Semmi kedvem nem volt ahhoz a találkozóhoz, amire most tartottam éppen. Valójában még dugóba is megpróbáltam keveredni, hogy annál később érjek oda a megbeszélt időponthoz képest, de a napnak ebben a szakában egyszerűen alig volt fellelhető néhány közlekedő autó az utakon. Így aztán nem is késtem annyira sokat, mint amennyire szerettem volna. Még ültem egy kicsit a kocsiban, miután leparkoltam a járdaszegély mentén és csak ezt követően vettem rá magam arra, hogy kiszálljak és bemenjek az ékszerüzletbe, ahol már várt rám Nathalie. Amikor megkeresett engem néhány nappal korábban, finoman szólva is meglepődtem. Nem volt szokása csak úgy szívességeket kérni, pláne nem akkor, ha azt tőlem kellett kikuncsorognia. Én sem túlzottan szeretek másnak tartozni, szóval ezt a részét teljesen megértettem, ráadásul azt is tudtam, hogy egy ilyen lehetőség csak nagyon ritkán adódik. Az, hogy Nat tartozzon nekem, a lekötelezettemmé váljon. Időnként úgy látszik, hogy még adódhatnak meglepetések az életben, és erre a gondolatra máris egy mosoly költözött az arcomra, mielőtt még megerőltettem volna magamat, hogy kiszálljak és besétáljak az üzletbe. Ma nem voltam különösebben feltűnő személyiség, ennek ellenére mégis utánam fordultak néhányan, miután lezártam a kocsit. Napszemüvegemet az orromra biggyesztettem, és megigazítottam magamon a farmerdzsekit, aminek az ujja fel volt tűrve egészen a könyökömig. Hála istennek ma nem kellett elegánsan felöltözni, mert egyetlen páciensem sem akadt, már csak azért sem, mert azt a kettőt is átraktam holnapra, akik jöttek volna hozzám. Szerettem volna még elvégezni az utolsó simításokat a rajzon, amit alkottam. Azért mégiscsak jó, ha a családban van egy építész, nem? Az üzletbe belépve első dolgom volt feltolni a fejem tetejére a szemüveget, aztán pedig körülnézni a helyiségben. Láttam két eladót és egy biztonsági őrt, de ez nem volt újdonság, hiszen nem először fordultam meg ezen a helyen. Azt már elsőre is sikerült megállapítanom, hogy a kedves tulajdonos még nem érkezett meg, ami már csak azért sem tetszett, mert én is később érkeztem a megbeszéltnél. Miután köszöntem az alkalmazottaknak, máris elhúztam a számat és közöltem, hogy őt keresem. Persze csak azért, mert megkérdezték tőlem, hogy miben segíthetnek, mert egyébként semmi közük nem lett volna ahhoz, hogy miért jöttem ide. Nyilvánvaló, hogyha ékszert szerettem volna venni, akkor a pultoknál kezdek el nézelődni és nem állok meg úgy, mint egy rakás szerencsétlenség, aki éppen felültetve érzi magát. Elő is kotortam az iPhonet a zsebemből, és beütöttem Nathalie számát, de sajnos csak a hangposta kapcsolt. Különösebben ez sem tudott érdekelni, mindenképpen üzenetet hagytam neki. - Csak úgy közölném, hogyha nem érsz ide öt percen belül, lelépek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, aztán azzal az indulattal ki is nyomtam a telefont és a táskámba süllyesztettem, mint aki jól végezte dolgát. Hihetetlen, hogy képes idehívni úgy, hogy én teszek szívességet neki és még meg is várat. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi jöhetett közbe, mert nekem is megvolt a magam dolga. Nem óhajtottam a fél napot azzal tölteni, hogy itt ácsorgok, és rá várok, mint valami szófogadó kiskutya. Abból bizony nem fog enni, főleg, hogy tudtam, milyen jó munkát végeztem. Már megint!
Az üzletre ráfér némi felújítás, no meg egy ideje már gondolkozom azon, hogy meg kellene nyitni az emeleti részt is, de ehhez mindenképpen kellett egy építész is. Tehát mit volt mit tenni, elmentem az én drága húgomhoz, hogy vázoljam neki mit is szeretnék és ehhez neki mi köze is lenne. Van egy olyan svungom, hogy nem teljesen értette meg, ezzel nem fogok neki tartozni a legkisebb mértékig sem, mivel ki fogom fizetni a munkáját az utolsó centig. Hogy akkor miért is hozzá fordultam? Ez pofon egyszerű. Először is az üzletben milliós értékben vannak ékszerek és órák, tehát nem bízom a melót akárkire. Másodszor pedig egy falkába tartozunk, logikus, hogy egymáshoz fordulunk, ha kell valami, főleg, hogy itt dekkol a városban az a másik rühes falka is és a fene se tudja hány nyomoronc dolgozik nekik - emberek, kóborok, vagy mit tudom én -, tehát szó sem lehet arról, hogy idegen ide betegye a lábát, megismerve az üzlet alaprajzát, meg, hogy melyik széf merre van stb... Harmadszor pedig, még ha nem is kedveltem őszőkeségét - én csak olyan színre festettem a hajam - mégis egy család vagyunk. Vagy mi a szösz. Bár nem mondom, jobb lett volna, ha Alekszej ezt a nőt kihagyja a családalapításból, de mint tudjuk, ez már veszett fejsze nyele. Előre herótom van attól, hogy el kell majd neki magyarázzam, nem szívességet kértem. Munkát adtam. Nem voltam az üzletben a megadott időpontban, de pontosan tudtam, hogy Jenny is késni fog. Ennek ellenére a megbeszélt időben betelefonáltam az üzletbe, hogy megkérdezzem, megérkezett-e már. Mikor nemleges választ kaptam, csak gúnyos mosolyba húzódtak az ajkaim. Beültem egy kávézóba, vettem egy feketét, aztán kényelmesen megittam a koffeinem. Csak ezután álltam fel és indultam el az ékszerüzletbe. Ahogy belépek, látom, hogy hugicám már megérkezett. - Késtél. - közlöm köszönés helyett, tudomást sem véve arról, hogy én is csak most érkeztem. - Vártalak a megbeszélt időben, de mivel nem voltál itt kiszaladtam elintézni valamit. Azért nem esett volna le a gyűrű az ujjadról, ha ideszólsz, hogy nem érkezel időben. - jegyeztem meg minden indulat nélkül, bár némi gúny azért vegyült a szavaimba. A mondandóm hidegen csengett, mint szinte mindig. Nem igazán öntöttem érzelmeket a mondanivalómba. Azt hiszem joggal indulhatnék bármikor a jégkirálynő címért. Azt meg igazán nem kell tudnia, hogy valójában nem voltam itt. - Gyere kérlek az irodámba, ott megbeszélünk mindent. - még egy félmosolyt is sikerült felé küldenem, mert most kivételesen nem akartam veszekedni, hanem csak túl esni ezen a megbeszélésen. Nem először volt itt, tehát tudja a járást, szóval előzékenyen mutattam, hogy menjen csak előre. Ha elindult, akkor szépen utána tipegtem és az irodába érve becsuktam az ajtót magunk mögött. - Kérsz egy kávét, teát vagy ásványvizet? - és én már a kávéfőző mellé léptem, majd a lefőzött fekete léből öntöttem is magamnak. Ha kért valamit, hát azt is kiöntöttem és a kezébe adtam a csészét. Kezemmel az asztalommal szemben lévő fotelek egyikére mutattam, hogy foglaljon csak helyet, majd eztán körbekerültem és beültem a saját bőrfotelembe. - Ha elhoztad az előzetes rajzokat, akkor szeretném azokat látni. - már vázoltam neki korábban, hogy mit akarok megváltoztatni és ehhez odaadtam az alaprajzokat is, hogy tudjon mivel dolgozni és összerakni egy vázlatot. Ha elővette a terveket, akkor megnézem azokat. - Nem is rosszak elsőre. - jegyzem meg, ahogy átnézem mindet tüzetesen, de a hangomból hiányzik minden elismerés. Ami tőlem nem túl meglepő. Nem csak Jennyvel vagyok ilyen, hanem mindig mindenkivel. Hát nem vet szét a kedvesség, vagy az érzelmesség. - Rendben. Szeretném, ha kalkulálnál egy árat is. - pillantottam rá a rajzok felett és a szemeibe fúrtam a sajátomat. Eszembe jut, amikor én vakartam ki a mocsokból és hoztam ki a lagerből. Régóta nem jutott már eszembe ez az emlék. Tulajdonképpen azóta ezt az aprócska ám, de koránt sem lényegtelen kis tettet még soha nem viszonozta nekem. Pedig abban a felfordulásban, amit akkor Ed okozott, senkinek sem tűnt volna fel, ha ott hagyom, vagy ha úgy variálom a dolgokat, hogy a sárban maradjon Mayel. De nem tettem, kihoztam és most egy szép nagy és boldog család vagyunk. Úgy sejtem, hogy magasabb árat fog mondani, mint bárki más a városban, aki ezzel foglalkozik, de nem érdekel túlzottabban. - Szeretnék tisztázni valamit... kezdtem bele és letettem a rajzot, majd az asztalomra könyököltem és kissé előre is hajoltam. - ... Ez nem szívesség Jenny. Egy falkához tartozunk, egy család vagyunk és a másik falka bolhásai elég borsot törtek mostanság az orrunk alá. Azért veled szeretnék ezen együtt dolgozni, mert megbízhatóbb vagy, mint egy idegen. De kifizetem a béred. - hogy egyébként én megbízom-e benne? Nem. Nem is kedvelem. Mondjuk én senkiben sem bízom, pont azért, mert tudom, hogy milyen életet élek és, hogy mióta. Ha én nem vagyok tisztességes, megvan bennem a gyanú, hogy más sem. Hogy ezt éreztettem-e valaha vele, Ryannel, Victorral, vagy Eddel? Nem. Soha. Ők nem ismernek engem igazán, és ez így van jól.
