-Az is igaz. –bólintok a szavaira, aztán még inkább tudatosodik bennem, hogy ott fenn, a hegyen a rendelőmben mennyire kis külön világot is élek, elzárkózva az események elől- Bár… jobban meggondolva, ilyesmi infókat én is kapok ezerrel, csak sajnos az nem igazán érdekes őrző szempontból, hogy Mrs. Bennettnek megszületett a 4. unokája, vagy hogy Billie Smithnek új kiskutyája van… -feleltem nevetve, az idősebb betegeim ugyanis kimondottan szerették megosztani velem, hogy milyen új események történtek velük mióta legutóbb nálam jártak- Hát, azt tudom, hogy Steve-nek a múltja kapcsán van tapasztalata ilyen téren, de őszintén szólva nem tudom, hogy pontosan milyen. Se éles helyzetben nem láttam még, se nem igazán került szóba. –vonok vállat, ahogy arrébb úszkálok. Mandy szavaira csak szélesen elvigyorodok, jó tudni azért, hogy vannak még olyan barátok, akikre számíthat az ember, ha baj van – Nem, én sem hiszem. Amikor legutóbb találkoztam vele, bár az elején kissé „puskaporos” volt a hangulat, érthetően, utána egész kellemesen alakult a beszélgetés a továbbiakban. –vettem védelmembe a lányt, nehogy már a végén még én keltsem rossz hírét, még csak az hiányzik…! -Ühüm. –pislogok Mandyre miközben kifejti a véleményét- Én se, meg azt hiszem, inkább nem is vagyok rá kíváncsi… Vagy lehet, egy kicsit… áh, de nem, azt hiszem erre mondják, hogy a tudatlanság boldogít? –felelem- Ó, azt a stratégiát én is szeretem, „utána meg majd lesz valahogy…” Mandy szavaira bólintok párat, majd kissé lemerülök, hogy az orrom már víz alá kerüljön, a szemem pedig még a vízszint fölött maradjon, utána meg, lassan elkezdem kifújni a levegőt, buborékolva-bugyborékolva, akár csak egy rossz óvodás. Mondjuk úgy lenne az igazi, ha lenne egy kis szappan hozzá, akkor még hab is képződne, látványosabb a dolog. Ó, hogy én mennyit játszottam otthon ilyet… Láton a nő arcán a meglepettséget, gondoltam, hogy kicsit váratlanul éri a kérdés, de na… ha már ilyen csajos beszélgetés, sztorizzunk egy kicsit a múltról is, ne csak a jelen problémáin pörögjünk. Ahogy mesélni kezd, abba is hagytam a buborékfújást, és csak mellette lebegve hallgattam, hogy is történt a nagy egymásra találás annak idejön. Hallgatom, hallgatom, közben pedig meg sem próbálom letörölni a vigyort a képemről, ahogy kissé elmerengve felidézi magában a dolgokat. Próbálom elképzelni magamban, milyen is lehet egy ilyen díjátadó, mert néhány tv-s közvetítésen kívül még nem volt szerencsém hozzá, amit azokból mutatnak, az meg képzelem, mennyire fedi a valóságot, szinte csak a sztárokat mutatják, a többi vendéget alig… -Na igen, az első nagy szerelem… -felelem mosolyogva a szavaira, aztán egy pillanatra megtorpanok az úszással- Várjunk csak, ugye ő volt az első? Vagy korábban már más is elrabolta a kedves informátorunk szívét? –kérdeztem vissza nevetve. -Egyébként mennyivel „különlegesebb” egy ilyen találkozás… Az én találkozásom Zach-kel egész egyszerű volt… ő is informátor volt, és pont ahhoz a protektorátushoz helyezték át, ahol épp én is voltam, de ne tudd meg… Eleinte szinte folyton az őrületbe kergetett a hozzáállásával, a folytonos csipkelődésével meg csínyeivel, aztán meg egyszer úgy akadt, hogy az egyik terepi munkára kettőnket küldtek ki… Már nem is tudom, pontosan mi volt, talán a társa nem ért rá, vagy hasonló, de utána szép lassan minden megváltozott… -merültem bele én is az emlékekbe- Azért vicces, hogy egy-egy közös munka közben mennyire más oldaláról meg lehet ismerni az embert…
