Sejtettem, hogy ez sem lesz egyszerű történet, azt azonban mindenképp sikerként könyveltem el, hogy van mód, van út. Az idő, bár nem elhanyagolható tényező, mégis másodlagos, mert kivédhetetlen. A kívánt eredmény érdekében cseppet sem bánom a hónapokat, amiket ő is említett. - Ebben az esetben az alapokért hálás lennék, természetesen az igényelt ellenszolgáltatás fejében. - Ezen a világon semmi sincs ingyen, s még ha nagylelkűen el is engedi az árát a tudásnak, jobb, ha tudja, önként megfizetem, amit kell, nem várom, hogy puszta szívjóságból vagy a két szép szememért húzzon ki a tudatlanság gödréből. - Jól látja, valóban nem szívesen üldögélnék a falka küszöbén, segítségért kuncsorogva - húztam el a számat. Elmúltak azok az idők, amikor onnan bármi jóra számíthattam, sajnos. Rosszul érintett, ám beláttam, hogy ez a dogok rendje, menete, így inkább nem öltem felesleges energiát az efölötti kesergésbe. - Megoldom az Anernerk-kérdést - zártam le ennyivel ezt a kört. Egészen biztosan tartott egy listát a fiókjában a megbízható Anernerkekről, Suttogókról, mindazon farkasokról, akik eredményesen képesek kapcsolatot létesíteni a szellemekkel, ilyen téren azonban kihagytam egyelőre a rátámaszkodást. Kevés köze volt ennek a büszkeséghez, annál több a magam fejlődéséhez, önálló problémamegoldásához. Az lett a feladatom, hogy egy egész vérvonalról gondoskodjak, amelyik nagyobb pácban van, mint bármelyik, valaha. Mi lesz velük, ha a érvonaluk feje is képtelen boldogulni? Vannak azonban döntések, amelyek megint csak nem rajtam állnak kizárólagosan, ezt pedig rögtön megosztom a Krónikással. Örvendetes egyetértése, mert hiába nem szorulok sem erre, sem engedélyre, az együttműködést és a közös álláspontot jelenti. Erre pedig a fennálló helyzetben életbevágóan nagy szükségünk van. Nagyot sóhajtva dörzsöltem meg arcomat. A korai időpont sose jelentett problémát, ezúttal sem az okozta a fáradtnak tetsző megnyilvánulást. - Arról nem is beszélve, hogy tizenkét különböző farkassal kell zöldágra vergődnöm magamon kívül. Fantasztikus esemény lesz... - Enyhe keserűség csendült hangomban. Eszembe jutott a legutolsó alkalom, amikor le kellett nyomnom egy döntést mások - az egész falka - torkán, a behódolás kapcsán. Az egy rossz gyűlés volt, s ki gondolta volna, hogy az akkori tapasztalat ekkora hasznomra lehet évekkel később. Kardinális hibát készültem kivédeni, ami személyes szinten és talán a Kört tekintve is egy építő lépés lehetett. - Ha nincs ellenvetése, a találkozónk erre vonatkozó részét egy az egyben megosztanám velük, hogy pontosan láthassák a lehetőségeket. Ott volt azon a hajnalon, tudom. Látta őt mindenki, tudom. Ugyanakkor ezzel egyértelműen lelepleződne a kiléte., s bár bízom benne, hogy képesek az árnyékban tartani valaki identitását, ez nem jelenti azt, hogy ebben Keldron is ugyanekkora mértékben hisz. Teljesen nyílt lenne onnantól az ő kiléte a Tizenhármak számára, és habár az eddigiek alapján kétlem, hogy nagyon ágálna - az együttműködés fontosabb -, mégis így éreztem illendőnek. Az már szinte csak apró gesztus volt, hogy informálom. A büszkeség is hajt ebben: elődeink átadták a stafétabotot, itt az idő, hogy a Krónikákban is átvegyük a helyüket. Némi szerencsével ugyanúgy legendák leszünk idővel, mint ők. Épp ezért, ha van lehetőség arra, hogy olyan képet kapjon rólunk az utókor, amely nem feltételezésekre és ferdítésekre épül, megragadom. Egy férfi pedig, aki profi a pókerarcban, megfelelően objektív írást adhat ki a keze közül. Nevetséges, mégis feljegyeztem magamnak, hogy vele soha, semmilyen körülmények közt nem szabad leülnöm játszi, főleg nem tétre, mert mesterien rejti el az önkéntelen reakciókat. Mintha egy maszkot néztem volna, még a legrázósabb tudatlanság-vallomás közepette is. Jég folyik az ereiben vér helyett, s mivel pontosan erre a hideg ésszerűségre volt szükségem, szimpatikussá vált. Hiába lehettünk jellemben ég és föld. - Pompásan hangzik! - csaptam össze tenyerem, hangomban azonban némi keserűség csendült. Dehogy pompás! Az lenne a pompás, ha erre semmi szükség nem volna, ám így esett. Ennek megfelelően rendíthetetlen figyelemmel hallgattam őt újfent. Az eredmény a saját szoborszerű arcom lett. Neki nem volt farkasa, így nyilván nem is érezhette azt ennek kapcsán, mint én, sose lett volna elvárás részemről egyébként sem. Előttem viszont felsorakozott mindaz a katasztrófa, amely ezzel járt volna az elmúlt években. Igazolták, hogy nem szívesen tették ezt, ugyanakkor ki tudja, egyes esetekben melyikünk, milyen közel állt ahhoz, hogy megfosszák a farkasuktól! Nagyot nyeltem. Ha a rituálé után folytatta volna más témával, csak felemeltem a kezem, jelezve, hogy várjunk pár percet, mire ez az információkupac helyet talál bennem, s kissé leülepedik. Borzalmas büntetés. Rengeteg dolog van, ami rosszabb a halálnál, főleg egy vérfarkasnak. Nos, azt hiszem, megtudtam, mi a legrosszabb. - Miután... halandó lett, volt már példa, ha ilyen... embert elhívtak, vagy újból beharaptak? - Majdnem felnevettem. Tipikus: a mentőkötelet kerestem, amellyel valakit ki lehet húzni a szarból. - A másik, ami megfordult a fejemben, mindezt hallva: mi a helyzet azokkal, akiknek nincs vérvonala? Vagy azokkal a kisebb vérvonalakkal, amelyek nem az Elsőktől erednek, hanem az elmúlt egy-két évszázadban, frissen jelentek meg? - Elvétve találkoztam ilyennel, egy kezem meg tudnám számolni,mennyi akadt az elmúlt bő három évszázadom során, mégis... A kis vérvonalak elsői nem olyanok voltak, mint az Alapítók.
Tim szemöldöke hangyányit megszaladt felfelé, aztán hümmögve bólintott. – Az ár megszabása a protektor hatáskörébe tartozik, de bizonyára nem megfizethetetlen. Azonban nem én fogok magával foglalkozni, ezt gondolom sejti. Vannak… - egy pillanatra elhallgatott, majd apró mosoly villant ajkain – nálam spirituálisabb tagjaink, akik kevésbé szárazon tudnak szónokolni a meditálás lélekfelemelő érzéséről, és így talán jobban rá tudják vezetni a dolog nyitjára. Számomra csupán rutinfeladat, amit néha napján el kell végezni, semmi több – hiba, nem hiba, Timnek ez már semmiféle lelki felfrissülést nem szokott okozni, és csupán arra használja, hogy a varázslatok által elhasznált energiát utántöltse. – Önkéntes alapon találunk magának megfelelő őrzőt – az első szót némileg megnyomta, mert lehet, hogy nem is annyira önkéntes feladat lesz, de ez a tanítás minőségén kevésbé fog rontani. A mágusok és gyógyítók között még az is lehet, aki szívesen venne egy ilyen jellegű feladatot. Az informátorok már nem biztos, de elsősorban ezt Tim nem rájuk szabná ki, csak ha végképp nem találnak embert a feladatra. – Érthető – bólintott ismét, majd halvány mosolyt intézett felé, amikor a szellemi vezetők felkutatására tett említést. – Nagyszerű – egy gonddal kevesebb, bár nem lenne nehéz találni megfelelő vérfarkast, de Northlake elég ideje él, hogy tisztában legyen kihez érdemes és kihez nem érdemes mennie. Tim számára sokszor csak név halmaz, valódi háttértudás nélkül, legalábbis, ami az Alaszkától délre eső területeket illeti. A krónikás a vérfarkas szarkasztikus megjegyzésére nem szólt semmit, mert csak megerősíteni tudta volna mennyire nem egyszerű tizenhárom különböző korú, és vérmérsékletű személynek közös nevezőre jutnia. - Egyáltalán nincs ellenvetésem. Jobb, ha a körükön belül az őszinteség dominál, úgy akár még célt is érhetünk, már ha lehetséges egy ilyen reménytelen helyzetben erről beszélni. Arra azért készüljön fel, hogy talán a legelső vádak között fog szerepelni, hogy milyen jogon szólunk bele az önök ügyeibe. Talán még túlzott befolyásolhatósággal is meg fogják egyesek vádolni, de ez sajnos olyan pirula, amit le kell nyelnie, függetlenül a döntésük kimenetelétől – Tim egy sóhaj kíséretében elhallgatott, majd még hozzáfűzte. – Teszem hozzá, alapesetben jogos lenne az észrevétel, de az idők változnak, nem a javunkra – hát egyáltalán nem. Egyszerűen meg lehetett volna oldani a dolgot, és ahogy Tim kigondolta, hogy „egyszerűen”, már vissza is szívta volna, ha esetleg hangosan kimondja, mert az áldozás minden volt, épp csak nem egyszerű, és mégis hiba csúszott benne. Apró, jelentéktelen hiba igaz? Igaz, a végkimenetelen semmit sem változtatott, de Alignaknak épp elég volt, és élt is vele. Tim előrevetett lábbal, egyenes testtartással nézte, ahogy Northlake szarkasztikus örömmel ad hangot a farkastalanítás mesés világának. Egy kósza pillanatra szemöldöke megugrott, aztán belekezdett a mesélésbe, és bízott benne, hogy a feljegyzések, amiket olvasott nem sületlenségeket tartalmaznak. A végére érve a rövidített, maszlagtól mentes leírásnak várta, hogy milyen hozzáfűznivalóval rukkol elő Northlake, aztán figyelmesen hallgatott, és hümmögött egy sort, aztán bólintott. - Hogyne! – arcán halvány, örömmentes mosoly suhant át, persze most sem kimondottan jelentett semmit a mimikája, épp csak kellemesebb beszélgetőpartner, ha van némi reakció, másrészt kezdte enyhén jól érezni magát, még a hideg ellenére is. Szeretett beszélni, nem véletlen lett tanár, és ha a tanuló figyelmes, akkor a dolog hatványozottan kielégítő. A vele szemközt törökülésben ülő vérfarkas, pedig jó tanulónak minősült. Figyelt és megjegyzett mindent, ebben Tim biztos volt. – Épp csak, nem mentek semmire vele. A legelső dokumentáció erre vonatkozóan, legalábbis, amihez én hozzájutottam, az a tizenhetedik század második feléből származik. Egy francia