Bármennyire is viseltem nehezen az övéhez hasonló stílust, már csak annyiból sem vettem zokon, mert legalább Ő tényleg gondolhatta volna azt, hogy egyszemélyes seregként önként vívja meg a Világ és az Istenek csatáját. De talán pont a korára tekintettel volt benne annyi józan ész, hogy a hősködés szikrájának a nyoma sem ütötte fel a fejét benne. Cserébe kijutott egy nagyobb adag a látszólagosan könnyelmű semlegességből és a fanyar humorából, amivel az én dolgomat is igen csak megkönnyítette. Legalább is egyelőre mindenképp. - Csak a fontos ügyekben vagyok hajlandó sietni, szóval ezt akár bóknak is tekintheted. Nedégesen világosítottam fel a kiemelt helyzetéről még akkor is, ha tudtam, hogy nem lesz foganatja. Amíg okot nem ad rá, a modoromat nem fogom alább adni annál, ami szerintem megilleti. Sosem tettem senkivel. A bajok ott szoktak kezdődni, hogy ezt mások nem tudják értékelni. Láttam rajta, hogy mindezek ellenére is habozott, mielőtt behívott volna az otthonába, de legalább megtette. Így már én is kissé ellazulva roppanthattam egyet a nyakamon, aztán illedelmes halksággal tettem be az ajtót magam mögött, és álltam meg előtte. Hiába hívott "szívélyesen" beljebb, egyelőre még nem mozdultam, csak végig néztem a lakás belátható részein, a lelkem mélyén ítélkeztem, a felszínen felmértem a terepet a saját szemeimmel is. - Szükségtelen szabadkoznod, mindkettőnk szerencséjére a privát szférád megítélése kívül esik a feladataimon. - hagytam jóvá a lakás állapotát, hiába nem tartottam magam szerint kielégítőnek - De azt mindenképpen felírnám lábjegyzetben mentőövként, hogy nincs a rangodnak megfelelő személyzeted. - erről nyilván nem Ő tehet, a világ változik, és talán fogalma sincs, miként kell kiválasztottként élni, de nem is ez volt a lényeg, miközben kimondottan barátságosan diskuráltam vele - Köszönöm, kérek. Még mindig az ajtóban álltam, amíg a Holló szabadon repkedett a fészkében, én pedig a mozdulataiban és az alakjában elmerülve álltam továbbra is az ajtó előtt. Ez a hely is tökéletesen megfelelt, pontosan úgy, ahogy a folyosó is megtette volna, hogy első körben röviden összefoglalva megosszam vele az ittlétem okát, és a tényt, hogy nem azért jöttem, hogy megfosszam az életétől. Egyelőre. A látszat-Szabad rossz döntést hozott, engedetlen volt, én pedig a megfelelő büntetés terhe mellett megtettem azt érte (is), hogy takarítok utána. Esetlegesen helyre hozom a hibáit. - Bár ilyen egyszerű lenne! A kívánságára felsóhajtottam, ami valóban őszinte volt és engedtem, hogy annak is hasson. Hiszen voltaképpen sem nekem, sem Atyámnak nem hiányzott ez az egész hajcihő, de hát ha már egyszer a sajátjai másodjára is elárulták... Ha egyszer nem voltak hajlandóak megfizetni az örök béke árát... Így máshogy kell fizessenek. De nem, sajnos jelen állás szerint az Utódnak csúfolt tesztalanyok nem úszhatják meg annyival, mint a közönséges gyermekek. Nekik ezt végig kell élniük, legfeljebb a testükről kell, hogy lemondjanak. Én is Michelle-hez hasonlóan tudtam volna ezt a helyzetet "nagyszerűnek" bélyegezni, ha esetleg látta, engedtem, hogy finoman megemelkedő vállaim mozgása számára is világos legyen. Aztán tovább beszéltem, és megosztottam vele, hogy mi keresni valóm van nála. Tudom, elsőre furcsa lehet, hogy nem vakon gyilkolni járom a világot, sőt. A Sereg is azért duzzadt fel, mert a világ bizonytalanságával szemben én a Holdisten biztonságát ajánlottam fel mindenkinek, akivel beszéltem. Ragnar kapcsán kissé lemondóan sóhajtottam. - Ne is mondd, ha rajtam múlt volna, már csak kegyelemből is kényszerszünetre küldöm a Vörös Holdkor, de... akkor Atyánk hozott ítéletet. Volt bennünk valami közös. A magunk módján mindketten kiábrándultunk valamelyest a világból és a fejünk felett történő dolgokból, de amíg nekem volt célom és útmutatásom, Ő és még sokan mások a kétségek tengerében fürödve hagyták, hogy a hullámok dobálják őket. Ez velem viszont nem történt meg. A utolsó szavaira újfent értően biccentve feleltem némán, és ezen a ponton engedtem meg magamnak, hogy a magam kifinomult tempójában levegyem és felakasszam a kabátom, majd a sálam is, miközben a nőstény valóban teát főzött. Aztán az intett székek egyikéhez léptem, igazítottam egyet a fekete ingemen, és helyet foglaltam. Sok idő óta először ilyen, szinte meghitt hangulatban egy légtérben olyasvalakivel, aki a térfél másik oldalán állt. És önszántából engedte, hogy elmondjam, amit akarok. Önmagamként, bármiféle erőfitogtatás nélkül. Mivel a történtek után a megtévesztéssel sem élhettem, csak megköszörültem a torkom, mielőtt beszélni kezdtem, és amíg nem volt muszáj, addig mellőztem a pozícióm és hatalmam adta fellengzős élt is. Nem éreztem szükségét. Megköszöntem a teát, és udvariasan hagytam még magam előtt gőzölögni. - A helyzet az, hogy igazából senkinek sem kellene meghalnia, de az elődeitek kétszer is árulókká lettek, mint Tizenhárom, és ami most történik, azért van, mert még közel egy évezred után is oktalan kölyökként viselkedtek. A Holdisten igazságot akart, elismerést arról, hogy nem csak ő de a testvére is azért lett oda, mert a gyermekeik, és azok gyermekei is túl sokra vágytak túl kevésként. - hát nem ez a veszte egyébként bárkinek? Hát nem ez minden Atanerk válasza az őt ért sérelemre? A különbség pusztán annyi, hogy az Első Atanerk a világ falkájának élén áll, szemben holmi falvakkal vagy városokkal - Nem ígérek neked sem hatalmas erőt, sem megváltást. Biztonságot? Ha érdekelne, talán kecsegtetnélek ezzel. De neked csupán válaszaim vannak. Aprót kortyoltam a teába, aztán a bögrét az asztalra visszatéve dőltem kényelmesen hátra a székben, és néhány pislantás erejéig a sajátoméba próbáltam fűzni a Holló tekintetét. - Bárhonnan is nézzük a célunk közös. A béke. - még akkor is, ha ezt nehéz volt elhinni - A Holdisten sem akar vérontást, de teszi, amit minden Atanerk tenne és kiírtja a méltatlanokat, ahogy tennéd te is a most már saját utódaiddal. Úgy, hogy választást is ad előtte. Akkor mitől vagy különb nála? Mitől az bármelyik Első vagy Utód? És igen, az eszközök már radikálisak, mert megszolgáltunk rá, de van választásunk. Én vagyok a béke felé vezető út első lépcsője. És ez az, amit néhányan nem hajlandók megérteni. Valahol reméltem, hogy ebből kikerekedhet egyfajta párbeszéd. A helyzet előrehaladtával lehetett ez főpróba számomra majd a későbbiekre. A fejemben már unos-untalan ott kiabáltak az ilyenkor szokásos sablonválaszok, de reméltem, hogy Michelle-be több szorult holmi sértett gyermeknél. Ha nem, hát nem. Akkor majd kényelmesen elfogyasztom a teám a tervek szerint és úgy távozom innen, hogy tudom: neki is mennie kell, majd akkor, ha Atyám úgy rendelkezik.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 222
