Jól éreztem magam az étteremben. Hangulatos volt, jó illatok terjengtek a levegőben és már amúgy is itt volt az ebéd ideje, úgy két órája. Na, jó, talán csak egy, de attól még korán keltünk ma, én meg tényleg farkas éhes voltam. Nem vagyok egy nagyétkű valaki, de olykor-olykor azért tudok én annyit enni, hogy mások rácsodálkoznak. Ma pont ilyen helyzet volt, vagy legalábbis a rendeléskor még így éreztem, máskülönben nem akartam volna mindenfélét megkóstolni. Egyébként, ha lett volna rá lehetőségem, akkor egészen biztos, hogy olyat kértem volna, amin mindenből van egy kicsi. Valami nagy, kétszemélyes tálat, a maradékot pedig el lehetett volna csomagoltatni estére. Biztos, hogy másnapig én ezzel tökéletesen jól kibírnám. - Igazából - fordultam közben Abbie felé -, egy időben próbálkoztam a nyelvtanulással, de azóta már nagyon megkopott. Nem volt rá alkalmam, hogy használjam – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, és még egy mosolyt is az arcomra varázsoltam. – Bár mindig is szerettem volna elmenni egyszer Párizsba, megnézni azt a sok szép kastélyt, meg úgy általában mindent – magyaráztam tovább, míg Kenneth továbbra is az étlap tanulmányozásával volt elfoglalva, csak azt nem tudom, hogy miért. Már megrendelte ő is, amit akart, de én aztán nem akartam őt megzavarni, a végén még megsértődne, hogy siettetjük. - Hm, ez nagyon finom! – jelentettem ki, amikor már előttünk volt az étel, és én belekóstolhattam a levesembe. Jóízűen eszegettem tovább, és amikor végeztem, szépen benne hagytam a kanalat és hátradőltem, hogy valamennyire leérjen a hasamba, és ne érezzem ezt a telítettséget. Ha ez így maradna, akkor félő, hogy a többi fogásból már képtelen lennék akár csak egy falatot is enni. Közben azért odafigyeltem arra, hogy az asztaltársaim miről beszélgettek, de beleszólni nem akartam igazából. - Semmi ilyesmi! – felelte a valamikori mentorom. – Mandy és én visszatértünk az Államokba, és akkor helyeztek minket ide. Aztán nekem felajánlották, hogy legyek Protektor, Mandy pedig az áthelyezését kérte, úgyhogy nem sokáig voltunk itt mind a ketten. Valószínűleg ezért is tévedt el olyan nagyszerűen… - ezeket a szavakat már nekem címezte, ez egyértelmű volt, mivel rám nézett közben. Én erre csak szépen nőiesen körbeforgattam a szemeimet. - Nagyon vicces vagy – grimaszoltam egyet. – Nagyon jól tudod, hogy alig voltam itt, és már az is több, mint tíz évvel ezelőtt volt. Fairbanksben nagyszerűen kiismerem magam, képzeld csak el! – ha nem ilyen étteremben lettünk volna, akkor egészen biztos, hogy kinyújtottam volna a nyelvemet játékosan, de így mégis ellenálltam a kísértésnek. – Viszont, ha már itt tartunk, akkor akár azt is elmondhatnád, hogy ki a nő! – szinte már vártam azt az értetlen arckifejezést, ami megjelent rajta. – Jaj, ne nézz már így rám! – ingattam a fejemet rosszallóan. - Nem tudom, hogy miről beszélsz – rázta meg a fejét tüntetően. - Ugyan már, Kenneth. Ugye, hogy női kéz nyoma látszott a házon? – ezúttal már Abigailhez fordultam, és szélesen rávigyorogtam.
-Wow… -hallgattam Mandy válaszát a nyelvtanulás kapcsán, bár még a végére sem ért, nekem már eszembe is jutott a következő kérdés ezzel kapcsolatban- Van még valamilyen idegen nyelv, amit tanultál? Vagy belekezdtél? Anyanyelvi szinten beszéled? –kíváncsiskodtam tovább, majd ha válaszolt, én is elmerengtem kicsit a múltbéli dolgokon- Nekem valahogy sosem „aktuális” az a sok manapság népszerű nyelv… olasz, francia, spanyol, portugál, meg a többi… Akárhová mentünk, mindenhol az angol meg a hindi, punjabi volt az aktuális… vagy ha nem is aktuális, azért elboldogultunk vele, még ha most már nem is veszem sok hasznát. Utána meg áthelyezéseknél már kimondottan olyan helyekben gondolkoztam én is, ahol megértenek. –magyaráztam- A francia Loire-menti kastélyokat én is szívesen megnézném. Bár, így belegondolva, ha tudnék franciául, öreg napjaimra biztos, hogy valami vidéki francia tanyára költöznék, távol a város nyüzsgő forgatagától… Áh, de hol van az még! Amilyen formám van, a végén még Alaszkában rekedek, vagy az Grönlandon valami eszkimó igluban… Bár akkor háziállatnak beszerzek egy fókát. -legyintettem a saját gyerekes fantáziálásomra.
Épp időben, hiszem nagyjából ekkor érkezett vissza a pincér az előételekkel, így aztán akármennyire is tudtunk volna még csevegni, villa a kézbe, és „Jó étvágyat” mindenkinek! Mandy szavaira csak néma bólogatással reagáltam, mert ugyebár tele szájjal nem illik társalogni az asztalnál, így aztán csak szótlanul ízlelgettem én is a salátámat. Őszintén szólva, meglepett, hogy milyen nagy adagot kaptam… De sebaj, ha már megrendeltem, akkor nem fogom meghagyni, meg amúgy is, ez csak saláta… Még utána jön a főfogásom is! Azt pedig végképp nem akartam kihagyni. Ahogy szép lassan üres lett a tányérom, az evőeszközeimet a tányéron hagyva hátra dőltem, hogy ott folytassuk a társalgást, ahol előzőleg abbamaradt. Kíváncsian hallgattam Kenneth válaszát, nem tehettem róla, de valahogy mindig is érdekelt, hogy másoknak hogyan alakult az őrzői pályafutása, miért választották azt a helyet, amit, hogyan hívták el őket, meg ilyesmik. Legalább egy állandó téma az volt, nem igaz?
-Ugyan, annyira nem nehéz eltévedni, tekintve, hogy újabban mennyi építkezés van, és milyen rohamos sebességgel változtatják a városok az arcukat. –keltem a kollegina védelmére, aztán ahogy meghallgattam az ő álláspontját is, egyből széles mosolyra húzódott a szám- Igeeen? De jó neked… Én több mint fél év ott-lakás után még mindig minden gond nélkül képes vagyok eltévedni… -nevettem.
Aztán a beszélgetés egyszer csak olyan fordulatot vett, hogy én csak pislogtam. A szemöldököm enyhén felszökött, ahol hol Mandyre, hol Kennethre pillantottam, de közbeszólni egyelőre még nem mertem. Neeem, ez túl… „veszélyes” lett volna, azt hiszem, hisz az én viszonyom nem volt ennyire közvetlen a férfival, talán illetlenségnek venné tőlem. Így csak lopva Mandyre sandítottam, hogy mégis mennyire lehet komoly a dolog? Tényleg ennyire biztos benne, vagy csak egy ártatlan poén, esetleg blöff, aztán vagy bejön, vagy nem?
Legalábbis úgy terveztem, ebbe a társalgásba inkább nem folyok bele, ennek ellenére úgy tűnik, Mandy keresztülhúzta a számításaimat.
-Hogy mi-mi-micsoda? –kaptam fel a fejem, mire kapcsoltam, hogy mi is van- Ó, hogy az! Tényleg ízlésesen volt berendezve, bár hogy őszinte legyek, annyira nem értek hozzá, nincs ilyen stílusérzékem. Először lakberendezőre tippeltem volna… Csak nincs egy az itteni protektorátusban? –néztem Kennethre- Vagy hogy értetted azt a női kéz nyomát, Mandy? Mondjuk az tény, tényleg nem úgy nézett ki stílusra mint valami agglegény-lakás…
- Az angolt egészen anyanyelvi szinten beszélem – nevettem el magam. Nem Abbievel akartam kötekedni, de olyan jól jött ki az egész, legalábbis számomra mulatságos volt. – Egyébként, amikor Skóciában laktunk, akkor meg akartam próbálni a keltát, de túl nehéznek találtam. Svédországban viszont már egészen jól haladtam, amíg el nem mentünk Finnországba. Ma nem tudom, hogy mennyit tudnék felidézni ebből a két nyelvből, mivel akkor is csak annyira tanultam meg, hogy a városban el tudjak igazodni úgy-ahogy. Ez pedig már nagyon régen volt – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. - Figyelj, ha nem kell használnod, akkor igazából teljesen felesleges is az, hogy megtanuld. Gondolom, van éppen elég dolog, ami leköti az idődet, nem? – számomra ez teljesen logikusnak tűnt, senki nem hibáztathatta azért, amiért nem beszélt mondjuk franciául, vagy olaszul. A francia nálam is inkább csak hobbinak köszönhetően lett elsajátítva, és az is már túl régen ahhoz, hogy megkockáztassak egy beszélgetést azon a nyelven. A kiejtés azonban még egészen jól ment, hála a jó égnek. Amíg Abbie beszélt, én addig belekortyoltam a limonádémba és csakis neki szenteltem a figyelmemet. - Igen, engem is azok érdekelnének nagyon – bólogattam nagy lelkesen. Képeken már láttam az összes kastélyt, és sok szépet is hallottam róluk, de az csak nem olyan, mint igazából ott lenni, sétálni bennük és magunkba szívni a hely varázsát. Igen, én pont erre vágytam, és a magam részéről szintén el tudtam volna képzelni azt, hogy ott töltöm az öreg koromat. Ezt a gondolatomat a többiekkel is megosztottam, még mielőtt a pincér odaért volna hozzánk. Viszonylag mindannyian hamar elpusztítottuk az elénk lepakolt tányérok tartalmát, így már csak üresen árválkodtak, amikor ismét feltűnt az elegánsan öltözött férfi és elvitte őket. - Ugye?! – fordultam egyből Abbie felé, amikor megvédett engem Kennethtel szemben. – Köszönöm! – mosolyogtam rá vidáman. Persze nem kellett engem félteni, bármikor képes voltam megmondani a magamét a mentoromnak, de azért jól esett a gesztus a szőkeség részéről. – Ha legközelebb eltévedsz, hívj csak fel! – paskoltam meg a kezét, de azt már nem tettem hozzá inkább, hogy olykor-olykor azért nálam is akadtak rázós helyzetek, amikor hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Pedig az a vicc, hogy éltem már nagyobb városokban is, mint Fairbanks, de mégsem olyan könnyű eligazodni, mint máshol. Télen a legrosszabb, amikor mindent beborít a fehér hó, és akárhol vagyunk, minden hely pontosan ugyanolyannak tűnik, mint a többi. Amikor felhoztam a kicsit kényesebb témát, eszem ágában sem volt zavarba hozni Abigailt, de hát így alakult. Nem akartam őt kihagyni a társalgásból, mert az olyan udvariatlan lett volna, viszont így meg láttam az arcára kiülő zavart, ami miatt szintén rosszul éreztem magam. Áh, sehogyan sem volt ez jó, de már mindegy is volt. Kiszaladt a számon a kérdés, és Kennethnek esélye sem volt arra, hogy kitérjen a válaszadás elől. Hiába próbálta meg elterelni a szót, vetettem rá egy olyan pillantást, amit szerintem már nagyon jól ismert. Azt üzente, hogy nem fog ennyivel lerázni. - Jaj, Abbie! – legyintettem egyet inkább felé. – Ő csak nem akar téged megbántani, én viszont jobban ismerlek ennél – jelentettem ki, és egyenesen Kennethre szegeztem a tekintetem. – Szóval, ki az? Megismerhetjük ma? – érdeklődtem nagy lelkesen, mert nem is emlékszem, hogy valaha lett volna köze nőnek hozzá, ezt pedig mindig nagyon sajnáltam. Én inkább számítottam a lányának vagy a húgának, mint holmi nőcskének az életéből, és ez egyértelmű is volt közöttünk. - Na, jól van. Látom, már úgysem tudlak meggyőzni arról, hogy nincs nő – sóhajtott végül fel, én pedig győzelemittasan pillantottam a mellettem ülő barátnőmre, afféle „ugye megmondtam?” nézés volt ez. – Gracenek hívják, és gyógyító nálunk – adta le az infókat, mire egyből elégedettebb lettem. - Rendben, majd meg akarom ismerni – közöltem, közben pedig már meg is érkeztek a főfogások. Egyből összeszaladt a nyál a számban, ahogyan ránéztem a sajátomra. Nem is gondolkoztam hát túl sokat, máris nekiláttam. – Ha visszaértünk, majd körülnézünk a kertben. Mit szólsz? – kérdeztem két falat között Abbietől.
-Na neee… tényleg?! –kérdeztem vissza tettetett ámulattal, de aztán nem bírtam tovább, én is a nővel nevettem.
Oké, így visszagondolva tényleg öngól volt az a kérdés, de sebaj, legalább jót mulattunk rajta. Aztán, ahogy Mandy mesélni kezd, csak kíváncsian hallgatom a beszámolóját.
-Ejha… ez nem kevés. A semmitől azért jóval nagyobb segítség, ha olyan nyelvterületen jársz. –feleltem kissé irigykedve, bár belegondolva, az én tájékozódási képességemen szerintem az se segített volna, ha minden ország nyelvét anyanyelvi szinten űzném, ahol valaha megfordultam.
Példának okáért, Fairbanksben hiába beszélnek angolul, inkább össze se számolom, hányszor sikerült eltévednem…
-Azt azért nem mondanám, hogy teljesen felesleges. Tudod te, milyen jó idegen nyelvű szakirodalmakat lehet beszerezni manapság? Amúgy viccet félretéve, elég sokat szoktam olvasni, és valahogy az eredeti kiadásokat mindig is jobban kedveltem, mint a fordításokat… Arról nem is beszélve, hogy bár az angol a világnyelv, azért nagyon sok olyan mű van, amit sosem fordítanak le. –tettem hozzá.
