Karakter teljes neve: Mika Catheline Bayle Becenév: Mika Álnév: Rachel Crimson Faj: vérfarkas Falka: – (Betolakodó irányultság inkább) Titulus: Végrehajtó voltam Nem: nő – még ha a viselkedésem nem is mindig ezt sugallja Kor: 346 Születés helye és ideje: valahol New Orleans környékén, 1666. május 18.; Beharapás: 1688. telén Foglalkozás: amihez éppen kedvem van Védőszellem neve: Chulyin Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: "Fürkészek" - Chulyin, a holló (Chulyin Alignak gyermeke)
Alignak >> Chulyin, a holló >> Anna Hawk, a sólyomszemű >> Leopold Bayle >> Mika Bayle
Apa: a érszerinti ismeretlen, a nevelőapám: Leopold Bayle – vérfarkas, 582 éves, él Jó viszony fűz hozzá, tisztelem, szeretem és hálás vagyok neki, amiért annak idején látott valamit egy neveletlen vakarcsban, akit aztán időt, energiát nem sajnálva felnevelt. Anya: ismeretlen Testvérek: tudtommal nincs Egyéb hozzátartozók: James Lee Howard – vérvonal testvér, 243 éves, él, hogy rohadjon meg! A mocsok csőbe húzott, viszonzásképp nagyon szívesen kasztrálnám!
Amióta nincs velem a farkasom, bizonytalan vagyok, félénk, visszahúzódó, kifejezetten gyáva. És ez idegesít, de akárhogy próbálok ellene tenni, nem tudok. Kerülöm a tömeget, félek éjjel egyedül az utcán, ennek a tetejében pedig nyugtatókon élek. Fantasztikus! Megszabadítanak a bundás felemtől egy időre, kilövik a holdtölte hangyák-a-gatyában érzését, és végem, meg vagyok lőve! Pedig igazi, teljes, egész farkasként… Gyerekkorom óta problémát jelentettem az árvaházban a nővéreknek, akik sokszor szó szerint is megpróbálták belém verni a jó modort, de nem sikerült. Nekik nem ment. Leopoldnak igen mert máshogy kezelt. Szeretettel. Ettől viszont még nem adtam fel magam, a lobbanékony – vagy inkább robbanékony – természetem, a nyakasságom és a szókimondásom nem tudta kinevelni belőlem. Százévente, ha egyszer meghatódom, legalább ilyen gyakran tör rám a babusgathatnék, és minden egyéb, ami gyengédséggel, vagy nőiességgel párosul. A nővérek sokszor mondták, hogy kinézetre ugyan lány vagyok, de viselkedésben inkább egy texasi paraszt fia. Nem tudom magam emiatt rosszul érezni.
Hogy is mondják? Kicsi a bors, de erős! Nos, én pontosan ilyen vagyok, a magam 165 centijével. Vagy lehet, hogy már 166? Nem tudom, rég méreckedtem utoljára, szóval, ha sántítanak a paramétereim, de érdekelnek, akkor hozz egy mérőszalagot, és ha eljutsz addig, mérj meg! Leplezhetetlenül dél-amerikai benyomást keltek sötét bőrömmel, fekete hajammal és mélybarna szememmel, kaptam is értük jó néhány nem túl kedves megjegyzést életem során. Mexikóinak, dzsigolónak és hasonlóknak „becéztek”. Öltözködés terén tartom magam ahhoz az észrevételhez, hogy inkább férfinak kellett volna születnem. Szoknyát egyáltalán nem hordok, a terepmintás nadrágokat, katonai surranókat és az izompólókat szeretem, ha hideg van, akkor erre még jöhet egy dzseki, nem szoktam vastagon öltözni. Mindig is jól bírtam a szélsőséges időjárási körülményeket, így ahol más megsül, vagy megfagy, én még vígan éldegélek. Farkasként ugyanúgy őrzöm a sötét árnyalatokat, bondám fekete, szemem okkersárga, ha dühös vagyok, narancsos árnyalatú.
„Szép a rút és rút a szép: Sicc, mocsokba, ködbe szét!”