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Legyünk pozitívak, annak veszem. - aztán ki tudja, ha még elszaródik nekem az este, legalább ennyivel is tompítottunk az élén. Nem is vacillálok sokat, mielőtt beinvitálnám, mert őszintén… lenne bármi értelme? Talán. De ha önerőből rám talált, és igaz mindaz, amit eddig róla hallottam, akkor lehet, hogy ugyanakkora hülyeség is lenne. Muszáj belátnom, hogy nem ismerem eléggé… Amiket eddig megtudtam, azok nagy része is pusztán találgatás, így ha lehet, egyelőre inkább barátibb körülmények között mértem volna fel az erőviszonyokat. Aztán ki tudja? Lehet, hogy 5 percen belül ugyanott tartunk majd, mint ha be az ajtóban esünk egymásnak… - Még jó. - nevetek fel röviden – Lehet, igazad van. Bizonyos szempontból sokat könnyítene a dolgokon. - értettem egyet vele – De tudod, nem mindenki születik „ranggal”, magam is csupán örököltem. A teljes életmódváltás pedig nem megy egyik pillanatról a másikra, ha már több száz éve formálódik az ember. - megvannak a jól berögzült szokások, arról nem is beszélve, hogy a mostani lakásom is inkább tükrözi a teremtőm ízlését, mintsem az enyémet. Tőle örököltem, és sajnos vagy sem, volt fontosabb dolgom is az elmúlt pár évben, mintsem lakberendezőt játszani. Pedig azt már csak annyiból is jobban élveztem volna, hogy rövid időn belül sokkal látványosabb eredményeket lehet elérni vele, mint azzal, hogy a nagy megfoghatatlant kergetjük a vakvilágba. Az idegen számára is csészét készítettem elő, mellé egy kis tálcára, tálkákba mindent, amit tea mellé szokás inni, méz, cukor, citrom, tej. És ekkor jut eszembe, hogy a másik még be sem mutatkozott! - Mondanám, hogy minden csak annyira bonyolult, amennyire magunknak bonyolítjuk, de sajnos a hierarchia nem ez alapján működik. - én is díjaznám, ha nem lenne ez az egész hajcihő, de hát a „nagyok” ezt intézték nekünk, mi meg takaríthatunk utánuk. Vívjuk a csatáikat helyettük is. - Nézzenek oda! Emberségesebb, mint gondoltam. - biccentettem elismerően a Darrennel kapcsolatos megjegyzésére, de minden érmének két oldala van. Kényszerszünetre küldené, egy emberrel kevesebb. Amíg életben tartják, mást nem, legalább csalinak, vagy golyófogónak megteszi, legrosszabb esetben is, ha más haszna nincs is. Helyet foglalunk, a köszönetére egy halvány mosollyal válaszolok, mielőtt meghallgatnám idejövetele okát. Nem szokásom előre, a vakvilágba ígérgetni, így természetes, hogy legalább meghallgatom, mert… no. Hogy is mondta Northlake? Ex-foglalkozási ártalom… - Aki megszületik, az meg is hal. - ilyen egyszerű, csak sokaknak nehezére esik elfogadni. Az meg, hogy sokaknak évszázadok múltán sem nő be a feje lágya… hát, van ilyen. Csak az a kellemetlen, amikor a hülyeségükkel másokat is bajba sodornak vele. Másfelől viszont, a férfi szavait hallgatva, kénytelen vagyok elismerni, hogy érti a dolgát, ráadásul egész jól is csinálja azt. - Igen, úgy tűnik, hogy az. - értek egyet vele, de hát a háborúk is így szoktak kezdődni. Senki sem akar vérontást, DE – Attól, hogy nem vagyok isten, nem is hiszem magam annak. Nem is vágytam rá soha, hogy az legyek. Hogy a többiek mitől különbek, őket kérdezd róla. - milyen érdekes, hogy bár a cél közös, mégis két oldalra szakadtunk? Mondhatnánk, hogy jóra és rosszra, de őszintén szólva, ezt mindig is hülyeségnek tartottam. Elvégre nem mindenki azért az ügyért harcol, amit ő maga jónak hisz? A saját szemedben mindig az ellenfélé a „rossz” oldal. - És ennyi lenne a megoldás? Aki behódol, élhet, aki nem, meghal? - nagy vonalakban leegyszerűsítve persze, mert elnézve, hány vérfarkas csavarog a nagy világban, azért eltarthat egy darabig, amíg ennek a gigantikus tisztogatásnak a végére érnek – Vagy van valami beugrató az apró betűs részben? - kortyolok bele a teámba. Örök igazság, hogy sokszor a legegyszerűbb megoldás a leghatékonyabb is, de az érzékeim azt súgják, hogy ez így túl szép, hogy igaz legyen. - Jut eszembe, hogyan szólíthatlak? - a szőke herceg olyan Disney mesésen hat, holott ez az egész szituáció távolabb nem is állhatna tőle.
Valóban, roppant kevés értelme lenne nem bóknak vennie a jelenlétemet, ahogy akár azt rögvest támadásnak venni, hogyha hivatlanul is, de az otthona előtt vártam rá. Jobb volt így. A magunk, sajátos módján előre haladni az elkerülhetetlen útján, feldíszítve azzal, hogy nem kellett vérnek ilyesformán erednie: nekem pihenés volt, neki az élet illúziója. Ezzel a könnyedséggel követtem egyelőre bármi ártó szándék nélkül a hajlékába, s adtam tudtára, hogy nem tisztem megítélni az esetleges mocskot, amiben Utódként körbeveszi magát. Bár, ha hozzám hasonló odaadással élte az életét, a lakhatásának körülményei egyébként sem voltak kimondottan fontosak: akkor sem, ha a bennem lévő önmagam kritikus éllel illette a helyzetet. Még mindig illedelmesen, az ajtóban állva érte fülemet a nevetése a közlendőm után, és hát... Születni vagy megkapni: számomra nem sok különbség volt, hiszen láttam én már méltatlant az emberi vérembe házasodni elégszer: nekik voltak mindig a legnagyobb elvárásaik. - Akinek jár, nem kell, aki belecsöppen, mohóbb, mint az áldozatra váró Szirének... - tettem hozzá elmerengve kissé - De persze megértem, ha évszázadok után szokatlan számodra ez az... egész. Volt róla némi tudásom, de az egész élete birtokában nem álltam, de erre igazából nem is volt szükség. Sosem volt Alfa, sosem állt igazán a lehetőségei magaslatán csak most: úgy, hogy egy vérvonal fejévé vált hirtelen olyan szolgából, aki egyébként készen állt volna meghalni, ha az Atanerkje azt parancsolja. De nem is azért érkeztem, hogy az éltútját megítéljem, vagy egyáltalán a lakást, amit otthonnak nevezett. Minden egyes válasza apró mosolyra késztetett: azt hiszem, hogy végre olyasvalakivel találtam szemben magam, aki volt annyira furfangos és a maga nemében mégis egyszerű, hogy jól esett vele társalogni. Valaki, aki nem esik a torkomnak érzelmi felindulásból, aki képes volt nevetni az élet folyamának szükségszerűségén is. - Ha tényleg te vagy az új Holló, tudod, hogy a bonyolításról nem én döntök. - tudhatott rólam és létem okáról egyet s mást, és ha a dolgok mögé nézett, az is világos volt, hogy a magam módján én is pontosan olyan vagyok, mint Ő. A körülményeim áldozata - még akkor is, ha nekem nem esett nehezemre ennek megfelelni. Amikor azonban a Fakírra terelődött a szó, és emberségesnek nevezett... kissé felszegett állal fogadtam a röpke biccentését. - Emberségesebb? - döntöttem kissé kíváncsian oldalra a fejem - Koránt sem. Csak tudom, hogy még nem áll készen arra, amire számítok tőle. Ennyire egyszerű. Talán néhány évtized múlva bölcsebben térhetne vissza. Hiába esküdött a Szabad Utódja esküt, tudtam, hogy veszélyes terepen játszik. Olyanon, amibe már azzal belebukott, hogy nekem ma így és itt, utána takarítva, jól viselkedve és teára várva a lakásba beljebb lépve meg kellett jelennem. A kellőnél azért korábban, mert okot adott rá. De... Talán nem is baj. A Szabaddal szemben a Holló adott igazán szabad utat, hogy elmondjam, ki vagyok, mi vagyok és egyáltalán... Miért is létezem. Régi reflexekből adódóan öntöttem tejet a teába bármi más ízesítés nélkül, és elmondtam, amit egyelőre el akartam. És élveztem, hogy még ezek után sem csúfítottuk tovább az egyébként is szinte vállalhatatlan lakás belsejét. - Ez