nemes úr, Gilles de Rais – egy pillanatra elhallgatott, majd kitekintőleg hozzátette – nem azonos azzal a férfival, akiről a kékszakállú herceget mintázták, és valószínűleg csak állnév volt a feljegyzésben – elvesztett egy fogadást, amelynek keretében vérfarkassá kellett válnia. Némely időkben, néhány zártabb közösségben a farkasok elég nyíltan hirdették kilétüket, amíg az őrzők közbe nem avatkoztak. Szóval, Gilles-t beharapták, nyilván teljesen alkalmatlan volt vérfarkasnak, de úgy, ahogy eléldegélt három évtizedet, valószínűleg vagyonának és befolyásának köszönhetően. Vérfarkas testőröket fogadott, akik képesek voltak megvédeni saját magától és a farkas társadalom mindennapi problémáitól. Azonban egyik nap, egyszer csak már nem volt vérfarkas. Tombolt és őrjöngött, nem tudta mi történt vele, nyilván az alapító nem számolt be egy ilyen alkalmatlan vérfarkasnak arról, hogy mit, miért tesz. Ezért hát testőreinek egyikét bízta meg, hogy tegye ismét vérfarkassá. A történet itt kicsit homályos. A körülötte lézengőknek tudniuk kellett, hogy nem vérfarkas, de azért egy jó ideig még játszották, hogy nincs semmi gond vele. Aztán végül beharapták, amikor kicsikartak belőle egy nagyobb darab földet. Azonban nem történt semmi. Képtelenek voltak újra farkassá tenni. A testén már több száz harapásnyom díszelgett, mire az őrzőkhöz eljutott. Vizsgálgatták, de nem találtak gátló tényezőt, és mivel az eset igen érdekes volt, így az elhívást is megejtették, annak ellenére, hogy nem érezték rajta a szellemek áldását. Természetesen semmi sem történt. Ha volt is Gilles-nek a mai fogalmaink szerint mágiaérzékenysége, a farkastalanítás során eltűnt, amit egyébként a későbbi dokumentációk, amelyek már jóval pontosabban rögzítettek voltak is megerősítenek. Nézze el nekem, ha néha kicsit szabadjára engedem magam, a hivatásommal jár, azonban egy szó, mint száz. A folyamat visszafordíthatatlan. Akitől az alapítók, és most már a vérvonalfők, elveszik az adományt, az már örökre és végérvényesen ember marad. Legalábbis minden feljegyzés erre enged következtetni – tárta szét kissé a karjait. Az írás megmarad, de néha pontatlan információkat közölnek. Az írók képzelete szárnyra szokott kapni, és túloznak, vagy olyan részleteket emelnek ki, amely lényegében nem is fontos, de olyat, ami életbevágó lenne valaminek a megértéséhez, azt pedig elhallgatják. Tim remélte, hogy az ő általa írt feljegyzések nem ilyen benyomást fognak kelteni az utókor őrzőiben. A krónikás újabb érdekes kérdést kapott, de ennek a megválaszolása nem olyan egyértelmű. - El lehet-e tőlük venni a farkast? Jó kérdés – bólintott merengve. – A probléma ennek a kérdésnek a kutatásánál abban rejlik, hogy vérvonal nélküli farkasok általában nem sokáig élnek. Vagy átharapják őket, vagy meghalnak. Az egyedi vérvonalaknál pedig egy olyan hátulütő merül fel, ha alapító szemszögből közelítjük meg a dolgokat, hogy nem valószínű részükről egy különleges és új vérvonalnak a megsemmisítése. El tudja képzelni magát, hogy találkozik egy olyan vérvonallal, amelynek a tagja képes szellemformát öltve átsuhanni a tárgyakon, és hogy ennek az egyedi és különleges vérvonalnak talán az egyetlen képviselőjével futott össze? Megpróbálná egyáltalán elvenni tőle a farkasát? Vetemedne egy ilyen szentségtörésre? Talán a tizennegye… - Tim szája egy pillanatra tátva maradt, majd újra belekezdett. – Talán a tizenötödik testvér utolsó leszármazottját készülne megfosztani vérvonalának utolsó tagjától, de az is lehet, hogy épp a vérvonal fejét. Emiatt, Northlake, csak emiatt úgy gondolom, hogy még egyetlen alapító sem vett el egyedi vérvonaltól farkast, de ha meg is tették, én ilyen jellegű feljegyzéssel nem találkoztam. Így a kérdés továbbra is fennáll. Lehet, hogy képes rá, de lehet, hogy nem. Véleményem szerint, kár próbálkozni vele, ha véletlen egyszer összefut egy egyedivel – a szellemalakos átsuhanást nyilván sarkította, de érzékeltetni akarta, hogy az ilyen jellegű döntések nem egyszerűek, még az évszázadokat megélt vérfarkasok számára sem. Ha meg is tették, lehet, hogy annyira szégyellték, hogy még a nyomaikat is eltüntették, vagy rávették az őrzőket, hogy égessék el a dokumentumaikat. A krónikás túl sokat beszél, és néha jelentéktelennek tűnő dolgokat is elmond, de szerette volna, ha a hím tisztán lát. - Maga halhatatlan… részben – szólalt meg, rátérve a következő fejezetre, amennyiben (vagy után) Northalake-nek nem volt kérdése a farkastalanítással kapcsolatban. – De, azért vannak megkötések.
Mondanám, hogy legutóbbi beszélgetésünk után vicces lesz ilyesmivel előállni a Protektornak, ám hauzdnék. Semminemű humort nem láttam ebben. - Igyekszem nem kikészíteni majd az illetőt - húztam el számat mosolyfélére. Legtöbbjüket inkább látásból ismereme, mégsem gondolom, hogy probléma lenne az együttműködéssel, bárki is szegődjön alkalmi tanárommá. Az eredmény szempontjából pedig édes mindegy lesz - remélhetőleg -, hogy önkéntes jelentkezés vagy felsőbb utasítás alapján lesz kiválasztva az oktatóm. A ismeretek mélyreható elsajátításához viszont magam is lelek majd segítséget valamilyen módon, efelől biztosítottam a férfit is. Jót fog tenni némi kiszakadás, hiába a fősodor érdekében ténykedek másutt is. A többiekkel való megbeszélés szintén ebbe a fősodora tartozik, s örülök, hogy az információmegosztás kapcsán egy véleményen vagyunk. Nagybn megkönnyíti a helyzetet, annak kezelését, hogy nem kell előlük titkolóznom. Minden apróságra szükségünk van, ami a bizalom kialakulását, megszilárdítását eredményezheti, mivel abból fog létrejönni a szükséges egység, összetartás. Ez jelenelg élet-halál kérdése, minden túlzás nélkül. - Vádoltak már rosszabbal - vontam vállat kissé talán flegmán. Nyúltam ennél nagyobb darázsfészekbe évekkel ezelőtt, s mint a falkagyűlés, úgy ez is hasznomra lesz. - Mondják és feltételezzék, ha jól esik, higgyék, hogy így van, nem számít, amíg a közös célfelé tudunk mozdulni. - Távolról sem vagyok szent vagy mártír, ugyanakkor a prioritási sorrend kristálytiszta előttem. Ha ezen az úton sérelem ér, majd visszatérek rá, amikor az válik legnagyobb problémámmá, s akkor örvendezni fogok, hogy sikerült addig jutni. Amíg viszont ez eljön, tűröm, amit muszáj. Annyit és nem többet. Az igazság megismerése is ilyesfajta tűrés volt, szükséges "rossz". Az információ maga se nem pozitív, se nem negatív, ez tény, mégis veszélyes: birtoklása, hiánya egyaránt. A magam esetére jelen helyzetünkben inkább az utóbbi az igaz. Rég hátam mögött tudhattam azt a határt, ahonnan még volt menekvés, visszaút. Ezért sem szakítottam félbe a Krónikást, csak a tudás megszerzését követően kértem szót, hogy hangot adhassak kérdéseimnek, vakfoltjaimnak. Egy pillanatig eltűnődtem azon, mit követhettek el azok, akik ilyen büntetést vívtak ki, mennyire süllyedhettek mélyre vérfarkas mivoltukban, hogy az Alapítójuk úgy döntsön, méltatlan a farkas ajándékára. Vajon van vagy volt erre valami egyezményes törvény, szabályrend, vagy egyéni megítélés alá tartozott minden eset? Honnan a picsából kéne nekem tudni, hogy ki szolgál rá a farkastalanításra? Ezek helyett viszont gyakorlatibb kérdéseket teszek fel. Tudom kell, hogy vissza lehet-e csinálni... Térdemre könyökölve, mereven figyeltem, mint egy vadász az elejtére váró vadat. Csak beszélj, mondd, add meg a válaszokat, a történeteket, amikre szükségem van! Megadta, én pedig egy darabig nem jutottam szóhoz. Nos, az úriember történetével mindenképp sikerült elérnie, hogy megfelelő komolysággal álljak ehhez a fegyelmezési eszközhöz... - Értem - nyögtem ki végül egy bólintással kísérve. Próbáltam elképzelni, milyen lett volna a fenevadam nélkül. Bármilyen hosszú is volt az összhanghoz vezető út, zsigeri tiltakozás támadt bennem a lehetőségre, úgy is, hogy aki szétszakíthatott volna bennünket, már nem élt. Kérdéssorozatom másik felére kapott válaszok sem hoztak teljes megnyugvást. Felhorkantam a testvérek létszámát illető pontosításra. Igen, itt volt a másik drabális bökkenő: ha a Magas Hegyet elhallgatták az Alapítók elől, mi a biztosíték rá, hogy nincs még eltitkolt testvér? Hogy nem volt eltitkolt testvér? Megnyomkodtam orrnyergem. - De ha kezelhetetlen, vad és csak pusztít, nem lehet méltó azt... - elharaptam amondatot. Azt mi? Meg kell állítani? El kell pusztítani? Ítélkezni kell felette önkényesen? - Egyéni megítélés alá tartozik, melyikünk mit tart helyesnek, mennyit enged és mikor ítél, igaz? Nincs kollektív 12 parancsolat, vagy mi... Ha döntünk, miénk a végrehajtás, a felelősség és a következmény. - Ne feltétlen vártam választ, inkább hangos gondolatmenet volt. Megdörzsöltem az arcom. Ez még csak az út legeleje, mivé leszünk a végére? Beláthatatlan messzeségben van mindez, s hogy mennyire így van, az Keldron következő bejelentésével válik nyilvánvalóvá. Ha nem tartanám túl bárgyúnak és nevetségesnek, újfent hagynám, hogy elnyíljon szám, ám ezúttal időben észbe kapok, s fékezem arcom őszinte rekacióit. - Ho... hogy érti, hogy halhatatlan vagyok? És milyen megkötések? Mi a franc lettem? Igaz, Tria és Tipvigut kapcsán is feltéteelztem, hogy van valami a háttérben, tekintve, hogy származásuk szerint inuitok, legalábbis alaszkai indiánok voltak, nem pedig patyolat fehér emberek, választ viszont röpke ismeretségünk alatt nem találtam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is kerestem, valahogy jelentéktelennek tűnt a sok egyéb mellett.
