A mosoly tovább marad, úgy érzékelem, ezt nem kéne tovább feszegetnünk, nem fogunk egyről a kettőre jutni. Felnézek az égre, keresve, ahonnan zuhant. - Hát, ha az a hobbid, hogy kötélfogságból szabadulva öldökölsz, akkor igen, elmondhatjuk. Kapok ismét levegőt, mert a zuhanásával kipréselte az összeset belőlem. - Mindenért. Őérte, mert még ha tudom is, hogy mindenki a saját döntéséért felelős, akkor sem tehet arról, ami történt velem. A nejemért, aki öregsége folytán nemsokára távozik az élők sorából. A lányom miatt, aki kómában van, de szervezete elkezdte feladni a küzdelmet és hetei vannak hátra – csendes a hangom. – Nem lehetek ott velük – aztán veszek egy nagy levegőt. – És érted is, mert nem tartom fairnek, ami veled van most – magamat nem sorolom, mert magam miatt egy ideje már nem aggódok. Céltábla a fejemen, hátamon, szívemen, úgy talál el bárki, ahogy és amikor akar. Akkor meg minek aggódjak? Ezért sem folytattam a menekülést. Egyetértően hümmentek a bizonyításra adott válaszára, hogy aztán ismét hümmentsek. Farkasomnak ugyan nem jött be a nejem, s tudom, ha megtalálja majd az igazit, s nekem nem tetszik, éppúgy nem fog törődni vele, miként vélekedek, mint ahogy most ő tartja tiszteletben azt, hogy a nejem mellett maradtam bizonyos szempontból. Egy sajnálom mosollyal simítom meg a vállát. Tudom, hogy fájhat neki, de így tanultam és tapasztaltam. Majd megenyhül. Remélem. - A fájdalmat sajnálom, amit okoztam – enyhe mosoly van az arcomon, de komoly a tekintetem. A folytatásra felkuncogok. - A vonulásunkat megnézném. - Vagy éppen emberek bukkanhatnak rá – komoly a hangom. Volt, hogy már elkéstem a nyom eltüntetésével, ekkor kellett emléket töröltetnem, szerencse, hogy a meggyőző erőm emberként is nagyon jól működött, ehhez a farkasom képessége nagyban dobott a minőségén. Bárcsak működött volna az Alfánál is, bár szerintem mindegy. - Valóban – amikor a kezemre siklik az övé, odanézek, majd mikor elveszi a kötést a sebről, valóban látni a gyógyulást. De attól még ronda sérülés. – Feltéve, ha nem éppen lukas az oldalad. Ennyire kíváncsinak lenni – mosolyodom el. - Én inkább a tiédre adnék – nézek ismét a sebére. - Megkedvelni, vagy beleszeretni? – a nők mindig szeretnek egyből túlbonyolítani, ezért is akarom tisztázni a kérdésében azt, ami esetleg félremehet. – Megkedveltem, de ez nem szerelem. Kedvesnek és nagylelkűnek találom, hogy egy olyan háttérrel rendelkezőt befogadott, mint én. Egy falka nem volt képes megtenni, amit ő egyedül igen. Bár a falkát is megértem – jegyzem meg csendesen. A családomat én is féltem. Tisztelet és elismerés csendül a hangomban. De ezt már egy falka sem fogja megtapasztalni, mert rájöttem, ők nem kérnek belőlem és én is ráébredtem, hogy nem akarok már falkát, mert már nem akarom, hogy bárki megmondja, mit tehetek és mit nem. Most érzem igazán, hogy túlságosan burokban éltem. Csendben kémlelem az eget a szavaira. Egyszerre örülök, hiszen kaptam visszajelzést arról, hogy azért annyira ostoba talán mégsem vagyok ezt a világot illetően. S elgondolkodtató, hogy mennyire mégsem más ez a világ sem, mint az emberi. - A hatalomban lévők, vagy arra törekvők sosem szerették, ha felfedik lapjaikat. Holott szerintem ez a jellemgyengék jellemzője – felelem elgondolkodva. – Ennyire... egyformák lennének a farkasok és az emberek, hogy ... – keresem a szavakat. – éretlenek. – nagy levegőt veszek és engedem ki. – Én meg ennyire gyerek voltam, hogy ki is nyitottam miatta a számat. Végigsimítok borostás, most már inkább szakállas ábrázatomon. – Azt hiszem, most foszlott szét utópiás elképzelésem a farkasokat illetően – a farkasok semmivel sem lennének többek, mint az emberek? Ugyanúgy dolgozik bennük a kis, éretlen egójuk? Ha ez igaz, akkor inkább tényleg legyen most itt vége. Kiábrándult keserűség és felismerés van a hangomban, hűen visszatükrözve mindazt, amit most érzek. Farkasom mellém gömbölyödik, érzem, hogy vigasztalni akar, de egyben saját csalódottságára is megnyugvást keres. - Rendben – tarkóm alá teszem ismét a kezem, de aztán Hellához közelebb lévőt elveszem onnan, hogy megkeresse a kezét és bátorítóan, finoman megszorítsa. - Ezt nagyon szomorú hallani. Nem hiszek abban, hogy ennek így kellett volna lennie, s cserébe ezt érdemelted volna – az én hangom is halk. Nyitva hagyom a szemem, ahogy az esőcseppek nekiindulnak. Már nem tudom, hogy az elmúlt hónap óta immár hanyadjára kapok néma sokkot. Némán fogadom, s dolgozom fel. Elegem van, nem akarok többé a hátam mögé nézni. Nem akarok félni, de már harcolni sem akarok. Csak hagyjanak békén. Már ebből is, amit eddig felmutattam, jelenthetné, hogy nem akarok és nem is akartam nekik ártani. Maradok a földön fekve, az eget nézem. - Jó érzés tudni, hogy ezt mondod – Lydia is tudta, ezért mondta Hellának azt, amit. - Előbb-utóbb döntened kell. S ha te nem teszed meg, megteszi más. A fogadalmak meg... – azt hiszem, most először értettem meg a vakság fogalmát. – Te szívedből tetted akkor. Mert helyesnek tartottad. A másik oldal attól még lehet számító és aljas szándékú – nehezen mondom ki, hiszen az apja a másik oldal. - Gyűlölöm az egészet, és egyben már nem is érdekel. Azt akarom, hogy hagyjanak végre békén. Hiszen akár innen is árthattam volna nekik továbbra is, a háttérből, de nem tettem meg. Aztán mérgesen szusszantok és csendben maradok. Tényleg elegem van. - Nem akarok többé falkát – jegyzem meg csendesen. Csalódtam eddig mindegyikben, és ezt hallani a hangomon is. Holott abban sem hiszek, hogy az egyén, a kóborok ne lennének éppen olyanok, mint a falkában élők.
- Ohh, mindenképpen ez lett az új hobbim, hiszen váratlan és meghökkentő, meg gyors is tud lenni. Azt hiszem, most viszont sikerült elrontanom. – bár nem sokon múlt, hogy a karmaim mellkasába hatoljon, de még idejében kapcsolt, hogy miként nyugtasson meg és hívja fel magára a figyelmet, hogy kire is estem rá. Csendesen hallgatom azt, amit mond és amikor a nejét, illetve a lányát említi, akkor pár pillanat erejéig még a szemeimet is lehunyom és lassan fújom ki a levegőt, ahogyan édesanyám eszembe jut. Az a nő, akinek annyi mindent köszönhettem, aki próbált megvédeni apámtól is, hogy aztán a fájdalom elvegye tőle… Egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, de már kigördülni onnan nem hagytam. - Sajnálom és részvétem, merre van? – pillantok rá kérdőn, hiszen talán végre tehetnék valami jót is. Elkísérhetném a családjához, hogy búcsút tudjon venni tőlük. Ennyi kijár mindenkinek, nem? Vagy csak azért gondolom így, mert nekem esélyem se volt elköszönni attól, akit a világon legjobban szerettem? Végül sietve rázom meg a fejemet. – Miattam ne aggódj, eddig is túléltem, ezek után is menni fog, bármi is történjen hamarosan. – szólalok meg teljesen komolyan. Nem kizárt, hogy ő még talán nálam is jobban aggódik, hiszen én jelenleg főként tanácstalanságot érzek, de egyre inkább érzem azt is, hogy talán itt lenne az ideje végre a szívemre hallgatni és az alapján cselekedni. - Ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz. – pillantok rá komolyan, hiszen a sérülések beforrnak, a fájdalom csillapodik, de sokszor inkább a láthatatlan sérülések okozta fájdalom a legveszélyesebb. - Értettem, majd megkeressük, de most nem akarok még odamenni. – fordítom oldalra a fejemet, hogy ránézzek, hiszen vér tapad a kezemhez, nem kellene ennek így lennie, de tudtam jól, ha egyszer valaki letér az ösvényről, talán onnan már nincs is visszaút. Csak egy szelíd mosollyal felelek a szavaira és most tudatosul az is bennem, hogy régóta nem mosolyogtam, ahogyan őszinte nevetés is oly régóta nem hagyta már el az ajkaimat. Sose hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki miatt fenekestül fel fog fordulni az életem, de ahogyan egyre többet beszélgettem vele mostanában, annál inkább kezdett tisztulni a kép. - Talán majd máskor, még a végén kísértene álmaidban a tetted. – pillantok rá egy féloldalas mosoly keretében, hiszen ő is megmondta, hogy nem éppen szép látvány. Majd begyógyul, nem rohanok sehova se. Most pláne nem, amikor ilyen remek társaságom akadt. - Előbbi – könnyedén hagyja el az ajkaimat ez a szó, hiszen ahogyan beszélt a családjáról még inkább egyértelműbbé vált számomra, hogy nem tudna ennyire könnyedén és hamar megszeretni egyetlen egy nőt se. A fejemet ismét oldalra billentem és miközben beszél őt fürkészem. – Néha a magányosabbak szíve sokkal több mindent megérthet, mint egy vezetőé. – komolyan gondolom azt, amit mondok, de kicsit talán olyan is, mintha sokkal inkább magamnak mondanám, mintsem neki, hiszen ebben a pár hetes vándorlásban én is sok mindenre rájöttem. Még akkor is, ha képtelen vagyok mindennel egyből, vagy éppen jelenleg is szembenézni. Az idő sok esetben jó ha van, de most egyre inkább azt éreztem, hogy kifutok belőle. Apró sóhaj vegyül egy kisebb lemondó nevetésbe. Lassan fújom ki végül a levegőt és pár pillanat erejéig elveszem ismét az égbolt és a szellő játékában, mielőtt megszólalnék. – Emberek vagyunk Kram, akik kaptak még egy bestiát is. Egy bestiát, ami legtöbb esetben arra vágyok, hogy szabad lehessen, vagy éppen senki se nyomhassa el, mert ragadó. Ő akar a legjobb lenni, ugyanakkor mégis az emberi gyarlóság megmarad, mert kettőség tovább él bennünk. Nem lehetünk csak az egyik… - kicsit lehet, hogy zavarosra sikeredett az, amit mondtam, de reménykedtem abban, hogy meg fogja érteni. Attól még, hogy valaki farkassá válik, nem szűnik meg létezni az emberi oldala, érzései és vágyai… - Ahogyan nem minden ember ugyanolyan, úgy nem minden farkas ugyanolyan. Elég csak téged megnézni és azt, hogy mennyit változtál ez alatt a pár hét alatt. – fordulok felé ismét komolyan, hiszen ez az igazság. – Igaz, a hajad és a borostád nem éppen előnyödre, de egyébként… - még inkább láthatja a világ körforgását, ráébredhetett arra, hogy nem csak falkában lehet élni. A történések pedig formálták őt, vak lennék, ha nem látnám, ugyanakkor örülök is annak, hogy így van. Jó látni azt, hogy Lydia kölyke miként is válik egyre bölcsebbé fiatal kora ellenére is, még ha úgy kellett ráébredni a dolgokra, hogy vadásznak rá. Meglep, amikor megfogja a kezemet és könnyedén kiolvashatja ezt az íriszeimből is. - Nem mindig azt kapjuk, amit talán kapnunk kéne, ugyanakkor minden okkal történik. Szeretnék ebben hinni. – hangom halk, mintha csak a szellő magával vitte volna az erejét. Nem mindig látom, hogy miért történik valami, de azt hiszem részben számomra csak ez maradt ilyen téren. Az, hogy ebbe kapaszkodjak. - Meg fogom tenni, amit meg kell. – mondom ki elég határozottan ahhoz, hogy tudja még ő se fog tudni megállítani. Még akkor se, ha esetleg a vesztembe rohanok ezzel. – Lehet abból tettem, ahogyan az is lehet, hogy másválasztásom nem is volt. Ebbe nőttem fel, így a kételyeket inkább mindig elnyomtam. Néha inkább vakok maradunk, mint kockáztassunk, vagy szembe nézzünk a dolgokkal igazán. Keserű nevetés hagyja el az ajkaimat, majd nedves, kócos tincseim közé túrok, de továbbra se törődöm az esővel. - Elhiheted, hogy én is utálom, de hamarosan vége lesz. Ígérd meg, bármi is történik, akkor is megragadod a lehetőséget és élsz helyettünk is… - nem nézek rá, miközben beszélek, de tudom, ha apám karmai közé kerülök az árulásom után, akkor nagyon kicsi esélyem lesz életben maradni. Ha pedig netán meg kell halnom azért, hogy mást életben maradjon, akkor azt szeretném, ha nem tékozolná el az éveit. - Akkor mit szeretnél? – fordulok felé ismét kérdőn, hiszen a csalódottság könnyedén kicsendül a hangjából. – Sajnálom, hogy eddig csak a rosszat láttad, de még lehetőséged lesz látni azt, hogy más vidék, másabb gondolkozás jellemző rájuk is. Ugyanakkor egy kóbor is veszélyes tud lenni, de te azt hiszem szerencsés voltál, vagy éppen vagy azzal a nősténnyel. – mosolyodom el haloványan, mert ha őt életben hagyom és mások halálával ér véget ez a fejezet, akkor vajon számomra hol lesz hely? Itt, vagy éppen máshol? Mihez kellene kezdenem és az elveszettség érzése könnyedén nehezedik rá a vállaimra…