Én is nevettem Abievel együtt, amikor arról beszélt, hogy miket szokott megtudni a pácienseitől. Hát, igen, azt én is tudtam, hogy az orvosnál, kozmetikusnál vagy esetleg fodrásznál az emberek mindenféle gondjukat-bajukat kibeszélik, hiába nem érdekli az aktuális társaságát. Persze a mellettem úszkáló szőkeséget már ismertem annyira, hogy tudjam, tényleg oda szokott figyelni az emberekre és eszébe sem jutna azt éreztetni, hogy unja a dolgot. Még akkor sem, ha tényleg unja. Mondjuk, jobban belegondolva szerintem én sem tennék ilyet, amúgy is szerettem jókat beszélgetni, akár idegenekkel is. Végül is, mi sem ismertük ám egymást olyan régóta, csak egy hullámhosszon mozogtunk kezdetektől fogva. - Na, akkor tartsd magad ehhez! – tanácsoltam a „majd lesz valahogy” kapcsán, mielőtt feltette volna a Jamesszel kapcsolatos kérdését. Olyan régen beszéltem már róla tényleg, hogy néha-néha kicsit megkoptak az emlékek, de aztán amint felidéztem, minden újra élénkké vált. Persze nem telt el hét, hogy ne gondoltam volna rá, de az már régen volt. Sajnos túl régen, és azóta sem akadt olyan, aki a nyomába érhetett volna. Ezt már kezdtem megszokni, de a kis gyermeteg romantikus ábrándjaimat csak nem sikerült elűznöm teljesen. Nem kockáztathattam egy egyszerű ember életét, őrzők között pedig senki nem akadt most, aki felkeltette volna az érdeklődésemet. Bár Will kicsit izgatta a fantáziámat a maga zárkózottsága miatt, de valószínűleg csak ez állt a háttérben. Sajnálatos módon az egyetlen férfi az életemben jelenleg a társam, életem fő megkeserítője volt. Már attól is kivert a víz, hacsak Benjire gondoltam. Még csak egyszer találkoztunk, de már az is bőven elégnek bizonyult számomra, az biztos. Pont jókor jött ez az utazás, csak nem tartott elég sokáig ahhoz, hogy megenyhüljek a farkas irányába. - Hát, annyira senkinek nem sikerült, mint Jamienek – vallottam be őszintén, és kicsit talán el is pirultam, de rá lehetett fogni akár a napra is. Sőt, mindenképpen arra kellett fogni. – Azóta sajnos semmi komoly nem volt, bár nem is lehetett volna. Skóciában évekig a semmi közepén laktunk Kennethtel, utána is csak kisvárosokban töltöttük az időt, ahol szintén vele éltem egy fedél alatt. Mire átjöttünk Amerikába, már azt is elfelejtettem, hogy kell randizni. Aztán protektor lett itt, én meg mentem tovább Portlandben, az ott töltött idő alatt meg az öcsémmel foglalkoztam, meg azzal, hogy kitanuljam a rendőr szakmát – észre sem vettem, hogy egy kis plusz új infó is csúszott az elbeszélésembe. Az öcsémről nem sokan tudtak, csak akik látták az aktámat. Eszem ágában sem volt felhívni Alaszkába, a farkasoknál éppen elég rossz volt a helyzet így is. Nem akartam kitenni szegényt ekkora veszélynek, maradjon csak a falkájával a továbbiakban is. - Az egész életem különleges volt akkoriban. Nem sokan gondolják szerintem jelenleg, hogy annak idején sztárok csicskása voltam, hogy szépen fejezzem ki magam – nevettem fel. Jó, igazából csak durván fogalmazva mondhatjuk ezt, mert az én munkám nagyon sok kicsiből tevődött össze, de annyi fix volt mindig, hogy állandóan az aktuális főnököm rendelkezésére kellett állnom. Ez van. Azért hamar visszataláltam az Abie által mesélt történet szálához, és immár csak rá figyeltem. – Igen, tudod, a kényszer miatt… - mondtam el a véleményemet a dologgal kapcsolatban. – Olyankor nem tudsz elmenekülni tőle – nevettem el magam. – Bár én kevés olyan őrzővel találkoztam munka során, akivel összemelegedtünk volna. A legtöbb közös melóm Kennethtel volt, azóta a legtöbbször inkább megfigyelek, ahhoz meg nem nagyon kell társaság – vontam meg a vállaimat, már amennyire kilátszottak a vízből. – Szoktad úgy gondolni, hogy bár ne történt volna ez az egész veled? – itt most konkrétan az őrző létre gondoltam, az elhívással meg mindennel együtt.