- Nyilvánvalóan ezt el is várjuk – közölte mosolytalan arccal, és bár tudta, hogy Northlake esetleg csak viccel, azért jobb, ha tisztázzák, hogy nem lenne jó az őrző körökben egy fakír vérvonalfő okozta idegösszeroppanásos meggárgyulás. A vérfarkas szavaival csak egyet tudott érteni, így elégedetten bólintott. Nem lesz egyszerű, de Tim attól tartott, hogy nem ez lesz a legnehezebb feladata az életében. Már csak azért is, mert ott van egy bosszúálló, magát minimum istennek képzelő ősi szellem, amely kihasználva az alapítók újfent elkövetett hibáját, ismét a világra tolta a képét. Emiatt valószínűleg az ő dolgainak az elintézése sokkal nagyobb gondot fog okozni a hímnek, mint az, hogy esetleg inkompetenciával megvádolják. Nem épp rendhagyó társalgási téma ütötte fel a fejét, hiszen még a vérfarkasok között sem szokványos az alapítók legendáit, meseszerű dolgait szájra venni, főleg nem tényként kezelve közölni azokat, így Tim bízott benne, hogy a feljegyzések nem sületlenségeket állítanak, hanem legalább az ötven százalékuk hitelesnek mondható. Ha nem, azt Northlake előbb-utóbb meg fogja tudni, ámbátor lehet a félreinformálást nem fogja megköszönni. Azért van, amit tényként lehet kezelni, például a farkastalanítást. A témával kapcsolatos többi kérdésre csak találgatással válaszolhatott, logikus felépítésűek ugyan, de végtére is csak hipotézisek, amelyek a gyakorlatban vagy megállják a helyüket, vagy sem. A krónikás azért bízott benne, hogy nagyjából helytállóak a feltevések. - Pontosan – bólintott Tim közönyösnek ható fizimiskával. Nem csillogott szemeiben a tanári lelkesedés, amikor a nebuló helyes választ ad, elvégre Northlake aligha vágyik ilyen jellegű megerősítésre, másrészt viszont a krónikás szemében már amúgy is évtizedek óta nem csillant meg a jókedv, ha valaki számára tetsző feladatot oldott meg kiválóan. – Maguk döntenek, vagy rosszul, vagy jól, de a döntés végeredményben a maguké, és az esetleges következményekkel is maguknak kell számolniuk – egy pillanatra elhallgatott, majd még hozzátette komoran. – A halál néha kegyesebb – egy őrült exvérfarkasnál talán jobb egy halott. Tim felnézett az égre, aztán vissza Northlake-re. – Tudja, ebben igazából nem lehetünk biztosak… mármint a halhatatlanságban. Logikus lenne, ha megkapták volna azt is, elvégre szinte mindent örököltek legjobb tudomásom szerint, de nyilván lehetnek olyan dolgok, amelyeket nem kaptak meg. Az alapítók halhatatlansága tulajdonképpen egy reinkarnációs folyamat. A halott lélek, amely a szellemsíkon reked, visszatérhet egy gazdatestbe. Parazita, ha úgy tetszik, de ezt csak az ellenszenvem mondatja velem a procedúra kapcsán, és máris elnézését kérem kirohanásom miatt – ami nagyjából annyira volt intenzív, mint egy álmos teknős izgágasága egy napsütötte sziklán. – A gazdatest minden esetben őrző kell, hogy legyen. Se vérfarkas, se ember nem jó erre a szerepre, mivel a mágikus rituálé, amely előrángatja a halott szellemét a másvilágról túlságosan hatalmas ahhoz, hogy akárkin alkalmazni lehessen. Az emberek szervezete nem tud ellenállni a mágikus behatásoknak. Szívleállás, agyhalál, légzéskihagyás, fulladás. A vérfarkasok pedig maguk is egyfajta mágikus energiával felruházott lényként, nem képesek befogadni a szellemet, valószínűleg a rituálé energiái és a sajátjuk különbözősége miatt – bocsánat kérőleg széttárta a kezét, majd halvány mosollyal még hozzátette. – Ezek persze csak a feljegyzések magyarázatai. Az őrzők tudomásom szerint évszázadok óta nem akarták a már régen bevett procedúrát megváltoztatni – a múltban azonban voltak baklövéseik, amelyek emberéletekbe kerültek. Valószínűleg manapság is vannak, csak nem irtózatos erejű rituálékhoz kapcsolódva. – Az alapítók néhányszor már cseréltek testet, hiszen egyik sem hasonlít egy őslakosra, ahogy azt láthatta az utódlás kapcsán. Nincs mindenkiről pontos nyilvántartás, mert a kora újkor forrongó helyzetében sokszor őrző archívumok is elpusztultak, ahogy később is, de az bizonyossággal állítható, hogy nem ezekben a testekben születtek. A megkötések részt igazából már el is mondtam. Közülünk kell valaki, aki feláldozza az életét, cserébe, hogy maguk visszatérhessenek. Amennyiben nem tévedek az ilyenfajta halhatatlanságuk kapcsán – meglehet, hogy nincsenek ennek a képességnek a birtokában, de azért jobb, ha tud róla. – Kérdés? – nézett a vérfarkasra közömbösen, közben azon gondolkodott, hogy a testcserés rituálét elmondja-e neki, vagy jelen helyzetben irreleváns, hiszen még évszázadokig nem lesz rá szüksége.
Komolyan azt fontolgattam, hogy pár napra elvonulok a világ elől és csak emésztem mindezt. Számoltam azzal, amikor ezt a találkozót kértem, hogy talán túl sok lesz, ám arról sejtelmem sem volt, miképp fogom ezeket kezelni, feldolgozni. Keldron jól, érthetően magyarázott, de amíg az ő fejében mindennek leülepedett, megérett rendszere volt, addig az enyémben teljes káosz uralkodott. Próbáltam mindent egyből a helyére pakolni, csakhogy azt se tudtam, hol a helyük, így pedig egy idő után egyszerűen hagytam, hogy minden egyetlen óriási halomba gyűljön. Mohón zsákmányoltam, ki tudja, mikor lesz lehetőségem újfent ilyesmire. Ki tudja, mikor kapok választ a sorra feltett kérdéseimre? Téma témát követett, mindent érintettünk és talán semmit sem igazán, bár erről egyikünk sem tehetett. Nekem nem akadtak még mélyebb kérdéseim, ő pedig próbálta fogyaszthatóvá tenni azt, ami ledöbbentett, kézelfoghatatlanul új volt számomra. A legsúlyosabb mégis a felelősség nagyságának megneszelése volt. Persze, eddig is tudtam, hogy egy egész vérvonal fejének lenni nem gyerekjáték, bolond mód még az is megfordult a fejemben, hogy korábbi atanerki tapasztalataim a segítségemre lehetnek... Ez azonban merőben más, mint bármi, amit eddig ismertem. Mégis hogyan fogok én ebben helytállni? Kénytelen leszek valahogyan... - És biztonságosabb - tettem hozzá a kegyelmes halálnál. A holtak nem beszélnek, nem kell, hogy bárki feje fájjon utána. Hideg verejték futott le gerincem mentén. Hát ide jutottam: a halál praktikussága mellé állítok fel érveket, hogy majdani ítéleteimet igazoljam. Vajon mivé leszek ötven, vagy száz év múlva? Halhatatlan, a jelek szerint. Halvány mosollyal nyugtázom kirohanását, ami saját maga számára az volt, ám az én korábbi kitörésemet meg sem közelítette. Minden viszonyítás kérdése. - Minden csodának ára van, nem igaz? - kérdeztem fanyarul, s ahogy tovább hallgattam, úgy tűnik, ennek a csodának nem pusztán a parazita-létünk az egyik árnyéka, hanem az élő halála is, amit elhoz. - Ez logikus - biccentettem arra, hogy kizárólag őrző test volt képes befogadni az Alapító szellemét. Tehetetlen voltam a kép ellen, amelyben az jelent meg előttem, hogy Keldron testéből beszélek. Bizarr, hajmeresztő, ugyanakkor... elképesztő, s jelenleg elképzelhetetlen, hogy más testben éljek. Ugyanúgy a jellememhez, önmagamhoz tartozónak éreztem, mint bármely személyiségbeli tulajdonságomat, és erősen kételkedtem benne, hogy egy ilyen reinkarnációt követően ugyanaz lennék, mint előtte voltam. - Minden halál esetén érvényes volt ez? Úgy értem... számított, hogy valaki esetleg öngyilkos lett, más ölte meg, balesetet szenvedett - bár ez elég viccesen hangzik, tekintve, hogy ők voltak a legerősebb vérfarkasok -, vagy az öregség vitte el? Volt egyáltalán olyan, hogy természetes halált haltak? - biccentettem oldalra a fejem, mert így belegondolva, nehezen tudtam elképzelni. Azt viszont annál inkább, hogy esetlegesen akadályok merültek fel a visszatéréskor, ha valaki önnön kezével vetett véget az életének. Egyetlen, kósza, borzongató pillanattöredékre felsejlett bennem, mennyire közel állok ennek hazardírozásához. A részletek ijesztő könnyedséggel adták magukat, erővel kellett elterelnem róluk figyelmem, hogy csak a férfi legyen gondolataim fókuszában.
Tim a tőle telhető legpontosabb információkkal látta el Northlake-t, de valójában túlságosan sok ismeretlen tényezőt tartalmazott a beszámolója, így a hím eléggé magára van utalva, vagy legalábbis kevesen vannak, akik segíthetnének neki. Az új vérvonalfők ebbe a kategóriába esnek, kérdéses viszont, hogy mennyire együttműködőek. Talán semennyire, talán készségesen fognak hozzáállni egy olyan dologhoz, ami csupán közvetve érinti őket, viszont senki sem hibáztathatná őket, ha nem akarnának belekeveredni egy átoktalanításos históriába, amelynek a kialakulása egyetlen egyénre vezethető vissza. Tim nem kedvelte Annakpokot, de ez nem újdonság, hiszen egyetlen alapítót sem kedvelt. Túl sok problémát zúdítottak az amúgy is zűrös városukba, hogy épeszű őrző szimpátiával nézhessen rájuk. Persze tisztelte mindegyiket, csodálta is őket, épp csak kereshettek volna az összejöveteleiknek másik várost is. - Valóban – bólintott komoran. Ez vitán felül áll. Kevesebb probléma, és jóval könnyebb takarítás az eset után. Nem kell sem emléktörlés, sem új személyazonosság. A legegyszerűbb mód, bár nem a leghumánusabb. - Egyet kell értsek. Nehéz dolog elveszteni egy kollégát, vagy netalántán egy olyan személyt, akit szeretünk – ez utóbbi a krónikásnál nem okozna problémát, lévén a szeretet nem az erős oldala -, de azt látni, hogy a városunkban jár-kel… – Tim megrázta a fejét, arcán szomorúsággal vegyes undor látszódott egy pillanatra, mielőtt össze nem szedte magát, hogy ismét közönyösnek ható ábrázattal folytassa. – Úgy hiszem kimondhatatlanul szörnyű – nem is igazán talált rá szavakat. Mintha szellemet látna az ember. Oda menne hozzá, köszönne neki, de aztán rájön, hogy a porhüvelyt már nem az a lélek lakja, aki korábban. Már nem a régi személyiség tölti fel élettel, hanem egy másik, egy sokkal ősibb egy lopott testtel. Ki az a megátalkodott lélektelen szörnyeteg, aki képes eldobni az életét így, hogy az ismerőseivel kicsesszen? Nyilván olyasvalaki, aki eléggé elkötelezett a munkája iránt. Tim köszöni szépen az ilyesféle megtiszteltetésnek nevezett elkötelezettségből nem kérne, bár szerencsére nem ajánlottak még fel neki ilyen visszautasíthatatlan ajánlatot. - Nem tudok róla, hogy bármelyikük is természetes halált halt volna, amelynek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy a testcserét nem csak halál után tudják alkalmazni. Egyes alapítók, amikor a szükség úgy hozta új testbe költöztek. A rituálé ismét csak őrző praktika, nélkülünk nem tudják végrehajtani – utóbbit csak a biztonság kedvéért említette, nehogy Northlake mentális tortúrába kezdjen, hogy a szellemét egy másik élőlény – mondjuk egy nyuszi – tudatába akarja plántálni. – A procedúra hasonló, bár sokkal barátságosabb még az én szememben is. Itt két élő testről és két élő lélekről van szó. Gyakorlatilag a szellemeik helyet cserélnek egymással. Aztán mindenki megy a maga útján – persze az őrzőkre nézve ez is jár hátulütővel, hiszen általában egy öregebb testet cseréltek le egy fiatalabbra. Ez azért még emészthető, hiszen az öregedés lassússága miatt az alapítók annyira azért nem használódtak el három-négy évszázad alatt. – A halál neme nem számított – jutott eszébe Timnek a kérdés első fele. – Azonban a szellemvilágban eltöltött idő egyedenként változó. Valaki csak egy évszázadot volt odaát, valaki pedig jóval többet. Hogy miért? Csak találgathatunk. A szellemek talán tudják. Tim az órájára nézett, aztán megköszörülte a torkát, és hümmögött egyet. – Úgy hiszem mára be kell fejeznünk a társalgást Mr. Northlake, ha még van könnyen megválaszolandó kérdése, akkor állok elébe, de úgy öt perc múlva útra kell indulnom, ha nem akarom a következő találkozómat lekésni. A meditátorral való egyeztetés után üzenni fogok, hogy kit küldünk. Nyilván ha önnek is megfelel a személy – aki egyelőre önkéntes, ha pedig nincs senki, aki vállalna egy vérvonalfőt meditálni tanulni, akkor William majd kijelöl egy mágust, vagy gyógyítót a feladatra.