Röviden felkuncogok. A humor megvan bennünk, szomorkodni ráérünk később is. - Elfekvőben vannak, két különböző helyen – halkan válaszolok, telve szomorúsággal. – Nem akarom, hogy velük zsaroljanak. Azt szeretném, ha békében távozhatnának a világból. És... szeretném, ha én gondoskodhattam volna róluk, személyesen...Köszönöm, Hella – sóhajtok egyet. Elbúcsúztam tőlük, de egészen más velük lenni, mikor elmennek. Nem fog megadatni nekem. Mint ahogy a sírjukhoz sem fogok tudni menni, mert nem fognak kiadni információkat róla, még nekem sem. Na meg, meg se élem. - Igen, tudom. Ettől még fontos vagy számomra és aggódhatok – mosolyodom el. - Nem hiszek ebben. A fájdalom megtör, elveszi a lélekből azt, ami igazán lehetne. Mert a fájdalom öl. Lélekben is. Láttam már ilyet, s nehéz volt megélnem nekem is, hogy józan eszem és nyitott szívem megmaradjon. - Rendben, elsőre is hallottam – emelem fel gyorsan megadóan a kezem, nem ment át a tréfám, inkább csendben maradok egy ideig, nézem az eget. - Ó, ez aztán kedves – nevetek fel, hogy kísértené álmaiban, hogy ha megtenném. Hümmentek a rövid válaszra, majd folytatom, mit is jelent számomra Sym. Megkedveltem, ez nem vitás, s látásmódja, világhoz való hozzáállása sokat segített nekem is feldolgozni, vagy a feldolgozásban, amin keresztülmegyek mostanában. Felé tekintek arra, hogy a magányosak szívéről mit gondol, majd visszafordítom a fejem az égre. - Pedig egy vezetőnek kéne a legnagyobb és legnemesb szívvel rendelkeznie. Még ha éppen szigorú is – hallgatok egy keveset, majd csendesen hozzáteszem. – Sok minden történt benned is. A nevetésre csak ciccenek, már megint fájni fog neki, de egyúttal mosolygok is. Sokáig hallgatok a szavai után, gondolkodom. - Azóta nem tartom magam embernek, hogy az első prédámat elejtettem, s dühödt éhségemben, győzelmemben szétcincálva zabáltam fel. És azóta nem tartom magam farkasnak sem, hogy megértettem, míg a farkasok valóban falkában élnek, addig én nem vágyom többé korlátokra. Mert, mint az emberi lélek, a farkasom is szabadnak született, s nekünk nem kell csordába verődni, hogy éhen ne halljunk. Szóval igen... nem lehetünk csak az egyik, mert mindkettő vagyunk. Az a lényegi kérdés ebben, hogy melyik részéből melyiket őriztük meg? A vadat, a dölyfös, önző egoista részét, aki mindenki mást feláldozna, hogy neki jó legyen, vagy azt, aki felismerve képességeit és tudását, azon van, hogy mások bántása nélkül tudjon létezni? – az apjában nem ezt látom, míg Hellában látom azt, hogy amit lát, azon elgondolkodik. Felnevetek az első magam kigúnyolására, aztán a folytatásra még harsányabban, végül inkább a számra teszem a kezem, majd elkomolyodok. - Te is változtál és én is. Kiléptem a burokból, ami körbevett. Rájöttem, hogy nem védett, hanem megfojtott. Elzárt a valóságtól, amiben léteznem kéne. – majd felé fordulok mosollyal. – Ha még csak a hajam és a borostám tenne... hajléktalan alkesz kinézetűvé – idézem a pincérnőt a benzinkútról. Ahogy rám néz, meglepődve, elveszem a kezem, zavarba jövök. - Nem hiszek ebben – köszörülöm meg zavart komolysággal a torkom. – Ha így lenne, akkor a nejem is ott lehetett volna a lánya esküvőjén, boldog csacsogással büszkélkedhetett volna vele. A lányom pedig már az unokámat várná... mint ahogy Lydiának sem miatt kéne akkor aggódnia, és neked sem kellene olyan terheket cipelned magadon, aminek nem is kéne ott lennie – nem mondom ki a ha-t és ami utána jönne, sejtem, hogy érti. Már nem lep el a hideg dermedtség, ahogy kimondja a szavakat. Hát mégis meg fog történni. Mostanában kezdem azt is érezni, hogy nem hogy falka, de város sem fog igazán befogadni, ahol farkasok vagy őrzők vannak. Legalábbis addig nem fog egy ilyen város sem befogadni, míg üldözött vagyok. Megértem őket, mint ahogy a falkát is megértettem. És nagyon fogom sajnálni azt is, hogy ahogy ők elzárkóztak előlem, úgy én nem fogok adni támogatást, közösségeknek, ha tényleg eltűnik fejem felől a bárd. Nem nyújtottak segítséget, hát én sem adok, mert tudom, ha legközelebb bajba kerülök, akkor sem fognak segíteni, mert azt mondják, oldjam meg magam. Magamban sóhajtok egyet. Nem vagyok ilyen, tudom, hogy fogok segíteni. Attól, hogy ők ilyenek, nekem még nem kell annak lennem. Az egyénekre kezdtem koncentrálni és bevallom, jóval többet tanultam így, mintha csak egy védelmi vonal mögé bújtam volna. Sym és Hella mindörökre azok közé fog tartozni, akiket megkedveltem. Ha Hella végül megöl, akkor is ezt fogom gondolni róla. - Akkor tedd meg most – felelem halkan, szabaddá téve a nyakam, majd megállok a mozdulatban, s a szemeibe tekintek, megértve, mire is gondol. - Nekem már nincs vesztenivalóm, Hella. Ha vissza akarsz térni apádhoz, a falkádhoz, még megteheted. Tedd meg most velem, vagy tekints az új irányba, még ha veszélyes is – felülök, nyakam még mindig szabadon, kezem álla alá csúsztatom és finoman magam felé fordítom arcát. - Én azt akarom, hogy te élj, magad miatt – meglágyul a tekintetem. – Sokkal többre vagy hivatott, mint atyád árnyékában élni, s folyton rettegni attól, mit eszel ki ő vagy a bátyád. Kemény világ a miénk, igen. De te választhatod meg, kivel küzdöd végig mindezt. Nem érdekel az eső, hónapok óta hóban, esőben, fagyban létezem szinte. - Hogy életben maradj. Hogy ne menj vissza hozzájuk – egy ötlet villan fel. – Az ötlet forrása nem az enyém, de mit szólnál ahhoz, ha ... ha elhagynánk ezt a kontinenst? Van máshol is számunkra hely, és még falkába sem kell csatlakoznunk, számos más helyen is vannak kóborok lakta városok, helyek – mert rájöttem, nekem itt nem fog teremni semmi, csak másoknak adok keserűséget és halált. Nem fognak befogadni, mert tudják, milyen a múltam és túl közel van a falka. – Oda nem fognak utánunk jönni. És ha az anyagiakkal lenne gondod, ez ne aggasszon. Aztán abbahagyom és kíváncsian várom a válaszát, még ha nem is dönt azonnal. De egy biztos, nem fogom már magára hagyni Hellát. - Vagy maradjunk itt és állhatjuk közösen a sarat – tapogatózom a megoldásokban, s dobom fel őket neki.
Mondanom kellene valamit, de még se tudok mit. Hiába ennyi év a hátam mögött, mert még se tudom, hogy mit kellene mondani arra, amit mond. Pontosan tudom, hogy milyen tehetetlennek lenni, míg meghal az, aki számodra fontos. Elveszettem az édesanyámat, majd pedig a kölykömet, így a fájdalom érzése ilyen téren nem volt újdonság számomra és talán pont ettől akartam megkímélni Lydia-t is…azt hiszem, vagy másról lenne szó? Apró sóhaj szökik ki ajkaim között, szinte nem is lehet hallani, de felelni nem tudok a saját kérdésemre, még mindig nem… - Igen, lehetséges. – nem gondoltam volna, hogy miattam fog aggódni és talán nem is akarom, hogy tegye. Szavain elgondolkozom, hosszú perceknek tűnő időre csend telepszik ránk. – Részben igazad van, de részben úgy tartom, hogy erősebbé és tehet minket. Első pillanatokban összeomlottam mind a két alkalommal, de aztán szép lassan megtanultam, hogy miként rejtsem el és miként tegyen erősebbé a fájdalom is. Abból is lehet építkezni, néha még jobban is, mint bármi más érzésből. Elmosolyodom, amikor meghallom a nevetését, hogy miként kísértene esetleg mind a kettőnket álmainkban a tette, de ő is érezhette, hogy én se gondoltam komolyan. A nevetés nem éppen kellemes a testnek, de a lelkemnek nagyon is jó. Régóta nem nevettem már. Érdekes volt hallani azt, hogy egy idegen nőstény milyen hatással volt Kramra, de mélyen legbelül hálás voltam a sorsnak, hogy pont ő bukkant rá és segített Kramnak. És azt is tudtam, hogy Lydia is hálás lenne, sőt még talán képes lenne megkérni azt a nőt, hogy vigyázzon rá és segítsen neki, ha már ő nem lehet mellette. Ő mindig is a legjobbat akarná a kölykének, de ki nem? Fura dolog, hogy úgy fekszünk itt, mintha ez lenne most a legtermészetesebb dolog, de valahogy akkor se akarnék elszaladni, ha muszáj lenne. Kellemes itt feküdni a fűben, kémlelni az eget, figyelni a szél játékát a növényzettel és hallgatni azt, amit gondol. Igaz, régebben nem beszélgettünk sokat, de azért néha volt rá példa, viszont most igazán kellemes és jó érzés. Sok mindenre rá világít, sőt, legtöbbször pont arra, amivel nem akartam szembe nézni, mintha csak félnék teljesen a lelkem mélyébe rángatni. - Én néha magam sem tudom, hogy mi vagyok igazán. Ragadozó vagy az a gyermek, aki egykoron voltam. A kettőség könnyedén él mindenkiben, egy kisebb harc, nem véletlenül nehéz megtanulni azt se legtöbb esetben, hogy miként tartsuk féken a bennünk lakozó vadat. – pillantok rá komolyan, hiszen nem mindenkinek megy könnyedén. Néhány farkas túlzottan is domináns és túlzottan is a saját feje után menne és felülkerekedne az emberei akaraton is. – Az pedig, hogy ki mivé válik sok mindentől függ. Nem mindegy miben nőtt fel, milyen a környezete, vagy éppen milyen démonokkal találkozik az útja során. Néha mi választjuk meg az utunkat, de nem mindig… - felelek egy kisebb habozás után, hiszen teljesen megértem, hogy így érez. A legrosszabb az, hogy ez mindig is jelen lesz, teljesen sose fog eltűnni, olykor előtérbe kerül, míg máskor háttérbe. Ennyi évvel a hátam mögött… Elnevetem magam azon, ahogyan befejezi a mondandóját, amikor a pincérnőt idézi. – Miért szerinted más is azzá tesz? A sebeidnek nyoma se fog maradni pár héten belül… - legalábbis ez lenne a tippem, utána pedig rajta áll, hogy mennyire is hagyja mögött ezt a hányatott sorsú külsőt. Nem mondom azt, hogy én úgy ragyognék, mint régen, de azért hiú se voltam sose igazán; ennek ellenére viszont már idegesít az, hogy omladozó viskókban kell meghúzni magamat, ahol néha még az alap ellátás is nuku.. Aprót bólintok. – Nem is kell, de ha vajon a családod másabb utat kapott volna, akkor most te farkas lennél? Kapnál egy új esélyt az élettől, hogy élhess? A lányod vajon nem mondana igent az elívásra, ha visszamennél az időben? – kérdezem meg tőle kíváncsian, amikre vélhetően úgyse tud feletet adni. Néha a változás veszteséggel jár, de ez még nem jelenti azt, hogy a változás rossz lehet. Én is többet láthattam a világból, mint valaha hittem volna, ahogyan részben a farkassá válásomnak köszönhetem azt is, hogy nem kellett hajdanán kényszerből férjhez mennem, hiszen eladósort már egészen megközelítettem hajdanán. Nem hittem volna, hogy félre fogja érteni a korábban elhangzottak után, így még inkább meglep, amikor azt mondja, hogy tegyem meg és a nyakát is szabaddá teszi. Nem Kram, nekem nem a nyakad kell, hanem a szíved. Azt kérte tőlem más, ahogyan talán a leggyorsabb halál is az lehetne, de még se mozdulok meg. Az eső egyre inkább zuhogni kezd, mintha csak egy láthatatlan falat szeretne felhúzni közénk, de én még se moccanok meg. Csak ülök ott törökülésben és őt figyelem. Azt a férfit, aki miatt vélhetően el fogok bukni, még akkor is, ha nem olyan érzések kötnek irányába, amik miatt azt hittem, hogy valaha ő lehet részben a bárd a nyakam körül. Érintése meglep, kicsit összerezdülök, de mélyen a szemébe nézek. A kezem lassan a nyakára fonódik, de nem teszek semmit se. Csak figyelem őt, majd keserűen felnevetek. – Tényleg azt hiszed, hogy meg foglak ölni? – kérdezem meg úgy, mint aki a lehető legabszurdabbnak gondolja, a következő pillanatban pedig a fájdalom ellenére is felpattanok. Az eső egyre inkább kezd beborítani, miközben fürtjeim közé túrok. – Nem a te döntésed, hogy mit teszek, de ez az én döntésem, hogy élj! – hangom nem remeg, határozottan csendül és a következő pillanatban egy villám szeli ketté az égboltot is. – Talán nem akarok többé küzdeni, talán nem akarok kutatni az után, hogy mit rejt még a világ. Megfosztottak a legtöbb dologtól… - azoktól a személyektől, akik számomra fontosak voltak. Nem tudtam elképzelni az életemet „csavargóként”, pedig ő most részben az volt, ahogyan én is. Apám nem tudja, hogy merre vagyok, így pedig ha elkapnának, akkor se kellene hazudnom és bajt se hoznék rájuk. Az ötlete meghökkent és elnevetem magam, mire a kezem az oldalamra siklik, majd pedig a sérült kezemet vizslatom. Tényleg a halál új életet adhat? Az lenne a megoldás, hogy megszököm, hogy nem térek többé vissza, egyszerűen csak eltűnök? Távoli vidékek, csábító volt a gondolat, de tudtam, hogy nem tudnám magam mögött hagyni a kontinenst. Nem akarok elfutni, nem akarok gyáva lenni és örökké menekülni, a hátam mögé nézni. - Nem akarok menekülni, nem tudok elmenni messzebbre. – pillantok rá végül komolyan, miközben ott állok és lassan fújom ki a levegőt, közben pedig a medálra siklik az ujjam. Vajon anya végre büszke lenne rám? Ezt tartaná helyesnek? Ő egykoron meg akart óvni, de mégis az ördög karmai között ragadtam hosszú időre, most meg talán van egy kis remény, vagy ez más lenne? - Mi? Azt akarod, hogy itt maradjak és együtt akarsz harcolni velem? – kapom fel a fejemet, hogy megkeressem őt. – Kram, ha nem térek vissza, ha rájön, hogy eltűntem, akkor rád már nem fog vadászni, én leszek az áruló, én leszek az, aki valójában hátba támadta őt és nem te… - szólalok meg komolyan, mert nem csak a parancsot nem teljesítettem, de szégyent hozok rá. És egyszerre fog benne lángolni az alfai és az apai szív is, amely bosszúért fog kiáltani. A kettő együtt pedig túlzottan is erős tud lenni…
