Némán bólintottam arra, hogy inkább később tárgyaljuk meg a tanulmányait. Mondanám, hogy jobb alkalom nincs is rá, hisz úgy is egész héten itthon gubbasztunk, de utána engem lassan vár a munka, a rendelőben legalábbis úgy tudják, könnyed sérülésekkel megúsztam, és egy hét múlva már ismét megyek. Ami viszont Dorát illeti… igaz, majd valamelyik nap sort kerítünk erre a beszélgetésre is, amíg nem tud „elszaladni” előre. - Pedig az egész jó móka tud lenni. Apuka oldalról legalábbis határozottan. - aláírom, a másikról lehet, hogy kevésbé vicces a történet, de mindig be lehet dobni azt a kártyát, hogy én csak azt akarom, hogy neki jó legyen. Mindenesetre örülök, hogy elég a szép szó, és tényleg nem kell durvább eszközökhöz folyamodni ahhoz, hogy szépen, nyugodtan pihenjen és hagyja a testét regenerálódni a maga tempójában. - Nézd, kipróbálni nem tart semmiből, aztán ki tudja? Lehet, hogy használ, vagy segít, hogy tisztábban lásd a dolgokat, ne olyan kaotikusan, mint most. Veszíteni nem veszítesz semmit. - ezen ne múljon, ha úgy van, akkor munkaidő alatt is mehet, legalábbis az első pár alkalommal, amíg eldönti, hogy szeretné-e folytatni, vagy sem. Mert utána azért annyira nem örülnék neki, ha minden nap hiányozna munkaidőben, tanulnivaló is akad ám bőven még, lassan pedig a gyakorlati dolgokat sem árt elkezdenie, élesben. De ez most egyelőre ráér, mert időközben akadt egy sokkal fontosabb témánk, amit megosztani vele valahol hasonlatos lehet a kötéltánchoz – elég egy rossz mozdulat, és nagyon csúnya véget érhet. És úgy tűnik, valahol be is igazolódik a félelmem, amikor hallom Dora tiltakozó szavait, megérzem a felőle áradó lemondást, zavarodottságot. - Arra sosem árt. De tőlem nem kell féltened. - reagálok a nyakával, májával kapcsolatos megjegyzésre, de ugyanúgy igaz az összes többi testrészére is. - Jó, ha ez megnyugtat, már legalább… negyven, sőt, majdnem ötven éve ezt a nevet használom. - sóhajtok fáradtan, óvatos, lassú mozdulattal megdörgölve a halántékomat, majd néhány pillanattal később eszembe jut, lehet nem épp a legszerencsésebb, vagy meggyőző válasz volt részemről, tekintve, hogy a személyim szerint is hasonló korú vagyok. Amikor a bizonyítás kerül szóba, türelmesen várok, van-e bármi kérdése, kérése, óhaja, mi módon tegyem, de ha nem, hát legyen. Gyorsan átgondolom, mi lehetne a legjobb, és bár akad több ötletem is, ilyen fokozott lelki állapotban nem akarok semmi farkas képességgel ráijeszteni, így maradok a szavaknál. - Ha az altatódal nem győzött meg, akkor tessék. A kislánynak két fonatba volt fonva a haja, a füle mellé egy préri rózsa halvány rózsaszín virága tűzve. Hasonló, mint a vadrózsa, csak kicsit nagyobb. A ruhája egyszerű bőrből készült kis ruha, rojtokkal, gyöngyökkel díszítve, és színes övvel megkötve a derekán. Valószínűleg láttad a sátrakat is, amik közül előszaladt – a többségük egyszerű, fehér, bőrökkel borított háromszög alakú tipi, de némelyiket egyszerű csíkokkal, körökkel, vagy állati alakokkal díszítették… - lendülök bele a mesélésbe, kísérteties pontossággal leírva nem csak a kislányt, hanem az egész környezetét. Pontosan már nem emlékszem, a kocsiban mennyit osztott meg az álomról Dora, de akár hosszú perceken keresztül is képes vagyok mesélni az álombeli környezetről, hacsak le nem állít – És mielőtt még megkérdeznéd, hogy honnan tudom ezt az egészet, vagy biztos egy könyvben olvastam, akkor biztosíthatlak róla, hogy nem. Az én egyik régi emlékképem kísért álmodban. Az a kislány, akit álmodban láttál és próbáltál megnyugtatni, valójában az én lányom volt kisgyermek korában. - mondom ki végre feketén fehéren, félreérthetetlenül. Közben követem a tekintetemmel a lányt, ahogy fel-alá járkál bicegve a sérült lábával, majd foglal helyet előttem a földön, igyekszik feldolgozni a hallottakat. Szeretném megnyugtatni, hogy semmi baj, de tisztában vagyok vele, milyen súlya lehet a tudás, amit most helyeztem a vállára. Vagy elég, ha csak elkezd gondolkozni, felidézi