a kellemetlen igazság, hogy az egyik "pártfogoltja" nem csak Alignakot, de Tupilek bizalmát is elárulta. Hát... akkor most, mi lesz? Költői kérdés - hiszen az lesz és az van, amit a Holdisten rendel el pusztán azért, mert lassan egy évezrednyi idő után is egy... Csak egy azt merte mondani, hogy nem, és ez lett a vége. Ehhez mérten én kevés vagyok, de attól még az akaratlan jelen képviselője. Sikerült térdre kényszerítenem még őt is, azzal a felborított Ősi renddel, amit hozzám vágott néhány perccel ezelőtt. Elégedett voltam, hiszen hiába "leplezte le" végre született farkas mivoltomat, ízelítőt kapott abból is, hogy képes vagyok a saját fegyverarzenálját is ellene fordítani. Nem csak a neveletlen Informátorával szemben, hanem vele is. - Nem vagyok fent Facebookon. - visszaléptem a pulton hagyott bor után kapva és mosolyogva lehúztam belőle az utolsó kortyokat - A következő az lesz, hogy maga nemet fog mondani és a világot küldi majd az életemre törni, ha már az alku ennyire nem füllik a fogához. Letettem a poharat. És ahogy koppant, a Bénítást is megszüntettem, figyelve arra a lehetőséget esetleg kihasználva nekem ront. A farkassal együtt készen vártuk, bár jobb lett volna, ha ez nem történik meg. S ha így volt, csak kibámultam a sötét semmibe az ablakon át. - Menjen haza és legyen a sajátjaival... William. - Elmondtam, amit el kellett, maga meghozta a várható döntését, és igen... Az enyém a béke útja, az sajátjaival azt csinál, amit akar. Legalább is addig, amíg nem unják meg a meséjét. Mert mondhatta, hogy az igazság. Mondhatta, hogy a Nagyobb Jó, de egy-két elvakult hívőn kívül a világ nem akart mást, csupán békét. Nem azt a háborút, amit én fogok a Sereggel együtt elhozni, ha szükséges. Engem senki nem kérhet majd utólag számon, de hogy őt... Nos, azzal tényleg neki kellett együtt élnie.
Valóban vakon voltunk sokáig, mégsem érzek hálát, amiért megerősítéssel szolgál bizonyos feltételezések kapcsán. Az idő sem nekünk dolgozott ezidáig és ez stratégiailag nem a legjobb helyzet, kétségtelen. Mégis képes vagyok az általa elejtett, kétségtelenül jól forgatott féligazságok között is meglátni annak tényét, hogy bár meglehet, ő maga úgy vélekedik róla, mégsem tud mindenről. Mindenkinek vannak vakfoltjai, ekképpen neki is, hiába nem gyalog a táblán, hanem előkelőbb sorban foglal helyet. - Mi értelme lenne bárkit is ide küldenem? Hisz maga mondta... ha ön elvész, jön majd másik a helyére. Egyikőnk sem pótolhatatlan. - Lesz majd más helyettem is idővel. Fiatalabb, haragosabb... Ahogy éreztem a varázslat kellemetlen szorításának megszűnését, ahogy izmaim felülkerekedtek a tehetetlen tompaságon, mi a bénítás velejárója, felegyenesedve... nos, neki nem rontottam, bár megérdemelte volna minden egyes rezdüléséért. Helyette saját "fegyverét" borítottam rá és a bénító energiáik egyszerre ragadták meg karjait, lábait, földre rángatva tehetetlenül, hacsak nem tett ellene időközben bármit is. Amennyiben támadásom sikerrel járt és a farkas a földre zuhant, úgy nem szóltam semmit, csupán odalépve hozzá egy határozott mozdulattal kiütöttem, a tudattalan semmi áldásos-átkos mezejére küldve őt.