Hogy szerinte a fájdalom erősebbé tud tenni, bólintok. Elfogadom, hogy másként gondolja, mert jóval idősebb, sokkal több mindent tapasztalt nálam. Én még itt tartok a felismerésben, de az nem jelenti azt, hogy nem lehet másként. - Talán mind a kettő – kisebb hallgatás után folytatom. – Nem vágyom küzdeni a farkasommal. Vannak nézeteltéréseink ugyan, de voltaképpen egészen jól elszórakoztatjuk egymást. – újfent hallgatok, emésztem szavait, s hasonlítom össze az eddig tapasztaltakkal. – Nem tudom, Hella. Eddig azt hittem, hogy ha a lélek elég erős, akkor tudja, mivé akar formálódni. Most azt látom, hogy a lélek lehet zavaros, s lehet, hogy talán mégis a környezet az, ami hat ránk. Jobban, mint gondolnánk. Most érzem igazán, mennyire nem láttam a valóságból semmit, s hogy voltaképpen életképtelen voltam, hiába nőtt fel farkasom. - Jól van, értem a célzást – somolyodom el. – Megértem egy kis hajvágásra és borotválkozásra, megbeszéltük – azért némi szégyenpír is megjelenik rajtam, nejem mindig szerette, ha öltönyben lát, jól fésülten. Aztán, ahogy eltűnt a tudata, úgy tűntek el az öltönyök is... – Nem mellesleg, szerintem a fodrászhoz ketten megyünk – köszörülöm meg a torkom, éreztetve, hogy tréfálkozom. - Senkinek sem vágyom megváltoztatni az életét, úgy, ahogy én akarom, az ő akarata ellenében. Elfogadtam a lányom döntését, büszke is voltam arra, hogy elhívták. A nejem betegségével szemben pedig ma még tehetetlen az orvostudomány, ő pedig megtiltotta, hogy beharapják. Emberként akar meghalni. Azt kérdezted, mit szeretnék. Én ezt szeretném. De sosem fog megadatni számomra – halk a hangom, szomorú, s beletörődő. Szinte zavaró erősséggel kezd verni az eső, mégsem mozdulok még. Mintha a földhöz akarna szegezni, bedöngölni a földbe, nem akarván, hogy létezzek. Behunyom a szemem, befogadom a természetet. Csendben vagyok, míg ülésben érzem, keze a nyakamra fonódik. Hát mégis megteszi, el fogom fogadni. Nem tudnám elviselni, ha miattam kéne meghalnia. Farkasom figyel, de nyugton marad, majd némi habozás után nekem dönti fejét, jelezve, elfogadta a döntésem. Megkövülten ülök tovább, ahogy felpattan, először meg sem tudok mozdulni. A villám fül és szemsértő, de még hallom, amit mond. - Nem dönthetek helyetted, nem is volt szándékomban rád kényszeríteni semmit. Felállok, s mikor elmondja, megfosztották a legtöbb dologtól, átölelem, gyengéden. - A szeretet és a józan döntéseid megmaradtak sajátodnak – suttogom. Elvonom magam tőle, ha még nem lökött el, s mikor oldalára szorítja kezét, én is odateszem a sajátom, aggódón. - Azt hiszem, már én sem tudnék tovább menekülni – tekintek vissza rá komolyan. – Lehetőségnek megvolt még ez, de már nem akarok. Ha nem akar a világ, ha nem akarna, már elpusztított volna. De még élek. - Ó, értem – világosodok meg. – Akkor menj, inkább vadásszanak rám. Szeretném, ha nem esne bajod. Te minden vagy, csak nem áruló. Sajnálom, ha úgy jött ki, árulásba akarlak vinni... – elgondolkodva hajtom le a fejem. – Azt hiszem... már kezdem érteni, miért vannak veszélyei szavaimnak – tévútra visznek másokat, holott én csak jót szeretnék. Talán sosem voltam mesterei a szavaknak, sosem voltam jó bennük, mint hittem. - Talán jobb, ha örökre néma maradok. Bocsáss meg, Hella. Mindig is kedves voltál szívemnek, s most sincs másként – azzal elfordulok, hogy az erdőbe vessem magam. Nem akarom rossz útra vinni, nem akarom, hogy baja essen. Ha úgy dönt, visszatér a falkához, ahová voltaképpen sosem tartoztam, megértem. Az a családja. Hiányozni fog, mint ahogy Lydia, s a többiek is, akik kedvesek szívemnek. S félek, ha tovább maradok Hellával, olyan útra kényszerítem, akaratom és tudtom nélkül, ami a vesztét okozza. Eltűnök inkább, már ha nem gyorsabb még így is nálam, s nem akarja, hogy maradjak.
- Akkor szerencsés vagy, ezt sose felejtsd el. Nem mindenki ennyire szerencsés a farkasát illetően. – pillantok rá barátságosan, hiszen nálam sincsenek különösebben ilyen bajok. Mind a ketten néha képesek vagyunk a fejünk után menni, ugyanakkor ő képes hamarabb ugrani, mintsem hagyni, hogy olykor higgadtan oldjuk meg a helyzetet. – A lélek sose tud igazán megnyugodni, hiszen ha elérjük azt, amire vágytunk, akkor újabb vágyak születnek és így tovább. A lélek az, amit táplálni kell, vagy elpusztul és vele együtt mi is. És valóban néha úgy változunk, hogy mi észre se vesszünk, mert a környezet formál minket, de ez szerintem nem baj, inkább érdekes. – halovány mosolyra húzódik az ajkam. Én is sokat változtam az évek alatt, de talán még többet ez a pár hét alatt, hiszen azt se hittem volna, hogy egyszer mi ilyenekről fogunk beszélgetni… - Persze sok közöm nincs hozzá, inkább csak jó tanács. – emelem fel kicsit megadóan a kezeimet, hiszen tényleg nem olyan a „kapcsolatunk”, amivel megszabhatnám neki, hogy mit tegyen és mit ne ilyen téren. Neki kell jól éreznie magát a bőrében. Amikor viszont meghallom a célzását, akkor feljebb szalad játékosan a szemöldököm és elmosolyodom. – Valóban? Mi a gond a hajammal? – kérdeztem meg érthetetlenül, miközben én is jól tudtam, hogy egy kis vágás, meg normálisan rendbe kellene szedni már, ha nem éppen ennyire mostoha körülmények között kellene tengődnöm. - Sajnálom, de mégis bölcsebb vagy, mint sokan, hiszen képes vagy elfogadni, ha nem is teljesen, de részben. – ha pedig elég közel volt, akkor rövid időre megfogtam a kezét, mert a veszteséget ennyi idős fejjel nem kell bemutatni. Mintha csak tegnap lett volna, hogy feketét öltöttem. Egyetlen egy mozdulat lenne, csak „egy másodperc” lenne, hogy a karmaim átfúrják a nyakát és a vére szép lassan beterítsen mindent, miközben az eső cseppek tisztára mossanak mindent, de képtelen vagyok rá. Magam előtt látom Zoe élettelen testét is, és a következő pillanatban már talpon is vagyok jó pár lépésre tőle. Amikor karjait körém fonja, akkor meglepődök ismét, pedig talán nem kellene, de mégis. Régóta nem éreztem senki irányából ilyen fajta gyengédséget, még akkor se, ha ez csak baráti tett és nem más. A karomat lassan fonom köré, miközben elveszek az ölelésében. Túl jól esik és egy pillanatra úgy érzem, mintha így legalább nem hullanék darabokra. - Köszönöm. – Minden szónál többet ért ez a gyengéd tette. Nem értem, hogy miért ilyen kedves velem, amikor tudja, hogy miért vagyok itt, még ha nem is tettem meg. Elnevetem magam keserűen, ahogyan Kramra pillantok és megrázom a fejemet. Ennyire félreértené azt, amit mondok? –Nem erre céloztam Kram. – sóhajtok egyet, majd nedves tincseim közé túrok. – Nem miattad lennék üldözött, hanem… - nem is tudom hirtelen mi lenne a jó szó, és mielőtt meglelhetném, azelőtt ismét megszólal, de a legrosszabb az, hogy menni készül. Tényleg ennyire félre mehetett ez a beszélgetés? - Kram várj! – szólalok meg sietve, amikor már olyan 10 lépésre van legalább tőlem, akár megáll, akár nem a fájdalom ellenére is sietve mozdulok, hogy elé kerüljek és a karja után is kapok emberi alakban, hogy megállásra bírja, ha szükséges. – Félreértettél, nem miattad fogok elbukni, vagy nem azért, amivel téged gyanúsítanak. – szólalok meg sietve. – Inkább meg kellene köszönnöm, hogy nem hallgattál, hanem beszéltél. Talán csak erre volt szükségem, hogy valaki tükröt tartson elém és ne futhassak el többé az elől, amit gondolok és amit többé nem akarok igazán. – szólalok meg komolyan, majd felpillantok az esőre, miközben pár pillanat erejéig lehunyom a szememet is. – Tudod, régóta meghalt az Apám a szememben és egy ideje egyre inkább nem tudtam tisztelni őt, csak tettem, amit kellett, miközben elnyomtam az érzéseimet… Most viszont nem futhatok el, nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. – az égbolt helyett pedig most már rá pillantok. – Azt teszem, amit jónak látom és inkább köszönök mindent, amit amit mondtál. – mosolyodom el barátságosan és egy puszit nyomok az ép részére az arcának, ha engedi, miközben egyre több dörgés és villámlás rázta meg az erdőt, ahogyan egyre inkább esett. – Azt mondtad, hogy van a közelben egy viskó, vagy már nem áll az ajánlatod? – kérdezte meg, hiszen érezhette, hogy hálás vagyok neki, nem pedig hibáztatni akarom őt, de ma nem akarok visszatérni oda, ahova kéne. Még egy kis időt szeretnék nyerni…
- Igen – bólintok. Láttam másokat veszkődni a sajátjaikkal, s nem vágytam azokra a menetekre, még ha nem mondhatom, hogy nálunk minden rendben volt, van. - Így gondolod? – nézek rá. – Véleményem szerint az ego az, amit folyton táplálni kell, mert különben elégedetlen lesz. De már ezt sem tudom – most már semmit sem tudok. Minden darabokra törve hever körülöttem egy ideje, s ahogy elkezdem felépíteni, újfent darabokra hullik. Most már inkább otthagyom őket a földön, mert nem tudom, mihez is kezdhetnék. A jó tanácsra elmosolyodom. - Megfogadom. Feltéve, ha te is velem jössz. Nem is tudom, olyan – tartom fel a kezem, mintha egy darab nem tudom mit tartanék a kezemben. – Vizes – én és a női szókellék az nincs. Átkulcsolom kezemmel az övét, amikor hozzám ér, egy rövid mosolyt küldök felé, nem tudok ebben többet mondani. Fáj, hogy így látom őket, s egyben tudom, amire kértek, tiszteletben tartottam, még ha el is mondtam mindig a véleményem. Többet nem tehetek senki életében, döntéseik következménye az övéké. Mint ahogy a sajátom az enyém. Viszont karol, s ekkor megsimítom a hátát, egyszer, gyengéden. Vigasztaló szavakban nem remekelek, bár mostanában miben, maradt hát az, amit mozdulatokkal tudok kifejezni. - Bármikor. Rossz felismerni, hogy szavaimnak hatása van, de pont nem az, mint aminek tervezem. Talán mindig is így hatottam másokra? Vagy a saját értékrendjük szerint fordították át szavaim, s értelmezték saját maguk szerint? Úgy érzem, szavaim fordultak ellenem, mindaz, amiben eddig hittem. Érintése állít meg, visszafordulok felé, majdnem felbukva egy kisebb rögben, nekiesve az egyik fának, lévén nem látok valami jól még mindig, de nem törődöm vele, nézek rá értetlenül. Komolyan hallgatom végig. - Nem vagyok annyira öntelt, hogy úgy higgyem, miattam buknál el – töprengve tekintek rá. – Talán nekem is éppen az kellett, hogy beszélgethessek, érdek nélkül. S megérthessem, mi is történik. Örülök, hogy segíthettem, még ha éppen az a keserű ébredés is. Vagy éppen a határozottság megszerzése. Vállára simítom tenyerem. Nem merem magamhoz vonni, de ha mégis úgy mozdul, akkor ismét átölelem. Nem lehetett könnyű neki, sőt, neki rosszabb lehetett mindez. - Ezt... sajnálom – mi csak Alfaként tekintettünk rá, de neki az apja. Keserű csalódás lehetett neki. – S szívesen – viszonzom a mosolyát. Sokat változott a hetek alatt. Talán most ért meg azzá, akinek lennie kellett. Hogy én hol tartok, nem tudom. Azt hittem, most már döntöttem, de újfent összetört minden. A puszira odafagy a mosoly az arcomon, a zavartól. Meg is köszörülöm a torkom. – Ugyan, hagyd – intek zavart mosollyal. - Azt hiszem, ideje lenne birtokba venni – emelem meg kicsit a hangom, hogy átkiabáljam az esőt és a dörgéseket. – Mutatom az utat – a sebére tekintek, vagy legalábbis, ahol van. - Menni fog – bíztatom, s azzal elindulok a viskó irányába. Viszonylag hamar odaérünk, s Hellát előre engedem. - Nem fűtöttem be, ahhoz nincs hideg – farkasomnak és nekem sem. – De most egy forró fürdő, vagy legalábbis forró víz nem ártana. Száraz ruhát találsz az egy szem szekrényben, addig begyújtok. Veszem az irányt a készülékhez, fával működik, az az egyik legbiztosabb lehetőség a melegedésre.