egy-egy régebbi beszélgetésünket, egyből millió másik kérdés merülhet fel benne az új információk fényében. Szeretném könnyebbé tenni neki valahogy, de tudom, ezzel most neki kell megküzdenie, vannak olyan utak, amit egyedül kell végigjárnia az embernek. Én csak megpróbálhatok segítő kezet nyújtani neki hozzá, de attól még nem tudom megcsinálni helyette. - Igen, azért. A vérfarkas lét egyik velejárója. -bólintok a szavaira, amikor pedig elmosolyodik, csendesen nevetve válaszolok – Igen, valóban elég hasznos. - ismerem be, majd egy bólintással jelzem, hogy ne fogja vissza magát. Igaz, amikor meghallom, milyen kérdések áradatát kapom hirtelen, egy pillanatra elkerekednek a szemeim, de azért még nem szakítom félbe, inkább igyekszem megjegyezni az összes kérdését. - Nos lássuk csak, szép sorban. Igen, akad egy pár, de kevesen vagyunk. Pláne azt nézed, hogy Anchorage milyen nagy város. - elég csak összehasonlítani, Fairbanks a lakosszámot tekintve majdnem tizede az itteninek, és mégis egy hatalmas falkával büszkélkedhet – Ami a macskádat illeti, nem tudom mennyi köze van hozzá. Volt már szerencsém korábban is macskákhoz, nekik semmi baja nem volt velem, de nem is egyformák. Van amelyik macska a kutyákat is képtelen elviselni, vagy más macskák társaságát, mások meg? Úgy élnek mint valami nagy, boldog család, szóval ha engem kérdezel, nem hiszem, hogy kimondottan a farkas létem miatt nem szeretne. - gondolkozok hangosan. Aztán meg ki tudja? Menhelyi macska, senki sem tudja, a múltja milyen tragédiákat rejt, lehet, hogy kölyökként pont kutya támadt rá, azért fél tőlük ösztönösen. - Ami a teliholdas estéket illeti, igen, azokra sajnos nincs befolyásom. Ha szólít a Hold, nem lehet nemet mondani rá. És nem, se én, se a farkas felem nem szándékozik bántani téged. - nyugtatom meg, a következő kérdésre viszont nehéz ennyire tömör és egyszerű választ adni, nem épp a legegyszerűbb téma – Persze, hogy tud. Vannak érzései, véleménye, kifinomult ösztönei… mint egy tökéletes szimbiózis, igyekszünk kiegészíteni egymás hiányosságait, meg tovább erősíteni egymás erősségeit. Mint két lélek egy testben… vagy annak különböző alakjaiban. - jut eszembe egy egészen frappáns megfogalmazás erre a különös állapotra. - És nem, nem kell megölnöm téged, de ha a rossz személyeknek kotyogod ki, akkor tényleg nagy bajt hozhatsz vele mindkettőnk fejére. - felelem komolyan. Szeretném, hogy érezze ennek az egésznek a súlyát, ez tényleg nem vicc, vagy játék, és addig a jó, amíg nem kell a saját bőrén megtapasztalnia. Mert az sokkal nagyobb trauma lesz, mint ez a mostani beavatás.
-Egyébként nem furcsa? -mosolyodtam el kedvesen. -Újra apuka szerepben lenni? Mert nekem rengeteget jelent, hogy ilyen irányba ment el a kapcsolatunk, de ettől függetlenül természetesen a te véleményed is érdekel -érdeklődtem tőle. Bármit megtettem volna az előttem ülő férfiért, nem tudtam szavakba önteni, hogy miért, de így éreztem. Látod Abuela, igazam volt, tényleg jó kezekben vagyok. Gondoltad volna, hogy ilyen erős érzelmeim lesznek valaki iránt? -Tudom, hogy nem veszítek semmit -sóhajtottam megadóan. -A probléma az, hogy nehezen beszélek az érzéseimről, nem tudom, hogy miért, de így alakult. Próbálkozom, oké? -bár Bruno így is többet tudott rólam és a gondolataimról, mint bárki más ezen a világon. Ez lehet aggasztó kellett volna, hogy legyen, de nem éreztem annak. Ahogy annak a gondolata sem ijesztett már meg teljesen, hogy beüljek egy ilyen konzultációra. Vakon hittem a szavaiban. Kivéve most, amikor a mágiát említette meg nekem; a racionális felem élből elutasította a gondolatot, de végiggondolva annyira mégsem volt fura, mégha a reakcióim mást is tükröztek. Mert az nem lehet, hogy a valóság és a fikció ilyen szinten keveredik, ugye? -Fogalmam sincs, hogy erre mi lenne a helyes reakció, de őszintén örülök neki, hogy nem pályázol a májamra -mázsás súly esett le a vállamról a kijelentése nyomán. Még mindig a fülemben csengtek a kedvenc