Nem tudom mennyit álltam még ott igazából, de szerintem nem lehetett több az általam előre elmondott öt percnél. Szerencsére azért Nathalienak is sikerült befutnia, úgyhogy már fél sikert értünk el a mai találkozóval kapcsolatban. Csak egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, szemöldökömet pedig felvontam, amikor belépett és köszönés helyett tényközléssel fogadott. - Hogy mit nem mondasz! – tettettem álmélkodást, miközben érzékeltem, hogy az eladók mögöttem feszülten pillantottak egymásra. Jó, a pillantásukat csak fél szemmel láttam, amikor hátranéztem a vállam fölött egy másodperc erejéig, pusztán kíváncsiságból. – És micsoda meglepetés, te is késtél… - ingattam a fejemet rosszallóan, de ahelyett, hogy ránéztem volna, inkább azzal voltam elfoglalva, hogy vajon mi lehet az a kis folt a tornacipőm orrán. Ezért nem jó a fehér cipő. Túl könnyen koszolódik. Egyébként nevetségesen nagy volt a kontraszt most közöttünk, de előre tudtam, hogy így lesz. Én nem mindig öltöztem elegánsan, noha nagyon jól állt nekem az a stílus is. Jelenleg inkább néztem ki valami komolytalan egyetemistának, mint profi építésznek, de sebaj! Valószínűleg el sem tudták képzelni, hogy mi a fenét kereshet itt a főnökükkel egy magamfajta, kitudja, hogy honnan szalajtott nőszemély. Remekül éreztem magam, a tapintható feszültség ellenére is, ami köztem és Nat között volt érzékelhető. Voltam annyira tapintatos kivételesen, hogy nem kezdtem el a beosztottjai előtt magyarázni, de amint szó nélkül elindultam az irodája felé és tudtam, hogy már hallótávolságon kívül vannak az emberek, egyből rá is kezdtem a mondandómra. - Egyébként ezt a süket dumát tartogasd meg az ügyfeleidnek, vagy akinek csak akarod. Tudom, hogy nem voltál itt, mivel én veled ellentétben már időben itt voltam, csak még ültem egy kicsit a kocsiban. Láttam volna, ha eljössz – bájos mosolyt villantottam rá. – Ja, egyébként valóban szándékomban állt késni, de sajnos a forgalom most nem volt olyan nagy, mint szerettem volna. Ez esetben pedig azt hiszem, hogy a te ujjadról nem esett volna le az a bizonyos gyűrű, ha ideszólsz. Ma jó napom van, csak ezért nem közöltem mindezt az alkalmazottaid előtt – jelentettem ki hűvösen. Valahogy a társaságában mindig hajlamos voltam átvenni félig-meddig a stílusát, azzal a különbséggel, hogy bennem mindezek ellenére is volt egyfajta derű, amit soha nem voltam képes levetkőzni magamról. – Azt hiszem, hogy elég kellemetlen lett volna… - hajoltam közben felé, miután leültem az asztalhoz, hangom pedig suttogássá halkítottam, mintha csak valami titkot akarnék vele megosztani. Soha nem avattam volna be ilyesmibe egyébként, ha már itt tartunk, de ez mellékes most! - Egy kávét elfogadok, köszönöm! – váltottam át a kimért udvariasságra, ajkaimon azonban még mindig ott ült egy bosszantó kis mosoly. – Mint te is láthatod, itt vannak. Máskülönben nem is jöttem volna el… - biccentettem oldalra a fejemet, közben meglengettem a mindeddig hónom alatt szorongatott mappát. Míg én belekortyoltam a kávémba, addig ő átnézte a rajzokat. Igazából cseppet sem érdekelt, hogy tetszik-e neki. Nekem tetszett, szerintem remek munkát végeztem, és ha ő nem lesz elégedett, az nem lesz más, mint szőrszálhasogatás. Kinéztem belőle, szóval azon sem húztam volna fel magam különösebben, ha elém vágja. Nem volt neki muszáj engem választania, ezt mind a ketten tudtuk, viszont megvolt az oka arra, hogy mégis mellettem döntött. Nagy meglepetésemre azonban nem utasította vissza egyből, úgyhogy teljesen nyugodtan maradtam tovább a csini fenekemen. - Hát persze, hogy nem rosszak! – nem háborodtam fel, inkább olyan ”kikérem magamnak!” hangsúllyal adtam mindezt elő. – Rendben, majd kalkulálok, ha lesz rá időm. Még nem gondolkoztam rajta, de ma este kitalálom és átmegyek hozzád, hogy megbeszéljük, ha neked megfelel – vontam vállat. Ha nem felel meg, akkor is így lesz, mert én így gondoltam ki és kész. – Hagyd ezt. Mind a ketten tudjuk, hogy ez szívesség. Igazából elvállaltam volna ingyen is, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hát elfogadom a pénzt is – mosolyodtam el kicsit gunyorosan. – Tudom, hogy mennyire derogál neked szívességet kérni és egyszer is azt mondani, hogy köszönöm, jól csináltad, de mindez engem cseppet sem érdekel. Megcsinálom a tőlem telhető legjobban a munkát, mert tudom a feladatomat és eléggé felnőtt vagyok már ahhoz, hogy ne akarjam piti játszmákban fitogtatni az erőmet vagy a leleményességemet. Egyébként is, az előbbiben úgyis te lennél a jobb, de ez nem ide tartozik most. Ó, és még valami… - tettem hozzá gyorsan, mielőtt még elfelejteném. -… attól még, hogy felsoroltad itt ezt a sok szépséget, ami neked egyébként valószínűleg nem számít annyit, mint nekem, még nem kell megtennem azt, amire kértél. Tudod, hogy jó vagyok, és becsülettel megcsinálom azt, amivel megbíznak. Csak egyszer kellene kimondanod azt a rohadt köszönömöt és nem lenne semmi gond, de neked ez túl nehéz, úgy látom. Szóval játszd csak nyugodtan itt nekem a jégkirálynőt, nem hat meg! – húztam ki magamat ülő helyzetemben, és úgy néztem bele mélyen a szemeibe. – Aggódsz, hogy idegen jön be ide és kirámolnak, mi? – vontam fel a szemöldökömet. – Azok a rajzok pedig nem csak nem rosszak, hanem nagyon is jók! Nézegesd még át egy párszor, aztán közöld, hogy mit szeretnél. Ráérek még egy kicsit… - ezt jelezvén lábaimat keresztbe vetettem egymáson, és a szoros farmerbe bújtatott combomon kezdtem el dobolni az ujjaimmal.
Csak a szemeim villantak a lányra a gúnyolódásától. Nem a dühtől. Tulajdonképpen rendkívül jól szórakoztam. Most komolyan ő akarja megmutatni nekem, hogy ezt, hogyan is kell csinálni? Ó ugyan már! Jenny, ez még tőled is rohadt gyenge volt. Mikor már elindultunk hátra és neki kezd a szövegelésnek, kissé felnevetek. - Hátsó kijárat kedves húgom. Vagy újabban már röntgen szemeid is vannak? Mert az nagyon klassz lehet! - gúnyolódtam vele tovább. Gyakran jártam keltem a hátsó bejáraton át és nem mindig csak a főbejáratot használtam, aminek az volt a legnyomósabb oka, hogy az irodám mellett van a másik be/kijárat, és akkor nem kell átvágtatnom az egész üzleten. - Legközelebb talán körözz párat a háztömb körül. Ha már szándékosan késni akarsz, legalább csináld jól! - anyám, hogy még ezt sem képes rendesen csinálni. Ha már bevallotta, hogy késni akart, legalább rendesen véghez vitte volna. De, hogy még ebben is inkompetens legyen? Sajnálom, hogy nem ismertem meg Jennyt korábban, akkor Alekszejt nem csak May eltiprására veszem rá, hanem arra is rávilágítok, hogy ennek a szőkének sincs helye a családban. Na, de erről is lecsúsztam. Így jártam. - Ó Jenny, hogy oda ne rohanjak?! Te most komolyan azt hiszed, hogy érdekelt volna, ha ezt máshol adod elő? Igazán kedves, hogy ezt kinézted belőlem... - most a gúny helyett tömény nyájasság került a hangomba. Ettől a beszélgetéstől kezdtem egyre jobban érezni magam, mert míg ő a szavaival próbált meg izmozni, addig én egyre jobb kedvre derültem. Nem is értem miért nem beszélek vele többször? Kifejezetten mulattat, hogy azt hiszi eldobom magam attól, hogy nem rendezett jelenetet az üzletben. Egy biztos, kettőnk közül nem én vagyok a dráma királynő... A kávét átnyújtom neki, majd miután leültem, belekortyolok a magaméba. - Csak egy mappát látok nálad, de veled ellentétben kedves húgom, én még nem növesztettem röntgenszemeket. Azért jó tudni, hogy még lehet rá esélyem. Elvégre ha neked sikerült, akkor még nincs minden veszve. - gúnyolódtam vele, de a hangvételem oly könnyed és cseverészős volt, mintha egy vasárnap délutáni teázás részleteit beszélnék meg. - Megfelel. - ehhez nincs mit hozzáfűznöm és nem is akarom tovább ragozni. Mindkettőnk érdeke, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen az egészen. Az meg, hogy kikéri magának, hogy a tervei nem rosszak, abszolút hidegen hagy. Mit érdekeljen engem az ő hisztije arra nézve, hogy milyennek tartja a munkáit? Nagy ívben teszek arra, hogy mit gondol. - Nem Jenny. - csóváltam meg a fejem és szusszantam is egy kicsit. Tudtam, hogy nehéz lesz a szőke fejébe verni, hogy mi, hogyan is van, de mivel gyűlölöm amikor túl kell valamit magyarázni és nem értik meg elsőre a dolgokat, ezért nem is fogok ezen sokáig izmozni. Még egy kísérletet teszek arra, hogy megértse mi is a helyzet, ha nem sikerül neki, akkor hadd higgye ezt, hogy ez szívesség, mit bánom én? A büdös életben nem kap tőlem ezért semmit a pénzen kívül. Ellenben ő még mindig az életével tartozik nekem, ha már itt tartunk, mert ugye még mindig nekem köszönheti azt. - Ez üzlet. De ha te a kettőt összekevered, az a te dolgod és nem az enyém. - részemről pedig ezzel ezt a részét le is zártuk. Ha továbbra is ezen pörög az engem már a legkevésbé sem hat meg. Hátradőltem a székemben és látványosan untam a kis előadását. Mintha tudná, hogy nekem mi fontos. Milyen okos lett a kisasszony és hirtelen milyen kis mindent tudó... Hogy el ne hányjam magam! - Rendben. Akkor ne vállald. Lelked rajta. Bár akkor most tulajdonképpen melyikünknek is fontos a család? - én elmondtam miért adnám neki a munkát, de ha nem akarja, én ugyan nem fogom erőltetni. És, ha már itt előadta nekem, hogy csak neki fontos a falka meg a család és szerinte nekem nem, akkor tulajdonképpen most miért és mit is rinyál? Jaj nagyon szeretné úgy beállítani, mintha szívességet tenne. Pedig valójában... tényleg megtehetne egy szívességet... Előre hajolok a fotelemben. - Ha majd lesz mit megköszönnöm, megteszem. - halkan mondtam ki a szavakat. Nem tudom mit pattog itt nekem, hiszen pár firkától még nem fogok hasra esni. Ha majd látom is az eredményét, akkor talán küldök neki egy "köszike" képeslapot. Olyan elhányommagam fajtát, hadd örüljön, mint majom a farkának... - Azt gondoltam ismersz már annyira, hogy tudd a nem rossz, egy egész kellemes jelző nálam, de megint túl sokat néztem ki belőled. Már meg ne sértődj. - egyre jobban mulattatott, hogy úgy nyafogott itt nekem, mint egy ovis, hogy dicsérgessem még jobban a rajzait. Ugyan már! Hol vagyunk? A napköziben? Újra a rajzoknak szenteltem a figyelmem. - A tervezett jobb oldali lépcsőnél ezt a teret meg lehet még növelni, vagy akkor tartó falba ütköznénk? Ha lehet, akkor kényelmesebb lenne, ha szélesebb lenne itt a hely. - kezdtem bele a mondandómba, és közben mutattam is az ujjammal, hogy mire is gondolok. - Ha nem lehet, akkor nyilván nem, mivel talán egyikünk sem szeretné, hogy ez a kóceráj a fejünkre essen. Tudom, felőled az enyémre akár eshetne is, de rajtam kívül azért dolgoznak még itt mások is. - néztem Jennyre aztán újra a tervek fölé hajoltam. - Ide pedig szeretnék egy boltíves kialakítást a sima helyett. Ennyi lenne az össz' változtatni valóm. Persze, ha megoldható. - én mondtam, hogy nem rosszak a tervei, szóval minden mással meg vagyok elégedve.