tény, és nem is a halhatatlanság volt a kérdés soha... - pillantottam rá a tea gőzének másik oldaláról - De... mindenkinek - beleértve az Ősöket is - kényelmesebb lenne az öregség és az elmúlás megállíthatatlan folyamata szerint távozni, és nem azért, mert elárulták, vagy azért mert rosszkor volt rossz helyen, netalán tán rosszul döntött... És ha már kór és betegség nem hat ránk... a magunk helyzete szerint dönthessük el, hogy ostobák vagyunk-e vagy kiérdemeljük az életet, amíg el nem szólítanak a Szellemek, és nem a saját vérünk árul el. Ezen a ponton még a Holdisten nevében sem vitattam a maga halandóságát: csak a tejjel hígított teába kortyolva, elegánsan kihúzva magam nyeltem magamba az apró kortyokat. Nem a halandóság kérdése volt a lényeg: hanem az ok, ami elszakasztott bárkit, akárkit a fizikai léttől. - Ennyi. - rántottam vállat szinte sután, mert nagyon leegyszerűsítve, erről volt szó - Nem akad benne semmi megtévesztés, és semmi több annál, amit esetleg eddig kiadtál a világ számára. - újfent megpróbáltam elkapni a tekintetét, és utána mintegy érdektelenül újra a csésze tea mögé bújni addig, amíg el nem éri mindaz, amit úgy is tudok hogy szerinte talán nem - Hát, eddig hogy szólítottál? - mosolyodtam el őszintén. A Szőke? A Bongyor? Tiquana? A Köcsög? Hallottam már eleget, szóval maradhat az, amit eddig megszoktál. - szinte bazsalyogtam rá, és újabbat kortyoltam a teámba, mert hiszen: Alexandernek csak azok ismerhettek, akikben bíztam annyira, hogy a születési nevemet is megosztottam velük. Az asztalra tettem a csészét, aztán még egy elnyújtott pillanatra meg is rándult a kerámia az ujjaim közt. Valami történt, a lakásban lévő energiák mindkettőnkre nehéz súlyt helyeztek, és egy darabig a zavar közben én sem voltam biztos abban, hogy éppen mi történt. Aztán a darabok lassan kezdtek összeállni, én pedig elégedett mosollyal húztam ki magam a széken. - A Holló... a Hírvivő.. - igen, ez lesz az, az a valami, ami Rá tartozott, mint Utódra, amivel hasznát is vehettük, és amivel talán sarokba tudjuk szorítani, hiába nem akartam volna. Félretoltam a csészét. - Felejtsd el az ajánlatom, már nem számít. Nem kell mellém szegődnöd, amennyiben megmaradsz annak, amire Atyád kárhoztatott: Hollónak. Kapocsnak a két fél közt. Azon út mentén, amit már elkezdtél. Csak sejtéseim voltak a részletekről, de a Holdisten sugallatával és erejével a hátam mögött magabiztosan ejtettem ki az ajánlat szavait: ahogy Ő is tette a többi már megszerzett Utóddal a maga idején. És semmivel sem volt kevesebb ereje, mint akkor, amikor a Fakírokat és teljes vérvonalukat ítélte árulás miatt kihalásra.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 222
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Igaz. Valahogy a többség sosem elégedett azzal, ami az élettől jut neki. - nyilván akadnak kivételek, de valahogy mint ha az évszázadok múlásával különösen elterjedt lenne ez a fajta élethez való hozzáállás. Régen is csak azért nem volt ilyen elterjedt, mert ha egy falu jelenti számodra az egész világot, honnan is tudhatnád, mi mindenről maradsz le? A szavaira apró bólintással reagáltam. Biztosra vettem, hogy idővel majd ebbe is belerázódok, ahogy megszoktam minden változást, amire az élet kényszerített… de tény, hogy egy ekkora jelentőségű és összetettségű feladat megismerése nem megy egyik napról a másikra. Ahogy az sem, hogy a korábbi életem szinte teljesen felbolydult tőle. - Van egy sejtésem róla. - ahogy én, úgy ő is csak egy katona a nagyobb erők játékában, még ha egészen fent is állunk a ranglétrán a többséghez képest. Ha akarnánk, könnyű szerrel bonyolíthatnánk a dolgokat, de a szavaiból úgy veszem, hogy nem az a célja. Szófogadó, lényegre törő katona. Apám imádta volna, ha férfinek születek, valószínűleg engem is hasonló szellemben nevelt volna… az élet iróniája, hogy ha úgy nézzük, valamilyen szempontból én is követtem a családi hagyományokat, és csak katona lett belőlem, még ha a házimunkán kívül sokat nem is nézett ki belőlem… Azért remélem, ezt látva forog a sírjában! - Talán. Talán nem. Van aki sosem változik. - vontam vállat nemes egyszerűséggel. Ennyire nem ismertem Northlake-t, elvégre sokáig mi is ellentétes oldalon álltunk, nincs az olyan rég, hogy összeolvadt a két falka. Nem mondom, hogy semmi bölcsesség nem szorult belé, hisz akkor esélyesen nem őt választották volna a vérvonala élére, de tény, hogy a kicsapongó életvitellel és a vérvonalára jellemző könnyed lazasággal jól tudja leplezni azt, ami van. - Ezzel nem szállok vitába. Sok minden kényelmesebb lenne, kár, hogy az élet nem tündérmese. Mondjuk a természet sem, ha azt nézzük. - szép lenne, ha mindenki öregen, végelgyengülésben hagyhatná maga mögött ezt a világot, de sajnos ez a természetben is roppant ritka. Aki gyenge, beteg, idős, csak ritkán jut ki neki a békés halálból… sokkal gyakrabban válik áldozatul másoknak, akik részben az ő halálának köszönhetik az életüket, a kérdés csak, hogy hol állsz azon a bizonyos táplálékláncon. Ha így nézzük, valahol egyből jobban érthetővé válik Alignak bukása is, elvégre ki tudja? Ha hatalmon marad és éltében megy el a maradék esze, nem bukott-e volna vele együtt idővel az egész vérfarkas társadalom? Sosem fogjuk már megtudni, mi lett volna, cserébe most, halála után kideríthetjük… De azt, ha akarnám, se tagadhatnám, hogy ha a saját leszármazottaim fognának össze ellenem így, és tennének el láb alól, valószínűleg én sem venném jó néven. Gáz vagy sem, valahol a szívem mélyén azért megértem az öreget… - Nehéz elhinni, mert valójában sokkal több az ismeretlen a történetben, mint a biztos pont. - kortyolok bele a teámba, nyugodt szívvel véve tudomásul, hogy ezek szerint tudomására jutott, hogy megvannak a magam szövetségesei, akikkel megosztom, amit tudok. Vajon a kilétüket is ismeri? Abból kiindulva, hogy milyen gyorsan reagált a történtekre a felbukkanásával, nem tartom azt sem kizártnak. - A Szőkeként emlegetnek a legtöbben, még ha nem is mondanám normális névnek. - hisz mégis, mennyire degradáló az, ha valami külső ismertetőd alapján neveznek el? Nem mondom, hogy megértem, egyszerűbb név hiányában hivatkozni rá valahogy, mint mindig körülírni, de ha őt nem zavarja… Nem is vártam tőle, hogy a születési nevét ossza meg velem, az enyémmel sem sokan vannak tisztában. Már épp megszólaltam volna, ismét magamhoz ragadva a szót, amikor azonban valami történt… a váratlanul, súlyosan beterítő energiák, akár valami fojtogató, ázott lepel szinte mozdulatlanná dermesztett, miközben minden érzékemmel a másikra, a körülöttünk beálló apró rezdülésekre, változásokra koncentráltam. Mégis, mi ez?! Nem egyedül jött volna? A mosolya sem kecsegtetett sok jóval, mégis, amikor örökölt nevemen szólított, álltam a pillantását, várva, mit szeretne megosztani velem? Valami megváltozott, de mégis mi? - Csak nem meggondolta magát a vérvonal nagyapám? - kérdeztem vissza, kíváncsian várva, hátha választ kapok arra is, hogy mégis, mi lehetett ez az előbbi kis közjáték? - Miről lenne szó pontosan?
