Victorya Hanna Tagarovszkij néven láttam meg a napvilágot 1985. május 8-án, Alexander Tagarovszkij és Karen Everwood egyetlen lányaként, az alaszkai Fairbanksban. Egész életemben itt éltem, és soha de soha nem is akarok innen elmenni, másfelé költözni. Alaszka az otthonom, ha el kellene innen mennem, abba valószínűleg beleőrülnék. Anyám azt mondta, én voltam az életében a legnagyobb ajándék, amit bárkitől kaphatott. Elképzelhető, azért, mert Apába leírhatatlanul szerelmes volt, akiről bár senki se tudta, de farkas volt.
Gyermekkorom a legboldogabb időszaka eddigi életemnek. Az otthonunk, - egy kicsiny kertes ház - tele volt szeretettel, békével, odaadással és jósággal, így a boldog percek szinte mindvégig körülvettek. Apa hihetetlenül sokat foglalkozott velem tizenéves koraimig: megtanított számolni, olvasni, írni, játszott velem különféle játékokat, napi háromszor fésülte a hajam, és nagyon sokat jártunk sétálni az erdőbe. Imádtam őt. Apám elsősorban valami Vadvilág Megőrzési Intézetben dolgozott, másodállásban pedig szánhúzó kutyákkal foglalkozott. Volt is egy saját kutyafalkánk, akik már akkor velünk éltek, amikor megszülettem, így nem is csoda, hogy a mai napig imádom az állatokat, különösen az északi ebeket. Sokat eljárt versenyezni velük. Anya mindig azt mondogatta, hogy azért költözött ide Alaszkába még megismerkedésük előtt, hogy végre ennek a sportnak szentelhesse idejét. Ezen nem is csodálkoztam. Már akkor beleszerelmesedtem ebbe a sportba, amikor Apa először felültetett a szánunkra és úgy jártuk be a közeli tájakat. Tudtam, hogyha elég idős leszek, én is ezt akarom csinálni. De persze ennek az elhatározásnak a megvalósítása nem volt ám olyan egyszerű, mint az gondoltam, hisz mint minden szülő, az enyémek is hevesen próbáltak meggyőzni arról, hogy "ugyan már Hanna, neked ennél többre kell vinned". Mondanom se kell, hogy egy hat éves kislánynak ez mekkora traumát jelentet, de végül sikerült megállapodnunk abban, hogy ha elvégeztem a tanulmányaim, akkor az életemet úgy alakíthatom, ahogy akarom.
Voltak barátaim, akik kedvesnek, szépnek, jónak, tökéletesnek látszottak. Sok ember vett körül, s a dolog furcsa mivoltja mégis abban volt, hogy ezek az emberek semmilyen nemű rokonságban nem álltak velem. Vér szerinti családom amúgy nem volt sosem nagy, sőt! Mindig is kifejezetten kevesen voltunk. Édesapámon és édesanyámon kívül nem volt senkim. A nagyszüleimet apám oldaláról nem ismertem. Apa azt mondta, hogy már a születésem előtt meghaltak. Anyám oldaláról pedig nem láttuk őket szívesen, mert anyám szerint régimódi, közönséges emberek voltak. Sosem érdekeltek túlzottan, és sosem láttam őket személyesen.
Így éldegéltünk egyedül, és mégsem magányosan egészen tíz éves koromig. Ekkor megtörtént valami, ami miatt Apa egyre többet volt távol otthonról. Csak annyit mondott, hogy a munka miatt szólítják el. Kislányként mindig elbúcsúztattuk Anyával, amikor minden ősszel elutazott, és csak nyáron tért vissza. Hosszú volt ez az időszak, de amikor már közeledett a nyár, mindig izgatottan vártam, hogy Apa hazajöjjön és együtt töltsük az elkövetkező pár hónapot. Sajnos a kutyáinktől meg kellett válnunk, mert Apának így nem maradt rájuk ideje, mi ketten Anyával pedig nehezen boldogulunk volna velük. Elajándékozta őket az ismerőseinek, akiket szánhúzóversenyeken ismert meg, így ha minden igaz jó soruk volt az új gazdánál.
