- Oh, tényleg? Akkor ezért van ilyen jó alakja. Végignézek a nőstényen, ahogy mondom. Egy jógaoktató legyen is ilyen jó kedélyű és kiegyensúlyozott. Már próbáltam ezt a fajta sportot vagy minek lehet mondani. Nem találtam magamat benne. Manapság már alig találom valamiben, szóval nem nagy csoda. - Pedig népszerű foglalkozás! Biztosan más körökben mozog. Amatőr szinten rengetegen csinálják, de komoly tudással bíróból is sok van. Én átlagos vagyok, azt hiszem. Mint mindenben. Kivéve a depressziót, abban haladó szintet értem el. Mondanom sem kell, ez látszik. - Az jól mutat a kitárt ablakban. Bár igaz, a motel nem épp erre való. Megfontolt nőstény, úgy él, hogy bármikor dobbanthasson. Lehet, hogy lapul valami a füle mögött és csak idő kérdése, mikor bukik le. Ez esetben kitűnő színész, mert eddig nem szűrtem volna le egyértelműen. Rámosolygok, lentről felfelé, ahogy nyugtatni próbál. Tényleg aranyos. Bénáztam itt, zavarban voltam, ő pedig maga a nyugodtság. Pedig erős természet, érezni. Még egy mosolyt tud kicsalni belőlem a viccelődéssel. Nem semmi a csaj. És igaza lett, tényleg jó érzés. Az biztos, hogy hazafelé majd görbül a szám, mert nem lehetett enyém a gyűrű. Most viszont jó. Éljünk a mának, nem? Nem. - Nem baj, ha már belekezdtünk, akkor... - suttogok vissza. Lassan olyan ez, mintha tényleg barátnőnk lennénk közös titkokkal, közös vélekedéssel. Hülyeség. Oka van, hogy ezt csináljuk. A nőstény a szócsövemmé válik. Tétlenül állok és csak beharapott alsó ajakkal bólogatok. Mint a kislány anyuka mellett. A karlánc pillangós, pont, mint a fülbevaló, amit először néztem. Tetszetős azokkal az apró kis díszekkel. Miért is csinálom ezt? Túlmentem a sima ismerkedésen. Mélyebben érint meg az egész találkozás. Aztán lehet, hogy holnaptól nem látom többé. Jelentést fogok írni róla és talán elszáll a semmibe. Ezt most is tudatosítom magamban, mert minek örüljek, amíg még nem érdemes. A karláncnak örülök, mert az ki tudja váltani belőlem. Egy kicsit. És megnézem azt is, mi kerül a nőstény kezére. Egymásról is véleményt nyilvánítunk. Igazán kedves.
- Köszönöm a bókot! – mosolyodtam el. Igazából nem emiatt volt, hanem félig genetika, félig meg egyéb edzésformák, de ezt nem kötöttem az orrára. Maradjon csak meg abban a hitben, hogy a jógának köszönhetem, ráadásul egy életmód tanácsadó legjobb referenciája szerintem a saját teste, úgyhogy muszáj is volt így kinéznem. Mindezt megtartottam magamnak, és csak elbűvölően mosolyogtam rá, amiért megdicsért. A nők amúgy is olyan kritikusak, ha nem lenne önbizalmam, most biztosan segített volna rajta egy picit. - Igen, valószínűleg! – bólogattam egyetértően arra, hogy más körökben mozgok. Egyébként nem így volt, de egyrészt nem akartam elárulni magam, másrészt könnyebb volt ráhagyni azt, amit úgy gondolt, hogy ő következtette ki. Szoktam azt a módszert követni, hogy mások találgatnak rólam valamit, én meg ahelyett, hogy kitalálnék valami hazugságot, inkább meghagyom őket abban a hitben, hogy valamit jól gondoltak. Pedig nagyon kevés olyan személy van, akinek halványlila gőze lehet arról, hogy én milyen is vagyok valójában. Mindez azonban onnantól már cseppet sem érdekelt, hogy az ékszerek kerültek előtérbe. Azok mindig feldobtak, akkor is, ha rossz napom volt. Lehet nyugodtan felszínesnek nevezni, de szerintem mindenki számára vannak dolgok az életben, amik jobb kedvre tudják deríteni. Az pedig, hogy ez micsoda, embere válogatja. Engem az ékszerek nyűgöztek le, és varázsoltak el annyira, hogy egy rosszul induló napból is jó kerekedjen. Reméltem, hogy ebből valamelyest neki is átadhatok, már ha hagyja. - Pontosan! Ha már belekezdtünk, akkor jól fogjuk érezni magunkat, a pénztelenség nem lehet akadály! – legyintettem egyet. – Az eladó ezt különben sem tudja, meg hát bármikor dönthetünk úgy, hogy végül nem kérjük az árut. – könnyedén beszéltem, engem túlzottan az sem viselt volna meg, ha már mindenki azt hiszik, hogy nagy hasznot húzhatnak le tőlünk, aztán üres kézzel sétálunk ki. Sőt, nekem volt egy olyan érzésem, hogy én még vissza fogok térni, és akkor már jóval megpakoltabb táskával szambázok ki a boltból, mint ez alkalommal fogom tenni. - Ó, mintha rád öntötték volna! – jelentettem ki, ahogy megnéztem rajta a karláncot. Azért is váltottam át tegezésbe, mert mostanra ugye ott strázsált mellettünk az eladó lány, barátnők pedig nem magázzák egymást. – Szerintem meg kellene venned, pont illene ahhoz a fülbevalóhoz! – böktem fejemmel a korábban szemrevételezett vitrin felé. Egyébként olcsóbb volt, mint a gyűrű, jóval, de nem tudhattam, hogy mennyit költhet magára. Láttam rajta egyébként, hogy neki is tetszik a látvány, bár elég visszafogottan mutatta ki. Én bezzeg nem szégyenlősködtem, büszkén mutattam felé a másik gyűrűt a kezemen. Most már mind a kettő rajta volt, és elég elégedett voltam velük. Talán mind a kettőt el fogom vinni, még ha alapvetően azt is vallom, hogy fő a mértékletesség.