Alig láthatóan, szinte ellentmondásos egyetértésben húztam el a szám - az én lapjaim már a születésemtől gazdag osztásban terültek el életem asztalán, mégsem éreztem semmit teljesen elégnek egészen addig, amíg a Holdisten fel nem keresett. Holott a világ nagyja már kényelmesen befogta volna a száját fele annyiért is, amennyi nekem osztályrészül jutott. De hiba lenne a részéről sufniban megbúvó potyautasként tengődjön a végtelenségig, ha már Utódként nem csak feladatot és tisztséget, de jogokat is örökölt. De ez csak az én véleményem. Rajtam volt a sor, hogy bólintsak, miszerint érti és ép ésszel felfogja, hogy voltaképpen én is hozzá és mindenki máshoz hasonlóan csak egy katona vagyok. Bár én nem reszketve, hanem lelkesen várom a parancsot, mert az élők közt királlyá tesz mindaz, amit ezért a szolgálatért kapok. A származásom végett pedig tényleg tudom és értem, hogy miért fáj egy Istennek az, hogy a teremtményei fellázadtak ellene. De mindezek mellett egyetlen szavam vagy cselekedetem sem volt pusztán önös - nem magamnak toboroztam Katonákat. Akkor sem, ha éppen úgy tűnt a felületes szemlélőnek. Ahogy talán a Szabadnak is tűnhettem, mert a saját élete káoszából is alig kilátva szükségből szegődött hozzánk, és emiatt éppenséggel nem, hogy hasznát nem vettük, de még hátráltatott is. Addig legalább majd pihen, amíg a rá szabott Stigma okán képtelen lesz bárki mellett megmaradni. - Aki nem alkalmazkodik, elpusztul. - rántottam vállat aprón, és hiába Darrenről volt szó, igaz volt ez mindannyiunkra - Az Elsőknek és az Utódoknak jár gondolkodási idő. Ennyi a különbség, és ahogy tudom, jószerével okosabban tért vissza mindenki. - már az is "csoda", hogy erre lehetőség volt és van, de attól még... A dolgok kifutását tekintve volt némi arrogáns véleményem - Kivéve persze a Szabadot. Már megbocsáss, de szerintem ez az egész műsor nevetséges. A fajtánk vérének rákfenéje a gondolat, hogy elhiszi bárki, hogy a rend és a törvények felett áll, csak mert ő "szabad". Ugyan már. Egyikünk sem szabad. Ezért cserébe most... itt tartunk. Egy hamarosan nyíltan kirobbanni készülő háború határmezsgyéjén, amit mindünk Ősei kezdtek meg, lett volna esélyük pontot tenni a végére, aztán... Mégsem történt meg. Az már nagyon régi történelem, hogy végső soron honnan robbant ki a dolog, de koránt sem vesztett a jelentőségből. Aprón felnevettem arra ahogy a kis Holló egyrészt igazat adott, másrészt a természet rendjét emlegette. Igaza volt. De szerintem mégsem. A gyenge, a beteg, a magányos elbukik, de... - Farkasokról beszélünk, nem holmi hiénákról. - óvatos voltam a szavaimmal, hiszen belőlem még mindig csak az "embert" érzékelhette - A Legerősebb volt a felbújtó, a törvények szerint neki kellett volna kihívnia az Atanerket, nem pedig minden gyermekkel együtt fellázadni, aztán magának követelni a hatalmat. Nem mai kölyök, pontosan tudja, hogy működik a természet nem csak köztünk, hanem a farkasok világában is. Az pedig, még ebben a békésen együtt teázós idillben is reálisabbnak tűnt, hogy az erősebb kutya és nem az erősebb kutyák szabadulnak meg attól, akikkel gondjuk van. Sőt, a magam szemszögéből nézve pusztán az lett volna jogos, ha inkább Alignak fogja össze a maradék tizenkettőt, hogy Sangilaktól szabaduljanak meg mint egyetlen, zavaró tényezőtől. De nem így történt, kár is ezen elmélkedni. Ahogy azon is kár volt, hogy a helyzet bonyolultabb annál, mint aminek látszik. Aki hűséget fogad a Holdistennek, nagyobb potenciállal élheti meg a holnapot, mint az, aki nem. Elhiszem, hogy ezt neki nehéz befogadni, de akkor is így van. - De hiszen itt vagyok a lakásodban. - még aprón bele is szürcsöltem a teámba - Engem kerestetek, rám vártatok, ennél mégis mi biztosabb kellene az elmúlt hónapok után? Azt feltételezed, hogy ha már eljöttem hozzád, holmi hazugságokkal fogom rabolni az idődet? Ne sérts meg, kérlek. Mással talán megtettem volna. Bár, esélyesen inkább azonnal a torkát tépném, de Ő más, Ő kiemelt, vele nem bánhatok úgy, mint bármelyik másik Áldozattal. Na jó, talán... egy kissé mégis. Hiszen, ha minden eddigi jó ellenére rosszul alakul a dolog, még mindig kitörölhetem a fejéből az egész estét. Ahogyan azt is, ahogy a nevem körül sündörögtünk. A "Szőke" voltam megint, és újra elnevettem magam a név hallatán. Mondtam, egy a sok szokásos közül. - Alex. Böktem ki végül egy röpke biccentéssel, hiába rázott a hideg a becézéstől, de... Ez így borzasztóan tucat névként hangzott, az összes akta és feljegyzés alapján kismillió találat jöhet ki rá egy esetleges kutatás során, itt Amerikában még nőket is belevéve, szóval... Mire esetleg többet megtudhatna rólam ennyi alapján, jó eséllyel már bőven túl leszünk az egészen. Vagy mégsem... A lakásba beköltöző energiák mindkettőnket letaroltak: ez nem én voltam, ez a Holdisten volt, aki ezen a ponton más irányba kívánta terelni a beszélgetést és a kettőnk kapcsolatát. Én boldog voltam tőle, és egy pillanatig sem zavart, ahogyan esetleg a Hírvivő Hollót. - Nos, olybá tűnik, hogy ez a szerencsenapod, és meggondolta magát. - kifújtam egy nagy levegőt, és boldogan elmosolyodva minden gond vagy hezitálás nélkül Misha keze után kaptam, és ha nem lépett fel a mozdulat ellen, az asztalon kicsit áthajolva folytattam, miközben egy pillanatra sem eresztettem a tekintetét - Lehetsz Te Svájc. - ajánlottam fel lelkesen - Nemsokára mindennek híre megy az Ősök földjén, az ostoba sufni-jelentéseid semmivel sem fogják tovább szolgálni a világ jólétét. Nem leszel ellenség, nem leszel barát. De lehetsz fontos. Ha üzenetünk, hírünk van egymásnak az ellenállókkal, te adod tovább, ha nincs rá más mód. Vagy ez, vagy... Vagy. A korábbi energiák újfent felcsaptak, ám most jóval rövidebben. Összeszorítottam a szemeim, a nőstény kezét is némileg erősebben szorítottam meg, aztán amikor vége lett a "vágtának", eleresztettem, én pedig sóhajtva hátra dőltem a széken, és beletúrtam a hajamba. Csak egy apró torokköszörülés után fejeztem be a megkezdett mondatot. -... Vagy az vár a vérvonaladra, mint a Fakírokra. Kiittam a teám maradékát - én sem voltam kimondottan boldog vagy elégedett, de attól még ez jutott. A Holdisten jött és szólt. Alkut ajánlott az én szavaim által, én pedig csak tettem, amit kellett, még akkor is, ha azt hiszem, hogy ezt a nőstényt még kedvelném is más körülmények közt. De nem volt más körülmény. Háború van. Lesz. És mindketten édes kevesek vagyunk ahhoz, hogy ezen változtassunk.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 222
