A látogatók által közkedvelt látványetetések - illetve időszakonként oktatások - zajlanak itt. Naponta kétszer (10-kor és 13-kor) követhetjük szemmel a kisállatok cucliztatását etetését.
Ki tudja mennyi idő eszméletlenség után lassan kezd eloszlani a köd, tisztulni a kép, és ezzel együtt a fájdalom is egyre lüktetőbben hirdeti, hogy üdv a valóságban. Valahol örülök neki, mert ha fáj, az jó, még élek, és valószínűleg nem is halálos a sérülés, ha a testem még képes ilyen szinten jelezni, szóval csak idő kérdése, hogy jobban legyek majd. Ám egy kicsit még odébb van. Egyelőre a legegyszerűbb mozdulat is fáj, ahogy megpróbálok a hátamról az egyik, majd a másik oldalamra fordulni, próbálom betájolni magam, hol vagyok, mi is történt? Ahogy meglátom a fának ütközött autó roncsait, kezd derengeni a kép, ezzel együtt pedig némi pánik is elfog így, hogy Dorát sehol sem látom. Az energiáimmal próbálok tapogatózni, a vérvonalképességemmel keresni, már amennyire ilyen kótyagos fejjel még megy, de szerencsére néhány perc, és sikerül egész jól felmérnem a környezetemet. Dora, Zachariah, Pascal… néhány pillanattal később pedig Zach szavai is elérik a tudatomat, hogy szerencsére nem vészes a helyzet. Pontosabban, úgy tűnik, én szívtam meg a legjobban, de annyi baj legyen, éltem már túl rosszabbat is. Inkább én legyek ilyen ramaty állapotban, mint Dora. ~ Nézd kölyök, amíg nem egy pappal jön, hogy feladja az utolsó kenetet, vagy halottszállító autóval, én Cruznak is örülök. ~ - nyilván más súlycsoport, mint McCarty, a kölyök a nyomába se ér, de amennyire eddig megismertem, elég jól érti a dolgát, meg helyt áll a városban úgy, hogy rajta kívül alig akad más őrző, szóval jah… valahol talán még jobban is örülnék neki, mint Henrynek, legalább nem kéne hónapokon, vagy éveken keresztül a hülye poénjait hallgatnom, hogy milyen szar sofőr vagyok, vagy jövőre milyen autót meg hogy tervezek összetörni? Így viszont, hogy úton a segítség, és Dorának sincs komolyabb baja, én is nyugodtabban fújom ki a levegőt, egy jó adag feszültségtől megszabadulva. Olyan nagy baj ezek szerint nincs… legalábbis jelen helyzetben, ami meg a jövőt illeti, amiatt meg majd aggódok akkor, ha nem fog fájdalommal járni a legkisebb mozdulat is. Hallom, hogy idő közben a fiatalok is közelebb jönnek, így legalább saját szememmel is meggyőződhetek róla, hogy Dora tényleg rendben van. Vagyis a lába nem teljesen, de az sem tűnik annyira vészesnek. Semmi nyílt törés, vagy hasonló, a vér jellegzetesen fémes szagát sem vélem felfedezni, ahogy közelednek. - Persze, minden szuper, csak olyan simogatóan puha a fű, gondoltam elfetrengek még vagy 4-5 napot az élmény kedvéért. - nézek fel Dorára még mindig a fűből fekve. Elég elcseszett módja a társalgásnak, de egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy saját erőből, segítség nélkül képes lennék talpra kecmeregni, vagy egyáltalán kevésbé lenne fájdalmas állni, mint így. Egyébként is, ha jól hallom, már közelednek a mentők is, úgyhogy minek sietni? - Vénember a… - nyögök fájdalmasan, ahogy elcsuklik a hangom, kell pár pillanat, mire erőt veszek magamon és képes vagyok folytatni – A fenébe is Dora, ne nevettess! Legalább most ne… - kérem inkább helyette, amikor pedig aggódó hangon érdeklődik, csak megrázom a fejem. Aztán rájövök, hogy ez elég sovány válasz a számos kérdésére, így csak erőt veszek magamon és válaszolok. - Megmaradok, ne aggódj. Tippre, szerintem eltört a bordám – vagy több is, nem vagyok benne biztos. Egyedül inkább nem kísérelném meg, hogy felkeljek, a végén még rontanék a helyzeten, de úgy is mindjárt itt vannak a mentők, majd felkaparnak a földről, meg megmondják a tutit. - értékelem, hogy segítene, de valószínűleg úgy sem lenne túl nagy segítség, pláne így, hogy ő is megsérült. - Te hogy érzed magad? - érdeklődök inkább az ő hogyléte felől, ám ahogy meghallom mi a kifogása a gipsz ellen, csak viszonzom az előbbi vicceskedő megjegyzését – Miért? Pedig lehet rá szépeket rajzolni. - képzelem mennyire sikerül meggyőznöm vele, de most nem fogok kiselőadásba kezdeni, hogy a gipsz már milyen elavultnak számít, vannak ám helyette sokkal modernebb megoldások is, mint a műanyag lábmerevítők. A mentősök majd tudják a dolgukat, mielőtt azonban még ideérnének, hálás tekintettel nézek Zach felé – Köszönöm, hogy jöttetek! A közelben jártatok, vagy Dora szólt? - érdeklődök, mert egyiken sem lennék meglepve, de bárhogy is volt, tényleg örülök, hogy itt vannak és segítenek a bajban.