Jó néhány álmatlan éjszakát okozott ma nekem Keldron, ez nem vitás, ám olyasmit is adott mellé, amire égető szükségem volt: tudást. Vagy legalábbis annak azt a szeletét, ami jelenleg nélkülözhetetlen volt és zömmel a praktikus részt képezte. A kíváncsiságom és a tudásszomjam azonban nem, hogy apadt, sokkal inkább megugrott. Kapzsin kaptam volna több után, mohón, be sem telve az információhalommal. Hogy nem ülepszik le? Kit érdekel? Kell! Az északi fenevad rideg nyugalma oltotta feltámadt hevületem, intett józanságra. Türelmes vadász voltam, még ha olykor elragadtatásra is kaptam magam, kár lenne mindent forrófejűséggel eltékozolni. Utolsó kérdésköröm mégis megesett. Megkaptam ismét, amit szerettem volna, holott jelenleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is más testben, más "emberként" ébredjek. Ez vagyok én. Minden más utána csak árnyék és eszme, ami belesimul a korba, hogy hozzáidomuljon, változzon, majd semmivé legyen. De ez még talán messze van. Egy végeláthatatlanul hosszú út végén. - Hálás vagyok, amiért hajlandó volt találkozni és mindezt megosztani velem - mondtam, majd megdörzsöltem államat, s biccentettem a beszélgetés végének bejelentésére. Amúgy is kifogytam a kérdésekből. Önkéntelenül is elmosolyodtam a meditáror említésére. - Bízom az ítélőképességükben. - Meg persze a magam simulékony modorában. Ugyanakkor tényleg úgy gondoltam, hogy William eléggé ismer ahhoz, hogy tudja, kire lenne szükségem, Keldron pedig Krónikás lévén esélyesen rendelkezett a megfelelően éles szemmel ahhoz, hogy ennyi négyszemközt töltött idő után is körülbelüli, de pontos képet alkosson rólam. - Tájékoztatni fogom a megbeszélésről és az útról - biztosítottam, mintegy búcsúképp, majd ha nem volt ellene - s az üdvözlés után ezt nem tartottam valószínűnek -, akkor kezet fogtam vele, hogy aztán ki-ki mehessen a maga útjára.
//Köszönöm szépen a játékot, ne haragudj, hogy elhúztam! Ugyanakkor nagyon élveztem, és remélem, lesz még szerencsénk egymáshoz! (Ha nem írsz már rá, megteszed, hogy kérsz rá zárást? o.o :* )//
Az elmúlt hónap valamiféle fojtott türelmetlenséggel telt részemről tekintve, hogy nem tudom mi lett a tárgyalás végeredménye én magam elég világosan fogalmaztam a többi vezető felé, ami az álláspontomat illeti, s a várakozás minden pillanata nehéznek tetszett, időpazarló totojázásnak most, hogy végre úgy festett, dobott az Élet némi csontot felénk, min elindulhattunk valamerre. Még akkor is, ha a fenyegetés árnyéka csak nőtt a megismert információk tükrében... végre kaptunk valami kézzel foghatót a bizonytalanságban, amivel kezdhettünk is valamit. Talán ez vezetett oda, hogy ma autóba ültem és Jagger felkeresésére indultam. A sebzett harcos ugyan megkapta a kimenőjét állapotára való tekintettel a jelentéstétel alól, ám a végtelenségig nem vonhatta ki magát az egészből. Már csak azért sem, mert olyasféle gondolat, terv formálódott bennem az elmúlt napokban, melynek ő is része volt. De ahhoz tudnom kellett előbb, hányadán is áll most a világgal, önmagával... hogy hova húzza a szíve pontosan.
- Abigailnek lottóznia kellene, azt hiszem...! - Csendül fel elcigarettázott hangom a harcos háta mögött egyszer csak. Nem titkoltam érkezésemet, szerintem már a kapu nyitódását kiszúrta, de ha azt nem is, az autómotor zúgását, a leállás jellegzetes hangjait egészen biztosan. Könnyeden csukom be magam után ajtaját, ahogy Jagger felé lépdelek ráérősen. Egyértelmű, hogy nem azért jöttem, leteszteljük, elég nagy-e ez a telep kettőnknek, ami a gyakorlatozást illeti, hanem hozzá. Kerestem az alagsorban, de a kötelező vizsgálatokon túl nem igazán látták mostanság arrafelé, ezért volt erős tippje a gyógyítók vezetőjének a fakitermelő telep, hogy talán az edzőtermek egyike helyett itt rontja a levegőt ez az istenátka. Mellé érve nem kérem számon, miért itt, miért egyedül gyakorlatozik, fordított helyzetben én sem várnék ugyanis mást. A harcos-büszkeség törékeny dolog, bármennyire nem szeretjük beismerni, s jajj annak, aki piszkálni meri sértett állapotában azt. Csak mikor felhagy az aktuális mozdulatsorral a férfi, intek felé, s ha közelebb jön, még le is kezelek vele üdvözlésképp. - Heló Jagger! Hogy megy a dolog? - Firtatom, minden magától értetődő könnyedség ellenére is komolyan, érdeklődve az állapota felől.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Amint mozgásképes voltam, elhagytam a orvosit. És talán sokak sokkolódására, becsülettel betartottam minden egyes szájbakúrt gyógyítói utasítást. Emiatt mondjuk többet morgolódtam - jó, mondjuk ki, geci hisztis voltam -, de inkább ez, minthogy valami elbaszódjon és tovább tartson a gyógyulás, mint szükséges, vagy hegeken kívül bármi maradandóm legyen. A hegekkel egyébként sem törődtem, nyaktól lefelé tele voltam velük, még néhány nem osztott-szorzott. Igaz, eddig a képemet szerencsésen elkerülték karmok, agyarak, de hát ez a faszom szellem ezen is változtatott. A hetek vánszorogtak, a pincefogság nem tett jót, és amennyit csak lehetett az egyetem környékén sétálgattam, mint valami rozzant nagypapa, aki épp az egészségügyi rutinját végezte. Pedig kor alapján már dédpapa is lehetnék! Még pihenjek, még ne erőltessek semmit, még egy kis ez, meg egy kis az... A szobámban az ágyamon heverve elalvás előtt egyre többször vándorolt a pillantásom a falnak támasztott lándzsa felé. Nem szoktam magammal hozni-vinni, mégiscsak egy kibaszott lándzsáról, nem pedig hőmérőről volt szó! De hiányzott a fogása. Ez az én lándzsám volt, igazi, hozzám mért, nem olyan, amit az ősi szellem készített be egy szaros konténer alá.
A bezártságnak, a kényszerpihenőnek és önkímélő üzemmódnak az lett az eredménye, hogy mint megkaptam Abitől a felszállási engedélyt, már magamhoz is vettem a lándzsámat és eltakarodtam az egyetem közeléből is. Épp eleget láttam kívül-belül, még a kávéfoltok és Dimi sangria-cseppjeit is meg tudtam volna mondani, hol keressék. Beültem a Hammerbe és a telepig meg se álltam. Edzhettem volna a teremben is, de a faszom kivolt a négy fallal, a zárt terekkel és azzal, hogy mindig volt valaki a közelemben. Kurva szociális legény vagyok, de vannak határaim, és épp elértem az egyikhez. Egyébként is mindenki jobban járt így: engem nem bosszantottak, én cserébe senki se küldtem el véletlenül sem a picsába. Hát nem szipi-szuper? De. A hatalmas rönkök útvesztőjében kiválasztottam egy olyan helyet, ahol senkinek se tűnhettem fel az útról, és nekiláttam az önkínzásnak. Évtizedek nevelése, gyakorlata és edzettsége munkált bennem a lándzsa halálosan süvítve szelte a levegőt, a légzésem szabályos volt, és lassan elvesztem a jól ismert mozdulatokban. Tökéletes volt a súlyeloszlása a fegyvernek, és bár nem volt olyan pompás darab, mint amilyet Miamiban hagytam, ennek a nevébe is nevek voltak vésve. Csak jóval elszórtabban, mint abba, ami a csoportvezetőnek járt. És nem is az elődeim nevei. Agyrém mondjuk kitakarítani belőle a vért, de a lándzsa tisztítása, karban tartása ugyanúgy a részemmé vált az évek alatt, mint ezek a szúró, vágó, suhintó mozdulatok. A motorzúgás így is eljutott hozzám. Gáz lenne, ha úgy belefelejtkeznék a dolgaimba, hogy nem veszem észre, ha valaki közelít hozzám, nem kacsa vagyok a céllövöldében bassza meg! Ajtócsukódás, lépések. Úgy fordultam, hogy a közeledő szemből láthasson - pontosabban én őt -, amikor felbukkant az egyik rakás mögül, épp addigra értem oda a mozdulatsorban, hogy hajításra készen simuljon a lándzsa a jobbomba. Kurva jól tudtam hajítani. Tökéletesen. Könyörtelenül. De minderre itt most nem volt szükség, mert a drága Protektor tette tiszteletét, így a lendületet megtartva ahelyett, hogy nekivágtam volna a lándzsámat, a földbe döftem a hegyét. - Szeva' Will! - biccentettem kurtán, aztán elkezdtem leszedni a kezemről a bandázst. - Kilencvennégy százalékos hatékonysággal - mondtam nem minden bosszúság nélkül a hangomban. - A feladatomat el tudom látni, de a kimaradt heteket még érzem, kissé bemerevedtek az izmaim, és több nyújtás kell, hogy a hajlékonyságom a régi legyen, és a puszta kezes küzdelemmel is hasonló lehet a helyzet - summáztam a rideg valóságot. A felettesem volt és a Protektor, én pedig Harcos. Sértette a büszkeségemet, hogy nem száz százalékról számolhattam be, de eszembe se volt szépítéssel félrevezetni. A Vörös Hold után semmiképp. Zsebre gyűrtem a bandázst, majd a kabátomhoz léptem és magamra kanyarítottam. Mára ennyi elég volt. Nem akartam túlzásba... de, túlzásba akartam vinni, de nem fogom. Luxus az ilyen hülyeség sajnos. - Mizu? Akadt végre egy bolhás dög, akit pár napig kutyuliként tarthatok? Annyira imádtam volna! Amikor McCarty balhézott az őrsön azt hittem, végre eljött az ideje, de olyan kiábrándító kifutása lett az egésznek, hogy majdnem felsírtam, mint egy cumija vesztett csecsemő.