Három évvel korábban…
Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, pedig csak megbénítottak – és a biztonság kedvéért James is a földbe passzírozott. Karmos mancsa a tarkómat szorongatta, térde a gerincemet nyomta kegyetlenül. Próbáltam szabadulni, megtörni a varázst, ám ez esélytelen volt. A farkasom kétségbeesett dühvel igyekezett a felszínre törni, ám a minket körbeülő mágusok nem hagyták. Velem szemben Washington Protektora ült, egy kivénhedt szuka, akinek akkora varázserő volt a birtokában, mint ránc. És ez tényleg durva! - Eressz el! – követeltem Jamestől gondolatban. – Eressz, különben, ha ennek vége, puszta kézzel tépem ki a torkod! – fakadtam ki indulatosan, a szemem narancssárgán izzott, ám csak egy közömbös hümmögést kaptam válaszképp. Nem értettem, hogyan jutottunk idáig. A válasz persze egyszerű: nem lett volna szabad hagynom, hogy ő vezessen, és akkor tényleg a ketrecharc helyszínére mentünk volna. A Protektor belekezdett, kántált, vagy nem is tudom, pontosan, mit csinált, de a körülöttem ülő mágusok vele mondták a számomra érthetetlen nyelven szóló igét. Félelem mart a mellkasomba. Tényleg megteszik! Tényleg elveszik! Egy hosszan elnyújtott szűkölést hallottam – ami mint utóbb kiderült, az enyém volt –, aztán villanyoltás. Furcsa álmom volt. Egy pislákoló gyertyalángot követtem, de sose értem utol, ráadásul tudtam, hogy valami nincs rendben vele, mert sokkal nagyobbnak kéne lennie. A fenébe, legalább két méteres lángnyelvek kellettek volna! De a kicsi láng csak reszketett és egyre távolodott… Pár percig lehettem csak kiütve, ám azalatt mintha hipergyors felvételen pörgették volna végig eddigi éveimet. Nem is emlékeztem mindenre, volt, hogy csak egy érzés, egy illat, vagy szín maradt meg, máskor arcok, érintések, szavak, egy-egy mozzanat. Egy árvaház dohos pincéje, ahová a rossz gyerekeket zárták egy-egy napra, egy anyukája után síró kisfiú, egy gyűrött örökbefogadási lap, fények, csillogás, meleg étel, vastag paplan, kedves kezek…
Az árvaház után mintha tíz évesen a mennybe kerültem volna. Leopold Bayle, egy jómódú, vagyonos telepes magához vett, nevet adott nekem – addig Délinek, Mexikóinak hívtak –, és ami még ennél is fontosabb: otthont. Életem első tíz éve azonban rányomta a bélyegét az azt követőkre is. A nevelőnőim nem bírtak velem, amíg ők hímezni tanítottak volna, én az utcakölykökkel játszottam, estére pedig szakadás hátán szakadás ruhákban tértem haza. Utána végighallgathattam egy két órás prédikációt Leopoldtól, de nem bántam. A szidása másmilyen volt, mint a nővéreké, ő azért korholt, mert féltett, a nővérek azért, mert nyűg voltam. Sose fordult meg a fejemben, hogy elszökjek, és a magam ura legyek, jól éreztem magam a nevelőapámnál.
Hányingerem volt. Minden tagom fájt, az egész testem zsibbadnak éreztem, a fejemet pedig kótyagosnak. Beletelt egy teljes percbe, mire felfogtam, hogy mi történt. A félelem alattomos kígyóként kúszott fel a gerincem mentén. Próbaképp megmozgattam az ujjaim. Sikerült, vagyis leszedték rólam a bénító varázst. James súlyát sem éreztem már. Remegő kézzel nyomtam ki magam, lassan, óvatosan, mintha attól féltem volna, hogy a következő pillanatban megnyílik alattam a föld és eltűnök. Kölyöknek éreztem magam, mintha az első lépéseket gyakoroltam volna. De nem, ez annál sokkal rosszabb volt. Az átváltozásom ehhez képest egy álomnak tűnt.