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire klassz! – édesen mosolyogtam rá, mintha én lennék a ma született, ártatlan kicsi bárányka. – Ha jól emlékszem, nem kértem tőled sem tippeket sem pedig tanácsot – jelentettem ki, miután már végképp magunk voltunk az irodájában. Hihetetlen, hogy ez a nő mennyire képes volt kiborítani engem. Időnként azt kívántam, hogy bárcsak ne ő mentett volna meg engem. Ha így lett volna, akkor most nem lenne abban a helyzetben, hogy ezt bármikor a szememre vethesse. Inkább haltam volna meg ott vagy lett volna gyorsabb Ryan, esetleg Victor. De már teljesen mindegy, nem igaz? – Egyébként pedig, csak nem gondolod, hogy majd pocsékolom a benzint ilyen ostobaságokra… - ráztam meg a fejemet lemondóan. Nekem nem ért annyit ez az egész, hogy még én fizessek rá erre a találkozóra. Jobb lett volna, ha el sem jövök. - Hát, nem is miattad csináltam, ne aggódj. Nekem lett volna kellemetlen, hogy olyan vagy, amilyen… - vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Igazából nem olyan nehéz engem kihozni a sodromból, de most szándékosan erőltettem magamra nyugalmat. Jobb volt a derűs hallgatás, mint belemenni egy veszekedésbe vele. Illetve azt hiszem, hogy a vita már így is kirobbant közöttünk, tovább nem lett volna jó fajulni. Még véletlenül rossz vége lenne az eseményeknek, aztán megnézhetnénk magunkat, amikor a biztonsági őrnek kell szétszednie minket. Nem mintha egyébként sikerülhetne neki… - Ez igazán sajnálatos. Főleg, hogy esélyed sincs rá, hogy olyan legyél, mint én. Elég sajnálatos ez mindnyájunknak, de ez az igazság. A rajzok pedig itt vannak – azzal már a kezébe is adtam és a továbbiakban olyan kényelmesen ültem, mintha csak a saját rendelőmben lennék. Erről pedig az is eszembe jutott, hogy milyen nagyszerű, hogy Nathalie nem a páciensem. Azt hiszem, hogy egyáltalán nem lennék kíváncsi az ő elcseszett életére. Mert az biztos, hogy valami hatalmas defekt volt nála, csak éppen az oka már nem érdekelt túlzottan, mert a lényegen annak tudata sem változtatott volna. Nem kedvelném tőle jobban. Én nem vagyok olyan, mint ő, hanem hálás vagyok azért, ha valaki tesz értem valamit, de ha már azért sem tudtam őt pozitívan megítélni, mert megmentette az életemet, szerintem eléggé árulkodó tényező. - Azt hiszem, hogy kettőnk közül én vagyok inkább járatos az emberek ismeretében, úgyhogy majd én hadd döntsem el, hogy mit keverek és mit nem. Köszönöm! – csak nyugalom Jenny, csak nyugalom! Nem húzhattam fel magam, mert azzal csak azt kapta volna meg, amit valószínűleg el akart érni. Igazából annyira tényleg nem sikerült felidegesítenie, és amúgy is a birkatürelmemet vettem elő, amit általában a reménytelen esetek alkalmával szoktam használni. Sok idióta van ám a világon, és sajnos néhánnyal kénytelen vagyok együtt is élni. Na, jó, Darren és Ryan hülyeségeit még elviseltem, de azt sohasem értettem, hogy Nathalie mit keres még velünk. Ő nem volt túlzottan családcentrikus, még csak nem is hasonlított a viselkedése azokéhoz, akiket ezzel a jelzővel szokás illetni. Egyszerűen nem érdemelte meg a Wainwright nevet. - Hidd el, nem okozna nekem álmatlan éjszakákat, ha nem vállalnám el, de már megcsináltam a tervet, feleslegesen pedig nem szívesen dolgozok. Szóval, ez van! Velem kell megelégedned, bár azt hiszem, hogy nem találtál volna nálam jobbat amúgy sem a környéken – ezt mindenféle nagyzolás nélkül jelentettem ki. Tisztában voltam a képességeimmel, és noha most nem ezt a szakmát választottam itteni tartózkodásom során, attól még nagyon is jó voltam az építészek között. Egy ilyen kisvárosban meg amúgy sem valószínű, hogy mindegyik sarkon találjon egy igényeinek megfelelő szakembert. Túl magasra szokta pakolni azt a bizonyos lécet ahhoz, hogy csak úgy bárki megfeleljen. Én meg azért már nem egy híresebb épületet terveztem meg olyan nagyobb városokban, mint mondjuk Boston, New York vagy esetleg Dallas. - Akkor kezdhetnéd azzal, hogy mondjuk megköszönöd a környezetednek, hogy elviseli az angyali természetedet – mosolyogtam rá szinte már kedvesen, fejemet pedig oldalra is billentettem, amitől egyből kislányosabbnak tűntem, csupán a szemeimen látszott, hogy igazából nagyon is komolyan beszélek. Minden szórakozottságom és viccelődésem ellenére, nagyon kemény tudok lenni. Sajnos az élet eléggé megedzett hozzá, az meg sosem érdekelt, hogy Nathalie miért lett olyan, amilyen. Biztos megvolt a maga története rá, amit sohasem fogunk megtudni mi, egyszerű halandó emberek körülötte, de engem tényleg nem is hatott volna meg, ebben biztos voltam. - Ó, eszem ágában sincs megsértődni az ostoba szurkálódásaidon. Szerintem fele annyit sem nézel ki belőlem, mint amennyi van bennem, de ez már csakis a te problémád és nem az enyém – vontam nemes egyszerűséggel vállat, aztán csak vártam, hogy közölje velem is, mit szeretne a tervvel. Mehet a kukába, vagy esetleg lesz is valami értelme annak, hogy eljöttem ide a földi pokolba, ami csillog-villog, mint az a kicseszett Edward Cullen. – Ne magadból indulj ki, Nat… - vetettem rá egy lesajnáló pillantást. – Én egyáltalán nem kívánom a halálodat, bár tény, hogy az alkalmazottaid érdekében én sem szeretném, ha ez itt beomlana. Te valószínűleg amúgy is túlélnél egy ilyet, az én hírnevemen azonban csorba esne a rosszul elvégzett, hanyag munka miatt. Úgyhogy erről az eshetőségről szó sem lehet, ne aggódj. A tervre visszatérve pedig, a boltív simán megoldható, a lépcsőnél viszont maximum fél méterrel tudom növelni. Ha nagyon kicentizzük, akkor talán kicsivel kevesebb, mint egy méter, de több hely nem áll rendelkezésünkre – reagáltam le a kívánságait. – Ha úgy is jó lesz, akkor szerintem nem lesz akadálya a kivitelezésnek! – jelentettem ki határozottan, és mivel korábban félig-meddig felemelkedtem, hogy megnézhessem a rajzot, most visszasüppedtem a fotelbe.
- Nem kellett, hogy kérd. - vonom meg a vállamat. Van, aki még ahhoz is szerencsétlen, hogy tanácsot kérjen, ha már nyilvánvalóan nem megy neki valami magától. Kezdtem egyre jobban szórakozni. De most komolyan. Azt hiszem be kellene vezetni valamiféle rendszeres találkozgatásokat az én drága húgocskámmal, mert amíg ő egyre sértettebb és hisztisebb lett, addig én egyre vidámabb. - A virgácsaidon is róhatod a köröket, nekem aztán teljesen mindegy. - amúgy meg tökre nem érdekelt. A labdát ő dobta fel, azt hitte, hogy nagyon kemény lesz, ha bejelenti nagy elánnal, hogy direkt késni akart, csak a bibi ott csúszott a számításba, hogy még ehhez is szerencsétlen volt. - Mondanám, hogy sajnálom azt, hogy neked akár egy hangyányit is kellemetlen az, hogy milyen vagyok, de mivel az nem lenne épp igaz, inkább megkímélem ettől magamat. - mosolyogtam a nőstényre. Pont nem érdekel a véleménye. A legkisebb mértékig sem hatnak meg a szavai, de még csak meg sem cirógatják semmimet sem. Olyan érzetem van ettől, mintha egy egér húzogatni akarná egy macska bajszát, csak épp nem éri el azt. De mindenesetre, ha mást nem, hát cincogni azt jól tud. - Ó, atyám! Az ég mentsen meg attól, hogy olyan legyek, mint te! - tettetett rémület és tömény gúny volt a szavaimban. Ha olyan lennék, mint ő, azt hiszem önnön kezem által téptem volna már le a saját fejemet. Te jó ég! Hogy mik nem jutnak eszébe?! Ez a csaj teljesen hibbant! Mivel elkezdtük megbeszélni, hogy ez üzlet és nem szívesség, most a nőstényre függesztem a szemeimet. Arra, amit mond, konkrétan nevethetnékem támad, de nem röhögöm telibe, csupán egy gúnyos kis mosoly jelenik meg a szám sarkában. - Valóban? - kérdeztem ezt olyan hangsúllyal, amiben benne volt, nem tudsz te semmit kedvesem. Ha valóban jó lenne a szakmájában már rég nem csak a gyanúja lenne irántam, hogy valami bizony nem teljesen oké. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen vagyok. Kettős életet élek már nagyon, nagyon hosszú ideje, és ő csak odáig jutott el a nagy ember ismeretében, hogy szerinte gyanús vagyok neki, mert egyetlen egyszer meglátott levelet írni. Hűha, ez aztán nagy dolog volt Jenny! Arról meg a leghalványabb fogalma sincs, hogy egész idő alatt, amióta a fiúkkal és vele vagyok, papuskához voltam hűséges mindvégig. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az iránta érzett odaadásom és hűségem kezd meginogni, tekintve, hogy egyre nagyobb bűntudat ül a lelkemre, de Jenny erről sem tud semmit sem természetesen. Ellenben én az orruknál fogva vezettem őket hosszú éveken át, és egy kicsit még ma is. Mit tud ő az emberek ismeretéről? Ugyan mit? Chh... A lecke felmondása és egy papír még nem igazi tudás... - Fogalmam sincs, hogy a te világodban milyen párhuzam van a fogalomzavar és az emberek ismerete között, de, hogy igazán őszinte legyek, nem is érdekel. - mert az, hogy nem tudja mi a különbség üzlet és szívesség között, annak bizony nálam nincs köze ahhoz, hogy párterapeuta, vagy mi a szösz. Megegyezünk, hogy akkor együtt dolgozunk. Remek, akkor ezen is tovább léphetünk. Végre! Újabb gúnyos mosolygás a válasz arra, hogy szerinte meg kellene köszönnöm a környezetemnek azt, amilyen vagyok. - Nem a természetem miatt viselnek el, ahogy te fogalmaztál. Hanem lássuk csak, miért is? Ja igen, talán azért, mert az vagyok aki?! Hasznos tagja a falkának... - és már megint ott volt a gúny és él a hangomban. Nem csak, hogy nekem köszönhette az életét, de vele ellentétben én nem csak egy falkatag voltam - noha nem mondom, azokra is szükség van, különben nem működne a falka -, hanem annál azért picit, vagyis inkább sokkal több. Nem poénból töltöttem be azt a pozíciót, amit. És még neki van képe kiselőadást tartani arról, hogy a falka neki többet jelent, mint nekem. Pfff... - Csak annyit nézek ki belőled, amennyit leteszel az asztalra, húgom. - magyarán, ha nem tesz semmit, csak a szája jár, akkor az kb. annyit is ér. Az pedig, hogy száz papírja van iskolai végzettségekkel, nálam nem túl sokat nyom a latban. Nem mondom, kissé meglep, hogy állítása szerint nem kívánja a halálomat. Bár őszintén szólva, ettől az én szememben csak gyengének tűnik, nem másnak. Érzem, hogy miként érez irántam, szóval nem kell adni itt az ártatlan, hogy nem akarja az életem végét. Az már persze más kérdés, hogy se ereje, se fondorlata hozzá, hogy eltávolítson. - A fél méter tökéletesen elég lesz. - bólintok végül, mert akkora tér növelés már bőséges lesz nekem. A boltív is mehet, szóval akkor minden klappol. - Azt hiszem tulajdonképpen a lényeget akkor meg is beszéltük, már csak egy árkalkulációt szeretnék. Mikor kezdhetünk neki a munkának leghamarabb és mennyi időt fog igénybe venni az átalakítás? - pillantottam a nőstényre, mert szeretném, ha minél hamarabb meglennénk vele, letudnánk a dolgot és kész. Nem óhajtottam tovább együtt dolgozni vele a szükségesnél.