Erre visszamosolygok. Tényleg fantasztikus az alakja. Én se panaszkodhatok, tudom, de ez a nőstény piszok mázlista. Úgy van rajta elég hús, hogy épp elég, nem túl sok. Gondolom, eszik is rendesen. Én gyakran kihagyom, cserébe meg sokat mozgok, jövök-megyek, edzek. Azt érzem, hogy a beszélgetés se volt rossz, egész jól, sőt egyre jobban elvoltunk, de a lényeg most jön. Mint a gyerekek a játékboltban. Eldobjuk az agyunkat. Módjával, mert azért észnél vagyunk. Számat összeszorítva, nagyra nyitott szemekkel bólogatok. Igen, jól érezzük magunkat. Már én is majdnem jól érzem magam. Persze ami történt, nem merül feledésbe egy-két jó szó és egy csodálatosan csillogó ékszer miatt. Az emlékek fogva tartják a lelkemet, nem eresztik. Csak kicsit enyhül a szorítás. A bátorító szavakra nem tudok mit mondani. Nem hiszem el, hogy ilyen igazából megtörténik velem. Lehet, hogy elrontottam valamit és a nőstény megérezte, mi megy odabent. A bizalmamba akar férkőzni, hogy utána visszaéljen vele. Pár perc beszélgetés után együtt picsulni, ez nem igazán életszerű. Most meg is érezheti, hogy valami elvette a kedvemet. - Nekem is...nagyon tetszik - mondom keserédesen, ahogy nézegetem a karláncot. Kezemmel az alsó ajkamat babrálom, mintha vacillálnék, hogy kiadjak-e ennyi pénzt? Megérné. Nem kellene éheznem, ha megvenném. Végülis jól is kereshetek. De nem. Most már csak azért sem veszek itt semmit. Majd szétnézek máshol. Még a fülbevaló sem kell. - Igazán jól áll. Sok ilyened van, ugye? Ez még belefér. Olyan barátnők vagyunk, akik még nem látták egymás teljes ruhatárát, az összes bizsut és komoly ékszert, amivel a másik rendelkezik. Az az érzésem, egy valódi, komolyan vehető igen lesz a válasz. Nagyon igényes nőstény és lehetett ideje begyűjteni, amit szeret. A korára csak tippelni tudok. Biztos, hogy nem óvodás, már rég lehetett kölyök. Talán még saját kölyke is van. - Akkor ezt fogom kérni! - szólok az eladónak, majd túrni kezdek a táskámban. Az eladó mondja az árat. Megvárja, amíg keresgélek, addig nem készíti össze az árut. Pár dolog biztos kilátszik a retikülömből. Egy csomag papírzsepi, ernyő összecsukva, egy sárga blézer, megmagyarázhatatlan kinézetű kis táska a nagy táskában, gázspray, hogy úgy tűnjek, mint egy védtelen és óvatos nő. Megvan a pénztárca. Belenézek és legörbül a szám. A nőstényre, aztán az eladóra nézek szomorúan. - Hát az a helyzet...hogy sajnos nincs nálam ennyi pénz. Visszajöhetek máskor? Eszemben sincs kölcsön kérni és ha a vérfarkas úgy akar befolyásolni, hogy felajánlja, nem fogom elfogadni. A lényeget megtudtam és rájöttem, hogy egy pillanatra elveszítettem az eszemet, a józan belátásomat. Elhittem valamit, ami egyszerűen nem lehet igaz. Inkább elmennék, hogy aztán jelentést írjak Willnek. Csak egy név fog még kelleni, de azt odakint, mert annyira szőkét nem akarok játszani, hogy ne tudjam, hogy hívják a barátnőmet.