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Aki nem alkalmazkodik, elpusztul. Gyönyörűen foglalta össze a gondolataimat, kár, hogy az utóbbi években kicsit gyorsítottban megy ez az egész, nem az evolúció megszokott rendje szerint. - Valahol, valamikor, kicsit félrecsúszott az értelmezés, nem is kicsit. Biztos hallottad már, hogy „A vevőnek mindig igaza van”, azt azonban csak kevesen tudják, hogy ezt Ritz valójában arra értette, hogy ízlés terén. Egyszerű marketingfogás, ha valaki pöttyöset akar csíkossal venni, ne ellenkezz, legyen igaza, hadd vegye meg. Ahhoz képest, manapság a vevők ezen szólással takarózva azt hiszik, mindenben igazuk van. - szusszantam egyet a csészém felett, majd miután ittam egy korty teát, tovább folytattam – A Szabadok is szabadok, mert nem kell annyira tartaniuk az ezüst okozta sérülésektől… de hogy minden szabállyal szemben azok lennének, kicsit túlzás. Ugyan… én a legkevésbé sem csodálkozok azon, hogy itt tartunk. - szép vagy sem, ebben sajnos egyetértettem vele. Végre pontot tehettek volna őseink a történet végére, véget vetve ennek az egész fejetlenségnek, de nem, valakinek muszáj volt különcködnie, mert olyan szintű feltűnési viszketegségben szenvedett, amit bő 800 év alatt sem volt képes megtanulni kezelni. Bele se akarok gondolni, hol tartanánk, ha minden alapító hasonlóan szabadosan gondolta volna a dolgokat. - Igaz. Lehet, hogy a Legerősebb tartott tőle, hogy talán mégsem ő került volna ki győztesen. - gondolkoztam hangosan, bár ez is olyasvalami, amit sosem fogunk megtudni. Vagy lehet, azért fogtak össze, mert a Legerősebb nem akart Alignak nyomdokaiba lépve az új vezető lenni? Tudja a fene… A végén még kiderül, hogy nem is a Szabadnak, hanem neki köszönhetjük ezt az egész diliházat. Egyre jobb… - Eszem ágában sincs! Nem feltételezem, hogy azért kerestél volna meg. - bár nem érzek felőle semmi nemű energiát, sőt, olyan, mint ha egyszerű halandó lenne, az ösztöneim mégis azt súgják, hogy több ettől… még ha bizonyítékot nem is találok rá. Egyszerűen túl sok a különös, és a véletlen egybeesés, megmagyarázhatatlan dolog ahhoz, hogy valóban közönséges ember legyen. Ennek ellenére valahogy mégis hiszek neki, mert… mi oka lenne hazudni? Pláne, ha Alignakot, holtában is az egyik leghatalmasabb vérfarkast szolgálja? És amúgy is, ha jól sejtem, ő csak a hírvivő, ez a szerep pedig számomra sem ismeretlen. Sem az, mennyire megvetéssel szokás fogadni sokszor… - Igen… és valahogy hihetetlenül egyszerűnek tűnik az egész. Az elmúlt hónapok minden ügyködése, kutatása, meg minden… és valójában ennyi? Most itt teázgatunk, békésen beszélgetve. Hihetetlen. - feleltem őszinte elismeréssel, minden negatív felhang nélkül. Lehet, hogy csak színjáték az egész, nem tudhatom, mindenesetre kellemes meglepetés az este eddigi kimenetele. És bár a hirtelen felbukkanó, lehengerlő energiák némi változást okoznak a hangulatban, úgy tűnik, Alexet ez különösebben nem zavarja. Kérdő tekintettel vontam fentebb a szemöldököm várva, hogy mégis milyen irányba fordult a szerencsém. - Svájc. - ismételtem utána – A független kívülálló? - legalábbis tippre, nem a csokival meg a pénzzel tudnám összekapcsolni a hallottakat, ha már Alignakról van szó. Különösebben nem zavartattam magam a „sufnijelentéseim” miatt, ha már idetalált a lakásomhoz, volt egy érzésem, hogy arról is tud, hogy tovább adtam a megszerzett információkat… hülye lettem volna megtartani magamnak. Hogy honnan szerzett minderről tudomást, nem tudom, de most nem is érdekes… majd egyszer talán sikerül azt is kiderítenem. Az ajánlatát hallva csak szótlanul tartottam vele a szemkontaktust, próbáltam bármit leolvasni az arcáról… közben bőszen agyaltam. Miért? Mert ez így első hallásra túl szép, hogy igaz legyen. Meg mert mégis csak Alignakról volt szó. Meg mert ilyen paranoiás vagyok, igen. - Még két apró kérdésem lenne, ha nem gond. - szólalok meg, egyelőre mozdulatlanul ülve a helyemen, hagyva, hogy kezét a sajátomon pihentesse – Én leszek az új hírvivő… oda-vissza érvényes, az ellenfeleitek üzeneteit is nekem kéne kézbesíteni felétek? - vagy csupán egyirányú a történet? - Illetve egy másik apróság… Szóbeli, írásbeli üzenetekre gondoltatok, vagy bármilyenre? - mert ha történetesen valamelyik őrző fejét kéne elvinni a protektor küszöbére, vagy bármi egyéb kreatív nyalánkság, nos… nem igazán fogok ugrálni örömömben. Inkább tisztázzuk előre, mennyi az annyi, ha már „nincsenek apró betűs részek”. Eltérő értelmezések attól még lehetnek.
Nem, valóban nem volt ismeretem a híres-hírhedt mondás eredetéről, de örömmel és élvezettel hallgattam, ahogy ezt megosztotta velem, még akkor is, ha jelen helyzetünkre csak ímmel-ámmal tudtam volna ráhúzni. A tudásra és ismeretekre mindig éhes lelkemet magával ragadta a nőstény tájékozottsága, és az is, hogy nyíltan beszélve a helyzetünkről úgy festett, hogy hasonlóan gondolkozunk. - Bár más körülmények közt találkoztunk volna... - engedtem el magam egy pillanatra, ahogy megvallottam a szimpátiám egy még felvállalható darabját - Köszönöm, hogy megosztottad a mondás eredetét, bevallom, ezt most hallottam először, de így talán még aktuálisabb lehet számunkra is. Ugyanakkor... - sóhajtottam fel kissé, a jobb kezem mutatóujja megsimította a csésze száját - Tartunk, ahol tartunk, és más választásunk nincs, mint az elődeink háborújának végére így, vagy úgy pontot tenni. Kerül, amibe kerül. Jelenleg pedig nagyon úgy festett, hogy aki nem "velem" van, az ellenem. Hogy ez igazságos-e? Nos, belemehetnénk mindenféle elvi vitába. De a Nagy Háborúk idején milliók közül senkit sem kérdeztek meg arról, hogy kívánja-e szolgálni az uralkodóját vagy a hazáját. Muszáj volt, mert besorozták - és jelen állás szerint a Holdistennek nem volt méltó ellenfele, csupán azok a porhüvelyek, akik jelentéktelen kérdésekben véleményt alkotva őt az Ördögnek bélyegezve inkább ellenálltak az elkerülhetetlennek. Ragnar miatt eljöttem hozzá, személyesen kerestem fel, hogy mint Utód, megillesse Őt is a jog arra, hogy közvetlenül a forrástól értesüljön mindarról, aminek eddig lázasan a nyomában volt. Mindezek fényében pedig sértett már a gondolat is, hogy esetleg azt feltételezné, hogy meg akarom vezetni vagy olyasmit mondani neki, ami nem igaz. Másokkal megesett, de neki járt a teljes történet. - Ennek örülök, mert valóban nem ez a helyzet. Hiába nem érzett belőlem többet, mint egy halandóból valaha, egy hazugságot nem tudtam volna elrejteni előle, akkor sem, ha megpróbálom, hiszen a korunk okán átláthatott volna rajtam, ahhoz pedig nem volt varázslatom, hogy még azt is elrejtsem. De nem is játszadozni jöttem - ennek ellenére a teljes őszinteséget nem neki szánom. Hadd maradjon néhány kérdőjel a kimondott igazságok mellett. Finoman mosolyodtam el a felismerésére és arra a tényre, hogy rájött, hogy valójában sokkal kevesebb misztikum húzódik a valóság mögött, mint amennyit esetleg eddig feltételeztek. Húzódik még, de azért a teljes igazságnál még nem tartunk. - Hihetetlen vagy sem, mindkettőnk célja a