Inkább reakció nélkül hagytam a piszkálódását, mert azt hiszem, hogy mind a ketten jobban jártunk így. Hihetetlen, de egyszerűen képtelenek voltunk kijönni egymással. Jobban mondva nekem remekül ment volna, ha ő másként áll hozzám, de már kezdettől fogva láttam rajta, hogy valamiért nem kedvel. Azt hiszem, hogy többek között ezért is alakult ki közöttünk ez a feszültségekkel teli viszony. Ha ő úgy kezelt volna, mint egy emberi lényt, akkor valószínűleg én is sokkal kedvesebb vagyok hozzá, de hát már mindegy. Csak azt nem tudom még mindig, hogy mégis mi a francért mentett akkor meg? Inkább hagyott volna meghalni és nem kéne most azzal a tudattal élnem, hogy Kirill bármikor felbukkanhat. Persze szeretek élni, a kedvenc időtöltéseim közé tartozik, hogy kiélvezzek minden pillanatot, de nem volt ez mindig így. Akkor és ott a táborban, kívántam a halált. Bármit megadtam volna azért, hogy megkaphassam és ő elvette tőlem a menekülés a megnyugvás lehetőségét. Talán ez az oka annak is, hogy még mindig nem köszöntem meg, ha úgy vesszük. Jó, ott megköszöntem, de azóta soha nem hoztam szóba, ahogyan ő sem. Nem is szerettem arra gondolni, hogy pont egy ilyen nőszemély érdeme a szabadságom. Egy olyané, aki mindennél jobban gyűlöl, és ezzel eléri nálam is a hasonló viselkedési formát. - És hála istennek ezzel együtt engem is megkímélsz tőle… - forgattam a szemeimet, mert mást már képtelen voltam tenni. Azt sem tudom, hogy igazából miért vállaltam el ezt a munkát. E nélkül is remekül megéltem, volt elég pénzem és nem pont ezen fog múlni, hogy éhen halok-e, vagy sem. A többi vállalkozásom remekül ment, úgyhogy nem ez fog kihúzni a nem létező szarból. – Szerintem is, mert ha te olyanná válnál, mint én, akkor az azt jelentené, hogy vége a világnak – mosolyogtam rá halványan, bár én nem voltam olyan gunyoros ez alkalommal, amilyen ő volt már azóta, hogy betettem erre a francos helyre a lábamat. Akkor követtem el egyébként az egyik legnagyobb hibát, de már lényegtelen, mert itt csücsültem az irodájában. - Egyébként is hiányoznak belőled olyan alap dolgok ahhoz, hogy embernek lehessen téged nevezni. Úgy, mint szeretet, érzelmek, és még lehetne sorolni – tettem egy legyintő mozdulatot a kezemmel, jelezve, hogy inkább hagyjuk is, mert időpocsékolás lenne erről beszélni. A kis szónoklata hallatán egyszerűen megvontam a vállaimat és ezzel el is intéztem az egészet. Rájöttem, hogy abszolút felesleges felidegesítenem magam miatta, mert nem érdemel meg ennyit sem. Akkor csak még inkább szórakoztatnám, mert igen, bármilyen hihetetlen is, elég okos vagyok ahhoz, hogy feltűnjön, mennyire élvezte a jelenlegi helyzetet. - Ha olyan fene okosnak vallod magad, akkor mégis, miért sikerült ennyire félreértened azt, amit mondtam? – vontam fel a szemöldökömet érdeklődően, szinte már lesajnáló tekintetet vetve felé. – Nem vagy te senkinek sem hasznos, csak és kizárólag magadnak. Te akkor teszel meg valamit, ha abból neked valamilyen hasznod vagy előnyöd származik. Számító és érzéketlen vagy, egy teljesen üres jégszobor. A jégszobrok azonban elég törékenyek, szóval vigyázz magadra. Ha továbbra is ennyire alábecsülsz másokat, még hamar utolérhet a veszted – ha annyira akartam volna, már réges-régen megtestesíthettem volna a vesztét, de én nem vagyok olyan aljas, mint ő. Én nem lennék képes kioltani egy életet csak azért, mert engem idegesít az illető. – Egyáltalán nem arról beszéltem, hogy miért viselnek el téged. Igazából fogalmam sincs, hogy miért teszik, de mint arra jól rávilágítottál, egyáltalán nem a kedves és bűbájos természeted miatt teszik. Én annyit javasoltam csupán, hogy azzal kéne kezdened, hogy megköszönöd a környezetednek, hogy egyáltalán elvisel egy embert olyan természettel, amilyennel te vagy megáldva… - összefontam az ujjaimat az ölemben, és úgy néztem rá. - Nagyon pofára fogsz te még esni egyszer – nem gyűlölködésből mondtam, hanem egyszerűen csak megállapítottam. A hozzá hasonlóak mindig így szoktak járni. Én szeretek hinni abban, hogy a rossz végül elnyeri a méltó büntetését. Tudom, hogy időnként elég naiv tudok lenni, de ebben mégis szerettem volna bízni, mert ebben az esetben legalább egyszer kapna egy akkora pofont, hogy azt egy életre megemlegetné. Sok embernek az a legnagyobb hibája, hogy alábecsül másokat. Szerintem a velem szemben ülő szőkeség is hajlamos volt az ilyesmire, ezért nem nézett engem is semmibe. A kérdés már csak az, hogy akkor mégis miért engem bízott meg? Még mindig nem fogtam fel, hiszen bennem sem bízott meg. Akkor? Jól csinálni sem tudok semmit… mégis, mit akar akkor tőlem? - Meg fogod kapni estére – közöltem határozottan, komolyan. – Még beszélnem kell ma néhány emberrel, aztán tudok biztosat is mondani. Szerintem két-három héten belül neki is tudunk kezdeni, utána pedig nagyjából két hónapra saccolom a munkaidőt, hacsak nem jön közbe valami. Mivel itt nem építészként vagyok jelen, így nem sok munkást tudok mozgósítani így hirtelen, de felhívok néhány ismerőst, hogy ajánljanak valamilyen vállalkozót a városban. Ezt bízd csak rám, megoldom! – még mindig kész hülye vagyok, hogy segítek ennek a hibbant, önimádó tyúknak.
- Végre egyetértünk valamiben. - ha olyanná kellene válnom, mint amilyen ő, azt hiszem akkor tényleg beütne az apokalipszis, vagy mi a szösszenet. Mondom, ebben az esetben már önnön kezemmel végeztem volna magammal. Olyan, mint ő, már épp elég rohangál szabadon a világban, katasztrófa lenne a társadalom számára még egy belőle a több tucatnyi tetejére. - Igazán nem tudom mit csodálkozol ezen. Farkas vagyok, nem ember. - azt hiszem a szőkesége kezd rekordokat dönteni. Nem, nem vagyok ember, már nagyon régen nem. Farkas vagyok ízig-vérig és a legkevésbé sem ragaszkodom az olyan gyengeségekhez, mint amiket az előbb itt felsorolt nekem. Szeretem azt gondolni, hogy nekem csak a szívem helye van meg, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz - nem hozzá! - akkor valahol be kellett látnom, hogy nekem is vannak még érzéseim. Valahol. Ezeket azonban olyan mélyre ástam el, amennyire csak tudtam. Nem az a fajta vagyok, aki csak akkor érzi jól magát, ha kirakatba teszi a lelkivilágát. Ó nem, én nem az a személy vagyok! Hála a jó égnek, különben már rég okádnék magamtól. Hogy én értettem őt félre? Nem, nem hinném. Azok után meg pláne nem, hogy keveri a fogalmakat, de hát többet nem vártam tőle soha, tehát az, hogy most itt pattog nekem azon, hogy szerinte! mit értettem, vagy mit nem, teljesen hidegen hagy. Teljes érdektelenséggel hallgattam őt végig, látványosan unva a bő lére eresztett szövegelését. - Kár, hogy a valóság egyetlen szavadat sem támasztja alá. - hidegen csengtek a szavaim. Ha nem lennék hasznos, nem lennék a falkában az aki, szóval erről ennyit. Megértem én, hogy szeretett volna frappánsan visszavágni, elvégre elég nagy pofon lehet, ha valaki úgy elvan magától, mint ő és szembesítik azzal, hogy alig tett le valamit az asztalra. Erről ennyit. Az önzőség pedig. Hosszú életem során még soha senkit sem láttam, aki bármit is önzetlenségből tett volna. Ez szerintem nem létezik, csupán önámítás. Szeretetből cselekvés, olyan egyszerűen nincs. Áhítozunk a másik figyelmére, szeretetére, magunknak akarjuk, önzőségből szeretünk, hogy visszakapjuk azt az érzést, amit magunk is adunk. Azért eszünk, iszunk, lélegzünk, hogy életben maradjunk, az életben maradás ösztöne kizárólag önmagunkat táplálja, nincs benne semmi önzetlenség. Barátság, hűség, lojalitás? Mind egy kalap alatt van az állítólagos önzetlen szeretettel. Fájdalmasan nagy naivitás van ebben a nőstényben, szinte lesajnálom ezért. - Az életben mindenki akar valamit. Aki nem, az nem marad életben. - és ennyi. Akinek nincs mit akarni, az elpusztul. És félreértés ne essék, olyan nincs, aki azért akar létezni, hogy másokon segítsen. Az ilyenek vágyják mások háláját, rajongását, kitüntető figyelmét. Semmi más nem hajtja őket, ez a belső mozgatórugójuk, nem más. - Hűha Jenny, most aztán remegek majd, mint a kocsonya. - feleltem teljesen érzéketlenül, gunyorosan. A kis "figyelmeztetése" az én szememben nevetséges volt. Végre a lényegi dolgokról is beszéltünk. - Rendben van, ez nekem is megfelel. És rád bízom az egészet, elvégre te vagy az építész a családban. - nem, nem volt semmi elismerés a hangomban, sokkal inkább egy olyasfajta kétértelműség, ami mélyen azt hordozta magában, ha másban nem is remekel, ezt talán meg tudja oldani. Legalábbis mertem remélni. Mivel mindent megbeszéltünk már, nem maradt hátra semmi, ami miatt tovább kellett volna egymás társaságát elviselnünk. - Hacsak nincs valami kérdésed, akkor ennyi lett volna a kis találkánk célja. - ez is több, mint elég volt. Bár az igazat megvallva élveztem a kis beszélgetésünket, rég mulattam már ennyit, mint az elmúlt fél órában. - Egy élmény lesz együtt a munka. - villantottam felé egy kedvesnek éppen nem nevezhető mosolyt és felálltam az asztalomtól. Részemről végeztünk.