-Azt mondjuk nem csodálom, mégiscsak ő volt a férjed, ha nem így lett volna, csak nem mondasz igent neki… -felelem nevetve, bár inkább arra voltam kíváncsi, korábban volt-e olyasvalaki, aki felkeltette az érdeklődését. Bár, visszagondolva, lehet nem kéne visszavándorolni időben a sulis meg ovis évekig, azok úgy is olyan plátói szerelmek voltak, már akinek voltak… -Azért biztos annak is megvolt a maga szépsége, vidéki élet, nyugalom… -sóhajtottam- Meg ott volt neked Kenneth… Én soha, egy kollégámmal nem töltöttem együtt ennyi időt. –feleltem, aztán ahogy megemlítette, hogy az öccsével foglalkozott, egy pillanatra elkerekedett a tekintetem- Neked van öcséd? Ezt eddig sohasem említetted. –szólaltam meg, kérdő tekintettel nézve rá… Ismerhetett már annyira, hogy tudja, most bizony várom a részleteket, legyen az akármilyen bő lére is eresztve. Aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen arról sem sokan tudnak, hogy nekem is van testvérem… De mindegy is, most Mandy öccse a téma. -Ugyan már, mindenki lent kezd. Vagyis nem mindenki, de érted, a többség… Nincs ebben semmi szégyellni való, és gondolom, még mindig érdekesebb volt ilyen hírességek köreiben mozogni, mint mondjuk egy vidéki kórházban robotolni éjszakai műszakban, hogy feljebb juss a ranglétrán. –vonok vállat, már csak így mennek a dolgok. -Igen, igen… Mondjuk lévén, hogy gyógyító vagyok, elég ritka alkalom, hogy engem küldjenek ki terepre, szóval a legtöbb munkám a rendelőben volt a többi gyógyítóval. Amikor Zacharyvel kellett mennem, volt néhány sérült is, aztán azért engem küldtek mellé, nem egy másik informátort. –magyaráztam- Belegondolva, utána talán még 1-szer volt közös munkánk, aztán annyi… Jött ő magától a rendelőbe, hogy bosszantson. –nevettem el magam. A következő kérdésre már épp rávágnám, hogy ugyan, dehogy…! De valahogy mégsem megy, mégpedig egy aprócska dolog miatt… Egy pár pillanatig hallgatok, mielőtt mesélni kezdenék, de aztán csak belevágok. -Tudod… amikor annak idején elhívtak, annyira örültem a lehetőségnek, s bár elmondták, hogy mivel jár, akkor még nem igazán éreztem a dolgok súlyát… Csak az lebegett a szemem előtt, hogy mennyi új lehetőség, új tudás, hosszabb élet, vonzott az új, ismeretlen világ… Mondjuk ha nem választottam volna ezt, valószínűleg a férjemet sem ismertem volna meg, szóval már csak emiatt is hálás vagyok a sorsnak. Viszont egyre inkább fáj a családom hiánya… Nem tudnak róla, hogy őrző lettem, és épp ezért már jó ideje tőlük távol élek. Igaz, telefonon azért tartjuk a kapcsolatot, de mégis, néha annyira hiányoznak, élőben találkozni velük, megölelni őket; látni, ahogy a szüleim, a testvérem megöregszik, a bátyám gyerekei is felnőnek és családot alapítanak, miközben én alig változtam valamit az elmúlt 30 évben… -szusszanok egyet a végére, mert bár annak idején elfogadtam, hogy ezt az utat választom, mégis, nehéz beletörődni. -És te? Megbántad, hogy így döntöttél? –kérdezek vissza én is, kíváncsi vagyok, ő hogy látja a dolgokat, változtatna-e, ha valami csodánál fogva visszautazhatna az időben és újra dönthetne.