Gyermekkorom a továbbiakban problémamentesen folyt, egészen tizenöt éves koráig, amikor apám nyomtalanul eltűnt. Azóta sem hallottam felőle semmit. Életem legszörnyűbb perceit éltem meg abban az időben. Egyik este, teljesen véletlenül sétáltam el a konyhánk előtt, ám amikor meghallottam, hogy anyám a helyi rendőrkapitánnyal telefonált a kereséssel kapcsolatban, a fal mellé kucorogtam és hallgatózni kezdtem. Hallottam, ahogy próbálták megértetni az anyámmal, hogy mivel a keresés már régóta eredménytelen, kénytelenek lesznek lefújni az akciót. Képtelen voltam felfogni az elhangzottakat és beletörődni a gondolatba, hogy szerintük már nincs rá remény, hogy az apám előkerül, vagy hogy egyáltalán él-e. Nem bírtam magamban tartani a könnyeimet és az elkeseredettséggek vegyes dühömet, ezért fogtam magam, és mintha az életem múlt volna rajta, kirohantam a házból, zokogva. Anyám kiáltásait csak addig hallottam, amíg az erdő mélyén nem jártam. Így visszagondolva elismerem, hogy butaság volt fejvesztve elszaladni, de ugyebár van az a mondás, mi szerint "nincsenek véletlenek". És valóban, mert ha ezen az éjszakán nem vetem be magam az erdőbe, nem lennék ma az aki.. vagy inkább ami?
Egy fa tövében sirattam az apámat, amikor a közelből az avar zörgésére kaptam fel a fejem. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és ez a gondolat nagyon megijesztett. Aztán az események hirtelen felgyorsultak. Olyan szélsebesen ugrott elő a bokorból, hogy feleszmélni sem volt időm. Utána már csak a fájdalomra, a vérre és a könnyekre emlékszem. Hosszú óráknak tűnt, és tán azok is voltak, míg visszakúsztam a házunkig. Anya azonnal bevitt a kórházba, ahol elláttak, és nagy kedvesen hozzátették, hogy örülhetek, hogy nem haltam meg. Hát kössz. Kérdezgettek arról, hogy mi történt velem, de nem igazán tudtam értelmes magyarázatot kinyögni. Végül azzal az indokkal zárult le az ügy, hogy egy farkas támadott meg, valószínűleg azért mert betévedtem a fenségterületére. Sajnos a valós ok, és hogy ki volt a beharapóm, a mai napig rejtély.
Az ezutáni időszakban nagyon lehangolt és kedvetlen voltam. A barátaimmal egyre agresszívebb lettem, rémálmok és lázak gyötörtek, amikről először mindenki azt gondolta, hogy apám elvesztése miatt jöttek ki rajtam, senki sem gondolta, hogy az igazi indok a kötés alatt gyógyulgató sebhelyem.
Aztán egy oly sötét éjszakán, mikor egyetlen világosság csupán a telihold volt az égen, akkor úgy éreztem megszólít valami. A szemeim felpattantak, és nem tudtam miért, de a szivem olyan hangosan kezdett el kalapálni, hogy minden egyes dobbanást hangos dübörgésnek éreztem. Egy belső vágy hajtott az ablakomhoz, ahol hosszasan bámultam a teliholdat, majd az ablak melletti fán lemászva, sétálni indultam. Az illatok minden irányból megcsaptak, az éjszakai állatok neszeit ott hallottam a fülemben és valami rendkívül szokatlan borzongás futott végig a hátamon. Azon az éjszakán változtam át először. Az egész olyan álomszerű és hihetetlen volt, hogy képtelen voltam felfogni mi történik velem. Veszettül rohantam az erdő fái között, mintha valami kijáratot keresnék ebből a kínnal és zavarral teli álomból. Aztán felbukkant Vlad. Megtalált és segített rajtam, hogy vissza tudjak változni emberré, majd mindent elmagyarázott nekem. Ja, és azt is megosztotta velem, hogy ő a bátyjám, aki már több mint 100 éves. A történések annyira felzaklattak, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy elájuljak, így jobbnak látta, ha hazavisz.