Elgondolkozom azon, amit mond, majd alig láthatóan megrántom a vállaimat. – Nos, lehet igazad van, vagy az is lehet, hogy mind a kettőnknek és mind a két dolgot táplálni kell. - nem vagyok ilyen téren tudós, engem más dolgok vonzottak az életemben, nem véletlen választottam azokat a pályákat életem során. Egyik se volt egyszerű, de talán pont ettől volt még csábítóbb számomra és ott is eléggé kitűnt az, hogy tényleg kicsit talán maximalistává formált az Apám, vagy az élet. Elnevetem magam azon, ahogyan próbálja tudtomra adni azt, hogy biztosan borzalmasan festhetek ki, de ki ne nézne ki? Nem luxusszállodákban húztuk meg magunkat az elmúlt időszakban, hogy minden egyes napra legyen meleg víz és kényelmes ágy, illetve a többi dolog. Vadászni indultunk és fontos volt az is, hogy ne szúrjon senkinek se szemet a jelenlétünk. – Ha nem te a kezedben lesz az olló, akkor lehet róla szó. – pillantok rá széles mosollyal az arcomon és érezheti azt is, hogy nem gondolom komolyan. Csak húzni akarom őt és jól esik most kicsit viccelődni és nem törődni a vállimat nyomó teherrel. Hamarosan pedig az egész beszélgetés pillanatok alatt félresiklik. Nem értem, hogy miként történhetett meg, de még se úgy, mint általában lenni szokott. Most nem követi hangos szó a lépteinket, vagyis egyszer de, amikor arra kérem, hogy ne menjen el. Sietve próbálom a tetteimmel is megállásra bírni, de amikor meglátom, hogy miként esik neki a fának, akkor aggódva pillantok rá és sietve kapok utána, hogy segítsek neki megállni a saját lábán. Nem is számítottam arra, hogy a sérülései miatt még inkább óvatosabbnak kellene lennem. - Pedig lehet néha nem ártana, hiszen sose félsz kimondani azt, amit gondolsz és ez egyszerre csodálatraméltó és talán balgaság is. – szólalok meg komolyan, hiszen részben ez okozta most is a vesztét, ha tudott volna hallgatni, akkor nem lennénk most itt, vagyis ő, én vélhetően akkor is itt lennék, csak éppen mást üldöznék és nem gondolkoznék el azon, hogy szembe szegüljek a paranccsal. – Minden út nehezen indul, nem? Semmit se kaphatunk meg könnyedén, így miért pont erre ne lenne igaz? – tettem fel a kérdéseket költőien, mert tényleg nem volt könnyű szembenézni azokkal a dolgokkal, amiket mondott, de legalább többé nem dughattam a fejemet homokba. Amikor a vállamra teszi a kezét, akkor lesütöm rövid időre a szemeimet, hiszen idősebb vagyok, de hirtelen mégis fiatalabbnak érzem magam, őt pedig bölcsebbnek magamnál. Pár pillanat erejéig pedig ismét ölelkezésben kötünk ki, mintha nem is az ő szívéért evett volna erre a vidékre az élet szeszélyes szelője. - Köszönöm, de talán nem kell, hiszen emberként is apa nélkül nőttem fel. – pillantok rá egy halovány mosollyal az arcomon, hiszen ez az igazság. Aztán betoppant az apám és minden a fejetetejére állt szép lassan, én pedig reményt kaptam, hogy végre megismerhetem őt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom ki ő vagy képes vagyok apaként tekinteni rá. Feltűnik a zavara, de csak egy szelíd és barátságos mosolyt kap szavak helyett. Felesleges lenne bármit is mondani, meg egyébként is nem akarom még inkább zavarba hozni őt. - Biztosan, hiszen volt már ennél rosszabb is. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat a sebemre értve, miközben követem őt. Figyelek arra, hogy nem-e követ senki se, de szerencsére nem, így nincs most miért aggódni. - Rendben van, köszönöm. – szólalok meg sietve, miközben kicsit zavarban is vagyok, majd pedig megkeresem a szekrényt és kiveszek belőle egy pólót, ami kicsit hosszú lesz rám, meg bő is, de most megteszi, majd kiveszek egy tiszta törölközőt is, hogy utána hosszabb időre eltűnjek a fürdőben. Sietve bújok vissza az egy szem szárazan maradt fehérneműmbe, majd pedig magamra húzom a pólót. Kicsit megtörölgetem a hajamat is, majd egy aprót sóhajtok, miközben a kezemben szorongatom a nadrágomat, a pólómat és a kettő közötti kupacban a melltartómat is, hiszen az is szétázott a felsőmmel egyetemben, míg ideértünk. A másik kezemben pedig a szétázott cipőm van. Pár pillanat erejéig habozok, végig pillantok magamon, a mezítelen lábamon, a pólón is, hiszen mégis csak alig ér a fenekem alá az utóbbi, de sok választásom nincs, hiszen itt se rostokolhatok bent egész nap; viszont az is tény, hogy hirtelen fura ennyire lengén öltözve lenni. - Azt hiszem kész vagyok, szabad a fürdő. – lépek ki egy barátságos mosollyal az arcomon, miközben a még mindig nedves hajam a vállaimra és mellkasomra omlik. – Ha gondolod, akkor addig csinálhatok kávét vagy teát. – már ha bármi ilyen van, ha nincs, akkor úgyis kijavít, de jó lenne valamivel elfoglalni magam, meg a cuccaimnak is keresni egy helyet, ahova kiteríthetem.
- Elképzelhető – a szélsőségekhez való ragaszkodás, hogy vagy csak ez, vagy csak az lehet igaz, jó ideje nem létezik nálam. Előbb az emberi élet, aztán a farkaslét, s most pedig a mostani helyzetem tanított meg erre. Ha harmadjára sem tanulom ezt meg, akkor sült bolond vagyok. - Az enyémben lehet – mosolyodom el a nevetésén. – De nem fogom használni, a hajadon meg egyáltalán nem, ígérem – emelem fel a kezem megadó nevetéssel. - Ne. A sebed – tartom a kezem felé, ahogy a hátam a fának csapódik. Figyelmetlenségem okozta, nem foghatom csak a szememre. Változok, változtam, még ha nyugodt is vagyok, nem tudok már olyan nagy képben gondolkodni, mint korábban, s akár többfelé figyelni. - Mint látható, a világ balgaságnak tartja – mosolyodom el keserűen. – Nincs ebben semmi csodálatraméltó, Hella. A világ nem olyan, mint amilyennek lennie kéne, az emberek... maszkot tartanak maguk elé, nem a valódi arcukat mutatják. Álszentek. Nincs ez másként a farkasokkal sem – erre kellett ráébrednem és még rosszabb, hogy nem csak én fizetek ezért. - A könnyen kapott dolgokat nem értékeljük – én sem értékeltem és visszájára is fordult. – De vajon megéri? – tekintek rá. Élek, holott halottnak kéne lennem már. Valami értelme ezek szerint csak van. Ölelésembe vonódik, átkarolom, annyira természetesen jön, s annyira úgy érzem, ezt most szükséges, hogy hangtalanul teszem meg. - Nos, akkor nem sajnálom – nem tudok apja helyett apja lenni, nem is akarok, már csak a korkülönbségnél fogva sem, ami nem az én javamra dönti a mérleget. A pír lassan tűnik arcomról, annyira meglepett a válasz milyensége. Pedig nem vagyok egy pirulós fajta, mint ahogy Hella sem pusziszkodós. - Rendben, nem kérdezem – ettől függetlenül többször Hellára tekintek, ahogy haladunk, hogy ha szükséges, akkor tudjunk pihenni. Szándékosan fordítok neki hátat, hogy ne legyen zavarban, még ha a farkas létem óta a meztelenség kezelése egészen másként történik nálam is. A kicsiny kandallóba tüzet rakok, míg Hella a fürdőben van, így könnyebb lesz megszáradni. A dörgést mindig szerettem hallgatni, a villámlással együtt. - Am, van biztos valami nadrág is – mutatok először a csupasz lábszárára, majd zavartan a szekrényben kezdek kotorászni. – Nincs – sóhajtok egyet. – A tűznél csináltam helyet, meg ki lehet teríteni a holmikat is – mutatok most a két ülőalkalmatosságra, két használt fotel, de nekünk megfelel. Nem szoktam hozzá ehhez az élethez, még ha sokat is kellett néha utaznom. - Egy kávé jól esne. Van tea is – szerény készletnek van hely, de annak bőven megfelel a fiók feletti kis kinyitható konyhaszekrény. Befelé mennék, amikor megáll. – Vagyis inkább nekem kellett volna főznöm. Te pihensz és a sebed is ellátom, de majd csak tiszta kézzel – nézek a tenyereimbe, amelyek eléggé viseltek. Azok is viseltesek, hogy pontos legyek. A fürdés most nem esik jól, furcsa érzés fog el, s a tükörben látva magam, inkább a borotvához nyúlok előbb. Egy utcán kolduló elfogadhatóbban néz ki. A mobilom halkan zizeg az ágyon, ahová dobtam reggel a készüléket, nem volt kedvem magammal vinni, felesleges. Két üzenet érkezett, nagyjából három perc különbséggel. - Találtam kötszert – lépek ki nadrágban és egy fekete pólóban, megborotválkozva, de a víztől a göndör, hosszúra nőtt, őszes hajam, mint szalmabála mered mindenfelé, hiába próbáltam vele akármit, felhagytam a küzdelemmel. Azonban némiféle szórakozottság is van rajtam, és nem tudom hová tenni, de mintha mindent kicsit távolabbról látnék. - Szabad? – ülök le mellé és a sérült oldalára tekintek, de addig nem nyúlok hozzá, míg meg nem engedi.
Valahogy pont nem a sebem érdekel, meg ez még se annyira rossz, mint amikor az éveim elején kicsit meg voltam tépkedve, mert nem bírtam magammal és amiatt is, hogy jobban megszokjam a gyógyulást. Apámmal se sokszor edzettem, de fiatalként nem egyszer volt, hogy utána úgy kellett összekaparni, de minden egyes pofon még erősebbé tett azt hiszem, hogy egyszer elég erős legyek és képes legyek valamennyire megvédeni magamat vele szemben is. Tudom, hogy igaza van, de részben nem tehetünk mást. – Nem mondom azt, hogy ez a helyes, de a világ egyre inkább formálódik, nekünk pedig meg kell tanulnunk maszkot hordani, vagy elbukunk valamilyen módon. – pillantok rá komolyan, miközben ismét elindulunk és folytatjuk az utunkat. - Nem bukhatunk le, hogy nem öregszünk, vagyis nem úgy, mint kellene, ahogyan idővel ráébredsz arra is, hogy nem mindenki a barátod, aki annak mutatja magát, vagy éppen érdemes a bizalmadra. – nem éppen vidám téma, de ez az igazság. Emberként se könnyű a bizalom kérdése, de farkasként még nehezebb. Főleg, mivel a hazugságnak szaga van,s ha nincs pajzsok mögé rejtve, akkor az idősebb mindig is könnyedén szimatolja ki. - Azt már nekünk kell tudni, hogy megéri-e, vagy nem. Erre nem mások felelhetnek, mert mindenkinek másabb az értékrendje, vagy éppen a gondolkozása. – rántom meg a vállaimat és az elmúlt hetek alatt most először érzem azt, hogy jól esik végre beszélgetni, hogy nem akarok világgá futni, nem akarok egyszerűen süket lenni és úgy tenni, mintha nem hallanám meg a másikat. Csak bólintok arra, hogy sajnálja. Nem azért mondtam azt, amit mert ezt várnám, vagy mert azt akarnám, hogy pótolja az apámat. Szerintem egyetlen olyan férfi se létezik ezen a földkerekségen, akit annak tudnék gondolni, vagy nézni. Fáj, ahogyan a karom is, de még se adom jelét. Úgy sétálok mellette, mintha semmi bajom se lenne. A sérülés annyira nem mély, hogy ne tudjak menni és egyébként is pár nap alatt már nyoma se fog maradni egyiknek se. Még mindig ő húzta a rövidebbet. Vélhetően, ha másabb vérvonalam lenne, akkor lehet még arra is képes lettem volna, hogy a sérülései egy részét átveszem, hogy ő jobban gyógyulhasson. Kicsit egy helyben toporgok, mint egy zavarban lévő nő, hiszen hiába tartozott hozzánk a meztelenség is, lévén, hogy farkasok vagyunk, akkor is hirtelen fura volt ez a helyzet. Az megint más, amikor farkassá változó, vagy vissza, mint ez. Amikor nadrágot próbálna találni, akkor hálás vagyok érte, de vélhetően, ha én se találtam, akkor ő se fog, kivéve persze, ha varázskeze van. - Semmi baj, jó lesz így is. – és eszembe jut, hogy nem olyan régen még azt is mondtam egy ismeretlen hímnek, hogy képes lennék így városba menni. Gondolatnak köszönhetően pedig mosoly kúszik az arcomra. – Köszönöm és rendben van! – mégis csak én voltam az idegen ebben a házban. Még mindig nem teljesen értettem, hogy mit keresek itt, de most mégis túl jó volt ez a békesség. - Ne aggódj ennyit miattam, még a végén miattam leszel deres teljesen. – kuncogom el magam, majd alig, hogy becsukja magam mögött a fürdőajtaját és kiterítem a ruháimat a megfelelő helyre egyből a konyha irányába megyek, hogy csináljak kávét neki, magamnak meg teát. Amire pedig végez, addigra már kész is van és az egyik fotelbe elhelyezkedem kényelmesen, miközben a csészéket/poharakat lerakom egy arra alkalmas helyre. Hallom a telefonja zizegését és egy pillanatra el fog a kíváncsiság, de inkább maradok a seggemen, mert semmi közöm hozzá, meg amúgy se vallana rám. - Látom nem csak kötszert találtál. – mosolyodom el, hiszen eléggé szembetűnő, hogy megborotválkozott. – Én pedig készítettem kávét neked. – mutatok a pohár felé, majd amikor leül mellém, akkor felé fordulok mosollyal az arcomon. Kérdése meglep, mielőtt végiggondolhatnám mit mondok kicsúszik az ajkaimon. - Igen, ha nekem is szabad lesz megnézni a tiédet. – pillantok rá komolyan, majd sietve rázom meg a hajamat. – mármint ha megengeded, hogy megnyírjam a hajadat. – pontosítok sietve, mert sikerült kicsit balul foglalmaznom. Oké, nem vagyok fodrász, de elég sok hím között nőttem fel, így egy ollóval és hajjal elbánok. Meg amúgy se hiszem a mai fiatalok által hordott hajat akarna magának. Ha pedig belemegy a dologba, akkor lassan húzom feljebb a rajtam lévő felsőjét, hiszen mégis csak bugyim csipke anyaga is valamennyire láthatóvá válik, ahogyan az is, hogy már a seb is kicsit szebb és nem olyan vészes, mint amikor találkoztunk. Az évek és a rutin. – Te jobban vagy? – kérdezem meg, mielőtt ránk telepedhetne bármilyen csend.