- Azért nem mindig olyan jó az sem, ha össze vagy zárva egy vadidegennel – tettem hozzá vigyorogva. – Kenneth sem volt mindig ilyen kis bűbájos – jó, most sem volt az, de fényévekre volt attól az önmagától, amilyennek én megismertem anno. Akkoriban a gyász teljesen befelé fordulóvá tette, ezért sóztak többek között engem a nyakába, hogy legyen, ami kizökkenti. Hát én olyan jó munkát végeztem vele, mint amilyet ő velem. Szerencsére visszatalált egy normálisabb énjéhez, most meg valószínűleg az új szerelem – ha annak nevezhető – volt felelős azért, hogy ilyen meleg fogadtatásban részesültünk. Bár házigazdának mindig egészen tűrhető volt, úgyhogy ez nem is lepett meg annyira. Tudhattam volna, hogy a véletlen elszólás kifejtését már úgysem úszhatom meg, de azért még az utolsó pillanatig reménykedtem benne. Amikor végül Abie rákérdezett, csak sóhajtottam egyet. Úgy állapítottam meg, hogy megbízhatok benne, mert úgysem fogja az első adandó alkalommal kifecsegni mindenkinek. Igazából nem is tudom, hogy miért nem reklámoztam ezeket. Will tudott róla, a többiek pedig nem voltak lényegesek, mindenkinek megvolt a maga magánügye, főleg a hosszabb életűeknek. Hiszen hatvannégy évet már leéltem úgy, hogy nem ebben a városban laktam, valami úgyis történt ez idő alatt, ezt mindenki tudta. - Az egyik testvéremet kivéve még az egész családom él – vallottam be őszintén. Nem kellett volna, hogy emiatt rosszul érezzem magam, de mégis így volt. – Tudom, hogy mi van velük, de nem tartom egyikkel sem a kapcsolatot azóta, hogy tizenhat évesen szó nélkül leléptem otthonról Los Angelesbe – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. – Az öcsémmel is véletlenül futottam össze, amikor Portlandben laktam egy ideig. Nate az ottani falka tagja, úgyhogy ő tudhatja, hogy mi vagyok. Vele szoktam telefonon beszélni, amióta újra megtaláltuk egymást. Tőle tudom azt is, hogy a bátyám rákban meghalt nem olyan régen, és azt is, hogy a nővérem hol lakik – magyaráztam tovább, közben hátrahajtva a fejemet, bevizeztem egy kicsit a hajamat. – Többet tudok az anyósomékról, mint a saját szüleimről. Kicsit siralmas, de ez van sajnos. Velük is csak telefonon tudok beszélni, pedig ők is Alaszkában élnek, de hülyén venné ki magát, hogy negyven éven át egy percet sem öregedtem… - a mosolyom szomorkás volt, mert hiányoztak nekem nagyon. Már az első találkozás után megkedveltem őket és a szüleim helyett is szüleim voltak. - Igen, annál tényleg érdekesebb - ismertem el nevetve. Nem őt nevettem ki, hanem azt, hogy azért mégsem volt ám olyan rossz az sem, ha valaki teljesíti mások kívánságait. – Igazából sosem bántam meg, hogy elszöktem otthonról, mert máskülönben sem a férjemet nem ismertem volna meg, sem azt a világot, amibe annyira vágyik minden fiatal – ez így is volt, nem volt rajta szépítenivaló. Az, hogy ambiciózus voltam már fiatalon is, az inkább dicséretreméltó, bár csinálhattam volna másképp is, az tény. Ezen azonban már kár lenne keseregni, hiszen nem utazhattam vissza az időben sajnos. - A lényeg, hogy próbálkozott. Máskülönben talán soha nem alakult volna ki közöttetek több a munkakapcsolatnál – nevettem vele együtt én is, mert így volt. Azért szerencsére a kérdésemre nem egyetlen szóval felelt, miután áttértem másik témára. Tényleg érdekelt, én mostanában sokat gondolkoztam ezen, ezért is érdeklődtem tőle ezzel kapcsolatban. Legalább őszintén válaszolt nekem, ez egyértelmű volt számomra. – Igen, átérzem a problémádat. Ilyenkor azt mondom, hogy szerencsésebb az, akinek már nem él a családja. Tudom, hogy hangzik ez, de ilyen szempontból akkor is ez az igazság. Én is szívesen meglátogatnám azokat, akik még fontosak nekem, de sajnos nem tehetem meg. Nem tudnám mivel magyarázni, és utána ki kellene törölnöm az emlékezetüket, ami szintén nem volna jó. Nem akarom, hogy elfelejtsenek – húztam el a számat. – Nem tudom egyébként. Megvan ennek is a maga pozitív, meg negatív oldala is. Engem kétszer hívtak el. Elsőre visszautasítottam, pont az akkor alakuló kapcsolatom miatt a férjemmel. Az ironikus azonban az, hogy a második alkalommal meg pont miatta fogadtam el, mert előtte halt meg és teljesen összezuhantam – mosolyodtam el halványan. – Ha nem ilyen életem lenne, talán már újra férjhez mentem volna és unokáim is lennének. Ezt már sosem tudjuk meg, de néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lehetne a lassacskán apácaéletem helyett – jó, ezen azért jót mosolyogtam, mert cseppet sem volt igaz. Maximum azért, mert egyetlen valamirevaló férfi sem volt mostanság a környezetemben.