Másnapra azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet, de amikor Vlad délelőtt bekopogott az ajtónkon és megláttam teljes emberi alakjában, akkor fogtam csak fel, hogy nem, ez bizony valós volt. Szerencsére elég jól kezelte a dolgot, s így én is és ő is megtudta, amit hallani akartunk egymástól. Megtudtam, hogy vérfarkas lettem én is, akárcsak ő és Apa. Vlad pedig Apáról kérdezősködött. Őt kereste már egy ideje, mert beszélni akart volna vele, de hát ezzel én se voltam másképp. Anyát is meglepte Vlad felbukkanása, de nem volt olyan szívtelen, hogy elzavarja a féltestvérem, így maradhatott nálunk amíg nem sikerül eldöntenie, hogy tovább utazik vagy letelepszik Fairbanksban. Ezzel kapcsolatban vegyes érzelmek támadtak bennem; nem tetszett hogy Apa eltitkolta Vlad létezését és hogy bátyám kezdetben elég szkeptikusan állt minden olyan dologhoz, ami Apát hozzánk fűzte. Másrészt pedig nem ismertem más vérfarkasokat rajta kívül és nem szerettem volna egyedül maradni ezzel a képességgel.
Pár nappal később Anya hirtelen lebetegedett és egy hónap múlva meghalt. A távozása nagyon megviselt, hiszen most már nem csak Apát veszítettem el, hanem Anyát is. Az egyetlen közeli rokonom és reményem így Vlad lett. Szerencsémre nem mondott le rólam, hanem megengedte, hogy vele maradjak. Talán azért mert én vagyok az egyetlen, aki jobban ismerte az apánkat vagy azért mert kezdetben más farkasokat ő sem ismert itt, ki tudja? Eleinte a régi házunkban maradtunk, de csak addig, amíg Vlad nem találkozott az Őslakos falkával, akik befogadtak minket. Ezután Vlad vett egy saját házat és azóta is ott lakunk. Ez idő alatt egészen megkedveltük egymást, a szörnyűségek pedig összekovácsoltak minket, s mára már én is teljesjogú testvérként tekintek rá. Sok mindent megtanított nekem a farkas létről, én pedig otthon háziaskodok. A falkában is megtaláltuk a helyünket, így mondhatni az életünk kezdett ismér helyre rázódni. Vlad beszállt a sportiparba, ami nagyon jövedelmező profitált, s később a falkánt legújabb tagját Sedna Stormbornt is elcsábította, hogy dolgozzanak együtt. Vlad nagyon kedvelte Sednát, de végül barátságnál sosem volt több kettőjük között. Azt hiszem úgy voltak vele, hogy ezt a mély, igaz barátságot kár lenne másféle érzelmekkel tönkretenni. Ha belegondolok, talán igazuk is van. Én is nagyon szeretem Sednát, de a bátyámat ismerve, aki mindig is híres volt a kujon természetéről, ha fájdalmat okozna neki, tutira kicakkoznám Vlad fülét - na jó, csak viccelek. Sedna mindig is nagyon kedves volt velem és megengedte, hogy besegítsek a kutyusai gondozásában. Azt mondja, hogy nem mindenkivel ilyen kezesek ám, pedig szerintem egytől egyig imádnivalóak.
Aztán a falka életében egy nagy fordulat következett be. Vincent-nek el kellett mennie egy időre, s távolléte alatt Sednára bízta a falka vezetését. Nem volt könnyű senkinek se ez a döntés, de én bízok Sednában és elfogadom, mint Atanerk. A végsőkig követném és az életemet is a rábíznám, ha arról lenne szó.