Ahogy kilépve a farakás mögül egy lándzsa hegyével találom majdhogynem mondhatni szemközt magamat, finoman rándul meg számnak sarka. Homlokomon finoman felgyűlnek a ráncok, de egyéb jelét nem adom a hirtelen jövő feszültségnek, hisz Jagger is ugyan olyan gyorsan felméri a helyzetet, s viszi tovább a mozdulata lendületét egy másik irányt adva a lándzsának célpontul. Hazudnék, ha azt állítanám, egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni, ám miképp ő, úgy én is könnyedén túllépek a dolgon, hogy folytassam utamat felé, mintha mi sem történt volna. Hisz tulajdonképpen nem is. - Meglesz az a maradék hat százalék is, csak adj még egy kis időt magadnak. - Szusszantam, de végül korrigáltam is egyúttal, végtére is kit áltatok? A vállam a mai napig nem jött teljesen rendbe; ha jobban megerőltetem magam kiütközik a "bengája" és tudom, ezt ő is kiszúrta már a közös gyakorlatozások során. Pedig évek teltek el azóta, hogy a vörös szemű rohadék Northlake képében lerendezte azt. Aprócska ár ez ahhoz képest, amivel Eva fizetett mindazért, hogy ma itt lehessek, örök emlékeztetője az esetnek, ha úgy tetszik. - Na jó, ha négy százalék megvan belőle, akkor már tök jó vagy. - Tártam el karjaimat kissé, hogy a magára hagyott lándzsához lépve annak nyelén a véseteket szemrevételezzem, hirtelen gondolattól vezérelve fogását teszteljem, kihúzva a földből azt, téve egy negyedfordulatnyi suhintást vele. Az enyémnél némileg könnyedebb volt, jól balanszírozott. Tapintásában idegen. - Máris lépsz? - Tekintettem fel a pillanatnyi tűnődésből itt, Jagger nagy cihelőzködését is realizálva, mikor felvette a kabátot. Kérdésére féloldalas mosoly kúszott képemre, kényszeredett-keserű nevetés hagyta el tüdőmet. - Ha csak ennyin múlna, én lennék az első, aki önként jelentkezik, hogy adoptáljam azt a megátalkodott rohadékot...! - Felé nyújtottam a fegyverét, nem kívántam magamnál tartani a könnyed érdeklődésen túl. - Amíg ki voltál ütve, összegyűjtöttünk minden információt, amit csak az idei ámokfutásáról tudni lehet. Lesz majd hivatalos bejelentés is róluk, de vannak, amik nem várhatnak addig. - Alapvetően egyenes embernek tartottam magamat, nem volt kenyerem a körülményeskedés, ugyanakkor ismertem a helyzet súlyát és azt, ezúttal nem osztogathatom biankó módra a megelőlegezett bizalmamat akárkinek úgy, mint korábban. - Úgy fest, a dolgok annyi év után mozgásba lendültek és nekem eszem ágában sincs tétlenül várni, míg Alignak megteszi a következő lépését. Ehhez viszont megbízható emberekre van szükségem még a sajátjaink között is. Olyanokra, akik ezer százalék, hogy nem közösködnének egy hozzá hasonlóval, bármit is ígérjen nekik. - Pillantásom máskor nyugodt fényű zöldes cirmai közt elszánt csillogás ült meg, s arcomnak komoly vonásaival karöltve fürkészte a velem szemközt álló harcost. - Vajon mi erősebb benned, Wilson? Az őrzővé válásodkor tett esküd vagy a gyűlöleted a bundások irányába?
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
- Naná, addig elteázgatok az alagsorban. Faszom se akart még időt adni, de nyilván úgyis ez lesz. Mert muszáj. Vagy ez, vagy életem végéig viselhetem a következményét és akkor tényleg gecire zabos lennék. Vagy ha valami kenőcs kéne minden bevetés előtt. Várj, bekenem a régi bibim és már szaladok is... Pf! A faszt! Will-nek hozzá affinitása, nekem nem. Fiatal voltam a rokkant nyugdíjhoz, na. Bár biztos nem lenne rossz. Lehetnék olyan ocsmány geci, mint mások: a végkielégítésemből fedezném a végkielégülésem egy rakás fiatal lányt lefizetve. Valakit meg kell kérnem, hogy ha ide jutok, döfjön már le a lándzsámmal. Talán feladok egy hirdetést - és rászánom az időt a meghallgatásokra, mert hát ki ne akarna egy ilyen cukipofát kisegíteni? Vagy nagy pofát eltenni láb alól? Ha tud... - Á, dehogy, csak nem akartam a csöcsbimbivel kiszúrni a szemed - legyintettem könnyen, miközben magamra kaptam a kabátom. - Ciki lenne ezzel a sztorival visszavinni az egyetemre - röhögtem fel, bár igazából minden további nélkül elmeséltem volna Abinek az esetet. Szórakozottan figyeltem, ahogy a lándzsámat méregette - that's what she said... Tudott volna vele bánni, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, ahogy az is tiszta sor volt, hogy nem ez az ő fegyvere. Én se bántam olyan otthonosan a tőrrel, de ettől még bármikor cserélhettünk volna, egyikünknek se lenne oka szégyenkezni. - Egyik edzésen cserélhetnénk - dobtam be az előbbi gondolatmenet nyomán. - Csak a buli kedvéért meg közönség előtt - vigyorodtam el, ahogy visszavettem a lándzsát. - Attól kicsit feláll. Amúgy ja, előfordult, hogy edzés közben merevedésem lett attól, hogy bámultak, de ezt spec nem emiatt dobtam be. A komoly-értelmes ok viszont olyan kiábrándító lett volna tőlem. Ez a faszkodás viszont háttérbe szorult, ahogy az idei vérengzés került előtérbe. Leszúrtam a fegyvert, hegyével a földbe, és már-már öregurasan támaszkodtam rá, kapaszkodtam belé, úgy figyeltem oldalra biccentett fejjel Will-t. - Zsír! - szúrtam közbe egyetértően biccentve arra, hogy nem vár Ali-papára. Nagyon helyes! Szeretem, amikor nem szemérmetes kis elsőbálozóként várjuk, hogy felkérjenek táncra, hanem bevetődünk pogózni. A folytatásra kissé öszevontam a szemöldököm, de tényleg csak finoman. A végén még ráncosabb leszek és rendben, a férfinépnek jól áll a kor, de nem kell túlzásba vinni. - Mégis mit ajánlhatna az első vérfarkas, amiért egy hangyafasznyit is közösködnék vele? - kérdeztem egyszerre értetlenkedve és már-már... sértetten. Hát mert baszod, ő az egész szar oka! És nem, kurvára nem csináltam úgy, mintha nem rám gondolt volna éppen a főni, hát úgy szemeztünk, hogy csoda, hogy nem szakadt le a másikról a ruci! De most komolyan, totál abszurd feltételezés volt így elsőre. Tőle indult minden fos, itt rontotta a levegőt ahelyett, hogy tisztességes hulla módjára hallgatna, mint a sír, miatta robbantam le hetekre... Tényleg nem találtam a hidat kettőnk között.
A teázgatás tényére röpke kis nevetés hagyja el elcigarettázot, karcos tónusban tüdőmet. Erőteljesen valószínűtlen a kép, ismertem a fajtáját - magam sem lettem volna képes végtelenségig megülni a hátsó felemen -, hát nem vetettem rá követ gondolatban sem az ironizáló megjegyzés nyomán. A kurta kacaj röhögésbe torkollik itt a nagy "hízelgése" közepette. - Ciki, a francokat! Imádnád minden percét, lefogadom. - Csettintettem nyelvemmel szórakozottan, nem kételkedve benne, hogy képes lenne valami vad baromsággal beállítani a gyógyítókhoz. Én személy szerint már tovább vittem fejben a gondolatot, azon tűnődve, vajh Abigail vagy a nejem kaparná-e ki a szemét érte előbb...? A lándzsa fogása idegen, még ha balanszírozása rendben is van. Ajánlatára fejemet ingatom meg, önkéntelenül ismételten mosoly kúszik képemre egyúttal, ahogy a fegyveréről (kacc) feltekintek rá. - És ha lenyomsz, választhatsz magadnak valamit a felső polcról, nyilván...- Fűztem tovább szövegelését, némileg komolyabb tónussal téve hozzá: - De most komolyan. Mit szólnál hozzá, ha emelnénk a tétet? - Évek óta nyílt titok volt a harcosok között, hogy idővel szeretném leadni a vezetői rangomat, egyszerűen csak valahogy az időzítés minden esetben vacakul jött ki, s megfelelő jelöltem sem igazán volt a szerepre. Nem állt szándékomban titkot csinálni jelen helyzetben abból sem, hogy Jagger az egyik esélyes volt szememben. Meglepő és drasztikus választásnak tűnhetett sokak szemében, kik kevéssé ismerték múltját, a könnyed szövegelés mögötti kemény munkát és odaadást, amivel a választott útjának adózott. Ráadásul... nekem most pont egy ilyen drasztikus valakire volt szükségem, ami azt illeti, még, ha volt is némi ellenérzés bennem - nem kifejezetten a személye, sokkal inkább hirtelensége kapcsán. Nem vagyok hát rest megosztani vele, még ha felszínesen is az idei történések tükrében tett elhatározásomat, pillantásommal mindeközben érdeklődően fürkészve reakcióit az elhangzottakra. - Nem is tudom, Wilson... Alkut, hatalmat, lehetőséget bosszúra, vagy valami elbaszott felhatalmazást az érdekei ellen szólók legyilkolására?! Én bármit kinézek ebből a rohadékból, de kettőnk közül azt gondolnám, neked van vadabb képzelőerőd... - Horkantam rosszallóan; nem neki szólt, inkább a helyzet mögötti kellemetlenül kaparászó bizonytalanságnak. A nagy egészből hiányzó kirakósdarabkáknak, melyek nélkül bármerről néztük napok óta többedmagammal, nem állt össze teljesen a kép. - Te vagy az egyik legbiztosabb jelöltem, de ehhez tudnom kell, hogy képes vagy teljes mértékig elköteleződni Alignak elpusztítása mellett. - Tudtam, hogy képes. De akartam, hogy érezze a súlyát: az én bizalmamat csak egyszer lehet eljátszani. Onnét nem lesz visszaút. Nem ebben a kérdéskörben.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Halálosan komolyan bólogattam, mert igen, imádnám! - Videófelvétellel dokumentálnám minden egyes kibaszott percét az esetnek. Elvigyorodtam a felső polcról választásra, majd sommásan vállat vontam. Nyilván. Meg egyébként is tuti, hogy valami fogadást rendeznék, vagy mi fogadnánk, mert hát minden sokkal motiválóbb, ha van tétje is a dolgoknak, nem csak úgy megtörténnek. Dugni is izgibb úgy, hogy vajon lesz belőle gyerek, vagy sem, időben ki tudom húzni, vagy sem? Aztán egyszer baszd el - szó szerint - és egy életre megtanulod, hogy az uncsi út van, amikor jobb... Nem mintha megbántam volna, de ideális sem volt. A következő szavait hallva aztán kicsit felvontam a szemöldököm. Ohlálá, szóval tényleg nem cukiskodni jött! Kár. Na mindegy, így is jók leszünk, asszem. - Csak annyit kérdeznék, hogy milyen magasra? Bírtam a nyomást, és ez olyasmi volt, amivel amúgy nem szoktam felvágni, most se ezt tettem, de ha egyszer tisztában vagyok a képességeimmel, mi a fasznak tettessek szerénységet? Ráadásul Will lelkiismeretes munkamorálját ismerve biztosra vettem, hogy már az áthelyezésemkor tüzetesen végig ment az aktámon és mindent tudott rólam, amit lehetett. Talán emiatt lepett meg, hogy feltételezte, hogy nekem bármi csábítót tud felajánlani minden bolhafészkek legbolhásabbika. Őszintén? Egy ilyen húzáshoz szinte sok sikerült kívánnék neki. - Én nem alkuszok, William - markoltam rá némileg erősebben a lándzsa nyelére és szúrtam ezzel együtt egy milliméterrel mélyebbre a hegyét a fagyos földbe. - Így is elkenem bármelyik korcs száját és leszarom az érdekeit. Persze, ha képes lenne visszarepíteni a múltba, lézerszemeket adni, amivel kilyuggathatom a sógorom koponyáját, mielőtt kezet emelne a húgom, na, akkor már lehet lenne miről beszélnünk. De plot twist, nem dédelgetem a csöcsömön a múltamat. Rég megbékéltem a saját tetteimmel, a vérrel, ami a kezemhez és a lándzsához tapadt. Harcos voltam, ez a meló ezzel járt, már akkor tudtam és elfogadtam, amikor elkezdtek kiképezni. Sose volt kérdéses. Hosszú másodpercekig néztem farkas-haha-szemet a Protektorral, miután nyíltan kificcent a péló a boxerből. Vagy hogy mondják. Valami valamiből kijön, ennyi a lényeg. Aztán szusszantam egyet és csípőre tettem a szabad kezem. - Hajlamos vagyok túlkapásokra, van, hogy parancs ellen cselekszem és a saját fejem után megyek, akkor is, ha a diplomácia mást követelne. De aminek meg kell lennie, az meg lesz. - Pont. Ez ennyire egyszerű. És tudom, hogy tudja, de talán nem árt ezt felfrissíteni. - Kész vagyok, bármilyen eszközt a cél szolgálatába állítani. Erős gyomrom van. Megint csak nem túlzás, vagy önfényezés, pusztán elismerése a nyilvánvalónak. - Tudod, hogy mire vagyok képes, azt is, hogy nincsenek miatta igazából álmatlan éjszakáim. Ha ez nem üli meg a gyomrod, állok szolgálatodra emelt téttel.