-Jó, hát egy vadidegennel valóban nem nagy élmény, de gondolom, ha olyan sokáig laktatok együtt, akkor előbb vagy utóbb csak összeszoktatok, csiszolódtatok valamennyire. Azt meg nem hiszem el, hogy annyira rideg természetű lett volna Kenneth, hosszú éveken keresztül, hogy ne tudtál volna mit kezdeni vele… Belegondolva, Adam meg Steve se valami szószátyár típus, sőt, amikor megismertem őket, kimondottan szótlanok voltak, de na, azért pár hónap eljutottunk azért odáig, hogy egész beszélgetés formája legyen a társalgásainknak, ne csak ők beszéljenek, ők meg hallgassanak… Aztán jön Mandy a családjáról szóló beszámolóval, én pedig csak kíváncsian hallgatom, ahogy lassan úszkálok mellette. Azt hiszem, kicsit talán ebben is hasonlítunk… -Nézd a jó oldalát, legalább előtte nem kell titkolóznod. Igaz, én tartom a kapcsolatot a bátyámmal és a szüleimmel, de semmit nem tudnak az egész őrző dologról… Zacharynek meg tudtommal már akkor sem éltek a szülei, amikor annak idején találkoztunk. Semmi balesetről vagy ilyesmiről nincs szó, csupán… elég nagy volt a korkülönbség köztünk, legalábbis emberi mércével nézve, a szülei pedig emberek voltak… -felelem, majd ahogy fejben gyorsan utána számolok, 100 év körüli lett volna mindkét szülő, legalább, már akkor amikor megismertem a férfit- Viszont képzeld! A bátyám fia idén nyáron ideutazott, hogy meglátogasson… Ne tudd meg, először majd’ kiugrottam a bőrömből, hisz évek óta nem láttam, de aztán… azt a parát meg magyarázkodást, amit levágtam neki, miért nem fog rajtam az idő úgy, mint az apján… jó gének, egészséges étrend, vegetáriánus táplálkozás, sminkek, tudomisén, nem volt egy egyszerű menet. –nevettem fel, mert bár akkor agyon aggódtam magam, hogy hogy magyarázzam ki az egészet, mégis, jól esett újra élőben látnom egy hozzátartozómat, még akkor is ha a kis Ronnie az utolsó találkozásunkkor még a vállamig se ért, most meg én meg érek az ő válláig se… -A tipikus valamit valamiért… Azt hiszem, talán nincs is egyértelmű válasz a kérdésre, hogy jó vagy rossz döntés volt-e… Igaz, sok jót köszönhetünk neki, de mennyi mindenről le kellett mondani érte… -reagáltam kissé elmerengve. -Na igen, próbálkozott, az egyszer biztos. –feleltem nevetve, hisz tény, ha rajtam múlik, akkor nemigen lett volna több munkakapcsolatnál a dologból- És egyet kell értsek veled… kicsit morbid így kimondani, de valahol igaz… Akinek már senkije nincs, sokkal könnyebben választja ezt az új életet. -Tényleg? Ezt nem is tudtam, mármint ezt a második elhívást… -lepődtem meg, bár valahogy mindig hasonlóan reagáltam az ilyen többszöri elhívásos dolgokra. Nem tudom, talán azért, mert én elsőre igent mondtam, furcsálltam, hogy miután más nemet mond, újra próbálkoznak nála… Nekem biztos nem lenne ilyesmihez bátorságom, bár tény, még soha senkit nem is hívtam el… -Jut eszembe, te hívtál már el valaha valakit őrzőnek? –kérdeztem lelkesen, hisz nekünk ez lehetett hasonló ahhoz, most a farkasoknál a beharapás… Igaz, mi nem feltétlen saját magunknak választunk tanoncokat, hanem az alapján kerülnek később mentorokhoz, hogy milyen utat szeretnének választani a későbbiekben. Másfelől, a nap nagy részét a rendelőben, illetve otthon töltve nehéz felfedezni az ígéretes, új tehetségeket. -Szerintem ez természetes… mármint, ha a párja halála miatt magába zuhan az ember. Mi már épp a családalapítást tervezgettük, amikor történt az a támadás, szóval… az sem volt valami kellemes, én is jó ideig padlón voltam tőle. Utána döntöttem úgy, hogy belekezdek a mentorkodásba, aztán látod, azóta is tart a dolog. Kicsit talán a gyerekeket pótolják a tanoncok, még ha nem is olyan fiatalok. –mosolyodtam el, Mandy utolsó mondatán meg csak nevetve megcsóváltam a fejem- Na igen, furcsa belegondolni milyen lenne, ha ennyi idősen már az unokák rohangálnának körülöttünk… aztán még gyerek sincs, vagy más férfi aki a férjünk helyébe lépett volna… Azt hiszem, le vagyunk maradva pár körrel, bár ahogy elnézem, azért nem egyedi a „probléma” őrző körökben. Már kezdem értékelni, hogy az egyetemen van a központunk, és nem valami zárdában, vicces lenne…