- Ne tegyen ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Félmosolyra húztam a szám, mert hiába tudtam magam is, hogy ki lehetne a következő, aki utánam kerülne a helyembe, bennem volt annyi arrogancia, hogy ámbár a feladatát be tudná teljesíteni, közel sem úgy, ahogy én magamról gondolom. Eleresztettem, feloldottam róla a bénítást, hagytam, hogy magához térjen lassan, szinte már komótosan az évszázadok elnyúlt pillanataiban, amikor a ház levegőjében megéreztem, hogy valamire készül, még úgy is, hogy Alignak nevében békében küldtem haza a sajátjaihoz. És akkor én vagyok az aljas? A kegyetlen? A büszkeségem tán a Holdistennel együtt is volt sértett, és még mielőtt William elmormolhatta volna a varázslatot, cselekedtem. Az örökös farkas Arany színe tűnt fel a szemeimben, ahogy dühösen Rettegést ültettem a Protektor szívébe és lelkébe egyaránt. Beszélgetni akartam, békét ajánlottam, és bár tartotta a szavát: egyedül jött, mégis harcba hívna? Konok, ostoba lélek... Nem volt sok időm kiadni magamból az Ős által táplált haragot, hiszen William méltó ellenfél volt. Minden sejtem azt kívánta, bár torkát téphetném ebben a helyzetben, de nem ez volt a Holdisten akarata. Talán Illúzió volt, talán valóság, ahogy a karmos jobbom a feje felé kapott. Ha eltaláltam, hát ott álltam felette elégedetten, ha nem, hát a torkának ugrottam úgy, hogy időbe telhetett rádöbbenjen, hogy minden varázslat, minden ütés hasztalan... Hiszen nem volt több egy cirkuszi Illuzionista mutatványánál az a kép, amit belőlem látott. De talán mire erre ráeszmélt, és lepergett róla a megtévesztés, én már messze járhattam. Levetve emberi bőrt, ruhát, javakat... A sűrű erdő úttalan útjain hagytam magam mögött a Faházat, vágtára készen ha kell, hát hajnalig.
Egyetlen elejtett félmondat, egy meghatározó pillanat, vagy épp egyetlen óvatlan mozzanat... ennyin múlik oly sok minden az életben és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Nem bízom el magam, alá sem becsülöm őt, miképpen tettemnek súlyával is pontosan tisztában vagyok, mivel jár - akkor is, ha sikerül és... nos, akkor is, ha nem. Sosem állítottam, hogy ő az egyetlen rohadék a szobában, épp csak valahogy akaratlanul is jobbra sikerült a marketingem az évek alatt, mit a rám ruházott szereppel körém szőttek. Megbuktam férjként, megbuktam apaként, s a diplomata szerepkör sem épp az én asztalom volt, De Luca és megannyi, a területen élt alfa a megmondója. Harcos voltam, annak neveltek az évek és akképp is gondolkoztam mindig. Akképpen cselekszem hát most is, azaz cselekednék, ha nem rontana teljes erőből nekem karmos kezével a másik. A felismerése - legalábbis elsőre annak tudom be - annak, hogy esélyem sincs változtatni a pillanat hevében és tőrömért nyúlni a varázslat helyett, háthálásra késztet. Érzem a torkomban dobogni hevesen szívemet, miközben kitérek és hárítom támadását, oldalba rúgva nemes egyszerűséggel, ezzel kívánva növelni kettőnk között a távot. Rám nem jellemző módon habozok, mikor ismételten torkomnak ront, épp csak arra van megint időm, hogy hárítva hanyatt vetődjek, keresztüldobva magamon a falnak csapódva semmivé foszló alakot... pedig meg mernék esküdni, éreztem ahogy karmaival húsomba vájva az alkaromon szánt végig a mozdulatunk közepette. Percekig csupán a csend ordít köröttem, saját zihálásom hangja tölti ki, mire felfogom, mi is történt valójában.
Kirontok a házból, ám a kocsi úgy fest, sértetlen, így első riadt gondolatom alábbhagy. Mégsem tudom elengedni annak a lehetőségét, hogy a város felé vette az irányt a feldúlt farkas... hát újabb varázslat borzolja fel a környéket. A történteket visszajátszó igézet meggyőz ugyan feltételezésem ellenkezőjéről, mégsem vettem magam utána az erdő fái közé. Ugyan ismerem minden négyzetméterét a közegnek, hova tévedt, talán még esélyem is lenne, de mi értelme az egyszemélyes hajtóvadászatnak? Úgyis boszorkányüldözést akartál, Alexander. Legyen hát meg a te akaratod...
***
Percek telnek el azzal, hogy végigjárom a házat, hátrahagyott nyomok után kutatva. Bármennyire jól esne most egy - vagy tizenegy - cigi, ezt mindennél fontosabbnak tartom, miközben hasznosnak bizonyuló pótcselekvésként sms-ben tájékoztatom Grandmore-t és Mishát is röviden a fejleményekről: Alignak nevében békét ajánlott. Visszautasítottam a lehetőséget. Jagger és Keldron is megkapta a maga felkérését holnap egy jelenés erejéig az irodámban, elvégre akadna itt pár megfigyelésre váró feladat, ami nem tűr halasztást. Volt azonban valaki, aki nem ért ráholnapig, ráadásul megérdemelte, hogy ne egyszerű, semmitmondó üzenetben rendezzem le. Nem mondta, de tudom, hogy aggódik. Abigail hangja a vonal túlsó végén már a kocsiba beszálltamkor ér. Hangosabb sóhajjal fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt, miközben becsapom az ajtót magam mellett. - Tudtam, hogy úgysem alszol el, míg nem jelentkezem le...
Kezdőlap