Mandy köszönetére válaszul nekem is széles mosolyra húzódott a szám, amikor pedig felajánlotta a segítségét, ismét nevetnem kellett. Már persze nem rajta, inkább a saját bénaságomon, ahogy elképzeltem az egész szituációt, vajon hogy nézhetne ki:
-De drága vagy! Amúgy képzelem… „Szia Mandy, itt Abie, kéne egy kis segítség… Nos… hát… izé… szóval… eltévedtem.” „Na és merre vagy? Vagy mit látsz?” „Hát… fát… sok fát… meg az előbb elszaladt előttem egy mókus, láttad volna, hogy milyen aranyos volt! Ja, hogy hol vagyok… Valahol az erdőben, azt hiszem, de olyan sötét van, hogy alig látok. Te, figyelj, nem tudod, Will dolgozik ma este…?” –adtam elő rögtönzött kis stand-up comedymet, de aztán mielőtt még nagyon túlzásokba estem volna, inkább leállítottam magam.
Mandy úgy is nekiállt egykori mentorát faggatni a hölgyeményről, amikor pedig biztosított, hogy felesleges aggódnom meg zavarban éreznem magam, csak halványan elmosolyodtam, mellé pedig biccentettem, hogy rendben – ennek ellenére azonban továbbra is elég csendben voltam. Egészen addig, amikor Kenneth beadta a derekát, és elmondta, hogy ki is az a bizonyos…
Húha… hát most nem tudom, hogy féljek drága kolléganőmtől, amiért ilyen hihetetlen érzékkel képes felismerni az „ilyesmit”, vagy lelkesedjek, hogy egy másik gyógyítóra terelődik a szó. Azt hiszem, inkább maradok az utóbbinál, az elsőnek a veszélye úgy sem áll fenn, egyelőre legalábbis biztosan nem.
-Húha, szóval gyógyító? Ez esetben én is szeretnék majd találkozni vele. Azt megkérdezhetem, hogy mi a szakterülete? Vagy hogy ő hol fordult meg korábban? –kérdeztem kíváncsiskodva, amíg a főételre vártunk, majd újabb szippantás a jeges teámból, mielőtt válaszoltam volna Mandynek- Persze, mindenképp! Kíváncsi vagyok, itt milyen növényfajtákat használnak, meg amúgy is… az alapján, amit eddig láttunk, ki nem hagynám. Ebéd után úgy is jól jön majd egy kis kikapcsolódás, pihenés, aztán mást nem, estefelé még benézhetünk a városba is. Bár, lehet azt inkább holnapra kéne hagyni, ma pedig inkább pihenni. Te mit gondolsz?
Csak kissé szégyenlősen megvontam a vállaimat, mert évek alatt szerintem egyáltalán nem volt nagy dolog, ha az ember megtanult egy kicsit kommunikálni az adott város nyelvén. Sajnos én semmiből sem voltam profi, a franciatudásom is már jócskán megkopott. Valahogy sohasem volt olyan jó nyelvérzékem, pedig nagyon szerettem volna. Ezért is nem mentek olyan jól ezek nekem, csak ha elég időt szenteltem nekik. Végül csak a francia mellett tartottam ki, ami valljuk be, hogy hatvan év alatt nem valami sok. Pedig lett volna elég időm még arra, hogy sok más nyelvet is elsajátítsak, de majd talán akkor, ha itt rendeződik a helyzet és valami olyan helyre kerülök el, ahol nincs túl sok tennivaló és marad magamra is időm. Szép idős napok… - Nem nagyon szoktam szakirodalmat olvasni – vallottam be őszintén, egy kissé zavart nevetést hallatva mellé. Az én szakosodásom egyáltalán nem kívánt szakirodalmi ismereteket, a rendőrségen pedig szintén nem volt szükségem effélékre. Ebből következett hát, hogy amikor esetleg volt időm olvasásra, akkor valami szórakoztatót vettem a kezembe, hogy addig is kikapcsolódjak, és ne próbáljak újabb ismereteket tömni a fejembe. Néha félő volt, hogy túl sok az infó benne és egyszer csak nem fér majd bele több információ. Nem, ennek nagyon nem örültem volna. - Ha ilyen pontosan navigálnál, akkor lehet, hogy segítséget kérnék inkább Willtől – nevettem el magam, mert ezek alapján még én sem találtam volna meg Abbiet. Sőt, mit még én sem? Hát nem voltam egy iránytű, sem GPS sajnos, de attól még viszonylag jól el tudtam tájékozódni, hacsak nem kellett valami olyan részére mennem a városnak, ahol csak ritkán jártam. Akkor voltak ám bajok nálam is, még jó, hogy a rendőrségi járőrautókban volt beszerelve navigációs rendszer. Milyen kár, hogy én a legtöbbször a saját kocsimmal szerettem menni! Azért tudtam én, hogy ki fogom szedni Kennethből a számomra fontos infókat. Egyrészt informátorként elég jó megfigyelőképességgel rendelkeztem, másrészt rendőrként erre szintén szükségem volt napi szinten, harmadrészt pedig, túl jól ismertem őt. Sok ideig éltem vele, így láttam, ha a berendezés nem teljesen az ő műve volt. Az itt most nem számított, hogy mások is laktak a házban, mert a sajátját ő rendezte volna be, ebben egészen biztos voltam. Most viszont segített neki egy olyan ember is, aki közel állt hozzá, másképp nem hagyta volna az illetőnek a szabad kezet. Nekem is csak ritkán volt beleszólásom az otthonunk elrendezésébe, bár én túl pofátlan vagyok ahhoz, hogy hagyjam magam elnyomni. Rendszerint akkor is beleszóltam, amikor nem kellett volna. - Nekem sokszor úgy tűnik, hogy ő szinte mindenhez ért, ami gyógyítás – mondta Kenneth, érezhetően elfogultan. - Majd mi beszélünk vele, Abbie. Kenneth nem nagyon hajlandó leadni a drótot, úgy látom – ingattam a fejemet, kis csalódottságot tettetve. Persze igazából elégedett voltam, mert megtudtam, amit akartam. Tényleg volt nő és nem csupán a képzeletem játszott velem. – Biztos nem fogja bánni, ha egy kicsit kifaggatjuk – kacsintottam cinkosan a mellettem üldögélő szőkeségre. - Én viszont bánni fogom… - dünnyögte a mentorom mogorván, amire akaratlanul is elnevettem magam. – Inkább edd az ebédedet, még sok dologról kell ma beszélnünk! – jelentettem be nagy komolyan, mielőtt újra a kolléganőmhöz fordultam volna, hogy felvessem a mai felfedezőút ötletét. – Én is pont így gondoltam. Majd lesétáljuk a kertben az ebédet, bár szerintem este inkább pihenjünk. Ez az időeltolódás meg tudja viselni az embert, szerintem hat órakor már fáradtak leszünk. Majd holnap bemegyünk a városba és egész nap vásárolunk meg strandolunk. Este meg keresünk valami jó kis helyet. Mit szólsz ehhez a tervhez? – kérdeztem újabb két falat között, teljesen belelkesülten.
Jót mosolyogtam Mandy reakcióján, olyan… kislányos volt, de aranyos.
-Ugyan már, a te szakmádhoz nem is követelmény… én viszont szépen néznék ki, ha nem frissíteném folyamatosan a tudásomat. –vagyis… na jó, végül is nem lenne kötelező, mert van már annyi tapasztalatom, hogy anélkül is boldoguljak, de szerintem az orvostudomány tipikusan olyan dolog, ahol mindig van hová tovább képeznie magát az embernek.
A kollegina azonban velem ellentétben sokkal életképesebb, ha magányos sétái során egy-egy gonosz, csúnya farkas keresztezi az útját, és nem csak remeg, mint a kocsonya amivel a hűtő felé masíroznak. Mert sajnos, ahogy a legutóbbi eset is bizonyította, nekem sokkal többre sajnos nem futja önvédelemből…
-Így belegondolva, ha nem hemzsegnének a környező erdők a farkasoktól, egész jó kis bújócskás programokat lehetne szervezni a környéken. Amúgy miért, nem lenne elég korrekt pontos meghatározás? Vagy olyanra gondoltál, hogy „itt sétálok egy Pinus sylvestris erdőben, tőlem balra egy nagyobb Vaccinius myrtillus bokor, de termés már nincs rajta, valószínűleg egy Rangifer tarandus granti tüntette el róla… –gondolkoztam hangosan, amikor Willt is elkezdte belevonni a dologba, de aztán annyiban is hagytam, mielőtt még nagyon megrémisztenék valakit a sok latin kifejezéssel.
Orvosként nekem teljesen megszokott volt, hogy ezeket használjam munka közben, de mindenki mást inkább zavarni szokott, érthetően…
A férfi szavaira csak mosoly kúszik az arcomra. Aranyos válasz, meg kell hagyni, most már egész kíváncsi vagyok a hölgyre, milyen is lehet valójában. Mandy szavaira csak bólintok, azt meg Kenneth előtt nem akarom hangoztatni, hogy ha egyedül nem találnánk, akkor Jayát még mindig megkérhetjük, hogy segítsen. Milyen jó, ha az ember mentorként is dolgozik, nem igaz? De mint mondtam, nagyon nem akarom túlhangoztatni a kis ismeretséget, mielőtt még a kisasszonynak váratlanul valami „sürgős” dolga akadna.
Amíg a szőkeség a mentorával szópárbajozik, csak én felhörpintem a maradék jeges teámat, és már keresném is a pincérünket, hogy rendeljek még egyet, amikor látom, hogy érkeznek a főételeink is. Ahogy felsorakoztatják előttünk az asztalon, épp, hogy a pincér távozik, már villát is ragadok, hogy nekilássak az ebédemnek. Ahogy elnézem, a többieké is nagyszerűen néz ki, hogy az illatokról már ne is beszéljünk… talán még kicsit sajnálom is, hogy vegetáriánus vagyok, na de sebaj! Néhány újabb néma perc következik, amíg mindenki szótlanul pusztítja az elé tálalt ételkölteményt, magamban pedig azon tanakodok, hogy ilyet akár később otthon is csinálhatnék. Esetleg kicsit csípősebb szósszal, hm… bár nem, így is kellően csípős és fűszeres! A sült zöldségek belül puhák, kívül ropogósak, kell ennél több? Ó, igen, desszert… Végül a „Cerises jubilee”-re esett a választásom, ami nem valami nagy adag, viszont a savanykás meggy és az édes vaníliafagylaltnál most nem is bírnék jobbat elképzelni, az ebéd lezárásához.
-Igazad van Mandy… Ma pihenés, holnap ráér a városnézés, bevásárlás. Ez után az adag után örülök, ha a szobánkig fel bírok sétálni! –feleltem jókedvűen, miközben már a desszertnél tartottunk- Kenneth, azt hiszem nagyszerű választás volt ez az étterem, minden elismerésem a szakácsuknak. Ha gyakran járnak ide ebédelni, akkor azt hiszem, van még egy okom, amiért következő lakhelyemnek New Orleanst fogom választani! –mosolyodtam el, majd Mandyre pillantottam.
Azt hiszem, most jött el az idő, hogy lassan már irányba tereljük a témát, történetesen azért, amiért ideutaztunk. Csak abban nem voltam biztos, hogy mégis hogyan kéne nekivágni… Először egy korty jeges tea, igen, az nem árt… aztán egy adag bátorság, és:
-Kenneth? Nem tudom, Mandy mennyire részletezte a látogatásunk célját, vagy mesélt-e a mi protektorátusunkban zajló dolgokról. Ami azt illeti, segítséget szeretnénk kérni… –kezdtem bele óvatosan, aztán ha a válaszából megtudom, hogy mennyire tájékozott, akkor jöhet a folytatás.
Csak mély egyetértéssel tudtam bólogatni, hiszen velem ellentétben Abienek tényleg szüksége volt arra, hogy szakmai könyveket bújjon. Ezzel szemben az én munkám során inkább az erőnlét volt még fontos, és ennek folyamatos szinten tartása, valamint a fegyverekkel kapcsolatos ismereteimet sem ártott néha frissíteni, de ez akkor sem ugyanolyan. Kicsit örültem is annak, hogy nekem nem volt szükségem erre, mivel a túl sok infó nekem telepakolná az agyamat annyira, hogy többé ne tudjak lazán viselkedni. Bár, ha jobban belegondolok, idővel biztosan a mindennapjaim rutinjává válna a munkám és így nem lenne semmi gond. Azért valamicskét én is tudtam a gyógyításról, már ami az alapvető vizsgálatokat illette, ha volt egy sérült ember. Ezt leszámítva viszont, mindenki jobban járt, ha senki nem ad szikét a kezembe. Rossz vége lenne. - Neee… szándékosan kínoznál? – nevettem fel, miközben a fejemet ráztam. Az efféle latin elnevezések nekem nem igazán feküdtek. Te jó ég, hát mi vagyok én, holmi biológus? Az oké, hogy a szöszi itt mellettem tudta, hogy mit jelentenek, de én már eléggé bajban lettem volna, ha nekem kéne megállapítanom ilyen formában. Nekem általában egyszerűen csak bokor volt, fa, vagy éppen farkas, esetleg őz. Nem bonyolítottam túl, az utca embere rendszerint az egyszerűbb elnevezéseket ismerte, kivéve, ha valami mini zsenivel vagy professzorral hozott össze a sors, ugye? Bár ez nem volt mindennapinak nevezhető eset. Közben ugyebár megérkezett az ebédünk főétel része, aminek én a magam részéről nagyon örültem, hiszen már attól összefutott a nyál a számban, hogy elolvastam az étlapon. Egyből neki is láttam, bár közben még mindig Kennethtel beszélgettem és próbáltam arról faggatni, hogy ki ez a Grace és miként ismerkedtek ők össze, meg efféle apróságok. Mivel ez nekem nagyon meglepő volt, leginkább ezért érdeklődtem ennyire. Azért egy ideig még azt hittem a házban, hogy csak a képzeletem játszik velem, de most már egyértelművé vált, hogy nem, még mindig jók a megérzéseim és a megfigyelőképességem. Végül is, az egyik legjobbtól tanultam. Erre a gondolatra akaratlanul is felpillantottam és rámosolyogtam a velem szemben ülő Protektorra, még ha nem is értette, hogy miért. Én tudtam, ez volt a lényeg. - Nyugi, ha nem megy, majd felvontatunk – kuncogtam bele a villámba, ahogy felsandítottam Abiere. - Reméltem, hogy majd elnyeri a tetszésüket. Ez az egyik kedvenc helyem, általában a hivatalosabb megbeszéléseimet itt szoktam lebonyolítani. Elég jóban vagyok a séffel – magyarázta Kenneth, de csakis az után, hogy már lenyelte az adott falatot. Túlzottan úriember volt ő ahhoz, hogy megszólaljon evés közben. Bezzeg rólam ezt nem lehetett elmondani, időnként ugyanis hajlamos voltam elfelejtkezni magamról. Nem tehetek róla, túlságosan szeretek beszélgetni. Mire eljutottunk Abigailnek hála a lényegig, én is befejeztem az ebédemet, és már csak a desszert volt hála, aminek nem sokat várva neki is estem. Oké, már most is majdnem kidurrantam, de nem hagyhattam itt ilyen finomságot, igaz? - Igen, tudok róla. Mivel szinte napi kapcsolatban vagyunk, ezért tudok egy s mást az ottani helyzetről. Willel is beszéltem már erről – meg sem lepett, hogy ismerik egymást. Muszáj volt, hogy így legyen, de egyelőre lakatot tettem a számra. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy szeretnének némi támogatást kérni az őrzőim által. Jól gondolom? – kérdezte először Abietől, aztán a tekintete rám vándorolt, mire bólintottam egyet. - Jó hír, hogy még mindig nem rozsdásodtál be teljesen. Tudod, hogy már említettem, hogy szükség lenne néhány új őrzőre… - mondtam egy halovány mosoly kíséretében, mire ő csak bólintott, és a további részleteket várva intett egyet, hogy folytassuk.