- Hát ebben ne legyél olyan biztos! – ráztam meg a fejem határozottan, amikor Kennethről beszélt. – Pont előtte veszítette el a családját, úgyhogy egyáltalán nem volt egy kedves pasas – árultam el Abinek, mert nem láttam értelmét annak, hogy ezt miért ne oszthatnám meg vele. Nem fogja úgysem senkinek kikotyogni, meg szerintem amúgy sem volt olyan hatalmas titok, hogy ne lehetett volna róla társalogni. Mondjuk nem szép dolog kibeszélni másokat, de most ismerte meg a drága mentoromat, úgyhogy egy-két szót teljesen nyugodtan elszólhattam róla. Legalább így nem csak én láthattam a változást a viselkedésében, hanem a mellettem lebegő nőnek is lett némi elképzelése róla. Még ha nem is tudta pontosan, hogy milyen volt sok-sok évvel ezelőtt. - Ó, értem! – bólintottam egyet szomorkásan. – Igazából nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Ha tartod a kapcsolatot, de nem láthatod őket soha többé, vagy ha elfelejtkezel róluk és úgy teszel, mintha már nem lennének az élők között… - inkább csak hangosan gondolkoztam, de természetesen nem haragudtam volna meg, ha esetleg reagál rá valamit. – Ennyi a pozitívuma egyébként, hogy az öcsém előtt tényleg nem kell titkolóznom. Mondjuk soha nem volt olyan túlzottan közeli a viszonyunk, de mostanában ez változott egy kicsit, mióta ő is tud arról a világról, amely a legtöbb ember előtt szerencsére rejtve marad – magyaráztam tovább zavartalanul, két karcsapás közepette. Jól éreztem magam, az idő is kellemes volt, igazán nem lehetett okunk panaszra. Egyikünknek sem, mivel Alaszkához sokkal jobb volt a klíma, a napsütéstől pedig az embernek még a kedve is jobb szokott lenni általában. - És bevette? – kérdeztem kissé meglepetten. – Mondjuk férfi, miért ne vette volna… - nevettem el magam végül. A férfiak annyira figyelmetlenek, és tájékozatlanok tudnak lenni időnként a nők tekintetében, hogy az valami félelmetes. Mindig jókat szoktam derülni rajta. – Igen, így van – bólogattam. Én is azért választottam az őrzőséget annak idején, mert addigra tényleg nem volt senkim és kilátástalannak éreztem az életem. Szinte biztosra vettem, hogy a legtöbbünk így keveredik az őrzők közé. Persze kivétel erősíti a szabályt, meg amúgy sem beszélgettem el mindenkivel ebben a témában, hogy biztosra tudjam. Ezt csak én gondoltam logikusnak és ennyi. - Nem nagyon szoktam reklámozni – vallottam be, bár zavart nem éreztem emiatt. – Szerintem, ha valakit úgy tényleg el akarnak hívni, akkor nem adják fel csak úgy – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, közben pedig hátranéztem, hogy ellenőrizzem a parttól való távolságot. – Még sosem – mosolyogtam. – Talán majd egyszer megpróbálkozom vele, ha olyan emberbe botlok bele. Kitudja még, hogy mit hoz a jövő, igaz? – nevettem el magam. – Te sem hívtál még el senkit, ugye? – persze lehet, hogy rosszul tudom, ez nem volt kizárva. Ettől függetlenül még érdekelt a válasza, még ha sejtettem is, hogy mi lesz az. - Igen, Jamievel mi is terveztünk gyereket, aztán nem sokkal az esküvő után már nem volt többé… - rossz volt rágondolni, de az életemnek ez is a része volt ugyanúgy. Nem tehettem úgy, mintha nem így volna. – Ó, ne is mondd! – nevettem fel újra, immár jókedvűen. – Néha vágyom rá, hogy saját családom legyen, de utána rájövök, hogy jól van ez most így. Jól érzem magam, ha pedig felbukkan majd valaki, akkor úgyis megtörténik, aminek meg kell – lehet, hogy kicsit túl lazán fogtam fel, de jobb, mint törni rajta a fejem, hogy mit rontottam el. Szerettem volna azt hinni, hogy semmit, mert majd az én életemben is helye lesz olyan vidám dolgoknak, mint egy unoka. - Lassan kimehetnénk a vízből, nem? Már elég régóta bent vagyunk… - vetettem fel. Itt az idő sokkal gyorsabban telik valahogy, mint odakint. Lehet, hogy már az összes cuccunkat széthordták, kitudja...