Éreztem a változást, ami beállt idő közben a lányban, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy mégis miért. Semmi eget rengető dolog nem történt, éppen ezért volt számomra érthetetlen. Jelét ugyan nem adtam annak, hogy feltűnt volna, hiszen nem is tűnhetett, de magamban megjegyeztem. Titkon most szerettem volna, ha képes vagyok belelátni mások fejébe, de az is lehet, hogy semmi lényegesről nem volt szó. Egyszerűen csak elment a kedve, mert nem engedheti meg magának az efféle szórakozást. - Elbűvölő! – erősítettem meg ismét a korábbi véleményemet, amikor közölte, hogy neki is tetszik az ékszer. Illett hozzá, nekem meg kedvem lett volna ellopni, hogy aztán odaajándékozzam neki. Olyan szánalmas látványt nyújtott időnként, pedig nem vagyok egy irgalmas szamaritánus típus alapvetően. Úgy látszik, hogy az alaszkai levegő rossz hatással van rám. Legutóbb Corinne életét mentettem meg puszta segítő szándékból, most meg beszélgetek ezzel a végtelenül szomorúnak tűnő fiatal nővel, és képes lennék kockáztatni ezért a karláncért. Oké, nem ezért, de ha már eljönnék a gyűrűkért, akkor azt is elvinném magammal. Érthetetlen, és kissé bosszantó is. - Hát, annyira azért nem, mint amennyit elfogadnék szívem szerint! – kuncogtam el magam. Egyébként rengeteg ékszerem volt, biztos helyen. Különleges, méregdrága darabok, sok a történelem hátra maradt szeletét képviselte, mások egyszerűen lenyűgöztek és a szívemhez nőttek. Néha nagyon szentimentális tudtam lenni, már ha ilyen dolgokról volt szó. Az érzelmek már más lapra tartoztak. – De tudod, az olcsóbb fajtából akad pár! – súgtam oda, a magam természetes módján hazudva. Még szerencse, hogy a plafon nem szakadt ránk miatta, bár biztosan rezgett a léc. - Ó, remek döntés! – csaptam össze a két kezemet, a drágakövek szemet gyönyörködtetően csillantak meg a mozdulatsornak hála. Még a csiszolás is pazar volt, ez egy remek boltnak tűnt számomra. Komolyan fontolgattam, hogy később betérek még ide, méghozzá záróra után, amikor már biztonságos számomra is a terep. Túl sokat azért nem lett volna jó kockáztatni, hiszen mókázni akartam csupán, mert kezdtem unni a hétköznapokat. Egy műkincs tolvaj meg mi mással kapcsolódhatna ki? Észrevétlenül, a szemem sarkából azért sikerült megfigyelnem, hogy miket tart magánál, de semmi érdekfeszítőt, vagy kirívót nem sikerült elkapnom a pillantásommal. Talán az a plusz táska a másikban, de eszem ágában sem volt rákérdezni, lehet csak a smink cuccait tartotta benne, hogy mindig nála lehessenek, ha szüksége van rájuk. - Ez igazán kár! – húztam el én is finom ívű ajkaimat, miközben az eladó durcásan pillantott ránk, de bólintott, és udvariasan visszakérte az ékszert. Hát, egy vásárlótól már elesett. – És a fülbevaló? Azt sem viszed el végül? – az olcsóbb volt, annyi talán lesz nála. Egyébként, mivel én sem akartam semmit venni, így pénzt sem ajánlottam neki kölcsön. Már csak azért se, mert ennyire még én sem játszottam a jó fej embert, egy idegennek senki nem adna ekkora összeget csak úgy. Egy nagyon kedves, angyali természet sem. Maximum az anyám, de én nem ő voltam, és a végén még ezzel hívnám fel magamra a figyelmet.