Huszonkét éves voltam, amikor Leopold elmagyarázta, miért nem öregszik olyan ütemben, mint a „rendes emberek”. Eleinte nem hittem neki. Hogy is tehettem volna, abszurd volt az egész. Kérdeztem, hogy miért most mondja el? Erre azt felelte, azért, mert még ennyi idősen is hajadon vagyok. Mondhatom, szép kis érv! Ám való igaz, aki a tizenhetedik században az én koromban még hajadon volt, annak a háta mögött lépten-nyomon összesúgtak, pletykákat terjesztettek róla és fűvel-fával hírbe hozták. Éljen! Egyértelmű volt, hogy mit szeretett volna Leo: beharapni, hogy ne öregedjek tovább, és ne kelljen a vénlányok életét élnem. Egész évben ágáltam ellene, ha mást már nem láttam célravezetőnek, dühöngtem is. Aztán karácsony előtt nem sokkal belefáradtam. A beharapásomkor az egész new orleansi falka jelen volt, hosszú ideje én voltam köztük az első kölyök, és utánam is eltelt jó pár év, mire James jött.
Lábon köptem a férfit, az „öcsémet”, amiért ilyen rútul elárult. - Legalább viselnéd méltósággal! – sziszegte összeszorított fogain át, és mintha egy parányi sajnálat gyúlt volna a tekintetében. Évek óta azt hirdette, hogy megváltozott, hogy nem Hóhér többé, és próbálta teletömi a fejem mindenféle békepárti gondolattal, erre most jött ez! Odaadott kísérleti patkánynak, hogy őt mágikus gyógyításra tanítsák, kedves! Ez a kupacnyi kopasz kukac meg azt akarta tudni, hogy képesek-e egy ereje teljében lévő vérfarkast három évre megfosztani a farkasától. Nos, egyelőre sikerült nekik! Hála ennek a gerinctelen féregnek!
123 éves voltam, amikor megszületett Leopold egyik kedves barátjának a fia, James. Ekkor már New Yorkban éltünk, otthagytuk a falkát, hogy nagyobb almába harapjunk… A fiúcska anyja korán meghalt, így egészen fiatal volt, amikor átvettem a „gyámanya” szerepét, bár arra mindig ügyeltem, hogy még véletlenül se anyjaként tekintsen rám. Sokkal inkább játszótársként, majd testvérként. Ahogy cseperedett, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy érzékeny a mágiára, eszes és igencsak hasznos tagja lenne a helyi falkának, amibe minket is felvettek. Engem csak ódzkodva, és csak úgy, hogy Leo megígérte: rövidpórázon tart. Ő tényleg megpróbálta, szegény nem tehet róla, hogy ott sem bírtam nyugton ülni a fenekemen. Nem kerestem a bajt! Nem kellett, mert az általában megtalált: utcai bunyók, fogadások, póker partik, kocsmába járás, sorozatos összetűzés idegen farkasokkal. Már meg se próbált belőlem valamirevaló hölgyet faragni, amiért igazán hálás voltam. Büntetni viszont akkor is piszok jól tudott. 150 éves koromban úgy volt, hogy én harapom be Jamest – végül egy év csúszással Leopold változtatta át. Csakhogy a dolgok balul sültek el, engem elragadott a szokásos harci hév, és csapdába estem. Akkor is az őrzők kaptak el, hihetetlen, micsoda banda! Lebénítottak, körbe zártak, és minden tiltakozásom ellenére a nyakamba varrtak egy védőszellemet. Egy békésebb természetűt, mint amilyen én voltam. Chulyin csak akkor harcolt, ha a szép szó nem segített, akkor viszont bármit és bárkit elsöpört, ezért annyira nem különbözött tőlem… de mégis. Onnantól kezdve valahányszor fejjel rohantam volna a harcba, a farkasom erejének egy részét egyszerűen leblokkolta. Máskor az érzékszerveimmel szórakozott. Kifejezetten élvezi, ha kicsit keresztbe tehet!