-Ó… akkor az úgy érthető. Az azért eléggé meg tudja változtatni az embert, többnyire nem épp a legjobb értelemben. –sóhajtottam, azt hiszem, erről aztán ódákat lehetne zengeni, annyiszor találkozunk hasonló esetekkel az életben. -Őszintén, én sem. Mindenkinek az a rosszabb, amelyikben benne él, azt hiszem. Nehéz is lenne összehasonlítgatni, hogy melyik mennyit „nyom a latba”. Mint valami óvodás szintű verseny, vagy nem tudom… -fűztem tovább én is a gondolatokat- Viszont az jó, ha van valakid, akivel meg tudod beszélni az ilyesmiket. Nekem többnyire a mentoráltak meg a kollégák „maradnak” az ilyenek megtárgyalására. -Azt hiszem, be… -kapcsolódtam be én is a nevetésbe- Fiatal is, kissé naiv is, s bár igaz, paráztam tőle rendesen, hogy beveszi-e… Az elején azért kételkedett egy darabig, de úgy tűnik, elég meggyőzően soroltam az érveket meg a magyarázatokat ahhoz, hogy elhiggye. Vagy csak a sok orvosi szakkifejezés hallatától ijedt meg, és inkább hanyagolta a témát, azt már nem tudom. –vontam vállat, ahogy tovább lubickoltam a vízben. -Nem, még én sem, soha… Bár biztos egy életre szóló élmény lehet. –feleltem eljátszadozva a gondolattal- Talán majd, egyszer… Ha nem a rendelőmben, az egyetemen, meg otthon töltöm az időm 99%-át… Bár, ki tudja, hátha valamelyik betegemben találok rá egy csiszolatlan gyémántra. Hallgatom Mandy szavait, közben pedig bőszen bólogatok. Érdekes, milyen sok őrző nőnél van ez a hasonló szituáció… -Részemről is valami hasonló. Párszor már eszembe jutott, hogy lehet, örökbe kéne fogadnom egy kisbabát, vagy egy gyerkőcöt, de aztán mindig lebeszéltem magam róla, lévén, a munkám mellett elég nehéz lenne felnevelni, azt meg nem szeretném, hogy minden idejét gyerekmegőrzőkben meg bébiszitterekkel töltse… Meg amúgy is, csonka családban felnevelni egy gyereket… Most meg? Még annyi időm se lenne, mint korábban, az egész protektorátussal meg nem akarok kitolni, hogy kivonom magam a felelősség alól, amikor így is kevesen vagyunk. –szusszantottam, ahogy a végére értem a kis okfejtésemnek- De ha belegondolok, még mindkettőnknek van pár évünk, szóval… Annyira nem kell csüggedni. -De, lehetséges, hogy nem ártana… lassan olyan a tenyerem mint valami ráncos kis shar pei-nek. –emeltem ki a kezem a vízből, hogy alaposabban szemügyre vegyem, aztán a part felé pillantottam, hogy látszanak-e még a cuccaink, de olyan messzire úszkáltunk a parttól, hogy nem voltam biztos benne, hogy melyik pálmafa alatt is tanyáztunk le. -Szerinted megvannak még a motyóink, vagy már lába kélt az összesnek? Mondjuk azt díjaznám, ha a kocsikulcs még meglenne, lehet, Kenneth nem örülne nekünk, ha elhagynánk, meg gyalog is kicsit messze lenne a szállás… -töprengek hangosan, ahogy szép lassan megfordulok, és a part felé kezdek evezni, mint valami ráérős nyugdíjas. Ott aztán jöhet némi napozás, hogy legyen valami színünk is, mielőtt visszamennénk a messzi északra, sőt, velem lehet alkudni, még abban is benne vagyok, hogy vadásszunk némi jégkrémet, mielőtt hazafelé indulnánk, vagy sétáljunk egy nagyot a parton. Aztán, ha Mandynek van kedve, akár jöhet egy kis vásárlással egybekötött csavargás a belvárosban, bár őszintén, én olyan kellemesen kifáradtam az úszástól is… Azért vicces dolog. Amíg az ember a vízben van és úszik, szinte semmit sem érzékel a fáradtságból, de aztán… elég kimenni a partra, és néhány lépés után már össze is akar esni! Vagyis nem tudom, lehet, a rendőrnéni kollegina jobban bírta a kiképzést, nálam mindenesetre mindig ez volt a szitu. Azért különös, hogy ha jól érzi magát az ember, milyen gyorsan rohan az idő. Szinte hihetetlen, hogy már 3. napja itt voltunk, ahogy az is, hogy holnap vége a kis utazásunknak, és ismét vár ránk egy szép, hosszú repülőút vissza Fairbanksbe. Aztán beszámolni Willnek a történtekről, meg bepótolni a kimaradt munkát… Te jó ég…