//hacsak nincs még valami, amit meg kellene beszélnünk, akkor nagyon köszönöm a játékot drága //
- Te is nagyon jól tudod, hogy hogyan értettem… - néztem rá úgy, mint valami hülyére, amikor kijavított, hogy ő bizony farkas. Hogy mit nem mond, mintha én is az lennék már egy ideje. Egyébként sem igazán értettem, hogy miért vágott fel azzal, hogy ő bizony fontos pozícióban, mintha én tehetnék róla, hogy még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy tark legyek. Nem én döntöttem el, hogy később születek meg, mint ő! Komolyan, azt hiszi, hogy így bármilyen komolyabb szerepet is betölthetnék azon túl, hogy a falka tagja vagyok? Hiszen annyira nem régen volt az, hogy én is kölyök voltam, ennek ellenére elég affinitást éreztem ahhoz, hogy néhány évtized múlva majd én is egy legyek a tarkok között. Szerintem megvoltak hozzá a képességeim. - Nevess csak, gúnyolódj, ahogy akarsz. Nem érdekel! – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Most mit tehettem volna? Vágjam pofon? Szerintem egyrészt magasról tett volna rá, másrészt meg visszaadja, ami nekem sokkal jobban fájt volna. Nem vágytam semmi ilyesmire, igazán nem hiányzott a még ennél is több feszültség. Már így is eléggé elfajult ez a mai találkozó, amire még mindig azt mondom, hogy kár volt eljönnöm. Csak ne lenne bennem ekkora a kötelességtudat… Igazából, amikor áttértünk az üzleti részre, én is kicsit jobban éreztem magam. Legalább ezen a téren együttműködőnek bizonyult, ami miatt kicsit könnyebb volt ez az egész. Eleve nem kellett volna személyeskednünk, mert azt hiszem, hogy az nálunk egy sokkal biztonságosabb irány lehetett volna, és mind a kettőnket megkíméltük volna az idegességtől. Illetve magamat mindenképpen és az volt a lényeg, hogy én jól érezzem magam. Az már cseppet sem érdekelt, hogy vele mi van, mert ő sem foglalkozott velem soha, kivéve akkor, amikor megmentett a táborból. A vele kapcsolatos csodák egyike, de sok mást sem értettem igazán vele kapcsolatban, ezt tagadni sem lehetne. - Rendben! – biccentettem arra, hogy rám bízza. Mégis, ki másra bízhatná egyébként, de most komolyan? Nem néztem ki belőle, hogy majd ő utánajárna annak, hogy mit és hogyan kellene csinálnia az átalakítással kapcsolatban. Azt meg végképp nem tudtam róla elképzelni, hogy elindulna munkásokat felkutatni a városban. Ugyan már, nem az a típus volt, ezt mind a ketten tudtuk, na meg még az is, aki csak ránézett. - Azért jöttem, mert neked lehetnek kérdéseid, amikre nekem kell válaszolnom – jelentettem ki higgadtan, majd én is elkezdtem felemelkedni, amikor ő felállt. Előrenyúltam és bezártam a mappát, amiben a tervrajzok voltak. – Nekünk nem lesz együtt munkánk, Nathalie – ráztam meg a fejemet, majd viszonoztam a mosolyát, bár sem őszinte, sem kedves nem volt az enyém sem. – Én jelenleg neked dolgozom, és te velünk ellentétben az égvilágon semmit nem csinálsz. A munkások meg én fogunk csupán együtt dolgozni. Este akkor beugrom hozzád, addig is további szép napot! – udvarias azért még mindig lehetek, vagy nem? Közben azonban az ajtó felé vettem az irányt, és amint kiléptem az irodából, máris jobban éreztem magam. Nem volt szükségem útmutatásra, nagyon jól tudtam, hogy hol a kijárat. Az alkalmazottainak már barátságos mosollyal intettem búcsút, aztán a kocsi felé tartva az orromra toltam a napszemüvegemet és máris sokkal jobban éreztem magam, hogy nem kellett vele egy légtérben lennem.
Itt van Ashley születésnapja. Mármint… Maga a Nagy Nap még nincs, de vészesen közeledik, én meg kezdek pánikolni. Miért? Mert még semmit sem vettem. Egész egyszerűen nem tudtam, mit is vehetnék neki, mivel lephetném meg. Hiszen megvan mindene. De ha nem teszem, akkor a tükörbe sem bírok nézni egy darabig, hiszen az életem is odadobnám érte, ha szüksége lenne rá. Egy kis pénzt nem sajnálhatok. Szóval kivettem a felújításra szánt összeget, mármint azt a szánalmasan keveset, ami eddig összejött, felöltöztem – nem jártam túlságosan sokat a szabadban a Velkannal való kellemes találkozás óta –, és leereszkedtem a városba. Célba vettem a tudtommal falka tulajdonában lévő ékszerüzletet, és közben nem próbáltam arra gondolni, mennyire ostoba ötlet is egy rokonához menni ajándékot venni. Mondjuk még mindig jobb, mintha Mr. McLoyd házába állítanék be engedélyt kérni, hogy megkérjem a kezét – mondjuk remélem, ez valamikor meg fog történni –, szóval annyira nincs sok okom a parára. Csak kicsit. De azt azért nagyon. Az üzlet előtt téblábolok még egy kicsit, úgy cirka fél órát, és próbálom eldönteni, tényleg bemenjek-e. Végül megfeddem magam az ostobaságomért, kihúzom magam, megigazítom kopott ingem, inkább vigyornak beillő ideges mosolyt erőszakolok a képemre, és benyitom az ajtón. Basszus, kopogni, azt elfelejtettem! A rohadt életbe… Mondjuk talán nem ezért fog kihajítani az ajtón, de mégis félek, rosszul indítok. – Helló, van itt valaki? – köszönök az üres eladóterem láttán. Mondjuk még mindig abban a test és archelyzetben maradok, de amikor végigmérem az árakat, kedvem lenne sarkon perdülni és elsétálni. Azt hiszem, rabszolgamunkát kell vállalnom, ha valaha is ki akarok fizetni egy ilyen cuccot. A kezemben tartott köteg most iszonyatosan soványnak és gyengécskének tűnik, talán soha nem éreztem még ilyennek. Hiába na, szar dolog ráébredni, hogy az ember még ajándékot sem engedhet meg szíve hölgyének, csak azért, mert csóró.
Az egyik alkalmazottam reggel beteget jelentett. Remek. Csodás emberi lények, akiket épp csak meglegyint egy kis szellő és máris leesnek a lábukról. Hogy nem pusztultak még ki idáig? Kénytelen voltam reggel bemenni az üzletbe nyitásra - sosem vagyok ott nyitáskor -, hogy ne egyedül legyen az a másik szerencsétlen, aki nálam dolgozott. Azonban az eladótérbe nem mentem ki bájologni, elvégre erre tartom az alkalmazottaimat, hogy ezt ők tegyék meg helyettem. Az irodámba vonultam és ott végeztem a dolgaimat, egészen addig, amíg el nem jött az ebédidő, ami ugye jár a dolgozónak, hát kénytelen voltam elhagyni az irodám csendes és roppant kellemes magányát, hogy a csaj elmehessen enni. Ha már úgy is az eladótérben kellett lennem, hát átnéztem a kasszát, a számlákat és a széfjegyzéket is ellenőriztem, majd arra az elhatározásra jutok, hogy kiveszek onnan néhány dolgot és előre hozom ide, hátha betéved valaki és elviszi. Szóltam a biztonsági őrnek, hogy figyeljen, amíg hátul vagyok, és nem sokára jövök. A széfhez rongyoltam, gyorsan beütöttem a nyitókódot és kivettem, amit kellet, majd irány vissza az eladótérbe. Ekkor toppant be egy kölyök, azonnal tudtam, hogy az, és, hogy ráadásul falkabeli. Még jó. - Többen is. Szia kölyök. - szólaltam meg, ahogy egyre közelebb sétáltam felé, majd az egyik üveg vitrin mellett álltam meg, kulccsal kinyitottam és elkezdtem beletenni néhány órát, amit hátulról hoztam ki. A hangom a legkevésbé sem volt barátságos, vagy kedves, de ez nem a kölyöknek szólt - na jó valahol talán mégis, nem kedvelem a kölyköket és akkor még finoman fogalmaztam -, általában ilyen rideg voltam mindenkivel. Amint betettem az üveg rekeszbe az órákat, egy másikba pedig néhány láncot és bezártam a vitrint, a fiúra emeltem a tekintetem. - Segítsek? - nézelődött, ezért feltételeztem, hogy venni akar valamit, de mindenesetre reméltem, hogy nem a cukorba boltot keresi és csak eltévedt. - Mondd, hogy is hívnak? Valami Ben? Vagy Ed? - mivel baromira nem érdekelnek a kölykök, a nevét sem tudom. De gondolom majdcsak megmondja. Nem mintha olyan nagyon érdekelne, hogy hogy hívják.