-Dehogy, csak vicceltem! Téged nem. Meg egyébként se poén, amikor az ember mondja, mondja, mondja, aztán amikor a végére ér, közlik, hogy bocsánat, de az első mondat felénél már elvesztettem a fonalat. –feleltem mosolyogva.
Elég az, amikor szakemberek között mozog az ember, a hétköznapi életben meg inkább értsük meg egymást.
Mandy beszólására először csak elkerekedett szemekkel pislogtam, de aztán egy grimasszal válaszoltam neki. A nyelvnyújtogatás azt hiszem, nem a legideillőbb tett lenne, legalábbis ha az elegáns helyszínt nézzük.
-Kösziii! Még jó, hogy a barátaira mindig számíthat az ember, nem igaz? –csóváltam a fejem, aztán folytattam is a kis meggyes édességemet.
Hallgatom Kenneth szavait, közben pedig ma már sokadszor, de mégis az jut eszembe, hogy mennyivel másabb az itteni protektorátus, mint ott fent, a messzi északon. Hm… Azért megnéznék egy hivatalos beszélgetés az egyetemi menzán…
Na, de a lényegre térve, amikor Kenneth közli, hogy képben van a dologgal, lopva küldök Mandynek egy hálás tekintetet, hogy legalább nem a kezdetek kezdetétől kell mindent felvezetni meg tálalni, hogy eljussunk a lényegig. Apropó, a lényeg… Úgy tűnik, a férfi egész tájékozott a dolgokkal, így aztán nem is tudom, mégis, mit mondhatnék neki, amikor visszakérdez.
-Valóban, ilyesmiről lenne szó. Ami azt illeti, elég szorult helyzetben vagyunk. A két falka között is egyre feszültebb a légkör, minket tekintve meg… Jön egy új, helyette 2-3 másik távozik más tájakra… -teszem hozzá egy kissé elkeseredve.
Emlékszem, mennyivel többen voltunk, amikor február elején megérkeztem. Ahhoz képest félelmetes volt belegondolni, hogy mennyivel kevesebben lettünk. Érkezni meg… szerintem egy kezemen megszámolom, hányan érkeztek utánam. Hogy arról az őrzőről ne is beszéljek, akit az egyik farkas ölt meg… Bár a mai napig se tudom, hogy pontosan mi, vagy hogy történt, de Mandy biztos képben van vele – ennek ellenére azt hiszem, nem a „csalogató” lenne, ha felhoznám most Kenneth előtt a dolgot, még ha korábban hallott is róla.
-Gyakorlatilag olyan kevesen vagyunk, hogy bármilyen korú, vagy kasztú segítség jól jönne, nem igaz, Mandy? –néztem a nőre, megerősítést várva, vagy ha neki is van bármi ötlete a témához kapcsolódóan, akkor csak nyugodtan- Bár azt hiszem, legnagyobb szükség talán harcosra vagy mágusra lenne… Nem mint ha mi, gyógyítónk, olyan sokan lennénk, de azzal eddig még sikerült megbirkóznom. Esetleg ha nem is végleg, de ha pár hónapra mellőzni tudná 1-2 emberét számunkra, az is hatalmas segítség lenne.
Igaz, az se lenne utolsó, ha más is lenne rajtam kívül, legalább megoszthatnánk a munkát, arról nem is beszélve, hogy egymástól is tanulhatnánk!
Jól éreztem magam most is Abie társaságában, úgyhogy csak mosolyogtam azon, amit mondott. Tényleg elvesztettem volna a fonalat a mondat első felénél egyébként, úgyhogy ebben nem tévedett sokat. Ha egy ilyen szöveget lenyomna nekem, hát az biztos, hogy csak pislognék értetlenül. Nem tartottam magam butának vagy tájékozatlannak, de nem volt kötelességem mindenfélét tudni. Hiába állt a rendelkezésemre egy kicsivel hosszabb élet, mint egy átlagembernek, attól még nem volt muszáj felhalmoznom mindenféle tudást. Főleg, hogy nem is használtam volna igazából a munkám során. Talán még el is küldtek volna a fenébe a többiek, ha előállok valami ilyennel. - Hát, az biztos, hogy rám mindig számíthatsz! – vigyorogtam rá, miközben már a desszertemet igyekeztem eltűntetni. Remek választás volt, nagyon finomnak találtam. Legszívesebben megkérdeztem volna őket, hogy megkóstolják-e, de végül úgy döntöttem, hogy egy ilyen étteremben nem biztos, hogy jó szemmel néznék az én kissé bárdolatlan viselkedésemet. Az tuti, hogy ezek az emberek kinéznének engem innen gondolkodás nélkül, de nem is kellett ezen csodálkozni. Ők jómódúak voltak, én meg nem tűntem annak. Az élet ilyen, túl sokat mozogtam ilyen körökben ahhoz, hogy magamra vegyem. Miután rátértünk a lényegre, nem nagyon akartam közbeszólni. Hagytam, hogy Abie hadd mondja csak el, amit szeretne, Kenneth már úgyis tudott arról, hogy én mit gondolok ezzel az üggyel kapcsolatban. Az ég szerelmére, hiszen minden nap beszéltünk egymással! Vagy legalábbis, majdnem minden nap, így nem volt meglepő a tájékozottsága az ügyet illetően. Igaz Abigailt nem avattam be ennyire, de ezt nem bántam, mert így újra átvehettük a dolgokat, ha esetleg én elfelejtettem volna valamit. Az ilyesmi könnyedén megtörténhetett, tekintve, hogy rólam beszélünk. Én meg aztán olyan szétszórt tudok lenni, hogy arról inkább most ne is beszéljünk! - Igen – bólintottam egyet, miközben az utolsó falatok egyikét tüntettem el. – De azért nem lenne rossz, ha nem egy tanoncot küldenél, Kenneth – küldtem egy halvány mosolyt a mentorom felé, mire kaptam egy morcos pillantást válaszként. Nem nagyon zavart, hogy őszinte legyek. - Meglátom, hogy mit tehetek! – mondta olyan komolyan, ahogyan az ilyen ügyeket általában kezelni szokta. – Majd sorra veszem magamban a legrátermettebb embereimet, talán többeket is megkérdezek, hogy ki vállalná el szívesen, bár nem ez lesz a döntő érv. Inkább majd a teljesítményük alapján döntök, az a biztos! Mondjuk, három ember megfelelő lenne kezdetnek? – kérdezte ezúttal Abigailt, én meg csendben maradtam a továbbiakban. Mi már erről is beszéltünk, de a hivatalos eljárás azért csak másabb, mintha telefonon egyeztetem le egy régi baráttal. Az csak nem olyan, ráadásul egy kicsit kimozdulhattunk Fairbanksből. – Tapasztalt őrzőket fogok választani, azt pedig majd később meglátjuk, hogy ott is maradnak, vagy csupán átmenetileg lesznek a vendégeik, rendben? - kérdezte némi mérlegelés után, bár a mondat első felét nekem szánta. Oké, nem tehetek róla, hogy időnként nem bírom befogni a számat. - Akkor ezt megbeszéltük! – bólintottam egyet. Ha Abie még akart valamit a témával kapcsolatban, akkor hagytam természetesen, de egyébként tovább nem volt érdemes nógatni Kennethet, hiszen ő már döntött, csak a személyek voltak kérdésesek. – Azért mire visszamegyünk, legalább azt döntsd el, hogy hányan jönnek és kik lesznek azok, oké? Mert Willnek szólnunk kell majd – fűztem még hozzá, mire kaptam egy lesújtó pillantást. - Majd én beszélek Williammel, és elintézzük a többit – közölte kissé hűvösen, mire csak felvontam a szemöldökömet és vágtam egy grimaszt hozzá.
Mandy megjegyzésére csak elvigyorodtam, igaz, azt kihagytam a mondandóból, de azt hiszem, a kedves protektor úr magától is sejthette, hogy nem a fiatalabb korosztály hiánya jelenti a fő problémát odaát, fent, a messzi északon. Sőt… szerintem egész jól álltunk a tanoncok terén, legalábbis a ahhoz képest, milyen kevés mentor van. Még jó, hogy mások is besegítenek a tanításban, egyedül biztos nem győznénk.
-Rendben, köszönjük! –feleltem hálásan a férfi szavaira, amikor pedig hangos gondolkozásba kezd, magamban eltöprengek egy pillanatra, hogy vajon hogy is gondolta a szavait.
Sorra veszi a legrátermettebbeket, aztán őket küldi nekünk Fairbanksbe? Vagy azokat inkább megtartja magának és a többi jön majd, piros szalaggal meg masnival átkötve? Bár, az alapján amit eddig láttam, na meg ahogy eddig megismertem a férfit, volt egy erős tippem, hogy a jók közül is a legjobbak lesznek összeválogatva a mentőcsapatba.
-Persze, már ez is hatalmas segítség lenne. –mosolyodok el halványan, ha pedig tényleg komolyan gondolta, hogy ez csak a kezdet…
Azt hiszem, már így is bőven eredményesnek tudható be ez a mostani kis kiruccanásunk, de ha Kenneth tényleg játszik olyan gondolattal, hogy esetleg még több embert küld, az meg egyszerűen fantasztikus lenne! Azt hiszem, Will büszke lehet ránk, de főleg Mandyre, ezek után.
-Rendben. Bár nem tudom, hogy létezik-e olyan ember egyáltalán, aki önszántából akarna maradni egy olyan távoli és hideg helyen… Ha lett volna más hely, ahol ilyen égető szükség lett volna gyógyítóra, valószínű, hogy valami Egyenlítőhöz közelebbi helyet választok magam is. –meséltem, bár lehet, nem volt épp pozitív reklám, de na… Azt hiszem, az „üzlet” már megköttetett, úgyhogy már csak arra leszek kíváncsi, hogy kik lesznek a leendő kollégák.
Ki tudja, lehet, hogy olyasvalaki, akivel ebben a néhány napban összefutunk, amíg itt vagyok. Bár gondolom, nem most fog eldőlni, azért mégiscsak egy komoly kérdés, költözéssel, egy rakat papírmunkával meg mindennel, nem pedig olyan, amit 5 perc alatt el lehetne dönteni.
-Kenneth, azt megkérdezhetem, hogy már korábbról is ismerte Willt, vagy csak Mandy kapcsán? –fordultam ismét a férfi felé, majd amíg a válaszát hallgattam, eltüntettem a maradék desszertet is a tányéromról.
Hmm… Azt hiszem, igaza volt Mandynek, jobb lesz ma a pihenés. Szinte már most is úgy érzem magam mint egy jóllakott óvodás, aki már félúton képes lenne elaludni, úton az ágyikója felé… Az autóig még csak legyűröm azt a kis távolságot, aztán majd egy kis csendes pihenőt beiktatok, ha visszaértünk. Ha nem is alvás, azt hiszem, egy séta a kertben, vagy csak kiülni az egyik hatalmas fa alá beszélgetni, olvasni, sem utolsó…
// Azt hiszem, én kifogytam az ötletekből… Ha benne vagy, akkor akár ugorhatunk is pár napot, valami más jelenetre, vásárlás, strand, vagy hasonló… //
Csak némán hallgattam a beszélgetés további fonalát, mert én igazán nem akartam ám megzavarni Abiet, amint ismerkedett az én utánozhatatlan mentorommal. Persze Kenneth jó szokásához híven türelmesen válaszolgatott meg néhány kérdést és még arra is választ adott, hogy már korábban is volt dolga Willel. Én ezt nagyon jól tudtam már, hiszen említette, amikor megkértem, hogy segítsen intézkedni az áthelyezésem ügyében. Én a magam részéről önként választottam Alaszkát, és még mindig nem bántam meg. Hiába volt télen alig pár órás világosság, vagy túlontúl hideg, én nem esetem depresszióba, mert szerencsére jól el tudtam magam foglalni a legtöbb esetben. Nem is lett volna időm arra, hogy depresszióba essek, ha már itt tartunk. Miután mindenki megette az ebédjét, Kenneth kérte a számlát, fizetett, aztán közösen el is indultunk kifelé az ajtón, hogy megkeressük a korábban leparkolt autót. A hát felé vezető út viszonylag nyugalmasan telt, mivel én például annyira tele lettem, hogy még beszélgetni se nagyon volt kedvem. Ezért szerintem igazán nem hibáztathatott senki, főleg ennyi finomság után. Azt már most eldöntöttem, hogy a vacsorát kihagyom ma, a továbbiakban pedig nem fogom telezabálni magam még egyszer, mert a végén még felszedek magamra néhány plusz kilót, mire hazamegyünk. A nyaralások alkalmával általában megesik az ilyesmi, bár ezt tapasztalatból én nem tudhattam. Nem nagyon jutott ugyanis időm arra az elmúlt évtizedekben, hogy azért utazzak el valahová, mert én úgy akartam. Általában munka állt a háttérben, és azzal is töltöttem el az időm nagy részét. Ez most más volt, és ennek szívből örültem. Már csak azért is, mert kicsit kimozdulhattunk a jó időbe és még a mentorommal is sikerült találkoznom. Telefonon beszélni azért közel sem volt ugyanolyan, mint személyesen. Ezt az alkalmat soha nem cseréltem volna el semmire.