béke, és az, hogy lezárjunk egy évezredes vitát. - az ehhez vezető út nyilván más volt, de a szavai is azt bizonyították, hogy az "eszetlen vérontás" mögött igen is van logika és jó szándék - A különbség csupán annyi, hogy amíg a világ nagyja azon a mesén nőtt fel, hogy a Holdisten a farkasok Lucifere és a farkasokra váró Pokol ura, ezen demagóg törtneten túllépve a helyzet sokkal... Összetettebb, és koránt sem fekete-fehér. Ahogy Atyám feltörő ereje sem volt egyszerű: ahogy bennem és általam hirtelen hangot adott annak, hogy a Fürkész lehet az, aminek született: Svájc. Egy független terület, aki úgy lehet az, akinek született, hogy senkit sem szolgál, de egyszerre mégis kettőnek hajt fejet. - Nem is a csokoládé-nagyhatalom. Félmosolyra rándult a szám a visszakérdezésére. Megkaphat "mindent", amit tudni akar, minden különösebb utánajárás nélkül, azzal a feltétellel, hogy... A hüvelykemmel megcirógattam a kézfeje puha bőrét, mielőtt a székben hátra dőltem volna, ezzel az érintést is megszakítva. - Ha van benned annyi... Tatiana... Hogy az "ellenfeleink" elé is odaállj, megvallva a tisztedet, és ezek után ők hajlandóak szóba állni veled, akkor... Természetesen oda-vissza működne. Csak érzelmekben gondolkodva ez a tény nagyon sok kellemetlenséget okozhat a nősténynek a kapcsolatait érintően, de ha bárkinek van egy csepp esze is, inkább örülne a a helyzetnek és kihasználna minden erőforrást, ha már az eddigi "kutatások" nagyja is vakvágányra vezette a világ "megváltóit. - Ne aggódj, ha levágott lófejre lenne szükség, azt megoldom én. - kuncogtam fel egy kissé, ahogy puhatolózni próbált - Azt a szóbeli üzenetet adod át, amit én mondok, vagy amire ők kérnek, ha kérnek. Kérdezhetsz is, ha hajt a kíváncsiságod, de nem azért, hogy mindezt átadd az Ellenállóknak, pusztán a magad szórakoztatására. Egyébként tudni fogom, és bármennyire nem esne jól, legközelebb nem egy teára ülnénk össze. Az emberi szemem kékjei a jég színében szúrtak bele az Utódéba - újabb kérdés, újabb talány, hogy miért és hogyan tudhatnék mindarról, amit mond és csinál anélkül, hogy a sarkában lennék. Azon kívül, hogy megvannak a magam képességei, még mindig én vagyok az, akihez egy Isten beszélt közvetlenül, ami kiemelt az egyszerű világi életből. - Szóval... van kérdésed? Kissé oldalra biccentettem a fejem. Tudom, hogy lennének kérdései. Viszont azzal, hogy fel is teszi őket, ezen a ponton egyet is ért minden korábbi feltétellel, és ha válaszolok... Az ebben a testben töltött élete lesz vásáron, ha nem tartja magát a Holdisten által megkötött alku feltételeihez.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 222
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Úgy tűnik, ismét egy dolog, amiről hasonlóan vélekedtünk. Üdítő volt olyasvalakivel találkozni, beszélgetni, akivel sok téren ennyire hasonló a látásmódunk, öröm az ürömben, hogy épp ellentétes oldalakon állunk. De ilyen a háború, nagyon nem lehet mit kezdeni vele, akár tetszik, akár nem. Sok minden furcsa volt a másikkal kapcsolatban, és bár nem találtam bizonyítékot a megérzéseimre, mégis, valahogy az ösztöneim nem hagytak nyugodni… ellenben arra kevés esélyt láttam, hogy egy hazugság miatt fáradjon ide. Már csak amiatt se, mert külsőként szemlélve beskatulyázhatjuk a feleket, ki a jó és ki a rossz, de a valóságban soha, senki nem szokott magára gonoszként tekinteni. Mindenki a saját, jónak vélt igazáért küzd. - Ó, általában mindig, minden helyzet sokkal összetettebb és árnyaltabb, mint amennyire külsőként tűnik. Pláne, ha csak az egyik fél szemszögével van tisztában az ember. - ahogy egy másik bölcs mondás tartja, minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont és nem a valóság. Minél több évet tudhatok magam mögött, annál inkább egyetértek Marcus Aureliussal. - Kár. - engedek meg én is egy mosolyt magamnak, kivételesen a csoki-nagyhatalommal is kiegyeztem volna, de meglepődtem volna, ha tényleg erre akart volna célozni. Alignak életéből valószínűleg az úgy is kimaradt, a fagyott fókazsír hétköznapibb csemege volt, mint a forró csokoládé. Egyelőre tűröm, hogy a kézfejem simogassa, tartottam a szemkontaktust, miközben figyeltem, hogyan változik a széljárás. Tatiana… szóval az eredeti nevemet is tudja, annak ellenére, hogy szinte senkivel sem szoktam megosztani. Vajon mi mindent deríthetett még ki rólam? Mindenesetre egy apró bólintással nyugtázom a dolgokat, majd egy újabbal, hogy csak a szóbeli üzenetekre korlátozódna a feladatom. Jó tudni, hogy nem kell senkit megkínozni, vagy megölni mellé, már félsiker. Szerettem a végrehajtói munkámat, de sajnálnám, ha ilyen visszásan űzhetném újra. És itt is van az a bizonyos apró betűs rész, amire kíváncsi voltam. Kérdezhetek, válaszokat kapok, de nem adhatom tovább az információt. Nem kell csatlakoznom, cserébe hallgatnom kell róluk… akármennyire is lealacsonyítóan beszélt a másik imént az információgyűjtői munkámról, valószínűleg sikerült olyan információkra is szert tenni, amit nem akartak nagy dobra verni, különben nem igazán érné meg nekik az ajánlat. Elvégre ha tényleg csak a vakvilágba tapogatóznánk, közel sem járva az igazsághoz, miért érné meg nekik? Valahol mélyen azért elégedettséggel tölt el a dolog, de… sajnos, ahogy már korábban is szó esett róla, a helyzet sokkal… összetettebb. Nem csupán magam miatt felelek, hanem Chulyin az egész vérvonalát rám bízta, és azt hiszem, egy kicsit kezdem Northlake helyzetét is megérteni. Nem igazán ez az, amire vágytam, de borítékolható, hogy előbb utóbb eljön az a pont, amikor választás elé kényszerülök. - Nem úgy tűnik, hogy ettől jobb közös nevezőt sikerülne találnunk a későbbiekben, amivel mindenki elégedett lenne. - húzhatom az időt, nyerve néhány percet, de nem igazán olyan a szituáció, amiből csak úgy könnyedén kereket lehetne oldani. Ha pedig így van, még mindig inkább ez, mint a többi lehetséges opció. Ha meg nem jönne be… nos, majd ráérek újratervezni a dolgokat. - Az lenne, ami azt illeti, elég sok, de sejtem, a többségére úgy sem kapnék választ. Például, hogy hogyan sikerült ennyi mindent kiderítened rólam? - döntöm oldalra a fejem az esélytelenek nyugalmával, ha mégis válaszolna, nos… akkor legalább már ezt is tudom, veszíteni való nem igazán van. Azt meg nem is feltételezem, hogy mindent egy nap alatt derített ki, attól, hogy eddig szinte semmit nem tudtunk róluk, ők a háttérben bőven szorgoskodhattak. - Illetve… merre vagy, vagytok fellelhetőek? Ha úgy hozza a helyzet, hogyan lehet kapcsolatba lépni veletek? - nyilván, így, hogy már tudom, pontosan kiről van szó, magam is ki tudnám deríteni, merre jár, vagy épp mit csinál, de nagyságrendekkel és gyorsabb és egyszerűbb, ha mondjuk kapok egy telefonszámot. Vagy elárulja, hova küldjem a postagalambot.