Már éppen kezdek azon agyalni, hogy szépen elfordulok, elmegyek, és elfelejtem az egész hülye ötletet is, amikor Nathalie besétál, és ezzel, ha jelképesen is, de becsukja az ajtót előttem. Nos, akkor Sammie legyél tökös, legyél kemény, legyél férfi, állj ki magadért, meg minden… Te, ez baromság. Életedben nem álltál még ki magadért, te barom. Akkor állj ki Ash miatt minden hülyeséget, ami csak jöhet. Na, így máris egyszerűbb. Mondjuk az nem tudom, pozitív vagy negatív-e, hogy nem tudja a nevemet sem… Mindegy, próbálkozzunk. – Sam vagyok – mosolyodom el haloványan, aztán abba is hagyom, mert az eddigi ezer wattos vigyor után ez nagyon hülyén néz ki. Jó, mondjuk emiatt nem kellene aggódnom, valószínűleg már az sem valami ütős, hogy kiscserkész-kinézettel ácsorgok itt, kopott farmerban és színtelenre kopott ingben… Ja, nem az a látvány, amit az ember a nagy csillogás közepette elvárna akárkitől is. De hát ez van, ki még nem vágtak, és a zsebemet sem töltöttem meg semmivel, szóval az éjszakát tuti nem a sitten töltöm. Jobb esetben A kérdésére viszont habozok válaszolni. Mennyit merjek elmondani neki? Kivág majd páros lábbal, vagy kiröhög? nem tudom, melyik lenne a rosszabb. De most úgy őszintén, egyre hülyébb tervnek tűnik a dolog. Eljöttem Ash egyik „rokonához”, hogy vegyek valamit a lánynak. Most teljesen őszintén, ki a büdös fene csinálna ilyet? Ugye, hogy senki, aki nincs füli belezúgva a csajba? Na ja. – Egy ismerősömnek… mármint hölgy ismerősömnek születésnapja lesz pár nap múlva – mondom, és közben áldom magam a diplomatikusságomért. Mondjuk ezek után csak jobban fog fájni, ha a dolog mögé lát, de annyi baj legyen. – Szeretnék valami különlegeset venni. Mondjuk olyat, mint… Ezek itt – bökök ezzel a mondattal két medalionra. Egész szép lenne… Egy nekem, egy neki. Emlékbe, meg ilyesmi. Kérdő tekintettel nézek a nőre, ahogy rájövök, hogy nem látom az árat. – Meg tudnád mondani, mennyibe kerülnek?
Minek is tudnám egy kölyök nevét? Ashleyét is csak azért tudom, mert Ed kölyke. Ha nem az övé lenne, baromira nem érdekelne. Mondjuk valójában most se, Alekszej miatt mutatok csak némi érdeklődést iránta. És ha már Ashnél tartunk, mintha ezt a tinimagazin szökevénynek is beillő kölyköt láttam volna már párszor körülötte. Ahh... a végén még kiderül, hogy kettejük között valami extra nyálas kamasz szarság van. Óóóó, de utálom a kölyköket, meg az érzelmes picsogásaikat... - Akkor Sam. - a srác tekintetébe fúrtam a sajátomat, amiben nem volt semmi melegség, vagy bizalom gerjesztő. Ridegen figyeltem, kíváncsian arra, hogy vajon van-e elég mersze állni a tekintetemet, vagy sem. A neve pedig... Lószart sem érdekel, hogy most Ed, Ted vagy Sam. Tőlem aztán tök mindegy milyen névvel illették. Majd akkor fog érdekelni, hogy hogyan is hívják, ha letett valamit az asztalra, ami miatt érdemes lesz megjegyezni. Na, de addig?? Jól teszi, hogy a bárgyú mosolyát letörli a képéről, bár ez sem segít sokat rajta. Aztán meg még habozni is kezd a szentem... Te jó ég! Ha kiderül, hogy még dadog is, menten lehidalok. Kinek jut eszébe, egy ilyen gyereket farkassá tenni? Lehet, hogy egy részeg éjszaka eredménye?? Megforgatom a szemeimet, aztán újra a kölyökre nézek. - Ha nem mondod meg mit szeretnél, akkor vajmi kevésre fogunk jutni egymással. - hidegen csengenek a szavaim. Komolyan mondom mindjárt adok neki egy papírt meg egy ceruzát, hogyha nem megy neki szóban, akkor firkantsa le mit akar, vagy húzzon innen a vérbe, mielőtt kettébe harapom, hogy lopja itt a drága időmet. - Na, csak sikerült kibökni, hogy mit akarsz. - jegyeztem meg cinikusan, majd amolyan vesébe látó pillantással mértem végig. - A "hölgyismerősöd" az unokahúgom igaz? - tulajdonképpen nem kellett, hogy válaszoljon erre, tudtam már enélkül is. A franc! Hát mégis részese leszek egy nagy csöpögős, rózsaszín l'amournak. Remek. Rábök két medálra, hogy az kell neki. Végigmérem a kölyköt, és némi szünet után válaszolok neki. - Jó ízlésed van, csak azt az apróságot felejted el, hogy Ash nem nagyon hord ékszereket. És ezek itt ráadásul fehér aranyból vannak. - ami ugye nem olcsó mulatság. - De azért nem kell megijedni. Van egy hasonló pár itt az üzletben, ezüstből. Gondolom nem meglepetés, hogy mi hordunk ezüstöt, tehát az jobb választás lenne. - és nem mellesleg pénztárca, vagy zsebpénz barátabb megoldás. - Megmutassam? - a rend kedvéért rákérdeztem, de tulajdonképpen már el is indultam beljebb az üzletben, hogy előkerítsem neki az említett ékszereket. Ahogy kiveszem a vitrinből, a fém engem is megéget, azonban a vérvonalamból adódóan ez nem jelent számomra szinte semmit. Sőt, élvezem is. Kiteszem a kölyök elé a két medált a nyakláncon. Ott van mindkettő mellett az áruk, láthatja azt is, ami megjegyzem, töredéke, mint amennyibe a fehér arany változat kerül. - Ez talán labdába rúghat nála. - mármint Ashleynél, bár garancia akkor sincs, hogy tetszeni fog neki, vagy viselni fogja. Viszont klasszisokkal jobb választás, mint az, amit a srác elsőre blikkre kinézett.
A nevemre bólintok, de tudom, hogy nem érdekli különösebben. Mondjuk, hasonlóan hűvös fogadtatással nem igazán találkoztam még a falkában, de nem gáz, túlteszem magam rajta. Legalább megtapasztalom, milyen érzés az, ha az embert egzisztenciálisan is lófasznak nézik, nem csak érzelmileg, ahogy Ash szokta. Bár igaz, ami igaz, mostanában javulóban van a helyzet. Hé, ki tudja, lehet pár év, és még labdába is rúghatok nála. A „kóstolgatást”, már ha az akar lenni, nem veszem magamra. A következő szavaira már inkább meglepődök… Úgy tűnik, túlságosan elbíztam magam. Fejemet lehajtom, szememet lesütöm, a vigyor utolsó morzsái is eltűnnek az ajkaimról. Kissé szégyellem is magam, mert szinte hallom az akna kattanását a talpam alatt. – De, ő az – bólintok. Tagadni nem lenne értelme, miért tenném? Nem vagyok ostoba, a hazudozásból nem jönnék ki jól. De talán van még lehetőségem beállítani a dolgot úgy, hogy egy barátomnak veszek valamit. Ja, minden pénzem elköltöm egy lányra, akinél annyi esélyem van, mint… Ja, elég gáz, ha nem jut eszembe megfelelően kicsi jelző, igaz? Nem gáz, folytassuk a dolgot. Ha már belekezdtem, nem állok meg, amíg meg nem lesz. Mármint az a cucc, amit veszek neki. Minden más majd jön később. Tuti nem magától, de később… – Nem felejtettem el. Csak remélem, hogy amit veszek, tetszeni fog neki... Elvégre, ez nem annyira ékszer. – mondom. Bár igaz, ami igaz, nem is gondoltam rá különösebben. Igazából az, hogy idejöttem, kétségbeesés-szülte lépés volt, és kicsit sem komolyan átgondolt. De ahogy megláttam azokat a cuccokat, már tudtam, mi kell. Hogy mit akarok venni neki. Nem annyira ékszert, mint egy mementót. Elvégre a világ olyan rohadt gyorsan képes elrohanni mellettünk, hogy észre sem vesszük. Viszont abban a nőnek igaza van, hogy a fehér aranyra nekem rohadtul nincs pénzem. Na, nem mintha sok mindenre lenne. De nem baj, ha rabszolgamunkára fog, akkor ám legyen. Amikor meg akarja mutatni, csak bólintok, és követem. Amikor a darabokra nézek, enyhe fintor szalad az ajkamra. Ez minden pénzemet felemésztené. De rohadjak meg, ha nem veszem meg… – Akkor ezeket kérem – mondom, és már át is számolom azt a száznegyven dollárt, ami kelleni fog. Még egy tízes marad is, de jó vagyok! Na, az mondjuk másra fog elmenni, de nem baj. nem zavar. Csak imádkozom, hogy a lánynak kedvére legyen majd, amit vettem neki. Merek imádkozni. Jó, azt nem. De reménykedni igen, és lássuk be, a mi történetünket tekintve ez is valami. nem is kis valami.
Nem kóstolgatom a kölyköt. Ha kóstolgatnám, az egészen másmilyen lenne. Verbálisan ilyet nem teszek, a stílusom olyan, amilyen és kész. Nálam pedig a kóstolgatás szó szerinti értelemmel bír és nem szóbelivel. Tehát nyugodtan merem állítani, egészen biztosan nem ennek köszönheti a szavaimat és a viselkedésemet. Most meg játssza itt nekem a pirulós kiskamaszt. Megáll az eszem! Megforgatom a szemeimet és közben elgondolkozom ennek a példánynak itt vajon vannak-e tökei, vagy valahol elhagyta azokat a beharapása alatt. Már, ha előtte voltak neki... - Micsoda meglepetés! - szólalok meg gúnyosan, mert hát baromi nehéz volt kitalálni, hogy róla van szó. Na, de mindegy is, tulajdonképpen nekem oly' mindegy, hogy most neki akar venni valamit, vagy a sarki ószeresnek. - Nem annyira ékszer? Akkor mégis mi a franc? - hát ha két nyaklánc medálokkal nem ékszer, akkor mégis mi a tököm? Talán kiscsizma? Vagy mi? Nem hiszem el, hogy egy ilyen kölyök a mi falkánk részét képezni. Ha még a másik falka bolhazsákjainak egyike lenne, meg is érteném, de így?!! - Biztos vagy benne? - mindjárt pofán vágom, mit fintorog ez a kölyök itt nekem? - Vagy mutassak más ezüst darabokat is? - mértem végig a kölyköt. Voltak még ötleteim, hogy mik is illenének a romantikus nyálas ajándékok táborába. Szóval mielőtt még elcsomagoltam volna neki a kis ékszereket, kérdőn néztem a srácra, hogy akkor ezek kellenek neki, vagy sem?
Látom, ahogy a nő megforgatja a szemeit, és valahogy sejtem, mi mehet végbe a fejében. Nem nagy kunszt, igazából én is hasonlókra gondolok, minden alkalommal, amikor ennyire kínosan érzem magam. Pedig nem kellene, de nem tudom kikapcsolni, és… És sajnálatos módon már annyira a része annak, aki vagyok, hogy talán hiányozna is. Jó, ezt mondjuk kötve hiszem, de érdekes végiggondolni. Leltár Sammie-módra… Mit utálok magamban? Válasz: Mindent. Hú, ez gyors volt. De a gúnyos megjegyzését meg próbálom elereszteni a fülem mellett. Legalább ebben segít a dolog. – Emlék. Mementó. Egy medalion, amiről talán eszébe jutok pár év múlva – megvonom a vállam. Annyira mindegy, nem? Valószínűleg úgysem fog tetszeni neki, és a fejembe állítja az egészet. Ha meg mégis tetszik majd neki, akkor nálam boldogabb ember úgysem lesz a Földön, ezt már úgy előre érzem. De ez még ugye a jövő zenéje. Egyelőre meg kell vennem, ami kihívásnak ígérkezik. A nő szavait követően felnézek rá. – Ó, elnézést – kezdek szabadkozni. Na, még nem dadogok! Nálam, azt hiszem, ez új rekord… – Igen, biztos vagyok benne. Csak elsőre megrettentett az ára. Nem vagyok túlságosan eleresztve anyagilag, de… Ha az embernek fontos valaki, az minden pénz megér, igaz? Azzal már nyújtom is felé az összeget a két medalionért. Nem, nem félek attól, hogy kimondtam, amit eddig csak keveseknek vallottam meg… Elvégre, a felnőttek közül eddig senki sem árult el, pletykás tizenévesekből meg szerencsére nincsen sok a falkában. Bár aztán ki tudja, lehet Ryan és Doktor Howard összeülnek néha egy délutáni tea mellett, kibeszélni a falka összes mocskos kis titkát. Hmm, ez a kép valószínűleg örök időkre az agyamba ég majd. – Nem, köszönöm, de elviszem ezeket – mosolyodok el, és a pír is kúszik lefelé a képemről. Nocsak, Sam, határozottság? Ilyet sem látni nálad túl gyakran. Hiába, az kellett neked, hogy valami csajért megmakacsold magad, mi? Eszem a szíved… Nem, mégsem, mert akkor a sajátomat enném meg, az meg már nagyon fura lenne. Így csak mosolygok a nőre, és várom, mit mond.