[Két nappal később…]
A reggeli nap beszűrődő fénye volt az, ami végül felébresztett. Mivel itt nem voltak redőnyök, csak függönyök, így a réseken könnyedén beszökött a napsugár, ráadásul egyenesen az arcomra esett. Némi fintorgás után végül kinyitottam a szemeimet és hunyorítva kezdtem el pásztázni a plafont. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, túlságosan élveztem a semmittevést és a kikapcsolódást, amiben ebben a városban részünk lehetett. Lustán nyújtóztam is egyet, és átfordultam arra az oldalamra, ahol Abie aludt. Pár percig próbáltam még visszaaludni, aztán újabb pár percig őt figyeltem, végül nem bírtam tovább és megszólaltam. - Abie, fent vagy már? – érdeklődtem halkan, mert abban bíztam, hogyha nem, akkor erre nem fog egyből felébredni. Ha nem mélyalvó, akkor talán mégis, de most még a bűntudat sem keríthetett hatalmába, ezt máris megfogadtam magamnak. Csodás napra ébredtünk már megint, és holnap lesz az utolsó nap, amit itt tölthetünk. Jobban mondva már csak félnap, hiszen estefelé már vissza is kell repülnünk. Sajnos túl hamar eltelt az idő, pedig három nap azért mindenképpen több, mint a semmi. Sőt, négy nap is van az, ha jobban belegondolunk. Közben, ha Abie életjelet adott magáról, akkor felkönyököltem mellette és úgy pislogtam rá, még mindig kissé hunyorítva. Azért napszemüvegben mégsem aludhattam, igaz? Bár lehet jó ötlet lett volna, ha előre bekészítem az éjjeliszekrényre, hogy gyorsan kéznél legyen, amikor reggelente erre a nagy fényre kell felébrednem. - Mit gondolsz, strandoljunk ma, vagy menjünk el vásárolni? – érdeklődtem kedves kolléganőm terveit illetően, mert nekem aztán mindegy volt, hogy melyiket választjuk. Tegnap felfedeztük a környéket, meg sétáltunk egy kicsit a város francia negyedében, de ez volt minden. És már alig maradt egy kis időnk. Ugyan megfordult a fejemben, hogy talán kikönyöröghetnénk magunknak plusz egy napot, de nem fűztem hozzá túl sok reményt.
Mióta megérkeztünk New-Orleans-ba, igaz, az elalvás kicsit nehezebben mint, mint egyébként, lévén új környezet, meg nem saját ágy, hiába volt legalább olyan kényelmes… hogy az ezer éves ütött-kopott kis alvós macimról ne is beszéljek, de aztán olyan jól aludtam mindig, amire már rég nem volt példa. Nincs éjszakába húzódó túlóra, se másnap reggel hajnali kelés, problémás páciensek, még problémásabb őrzők… mi kell még a boldogsághoz? Még 5 perc szundi…
Ahogy nagyban durmoltam, szinte csak a fejem búbja látszott ki a hatalmas takaróm alól, még ha eszméletlen meleg volt is odakint. Szerettem a meleget, na! Próbálok minél többet összegyűjteni belőle, meg elraktározni, mielőtt visszamennénk Fairbanksbe.
-Ühmm-hmmmmmm. –dörmögtem vissza válaszul Mandy kérdésére, amit legalább egy perc néma csend követett, ha nem kettő, majd némi mocorgás, és újabb egy perc szünet- Felvagyok, felvagyok… mindjárt fel is kelek… Csak még 5 perc… Amúgy hány óra? –fordultam meg, hogy álmosan Mandyre pislogjak, de így aztán nekem is a szemembe tűzött a függöny mellől bekúszó napfény, mire csak újabb nyöszörgéssel egybekötött mocorgás következett, aminek aztán az lett a vége, hogy hasra fordultam, majd a könyökömön támaszkodva hunyorogtam az alvótársamra.
-Hmm… menjünk strandolni! Tegnap már úgy is vásárolgattunk, na meg azt otthon is lehet. A Chenában fürdést inkább kihagynám… Jó, igaz, így meg mindenki megbámul majd a strandon, két apró szöszi, a hátuk meg teletetoválva mindenféle mintákkal… -mosolyodtam el- Ami egyébként zavarna, de itt úgy se ismer senki sem, nem igaz? Otthon szinte ki se mozdulok a házból fedetlen háttal, ki tudja, mikor futok össze valamelyik páciensemmel. Sajnos néha elég előítéletesek tudnak lenni az emberek… -magyaráztam, azzal újra elnyúltam az ágyon, még egy utolsót nyújtózva a pihe-puha párnák és takarók között.
-Jut eszembe, te már régóta felvagy? –fordultam újra a szőkeség felé- Ugye nem rúgtalak meg álmomban? Meg nem beszéltem, meg fecsegtem ki olyasmit amit nem kéne, ugye? –kérdeztem, bár belegondolva, olyan hú-de-nagy titkaim úgy sincsenek.
Nem rejtegetek hullát a pincében, sem marihuánát nem termesztek a hátsó kertben, vagy bármi hasonló. Még jó, hogy a kollegina meg rendőr… vicces lenne, ha pont az ő orra előtt tudnék ilyesmiket rejtegetni. Végül aztán csak erőt vettem magamon, aztán kemény újabb 5 perc alatt sikerült kikászálódnom az ágyból.
-Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egész ellustultam ezalatt a pár nap alatt. Otthon még hétvégén se nagyon szoktam ennyit lustálkodni, valahogy mindig annyi a tennivaló, hogy sajnálom rá az időt. Lehet, hogy most pont ez a „baj”, nincs más dolgunk, csak a pihenés. –feleltem nevetve, aztán megigazgattam a párnát, megágyaztam, és a szekrényhez mentem, hogy kerítsek valami ruhát magamnak – a kis báránykás pizsamámban csak nem kéne mások előtt mutatkoznom…
Aztán vagy egy negyed órára eltűnök a fürdőben is, amíg letudom a szokásos reggeli rituálémat, majd amíg Mandyre várok, pakolászok még egy kicsit, hogy aztán együtt vonulhassunk le az étkezőbe reggelizni. Azt hiszem, a strandra pakolás ráér majd utána…
Mivel azt gyanítottam, hogy sikerült felébresztenem Abiet, egy kicsit rosszul éreztem magam, de szerencsére az érzés elég hamar elszállt. Legalább olyannyira, mint ahogyan jött. Helyette máris máson kezdett el járni az eszem, így hát nem is volt meglepő, hogy a mai programról kezdtem faggatni máris, amikor még szinte magához sem tért. Én nagyon utáltam, ha engem felkeltettek a legszebb álmom közepén, így most el tudtam képzelni, hogy mennyire átkozhatott magában. Oké, ő nem tűnt ilyen típusnak, de sohasem lehet tudni. Ezért sem zavartam, amíg ismét bezuhant a takaró és a párna ölelésébe. Ha már felébresztettem, az volt a minimum, hogy kicsit még lustálkodhat. Az ellen aztán nekem sem volt kifogásom. - Fogalmam sincs. Egyszerűen csak felkeltem – vontam meg a vállaimat, már amennyire a könyöklő testhelyzetem ezt megengedte. Nem mintha Abs ezt annyira látta volna, de az már mindegy. Most, hogy így említette, már engem is kezdett érdekelni. Ez az időeltolódás teljesen felbolygatta a szervezetemet, pedig alapvetően imádok sokáig aludni. És most? Még épphogy nyolc óra volt. Egyébként eme információmat megosztottam a hálótársammal is, amint rápillantottam az egyik órára. Volt itt néhány. Modernebb is, és antik is. Sokszor azt sem tudtam, hogy melyiket nézzem előbb. Nem is olyan sokára már arra is választ kaptam, hogy mi legyen a mai program. Őszinte öröm szállt meg, mert igazából én is erre voksoltam volna, ha ő kérdezi meg tőlem. Otthon tényleg nem volt lehetőségünk ilyesmire, mert uszodába elmenni csak nem olyan, mint a tengerben fürödni, igaz? Egy kis napozás pedig pluszként jól jött volna még, a szoláriumot nem nekem találták ki, viszont a fehér bőröm ellenére a nap egészen hamar be szokott fogni. Hogy fognak majd irigykedni a többiek, ha hazaérünk, te jó ég! Lebarnulva, kipihentem… - Én sem nagyon mártóznék meg a Chena vizében, ha nem muszáj – már a gondolatába is beleborzongtam, főleg a mostani időjárások közepette. – Ne is törődj vele, hadd bámuljanak csak – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. – Gondold azt, hogy mind csupán irigykednek – vigyorodtam el végül. – Én általában így szoktam, ha az öreg nénik szúrós pillantásokkal illetnek. Kéne már nekünk valami, amivel el lehet ezeket fedni. Pont azért vannak, hogy segítsék a rejtőzködést – legalábbis az enyémek -, ehelyett pont felhívják ránk a figyelmet – ezt sosem értettem, bár alapvetően nagyon szerettem ám a tetoválásaimat, azok nélkül szinte már csupasznak érezném magam. - Nem, igazából pont az előbb keltem fel – válaszoltam, aztán nevetésben törtem ki. – És ne aggódj, nem mondtál el nekem semmi bizalmasat anélkül, hogy tudnál róla – kuncogtam tovább. Nem emlékszem, hogy beszélt volna álmában, bár amilyen mélyen tudok aludni, nem is meglepő. Azért reméltem, hogy én sem kezdtem el diskurálni magammal, eddig még soha senki nem mondta, hogy beszélnék álmomban. – Ezt Willnek egyébként nem feltétlenül kell megtudnia – kacsintottam rá cinkosan. – Hiheti majd azt is, hogy ismereteket cseréltünk az itteniekkel, meg effélék – vetettem fel az ötletet, mert talán tényleg kicsit furcsán jött volna ki ez az egész helyzet. De szerintem ettől függetlenül még megérdemeltük ezt a kis kikapcsolódási lehetőséget. Figyeltem, ahogyan Abie kimászott az ágyból, majd elrendezgette az ágyneműt és végül keresett valami ruhát, hogy aztán eltűnjön a fürdőben. Én addig továbbra is csak feküdtem és azon gondolkoztam, hogy mit vehetnék majd fel. Miután kijött, jobb híján csupán fehérneművel felszerelkezve mentem be, és egy egyszerű sortban, valamint pólóban álltam végül készen arra, hogy lemenjünk reggelizni. - Szerintem Kennethék már rég felébredtek – fordultam Abshez, miközben kiléptünk a folyosóra, hogy onnan leballaghassunk az étkezőbe.
Mandy szavaira első körben csak bólogattam egy sort, miközben az arcomat a párnába fúrtam, amikor pedig elárulta, hány óra van, csak egy elnyújtott nyüsszentéssel reagáltam rá. Te jó ég, már 8?! Otthon 6-kor már fel szoktam lenni, annak ellenére, hogy csak 10-től szoktam rendelni…
-Nyáron se, nem hogy télen… -sóhajtottam még a Chenás megjegyzés kapcsán, hisz ami Fairbanksben nyárnak számított, az Indiában, ahol az életem nagy részét leéltem, a téli időjárásnak felelt meg… Sőt, lehet, hogy az ottani tél melegebb is volt.
-Igazad van, úgy se ismerek senkit, meg egyhamar nem járok erre megint… Meg ha mégis, akkor is… áh, mindegy. Csak megint túlbonyolítok mindent… -nevettem el magam, miközben nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, jó néhány nyújtózás kíséretében.
-Ne is mondd, én is díjaznék már valamit. Azok a néhány évtizeddel ezelőtti retro fürdőruhák egész csinosak voltak, igaz, azok se takarják az egész hátat, de talán még mindig többet, mint a maiak többsége. Na de mindegy, ha vízben vagyunk, úgy sem olyan feltűnő a dolog. Szóval akkor pancsi, ez megbeszélve. Amúgy… rémlik, mint ha lenne valami alapozó, kimondottan tetoválások elfedésére, de még nem volt szerencsém kipróbálni. A saját hátamon lévő életfa-tetoválást eltüntetni alapozóval, azt hiszem, az nem épp egy emberes feladat lenne, akármennyire is hajlékony az ember. Meg az talán víz ellen nem is hat, szóval max. az utcán lehetne használni. Fairbanksben kb. csak nyáron, mert egyébként pulcsi meg 5 réteg ruha nélkül ki se mozdulnék a házból, szóval azt hiszem, egyhamar nem is fogom kipróbálni. –magyarázok elkalandozva a gondolataimmal, miközben nekilátok az ágyazásnak, meg miután elkészülök vele, nekiállok ruhát keríteni.
Egy darabig dilemmázok, hogy felvegyem-e a ruha alá a fürdőruhát, de végül úgy döntök, kényelmesebb lesz majd ott átöltöznöm, így végül egy fehér alapon színes virág mintás darabra esik a választásom.
-Ó, és az még igaz is, tegnap beszéltem Jayával, kifaggattam, miket tanult, mióta már nem vagyok a mentora. Meg a kert sem volt utolsó, lehet, hogy kérek is pár magot meg palántát a kertésztől. Már ha a repülőre fel lehet vinni ilyesmit… Otthon a kis télikertemben meg elnevelgetem. –feleltem lelkesen- Egyébként meg igazad van, ránk fér a pihenés, szóval kellemeset a hasznossal!
-Valószínű. –bólintottam én is, ahogy az étkező felé vettük az irányt.