Bólintottam a gondolataira. Hiszen minden, amit megéltünk, nem pusztán arról szólt, hogy én mit gondolok. Vagy hogy Atyám mit gondol. Ezzel párhuzamba téve Tupilek és a magukat szabadságharcosnak gondoló lázadók oldala sem volt teljes egész. Mind azt kaptuk, amit belénk neveltek. Nem ezzel születtünk, nem feltétlenül ebben nőttünk fel: de mindenkinek megvolt a saját "erkölcsi" igazsága, amivel azonosult anélkül, hogy számításba vette volna a másik felet. Úgy tűnt, hogy a Holló erre hajlandó, ennek pedig őszintén örültem. - Ebbe viszont a többség nem igazán szeret belegondolni. A demagógia mindig egyszerűbb. A Protektorátus megmondja. A Falka megmondja. De hogy mi van a háttérben? Arról már senki sem beszél, jó katonaként, saját választás nélkül menetelnek a végük felé egy olyan háborúban, amiben vesztésre állnak. Nem, nem a csokoládé-nagyhatalom Svájcnak szánom őt Alignak szaván keresztül, hanem annak a Svájcnak, aki sem a saját vérét, sem a gyermekei vérét nem kell ontsa, ha valóban semleges marad és nem kezd bele olyan játékokba, amik bármelyeik oldalhoz is húznak - bár esélyesen inkább tőlem távol vitte volna az útja, ha szabad választást kap. De nem kapott. Legalább is nem olyat, amitől feltétlenül boldog lett volna. Hagyta, hogy a kezét érintsem, ameddig nekem is jól esett, közben megélte a lakásban fennálló energiák változását... Meghallotta a saját nevét, ahogy korábban én is elmondtam neki a sajátom. Az nyilván nem esett nehezére, az én megszólításom... Talán. De nem csak a kezét engedtem el végül, hanem őt magát is: hadd döntse el, hogy a Holdisten kivételes alkuja árnyékában mit kíván tenni. Örök ellenségnek kikiáltani engem és mindenkit Alignakkal együtt a Seregben, ezzel az egész vérvonalát veszélyeztetve, vagy... hogy drámai legyek, az Isten bokáját megfogva megragadni a lehetőséget, amivel mindkét fél nyer. Sosem mondtam vagy gondoltam, hogy nem végzett jó munkát a maga képességeivel: de a Ragnartól visszahallottak szerint szinte semmi esély nem lenne mindezt csupán a magunk hasznára fordítani. A független félmegoldás pedig a legjobb lehetőségnek tűnt. Az időhúzásnak tűnő feleletére csak felhúztam kissé a szemöldököm. - Nem kell mindenkinek elégedettnek lennie. Nem is ez a cél, és attól tartok, már sosem lesz az. Lehetett volna. Évekkel ezelőtt... De a Szabad eljátszotta a világ esélyét. Én mondtam, hogy kérdezhet, és csak gondoltam, hogyha meg is teszi, akkor azzal végső soron... Igent mond. és nekem is elszámolással tartozik a Napisten katonái mellett. Lassan, ráérősen keltem fel az elfogyasztott teám mellől, és elkezdtem bejárni a nappalit: megérintve ezt-azt, itt ott heverő vagy polcon lévő kacatokat. - Ha máshogy nem is, hát hallomásból ismered a Magas Hegyet, úgy vélem. - csevegő hangon hoztam fel a Másikat abból pedig már kinőttem, hogy a kor vagy a származása miatt fájjon a helyzete, megpöcköltem egy könyvet - Az az öccse vagyok a Holdisten által, amit szerintem sem Ő, sem pedig a világ nem lát szívesen. Az Istenek elől nem tudunk elbújni, de ettől még... Megkaptam hozzá az erőt, hogy a nevében létezhessek és tudhassam azt is, amit Ő átlát, pedig... Igyekeztem gyorsan és hatékonyan elmormolni a Bénítás varázslatot Michelle lábaira fókuszálva, és ha farkasként nem is voltam erősebb nála, ebben viszont igen. Nem akartam bántani, vagy fájdalmat okozni, csak megmutatni, hogy hiába érzett csupán embernek, közel sem vagyok az. Tévútra tévedt Őrző? Talán. De ennyi idősen? Nem. Őt már nem lehetett ennyivel átverni. - Hogy engem hol találsz meg, azt majd a Protektorod megmondja. Hamarosan nálam fogunk értekezni, de annak még megvan a maga ideje. - kivártam, készültem rá, bármeddig is tartson - Ne haragudj. Megszüntettem a Bénítást, és ahogy a varázslatnak vége volt, a kezem nyújtottam felé: miközben a tekintetem kékje arannyá vált néhány pillanatra. - Sajnálom, de ki kell mondanod. - eddig is éreztem, hogy elodázná, kijátszaná a dolgot, mert volt elég tapasztalata és esze - Elfogadod a közvetítői feladatot a feltételekkel vagy sem? Roppantul sajnáltam volna, ha most ezt a szegényes kis lakot el kellett volna pusztítanunk, de... Ha kellett, hát megteszem. Társként húztam volna magam mellé, ha elfogadja. Ha nem, hát nem csak a vérvonala, de Ő is bánni fogja, hiszen... Az emlékei felett még mindig lehetett uralmam.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 222
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Meet me on the battlefield Even on the darkest night I will be your sword and shield, your camouflage And you will be mine Echos of the shots ring out We may be the first to fall Everything can stay the same or we could change it all Meet me on the battlefield
- Mint birka módjára követni a tömeget, ahelyett hogy az ember az agyát is használná. - vontam vállat. Nyilván nem a szokásos falkás meg egyéb hierarchiákra gondoltam, de nem is hiszem, hogy annyira magyarázni kéne neki. Egyetértően bólintottam a szavaira, ami az elégedettséget illeti. Sajnos, ez a játék már rég nem arról szólt, kinek mi a kényelmes, vagy épp mit szeretne, azon már réges rég túl vagyunk. Ezzel szemben pedig egy percig sem vitatom, roppant csábító volt az ajánlata, pláne ezzel a páratlan marketinggel tálalva, ahogy tette. De… De ott volt az érzés, ami továbbra sem hagyott nyugodni, egyszerűen nem akart összeállni a kép. Túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, miközben Alex szavait hallgatom. Vagy legyen inkább Alexander? Ő is a valódi keresztnevemen szólított, holott sosem szerettem, és szinte csak becézve használtam, s minél tovább nézem a vonásait, a kifinomult viselkedését, gondosan megfontolt szavait, arra a következtetésre jutok – sokkal inkább illik hozzá az Alexander, legyen valós, vagy sem. Denaali hallatán aprót bólintok, persze, hogyne hallottam volna… gondoltam rá az elmúlt időben, hogy felkeresem, de valahogy nem tudom, mit mondhatnék neki. Tud egyáltalán bármi olyannal szolgálni, amivel előrébb juthatnánk? Ha igen, miért nem tette meg, miért hallgat? Ha pedig nem, pusztán időpazarlás lenne… - Ó… milyen… bájos család. - és én még azt hittem, hogy az enyém a végtelenül elbaszott, de én kérek elnézést, ezek után egészen más szemmel fogok nézni a sajátjaimra. Ígérem! Mielőtt azonban még bármi mást mondhatnék, megérzem a mágia finom rezzenéseit közöttünk, majd mielőtt mozdulhatnék, mozdulatlanná dermednek a lábaim. Ezek szerint igaza volt Darionak, valóban képes varázslatokat használni. Ahogy a megérzéseim is igazak voltak, nem egyszerű ember… hogy is lehetne! Hisz Vérvonal-Nagyapám mikor vette őket emberszámba… azóta nem, hogy annak idejön elüldözte a népe. Miért most gondolná meg magát? - Ugyan, semmi gond. - legyintek, mint ha semmiség lenne, holott igenis feldühít, hogy ilyen könnyedén sarokba szorított, mozgásképtelenné tett, szó szerint. Amikor azonban meghallom a kérdését, ami után nincs hová húzni az időt, elhallgatok… elhallgatok, majd szórakozott mosolyra húzódik a szám. Lám-lám, akadnak még, akik hozzám hasonlóan játsszák a játékaikat. Okos… de hogy eléggé-e? Az majd elválik. - Alex… Vagy inkább Alexander, úgy érzem, ez sokkal inkább illő hozzád. Igazán értékelem, hogy nagyapám megtisztelt ezzel az egyedi és visszatérhetetlen ajánlattal. - nem, még mindig nem mondtam ki, amit olyannyira várt, hisz ahogy feloldotta a varázslatot, megvilágosodtam. A kirakós darabjai a helyére kerültek, és egyszerre olyan könnyűnek és egyértelműnek tűnt a válasz, hogy nem is értettem, miért nem jutott előbb eszembe. Biztos sikerült a váratlanul udvarias modorával kizökkentenie… - Köszönöm, de a válaszom: nem. Utánam a vízözön. Mit veszíthetek? Amikor Northlake vérvonaláról volt szó, nem én voltam az, aki csak legyintett, mit aggódja túl? Ha pár évig, évtizedig átok is ül a vérvonalán, évszázadai vannak arra, hogy megoldást találjon. Mit veszíthetünk? Amíg egy is él közülünk, még van remény, elvégre őseink is egyedül teremtettek saját vérvonalat. Meghalunk… de halhatatlanok vagyunk, új testben visszatérünk. Amíg élünk, a vérvonalunk is. Azt, hogy ezt a fakírok lobbanékony feje képtelen volt meglátni, az ő baja, de a fürkészek sokkal inkább türelemjátékosok. Nemde, atyám? És egyébként is, nincs veszélyesebb ellenség egy olyannál, akinek már „nincs” veszíteni valója. Elfogadhattam volna a kényelmesnek tűnő semleges posztot, de már látom, korán sem lett volna semleges Svájc… inkább két szék közül a pad alá, egyik oldalhoz sem tartozva, magamra maradva. Nem hogy ketté, három felé szakították volna a vérvonalfők egységét. Ezek után már csak abban bízok, hogy a szövetségeseim is legalább annyira bíznak bennem, mint én bennük, mert ha nem… nos, elvileg halhatatlan vagyok, nem? Előbb vagy utóbb, de eljövök értük. Ami pedig a mellettem ülő szőke úriembert illeti, nem tudom, ezek után is megtartja-e a kiváló modorát, vagy csak a beetetés része volt, mindenesetre minden porcikámban ugrásra készen vártam a legkisebb rezdülését is – most hogyan tovább, kedves Alexem?