Nem sokat nézek ki ebből a kölyökből, pirul, mint egy istenverte szűzlányka. A végén még picsogni kezd itt nekem, de akkor teljesen biztos, hogy kivágom a francba, és nem fog érdekelni egy pillanatig sem, hogy épp vásárolni akar. Aztán elkezdi felvázolni, hogy az ékszer nem ékszer, hanem valami szarság, amihez emlékeket lehet kötni. Ó. Te. Jó. Ég! Add, hogy ne hányjam el itt magam - nem fogom - de komolyan mondom... erre a kölyökre már csak egy tütüt kéne adni és teljes lenne a kép. Még, hogy egy hím ilyen szarságokról emlékezzen bármire is?! Eszem megáll komolyan. Ma már a fiúk és a férfiak nem olyanok, mint az én időmben. Jobban hasonlítanak egy nyomoronc meztelencsigára, külsőleg és belsőleg egyaránt, mint egy igazi férfira. Hová fajul még ez a világ? - Nekem aztán tök mindegy, hogy minek nevezed. - vonom meg végül a vállamat. Egyáltalán nem érdekel, felőlem aztán annak hívja, aminek jól esik. - Ha azt akarod, hogy emlékezzen rád, ahhoz nem biztos, hogy elég lesz egy ékszer. - jegyzem meg csípősen és nem, ezzel nem az volt a célom, hogy kamasz pszichomókusnak csapjak fel. Arra is van a falkának farkasa, és az pont nem én vagyok. - Ha neked megér ennyit, akkor megér. Ha nem, akkor meg ne rabold az időmet. - most mit várt? Hogy majd odaadom neki ingyen? Pont nem érdekel, hogy telik-e neki erre vagy nem, de ajánlom neki, hogy kifizesse, ha már ennyi időmet a magáévá tette. Nem bírom, ha valaki azt hiszi, jobb dolgom sincs, mint vele foglalkozni... Végül felém nyújtja az összeget - nagyon helyes - én pedig beütöm a kasszába, megkapja a számlát, és elcsomagolom neki az ékszereket. - Itt vannak a medálok a láncokkal. - nyújtom át. - Mivel ezüst, meg van az a jó szokása, hogy egy idő után magától elfeketedik, ezért jó ha időnként megfelelő ezüst tisztítóval kezelitek. A számlát betettem a papír tasakba. - foglalom össze, amit még tudnia kell. - Még valamiben segítsek? - nézek rá és várok egy kicsit, hátha akar még valamit, ha meg nem, akkor mehetek is vissza a dolgomra.
Miközben a válaszára várok, próbálom elterelni a figyelmemet arról, hogy szinte látom, mi megy végbe benne. Így viszont, ahogy kezdek túljutni saját – és zavaróan lányos – zavaromon, rá kell döbbennem valamire. Nem, nem arra, hogy valószínűleg rózsaszín pelenkába tettek annak idején, azért csúszott ki ennyire az önbecsülésem, hanem egy másik dologra, ami egyből szemet is szúrhatott volna, ha nem foglalkozok a saját nyomorommal. Na jó, igaz, jobb később, mint soha, de azért történhetett volna ez picit hamarabb is, akkor mégiscsak könnyebb lenne emelt fővel állnom itt. De azért igyekszem tartani magam, mégiscsak a szeretett nő rokonánál ásom el magam éppen. Ez igényel valamiféle gerincet. Mielőtt azonban szóvá tehetném, szavai hatására inkább nem teszem. Visszarángat a valóság talajára, ahol nincsen helye az ilyesminek. Amúgy is, mit képzeltem? Gondolom valamelyik alkalmazottja babázni készül, vagy lebetegedett, esetleg holtan fekszik valamelyik kukában… Nem az én dolgom. És amúgy is, egy ilyen melóra gondolom van pár (ezer) jelentkező, én biztos nem kapnám meg az állást. Mégis, már csak a gondolattól is, hogy végre nem az osztálytársaim után koslatva, sörösüvegek összeszedésével tartanám fent magamat egzisztenciám ezen létminimumán, összefolyik a nyál a számban. Jó, ez mondjuk inkább attól van, hogy tudom, mit fogok csinálni magamnak első fizetésemből. Meleg vacsorát, amit nem nekem kell szaggatni, meg nem élt még cirka öt perccel ezelőtt… Meghívom majd Asht. Vagy Sue-t. Vagy mindkettejüket. De ez csak álom marad, attól félek. – Az idő pénz, igaz? – nevetek fel elhalóan. Jó, azt nem teszem hozzá, hogy „én meg szeretem a pénzt”, mert lássuk be, minden utolsó rohadt kis garast a fogamhoz kell lassan vernem, ha jövő télre akarok egy új bakancsot. Hmm, azt hiszem, júliusban sem fogok főtt ételt enni. Olyan ez a farkaslét, mint a japán konyha. Vagy előtted sütik meg, vagy te kapod el. Tiszta jó. Na jó, kezdek átcsapni negatívba. Pedig azért én vagyok a falkában az optimizmus élő szobra – meg ahogy a többi kölyök tudja, a szobatisztaságé is, senki ne világosítsa fel őket! –, de ennek is van határa. Kedvesen mosolygok, amikor elcsomagolja a függőket, és átnyújtja nekem. – Köszönöm. Igyekezni fogok jó állapotban tartani – mondom, aztán el is indulok a kijárat felé. Aztán megfordulok, nagy levegőt veszek, és csak kinyögöm, ami foglalkoztat. Hátha ő is foglalkoztat majd engem! – Azt szeretném megkérdezni, hogy… Hogy nincs szükségük véletlenül valakire? Eladóra, takarítóra, ilyesmire…
A kölyökre emelem a tekintetem. Nocsak? Lehet, hogy mégis van némi sütnivalója, csak eddig egészen jól titkolta... - Pontosan. Ahogy mondod. Az idő drága dolog főleg, ha vesztegetik és feleslegesen tartanak fel mások. - abszolút egyetértek azzal, hogy az idő pénz. És kifejezetten bosszant, ha valaki más rabolja. Most azonban úgy tűnik, hogy a fiú mégiscsak megveszi az ékszereket, tehát nem volt minden egyes perc hiábavaló, amit rá vesztegettem el. Bólintok, amikor megköszöni a csomagot és, hogy majd igyekezni fog jó állapotban tartani. Nekem végül is teljesen mindegy, hogy milyen állapotban tartja majd, vagy, hogy valóban vigyázni fog-e rá, elvégre nem az enyémet azok az ékszerek, felőlem akár ki is vághatja az első kukába, ha éppen arra támad kedve. Már éppen elindulnék a dolgomra, amikor visszafordul és megint megszólal. Te jó ég! Hogy ennek már sosem lesz vége?! Vajon most is belepirul a mondandójába majd? Felnézek rá és a tekintetébe fúrom a sajátomat, ami cseppet sem barátságos. Miután kiböki, hogy mit akar elgondolkozom egy kicsit. Munka lenne éppenséggel, csak azt nem tudom, hogy neki lenne-e megfelelő. - Hány éves is vagy? 18 év alatt, csak részmunkaidőben dolgozhatsz törvényesen. - végső soron falkatag, szóval hiába egy kis vakarcs, még mindig mérföldekkel előrébb van a sorban számomra, mint egy idegesítő ember. Sőt, ha jobban belegondolok, egyre jobban tetszik az ötlet, hogy nekem dolgozzon, hiszen az unokahúgom körül legyeskedik, akinek a dolgairól nekem tudnom kell. - Munka tulajdonképpen lenne. Gyere utánam. - és azzal elindultam az irodámba. Közben visszaért az eladóm az ebédszünetből és amúgy is olyasmiről akartam a fiúval beszélni, ami nem tartozott sem a csajra, sem a biztonsági őrre. Az irodámba lépve intettem neki, hogy csukja be az ajtót maga mögött, már ha követett engem. - Ülj le. - most nem volt a hangom parancsoló, de nem is kértem a dolgot, egyszerűen, csak jeleztem, hogy tegye le a hátsóját. - Kordában tudod rendesen tartani a farkasod? - a kérdés részemről logikus volt, mert nem ismertem annyira, hogy ezt tudjam róla. Viszont mivel fiatal, ezért, abszolút benne van a pakliban, hogy nem. És ezt azért nem árt tudnom, mielőtt bármilyen munkát is adok neki. - Mennyi szabadidőd van és mennyit akarsz dolgozni. Hivatalosan maximum napi 4 órát vállalhatsz, nem hivatalosan pedig megbeszéljük, amennyiben nem áll fenn annak a lehetősége, hogy esetleg megeszed valamelyik vevőmet, vagy alkalmazottamat. - és ez olyan problémákat vetne fel, amiket nem biztos, hogy el szeretnék simítani helyette. Miközben beszéltem, végig a tekintetébe fúrtam a sajátomat. - Mennyire bírod az ezüstöt? - lévén az üzlet tele volt vele, tudnom kell, hogy mennyire nyámnyila, vagy, hogy mennyire kellene majd azoktól távol tartanom, ugyanis gyakran meg kell fogni azokat az ékszereket is. Eladóként meg pláne. Bár nem hiszem, hogy annak szeretném beállítani... - Hogy állsz a számokkal és milyen gyorsan vagy képes megtanulni valamit? - közben rájöttem, hogy milyen munkára is lehetne alkalmas, feltéve, ha nem annyi a gógyija, mint egy töknek.