- És ezzel mi magunk is beszállunk a közös játszmába - valahol mélyen az igazságérzetem azt mondja, hogy az embereknek így jó, kényelmes nem tudni dolgokról, a farkasoknak is kényelmes így. Mi hülyére vesszük őket, ők meg úgy tesznek, mintha nem látnának semmit. Mert így jó. Engem meg kezd mindez nem érdekelni. Hagyjanak békén, csak ennyit akarok, nem hiszek abban, hogy majd én leszek az, aki megváltja a világot. Magamat sem tudom megmenteni. - Én is így gondolom. De ettől még én továbbra sem vagyok olyan pozícióban, hogy az én véleményem legyen a nyertes – mert egy senki vagyok, most pedig még inkább. Bólintok, mást úgysem tudok tenni, hogy nem találtam neki nadrágot. - Annak már úgyis mindegy – legyintek. Korán indult őszülésnek a hajam, a nejem sok aggodalmat hozott az életembe, és a farkassá válásom mentett meg attól, hogy teljesen ősz legyen a hajam, úgymond fiatalon. - Kávé! Köszönöm! – mosolyodok el, nem gondoltam volna, hogy egy kávé (is) ennyire fel tud vidítani. És hogy Hella is mintha jobban nézne ki egy fokkal. - Az enyémek megvannak, köszönik szépen, gyógyulgatnak – legyintek, miközben a farkasom az ágyra telepszik, meredten figyelve valamit rajta. – A tiéd ellenben friss és talán némi támogatásra szorul – főleg, hogy én is rátettem egy lapáttal, de ha benne marad, akkor talán még beljebb is csúszhatott volna. – Ja, hogy az! – esik le, mire is mondja. - Ha felajánlod, hogy megnyírsz – vágok egy eléggé ... kétségbeesett, vagy bevallani készülő képet. – akkor elég rossz lehet a helyzet. - Majd a fodrász levágja – teszek egy baseball sapkát a fejemre, és észreveszem végre, hogy mit is csinál a farkasom. - Na, hadd lássuk – ülök le Hella mellé. Nem nyúlok felé, ha felhúzza a felsőt, akkor szemügyre veszem és az ölembe pakolom a kötszeres dobozt. Megállok a kérdésre a mozdulatban, egy ideig figyelem magam, majd megrázom a fejem. - Nem. Olyan érzésem van, mintha nem is itt lennék – szusszantok egyet és Hella felé figyelek ismét, hogy ellássam a sebét. – Mintha hiányozna valami, de nem hiszem, hogy elhagytam valamit útközben. Ha meg igen – vállat vonok, nem fejezem be a mondatot, majd ismét megakad a tekintetem a farkasomon, most már odafigyelek, mit is néz. - Hm – felállok és az ágyhoz lépek, megnézve a mobilt. Két nem fogadott hívás és két üzenet. A számok láttán a szívem majd kiugrik. Ha ezek a barmok eltaláltak hozzájuk! De az üzenet másról szólt. Lerogyok az ágyra, leveszem a sapkát, állam a tenyerembe támasztva támaszkodom a térdemre, majd lassan a szám elé csúsznak ujjaim, elgondolkodva. Nehéz megszólalnom, aztán végül csak egy szóra futja. - Elmentek. Egyszerre könnyebbülök meg és egyszerre fáj, farkasom nekem dől, fejét hozzám dörgöli. Érzi, amit érzek. Hella idővel kerül a fókuszpontba, egy ideig, ha szól is hozzám, nem jutnak el a szavai. - Sajnálom – veszek egy mély levegőt.– Velük legalább nem tudnak zsarolni, kényszeríteni. Nem tudom mit mondjak, mit tegyek, bénultan ülök tovább az ágyon, mint egy darab tök.
- Nem mindig pozícióval jár az elismerés, ahogyan nem is attól függ, hogy adnak-e a szavadra, vagy nem. – rántom meg a vállaimat kicsit. – Egyébként is nem mindig mi döntjük el, hogy mi történik velünk, néha csak azt, hogy miként éljük meg a dolgot és merre is megyünk tovább. – régóta nem voltam az, aki ennyire elmerült a gondolataiban, vagy csak kifejezte azt, amit gondol, ami a véleménye. Megtanultam azt, hogy legtöbb esetben jobb megtartani, mert nem mindig úgy csattan rajtunk a dolog, ahogyan elképzelnénk. Elmosolyodom arra, amit a hajára tett megjegyzésemre reagál, de nem felelek rá semmit se. Én szerencsés vagyok ilyen téren, pedig eléggé másabb korban nőttem fel, már ameddig engedte azt az apát és úgy nem döntött, hogy inkább másabb élet jobb lenne nekem. - Igazán nincs mit, végül is a tiéd, én csak elkészítettem. – mosolyodom el ismételten barátságosan, majd vizes fürtjeimbe túrtam, amik könnyedén visszahullottak utána a korábbi helyükre. - Ezt örömmel hallom. – vágom rá minden hezitálás nélkül, hiszen kicsit félreértette, hogy mire gondolok, de ez nem is meglepő. Sikerült kicsit kétértelműen, vagy többértelműen fogalmaznom. - Ne aggódj az én sérüléseim miatt. – pillantok le a sérült karomra, de már most se olyan ronda, mint akkor volt, amikor egymásba botlottunk. Valakinek eleve maradandó nyom lenne egy-egy farkas támadás, de nekünk? Idővel meggyógyul és mintha meg se történt volna, kivéve ha az ezüsthöz van szerencsénk. Elnevetem magam azon, amit mond és kicsit még megrázom a fejemet is. – Nem divatbemutatóra szöktél meg, így talán nem meglepő, hogy kicsit olyan, mintha egy kisebb fekete-ősz bokor nőtt volna a fejedre. – próbálom kicsit oldani a feszültséget, jókedvet csempészni ebbe a viharos időkbe, mert nem csak kint tombolt az, hanem bent is, a lelkünk legmélyén. - Ennyire nem bízol bennem? – figyelem a mozdulatát és kész csoda, hogy a haja nem rúgja le a sapkát, hogy neki aztán nem kell ilyen, de végül megadóan emelem fel a kezemet, hogy nem fogok semmit se erőltetni. Ez baráti gesztus volt és nem több. Aprót sóhajtok, de végül felhúzom a felsőt és megmutatom neki a sebet. Biztosan nem szép még, de azért már nem is olyan csúnya már, mint amikor kirántotta belőlem azt a nyílveszőt. Már éppen megszólalnék, hogy lehet, amiatt érez így, mert rezgett a telefonja és érzékelte fürdés közben, de megelőz benne. Követem őt pár pillanat erejéig a pillantásommal, de végül inkább az italomnak szentelem a figyelmemet és kicsit összébb húzom magam, miközben a pólómat visszaejtem a sebemre is, hogy ne látszódjon. Továbbra is sincs felhúzva a pajzsa, így érzem, hogy miként kezd megváltozni az energiája, mire aggódva pillantok irányába. Pár másodperccel később pedig meg is szólal. Sietve állok fel és másodpercek alatt termek mellette, hogy utána leüljek mellé és ha engedi, akkor megölelem őt. - Részvétem Kram, de legalább ők már jobb helyen vannak. – csekély vigasz, de mégis több, mint a semmi. Továbbra is barátian ölelem őt és néha végigsimítok a hátán is, mintha csak így akarnám vigasztalni az őt ért veszteségért. Most kéne okosnak lenni, de ilyenkor szerintem lehetetlenség annak lenni, mert a veszteség mindig fájdalmas tud lenni. - Ha szeretnéd, akkor állíthatunk nekik valami emlékhelyet, mintha így el tudnál búcsúzni tőlük, vagy… - mély levegőt veszek, de mielőtt meggondolhatnám magam, inkább folytatom. – segítek neked eljutni hozzájuk, hogy ott lehess, amikor végsőnyugalomra helyezik őket. Talán nem közvetlenül, hanem pár méterre tőlük, de ott lehetnél. Talán még Lydia is segítene abban, hogy megszervezzük ezt. – fogom meg a kezét és kicsit megszorítom. Nem erősen, inkább csak azért, hogy tudja mellette állok.
Más talán rátromfolna, hogy ezt ő is tudja, azonban elgondolkodva nézek rá. Úgy látom, hogy ezt saját magának, összegző felismerésként mondja. Szavaira így bólintok, ismét jelezve, hogy továbbra is egyetértek szavaival. Még ha tudom, nem is ezért mondta. - Az elkészítést köszönöm – nézek rá csodálkozva, majd belekortyolok. – Mert nem mindenki tud finom kávét készíteni. És ez finom. - Nem feltétlenül az aggódásra értettem – mosolygok. – Ellátnám, ha engeded. Szisszentek egyet, a hajamra tett megjegyzés miatt. Jól tettem, hogy a sapkát a fejemre húztam, még ha ez nem is menti meg az oldalt lévő hajamat attól, hogy kikandikáljanak a világ minden tája felé. - Ez nem bizalom kérdése – csodálkozom el újfent. – Még a nejemnek sem hagytam. Nem a szolgálóm. A fodrászt fizetem azért, hogy levágja – halványan elmosolyodom. Nem akartam én megbántani, a nejem is vitatkozott ezért velem, el nem tudom képzelni, mi vitte rá, hogy ezért még össze is vesszen velem. - Egy pillanat – rossz érzés fog el, máskülönben nem állnék csak úgy fel, el akarom látni Hella sérülését. Akármennyire is felkészültem lélekben arra, hogy hamarosan elmennek, s hogy már régóta nem tudtunk családként létezni, a hideg dermedtség rám telepszik. Hiszen szeretem őket. - Köszönöm – pár lélegzetvétel után szólalok meg csak ismét. - Már nem fog nekik fájni semmi – viszont ölelem, jól esik, nem akarok elhúzódni ebből. - A lányom mindig is azt mondta, hogy csakis az anyja után hajlandó távozni az élők sorából – mosolygok a felsőjébe. – Kivárta, míg elmegy az anyja. Büszke vagyok rájuk. Két perces különbséggel távoztak. Kibontakozom az öleléséből, megsimítom a haját, úgy nézek a szemeibe. - Nagyon kedves tőled, sokat számít ez nekem – mély levegőt veszek, arcom lemondóvá válik. – Már elbúcsúztam tőlük. Nem megy könnyet ejteni értük, azokat már elsirattam évekkel ezelőtt, a legelső orvosi jelentések után. Egy ideig reménykedtem, aztán amikor láttam, valóban nem lesz változás, feladtam a reményt. Pár hete pedig végleg búcsút vettem tőlük, abban a hitemben, hogy én leszek az első és majd várok odaát rájuk. - Inkább a sebedet nézem meg, az abbamaradt. A kávé is ki fog hűlni – a szemeimben ott van a fájdalom, az arcomat már sikerült valamennyire rendeznem, még ha tudom is, hogy mivel a pajzsom nem húztam fel, érzékel Hella mindent. Ha most kezdeném el felhúzni, talán éppen azzal bántanám meg, hiszen sok mindent tett és tenne értem. A farkasom azonban nyugton marad, ahogy felkelek az ágyról. Nem igazán törődött a családommal, elfogadta, hogy vannak, s most is csak annyira törődött velem is, hogy röpke vigaszt kapjak. Nem hibáztatom érte. - Na, nézzük – ülök vissza a kanapéra, s megvárom, míg Hella elhelyezkedik, s nekilátok a sebét megtisztítani s bekötni. Előtte azonban a tárcámat, amit valószínűleg már úgyis átnézhettek, amikor hozzájuk került, s kiveszek belőle két képet. Az egyiken a nejem van velem, a másikon a lányommal vagyunk hármasban, a diplomaosztóján. - Ők voltak azok – adom a kezeibe a képeket.
- Látom, te is azok közé tartozol, akik szerint a kávékészítés művészet tud lenni. – mosolyodom el barátságosan, hiszen nem egy ilyen embert ismertem. Számomra a kávé az kávé. Ittam már rettentően borzalmasat is, de igazéból sose gondoltam úgy rá, mintha valami művészet lenne és a jókon belül is lenne jobb és jobb a másiknál. Eléggé meglep a válasza, amit a hajvágással kapcsolatban mond, mert nekem ez meg se fordult a fejemben, hogy ettől bárki is a másik szolgálója lenne, de mint kiderül mindenki másképpen vélekedik és ez most sincs másképpen. – Én nem gondolom azt, hogy ettől bárki is a másik szolgálója lenne, de rendben értettem. – rántom meg a vállaimat, mert nem fogok semmit se erőltetni. Ő tudja, hogy mit szeretne, azt se tudom igazából, hogy itt lenne e hozzá olló, vagy nem. Mielőtt viszont a sebeimet vehetnénk sorban, azelőtt feláll és az ágyhoz sétál, ahol a telefonja nem olyan régen jelzett, hogy üzenete jött. Csendesen figyelem őt, miközben a felsőmet visszaejtem a sebemre. Rövid ideig nem mozdulok meg, de végül nem tudom megállni, hogy ne sétáljak oda hozzá és ne próbáljak valami vigasztalót mondani neki. - Igen, már nem fog semmi se. – erősítem meg abban, amit mondott. Legalábbis én szerettem hinni abban, hogy anya is egy jobb helyre került és végre meglelte a boldogságot, vagy olykor fentről vigyázz rám. Lehet balgaság, de másik korban nőttem fel és akkoriban nem volt ritka az, hogy ebben hittünk. - Egyik gyermek se szeretné azt, ha előbb távozna, mint a szülei, de legalább újra együtt vannak. – feleltem neki alig hallhatóan, hiszen úgyis egymás mellett ültünk. Szerintem ilyenkor nincsenek megfelelő szavak igazából ezért is döntöttem amellett, hogy legalább kicsit megölelem, hiszen tényleg sajnáltam azt, hogy ilyet kell átélnie most, hiszen így is van bőven baja… Haloványan elmosolyodom, amikor végig simít a hajamon és biztatóan nézek rá. - Nincs mit köszönöd, hiszen ezért vannak a barátok, nem? – kérdeztem vissza totálisan komolyan, hiszen egyre biztosabb voltam abban, hogy nem fogom bántani őt. Azt kell egyedül kitalálnom, hogy miként vessek véget ennek a hajszának, ha nem is örökre, de talán rövid időre. Az energiái és a pillantása egészen beszédes, és ismét mondanám, hogy inkább hagyjuk a sebünket, de aztán rájövök arra is, hogy ez talán kicsit segíthet elterelni a gondolatait és nem arra gondolni, hogy miként veszítette el a családját. Végül lassan felállok és követem őt, hogy ismét a kanapéra leüljek. Utána pedig csendesen tűröm azt, hogy ellássa a sebemet. Azt se mutatom ki, hogy mennyire fáj. – Köszönöm! – pillantok rá barátságosan, amikor végez vele és sietve ejtem vissza a felsőmet. Elveszem tőle a fényképeket és kíváncsian nézem meg. - Gyönyörűek és a lányotok tőled örökölte a szemeit. – felelem teljesen komolyan, hiszen tényleg hasonlít rá kicsit, de sokat örökölt a feleségétől is a gyerekük. Kicsit furán érzem magam ebben a helyzetben, de semmit se mutatok ebből se, nem lenne célszerű. - Tényleg sajnálom Kram. - - Itt fogsz maradni? Megszeretted ezt a helyet, vagy vélhetően tovább vándorolsz? – kérdezem meg kíváncsian, hogy mik a tervei, hogy kicsit másabb témát vessek fel, mert tényleg nem tudom, hogy mit illik ilyenkor mondani vagy tenni.