Erre bezzeg nem figyelmeztettél! Nehézkesen talpra vergődtem. Be akartam mosni egyet Jamesnek, egy jófajta karmost akartam adni, de hiába próbáltam előhívni a karmaim, nem ment. Hitetlenül meredtem a kezemre. Megpróbáltam átalakulni. Semmi. Megijedtem, riadtan kapkodtam a tekintetem, mintha egy teljesen idegen világba csöppentem volna. Chulyint korholtam, ám semmiféle reakció nem érkezett felőle, mintha a farkassal együtt ő is eltűnt volna, holott tudtam: ez lehetetlen. Az őrzők utat nyitottak nekem ki a körből. Mint amikor rehabilitálnak egy vadállatot, aztán visszaengedik a vadonba. De az a vadállat már sose lesz olyan, mint előtte. Futásnak eredtem, mint egy riadt kisnyúlt, vissza se néztem, Jamesre se voltam kíváncsi. Annyiszor foltozott már össze, húzta ki a seggem kutyaszorítókból és mentette meg az életem, hogy nem fért a fejembe, mégis hogyan juthatott erre a döntésre. Miért árult el? Hosszú évtizedekre eltűnt, most pedig felforgat mindent! Ne szórakozzon már!
Elmenekültem Washingtonból. A saját árnyékomban sem bíztam már, de hogy is tudtam volna, amikor olyasvalaki szúrt hátba, akit egészen kicsi kora óta ismertem. Hatalmasat csalódtam, ezt azonban nem oszthattam meg Leopolddal is. Neki meghagytam James az eszes, ügyes fiú illúzióját, a szökésemet pedig nyugodtan írhatta kezelhetetlenségem számlájára. Pokoli hónapok vártak rám, számoltam a napokat, hogy mikor múlik el végre a varázs hatása, és minden nap tettem egy-egy meddő kísérletet az átváltozásra, de sose jártam sikerrel. Kerültem a veszélyes, kétes hírű helyeket, eltűntem a tömegben, szürke és jelentéktelen lettem, hogy a farkasok is alig vegyenek észre. Chulyin nem hallatott magáról, mert azzal, hogy egyáltalán nem harcoltam, megtagadtam belőle is valamit. Lehet, hogy megsértődött? Ki tudja. Mindenesetre alig várom, hogy ez a két hét, három nap, és még mit tudom én mennyi idő leteljen, és ismét teljessé váljak!
„Merek annyit, amennyit férfi merhet; Aki többet mer, nem ember.”
Napjainkban…
Meghúzom magam tűzközelben, Fairbanksben. Ha az értesüléseim nem csalnak, akkor igencsak paprikás itt a helyzet. Ki tudja, talán nekem is csurran-csöppen még valami, ha más nem, hát izgalom. Ezen felül úgy hallottam, a chicagói falka – az egyik – ide települt. Leo mesélt már róluk, és kíváncsivá tettek. Meglátjuk majd, milyenek valójában…
Amiket szeret: - fegyverek - kocsik - jófajta pia - (élet)veszélyes helyzetek - kaland - feszültségtől terhes levegő berobbantása
Amiket ki nem állhat: - mindenekelőtt: Jamest - az őrzőket, akik szabadságra küldték a farkasom - nőcis némbereket - puhapöcsű férfiakat - melodrámát
Rövidtávú célok: valahogy ép ésszel kivárni azt a két hetet, három napot, egy órát, tíz percet és harminchárom… kettő… egy… másodpercet, amíg visszakapom a fenevadat.
Középtávú célok: tönkretenni Jamest, megkeseríteni az életét, mellette pedig egy falkához csapódni. De semmiképp sem olyanhoz, amelyiknek a tagja! Az adott falkán belül valami posztot kivívni, utálok eltűnni a falka fogalomban… Ki tudja, talán Alfa-ambícióim is vannak. Hívhatjuk ezt feltűnési viszketegségnek, ha muszáj.
Hosszútávú célok: szeretnék találni egy embert, akit méltónak ítélek arra, hogy farkassá változtassam, kitanítsam, és ahogy annak idején Leo engem, úgy én őt életre neveljem.
Take it easy, mert el vagy fogadva - szerintem rekordidő alatt, de ez csak azért van így, mert már PM-ben megkaptam az ET-det, akkor egyeztettünk a dologról. Hát, kíváncsi leszek, mi lesz belőled. Katona, vagy hadvezér? Egyelőre a Latro titulust kapod meg, mert az olvasottak értelmében James-re vadászol, akkor is, ha nem feltétlenül akarod elvenni az életét. A hirdetésébe feltüntetem az ET-d linkjét. Avatárt ne foglalj, mert tudom, hogy kit kell beírni