Miután tegnap egyedül akartam lesétálni a konyhába, és úgy eltévedtem, hogy utána egy órán át kóvályogtam, mire visszataláltam a szobához, azóta inkább meg se próbálok Mandy, Jaya, Kenneth, Frank, Grace, vagy más nélkül tájékozódni idebent. Ahogy leértünk az étkezőbe, az szinte már üres volt, csak egy nő volt a konyhában, de úgy tűnt, már ő is végzett. Mondjuk nem csodálkozom, hétköznap van, az emberek többsége meg reggel 8-ra jár dolgozni… Mindenesetre vidáman köszöntem a nőnek, aztán Mandyvel mi is betámadtuk a konyhát, valami harapnivaló után nézve. Azt hiszem, részemről egy bögre tejeskávé meg néhány szendvics tökéletes választásnak bizonyult, így aztán miután kényelmesen letudtam őket, megvártam, amíg a kollegina is elkészül, aztán mentünk is vissza, pakolni, onnan pedig a Kenneth-től kölcsönbe kapott autóhoz, hogy betámadjuk végre a strandot.
-Fürdőruha, törölköző, naptej, ásványvíz, néhány szendvics, ha megéheznénk, papucs, szatyor a vizes ruháknak, fésű, napszemüveg… kimaradt valami? Mert akkor azért még gyorsan visszafutok. –fordultam Mandy felé már a kocsiban ülve, miközben előkerestük a kesztyűtartóból a térképet, hogy kiderítsük, melyik a legegyszerűbb út a tengerpart felé.
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten, amikor az alapozóról kezdett mesélni. – Még nem is hallottam róla. Abszolút nem vagyok képben ilyenek terén… - vallottam be őszintén, kicsit még a számat is elhúztam a hatás kedvéért. – De tuti, hogy annyira azért nem jó, hogy a vízben is fent maradjon. Ezeket a vackokat nem strandra találták ki, bár jobban belegondolva mondjuk, egy estélyen azért jól jöhet, ha kivágott ruha van rajtad. Mintha olyan sok estély lenne nálunk – itt megint grimaszoltam egy kicsit. Még élénken élt bennem, hogy milyen volt, amikor a hatvanas években Oscar-gálákra és hasonló eseményekre jártam még Hollywood fénykorában. Ha azt mondanám, hogy nem hiányoztak egy kicsit, akkor hazudnék. Igaz, hogy már nem ugyanaz a nő vagyok teljesen, aki akkor voltam, és aki élvezte a csillogás szédítő varázsát, de azért még mindig el tudtam volna viselni néha-néha azt a pompát és pénzszórást. - Te tényleg nem tudsz pihenni, ugye? – nevettem el magam, miközben a fejemet csóváltam kissé rosszallóan. Én aztán nem sokat csináltam a tényleges pihenésen kívül, bár az hozzátartozott az igazsághoz, hogy amíg Abie a volt mentoráltjával beszélgetett, én addig Kennethtel bocsátkoztam egy hosszabb diskurálásba. Elég hasznos volt, megvitattunk ezt-azt a módszereimet illetően, meg effélék. Azért sokszor még mindig tőle kérek tanácsot, még ha csupán telefonon tudja elmondani, akkor is. Vannak néha rázós helyzetek, amelyekkel kapcsolatban szívesen kérek ki véleményt, de lévén, hogy a város egyik legidősebb és legtapasztaltabb informátora vagyok jelenleg, így nem vetne rám jó fényt a bizonytalankodás. Miután végre kiértünk a szobából a készülődést követően, máris megéreztem, hogy szükségem lenne egy kávéra. Kicsit még mindig kába volt a fejem a szokásos reggeli módon, pedig jelen esetben még azt sem mondhattam, hogy nem pihentem ki magam. Itt aztán tényleg volt rá lehetőségem, csak azt sajnáltam, hogy túl kevés. Ezt az utolsó napot ki kell majd használnunk maximálisan, talán még el is alszom délután a strandon pihenve. Nem biztos, hogy a világ legjobb ötlete lenne, mert valószínűleg rákvörösre égnék, de Abs biztosan meggyógyítana egy egyszerű varázslattal és minden rendben is lenne. Odalent az étkezőben már tényleg nem találtunk túl sok embert, én pedig ezzel a lehetőséggel élve egyből meg is támadtam a kávéfőzőt. Szerencsére még volt benne egy adagnyi friss fekete, bár már csak langyosan, de nem baj. Nekem most ez is tökéletesen megfelelt, úgyhogy töltöttem bele egy kis tejet és meg is voltam vele. Szép lassan kortyolgattam el, mellé pedig nem ettem túl sokat. Egy kis müzlit, de ez volt minden, amit magamba tudtam tömni. Azért útravalónak elvittem egy almát, olyan biztos, ami biztos alapon. A strandon úgyis lesz szerintem egy csomó büfé, ahol a hozzánk hasonló pihenni vágyók elkölthetik a nehezen megkeresett kis pénzüket. Mire gondolatban eljutottam eddig, mi már be is pakoltuk a cuccunkat reggeli után és megrohamoztuk a kocsit. - Nyugi, szerintem minden megvan. Ha mégsem, ott biztosan be lehet szerezni valamit, amennyi bódé van az ilyen helyeken… - amúgy nem tudhattam, tekintve, hogy nem jártam még a város egyetlen strandján sem. Én a magam részéről már belebújtam a fürdőruhámba, és még a csini kalapom is a fejemen volt, amitől félig ki sem láttam a szélvédőn. Sebaj, ez legyen a legnagyobb gondunk, ugye? - Szerintem mindjárt ott vagyunk. Ugye? – kérdeztem kissé bizonytalanul, és próbáltam a térképbe bámulni. Az azonban nem ment egyszerre, hogy azt is nézzem, meg az utat is, úgyhogy végül inkább ráhagytam a másik jó tájékozódó képességgel megáldott szöszire. Szerencsére annyira nem is jártunk tévúton, csak kétszer kanyarodtam le rossz irányba, de viszonylag hamar vissza sikerült térni az eredetileg tervezett útvonalra, úgyhogy az óceán máris előttünk csillogott a napon, a maga végtelen kékségével együtt.
-Ami azt illeti, annyira én sem. Mióta nem Indiában élek, mondhatni, szinte nem is nagyon szoktam sminkelni, csak ha valami kiöltözős alkalom van. Viszont múltkor kaptam egy e-mailt anyumtól – igen, ahhoz képest, hogy mennyi idős, teljesen rákapott a számítógépezésre, szerintem jobban ért hozzá, mint én-, szóval küldött egy üzenetet, amiben ezt az alapozót reklámozták, kimondottan tetoválások eltüntetésére. Amikor elhívtak őrzőnek, egy darabig még a szüleimnél laktam, na meg amikor már saját házam volt, utána is egy jó darabig visszajártam hozzájuk. Mit ne mondjak, nem lelkesedtek túlságosan a tetoválásaimért… Nem mint ha előtte nem lett volna olyan, hogy telehennázott háttal állítottam haza, de na, azt egész jól viselték, pláne, hogy 1-2 hét alatt teljesen lekopott. A tetoválásért viszont mennyire haragudtak… -merengek el hangosan a régi szép időkön, amikor még a fiatal lázadó korszakomat éltem, te jó ég, a gyerekkori barátaim rám se ismernének, ha most látnának- Na és visszatérve a témához, úgy vannak vele, hogy egy ennyi idős emberhez nem illene a tetoválások, pláne, ha orvos, szóval egy erős kis utalásnak szánta a drága, hogy szerezzek be egyet magamnak, de sürgősen… Mondanom se kell, azóta se volt időm ilyesmivel foglalkozni… Mondjuk kinézem belőle, hogy karácsonyra vesz nekem egyet, aztán postán feladja. –mesélem nevetve.
-Egyébként azt hiszem, vízben oldódik, szóval jah, strandon úgy is felejtős… Meg továbbra is áll a korábbi ki-keni-fel-a-hátamra probléma. Mindenesetre, ha ilyen alapozót hoz a Télapó, majd szólok! –ajánlom fel, mert anyumból tényleg kinézem, hogy küld egyet belőle, ha nem egyből egy fél ládányit, amilyen gondoskodó tud lenni. Ó, pedig ha tudná, hogy azóta hány új tetoválásom van, meg még mennyi lesz…
-Amúgy ne is mondd, az estélyek… Azokat én is hiányolom. –felelem egy kissé csalódottan.
Igaz, Indiában nem annyira estélyek, inkább fesztiválok voltak, a maguk tábortűz körül pörgős-forgós táncaival, a sok szép, színes ruhában… viszont Londonban egész sok estély is akadt, ó, azok a báli szezonok! Bezzeg Fairbanks… képzelem, milyen télnek nézek elébe: hólapátolás látástól vakulásig, kikapcsolódásnak iglu- meg hóemberépítés, esetleg Kodával hógolyózni…
-Úgy tűnik… -sóhajtottam Mandy szavaira- Szólj rám, hajlamos vagyok túlhajszolni magam, aztán még csak fel se tűnik... –feleltem, bár azt már nem fejtettem ki hangosan, hogy miért is…
Hogy korábban nem voltam én ennyire túlpörgött munkamániás valaki, vagy ha mégis átestem a ló túloldalára, ott volt Zach, hogy kicsit visszafogjon. Csakhogy Zachary halála után kellett valami, amivel lefoglalom magam, meg kitöltöm a hirtelen „felszabadult” sok-sok szabadidőt, így aztán úgy döntöttem végül, hogy kipróbálom, milyen lehet mentornak lenni. A kísérlet meg annyira sikeres volt, hogy azóta is folyamatosan tanítom a fiatalokat, mondhatni teljesen átvette nálam a család helyét – ami időt korábban a férjemmel, meg korábban a szüleimmel, tesómmal töltöttem, azt most a fiatalabb generációk tanításával-okításával töltöm.
-Rendben, akkor indulás! –feleltem vidáman, hátradőlve az ülésen, ölembe kapva a térképet, hogy aztán kényelmesen navigálhassak.
Igaz, még mindig hadilábon álltam a térképekkel, de gondolom, csak ki lesz táblázva minden sarkon, merre is kell menni, nem igaz? Meg elvileg az útvonal se olyan bonyolult, mint ha valami eldugott kis belvárosi utcácskát keresnénk, így talán még én is megbirkózok a feladattal. Pláne, hogy az előbb már együtt átnéztük a térképet… Mandy kalapján azért igazítottam annyit, hogy kilásson, fő a biztonság!
-Azt hiszem… Még nem kanyarodtál le a főútról, úgyhogy elvileg még egy kicsit előrébb van, és majd bal kéz felöl lesz egy út, ami a tengerpartra vezet. De csak ki fogják írni, nem? Ha több százezer turista odatalál, nem lehet olyan bonyolult. –feleltem kissé bizonytalanul.
Persze aztán kiderült, hogy túl hamar kanyarodtunk le, így vissza a fő útra, sőt, a következő mellékút sem a tengerparthoz vezetett, hiába is győzködtem Mandyt, hogy az lesz az… Végül azonban csak megtaláltuk a jót, így aztán pár perc, és már le is parkoltunk a strand melletti parkolóban, hogy meginduljunk a víz felé.
Bár azért elég sokan voltak, szerencsére hétköznap délelőtt volt, szóval annyira nem vészes a helyzet. Mivel az egyik fiatal pár épp menni készült, így még jól is jártunk, az egyik pálmafa alatt sikerült lepakolnunk a kis cókmókokat, aztán fogtam a halványkék bikinimet, hogy kerítsek egy öltözőfülkét.
-Sietek vissza, bár azt hiszem, nem rajtam fog múlni, hanem azon, mennyien vannak… -feleltem Mandynek, azzal elindultam mezítláb.
Igaz, félúton, amikor már égette a talpam a forró homok, elgondolkoztam rajta, hogy nem lett-e volna jobb ötlet inkább papucsban jönni, de most már úgy is mindegy. Pár perc várakozás, aztán immár pancsolásra készen értem vissza a pálmafánk alá, hogy előtúrjam a naptejes flakont, amennyiben Mandy még nem előzött meg vele.
-Hú de jó, el sem hiszem! Strandolunk, strandolunk! És most úgy érzem magam, mint valami 5 éves óvodás, aki azt kapta karácsonyra, amit szeretett volna, pedig hol van az még! Meg hol vagyunk már 5 évesek…
- Tudod - fordultam oda Abiehez vezetés közben –, ha majd kapsz az anyukádtól ilyen valamit, akkor én is szívesen kipróbálnám, már ha adsz belőle. Cserébe bekenem a hátad, ha szükséged van rá éppen, megígérem! – vigyorogtam rá jókedvűen. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire lehet ez hasznos vagy tartós. Szerintem az egyszerű sminkek nem bírták ám olyan sokáig, bár lehetséges, hogy ez a fajta azért úgy lett tervezve, hogy egy kicsit több órát is kibírjon, mint más, egyszerű alapozók, amiket az üzletekben lehet kapni. Valószínűleg sokkal drágább is volt, de ez már szinte mellékes. Ha az embernek szüksége van valamire, akkor úgyis kiadja rá a pénzt. Az estélyeken még mindig merengtem kicsit hiába beszéltünk már róla korábban. Tényleg nagyon hiányoztak a szép ruhák és az a társaság, amely egy ilyen alkalom tiszteletére összeverődik. Itt úgysem volt rá lehetőség, legalábbis nagyon valószínűnek tartottam. Nem mintha annyira sok időm lett volna rá, de talán egy estét fel tudtam volna szabadítani az ügy érdekében. Mondjuk egy rendőrbált is lehetett volna rendezni, amelyen adakozni lehet a rendőrség számára. Gépek korszerűsítése, új autók beszerzése meg ilyesmik azért ráfértek volna már a szerény kis őrsünkre, annyi bizonyos. Ezt ugyan nem hangoztattam, de ha lenne ilyen, névtelenül biztosan adakoznék egy nagyobb összeget. Az talán feltűnő lenne, ha aláírtan adnék be egy csekket mondjuk, mert egy rendőri fizetésből nem futná akkora összegre, mint amekkorát én rá tudnék erre áldozni. - Én már semmiben nem vagyok biztos – ingattam a fejemet, amikor már jó tíz perce volt annak, hogy nekivágtunk a városnak. Jobban mondva, hogy ténylegesen is beértünk a sűrűbben lakott területre. Azt azért sejtettem, hogy merre kell menni, hiszen néhol feltűnt azért az óceán kékje, de a kis utcák mégis megbonyolították valamennyire az odajutást. A turisták miatt szerintem illett volna jobban feltüntetni, hogy merre kell haladni tovább és hol van a megfelelő utca, amire rá kell fordulni, de sebaj. Ráértünk, nem vészhelyzetről volt szó, ami miatt sietősen kellett volna megérkeznünk oda. Végül néhány felesleges körtől eltekintve azért mégiscsak sikerült megérkeznünk és a sok autó ellenére is találtunk parkolóhelyet. Azért arra vigyáztam, hogy ne álljak rá túlságosan senkire, de szerencsénk volt, bárhogy nézem is. Miután kiszedtünk a holminkat a csomagtartóból, én bezártam a kocsit és máris a bejárat felé vehettük az irányt. Már teljesen izgatott voltam, idejét sem tudtam már, hogy mikor voltam utoljára hasonló helyen. Ez azért elég siralmas, ha jobban belegondolok, de az őrzőlét már csak ezzel jár… - Lökj arrébb pár embert és menni fog! – ajánlottam Absnek mosolyogva. Oké, valószínűleg én is kivártam volna szépen a soromat, de ha már túlzottan hosszúra nyúlna ez az egész, biztosan elkezdenék magyarázni. Sajnos az én türelmem is véges volt, és az a bizonyos vég sosem volt olyan messze, mint amennyire talán lennie kellett volna. Első ránézésre a többség nem szokta azt gondolni rólam, hogy pattogó kis méregzsák tudok lenni, de nem kellett félteni engem sem. Egyébként, amíg drága barátnőm elment, hogy átöltözzön, én addig szépen leterítettem a plédünket, rádobtam a törölközőt, és még a naptejet is elővarázsoltam, ha már egyszer elkezdtem kipakolni a táskából. Mire a könyvemet is elővettem és ledobtam magamról a ruhát, Abienek is sikerült visszajönnie. - Hú, de csini a bikinid! – dicsértem meg, amikor felkaptam a fejemet az ujjongó hangjára. – Én is – nevettem fel, mert teljesen átéreztem a dolgot. – Ha nem baj, akkor kipakoltam. Bekenjem a hátad? – ajánlottam fel figyelmességből, és már fel is nyitottam a tubus tetejét. – Én már kentem egy kicsit az orromra meg az arcomra, általában ott pirulok meg a leghamarabb. Ja, meg a vállaim, de alapvetően elég jól bírom a napot szerencsére – magyaráztam nagy lelkesen. Végül is, csak kaliforniai vagyok eredetileg…
Jók vagyunk, én mondom! Igaz, párszor sikerült félrenavigálnom Mandyt, de azért azt hiszem, egész jól feltaláltuk feltalálta magát, és valahogy mégiscsak sikerült visszajutnunk a helyes útra. Ha itt ilyen jól boldogult, képzelem, Fairbenksben mennyire jó lehet, szóval ha legközelebb eltévednék, megvan, ki lesz a telefonos segítségem.