Most már kuncogok. - A fáradozást köszönöm, hogy elkészítetted. A szívességet. Azt gondolom, megsértettem a visszautasítással. Nem akarok ebben az érzésben benne ragadni, így csak biccentek, kissé zavarban vagyok, de hagyom elmúlni ezt az érzést. Hümmentve bólintok, a szavakat nehéz újfent megtalálni. Hellára tekintek. Tudom, min ment keresztül, a keze után nyúlok és finoman megszorítom. Nem tudok beszélni erről, jobban megrázott, mint vártam, de sosem voltam egy vinnyogós fajta, magamban, kétszemközt (négyszemközt) adtam utat ennek, s most sem megy kiadni. - Köszönöm, Hella – nézek mosollyal a szemeibe, még ha az a mosoly fájdalmas és szomorú is. Már megköszöntem egyszer, most mégis ugyanúgy természetesen jön. - Barátok? – meglep a válasz, aztán bizonytalanul bólintok. – Számomra az voltál mindig is, Hella. Sem kevés, sem sok gyakorlattal rendelkezem a sebek ellátásában, de amit csinálok, azt igyekszem megfelelően ellátni, ezzel is segítve Hella mielőbbi gyógyulását. - Kész – teszem az asztalra a holmikat. – Szívesen – mosolygok rá. - Igen, pedig sokkal szebben nézett volna ki a nejem szemeivel – ismét zavarba kerülök, inkább hátat fordítva próbálok menedéket keresni, ahogy rakom vissza a szekrénybe a holmikat a fürdőben. - Ne sajnáld. Azt hiszem.. – veszek egy nagy levegőt, aztán kifújom. – jobb, hogy így történt. Elteszem a fotókat, vissza a tárcába, s a kihűlt kávémhoz nyúlok, a kezem között tartogatom a bögrét. - Megszerettem itt – hosszabb idő után felelek. – De szeretném neked megadni a lehetőséget, hogy úgy térj vissza a falkához, ha szeretnél, hogy nem jutottál a nyomomba. Azt hiszem, jobb, ha elhagyom egy időre a kontinenst – újabb szünetet tartok. – Valahogy mindig ott akarom bizonyítani, hogy jó vagyok, ahol eleve a halálom akarják. Vagy nem akarnak egyáltalán – irónikus félmosoly jelenik meg az arcomon. - Idegenben talán nem foglalkoznak annyira egy magányossal, még ha utána is néznek. Nem hiszem, hogy az Alfa kiruccantatná a Mediterráneumba is a falkatagokat. Már nem akarok csatlakozni sehova. Rossz volt megtapasztalni, hogy éppen a falka, amelytől minden menekülő reményt vár, utasítja vissza, s a magányosok, akiktől éppen nem vártam volna semmit, két kézzel adtak. Komoly tanulság volt. Aztán hátradőlök a kanapén. - De még jobban megkedveltelek téged is. S bár nem szólhatok bele a döntésedbe, elmondtam a véleményem – hogy ne menjen vissza. Hogy jöhetne akár velem is.
- Nincs mit köszönöd. – szólalok meg alig hallhatóan, hiszen nem tettem semmit se. Nem tudom enyhíteni a fájdalmát, elvenni az emlékeit, hogy ne legyen ennyire rossz neki. Ahogyan azt is megértem, hogy most nem akarja kimutatni a fájdalmát. Lehet, hogy talán most kellene inkább elmennem, hogy meggyászolhassa a szeretteit és a fájdalmát kiadhassa magából. - Sajnálom, nem akartam rosszat mondani. – sütöm le a szemeimet, mert lehet tévedtem, hiszen régebben se beszélgettünk mindennap, nem töltöttünk együtt minden percet, ahogyan a legjobb barátok szoktak, de attól még annak tartottam mindig is. Még akkor is, ha most amiatt voltam itt, hogy megöljem őt, amire mint kiderült képtelen vagyok. Igazából abban se vagyok biztos, hogy ha más után küldött volna apám, akkor megtettem volna. Talán sose tudtam és sose fogok tudni parancsra ölni… Hamarosan pedig a sebeimet is ellátja, amiért hálás vagyok, hiszen én maximum kicsit kimostam volna, meg bekötöttem volna, hogy ne sérüljön még inkább a felület, de ennyire biztosan nem láttam volna el. Szerintem ahol mi élünk, annál még talán az utcán élés is jobb lenne, de a fiúk azt találták, így ezt kell szeretni. - Talán nem véletlen kapta a tiédet. – mosolyodom el, ahogyan visszaadom a fényképet, hiszen biztosan számára nagyon fontos lehet ez az emlék. Nekem a medálom az egyetlen emlékem édesanyámtól, a nevem egy része pedig egy másik személyre emlékeztet. Néha pont azok jelentik a legnagyobb kincset számunkra, amiről senki se gondolná. - Lehet inkább mennem kellene, gondolom inkább vágysz magányra, mintsem egy váratlan vendégre, aki majdnem még agyon is nyomott. – mosolyodom el barátságosan, hiszen így látom helyesnek. Nem szeretném zavarni őt; ilyenkor a legtöbb ember úgyis inkább magányba szeretne menekülni. Meglepetten pislogok párat majd megrázom a fejemet. – Ne menj el innen, ha itt végre úgy érzed megtaláltad a helyed. Barátra is leltél, vagy tévednék? – utalok itt a nőstényre, majd megköszörülöm a torkomat. – Ha vissza is megyek, akkor is meg tudom őrizni a titkot, elég sok fájdalmat éreztem már ahhoz, hogy ne lehessen könnyedén megtörni, de az is lehet, hogy csak elvarrom a szállakat és maradok. – rántom meg a vállaimat, hiszen ez is megfordult a fejemben. – Igaz, nem rajongok a hidegért, meg azt se tudom, hogy mihez kezdhetnénk itt, de néha nem árt, ha újra kezdünk mindent, nem? – pillantok rá végül egy biztató mosollyal, mert tényleg nem akarom, hogy elmenjen, ahogyan azt is érezheti, hogy inkább én is a maradás és az újrakezdés felé hajlok. Magam ura lehetnék, még akkor is, ha netán csak rövid időre is. - Ezek szerint máris megszeretted a szabadság ízét? – utalok itt a magányos farkasok életére. Rövid időre olykor nekem is volt lehetőségem belekóstolni. Ábrándos arckifejezés pedig biztosan megjelenik, ahogyan azokra a hetekre, vagy éppen hónapokra gondolok. – Mámorító tud lenni és igazán izgalmas is. – fordulok ismét felé, miután kisebb szünet után még megtoldottam a mondandómat. Végül az ablak felé pillantok és figyelem az esőcseppeket, ahogyan kirajzolódnak rajta, amikor viszont ismét megszólal, akkor meglep. - Köszönöm, hogy segítettél. – talán nem fogja érteni, hogy mire gondolok, de többet tett, mint azt talán bárki gondolná. Ő mélyre látott, oda, ahova még én is féltem benézni és ráébresztett arra is, hogy mire vágyom. – Képzelem mennyire örülnél annak, ha egyszer csak bekopognék, hogy akkor én is itt meghúznám magam, ha nem baj. – kicsit még el is nevetem magam ezen az elképzelésem. – Nem akarok a terhedre se lenni, ha sikerült lezárnom és elvarrnom minden szállat, akkor majd azt hiszem én is nézek magamnak valami kuckót. Még se élhetek a szabadég alatt, bár farkasként az se lenne annyira nehéz. – rántom meg a vállaimat, mert tényleg nem akarok láb alatt se lenni. Mosolyogva figyelem őt. – Fura az élet, nem? – teszem fel költőien a kérdést, hiszen meg kellett volna ölnöm, de helyette inkább én is maradnék ezen a fagyos vidéken, pedig eddig nem rajongtam a hidegért, de csak megszokható, nem? A táj tetszik, az emberek meg… Eddig is csak eggyel találkoztam Kramon kívül, így véleményt se alkotnék ezen felbuzdulva.
Finoman teszem kezem az alkarjára. Igenis van, még ha ő nem is akarja elfogadni. Nem vitatkozom rajta, ha ő így látja, számomra akkor is van mit megköszönni felé. Sokat. - Nem mondtál rosszat – ha ő nem így látja, ettől függetlenül én annak tartom. S sokat nyom a latba az is, hogy még élek. Még ha ehhez az nagy, általános igazságnak is köze van. Ráébredt valamire, s saját útját követi, amely azt jelenti, hogy megszegi a parancsot. Muszáj vagyok elmosolyodni. A nejem szerette a szemeim, talán az ő kívánsága teljesülhetett így. - Kedves vagy. S szeretném, ha maradnál, a sebed miatt, és az időjárás sem kedvez most neked. Agyonnyomtál majdnem, ez tény, a hangsúly a majdnemen van. Nem vágyom magányra, jó, hogy itt van, tartást ad és szavai nem hagynak elúszni az önsajnálatban. Nekik már mindegy, hangozzék akármennyire szívtelenül. Hiszen megsirattam már őket, elbúcsúztunk egymástól, a többi lényegtelen. - Maradj. Jó, hogy itt vagy. Válaszolnék, a folytatásra elkomorodok. - Miattam senkinek se essen baja – éppen ezért akarnék eltűnni innen. Mert magam miatt maradnék, de ... – Azt sosem venném a lelkemre, ha miattam esne bajod – aztán rásandítok. – Az a szálelvarrás elég jól hangzik. – aztán hosszabb csend után, miközben a szemeibe tekintek, végül elmosolyodom. – Van itt elég fa, s annyival hidegebb talán nincs is, mint ott – aztán csak bólintok aprókat. – Az újrakezdés jó dolog – aztán elmerengek. – Mondanám olyasvalakinek, akinek a segítsége a legjobbkor jött, s sok mindenben segített. Szeretném a barátomnak tudni, de nem szeretnék ezzel együtt gondot varrni a nyakába, személyem képében. Mint ahogy a tiedébe sem. Miért akarnám némileg mástól függővé tenni a maradásom? Mert tartozom Hellának. Elmosolyodom, látni, hogy mondani akarok valamit, de még szedem össze a szavakat. - Nem a mámorító része vonzó a számomra – abból kinőttem. – Nem tartozom olyanoknak felelősséggel és beszámolási kötelezettséggel, akiknek egy senki vagyok a szemükben – megdolgoztam azért emberként, hogy valaki legyek. Farkasként is dolgoztam érte, megdolgoztam azért, hogy feljebb kerüljek, ám továbbra is senkinek tekintettek. Talán pár év kérdése és magamtól elhagytam volna a falkát, kiábrándulva a hiábavalóság okán. Nem vágytam sosem vezetői babérokra, de tisztában vagyok azzal, mit tudok, az pedig nem az, amit ők engedni akartak nekem. Először értetlenül nézek rá, aztán enyhe mosoly jelenik meg szám sarkában, s végül bólintok. Sokat jelent, hogy meghallgatja szavaim, figyel rám, s viszontreagálhatok az övéire. Hiányzik már régóta ez a fajta párbeszéd, amit Lydiával és Syamarával tudtam eddig csak megtenni. - Azt mondanám, fáradj beljebb és érezd otthon magad. Nem lennél a terhemre – nem mondom, hogy sosem, éppen a saját példám mutatta meg, hogy olyan nincs, hogy sosem. Mert van, mindig van. - Nem az élet fura. Mi vagyunk vakok és ostobák, hogy ragaszkodunk olyanhoz, amihez felesleges – az első alkalommal el kellett volna hagynom a falkát, hogy a helyemre pakoltak. Látnom kellett volna, mi lesz a vége. Láttam is talán, de túl naiv voltam. Most már így esett. - Hozok még egy takarót, az ágy a tiéd, pihenj, addig készítek valami ennivalót – a főzés nem az én tudományom, de a bográccsal még elboldogulok, s szerencsére, itt adott a lehetőség.
- Még pár kiló és sikerrel fogok járni. – kuncogom el magam, hiszen tényleg nem voltam nehéz alkat és okom nem lehetne panaszra az alakommal kapcsolatban és nincs is. Most viszont úgy éreztem, hogy egy kis bolondozás nem árthat. - Köszönöm. – szólalok meg hálásan, amikor maradásra kér, vagy éppen csak marasztal, én pedig nem vitatkozom, mert még kint a viharban is szívesebben lennék, mint a társaimmal, akikből már csak kettő maradt. Itt meg pláne szívesen maradnék. Ami viszont a folytatásnak szán… finoman szólva se nyeri el a tetszésemet. Először kicsit sóhajtok, de nem éppen boldogan, mintha csak így akarnám elfojtani a bennem keletkező érzéseket. Türelmesen végigvárom, hogy befejezze, majd ha végzett, akkor kicsit lemondóan megrázom a fejemet is. - Nem dönthetsz mások helyett, Kram. Nem döntheted el, hogy ők vállalják-e a veszélyt miattad, vagy nem. Ez mindenkinek a maga döntése, de azt tudom, hogy bajban mutatkozik meg az igaz barát. – kezdek bele barátságosan, majd pár másodperc erejéig elgondolkodom, mintha csak a megfelelő szavakat keresném a folytatáshoz. – Az a nőstény nem is ismer téged, de mégis segített, nem is keveset, ahogyan látom. – mosolyodom el hálásan, hiszen tényleg jó hatással lehetett Kramra bármi, amit tett vagy mondott. – Ne lökd el magadtól, ha a barátodnak tartod bármennyire is. Néha egy barátság többet ér, mint egy egész falka. – közben pedig végig őt fürkészem. – Másrészt meg ez nem csak rólad szól, hanem bármennyire is önzőn hangzik, de rólam is. Sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer nem térnék vissza, ha hagynám, hogy a sötétség magával vigyen messzire és most megkaptam erre a lehetőséget és ha ehhez az kell, hogy egy olyan helyen éljek, ahol még a pokol is befagyna, akkor legyen. – komolyan gondolom azt, amit mondok, ezzel pedig kifejezem azt is, hogy ne merje magát hibáztatni, ha bármi is történne velem. Magam választottam ezt az utat, hogy végre szabad lehessek. Már csak a szálakat kell elvarrni időben, mert örökre úgyse lehet szerintem. - Hosszú volt az út, mire erre ráébredtél? – kérdezek vissza kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy mennyi időbe telt, mire ráébredt arra, hogy nem tartozunk sokszor beszámolóval ott, ahol semmibe vesznek. Mondhatnám azt, hogy nekem nem volt eddig más választásom, de talán hamarabb is megszökhettem volna, magam sem tudom. Csak azt érzem, hogy nem akarok oda visszamenni, ahol két fontos személyt is elvettek tőlem… és ahol úgy viselkedtek velem, mintha érzéseim és saját gondolataim nem lennének. - Túl kedves vagy és a végén még tényleg a nyakadon fogok ragadni. – játékosan kicsit meg is bököm a vállát, mert ha így folytatja, akkor lehet hosszabb időre is képes lennék tanyát verni itt, amíg nem találok saját szállást. - De mindenki a saját hibájából tanul, kivéve az ostobák, mert ők újra és újra ugyanazt a hibát követik el. – értek vele egyet, de szerintem olykor nem baj vaknak lenni vagy éppen hibázni, mert ami nem öl meg minket, az csak erősebbé tesz és formál minket, a viselkedésünket, a világszemléletünket. - Kram. – szólalok meg komolyan, amikor felállok én is és ő már menne a takaróért. – Köszönök mindent, pedig nem érdemelném meg azok után, ami történt. – utalok itt a sérüléseire, még ha nem is én okoztam közvetlen őket, majd egy puszit nyomok az arcára, hogy utána befészkeljem magam az ágyra. Idejét nem tudom mikor aludtam utoljára ilyenen, de alig, hogy ledőltem és a takaró is előkerült el is nyomott az álom. Messze jártam, nagyon messze… Régóta nem álmodtam édesanyámmal, de most újra ott volt velem, még ha meg se érinthettem. Mosolygott és mélyen legbelül tudtam, hogy jól döntöttem, amikor a hímet életben hagytam és amellett tettem le a voksom, hogy maradok. Még akkor is, ha vér fog tapadni a kezemhez.