Na, erre ismét nem válaszolok. És nem hajtom le a fejem szégyenteljesen, hogy mi az már, ha én vesztegetem valaki idejét. Nem. Mondom nem! Akkor sem! Áh, hülye beidegződések. Szerintem a nyakam zászlót bontott és „Viva la’Resistance” felkiáltással döntött úgy, hogy én többet neki aztán nem parancsolok. Aminek következtében most megint a cipőmet tanulmányozom. Jé, még egy lyuk! Az mikor került rá? Öt perccel ezelőtt még nem is láttam… A kérdésére én is felkapom a fejem. Nos, nem az, amit vártam, ezt bevallom hősiesen. Azt hittem, valami olyasmit fog mondani, hogy „Normális vagy te?”, vagy azt, hogy „Itt aztán nincs munka taknyosoknak.” Ehelyett lehet lesz esélyem… Ha ez így megy, akkor előbb-utóbb kifizethetem Sue-nak azt az irgalmatlan mennyiségű pénzt, amivel lógok neki. Mert lássuk be, eddig talán ő tette értem a legtöbbet. És nincs az az Isten, hogy akár egy pennyt elnyeljek tőle. Majd értékfelmérést végeztetek, hogy tudjam, mennyivel is tartozok. Aztán valószínűleg megfojtom magam, mert még az unokáinak is egészen biztosan törleszthetek… – Tizenhét vagyok. Decemberben leszek tizennyolc – mondom. Még a részmunkaidő is több, mint amim eddig valaha is volt. A tolvajláshoz már New Yorkban sem fűlt a fogam különösebben, és Velt ezzel is halálra idegesítettem. De volt egyfajta morális határmezsgye, amit nem voltam hajlandó átlépni. Most csak követem a nőt, és remélem, nem bérgyilkosnak akar alkalmazni. Annak például nem lennék jó. Nem azét, mert megsajnálnám az áldozatot, alapvetően nem lenne azzal bajom, biztos találok elég nagy gennyládát, akit ki tudnék nyírni. Még én is. De lássuk be, már-már művészi módon tudok elcseszni dolgokat. Amikor az irodájába érünk, és felszólít a leülésre, szó nélkül foglalok helyet. Nem akarom kihúzni a gyufát, még véletlenül sem. – Tizenhat éve velem van – mondom. Tudom, hogy fiatal vagyok, tudom, hogy a többség kölyöknek néz, és lássuk be, nem régen nőttem ki a korból, de akkor is fáj, amikor ezt teszik. Főleg a lenézés, bár az itt egészen ritka. De hiába, valamibe mindig bele lehet futni, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. – Szerintem egész jól elbírok vele. Ha kibír egy dupla matekórát, akkor szerintem semmi sem lesz képes kihozni belőlem. – Nyár van. Sok a szabadidőm, és szívesen töltök el belőle bármennyit itt – mondom. És tényleg így van. Ha megfizetik, hát a hotelba is beálltam volna, mondjuk az egyik falba szögnek, pedig lássuk be, meglehetősen komoly lenne a halálozásom lehetősége. Agyam azonban már jár tovább. – Legrosszabb esetben felhúzok egy kesztyűt. Itt nem lesz feltűnő, elvégre néha még késő tavasszal is lehet hógolyózni az iskolaudvaron. A számokkal meg… Amíg nem kell ötvenharmadik gyököt vonnom iksz tizenötödik hatványából, addig tökéletesen megleszek. De erre van a számológép, nem? Mármint… Hogy ne számolja el magát senki, ha a pultban dolgozik.
Volt egy svungom a babapopsi simaságú pofiját elnézve, hogy még igencsak zsenge hajtás lehet és nem is lőttem mellé- Mondjuk nálam ritka, amikor mellé lövök, de ez most nem tartozik ide. - Akkor, mint ahogyan azt már mondtam, hivatalosan részmunkaidőben dolgozhatsz nálam Decemberig. Utána pedig majd meglátjuk, ez még nagyon a jövő zenéje, hogy ezzel a sallanggal éljek. - utána már persze dolgozhat napi 8 órában, ennek semmi akadálya nem lesz, hacsak nem egy idióta, de ha meg az, akkor amúgy sem fog itt dolgozni Decemberig. Nem én vagyok az a személy, aki bárkit is pátyolgatna az élet rögös és nehéz útján, vagy tudja csinálni a rábízott melót, vagy nem. Ez ennyire egyszerű. Ahogy leül az irodában, én is az asztalom mögé és innen figyelem a vonásait, a tekintetét. Nem tartom hülyeségnek, hogy alkalmazzam, amúgy is kell a munkaerő és jobb szeretek farkasokkal együtt dolgozni, mint reggeli alapanyagokkal. Még akkor is, ha ez a farkas még csak egy kezdeménynek tűnik... - A te korodban ez gondolom hosszú időnek számít - lévén, hogy majdnem az egész életét felöleli, de az én koromhoz képest vajmi kevésnek számít tizenhat év... - de tulajdonképpen nem ez volt a kérdésem. Hanem, hogy kordában tudod-e tartani? - mert ha nem, hát azt még megszívhatom, mivel az emberek nem feltétlenül értenek egyet azzal, hogy alattunk állnak a táplálékláncban. Végül választ kapok erre is és egy bólintással nyugtázom a dolgot. - Akkor a következő kérdés, hogy ténylegesen is csak napi 4 órát akarsz dolgozni, vagy többet? Természetesen a bérezésed miatt nem lesz gond, azt annyi időre kapod meg, amennyit itt töltesz. - nem vagyok az az ijedős fajta, ha többet akar melózni és ezáltal keresni is, akkor felőlem maradhat, nem fogom felzavarni a lakba ha letelt a 4 órája és mégis maradni akar. Ezt döntse el ő, elég nagy fiúnak tűnik már hozzá. - Gyököt vonni nem kell, csupán egyszerű összeadás kivonás, szorzás osztás, és használhatsz számológépet, de ha annak a segítsége mellett elszámolsz, akkor nem leszünk túl jóban. És nem a pultba akarlak helyezni, ahhoz túl fiatal a pofid. Ellenben kell nekem valaki aki segít a beosztást megcsinálni, az óraszámokat szépen felvezetni a munkalapra, aki figyel a szabadságolásokra, elvégre azoknak is most van itt az ideje, aki át tudja venni az ékszer szállítmányokat, amikor új áru érkezik és aki képes arra, hogy a megfelelőeket visszaküldi ha arról van szó, sorszám alapján. Ha még mindig érdekel és itt akarsz dolgozni, akkor ezt a munkát tudom ajánlani, tisztességes bérezés mellett. - ha kell neki a meló, akkor most rajta a sor, hogy nyilatkozzon róla, ha nem kell neki, akkor pedig felesleges tovább folytatni ezt a beszélgetést kettőnk között. Valójában nem bánnám, ha vállalná, mert így kevesebb időt kellene itt eltöltenem, ráadásul, hogy bővül az üzlet, nagyobb lesz az árukészlet és annak a nyilvántartását is fel kell vezetni, szóval kell a segítség.
Szavaira nem tudom, megijedjek-e, vagy örüljek. Kapok munkát, de már számít rá, hogy ki kell rúgnia? Félek, valahogy így lesz… Nem baj, túlteszem magam rajta, ha megtörténik. Most egyelőre az a lényeg, hogy szert tegyek keresetre, ezáltal pedig megtaláljam a valószínűleg régóta hiányzó golyóimat. Mert el kell ismernem, rettenetesen régóta keresem őket, de valahogy mindig elbújnak előlem a mocskos kis szemétládák. Márpedig – többé-kevésbé – tisztán emlékszem arra, mit mondott Ash a vidámparkban. Valahogy elő kell szednem azt az oldalamat, aki ott voltam. És ebben nem segítenek a gyorsan következő szavai. – Nekem az egész életem – mondom. – Tudom, hogy a maga számára talán csak egy szemvillanás, de ha – és nem amikor – olyan idős leszek, mint maga, akkor az én számomra ugyanúgy az egész életemet fogja jelenteni. Minden emlékemben, amit fel tudok idézni, ketten vagyunk, én, meg a farkas. Igen, kordában tudom tartani. Mást sem csináltam tizenhat éven át, és nagyrészt magamtól tanultam meg, miként kell… A szavaim nem hevesek, de még így is kirohanásra emlékeztetnek, holott egyáltalán nem ez volt a szándékom. Arcom azonban nem ég vörösen, legfeljebb kis pír kúszik rá. Jó lenne tudni, én beszéltem-e az előbb, vagy a farkasom sértett öntudata… Mert legyen bármennyire fiatal, ő már nem tartja magát kölyöknek. Bizonyította, hogy alkalmas arra, hogy a falka tagja legyen, nem pedig egy pólyás bébi. Vagy talán egyikünk sem szereti, ha lekezelik? Ó, te jóságos Isten, Ash, mit műveltél velem? – Többet szeretnék. Van nyolc, kilenc órám, de igazából ügg Dr. Howardtól is, hogy miként ütemezi az édzéseket – mondom. Jó, valószínűleg nem fogok tizenkétórázni, ha meg jön egy ellenőr, hát elbújok, vagy tettetem, hogy vásárló vagyok… Meg tudom csinálni. A rohadt életbe, talán még hasznos is lesz, elvégre Kangunart akarok lenni. Szavaira viszont picit meglepődök. Csak az egyik szemöldököm fut magasba egyetlen pillanatra, megmutatva, hogy nem vagyok valami tökéletes színész. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a bizalmat, hogy rám merje bízni az üzlet logisztikai oldalát, de egye fene, ennél jobb hely amúgy sincs arra, hogy felelősséget tanuljak. Ezért a pillanatnyi zavar után máris mosoly ül ki az ajkamra. – Tökéletes lesz. És nem fog csalódni bennem, Ms. Wainwright… Meg tudná mondani, mikor kezdhetek?
Végighallgatom a velem szemben lévő gyereket és a kirohanására(?) csak kissé felvonom a szemöldökömet. Nem szólalok meg azonnal, előbb átgondolom, amit és ahogyan mondott és azt hiszem valamivel nőtt a szememben. Nem azért, mert előadta itt nekem a nagyjelenetet, hogy csak ő és a farkasa vannak minden emlékében - hogy oda ne rohanjak - hanem, mert volt bátorsága ezt itt és így előadni nekem, holott pontosan tudja, ha akarnék, bármit megtehetnék vele, olyan kis aprócska indokkal, hogy egyszerűen nem tetszik, ahogyan beszél velem. Csakhogy. Tetszik. Remélem az újonnan megtalált tökeit meg is tartja, mert akkor azt hiszem igen könnyen fog együtt menni a munka. - Rendben van. Azonban, ha mégsem sikerül, annak viseled a következményeit. - zárom ezt a témát rövidre és azt hiszem ez fair vele szemben és mindenki mással szemben is. Mintha általában én olyan nagy híve lennék a fair játékoknak... de ez most nem is ide tartozik. - Akkor nyolc órában számolok veled és tulajdonképpen, akkor is dolgozhatsz, amikor zárva az üzlet, ezért James-el is könnyen tudsz majd egyeztetni. - bólintok a szavaira. Hogy mennyire bízom benne? Csak annyira, mint mindenki másban, tehát az életemet nem tenném rá. Azonban ez még nem gátol meg abban, hogy felelősségteljes melót bízzak rá, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire is válik be, vagy törik bele a bicskája. - Rendben Sam. És Nat a nevem, nem kell Ms-nek szólítanod. Úgy számolom, hogy két nap múlva, addigra mindent elrendezek és kezdhetsz is. - válaszolom meg a kérdését és ha nem maradt több kérdése, akkor részemről befejeztük itt ezt a beszélgetést.
//köszönöm a játékot! és ne hari, amiért Nat olyan dög volt veled //
Kezdőlap
//
<3 //
//