//Köszönöm a játékot, szép hosszúra sikeredett a 4 napos kiruccanásunk… //
- És talán nem felelek meg számodra ahhoz, hogy megbeszélhesd valakivel a dolgokat? – kérdeztem felvont szemöldökkel, tettetett sértettséggel. Csak viccelődni akartam, eltereli a szomorkás témát, amibe sikerült olyan szépen beletenyerelnünk. Ezért is örültem annak, hogy végül Abi unokaöccse jött szóba és annak férfi létéből adódó naivitása, már a nőkkel kapcsolatban. Még mindig jóízűen nevettem, de szerencsétlen fiút nem lehetett vádolni, szinte biztosra vettem, hogy a mellettem lebegő hölgyemény nagyon és hihetően előadta magát. Valószínűleg nekem nem ment volna, mert két perc után elkezdenék nevetni, és annyi lenne a játéknak. - Biztos, hogy az orvosi szakkifejezések miatt hagyta rád és egy idő után már nem is figyelt oda! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Azzal engem is ki lehet kergetni a világból, úgyhogy ha ilyesfajta terveid lesznek majd velem kapcsolatban, legalább már tudni fogod, hogy mivel tudsz rám hatni – kuncogtam továbbra is, de reménykedtem benne, hogy erre nem fog sor kerülni, hiszen egyáltalán nem örültem volna. Sose értettem akkor sem, hogy mit mondanak az orvosok, amikor a kórházba kellett bemennem rendőri minőségemben és valamit ki kellett derítenem az egyik áldozatról vagy betegről, aki elkövetett valamit. Lehet, hogy legközelebb magammal kéne vinnem Abit, és legalább számára is lenne egy kis kikapcsolódás a munka közepette. - Én annyira egyébként nem is szoktam kutatni újoncok után. Erre biztosan megvannak az alkalmasabb, hozzáértőbb emberek – vonogattam a vállaimat, miközben automatikusan a part felé fordultam, és úgy lebegtem tovább, hogy inkább már kifelé haladjunk, és ne vihessenek bentebb a kisebb hullámok, melyek néha nekünk csapódtak. – Igen, nekem sem lenne rá időm – húztam el a számat kissé kelletlenül, mert ez a téma mindig is azok közé tartozott, amik érzékenyebben érintettek, bár beszélni mégis tudtam róla. Nem vagyok én semminek az elrontója, csak a múltban ne nagyon vájkáljunk és akkor minden oké. Mára így is eléggé elmerültünk már azokban az időkben, amikor még mind a ketten ténylegesen is fiatalok voltunk. Miután letudtuk a gyerektémát és felvetettem, hogy talán ideje lenne kievickélnünk innen, immár mind a ketten megcéloztuk a partot. Szerencsére a víz pont kifelé vitt minket mostanra, így túlzottan megerőltetnem sem kellett magamat ahhoz, hogy kijussunk. Elég hideg is volt már így, hogy régóta benne áztunk, szóval számomra kész felüdülés lesz a kellemesen meleg napon tölteni az elkövetkező órákat. - Emiatt ne aggódj! – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. – Ha valaki el is emelt valamit tőlünk, azt meg fogjuk találni és majd lóbálom a jelvényemet, még ha itt nincs is hozzá jogom. Ha kihívnánk az ittenieket, egészen biztosan megoldanák ők és nem lenne gond – magyaráztam kifelé menet. Tekintetemmel a partot fürkésztem serényen, és csakhamar észre is vettem, hogy azért még ott vannak ám a cuccaink az egyik fa tövében, pontosan ott, ahol hagytuk őket. Ez azért egészen biztató, nem?
Másnap reggel elég szomorú voltam, amikor már a telepakolt bőröndjeinket vittük le szépen sorban a hallba, hogy aztán bepakolhassuk őket a kocsi csomagtartójába. Kenneth felajánlotta nekünk, hogy elvisz bennünket a reptérre, aminek nagyon megörültem. Ha nem tett volna így, akkor most úgyis nagyon meg lennék rá sértődve, de egy jó pontot mégiscsak kiérdemelt így a nyaralás végére. Alig pár – nagyon sok! – óra, és már otthon is leszünk újra. Jó kis hűvös Alaszka, talán egyszer megszoklak!
// Én is nagyon szépen köszönöm *-* tudod, négy naphoz, négy oldal dukál //
Kezdőlap
//