Nem kenyerem vaktában dobálózni efféle javaslatokkal, noha igaza van abban a harcosnak, minden izgalmasabb, ha megvan a maga tétje. Azt azért nem árulom el neki idejekorán, hogy rá tervezek fogadni. Helyette kérdése nyomán féloldalas mosoly kúszik a képemre. - A harcosok vezetője poszt és minden, ami vele jár. - Az elismerés és érdem, meg persze a nyűg is. Nem kínálok neki zsákbamacskát a kijelentésemmel szerencsére, s ennek tükrében részleteznem sem kell különösebben az ajánlatomat. A felállás nem nagyon változna részünkről, elvégre most is nekem felel elsősorban, épp csak az események folyására lenne nagyobb ráhatása. Szép dolog az egészséges önbizalom egyébként, akárcsak a manapság oly divatos önismeret, de mindenkinek megvan a maga töréspontja, vörös vonala, vagy nevezzük akárhogy... az, hogy az előttem álló férfié éppenséggel nem volt a látóhatáron belül, nekem csak kapóra jött jelen helyzetben. Hogy mennyire fair vagy éppenséggel nem az ilyesmire apellálni, nem fog álmatlan éjszakát okozni, egy ideje már nem tesz ilyesmit. - Protektora voltam a városnak, ugyanakkor harcos is. A finomkodások ideje pedig, hogy úgy mondjam, lejárt. Kivártam Jagger reakcióját az elhangzottakra, állva pillantását talán még meg is emeltem némileg államat, úgy tekintettem felé, végig mérve szavai közepette, azt mérlegelve, valóban jó emberbe fektetem-e épp bizalmamat. Utálnék csalódni, ami azt illeti. - Ha nem lenne az a felállás, ami, én magam mennék a dolgok elébe. - Ennyit arról, mit bír el kinek a gyomra. - De ez van, és éppen ezért van szükségem olyasvalakire, mint te, Wilson.- Tártam el a kezeimet megadóan, de nem reményvesztetten. Jó okkal esett rá a választásom. Kettőnk közül, még rangok nélkül is én voltam a zsarolhatóbb, lássuk be. - Egyedül nekem felelsz innentől és tőlem fogadsz el parancsot. Ha valami nem tetszik, ellenjavaslattal együtt közlöd, értve vagyok? - Szusszantam, ezzel együtt pedig karba font kezeimet leengedtem magam mellé. - Ja igen és kelleni fog egy maréknyi megbízható ember köréd. Gondolkozz el rajta, kikkel dolgoznál együtt! A részleteket majd az irodában megbeszéljük a holnap reggeli edzés után. Ami pedig a sérülésedet illeti... a kihívás áll, amint rendbe jöttél teljesen. - Nyújtottam felé jobbomat, mintegy az elhangzottak megerősítéseként.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Hosszan méregettem a Protekort, miután nyíltan előállt a farbával. Nem vigyorogtam teli pofával és a csöcsömet se döngettem, sőt, még recskázni se kezdtem - jó, ezt később, privátban még talán megejtem. Fix, hogy megejtem. De egyelőre Will-re meredtem, mintha időt hagytam volna neki, hogy meggoldolja magát. Nem fogja. Tudtam, tudta. Úgyhogy a fairplay jegyében felsoroltam a szarjaimat, amikről úgyis mind tudott, mert hát ott fityegett az aktám a többieké között. Nem azért, de... elég vastag volt. A mappám. Is. És tökéletesen lesírt belőle, hogy orbitális fasz tudtam lenni, ha pedig úgy adódott, hát a saját véremmel is végeztem. Nem örömmel, de ha szükség volt, megtettem. Az unokahúgomnál szükség szülte a saját szakállra meghozott döntést, mert Sacha nekem túl lassan ítélt, a helyzet, vele a lehetőség pedig adva lett. Farkasszemet néztünk egymással. Szerettem volna, ha pontosan tudja, kit is tesz ebbe a poziba, és oké, hogy visszaválthatós flakon vagyok, de jobban örülnék, ha azért kerülne majd ilyesmire sor, mert puhapöcsös idők jöttek el, nem pedig azért, mert "én nem ilyen lovat akartam". Olyas valakire van szüksége, mint én. Wilson kell neki. Fogaim közt szívtam be a levegőt és ciccentettem egyet. - Legyen - bólintottam, majd dobbantottam egyet a fagyos földön a lándzsám végével. - Reggelre megkapod a neveket - tartottam egy pillanatnyi szünetet, amikor kezet fogtunk - és azt is, hogy kit nem vennék be akkor sem, ha az életem múlna rajta. Szomi, de ezek a dolgok párban jártak, és ja, a finomságok sose tartoztak az erősségeim közé, a végletekben viszont geci jó voltam. Legalábbis eddig semmi se baszott pofán, ami ennek az ellenkezőjét állította volna. - Alig várom! - húztam a szokásos, ezer wattos vigyorra a szám, aztán elröhögtem magam. - Tudják már a szarosok, hol a helyük. Nyilván tudták, anélkül is, hogy mi bemutatót tartottunk volna. De mégis... azért némi egészséges felvágás sose árt. Az egészségtelenól túltoltról nem is beszélve!
Bár amikor őrző lettem, sokmindent meg kellett tanulnom, és az addigi zéró önvédelmi képességeimet legalábbis elfogadható szintre fel kellett tornáznom, de épp a múltkor beszéltem arról Abievel, hogy nem érzem ezen a téren kellően magabiztosnak magam. Vannak bizonyos hátrányaim, hiányosságom. A közelharc egyáltalán nem megy jól, és ennek nem is ahhoz van köze, hogy átlagon alulian gyenge lennék, vagy, hogy lusta. Szó sincs róla. Az igaz, hogy nem lelem különösebben örömömet a dologban, de ettől még elfogadom és megértem, hogy szükséges megvédeni magunkat, nekem is, esetenként olyanokkal szemben akik jóval erősebbek nálam. Pont ez az, ami nem hagyott nyugodni. Sokat gyakorolom a gyógyítást, tanulok, olvasok, de ezt nem érzem elegendőnek. Nem sokra mennek velem a társaim, hogy ha baj lenne, én lennék az első aki fűbe harap, de legalábbis megsebesül. Abie azt javasolta, hogy ha a közelharcban túl nagy hátránynak érzem a bicegésem, próbálkozzak a lőfegyverekkel, tanuljak meg jobban célozni. Végül is ez nem ésszerűtlen felvetés, de sokra nem megyek ezzel sem, ha nem tudom megtartani a fegyverem, ha nem vagyok elég ügyes és nincs meg a képességem rá, hogy ne lehessen csak úgy kicsavarni a kezemből. Szóval, úgy döntöttem nem szégyen segítséget kérni, de ahhoz, hogy tudjuk mire van szükség, meg kellett tudni, hogy honnan is indulunk (úgy érzem elég messziről). Meg sem próbálom tagadni, hogy teljesen kifulladtam, de őszintén hálás vagyok Willnek, amiért csak ketten vagyunk itt, és nem a többiek előtt kell bénáznom. Ha úgy vesszük, ez egyfajta önszorgalom, nem? Az oldalam szúr, és alig érzem a karomat, pedig nem is kellett ellenféllel gyakorolni úgy mint a vizsgán, hanem "csak" megmutatni, hogy mit tudok. Arról nem is beszélve, hogy a korábban tanult mozdulatok közben most is, mint szinte mindig a saját lábaim az ellenségeim, túl sokszor billenek ki az egyensúlyból, egyszer még szó szerint talajt is fogtam miatta. Nem igazán tudom leplezni a csalódottságomat, azt hittem, hogy így, hogy csak a már gyakorolt dolgokat vettük át, valamivel jobban fog menni. Lemondóan kortyolok egy nagyot a kulacsomból, majd Willre pillantok, reménykedve, hogy mára vége van ennek a látszólag erőnléti tortúrának. Tanulság: gyakrabban kell edzenem, ahogy azt a mentorom is javasolta. - Hogy látod? Reménytelen, vagy van még esély rá, hogy rendesen megtanuljam? - elfogadom azt is, ha esetleg azt mondaná, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük, de belül sejtem, hogy nem ez lesz a válasz. Közös érdekünk, hogy meg tudjam védeni magam, szóval úgy tűnik valószínűleg gyakrabban járok majd el a többiekkel is edzeni.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a lány megkeresése a saját fejlődése kapcsán, ugyanakkor meg sem fordult a fejemben, hogy elhajtsam, nemet mondjak a kérésére. Sosem voltam az a fajta, mint példának okáért Keldron, aki a ranggal együtt elhatárolta magát az övéitől. Én jobb szerettem társakként, partnerekként tekinteni az őrzőkre, épp csak annyi extrával, hogy engem kell elviselniük Protektorként mindezen túl. Meglehet, okosabb lett volna a Krónikás metódusát követni a folyamatosan mételyező önvád helyett, mi átjárt, akárhányszor együtt edzettem vagy segítettem valamelyiküknek... de mindenkinek kell valami önsorsrontó perverzió manapság, nem igaz? Egyedül hívattam ide a lányt, csendes volta végett javasoltam a fakitermelő telepet - meg mert jobb szerettem a friss levegőn edzeni, semmint az alagsori termek egyikében - és mert a kéretlen közönség hiányában remélhetőleg a hirtelen jött lelkesedését sem töröm le az önfejlesztést illetően. Nem volt célom, de ez nem jelenti azt, hogy nem izzasztom meg kicsit, mikor sorra vesszük a fontosabb elemeket önvédelemtől az egyszerűbb fegyverekig. - Semmi nem reménytelen, Bianca, minden csak gyakorlás kérdése. - Szélesedik meg kissé mosolyom, ahogy a kifulladt leányzót fürkészem, vajh mennyire mélyről indulunk lelkesedés tekintetében így az erőnléti felmérőt követően. - Viszont én nem engedném el az önvédelmet, bármennyire tudom, hogy nem a szíved csücske. Éles helyzetben neked nem az a dolgod, hogy ledönts bárkit a lábáról, hanem, hogy mielőbb távol kerülj tőle, lehetőleg a látóhatárán is kívülre az illetőnek. - Vonok vállat, s mellé lépve a saját hátizsákomba túrok. Valahova oda dobtam a cigit, ha jól rémlik, de az is lehet, a dzsekim zsebébe csúsztattam korábban, mikor megváltam attól. - Egy gyors és pontos reakció, az, hogy nem fagysz le, életet menthet. Hogy fegyverrel vagy ököllel, az részlet kérdés, mindkettő tanulható. - Magyarázom biztatóan, a magam természetességéből fakadó higgadtságával, mintha mi sem lenne egyszerűbb az életben.