-Nem, én nem vagyok olyan. –nevettem Mandy ajánlatára, mert valószínűleg gyorsabb lett volna mindenkit arrébb lökve rögtön a sor elejére csörtetni, de utána azt a balhét, anyám… Kicsi vagyok én ahhoz, meg gyenge is, az meg végképp nem hiányhoz, hogy utána „hálából” valaki belefojtson a vízbe.
-Köszi, bár már azt se tudom, mikor vettem… -nevettem a dicséretén, talán még pár éve, amikor úgy gondoltam hogy megpróbálkozok az uszodával, aztán azóta szinte csak az egyik fiúk végében várta a jobb napokat- A tiéd is jól néz ki! –viszonoztam én is a bókot, a felajánlására meg csak lelkesen bólogattam egyet.
A következő pillanatban már huppantam is le elé a pokrócunkra, előre véve a hajamat, mielőtt az is csupa naptej lesz. Azért a kezemet hátranyújtottam egy kis naptejért, hogy közben én is lekenjem magam előröl.
-Az nekem se fog ártani, azt hiszem. Régebben egész jól bírtam a tűző napot, na de volt is ideje hozzászoknia a bőrömnek meg a szervezetemnek. De így, hogy már egy fél éve Alaszkában vagyok, előtte meg 10 évig az esős-ködös Londonban… azt hiszem, elszoktam egy kicsit az ilyen erős naptól, szóval biztos ami biztos… Nem akarok olyan pirosan hazaérni, mint egy érett paradicsom. –magyaráztam, majd meg is borzongtam a gondolattól, hogy esetleg úgy leégjek, hogy még napokig hámlik a bőröm, meg akárhogy fekszek az ágyon, sehogy nem jó… ááá, nem, ezt kihagynám, köszi!
Krém letudva, egy kicsit még vártam, had szívódjon be a bőrömbe a készítmény, közben csak kíváncsian forgolódtam-nézelődtem, hogy merre mi van a parton, majd olyan 5 perc után felpattantam a helyemről.
-Mehetünk? –néztem Mandyre, majd ha rábólintott, akkor a takaró szélét ráhajtottam a cuccainkra.
Nem mint ha ez megvédené bármilyen lopástól, de… na, az én lelkiismeretem nyugodtabb volt tőle. Viszont ilyen melegben papucsot, törölközőt se akartam vinni a partra, pláne, hogy kb. rakni sincs hová, ha meg csak ott hagyom a homokban, úgy tűnne mint ha elveszítettem volna. A homok viszont elég forró, szóval csak egy cinkos mosollyal Mandyre pillantottam:
-Verseny a vízig! Mit szólsz hozzá? –kérdeztem vigyorogva, és az se zavar, ha a strandolók fele minket fog bámulni.
Amúgy is, nyaralunk, szóval csak lazán! Ha benne van a szőkeség, akkor megvárom amíg ő is feltápászkodik, majd, hacsak nem kezd el spurizni minden előzetes figyelmeztetés nélkül, akkor egy gyors 3-2-1-RAJT! visszaszámlálás, és mehet a sprint! Ha meg csal a drága, akkor hagyom a fenébe a visszaszámlálást, csak próbálom menteni a menthetőt…
Így vagy úgy, a vízhez érve nem állok meg közvetlenül a parton, belegázolok a vízbe, amíg úgy térdig, combközépig nem ér a víz, addigra szép lassan úgy is elfogy a lendület…
Igen, tudtam, hogy nem az a típus, aki előre tolakodna, így csak nevettem egy jót és a fejemet ráztam, mintha reménytelen esetnek tartanám. Egyáltalán nem erről volt szó, hanem egyszerűen csak nem mindig értettem egyet mindenkivel. Jogom volt a saját véleményhez, és ha túl sokat kellett várni, akkor bizony én azt mondom, hogy ne álldogáljunk úgy, mint egy faszent. Tudom, hogy ettől nagyon kibírhatatlan nőszemélynek tűnhetnék mások szemében, de nem csak én voltam ilyen típus szerintem. Meg én legalább mutogathattam jelvényt, de akár Abie is mondhatta volna azt, hogy orvos és sietnie kell. Oké, mondjuk a strandon ez aligha számítana bármit is, de azért nem volt egy rossz ötlet. Miután visszajött és kölcsönösen megdicsérgettük egymást, én még pukedliztem is egyet, már amennyire ez lehetséges volt ülve. Kicsit mulatságos mozdulatot tettem, de a fejemet kicsit sikerült meghajtanom, ezzel köszönve meg a bókját. Aztán a mosoly máris ott ragyogott az arcomon, le sem lehetett volna vakarni. Szerintem meg is volt rá az okom, mivel elég szép helyen voltunk, sütött a nap és napozhattunk meg fürödhettünk kedvünkre. Közben lehuppant elém ő is, én meg feltérdeltem, hogy jobban hozzáférhessek. Raktam egy kicsit a tenyerembe a naptejből, aztán nyomtam valamennyit a hátranyújtott kezébe is. - Pedig biztosan nagyon jól állna – kuncogtam halkan, mert elképzeltem szegényt, hogy miként festene tiszta pirosan. Azért nagyon kellemetlen tudott ám lenni, amikor még a ruha érintése is fájt és legszívesebben egész nap valami hideg, jeges borogatásba csavarva feküdtél volna. Talán a jéghideg fürdő ilyenkor sokat segíthet, de jobb megelőzni a bajt, igaz? – Lehet, venni kellene otthonra egy szoláriumot. Legalább nem lennénk olyan sápadtak és néha jól esne kicsit a meleg… - gondolkoztam hangosan, miközben szépen bekentem Abie hátát és a vállait is, amíg ő az arcát meg a hasát és talán a mellkasát is elrendezte. Arra azért nem vállalkoztam volna, a végén még félreértené valaki körülöttünk és egész nap minket bámulna a továbbiakban. Az nagyon ciki lett volna, én mondom! - Persze! – bólintottam percekkel később, amikor már mind a kettőnk bőre beszívta a krémet, és nem kellett attól tartani, hogy majd le fogja mosni a víz. Akkor teljesen pocsékba ment volna az egész, és ugyanúgy megégnénk. Nem sok értelme lenne. Feltápászkodtam azért, leraktam a biztonság kedvéért a kalapomat a halom tetejére, és berejtettem alá a napszemüvegemet is. Nem örültem volna túlzottan, ha beleesik a vízbe, utána pedig nem találom meg. – Biztos vagy benne? – vigyorogtam nagy boldogan. – Tudod, hogy rendőr vagyok és karban kell tartani a fizikai állóképességemet – néztem rá kihívóan, de azért megvártam, hogy számoljon. Amint kimondta, hogy rajt, én máris futásnak eredtem. Biztos vagyok benne, hogy többen is néztek bennünket a parton, hogy mi lelt minket, de nem zavart különösebben. Nevetve kapkodtam a lábaimat, mivel túl forró volt a homok ahhoz, hogy lassú tempóban mehessünk. Miután sikerült belegázolnunk a vízben, már nem is érdekelt, hogy ki győzött. Csak élveztem a nap sugarainak csillanását a víz felszínén és a kellemesen hűs habokat, amelyek lehűtötték felhevült testemet. - Nekem ehhez a vízhez már nem elég hosszúak a lábaim – kuncogtam, a levegőt pedig kapkodva szedtem. A futás mindig kifáraszt egy kicsit, hőségben meg amúgy sem a legjobb dolog. Nem sokkal később már egészen felért a vállaimig a víz, úgyhogy séta helyett elkezdtem úszni. – Mondd csak, mi van Stevevel? – kérdeztem kíváncsian, amikor már nem voltak olyan sokan körülöttünk.
-Jah, biztosan… Élmény az amikor bármi hozzáér az ember bőréhez, a sírás kerülgeti, annyira fáj. Párszor már volt hozzá szerencsém… De egyébként annyira nem rajongok a pirosért, legalábbis magamon. Viszont, ha már piros, tudtad, hogy Indiában a piros, vörös a menyasszonyi ruha színe? –kérdeztem vissza, de aztán, ahogy kaptam a naptejet, már neki is láttam, hogy lekenjem magam.
-Lehet, bár én annyira nem rajongok a szoláriumért. Mondjuk a napozásért… Akkor már inkább azért barnuljak, mert sokat vagyok kint, meg valami hasznosat csinálok közben. Mondjuk kutyasétáltatás a folyóparton, az se utolsó. –feleltem nevetve, ahogy épp az arcomat, orromat kentem át, mielőtt még elnyerem itt a „Rudolf, a piros orrú rénszarvas” címet karácsonyra.
Aztán nyak, mellkas, has, karok… meg bár a lábamat a vízben sok napfény aztán nem fogja érni, azért kentem arra is egy keveset, amíg Mandy a hátammal pepecselt, aztán, ha ő is igényelte, én is felvittem egy rétegnyit a nap elleni védőszerből az ő hátára.
Ahogy eltelt a pár perc és már nem ragadtunk a naptejtől, Mandy pedig beleegyezett a versenybe, csak megvontam a vállamat.
-Hoppá, azt el is felejtettem, hogy nektek folyamatosan vannak ilyen fizikai felmérések meg vizsgák… Na mindegy, veszíteni is tudni kell. –nevettem előre a saját vereségemen, úgy se azon van a hangsúly, hanem hogy jól szórakozzunk.
Aztán rajt, én pedig nekilendültem, már amennyire ez a forró, süppedős homokon kivitelezhető volt. Sőt, futás helyett inkább csak egy gyors kocogás lett belőle, lévén, inkább veszítek, mint hogy ennyi néző szeme láttára nyomjak egy hasast itt a parton, nem igaz? Így aztán végképp nem meglepő, hogy csak másodikként gázoltam bele a vízbe, de mit ne mondjak, isteni érzés volt ebben a kánikulában a hűvös víz simogatása. Pláne, hogy itt a szélén, ahol sekélyebb, annyira még nem is vészesen hideg. Mondjuk képzelem, csak sétáljunk, ússzunk beljebb pár métert, aztán hiába van a parton kánikula, majd fogunk mi még vacogni a hideg vízben…
-Nekem se… -válaszoltam Mandynek, ahogy én is átváltottam idő közben úszásra.
Néhányszor lebuktam a víz alá, hogy aztán néhány méterrel arrébb bukkanjak fel, ezzel is jobban hűtve magam, aztán kényelmesen, a másik szőkeség mellett úszva nézelődtem. Elég nagy rész volt kijelölve a fürdőzők részére, bár már pár métert mi is leúsztunk, mégis, milyen messze vannak még a bóják! Vajon ott milyen mély lehetett a víz… Meg milyen élőlények úszkálnak alattunk a mélyben? Vagy hogy erre szokás mondani, hogy a tudatlanság boldogít? Lehetséges… Ilyen, és efféle dolgokon agyaltam magamban, amikor Mandy szavai rántottak vissza a valóságba.
-Hogy… micsoda? Steve-vel? –kérdeztem vissza kissé meglepetten, miközben az arcát fürkésztem, hátha sikerül valamit leolvasnom róla, hogy mire is gondolt pontosan…
Csak nem híre ment a közös szülinapozásnak? Mert ha annak is, hogy utána milyen bulit csaptunk… te jóságos ég, én mindjárt itt süllyedek el szégyenemben! Vagy ha arra gondol, hogy ő segített a vizsgára való felkészüléssel, vagy hogy Ash kiköltözése után majd’ két hétig ápolónősdit játszottam… bár arról meg nem tudom, mennyien tudhatnak. Will igen, de a többiek? Basszus, arra se emlékszem, hogy említettem-e egyáltalán valakinek. Na mindegy…
-Hát, Ash elköltözése elég váratlanul érte, meg megviselte… -maradtam a diplomatikusabb válasznál- De azt hiszem, most már rendben lesz. Legalábbis nagyon remélem. Mindenesetre most kivételesen nem a szomszéd nyugdíjas házaspár gondjaira bíztam Kodát, hanem Steve-ére, legalább addig se legyen egyedül, na meg drága kiskutyám úgy is van annyira hiperaktív, hogy ne hagyja egész nap a lakásban tespedni. Tudod, játszani kell vele, sétálni menni, meg hasonlók… Amúgy honnan jutott most eszedbe?