Csak cuppantok a számmal és úgy bólogatok. Nagyon szép az ékszer. Sajnos. A nőstény az elején megmondta, hogy jó érzés lesz. Én az elején megmondtam, hogy csak fájdítom a szívemet. És nem csak az ékszerek miatt. Ilyen nem létezik. Hátsó szándék nélkül nem lehet ilyen kedves valaki Hozzám. Máshoz esetleg, de hozzám biztos nem. - Ugye? Soha se tudnám azt mondani, hogy elég, nem kell több. Ilyenek vagyunk, gyűjtünk, felhalmozunk, mint üregi nyúl az eleséget. A fele nem is volt még rajtam. A farkast azért irigylem kicsit, mert neki több ideje volt. Elfogadnám az ékszergyűjteményét. A mait és a régit is megnézném. De azt nem lehet. - Nekem is abból van több. Úgy suttogunk, mint az igazi barátnők. A plafonnál tényleg érik a zuhanás. Az ékszerekre nem lehet panasz, gyönyörűek, kifogástalanok. Hülye ötlet volt egyáltalán bejönni. Lassan menni is kéne, mert ennek aztán tényleg semmi értelme. Eddig volt, egészen jól éreztem magam. Amikor beülök az öncsalás bölcsőjébe és hagyom, hogy ringassanak, akkor jól érzem magam. Persze. - Elnézést... - mondom az eladónak, aki eléggé csalódott. Talán a nőstény vesz valamit és akkor jobb napja lesz. Ciki lenne, ha elrontanám az egészet. Valószínű, hogy megteszem. - Ööö... - igaz, arra nem jó a kifogás. - Nem, nem. Végülis nem. Csak menni akarok, el innen, távol ettől a nősténytől. Veszélyesnek érzem. Szerencse, hogy nem próbál befolyásolni. Teszek is két lépést kifelé, majd visszafordulok, háttal araszolva. Talán nem megyek neki semminek. - Majd csörögjünk össze, jó? Láttad már az új telefonomat? Tegnap vettem. Előveszem a telót és mutogatom, mintha lett volna előző, amit ismer. Valahogy ki kell kerülni azt, hogy most látjuk egymást először. - Neked még az van, ami a múltkor, ugye? Kezdek böngészni, pedig fogalmam sincs, hogy hívják. Remélem, bele fog menni a játékba. Az is lehet, hogy nem, de a remény hal meg utoljára. A fene vinné el. - És köszi mindent! - mosoly nélkül integetek neki, bárhogy is lesz. Ha itt végeztem, megy is a jelentés a főnöknek. Ma legalább egy kicsit, egy egész apró hangyányit hasznosnak érezhetem magam.
- Én is így vagyok vele! - bólogattam mosolyogva. Tényleg sok ékszerem volt, és ha megláttam egy szép darabot, akkor nagyon ritkán voltam képes ellenállni a csábításának. Persze akadtak olyan esetek, amikor tényleg kifizettem az árat érte, de a leggyakrabban azt hordtam a legszívesebben, amit ügyes kis enyves kezeim tettek magukévá. Azt hiszem, hogy ehhez is tehetség kell, nekem pedig szerencsére akadt. Pedig nem is Unalaq vérvonalába tartozom. Mi lett volna akkor? Engem mondjuk nem igazán érdekelt az, hogy mit fog gondolni az eladó, vagy mennyire csalódott. Szerintem rengetegen voltak, akik hozzánk hasonlóan csak úgy bejöttek, hogy felpróbáljanak néhány darabot, aztán távozzanak, mert mégsem nyerte el a tetszésüket. Akár azt is mondhatta volna a lány, ahelyett, hogy nincs nála annyi pénz. Én biztosan így tennék, valószínűleg így fogok most is. - Kár! - húztam el a számat. - Lehet, hogy majd találsz egy olyat, ami sokkal jobban passzol a személyiségedhez! Talán még nem volt az igazi! - kacsintottam rá, mintha tudnám, hogy egyébként milyen is ő valójában. Pedig halványlilám sem volt róla, szerintem nem is látom többet. Vagy, ha mégis, akkor csak futólag az utcán. Oké, tudom, hogy kár olyat mondani, hogy soha, mert a mai világban nem lehet tudni. Ráadásul ez a város amúgy sem akkora, mint New York, ahol könnyen elkerülheted még azt is, aki közel áll hozzád. Nem nagyon tudtam hová tenni a riadalmát, de tisztán éreztem, marta az orromat. Mást talán feldobna, ha egy esetleges préda rájön arra, hogy milyen helyzetben van, de jelen esetben nem erről volt szó. Különösnek találtam a viselkedését, ezt meg is jegyeztem magamban. De ha őrző lenne, akkor már csak megéreztem volna a mágiát, ami körül lengi őket, nem? Elég sokáig éltem őrzőkkel ahhoz, hogy bármikor kiszagoljam, de most semmi ilyesmit nem éreztem felőle. - Oké, persze! Majd összefutunk a héten, és megmutatod! - mosolyodtam el, tovább játszva a szerepet. Rajtam egyébként még mindig ott voltak az ékszerek, szinte teljesen magaménak éreztem mostanra. - Igen, és a számom sem változott! - erősítettem meg, mintha tényleg így volna. - Vigyázz magadra! - búcsúztam el, aztán figyeltem, hogy esetlenül kivonul az üzletből. Még mindig nem tudtam hová tenni ezt a végjátékot, de talán később eszembe jut valami értelmes magyarázat rá. Vagy sosem derül ki.
Kezdőlap
//