Tisztában vagyok vele, hogy mit vállaltam, amikor az őrzők maguk közé fogadtak. Tudtam, hogy nagyjából élethosszig tartó tanulást, némi veszélyt és egy olyan közösséget választok, aminek aktív és hasznos tagjává kell válnom. Igazából nem tudom, hogy miért is döntöttem így néhány éve. El voltam keseredve, valami célt kerestem az életemnek, és ők tálcán kínálták ezt. Persze, az eleje döcögős volt, alaposan alámerültem a depressziónak, de hálás lehetek, hogy nem mondtak le róla, nem kergettek el. Abie is türelmes volt velem, és még ha Willel nem is beszéltem túl sokat, hisz magamnak való voltam mostanáig, de tisztában vagyok vele, hogy nem csak az ő de az egész Protektorátus részéről megkaptam az időt, amire szükségem volt. Tényleg, szívből hálás vagyok ezért, és most is emiatt vagyok itt. Hogy valamit vissza tudjak adni abból amit kaptam, és végre tényleg hasznomat vehessék. Ha önerőből megöletem magam bármilyen konfliktusban, akkor úgy érezném, cserben hagytam őket. A telepen csupa olyasmi várt rám, ami nem az erősségem. Inkább akadémikus alkat vagyok, tanulok könyvekből, gyakorlom a gyógyítást, gyógyfüvek használatát, igyekszem megismerni a történelmünket. De körbe-körbe futkosni és fizikai fáradtságot érezni nem szoktam. Mármint edzek, persze, de nem így. Már az egyetem óta az evezés az én sportom, meg a jóga és ilyesmi, ahol nem hátráltatnak a lábaim, de ez… ez nem nekem való, és most csak újra bebizonyíthattam. Már a vizsgán is rezgett a léc, de ha ma lett volna a megmérettetés, egészen biztos, hogy elbukok rajta. Kiábrándító, nem tagadom, így nem kis csalódottsággal szorongatom a kulacsomat. - Nem is tudom mostanáig miért hanyagoltam, ha tisztában voltam vele, hogy mennyire nem megy jól. - megcsóválom a fejem, és őszinte szemekkel keresem a tekintetét - Sajnálom. Nincs mentségem, de szeretnék fejlődni. - lehet, hogy sovány bocsánatkérés, de legalább szívből jött. Nyilván ezzel nem vagyunk előrébb, de minden terápiának is az az alapja, hogy felismerjük, ha baj van. Most már nem dugom homokba a fejem, és sokkal hasznosabb tagja igyekszem lenni a közösségnek is, mint korábban. Még barátkozni is próbálok a többiekkel, bár nem tudom ez mennyire jutott el Willhez is. A következő szavaira legszívesebben elbőgném magam, de nem teszem. Egy kis fáradtság még nem ok arra, hogy elveszítsem az önkontrollom, és igazán semmi bántót nem mondott, sőt a teljesítményemhez képest nagyon is kedves. Tudom, hogy azért van itt, hogy segítsen, éppen én kértem rá, szóval nálam nyitott füleket talál. Meg egy nagy adag ügyetlenséget. - Nem akarom elengedni, szeretném rendesen megtanulni, gyakorolni, de… mi van, ha nem tudok gyorsan eltűnni? - nem arról van szó, hogy nem akarok. Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy gyenge lennék mint a harmatos lepkepuki. Átlagos tempóban még képes vagyok futni, ha nem is valami ügyesen. De amint akadály kerül elém, vagy tényleg, minden erőmből rohannom kellene, úgy nyúlok el mint a kisbéka a jégen. Láthatta a saját szemével, amikor a saját lábamban botlottam el. Megdörzsölöm a könyököm az emlék hatására, mert még sajog egy kicsit. Meg kell tanulnom ügyesebben esni, ezt is felveszem a listára. Bólogatok kicsit, figyelmesen hallgatom. Gyors reakció. Oké, ez még talán működhet, mindaddig amíg nem elszaladni kell. - Kicsit ijedős vagyok, mármint voltam. Már egy ideje dolgozom ezen is. Legalábbis próbálok. - bólintok megint egy halvány mosollyal, miközben a kulacsot forgatom a kezeim közt. - Azt tudom, hogy a reakcióidő javítható gyakorlással is. Van valami tanácsod, hogy hogyan kezdjem el? - láttam már felvillanó fényeket egy nagy táblán amiket le kellett csapkodni, de valószínűleg kevésbé modern megoldás is elérhető. Macskákat kergetni, vagy ilyesmi?
- Ugyan... az ember életében változhatnak a prioritások idővel. Egyszerűen nem ez volt a fókuszban eddig, gondolom. - Vontam vállat, felé se tekintve, mert végre meglelem a táska aljában az öngyújtót is. A függők elégedett, nyertes nyugalma költözik ezzel együtt képemre, ahogy végre felé tekintek. - Arra az esetre hord a legtöbbünk magánál valami ezüstöt. - Szusszanok, s bár könnyelműnek tűnhet a szórakozott megjegyzés részemről, érezhetően régen rossznak tartom, ha már egy mezei fémdarabhoz kell folyamodnia valakinek a képességei és a mágiája híján. Nem szégyen, ha nem válogat valaki az eszközökben, de nem is szerencsés eljutni idáig. Egy szál cigivel a számban hallgatom, rágyújtva mindeközben, s aprót hümmentve biccentek az ijedőssége kapcsán. Rendben, akkor ezt is felvesszük a listára. - Nos, valószínűleg gyűlölni fogsz az elején, de szükséges lesz a rendszeres testmozgást beépítened a heteidbe ahhoz, hogy egy alap állóképességed meglegyen. Aztán lehet továbblépni. Hidd el, jobban is fog minden menni úgy majd. - Fújtam ki egy kisebb adag füstöt, elfelé a lánytól. - Futás, úszás, konditerem... érdemes kísérletezni, melyik az, amit még lehet, szeretni is tudsz. Ha kell, keress valakit magad mellé, a társaság általában jó húzóerő, ezt tapasztalatból tudom mondani. - Ül meg szelíd mosoly borostás-barázdált képemen két slukk között. - Mellette találkozzunk a lőtéren heti egyszer. - Nem az én stílusom volt a kézifegyver, de ahhoz, hogy rövid idő alatt némi magabiztosságot szerezzen a lány, tökéletes lesz. A jól gyakorolható izommemóriáról nem is szólva, amit a fegyverek vég nélküli szétszedés és összerakása magában hordoz. - Az ijedősségen, a leblokkoláson majd utána dolgozunk, ha már steril közegben jól megy a történet, így a Jagger önvédelmi edzéseibe való becsatlakozás egyelőre csak önszorgalomból ajánlott. De kiválthatod vele a heti edzést is, lásd milyen jófej vagyok. - Szélesedett meg önkéntelenül is mosolyom, nem voltak illúzióim afelől, mely bugyrába kíván épp a pokolnak a fiatal lány.
A hozzászólást William Douglas összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 01, 2024 8:42 pm-kor.
Bólintok egy kicsit, mert igaza van. Amikor eldőlt, hogy a gyógyítás felé veszem az irányt, az addigi alapozó ismereteket kicsit háttérbe szorította, olyan lelkesedéssel vágtam bele. Bizonyára ha mást választok, akkor meg a mindenféle gyógyfüveket ismerném sokkal kevésbé. - Igaz. - bólintok, és el is határozom, hogy majd beszerzek valamit. De persze ez sem lenne túl szerencsés, ha elvennék tőlem, így további megoldásokon is gondolkodom. Abie megmutatta az Ezüstkarmot, azt legalább csak a karommal együtt lehetne elvinni tőlem, szóval valószínűleg azt gyakorlom majd többet. Hátráltatásnak meg ott van már pár varázslat amit megtanultam, mielőtt még a valami ezüst fegyvert kellene használnom. - Miért gyűlölnélek? Logikus amit mondasz. - nem azt mondom, hogy pezsgőt bontok az örömtől, de ez van. Ha nem fogadnám meg a szavait akkor annyi értelme lenne mint elmenni orvoshoz és nem beszedni a gyógyszert amit felírt. Attól még nem leszek jobb, hogy most beszélgetünk, sajnos tisztában vagyok vele, hogy sokat kell tennem még érte. Legszívesebben a bennem lévő mélyen eltemetett lázadó kamasz máris alkudozna, hogy nem lehetne-e a futást kihagyni, de nyilvánvalóan nem. Egyébként is, a harminchoz közeledve tényleg meg kellene már tanulnom száz százalékos életet élni, már csak azért is mert messze még a vége. Majd keresek egy másik gyógyászatis boltot is, és még eggyel jobb sportcipőt csináltatok - hátha az segít. Edzőpartnert találni remélem nem lesz nehéz, legalábbis nem kellene, hogy az legyen, meg amúgy is, épp ez volt az újévi fogadalmam is, hogy befejezem a magányoskodást, és barátkozom. Bólogatok, figyelek. Lassan már a légzésem is visszaáll a normálisba, úgy, hogy nem szúr tőle az oldalam. - Rendben, beépítem a plusz edzéseket. Neked melyik nap lenne jó a lőtérhez? - érdeklődök, hátha tud mondani egy napot legalább amikor alkalmas lenne. Majd úgy igazítom a többi programot, hogy jó legyen. Nem mintha olyan rengeteg dolgom lenne, legalábbis nem rendszeresen. Egyébként persze, el tudnám magam mással is foglalni mint az edzésekkel meg a lőtérrel, de elég volt a lazsálásból. Röviden elnevetem magam, nem tudom melyiktől lógna jobban a nyelvem. - Értékelem. - kuncogok már egy kicsit megnyugodva, mivel úgy tűnik messziről kell indulnom, de nem reménytelen semmi. - Majd kipróbálok mindent, valamit csak megszeretek. Köszönöm a tippeket. - mondjuk a futás biztos nem lesz a kedvencem. Úszni se igazán szeretek, elég nekem annyi, hogy nem fulladok a vízbe. Az edzőterem oké, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy a szokásos lépcsőzőgép meg evezőgép nem opció, mást kell majd kipróbálnom. - De ha lehet akkor az intenzívebb részébe majd csak a jövő hónapban vágjunk bele, a munka miatt el kellene utaznom kicsit több mint egy hétre, meglett végre az időpont. - már korábban is említettem talán, hogy készül a rajzfilm sorozat második évada, és el kell majd mennem a hangfelvétel miatt, de eddig még nem volt fix időpont. Legutóbb, kábé egy éve amikor az első évad miatt kellett utaznom, kaptam magam mellé egy kísérőt, meg vártak is minket LA-ben, de nem tudom most mik a lehetőségek. Egyedül nem szívesen mennék, az az igazság. - Ismersz valakit Sacramentoban vagy a közelében akár? Persze annak is örülök ha valaki most is velem tudna jönni, mármint ha nem gond. - természetesen fizetném az útját, nem arról van szó.
Felnevetek kissé, fejemet ingatva meg, miután felvillan a hőt kapó cigaretta vége, s lassú füstcsík kezd el felszállni végéről. - Logikus, de ettől még lehet nem szeretni. - De ki vagyok én, hogy megmondjam, miképp érezzen, nem igaz? Annak csak örülök, ha ennyivel nem sikerül kedvét szegnem elhatározásában, edzőpartnert pedig biztos vagyok benne, hogy könnyedén lel, ha megvan a választott mozgásformája, elvégre a harcosokon túl mindenki más is igyekszik a saját szintjén formában tartani magát. - Alkalmazkodom hozzád az időpontban, annyi csak, hogy ha meg tudnánk oldani egy kora délutánt valahogy, az lenne a legjobb. - Kora reggel az esetek zömében az erdőn akad dolog, az estéket a Protektorátus ügyes-bajos dolgai teszik ki, de valahol a kettő között félúton belefér, hogy lövöldözni vigyem Miss Gilest. A lelkesedésére a lánynak egyébként valóban nem lehet panaszom, nagyot szívva a cigiből biccentek is arra, hogy megszívleli a tanácsaimat. - Kíváncsian várom, mi mellett döntesz végül. - Zárom a mai felmérést ennyivel hát, előirányozva, hogy valóban szívesen hallanék időnként róla, kitart-e még elhatározásában, beáll-e bármi változás idővel, adják a szellemek, beleszeret valami testmozgás formába esetleg. Már épp szólnék, hogy szép próbálkozás ez az elodázásra, de milyen jól teszem, hogy nem vágok a lány szavába...! - A mondandója második felét hallva hangosabb hümmentéssel biccentek aprót, némi hamut pöccintve le cigarettám végéről is egyúttal, hanyag mozdulattal. - Ismered a véleményemet. A fennálló helyzetre való tekintettel nem vagyok felhőtlen az ötlettől, de felnőtt vagy, én pedig sem a férjed, sem az apád nem vagyok, hogy megmondjam, mit tegyél. - Tekintettem felé türelmes, kicsit talán fáradtnak is ható, mégis őszintén féltőnek tetsző pillantással, s rajta nyugtattam tekintetemet akkor is, mikor folytatta. - A californiai protektorátust mindenképp értesítjük róla, kapsz te is kontaktot, hogy ha bármi történne, fel tudd velük venni a kapcsolatot azonnal. Ami a kísérőt illeti... - Tarkómat vakartam meg szabad kezemmel, számba véve a gyér lehetőségeket. A gyógyítók így is egyel kevesebben lesznek, ha ő elmegy, a mágusaink egyébként is ritka hollók és igencsak felértékeli ennek ténye őket, szóval... - Talán valamelyik harcost vagy informátort tudjuk erre az időre nélkülözni. Ezt egyeztetnem kell Keldronékkal is azért, mielőtt bármit mondok, remélem megérted. - Szusszantam, fejben kicsit még mindig az opciókat latolgatva, lehetséges nevek szintjén immár. - Van esetleg valaki a fejedben amúgy? Illetve... Abigailnek jelezted már az eltávot? - Jó lenne ezt is tudnom, mielőtt a javaslataimmal eléjük állok, mégiscsak az ő embere elsődlegesen Bianca.