// fogadd szeretettel 300. reagomat, csak most, csak neked! //
Amikor Abie elmesélte, hogy Indiában az esküvői ruhák nem fehér színben pompáznak, meglepetten vontam fel a szemöldököm. Azt ugyan tudtam, hogy van olyan hely, ahol a fehér meg a gyász színe a fekete helyett, de ez kicsit akkor is furcsa választás volt. Nem mintha bármilyen bajom is lenne magával a piros színnel, de számomra egy menyasszonyi ruha mindig is fehér kellett, hogy legyen. Azok olyan tökéletesek voltak úgy, ahogyan megalkották őket. Még emlékeztem a sajátomra is, valahol lapult egy fotó arról a jeles alkalomról otthon, de igyekeztem nem túlzottan sokat merengni a múlt legszebb pillanatain, mert a végén még belesajdulna a szívem. - Igen, igazad van… - ismertem el, bár néha tényleg jól jött volna valami efféle masina otthonra. Biztosan találtam volna, ha a városban elindulok valamelyik szépségszalont megkeresni, de azért az más, ha csak én használok valamit és nem kell miatta kitenni a lábam otthonról, hanem csak lemenni valamelyik helyiségbe. – Hát jól van, én szóltam előre! – igazából csak viccelődtem, nem gondoltam komolyan, hogy én olyan vérre menő harcot vívnék azért, hogy megnyerjek egy kis kocogó versenyt itt a parton. Végül én gázoltam a vízbe egy kicsit hamarabb, de nem erőltettem meg magam különösebben én sem, inkább Abievel együtt haladtam, míg be nem értünk a vízbe. Ott aztán már sokkal jobb volt az idő, hogy úgy mondjam. Nem akart leolvadni még a bőröm is, mint odakint, úgyhogy egészen kellemesen lehűltem. Egy kicsit azért mérlegeltem, hogy érdeklődjek-e Steveről, de végül úgy döntöttem, hogy nem veszíthetek semmit. Az utóbbi időben már úgyis piszkálta kicsit a csőrömet, szóval meg kellett kérdeznem és kész. Arra ugyan számítottam, hogy talán kicsit zavarba fog jönni, de azt mindenképpen kizártam, hogy emiatt felháborodna nekem állna és összeveszne velem. Nem, ő nem olyan volt és pont ezért kérdeztem rá. Oké, ha olyan lett volna, valószínűleg akkor is megérdeklődöm, mert úgysem hagyna nyugodni. - Tudod, hogy nem erre voltam kíváncsi – mosolyogtam rá elnézően, miközben rúgtam magamon kettőt, hogy ne egy helyben lebegjek tovább. – Nem érdekel különösebben Steve lelkiállapota, én arra lennék kíváncsi, hogy mi van köztetek – mosolyom szélesebb lett, de nem váltam követelőzővé. Ha azt mondja, hogy semmi közöm hozzá, akkor én elfogadom, de úgy gondoltam, hogy vagyunk olyan jóban, hogy megosszon velem ilyen információkat is. Nem is nagyon értettem, hogy ettől miért jött zavarba, hiszen csak rólam volt szó, velem beszélgetett. - Nem tudom – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, már amennyire ez a vízben lehetséges volt. – Már egy ideje meg akartam kérdezni. Most meg úgyis csak ketten vagyunk, és tegnap, ahogy figyeltem Kennethéket, megint eszembe ötlött, hogy még mindig nem faggattalak ki – adtam választ a kérdésére, számomra ez teljesen magától értetődőnek tűnt. Lehet, hogy tényleg én gondolkozom furcsán, de ez van. – Remélem nem veszed tolakodásnak vagy ilyesmi, egyáltalán nem akartalak vele megsérteni – tettem azért hozzá, hogy nehogy azt higgye, tényleg kötelező válaszolnia nekem. Dehogy volt, egyszerűen csak beszélgetni akartam afféle csajos dolgokról.
// Nekem meg a jelentkezős nélkül ez lenne a 150. stílusosan pont a tiéd fele *-* //
Hát, úgy tűnik, nem jött be a számításom. Végül is, valahogy számítottam rá, Mandy nem Will, hogy egy hasonló válasz után annyiban hagyja a témát, neeem… Ha ő egyszer valamire kíváncsi volt, akkor ott aztán nem jött be a köntörfalazás, az már egyszer tuti.
-Valahol sejtettem… -feleltem sóhajtva, miközben tovább úszkáltam mellette, bár elég nyugdíjasra vettem a tempót, hogy őszinte legyek.
Te jó ég, ha belegondolok, amennyiben nem lenne őrző, már kezdhetném visszafelé számolni otthon a kis naptáramban az éveket… Így viszont? Ó, hol még az…
-Na de Mandy! Hogy mondhatsz ilyet, hogy nem érdekel, milyen állapotban van egy kollégád? Na szép, mondhatom… -feddtem játékosan, bár valahol érthető volt a dolog, ő informátor volt, a másokért aggódás meg kimondottan a gyógyítók kötelessége, de na… talán csak az időhúzás végett próbálkoztam, bár tudtam, úgy sem fogom ezek után megúszni, így miután elmondta, hogy jutott az eszébe, csak egy hosszú sóhajjal jeleztem, hogy „megadtam” magam. Így belegondolva, csodálatra méltó az „önuralma”, hogy nem hozta fel előbb a témát.
-Jaj nem, dehogy! Ne értsd félre, nem sértettél meg, vagy ilyesmi… -nyugtatgattam, mielőtt még félreértené a dolgot, egyszerűen csak… Ázsiában éltem le életem jó részét, ott meg teljesen másképp viszonyulnak az ilyen beszédtémákhoz, meg úgy általában, ehhez az egész szerelem témához, talán ennek tudható be az is, hogy akárhányszor felmerül velem kapcsolatban, így reagálok rá.
-Na jó… -kezdtem bele végül, hisz Mandy mégiscsak az egyik legjobb barátnőm, mióta Alaszkába kerültem, miért pont előtte titkolóznék? Azt hiszem, igencsak igazságtalan dolog lenne részemről- Nem tudom, hol kezdjem, kicsit olyan… bonyolult az egész. –újabb néhány karcsapásnyi szünet, míg kicsit megpróbáltam rendezni a gondolataimat, nem sok sikerrel- Vagy lehet, inkább a bizonytalan jobb kifejezés lenne. Eddig semmi különös nem történt azon kívül, hogy segített felkészülni a következő vizsgámra, meg kicsit talán gyakrabban beszélgetünk egymással. –amiben semmi extra nincs, tekintve, hogy kevesen voltunk, és még kevesebb olyan akadt, aki egyáltalán eddigi tudása alapján szóba jöhetett, mint „felkészítő tanár”.
-Egyébként mint ember, kedvelem, igaz, nem valami beszédes típus, meg néha úgy el tudja magát hagyni, hogy az valami hihetetlen, hogy az alkoholt már ne is említsem… viszont… az unokahúgát, Ashleyt ismered? Aki nála lakott kb. augusztus elejéig? A májusi vörös holdas eset őt is rosszul érintette, pont a síparadicsomban volt, és úgy hozta a véletlen, hogy én voltam a közelében, nos, ami azt illeti, nem túl szép bemutatkozás volt egyikünk részéről sem, szóval akkor biztosan nem loptam be magam a szívébe, és bár Steve nem említette, de azért valamennyire kibukott a dolog, hogy ebből otthon nekik van további konfliktus, lévén Steve meg pont ekkoriban kezdett segíteni a vizsga kapcsán… Mondjuk azóta már egyszer beszéltem a lánnyal, hogy tisztázzuk a dolgokat, még nyáron. –újabb kis szünet, had rakja össze Mandy a kirakós darabjait, ha már kíváncsi volt, hogy mi a helyzet, akkor azt hiszem, nem árt, ha a teljes történetet ismeri, milyen szálak mozgatják itt az eseményeket a háttérben- Bár részemről úgy éreztem, rendeződtek a dolgok, úgy tűnik, ők viszont kevésbé tudták megbeszélni őket, szóval emiatt meg az utóbbi időben inkább, mint gyógyító, voltam Steven mellett. Meg visszakanyarodva arra a beszélgetésre Ash-sel, ott is szóba került a férfi, a kislány pedig finoman szólva is leteremtett, amiért eddig nem tűnt fel, hogy mennyire odáig van értem, meg milyen jó hatással vagyok rá, meg hasonlók… -szusszantam egy újabbat- Mit ne mondjak, eléggé sikerült meglepnie vele, mert előttem viszont semmi jelét nem mutatta ilyesminek. Vagy nem tudom, lehet, csak tényleg nekem nem tűnt fel, vagy elkönyveltem annak, hogy alapból ilyen mindig udvarias, segítőkész, kedves… Most kérdezném, hogy te milyennek ismered, de végül nem sokkal előttem érkezett ő is Fairbanksbe, szóval nincs az, hogy már évek óta kollégák vagytok… Hm, helyesbítek a korábbi kapcsán, most, hogy Ash költözése kapcsán kicsit segítettem neki összekapni magát, pár nappal ezelőtt megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni valahová vacsorázni, éééés, itt tartunk jelenleg. Mondtam, hogy miért is ne, viszont azt hiszem, ilyen hosszú „kényszerpihenő” után egy darabig biztos elfoglalt lesz, mire utoléri magát, szóval majd elválik, hogy mikor, vagy lesz-e belőle egyáltalán valami… –értem a mese végére.
-Szerinted? Te hogy látod a helyzetet? Vagy mit tennél a helyemben? Vagy bármi jó tanács? –néztem rá egy icipicit kétségbeesett tekintettel, hátha van valami világmegváltó javaslata, vagy ötlete az egész kapcsán.
Azért pár évvel mégiscsak idősebb, mint én, ő is látott már, meg megélt sok mindent az életben, ki tudja… Ha az itteni ismerősök közül valaki, akkor azt hiszem, talán ő az, akire ilyen jellegű tanácsokért leginkább fordulhatok. Vagy ha nem… hát, akkor meg megvolt az úszással egybekötött mesedélután, bár ismertem már annyira, hogy ne hagyja szó nélkül a dolgokat, ááá… Szóval kíváncsian hallgattam, mi a véleménye, ha már ilyen „csajos beszélgetősre” fogtuk a figurát.
- Ugyan, Abie, ha mindenki miatt aggódnék, akkor főne csak igazán a fejem… - ráztam meg kicsit az előbb említett testrészemet. Nem éreztem magam rosszul emiatt, mert tényleg nem vehettem a vállamra a világ egész súlyát, vagy legalábbis mindenki gondját-baját. Én foglalkoztam a városban a renddel meg a farkasokkal, az már számomra is túl sok lett volna, hogy még arra is figyelmet szenteljek, hogy van minden egyes kollégám. Akivel olyan viszonyt ápoltam, arról nagyon jól tudtam, hogy mi a helyzet. Steve viszont nem állt hozzám igazán közel, hiszen sem a civil életben, sem őrzőként nem volt túl sok közünk egymáshoz, ha jobban belegondolok. Nem lehetett mindenki jóban mindenkivel, ezt sajnos el kellett fogadni. Nekem nem is igazán volt vele bajom, egyszerűen nem sok lehetőségünk volt arra, hogy jobban megismerjük egymást. - Akkor jó, ennek örülök! – ezúttal már elmosolyodtam és kíváncsian vártam a sztori részleteit. Nem nagyon akartam sürgetni, de az mindenképpen boldogsággal töltött el, hogy nem sértettem meg. Abs legalább azok közé tartozott, akikkel elég közeli kapcsolatot ápoltam ahhoz, hogy ezt a kérdést gond nélkül feltehessem. Nem mintha Steveet egyébként nem kérdeztem volna meg, ha most itt lenne, de azért csak más, ha a nők beszélgetnek maguk között ebben a témában. Milyen kár, hogy én már nem tudtam megtenni ezt, mivel az én életemben nem volt egyetlen olyan személy sem, akiről szót ejthettem volna. Az egyedüli állandó férfi szerepét egyébként Kenneth töltötte be és itt a lista ki is fújt, hogy szépen fejezzem ki magam. Elég siralmas, nem? - Mindig az, de mondjuk kezdd az elején! – vigyorodtam el akaratlanul is, és mivel ő is finoman úszkált tovább, ezért én is hasonlóképpen tettem. Jól volt ez így, nem siettünk sehová és edzeni sem készültünk most, hogy ezzel próbáljuk tartani a formánkat. Most csak élveztük a kellemes vizet és a jó levegőt. Én tényleg remekül éreztem magam ebben a pár napban, és ez valamilyen szinten a mellettem mozgolódó szőkeségnek is volt köszönhető, hiszen a legtöbb időt azért vele töltöttem azon túl, hogy Kennethtel is folytattam már némi beszélgetést, amíg Abie mással volt elfoglalva. Azért ő is hiányzott nekem, és én is neki, amennyire meg tudtam állapítani. Sajnos ő sem tartozott azok közé, akik annyira kifejezték volna az érzéseiket. Nekem bezzeg sokszor lerítt az arcomról, hogy mit gondolok, ezen talán még csiszolhatnék majd az elkövetkező években, de talán mindig ilyen fogok maradni, és nekem ez meg is felelt. - Mint minden férfi – nevettem el magam, mivel tényleg minden férfi elhagyta magát. Hihetetlen, hogy milyen keveset bírtak, de ezt már nem kezdtem el ecsetelni, valószínűleg az összes nő egyetértett volna velem ebben a kérdésben. – Nem nagyon volt még hozzá szerencsém, de gondolom Darren kölykére gondolsz – bólintottam végül. Csak tudtam, hogy kiről van szó, de nekem nem az volt a feladatom kifejezetten, hogy tartsam a kapcsolatot a falkával. Ha tehettem, akkor bizony titkoltam inkább, hogy őrző vagyok, mert akkor jobban tudtam begyűjteni az információkat is, amelyekre szükség lehetett. Ha mindenki tudná, hogy mi vagyok, akkor nem ejtenének el még annyira kicsi utalásokat sem, amiről azt sem tudják, hogy megtették. Persze azért így is sokan tudták, hogy kiféle-miféle nőszemély vagyok én, de ha nem volt muszáj, hát én bizony nem hangoztattam. - Ez a legrosszabb korosztály – grimaszoltam egyet, mert tényleg így állt a helyzet. A lányok sokkal rosszabbak voltak tizenéves korukban szerintem, mint a fiúk. Én is mit csináltam? Fogtam magam és szó nélkül leléptem otthonról tizenhat évesen. Azért, ha nekem lenne lányom és ezt tenné, kitépném még a maradék hajamat is, ha annyi év után egyáltalán lenne még. – Mivel nem túl beszédes, ezért ez sem lep meg különösebben – tettem szóvá, mivel sok férfi tényleg nem tudta, hogyan érzékeltesse a nővel, hogy érdeklődik iránta. Mások meg még túlzásba is vitték ezt, viszont azok nem terveztek semmi komolyabbat. Mindig csak akkor váltak ilyen nyuszivá, ha már többet éreztek a nő iránt, mint azt gondolták volna korábban. Legalábbis nekem ezek voltak a megfigyeléseim a témával kapcsolatban, valószínűleg helyesen. - Nem is az, hanem nem találkozunk annyit. Sem civilként, sem őrzőként, hiszen nekem ő nem sokat tud segíteni, egy harcosnak valahogy több hasznát veszem, már ha éppen kell segítség – vallottam be őszintén, miközben megvontam a vállaimat két karcsapás között. – Az már jó, ha megtette ezt a „vacsorázzunk együtt” lépést – állapítottam meg, afféle mindentudó mosollyal. – Őszintén? – kérdeztem vissza kissé zavartan nevetve. – Nagyon rég volt már, hogy ilyen téren nekem tapasztalataim voltak. Azt hiszem, hogy ez már tényleg jó kezdet, ha eljutott idáig agyban, mert akkor felismerte, hogy akar tőled valamit és közelít hozzád, még ha kicsit lassan és túlzottan óvatoskodva is – magyaráztam, ahogy jobban belegondoltam. – Hogy mit tennék? – kérdeztem vissza merengően. – Hát, magamat ismerve biztos, hogy nem lennék olyan türelmes, mint te, és elkezdeném noszogatni, vagy én kezdeményeznék. Nem mintha olyan nyomulós lennék, de a türelemről sem vagyok híres – mosolyogtam továbbra is. – Még mindig hiszek a nagy Ő-ben, és ha jönne valaki, akit érdeklek, akkor nem hagynám annyiban, de te szerintem nem vagy teljesen ilyen – legalábbis nekem ez jött le, bár abban nem voltak tapasztalataim, hogy miként bánik Abigail a férfiakkal. – Ha tanácsot kéne adnom, akkor azt mondanám, hogy próbáld bátorítani, hátha összeszedi magát. Küldd a jeleket, és ha lezajlott a vacsora, akkor majd beszámolót kérek, hátha valami változás is történik utána! – próbáltam szigorúan mondani, de azt hiszem, hogy a folyamatos mosolygásom elrontotta a képet.