Úgy tűnt, hogy az eddigi beszélgetésünk alapján gyakorlatilag mindenben egyet tudtunk érteni. Húzta az időt, partnere voltam, amíg ez számomra is elfogadható volt. Nem kellett érzékelnem, tapasztalatból már tudtam, hogy az ember olyankor kérdez túl sokat, amikor bizonytalan. Voltak, akiket nem érte meg győzködni. Őt viszont egy határig igen, én pedig készséggel adtam meg neki önként azt, amit úgy hihetett, hogy elvett tőlem. - Legalább a farkasoknak hatalmában áll ezt a családot megválasztani, nem csak azzal boldogulni, ami osztályrészül jutott. A Teremtőm kiválasztott. Alignak kiválasztott. A magunk módján mind kiválasztottak voltunk, és hiába születtünk meg másodjára kéretlenül, a létünknek oka és célja volt, ha már az emberi lét esetleg annyira cudarul bánt velünk. Éreztem a benne kavargó indulatokat a szavai mögött, ha csak nem zárta el őket teljes egészében, miközben a Benítással hajtottam az uralmam alá, megunva a beszélgetést, ami csak helykitöltő volt és igazából mindkettőnk idejét rabolta. Nyíltan kérdeztem hát, nem adva neki menekülési lehetőséget. Sem újabb kérdést. Sem több időt. Éreztem, hogy ide tartunk és csak önző vágy, kósza remény volt, hogy egy hozzám hasonló, talán valamire is méltó nőstényt, ha nem is az oldalamon, de magamhoz közel tudhatok. Az elutasításától megfeszült az állkapcsom, az arcomon valami sötét árnyék szaladt át, mert gyűlöltem, ha bárki is nemet mond. Más körülmények közt rövid úton megfosztanám az életétől itt és most, de mit érnék vele? Hamarosan újra találkoznánk. És rá más szabályok vonatkoztak. - Rendben van. - feleltem egyszerűen, miután minden haragom hirtelen felhője tova szállt - Hiszed vagy sem, tényleg sajnálom, hogy így döntöttél. Ebbe keveredett némi személyes önzés is, de háborúban nincs barátság, úgyhogy ezt, őt, és vele együtt minden gondolatot el kellett engednem. Nem hazudtam, tényleg elfogadtam a válaszát, úgyhogy ha továbbra sem esett nekem, csak lassú és egyszerű léptekkel haladtam felé, mint aki csupán kéznyújtásra emeli a jobbját, de tovább haladtam. Az álla alá nyúlva adtam egy apró, szinte ártatlan csókot a szájára - mintegy köszönetképp, ha másért nem is, hát a beszélgetésért biztos. A Bénítás még mindig a zsebeimben volt. - Károgni fognak a Hollók. Mától naponta elveszek tőled egyet. Suttogtam az ajkaira szinte szenvedélyesen, aztán úgy ott hagyva, mint egy értéktelen rongyot, elindultam az ajtó felé - kis lakás, magamtól is kitalálok. - Köszönöm a teát. És igen, neked mostantól Alexander. Ha okot adott rá, hogy újra a Bénítással nyugtassam le korábban, úgy nem oldottam fel azt, ahogy magára hagytam a lakásban. Majd akkor szabadul, ha leperegnek az órák.
//Ha csak nem alakul máshogy, akkor ezzel köszöntem szépen, élmény volt! //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 222
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Hm, relatív. - bólintok aprót. Nyilván ezt is lehetne hova ragozni, ki harap be, vannak-e vérvonal-testvéreid-rokonaid, milyen a kapcsolatod vele, van-e falkád, meg a többi. Bizonyos szinten volt választási lehetőség, más szempontok alapján pedig nem sokban különbözött a való élettől. A válaszomat követő néhány másodpercnyi szünet szinte egy végtelenséggé dermed, ugrásra készen, pattanásig feszült idegekkel, de miután a másik nem ugrik egyből a torkomnak, hanem meglehetősen higgadtan fogadja, úgy én is alább engedek kissé az éberségből. - Hiszed vagy sem, - idéztem az iménti szavait – valahol én is. - más körülmények között biztosan jól kijöttünk volna egymással, vagy megkockáztatom, nagy dolgokat vittünk volna véghez, de ezúttal más lapokat osztottak nekünk odafentről az égiek. A saját elveimmel mentem volna szembe, teljességgel meghazudtolva őket, ha másképp döntök, legyen akármilyen csábító az ajánlata. Nem hiába dolgoztam az elmúlt néhány évtizedben tűzoltóként, és az összes eddigi „munkám” közül talán ez állt hozzám lélekben legközelebb – ahonnan mindenki menekül, ott nézni szembe a veszéllyel, legyen akármilyen nagy is, és ugorni fejest a dolgok közepébe. Tudom, ha elfogadtam volna az ajánlatát, egészen biztos, hogy hamar megbántam volna, amiért a kispadról kell követnem az eseményeket, fizessek így akármilyen nagy árat is érte. Amíg nem támadt, ugrott, vagy adott bármi okot a támadásra, addig én sem tettem - bár amikor az arcomhoz ért, az emléktörlés varázslat nem ismerete lévén nem sok híja volt annak, hogy a torkának ugorjak, de végül nem tettem. Végül is… nem hazudott, amikor azt mondta, nem az életemet akarja kioltani, és ha valóban Alignak küldöttje, lenne értelme ellenállni? A csókkal viszont sikerült határozottan meglepnie, nem tagadom, ahogy azzal is, hogy a fakírokkal ellentétben minket nem átokkal sújtanak, de… végül is, várható volt. - Jó szórakozást a vadászathoz. - suttogtam vissza egy félmosollyal az arcomon, elvégre nem hiába tartják a hollókat az egyik legokosabb madárnak. Ha valóban egyenként akar leszámolni velünk, nem kétlem, hogy megtalálja a módját, de azt is biztosra veszem, hogy a társaim nem fogják megkönnyíteni a dolgát. Még ha valahol sajnálom is, hogy az összes vérvonaltársam hátára célkeresztet tűztem… De továbbra is szentül bíztam a tervemben, és abban, hogy még nincs minden veszve. - Ég veled, Alexander. - búcsúztam tőle csendesen, továbbra is a fotelban pihenve, barátkozva kicsit a döntésem súlyával, felmérni, milyen veszedelmet szabadítottam a fürkészekre – vagy épp mennyiben befolyásolhatja a döntésem a dolgok későbbi kimenetelét? Csak az idő a megmondója… Egy darabig még türelmesen várakoztam a helyemen üldögélve, majd miután úgy véltem, a másik már messze jár, töltöttem magamnak valami erősebbet a teánál, és a telefonomért indultam, hogy elküldjek néhány üzenetet.
// én is köszönöm, egy "élmény" volt veled üzletelni //
Kezdőlap
//
//