Nem tudom mennyi ideig lehettem kiütve, de amikor magamhoz tértem, akkor még mindig sötétség borította a tájat, az égiek pedig tovább csatáztak egymással, miközben remek illat terjenget a házban. Kisebb ásítást követően lassan kibújtam a takaró alól, hajamba túrtam, de annak úgyis mindegy volt, mert biztosan tiszta kócos voltam. Nesztelenül indultam el a lakásban, hiszen fogalmam sem volt, hogy még ébren van-e, vagy nincs. Ha nem volt, akkor is tuti elbotorkáltam kisebb-nagyobb ütközések közepette a konyháig, hiszen nagyon éhes voltam.
Most már felkuncogok a súlyra adott válaszát illetően, meg is ingatom a fejem párszor. Jó ez az elterelés, s jó, hogy itt van. A köszönömre egy ugyan-nincs-mit arcot vágok, úgy nézek rá. - Ettől függetlenül még gondolkodhatok és cselekedhetek így, mivel jogom van rá, hiszen ez pedig az én döntésem – nézek rá értetlenül. – Mindenki a saját cselekedetéért felelős. Ha maradok, olyan dolog történik, amibe sosem egyeznék bele. Nem válok türelmetlenné, vagy ingerültté. Azok a játszmák, melyekben a tánc a körül van, hogy kinek hogyan tiszteljék a döntését, csakis rossz lehet a vége. Mindenki felelős a saját tettéért. És azok következményeiért. Én pedig nem akarom, hogy Hellának ebből baja legyen. - Igen – bólintok. – S a barátomnak tartalak – nem kötöm engedélyhez, így látom. – Sym – mosolyodom el. – Sym a neve. Sokat segített, ismeretlenül is – sóhajtok egyet. – Ha csak nagy negyedannyira lenne mindenki olyan a falkában, mint ő vagy te, sok minden még csak fel sem ütötte volna a fejét. Komolyan nézek rá egy ideig. - Ha ezt így látod, akkor miért maradtál mégis a falkában? – a folytatásra ismét elmosolyodom, ezúttal szélesebb mosollyal. – A szabad véleménnyilvánítás egyik nagy haszna, hogy most már tudom, mik a terveid, s szeretnék segíteni benne. Hihetetlen felszabadító erőt kezdtem érezni az első alkalommal, amikor kimondhattam szabadon úgy, hogy utána nem sarokkal tapostak bele a számba. Éppen ellenkezőleg, érteni, megérteni akarták a véleményem. Nem engem, a véleményem, s ez is egy újabb adalék volt abban, amiként mindig is gondolkodtam. - Nem szeretném őt ellökni magamtól, hálás vagyok neki, mint ahogy neked is – aztán felnevetek. – Minnesotában is folyton be akart fagyni a hátsód. Építek egy nagy kemencét neked. Csak neked. - Elég hamar – keseredik meg a szám íze, előre dőlök, de még a szemem miatt lüktet így a fejem, így inkább visszadőlök. – Mivel hittem a falka létben, s hogy számomra csak abban a falkában lehet helyem, így abban reménykedtem, hogy idővel mindez változni fog. Tévedtem – elcsöndesednek szavaim. Évtizedekig képes voltam áltatni magam, csakis magamat hibáztathatom, s most már látom, hogy egyedül csak én vagyok a bajom okozója, mert ... egyszerűen hülye voltam, nem akartam kinyitni a szemem. Most már egy szemmel is jobban látok, mint régebben kettővel. - Te mikor ébredtél rá erre? – kérdezem vissza, hiszen a kérdéséből, s eddigi hozzáállásából látom, hasonló tapasztalata van. - Elférsz itt, külön szobát is tudok neked szerválni, amúgy is jön a jó idő – s én is gyógyulok, hogy ki lehessen jobban pofozni a viskót. - Furcsa érzés, hogy vannak céljaim – hónapokig cél nélkül léteztem, hiszen minden nap akár az utolsó lehetett. - Akkor jó sokáig népesítettem az ostobák táborát – mosolyodom el keserűen, aztán lemondóan sóhajtok. – De csak felébredtem. Megállok, s visszafordulok, mikor a nevemen szólít, érdeklődéssel az arcomon. Érzékelem, hogy fontosat akar mondani, nem, mintha az eddigiek ne lettek volna azok. A puszira elpirulok, válaszolni sem tudok, ám átölelem, óvatosan, ügyelve a sebére. - Azt hiszem, mind a kettőnknek megváltás volt ez az út – felelem rekedten. Sok mindent elveszítettem, sok minden összetört bennem, de másképp nem lehetett, mert már nagyon mélyen benne voltam olyanban, amitől csak így lehetett megszabadulni. Ha ez az életem lett volna, akkor is jobb lett volna, mint a falka lét, akár otthon, akár Fairbanksben. Elvesztettem a hitem bennük, s minden egyes ledobott teher felszabadító erejű volt. Ráterítem a takarót, el is igazítom, régi érzések élednek bennem, de most már a kellemesek. Lányomat takargattam ilyen gondossággal, s ez az emlék örökre velem marad. Még ha ő már nincs is közöttünk.
Vásároltam be már pár dolgot, a konzervek ilyen helyen nem csak ömlesztve találhatóak, de finomak is, így semmiből nem tartott elővarázsolni meleg ételt, amit a konzervvel kicsit felbővítettem. Aztán a fürdőszobába mentem, s a kezembe véve az ollót, lassan vágni kezdtem a hajamból, eltüntetve a borzos hajat, néhol egyenetlenül vágva, de ez most nem érdekelt. Aztán a kanapéra kucorodtam fel, sokáig csak meredtem a sötétbe, leoltottam a viharlámpát is, s a villámok fénye világított be csak néha. Mintha az időjárás akarna válaszfalat húzni a múltunk és a jelenünk között. Aztán megláttam őket. Boldogok voltak, együtt voltak. Nem kellettek közöttünk szavak, kifejezni, miket érzünk egymás iránt. Tenyeremen pihentetve bal halántékom, a kanapénak oldalt dőlve néztem őket, míg el nem tűntek. Nem tudom, hogy ez álom volt, vagy a valóságban láttam, mindenesetre az álom engem is elnyomott, kezemben a pár kortynyi kávéval. Hirtelen ébredek meg, látok elhussanni egy árnyékot. - Nem kell lopakodni, már ébren vagyok – dörzsölöm meg a szemem. A kávé kiborul, de csak arrébb teszem a bögrét. – Hogy érzed magad? – kissé reked és kába az arcom és a hangom is, megköszörülöm a torkom. – Kész az ennivaló, ha éhes vagy – családot nevelve bennem maradt a reflex, hogy ha valaki a hálóból jön ki, csak éhes lehet.
- Talán történik olyan dolog, talán nem. Senki se ismeri a jövőt, ahogyan kockázat nélkül nyereség sincs. – pillantok rá komolyan, hiszen egyikünk se tudhatja, hogy mit fog hozni a jövő. Apám egyelőre pontosan nem tudja, hogy merre is vagyunk és ez így is fog maradni, ha sikerül időben cselekedni. Elmosolyodom, amikor a nőstényről beszél és egy aprót bólintok, de nem felelek semmit se, hiszen nem tudnék semmit se. Elhiszem neki amit mond, vagy legalábbis elraktározom a többi információ mellé, aztán majd eldől, hogy valaha lesz-e szerencsém megismerni vagy nem. Igazából még azt se tudom, hogy mennyire akarok a vidéken maradni. - Megvolt az oka, hiszen nem mindig tehetjük meg azt, amit szeretnénk. Egyszer már megfizetett valaki a tettemért. – hunyom le a szememet, ahogyan a kölyköm arcvonásai felderengenek. Egy igazi madár volt, aki bármikor képes volt mosolyt csalni mások arcára, miközben a szárnyai ha el is törtek, akkor is újra megtanult repülni és élvezni az életet, ezt talán mindig is irigyeltem tőle. – Köszönöm. – nem lenne kötelessége segíteni benne és nem is fog tudni mindig, hiszen a szálak elvarrásában nem vehet részt. Egyedül kell szembe néznem velük és elvennem az életüket, hogy a titok még jó darabig titok maradhasson. Elmosolyodom azon, amit mond és megrázom a fejemet is, mint aki nem ért vele egyet, de a mosolyom eléggé beszédes. – Nem lehet mindenki fagypárti, még akkor se, ha hatalmas nagy bundája van olykor. Megvan a nyárnak a szépsége, a télnek meg mond jegyet is, hogy mi haszna. Hideg van, az állatokat is sokkal nehezebb megtalálni… - mondok máris két ellenérvet. – Lehet kelleni fog, csak aztán nehogy túlzottan igénybe legyen véve. – szólalok meg angyali arcot magamra öltve, hiszen tényleg eléggé fázós tudok lenni, mármint olykor, máskor meg semmi bajom, de az tény, hogy ezt az időjárást nem nekem találták ki, de majd eldől pár hónap múlva, azt hiszem. - Eléggé régen, de mégis megpróbáltam vak maradni. – rántom meg a vállaimat, hiszen olykor könnyebb elnyomni az érzéseket, mintsem szembe fordulni velük és hagyni, hogy vezessenek minket. Hmm, az se kizárt, hogy régebben jobban tartottam apámtól, mint most. - Jön a jó idő? Mégis hol? – pillantok körbe, mint aki tényleg nem érti, hogy milyen jó időről is van szó. Főleg, hogy még a vihar is tombol kint. - De gondolom furcsán jó, vagy tévednék? Célok meg kellenek, hiszen azok visznek előrébb. – mosolyodom el, célok nélkül csak lézengünk, de az igazi kihívás az, amikor a céljainkért teszünk. Bólintok, de nem felelek. Nem az a lényeg, hogy meddig erősítünk egy tábort, hanem sokkal inkább az, hogy mit teszünk akkor, ha vére felébredünk és tisztábban látjuk a dolgokat. - Remélem. – felelek csak ennyi, miközben fészkelődöm kicsit az ágyon, majd pedig ahogyan távozik úgy kezd szép lassan a szemem is lecsukódni és álomba szenderülők. Túl mélyen alszom, de még se érdekel. Jó érzés újra látni anyát, vele lenni, még akkor is, ha őrültség az egész. Túl régóta nem zárhattuk egymást az ölelésünkbe, de ez még várni fog…
Már éppen a konyháig is eljutottam, amikor egyszer csak megszólal, mire riadtan ugrok egyet. – Jesszusom, szívrohamot akarsz okozni? – kérdezem meg játékosan, miközben szép lassan a pulzusom is visszanyeri normális állapotát. – Nem akartalak felébreszteni. – teszem még hozzá, hiszen igyekeztem hangtalanul közlekedni, de hát persze ilyenkor tud a legkevésbé az lenni az ember. – Már jobban vagyok, de még a neheze majd csak most fog jönni. – sóhajtok egy aprót. – Mi finomat csináltál? – bármi is az szerintem most még egy egész őzet is be tudnék falni, mert annyira éhes vagyok. Segítek megteríteni, már ha van mivel, majd pedig helyet foglalok. – Mik az elképzeléseid a házat illetően? – kíváncsiskodom kicsit, hogy inkább semleges dologról beszélgessünk, mintsem arról, hogy majd mit kell tennem a következő napokban azért, hogy rövid időre itt békességet lelhessünk.
Nem állok le vele vitatkozni, elmondta a véleményét, én is az enyémet, s nekem ennyi elég, nem kívánok senkit sem meggyőzni már. Úgy fogok cselekedni, ahogy a lelkiismeretem diktálja, s ebbe vajmi kevés beleszólása van bárkinek is már, rajtam kívül, s ugyanígy vélekedek a másik oldalról is, tiszteletben tartva a döntését. - Sajnálom, Hella – nem akartam feltépni a sebeit, a megbánás láthatóan kiül az arcomra is. - Oké-oké, vettem, hogy nem vagy télpárti – emelem fel a kezem megadó mosollyal. Tél és hideg, meg hó nélkül nem is tudnám elképzelni az életem, mint ahogy a nyári perzselő hőség nélkül sem. - A szaunára gondolsz? Azt is építhetünk. De csak akkor, ha utána hajlandó vagy a jeges vízbe ugrani. Persze, előtte vágunk bele egy nagy léket – somolygok. - Mert úgy vélted, az a helyes – bólintok. Nem lehet könnyű, úgy meg végképp nem, hogy ráébredt minderre, de ki kellett tartania. - Nem egyméteres hó fedi a tájat – nevetek fel. - Lehet kinn dolgozni, a ház külső részén is, nem csak a belsőn. - Ha tudod, hogy bármelyik másodperced az utolsó lehet, nem feltétlenül azon fogsz gondolkodni, vegyél-e babkonzervet a vacsorához, esetleg – mosolygok szomorúan, aztán eltűnik a szomorúság. – Az, hogy lehetnek céljaim, még nagyobb jelentőséget ad a jelen pillanatnak, mert... amíg menekültem, azért volt fontos, mert talán nincs következő pillanat. Egészen más így. Még akkor is, ha tudom, talán mégsem érem meg a holnapot – a bárd ott fog maradni a fejem felett, sokáig, s meglepetésre bármikor számíthatok. De már nem nyomaszt.