-Vagy inkább a végén, nem? Aztán ha elrontom, még mindig kezdhetem előröl… -csóváltam a fejem a cukkolására, de aztán a nehézkes felvezetés után jött is a szép hosszú mesedélután, miközben azon igyekeztem, hogy semmi fontos ne maradjon ki a történetből, ami miatt érthetetlen lenne valami összefüggés… ja, meg lehetőleg időrendben meséljek, ne össze-vissza ugrálva.
Közben pedig csak szép lassan úszkáltam, csak hogy ne egy helyben lebegjünk, az mégiscsak fárasztóbb. Azon kívül meg szinte csak arra figyeltem, hogy nagyjából egy tempót ússzak Mandyvel, hogy épp mennyit mentünk eddig, vagy épp merre tartunk, az most nem igazán foglalkoztatott, tekintve, hogy jóval fontosabb és komolyabb téma volt terítéken.
Amikor egyetértően felnevet a férfiak kapcsán, csak egy szemforgatással válaszolok, te jó isten, erről szinte könyvet tudnék írni, annyi ilyen esetem volt már, de sebaj, azt majd máskor… amikor viszont Asht mint Darren kölykét emlegeti, csak bólintok. Be kell valljam, így még sosem gondoltam rá, bár valószínűleg csak azért, mert ennyi időt töltöttem Steve-vel az elmúlt időben. Más őrzőknek, akik kevésbé ismerik, tényleg csak… Darren kölyke.
-Hát, azt nem tudom… minden korosztálynak megvan a maga baja, nyűgje, gondja… bár tényleg nem lehet egyszerű bírni velük. Túl sok tapasztalatom nincs velük. –vallom be, bár ha megnézem, Ashleynek köszönhetően Steve vérnyomása milyen szinten volt az utóbbi néhány hónapban, valahol egyet kell értenem Mandyvel.
-Hm, ez igaz. –sóhajtok a nő szavaira- Valamiért azt hittem, hogy gyakrabban összekerültök, ha valami olyan eset van. Bár őszintén, újabban szinte ki sem mozdulok a lakás-rendelő-egyetem szentháromságomból, szóval túl sok információm nincs arról, hogy mi folyik a városban.
Aztán jöttek a kérdések, én pedig reménykedő tekintettel vártam Mandy világmegváltó tippjeit, ötleteit… Hát, azt éppen nem kaptam ami bumm, egy csapásra megoldana minden kétséget, bár azt hiszem, még így is segített velük. Ahogy magyaráz, csak bólogatok, hogy értem, ha épp nem nyakig a vízben lubickolnánk, szerintem még jegyzetelnék is, ki ne maradjon valami…
-Ó, én és a kezdeményezés… az 3 külön dolog. Óvodás koromban még nagyon ment, még a középsuliban is, fogjuk rá, de azóta… Néhány eléggé félre sikeredett, úgyhogy azóta már nem is igazán merek… -vallottam be- Tudom, nyuszi vagyok, de ez van… Sőt, ha meg a másik kezdeményez, olyankor is jó eséllyel szoktam elügyetlenkedni a dolgokat. –sóhajtottam egyet.
-Irigyellek, hogy te ilyen… bátor vagy. –mosolyodtam el, Mandyre nézve, és jobban belegondolva, így, felmerült a téma, tényleg butaságnak tűnik a saját félénkségem, de mégis… Amikor ilyen párkapcsolati dolgoknál cselekedni kéne, legalábbis a kapcsolat elején, egyszerűen nehezen megy.
Bezzeg munkánál… Ott meg olyan magabiztosan tudok pörögni, hogy le sem tudnának lőni…
-Ha legalább biztosra tudnám, hogy érdeklem… Mi van, ha Ash csak szivatott? Szép nagy égés lenne belőle, így, kollégák között… -nevettem fel némi keserűséggel a hangomban, bár valójában egyáltalán nem tartottam valószínűnek a dolgot.
-Hát rendben, köszönöm, majd igyekszem megfogadni meg gyakorlatban is alkalmazni. A vacsoráról szóló jelentést pedig 24 órán belül továbbítom az irodádba. Megfelel? –próbálkoztam hozzá hasonló szigorú komolysággal, ám túl sokáig nekem se ment ez az átlátszó álca, sikerült elnevetgélnem a végét.
Lebukok a víz alá, hogy kicsit hűtsem a fejem, a nagy beszélgetés közepette már úgy is kezdett megszáradni a hajam, így aztán néhány karcsapással hátrébb bukkanok fel, majd a tekintetemmel kedvenc kolleginámat kezdem keresni, hogy visszaevickéljek hozzá. Legszívesebben viszonzásul most én is kifaggattam volna, de ahogy a szavaiból kiszedtem, jelenleg nem igazán akad kiszemeltje… Sebaj, ami késik… Így viszont egy hirtelen ötlettől vezérelve új témát vetettem fel:
-Mandy? Te hogy ismerted meg a férjedet annak idején? –kérdeztem kíváncsian.
Arról már esett szó korábban, hogy ő is férjnél volt, ahogy arról is, hogy ő is egy baleset miatt veszítette el a párját – úgy tűnik, még egy hasonló mozzanat a múltunkban. Lehet, talán ezért is szoktunk olyan jól szót érteni egymással, meg átérezni a másik helyzetét, mert bár alapvetően elég különböző életet éltünk, mégis, megvoltak a hasonló pontok is.
- Tapasztalataim nekem sincsenek túlzottan, viszont magamból indultam ki – vigyorodtam el szélesen. Nem mindig voltam ám ilyen könnyed és fesztelen, azért nekem is megvolt a magam lázadó időszaka. Mára, ennyi sok év után benőtt a fejem lágya, de egy tizenhat éves lánytól ezt senki nem várhatta el. Még a mai világban sem, amikor már azt sem lehetett megmondani, hogy a sok smink alatt igazából hány éves lány rejtőzködik. Nem szerettem a mai kor fiataljait, a saját gyerekkorom szegénysége még így is vonzóbbnak tűnt azért, és akkor mindenki csak az álmait követte, miután véget ért a háború, és eljött a béke áldásos időszaka. - Hát, figyelj, én rendőrként olyan esetekről is értesülök, amiről nem biztos, hogy őrzőként olyan hamar fülest kapnánk. Adam például harcosként van ugyan közöttünk, de a civil életben is tud segíteni, úgyhogy ez azért más. Nem tudom, hogy Steve mennyire tudna velem ilyesmiben együttműködni, bár ahogy hallottam, azért neki is vannak tapasztalatai ilyen téren, még ha nem is egy katona – vagy nevezzük harcosnak, ha az őrzőknél maradunk, bár ezt már nem tettem hozzá, csak magamban gondoltam. Nos, igen, elég furcsa lett volna, ha egy civilt rángatok magammal egy nyomozásra. Azért egy magánnyomozó még mindig indokoltabbnak tűnt, mint egy író, vagy nem is tudom pontosan, hogy mivel foglalkozik a Mágus. - Vagy lehet, hogy inkább csak nemtörődöm – helyesbítettem, mert bátornak talán tényleg nem lehetett volna nevezni. Ha az lennék, akkor Jamie halála óta talán többet próbálkoztam volna, de igazán kedvem sem volt hozzá. Elvolta ma saját kis világomban, az utána lévő időszakban úgysem lett volna lehetőségem a tanulás miatt, utána pedig valahogy nem is kerestem igazán a szerelmet, talán már hozzászoktam a magányhoz. Legalábbis bizonyos fokig, mivel nagyon ritkán éreztem úgy, hogy annyira egyedül lennék. Éjszaka jött elő a legtöbbször, de aztán valamelyik állat testének melegét megéreztem, és máris egy kicsit jobb lett a hangulatom. Persze nem volt ugyanolyan, mintha egy ember ölelt volna magához, de pillanatnyi pozitív hatást azért mégiscsak kiváltott. - Ha szívatott, akkor majd jól megbüntetem – vigyorogtam rá. Nem tettem volna egyébként ilyet, mert nem hiányzott plusz még egy konfliktus az egyik falkával, de azért nem nagyon szerettem a túlzottan nagyszájú gyerekeket. Nem tudtam, hogy mire vannak olyan nagyra magukkal, mikor szinte semmi élettapasztalattal nem rendelkeztek. Főleg mondjuk hozzánk képest, hiszen Abie sem volt már olyan fiatal, átmentünk pár dolgon mind a ketten. – De egyébként nem hiszem – tettem hozzá, immár kicsit komolyabban, nagyobb meggyőződéssel. – Ha így volna, akkor végül nem szánta volna rá magát, hogy elhívjon vacsorázni. A férfiak szerintem csak úgy nem tesznek meg ilyen lépéseket, főleg nem ennyi idő után. Biztosan neki is kellett egy kis bátorság hozzá, mondjuk nem sokat tudok az ő nőügyeiről – vontam meg a vállaimat, mert valahogy nem is vágytam Steven magánéletének mozzanatairól hallott történetekre. – Most ilyeneken inkább ne is gondolkodj, csak élvezd ki a helyzetet, utána meg lesz majd valami úgyis – biztattam tovább lelkesen. – A jelentést pedig majd mindenképpen várom, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz! – igen, engem tényleg őszintén érdekelt és nem csak úgy mondtam, hogy udvariasnak tűnjek. Miközben tovább úszkáltunk, ő is feltett nekem egy kérdést. Arcomon talán őszinte meglepettség tükröződött, de egyáltalán nem sértődtem meg rajta, csupán nem számítottam rá. Ajkaimon meg is jelent egy bárgyú mosoly, ahogy tekintetem kicsit elrévedt a távolba, mintha újra átélném azt az estét, amikor sor került erre. - Hát, már jó régen történt… - eszméltem rá hirtelen, mielőtt belekezdtem volna. A Jamievel kapcsolatos emlékeimre mindig szeretettel gondoltam vissza, mert jó időszak volt az életemben, csak sajnos túlontúl rövid. – Egy díjátadón voltam a munkaadómmal, amikor megismerkedtem vele – kezdtem bele a történetbe. Talán egy Oscar volt, és Nathalie Wood volt az akkori főnököm, aki ünnepelt színésznő volt abban az időben. – Egy alaszkai üzletember fia volt, de úgy nézett ki, mintha ő is egy lenne a sztárok közül. Gyönyörű királykék ruha volt rajtam, a mai napig emlékszem rá. Voltak rajta csillogó kis kövek, meg selyem berakások is – áradoztam tovább, életem egyik legjobb időszaka volt ez. – Megnyerő volt a modora, és csodálatos a humora. Annyira illettünk egymáshoz már az első pillanattól kezdve, de mégsem akartam olyan nagyon bizakodni benne, hogy őszintén közeledik hozzám, de az esélyt mégis megadtam neki. Nem voltam képes nem megtenni. Azóta sem találkoztam hozzá foghatóval – vallottam be őszintén, halkan sóhajtva egyet. – Régen beszélgettem már róla bárkivel is – tettem hozzá, ajkaimon pedig megjelent most már egy szomorkás mosoly is.
Kezdőlap
//
//
)