Dorát átkarolva támogatom oda a kocsi túlfelén fekvő férfihoz, némileg higgadtabban, mint a leányzó. Ez mondjuk nagyban köszönhető annak, hogy mentális üzenetemre érkezik válasz a maga "brunós" hidegvérűségével. Segítek a kedvesnek abban is, hogy leereszkedve odahuppanjon az öreg mellé, akinek még arra is van ereje, hogy poénkodjon, szóval akkora baj csak nincs ezek alapján, nem igaz? - A frászt hoztad ránk! - Szúrom közbe én is, megerősítve Dorát őszintén, mert azért mikor a kocsiban ájultan megpillantottam, bennem is megállt egy pillanatra az ütő, kár lenne tagadnom. Fél füllel hallgatom beszélgetésüket, de tekintetemmel az útszakasz azon irányába nézek el, amerre a kölykömet hagytam. A jellegzetes kék-piros villogók feltűnnek a távolban, a hangjuk előbb ideért már valamivel. Csupán Bruno kérdésére fordulok vissza, apró mosollyal szám sarkában. - Dora hívott, szóval igazából ő a nap hőse. - Tekintek a dokiról a kedvesre, bátorítóan kacsintva felé, mielőtt meghallanánk mindhárman Pascal hangját - "Ott vannak lent, erre jöjjenek!" - és a közeledő lépteket. - Megkérdezheted, van-e nekik pinkben a gipszből...! - Kaccanok Dora korábbi siráma kapcsán, de egyúttal Bruno felé nyújtom karomat, amennyiben úgy érzi, hogy felülne. Ha jobb fekve, nem én fogom erőltetni a mozgatását. Helyette teret adok a mentősöknek, az én feladatköröm itt úgy fest, végetért. Pascal mellé lépve vállon veregetem, szép munka volt tőle, s onnét figyelem a kibontakozó jelenetet, míg oda nem engednek a mentőhöz, amelynél Dorát látták el.
A rossz híremmel ellentétben nem szívügyem az utolsó kenet feladása, ahogy a civilek emléktörlése sem épp olyasvalami, amit perverz élvezettel végzek el. Nem is folyamodok hát hozzá, csak miután meggyőződtem róla, hogy valóban szükséges megejteni. Nincs ez másképp itt sem, ahogy a mentőt kísérő rendőrautóból ráérős könnyedséggel, mégis vadászkutyák metsző lendületével szállok ki, végigpillantva az egybegyűlteken, mikor közelebb érek. Három vérfarkas és egy civil... akár egy olcsó vicc kezdete is lehetne; milyen kár, hogy nem vagyok poénkodós hangulatban. Fogalmuk sincs, mit hagytam otthon ezért a kis intermezzoért, de kétségtelenül éreztetem, amikor egyesével felveszem a vallomásaikat a történtek kapcsán, hogy nincs most helye a mellébeszélésnek. Csak mondják el, amit tudni akarok, aztán menjünk isten hírével...! Így esik, hogy bár teljes mértékig nem győznek meg róla, hogy a kishölgy semmi természetellenest nem tapasztalt a történések közepette, mégis hagyom szétszéledni a kis társaságot, noha Brunonak könnyedén lehet az az érzése egyik-másik mondatom nyomán, hogy fognak még hallani felőlem az elkövetkező napokban...
Kezdőlap
//