// Kicsit rozsdás, kicsit sokat kellett várni rá, de a tied. <3 //
- Jó, hát… nem rajongok érte ezt nem tagadom. - vonom meg a vállam már én is mosolyogva. Elfogadni meg megérteni egy dolog. Tapsolni pedig egy másik. Viszont az is igaz, hogy Will volt végig azon kevesek egyike aki nem mondott le rólam. Oké, nem azt mondom, hogy nagy pajtik lennénk, de most is itt van és segít, és nem azt mondja, hogy milyen szar vagyok. - Rendben. Akkor majd ha előttem lesz egy naptár, keresni foglak. Mi lenne a jobb? Egy fix nap, vagy nekem úgy is jó ha mindig akkor megyünk amikor ráérsz. - alkalmazkodni én is tudok, elvégre én kértem segítséget. Bár továbbra sem rajongok érte, hogy bárkire is fegyvert fogjak, pláne meglőjem, de be kellett látnom, hogy még ez a legbiztosabb megoldás, ha meg kell védenem magam. - Azt már most megmondom, hogy valószínűleg nem a futás lesz az. - nevetem el magam egy kicsit, mert ez tényleg nem az én műfajom. Elég csak most is rám nézni, csupa sár vagyok, és valószínűleg a térdemen is lesz egy szép nagy lila folt. - Igazság szerint valami nagyon mást kellene találnom, mármint mást mint az evezés. Akkor kiegészítenék egymást, szóval lehet, hogy majd az lesz amelyikhez előbb találok edzőpartnert. - az egyetem óta nem engedtem el a kedvenc sportomat, és nem is annyira bánom, mert egész jól jött már az első vizsgákon is, hogy nem pusztultam el az edzéseken. Persze, most még egy kicsit szúr az oldalam, mert nem szoktam hozzá a futáshoz, de szerencsére az evezés alapvetően erőnléti sport, és alaposan átmozgatja szinte az összes izomcsoportot. Plusz pont, hogy itt egyáltalán nem számít a lábam, vagy a kis problémám vele. Ebből kiindulva tényleg nehéz lesz edzést találni, legszívesebben a fakultatív önvédelmi órákat vállalnám a harcosokkal. Már ha az opció egyáltalán, és nem csak “erősen ajánlott”. - Rendben… értem. - sóhajtok félig lemondóan. Utálom, hogy igaza van. Bosszankodva rúgok odébb néhány kavicsot. Nem Willnek szól, inkább a szituációnak. Kiskamasz korom óta nem igazán nevelt vagy fegyelmezett senki sem, mármint addig amíg be nem álltam közéjük. Mindig is a magam feje után mehettem, úgy ahogy jónak láttam, és még mindig nehéz ezt megszoknom, hogy valaki megmondhatja, hogy mit csináljak, vagy aggódik értem. Azelőtt nagyjából senki nem aggódott értem. - Átgondolom. De tényleg fontos ez a munka, muszáj felkészülnöm rá. - nem tudom, hogy mit gondol a hivatásomról, ilyesmiről nem beszéltünk. Tudom, hogy sokak szerint a rajzfilmeknek semmi értelme, amit csinálok az nem is igazi munka, csak bele beszélek a mikrofonba és kész. Nekem viszont fontos, ennyire már ismerhetnek, hogy amibe csak belekezdek azt rendesen csinálom, odateszem magam, bármiről is legyen szó. Mindössze három hétnyi csúszásról lenne szó, és ha tényleg ezen múlik, akkor régen rossz szerintem. De persze én sem tudok mindent, Will bizonyára okkal mondja amit mond. - Még megvan tavalyról a kontakt száma, néha szoktunk is beszélni azóta is. De valószínűbb, hogy más lesz majd. - bólintok. Camila kedves nő, igazából amikor tavaly oda utaztam pár napra szintén a munka miatt, akkor egészen hasznos tanácsokkal ellátott, meg elvitt beszerző körútra is, egy csomó gyógynövénnyel tértem haza. Azóta is küldünk néha egymásnak csomagokat, mert bár ő nem gyógyító, de hasznát veszik azoknak a növény magoknak amik itt teremnek, és fordítva. Nem valószínű, hogy megint ő lenne a kontakt, mert más városba megyek, de azért jó, hogy van ott is egy ismerős, sosem tudni mikor jön majd jól. - Persze, megértem. De egyedül is mehetek, ha nincs más megoldás, majd meghúzom magam. Vagy hátha a californiai protektorátus tud ebben segíteni. A repülőn már csak nem lenne gubanc. - gondolkodok, hogy mik a lehetőségek, ha senki ismerős nem tudna velem jönni. Nyilván ez a bizalomról is szól, meg a biztonságról is. Lehet, hogy ha idősebb és tapasztaltabb lennék, könnyebben elengedne Will egyedül, de eddig még nem okoztam problémákat. Legalábbis bajba még nem keveredtem sosem, mert nem is keresem, és egészen jól el tudom kerülni alapvetően. - Nem, nincs különösebben. Az informátorok közül mostanában többször is együtt lógtam Jacksonnal, de… nem tudom. Nincs konkrét ötletem. - megvonom a vállam egy halvány mosoly kíséretében. Több probléma is van azzal, hogy én tegyek javaslatot. Egyfelől az egyetlen épkézláb ötletem Jax, akitől lehet, hogy önként vetném ki magam a repülőből, még az odaúton. Szeretek vele hülyéskedni, lazítani, de egy hétig összezárva… lehet, hogy utána már nem kedvelném ennyire. A másik baj, épp ez. Nem barátkozom eleget, így ötletem sincs, hogy ki lenne jó kísérő. Már dolgozom az ügyön, de csodákra nem vagyok képes, meg magamból sem tudok egyik napról a másikra kivetkőzni. Fejlődök, de még mindig jobb szeretek egyedül lenni mint társaságban. - Abigail tudja, igen. - mosolyodok el végre valamivel jobb kedvvel - Aida megígértette velem, hogy lefotózom neki minden kedvenc figurájának a hangját, hogy ki hogyan néz ki élőben. - a gyerekeknek már az is furcsa, hogy nem egy szőrös nyuszi vagyok tenisz szoknyában és masnival a fülemen, hanem egy igazi élő ember. Majd hozok neki egy nagy zsák plüssállatot, a múltkor küldtek képeket ezekről, nyilván ez is a marketing része, hogy ha kijön az új évad, meg lehessen vásárolni az ajándékokat. Plüssök, füzetek, bögre, meg mindenféle kacat. - Arról is beszéltünk Abievel, hogy talán még az idén kiderülhet, hogy mikor állok majd készen a következő vizsgákra, ha így haladok a gyakorlással. - teszem hozzá még, mert egy kicsit büszke vagyok rá, hogy talán a következő lépéssel nem kell megint négy-öt évet várni, hanem sokkal kevesebb idő alatt felkészülhetek. Megígérni nem tudom, de tényleg sokkal jobban és lelkiismeretesebben teszem a dolgom mint az első években. Talán jövőre, meglehet, hogy csak az év vége felé, de alakul a dolog.
Tény és való, hogy inkább tűnik paprika spary típusú lánynak első blikkre Bianca, semmint fegyverrel hadonászónak, na de számos példa akad, ami igazolja, hogy teljesen mindegy, mi van az embernél, ha fél/nem tudja megfelelően alkalmazni azt. A magabiztosságra és a rutinra fogjuk helyezni a hangsúlyt az edzések során, hogy éles helyzetben ne fagyjon le, vagy legalábbis bekapcsoljon valamiféle izommemória... de előre szaladtam, ennek részletezését hagyjuk meg a kijelölt alkalmak egyikére, aminek pontos időpontját még fixálnunk szükséges. - Legyen egy kijelölt időpont, azt könnyebb tartani úgy, tervezhetőbb. Ha meg mégis közbejön valami, megdumáljuk, hogy pótoljuk-e. - Nyugtázom ennyivel, hogy majd amikor naptárközelben lesz, akkor fog a pontos időpont eldőlni. Vele együtt nevettem el csendes-röviden a futás kapcsán elejtett megnyilvánulására, hogy biccentsek a következők nyomán. Ez bölcs gondolat, én pedig nem fogom lebeszélni semmiről - kísérletezzen csak. Ami az elutazását illeti, nem titkoltam előtte, hogy nem igazán tetszik az ötlet és még csak nem is azért, mert egyel kevesebb képzett gyógyító marad így a területen. Féltettem, ahogy a magam módján mindegyiküket képes voltam. Van, aki szerint ez a hozzáállás fog felőrölni végül. Ki tudja... A kontakt kapcsán bólintok, s elhúzom kissé, fanyar mosolyra a számat, mikor hozzáteszi, hogy lehetséges, mást kap maga mellé. - Akárhogy is, ha már arra jársz... elvinnél egy borítékot az egyik informátoruknak, ha megkérlek rá? - Meglehet, nem szívleltem a távozásának ötletét, de ha már így alakult, bolond lettem volna nem élni az élet dobta lehetőséggel, hogy némi információhoz jussak. Persze, fel is hívhattam volna, hogylétükről érdeklődve, de az igazság az, hogy... tartottam tőle, elgyengülök a nejem hangja hallatán. - Úgyhogy inkább gyáva módon egy törékeny gyógyító szoknyája és a velem nem beszélő fiam belátása mögé bújok. Csodás, William, de tényleg! Vénségedre ezt is megélted. - Akár őt is kérheted direktben, hogy menjen eléd, ha már... végülis, egy kérdést megér. A neve Aaron. Aaron Douglas. - Tekintettem suta, afféle "ezvan" mosollyal Biancára. Okos kislány, gyorsan összerakja fejben szerintem, honnét a névegyezés, főleg, hogy Eleanor az elmúlt években még maga is gyógyítóként tevékenykedett a területen, mielőtt átvezényeltem máshová, tartva tőle, hogy baja esik, ha Alaszkában marad. Jackson nevének felemlítésére halkan kaccanok fel, de nemlegeset intek egyúttal a fejemmel. - Őt ide köti a megbízatása jelenleg sajnos. - Vagy lehet, nem sajnálja annyira, ki tudja. Bár nem látok bele a mindennapjaikba teljes mértékig az őrzőknek, a pletykák és keresetlen meglátások a protektori iroda ajtajáig is elérnek, ekképpen a visszatért new yorki... stílusáról szóló egyik másik megjegyzéshez is volt szerencsém. Újfent bólintok értőn az Abigaillel kapcsolatos információ kapcsán, hogy Aida felemlegetésére önkéntelenül is mosoly kússzon a képemre. - Nos, ez esetben... tényleg nem kockáztathatom meg a kisasszony haragját azzal, ha esetleg nem engednélek el. - Ciccentem nevetős éllel hangomban. A lelkesedés megmarad a következők kapcsán is. - Ez igazán jól hangzik. És mi az a varázslat, amit közel állónak érzel magadhoz? - Mindig izgalmas kérdés, ki és mit választ magának társául, noha vannak - többek között én is ebben szeretnék hinni - akik úgy vélik nem pusztán a gyakorláson múlik, mi lesz az, mit elsőként elsajátít valaki magasabb és magasabb szintjein a mágiának.
Kezdőlap
//
(Ha nem írsz már rá, megteszed, hogy kérsz rá zárást? o.o :* )//