Meglepődöm az ugráson, meg is állok a mozdulatban. - Eszemben sincs. Semmi gond nem történt. Neheze? – nézek rá érdeklődve, de már állok is fel, a takarót a kanapé karfájára teszem, s a konyhába érve leveszem a fedőt az edényről. - Húsos ragut – a kedvencem, de sosem fogom olyan finoman elkészíteni, mint a nejem. Kiadós mennyiséget készítettem, hogy kitartson kettőnknek. - A konyhaszekrényben találsz eszközöket – addig felmelegítem az ételt, ami újramelegítve finom igazán. Egy kis asztal van, ahol főzni lehet, illetve étkezni, odatelepszünk le. - Átalakításban, vagy másban? – vele szemben foglalok helyet, hogy jobban lássuk egymást. – Jó étvágyat. Pár falat erejéig gondolkodom. - Miután idejöttem, pár nap után az ingatlan-nyilvántartóhoz mentem el, megérdeklődni, kié is a terület. Mint kiderült, egyrészt elég nagy terület, csak nincs megjelölve a telekhatár mindenhol, másrészt a tulajdonos évek óta szabadulni akar tőle, csak ritkán téved ide, elköltözött évekkel ezelőtt. Eladásra szánja, így felvettem vele a kapcsolatot, s most alkudozunk. Nem, mintha kellene – mosolyodom el. – Az alkudozás élteti, hát belementem. Kenyeret is vettem elő, s asztalon pihennek a szeletek egy kosárban. - Lesz vele munka, de amíg van időm – akár egy perc is lehet hátra az életemből, ledobtam magamról az ebből fakadó feszültségemet -, van időm vele dolgozni. Volna kedved segíteni?
Amikor visszakérdez, akkor habozok, nem felelek egyből. Csak mély levegőt veszek, majd a lehető leglassabban fújom ki, mint aki így akarja az időt húzni és talán így is van; vagy egyszerűen csak még se olyan könnyű kimondani, mint amilyennek hittem. – Le kell zárnom a múltamat és az nem lehet másképpen, mint meg kell őket ölnöm. Ha nem teszem meg, akkor beszélni fognak és sose lesz nyugtunk. – felelem végül rezzenéstelen arccal, mintha minden érzelem kihalt volna belőlem, pedig nem így van. Az íriszeimben megcsillanó félelem könnyedén kivehető, de ugyanakkor az erő és az elhatározás is. – Emlékszel, amikor pár órával korábban a céljaidról beszéltél, hogy mennyire jó érzés az? – pillantok rá kérdőn, de mielőtt felelhetne megszólalok. – Számomra ez az a tett, ami ezt jelentheti. Ha megteszem, akkor lehullhat a kalitka, aminek rácsán átfértem, de sose mehettem igazán messzire, mert a kettőség túl erős volt bennem. Most is az, de mégis tenni akarok azért, hogy végre a magam ura lehessek. – reménykedtem abban, hogy megérti mire gondolok és nem pedig elítélni fog azért, amire készülök, de más választásom nincs. Sose tudnám magam mellé állítani őket, mert ők apám csatlósai és mindig is azok maradnak, amíg élnek. Ezt pontosan tudtam. - Hmm, remekül hangzik és rendben van. –szólalok meg sietve és máris előveszem a tányérokat és az evőeszközöket, hogy megterítsek, majd pedig helyet is foglalok. Szedek magamnak egy nagyobb adagot, de elég régóta nem ettem már, így nem csoda, hogy farkaséhes vagyok. Bólintok egyet. – Köszönöm és neked is! – viszonozom a jókívánságát, hogy utána elvesszek az ízek áradatában. Miközben rágok egy elismerő hümmögés hagyja el az ajkaimat. – Ez mennyi lett, lehet szakácsnak kéne menned. – fogalmam sincs, hogy ő esetleg hasonlítja valakihez a főztjét, de tényleg remek lett. Régóta nem ettem már ilyen finomat. Csendesen hallgatom a terveit, az elképzeléseit, miközben folytatom tovább az evést. Kicsit sajnálom őt, hogy nem hagytam enni, de tényleg érdekeltek a tervei és az is, hogy mire készül a házzal kapcsolatban, vagy az övé-e már. Néha bólintottam egy aprót, hogy figyelek rá, de inkább az evés kötött le, mintsem a beszéd, amikor pedig végeztem, akkor szedtem egy kisebb adagot. - Az biztos, hiszen sok minden helyre kell hozni rajta. Na, meg az se könnyű, hogy a saját elképzelésünk alapján formáljunk meg egy házat. – mosolyodom el, hiszen a beköltözés, átalakítások sose egyszerű folyamatok. – És várhatóan mikorra leszel te a tulajdonosa? – puhatolóztam tovább két falat között a repeta fogyasztása közepette. - Szívesen segítek, de nem biztos, hogy jól járnál velem. Sok minden voltam már világéletemben, de azt azért nem mondanám, hogy profi házfelújító is lennék. – kuncogom el magam, hiszen ez tényleg kimaradt az életemből. – De ha nem gond, hogy inkább leszek láb alatt, vagy az, hogy egy gyilkossal fogsz egy fedél alatt élni, akkor ez a minimum, hogy segítek. – fordítom végül komolyra a szót, miután leöblítettem pár korttyal a torkomat.
Komolyan hallgatom, míg felel. Érzékelem a súlyát, a vízválasztó mivoltát, a benne rejlő veszélyt és a lehetőséget is egyben. Kettőnk között az a különbség az esetben, hogy számára van választási lehetőség, ez korántsem csökkenti az értékét a döntésének. Mert itt és így két súlyt kell mérlegelnie. - Most szeretném azt kívánni, bár lennék idősebb és erősebb – szomorú mosollyal nézek rá. De esélyem sincs velük szemben, sőt, akadály lennék Hella számára, ha én is ott lennék. - Hiszek benned. S egyben aggódom is érted – komollyá válik az arcom. – Komoly döntést hoztál, s talán ideje is volt. Szeretnék melletted lenni a harcban – megingatom a fejem. – De nem hiszem, hogy azok után, hogy így helyben hagytak, tudnék-e segítségedre lenni. Mégis... – nem habozok, csak gondolkodom. – ha csak akadályként, elterelésként is tudok ott lenni nekik, szeretnék veled lenni – nem vagyok más szoknyája mögé bújó, s tudom, hogy ez Hella harca, a saját múltjával, nem az enyém, ezt érezni is a hangomon. Csak mosolygok, ahogy látom enni, aztán szerénnyé válik az a mosoly, zavarba jövök. - Köszönöm. Nem egy rossz lehetőség, megfontolandó, ha ennyire ízlik. A nejemét sosem fogom utolérni finomságban – aztán észbe kapok. – Ne haragudj, hogy mindig vele jövök – talán zavaró lehet neki. S már nagyon régen volt, mikor utoljára főzött nekem, talán már csak a képzeletem ízesíti utolérhetetlenné a főztjét. - Ráadásként szeretnék mindent saját kezűleg megtenni rajta – ettől érzem magaménak, a volt családi házzal is ezt tettem, szűkös idő ide vagy oda. - Jövő héten érkeznek meg az aláírt papírok, akkor jön Anchoragebe. Kissé bogaras, találkozni nem akar velem, a birtokra se jönni, valószínűleg azért, mert nem akar már kötődni hozzá sehogy sem – éreztem ezt a hangján, még ha jó kedélyűen és jó kedvűen is alkudozott a telefonba, három napon át, akárhányszor csak beszéltünk. Ravasz egy ember, mindig dobott be új információt a birtokról. - Azt tudtad, hogy két folyó és egy patak is a birtokhoz tartozik? A patak ráadásul innen indul, a birtokról. - amikor megkaptam a birtok térképét és helyrajzát, körbejártam azt, feltérképzeve a helyet. - Ezt nem tudhatod, míg ki nem próbálod. Veszek egy falatot, aztán inkább gyorsan lenyelem azt. - Ha nem gond, hogy egy halálraítélt üldözöttel élsz egy fedél alatt – annyira abszurd ez az utolsó két mondat, hogy a kanalat tartó kezemet a szám elé teszem, s fojtottan felnevetek. - Sajnálom, csak annyira abszurd ez az egész – egy ideig kuncogok visszafojtottan, nem tudva megállítani. A helyzet komikuma az annyira siralmas helyzetből fakad, hogy csak nevetni tudok. - Örömmel venném, ha segítenél a házépítésben. Két segítő kézzel jobban megy a munka. Ismét falatozni kezdek. Már nem nyom a múlt súlya, mert már olyan elviselhetetlenül nehéz és annyira méltatlannak tartom, hogy inkább ledobtam. Tudom, ki vagyok, s hogy ki miként vélekedik rólam, nem fog többé befolyásolni.
- Ha az lennél, akkor vélhetően most nem itt lennénk, hanem nagyobb bajban lennék. – mert akkor vagy apámmal viaskodott volna össze, vagy valamelyik emberével és annak akár halálos is lehetett volna a kimenetele, ha pedig győzött volna, akkor meg egy egész falkát kapott volna a nyakába, vagyis azokat, akik képesek lettek volna behódolni neki. - Köszönöm, de ezt a csatát egyedül kell megnyernem. Ezt most egyedül kell megharcolnom, nem tudsz ebben segíteni. – felelem komolyan és kicsit még meg is szorítom a kezét, mert van egy olyan sejtésem, hogy nem leszek én se a legjobb állapotban utána. Biztos meg leszek én is tépázva, már csak az a kérdés, hogy mennyire is. Kettővel egyszerre harcolni amúgy se egyszerű, de nem hiszem, hogy egyesével meg tudnám oldani. – Ha elmondom, hogy merre lesz és lemegy a nap, de én még nem tértem vissza, akkor megkereshetsz, de addig nem. Ezt meg kell ígérned. - nem viccelek, mert ha nem ígéri meg, akkor biztosan nem fogom elárulni neki azt, hogy merre talál, még akkor se, ha netán az életem múlhat ezen. Ha harc közben tűnne fel, akkor meg csak megnehezíteni a dolgokat, mert ügyelnem kellene arra is, hogy ne essen baja. - Miért haragudnék? Szeretted őt és talán még most is teszed. Igazán szerencsés nő lehetett. – mondom neki barátságosan, hiszen én 16 éves korom óta senkit se szerettem már. Emberként szerettem bele egykoron egy férfiban, de farkasként se leltem meg őt, azóta pedig sose engedtem igazán közel senkit se. Megtanultam meghúzni a határvonalat, élvezni az életet, de mélyebbre senkit se engedni, ezzel pedig mind magamat, mind az ő életüket megvédtem, hiszen apám előszeretettel vette el azokat, akik fontosak voltak nekem. Elég csak édesanyámra gondolni, vagy éppen a kölykömre, de olykor megfordul az a fejemben is hogy talán ő ártott annak a férfinak is, akik 14-15 éves koromban ismertem meg, hogy utána az érzelmek magukkal rántsanak, és azért nem találom, de ennyire még én se vagyok összeesküvés elméletes, így mindig elvetem. - Aww, értem, de akkor legalább hamarosan tiéd lesz a bírtok. – mondom két falat között, majd pedig hagyom, hogy az ízek és az étel kicsit magával szippantson, míg ki nem durranok. Most túlzottan is jól esik ez az étel. - Szerinted én mi leszek akkor, ha eltűnök és nem térek vissza? Pontosan az, ami te is, így nem hiszem, hogy ebből gond lenne. – rántom meg a vállaimat, mert kár szépíteni. Az Alfa lánya, aki fellázadt, megölte a sajátjait és szembe ment apja akaratával…. azt hiszem az én szénám még rosszabbul is áll, mint az övé. - Eléggé, de legalább szabad vagy és részben azt tehetsz, amit szeretnél. – kacsintok rá egyet, hiszen bármennyire is abszurd a sok rossz ellenére is van benne valami jó. - Rendben van, de nem ér majd reklamálni, hogy én csak hátráltatlak! – kuncogom el magam, mert sok mindenben jó vagyok, de azt kötve hiszem, hogy házépítésben is az lennék.
- Igen – rántom fel a szemöldököm egyetértő sóhajjal. Visszaszorítom a kezét, gyengéden, úgy tekintek a szemeibe, majd a földre szegezem, mikor ígéretre kér. Ez Hella csatája, a szabadságáért, a függetlenségéért. Ha tudnék segíteni, talán akkor sem engedné. Mégis, lelkiismeret-furdalásom van, hogy olyan dolgot robbantottam ki, amely akár rosszul is végződhet. Aztán felnézek rá, s bólintással egybekötve válaszolok. - Megígérem. Nagyon nehezen lélegzem ki a levegőt, nehezen mondtam ki, de a tisztelet és annak megadása benne van az ígéretemben. Mint ahogy az is, hogy nem akarom még őt is elveszíteni. Akármennyire nem úgy tűnik, úgy hiányoznak nekem, s sokáig hiányozni fognak. - Mmm – gondolkodom el azon, hogy mi is az a szeretet, amit érzek iránta. – Ma éjjelig azt mondtam volna, hogy a szeretet képzeletébe voltam szerelmes – meleg mosolyra húzódik a szám, felötlik előttem arca, amit pár órával ezelőtt láttam. – Még mindig szeretem. Muszáj vagyok feltenni a kérdést, erős a késztetésem rá. - Neked van kiszemelted? Vagy... volt? – hiszen annyi év alatt, még ha a múlt ködébe is vész az a kapcsolat, egykoron megvolt, kézzel foghatóan valós lehetett számára. - Bárcsak minden ilyen simán menne – túl sima azért nem volt, hogy feltűnő legyen, de gyorsabb volt, mint eddig bármi más. - Egy másik káposztafej – egyszerűen nem megy visszatartani a fojtott kuncogást sem, hirtelen kap el a nevethetnék. Azt mondják, hogy az már a vég, ha képes valaki a saját nyomorán nevetni. Nem érdekel, a nevetés kikívánkozik belőlem. Pár perc után tartom fel a kezem, jelezve, hogy normalizálódni fog a dolog, idő kérdése. - Részben? Nem mindegy már, mit teszek és mit nem? – kacsintok vissza. – Ennyi erővel akár bármit tehetek – és ez szabadított fel azon az éjszakán is. Elpattant a szál, amely a fejem felett lógatta a kardot. Előbb-utóbb úgyis meg fog érkezni a nyakamra. De addig teljes értékű életet élhetek, szabad döntés okán. - Ha kihúzod alólam a létrát, akkor fogsz hátráltatni – mosolygok vissza.
Kezdőlap