rendőrbácsim szavai, miszerint bizonyos testrészeimre nem árt vigyáznom. Határozottan örültem viszont, hogy Bruno nem tartozott azok közé, akik bántani akarnak engem. Azt nem tudtam volna elviselni, pláne a köztünk lévő kapcsolat miatt. -Én az enyémet 23 éve, most meglepődtél, ugye? -forgattam meg a szemeimet. Bizisten nem akartam szemtelenkedni, de idegesített a tudat, hogy idegennek tűnt a férfi előttem. Talán más helyzetben ennek hatására összecuccoltam volna és már hívtam volna Zacket, hogy nála alszom, jöjjön értem, de a hülye bokarögzítő miatt kényszerítenem kellett magam, hogy inkább gondolkozzak és ne siessem el a dolgot. És különben is… képes lennék eldobni mindent amiatt, mert megosztja velem a titkát és hevesebben reagálok a kelleténél? Nem, ezt nem tudtam volna megtenni. Az nem én vagyok. Csendesen hallgattam Brunot. Hirtelen nem igazán tudtam reagálni, annyira pontosan írta le azt az álmot, ami megannyi éjszakámat végigkísérte. A csöpp kislányt, akit a karjaim között dédelgettem, akinek olyan okosan csillogott a szeme, akinek a kis fürtjeit elsimítottam a homlokából. Kísértetiesen hasonlított a hajszíne az enyémhez, valószínűleg ezért hittem a saját lányomnak. Önkéntelenül is beletúrtam a saját hajkoronámba, megpróbálva felfogni a dolgot. Elképzelésem sem volt arról, hogyan is volt lehetséges, hogy apu álmai kísértettek engem. Mármint oké, kialakult közöttünk egy mély kapcsolat, de az akkor is elég valószínűtlennek tűnt, hogy közös álmaink legyenek. Vagy a mágia, amiről most szereztem tudomást, erre is képes? Kezdtem összezavarodni teljesen és totálisan. -Nagyon aranyos gyerek volt -mosolyodtam el végül. Mert ez valóban így volt, olyan szeretettel néztem minden alkalommal a kisgyermeket, hogy magam is meglepődtem rajta. Hiába képzeltem el már én is magamat egy szőke kisfiúval, teljesen más volt, amikor hozzám szaladt oda a pöttöm és… egy mélyen eldugott részem élvezte a szülői szerepet. De ezt nem voltam hajlandó kimondani, így végül helyet foglaltam apu előtt és hagytam, hogy a gondolataim átszáguldozzanak a fejemen, megragadva egyet-egyet belőlük. Minden annyira zavaros volt, de talán némi értelmet vert belé a frissen megszerzett tudásom. Furcsa volt, hogy egyáltalán nem tartom furcsának a mágiát, csak a megkönnyebbülés hullámait éreztem magamban. Mert így már nem éreztem úgy magam, mint akinek az elmegyógyban van a helye és ettől nevethetnékem támadt. Mégsem vagyok teljesen bolond! -Határozottan megkönnyít néhány szituációt -vigyorodtam el végül. Néha az ember nem tudja szavakba önteni azt az érzelemkavalkádot, ami lejátszódik benne, talán még ő maga sem tudja pontosan, mik ezek, így valóban hasznos ez a tudás. Vajon Bruno hányszor használta ezt rajtam? És miért nem zavart egy cseppet sem? -A nyakamat tenném rá, hogy találkoztam már mással is -motyogtam halkan. Amilyen szerencsém van, biztosan összesodort az élet más farkassal is; ennek fényében csodával határos, hogy még élek. Elgondolkodva hallgattam apu szavait a kismacskámról, akinek gyengéden megvakargattam a füle tövét, újabb doromboló hangokat csalva elő belőle. Ez volt a harmadik kedvenc hangom a világon, képtelen voltam megunni, hogy ennyire ragaszkodik hozzám a szőrgombóc. Soha nem hagynám, hogy bármi is történjen vele. -Pedig okos cica, látod, az első naptól kezdve hallgat a nevére -utaltam arra, hogy most is elég volt ezt említenem és máris felmászott az ölembe, hogy megnyugvást hozzon nekem. -De igazad van, mindegyik állat más. Egyébként, ha szeretnéd, most megsimogathatod, lassan elalszik. Ilyenkor sokkal nyugodtabb -már sikerült kikísérletezni, hogy mikor mit szeret a gombóc és már a drágától sem idegenkedett annyira, sőt, nem egyszer úgy aludt el, hogy Zack pulcsijában ültem és bemászott a zsebébe. Talán csak idő kell a kisállatnak, hogy hozzászokjon Bruno jelenlétéhez. Nagyokat bólogatva hallgattam apu leírását a farkas létről. Máris kedveltem a másik felét, amiért ő sem akart bántani engem. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan egy testben ketten léteznek, de túl sok furcsa kép keringett az agyamban, egyik rosszabb volt, mint a másik, így inkább elhessegettem a gondolatot. Talán nem éjnek évadján kell ilyesmibe belemennem, mert a végén megint rosszat álmodok. Az pedig nem lenne szerencsés kimenet, így is fájt egy kissé a torkom az előbbi ébredésem miatt. -Akkor mostantól a bundást is apunak kell szólítanom? -csusszant ki a számon meggondolatlanul. Túlságosan elkalandoztam és ijedten csaptam a tenyerem a számra, mielőtt újabb hülyeségeket mondok. Nem akartam megkockáztatni, hogy a bundás megutáljon. -Megígértem, nem? A sírba is elviszem a titkod -mosolyodtam el. Komolyan gondoltam a dolgot. Egyrészt, tiszteltem aput, úgyhogy kérdés nélkül is betartottam volna a szavam. Másrészt pedig nem akartam, hogy neki ebből problémája származzon. Magam miatt nem aggódtam, de miatta… vagy mondjam azt, hogy miattuk? Nem tudtam miként gondoljak rá. -Egyébként… valamikor láthatom a négylábúdat? -kérdeztem reménykedve. Mert bár simogattam farkast, amióta itt lakok Alaszkában, valahogy újra előtört belőlem a gyermeki kíváncsiság és szerettem volna látni, hogyan is zajlik ez az egy test-két lélek dolog apunál. Meg őszintén, ki tudna ellenállni egy bundásnak? -Mármint, ha ezek szerint van saját véleménye és gondolata, akkor izé, tőle kéne megkérdeznem. Asszem. Elnézést, Señor Vérfarkas, találkozhatnánk személyesen is? -pont olyan bolondnak éreztem magam, mint ahogyan a kérdés hangzott, de ráírtam a fáradtság számlájára.
- De, az egy kicsit. Pláne ilyen nagy kihagyás után. - vallom be, arról nem is beszélve, hogy általában, jó esetben azért tud az ember lélekben készülni az ilyesmire, esetünkben meg egésze hirtelen alakultak így a dolgok. Sőt, nem is terveztük, amikor felajánlottam, hogy költözzön ide átmenetileg, amíg megoldódnak a dolgai, még én sem sejtettem, hogy ennyire a szívembe fogom zárni egyszer. De ettől függetlenül a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult. - Ne érezd magad rosszul miatta, a legtöbb ember hasonlóan küzd ezzel. Az érzéseinkről beszélni kicsit olyan, mintha bepillantást engednél az embernek a titkaidba, gondolataidba, akaratlanul is lehet benne némi kiszolgáltatottság érzés. De lehet dolgozni rajta, hogy idővel jobb legyen. -nyilván, nem mindegy, hogy kivel beszél az ember az érzéseiről, mennyire bízik a másikban, milyen viszonyban vannak, mennyire van rendben önmagával, meg még millió meg egy hasonló dolog tudja befolyásolni. Bia biztosan jobban tudna erről beszélni, elvégre ezt tanulta. - Nem szükséges semmit. Nem szokásom másokat bántani, hacsak nem önvédelemről van szó. - akkor viszont én sem fogom vissza magam, azt viszont kötve hiszem, hogy Dora valaha is szándékosan akarna kárt tenni bennem. Azt már rég kiszűrtem volna az érzéseiből, ennyire senki sem lehet jó színész, hogy elrejtse előlem, arról nem is beszélve, hogy már rég kipenderítettem volna a házamból. - Inkább azon lepődtem volna meg, ha ilyen fiatalon hamis iratokkal élnél. - vallom be, mert tudom, a mai világban semmin se kell meglepődni, amikor a fiatalok is hamis személyivel próbálnak szórakozóhelyekre bejutni, vagy alkoholra, dohányra, vagy más drogokra szert tenni, de na… ha nem muszáj, inkább ne éljen ilyen eszközökkel a leány, engem is csak a kényszer vitt rá, hogy elkerüljem a feltűnést meg a lebukást. Azt kéri, bizonyítsam, hogy az igazat mondom. Nem mondom, feladja vele a leckét, mert ha előbb-utóbb úgy sem fogom tudni elkerülni, nem feltétlenül egy alakváltással szeretnék indítani nála, pláne nem törött bordával. Így jobb híján azokhoz a bizonyos álmokhoz – vagy inkább emlékekhez fordulok segítségül, amikről az autóban mesélt nekem. Ha szeretné, akár órák hosszat is tudnék mesélni arról, hogyan kellett össze- és szétszedni az olyan sátrakat, amiket az álmában is látott, hogyan vannak berendezve, vagy az álom szinte bármelyik mozzanatáról, amire esetleg kedve támadna rákérdezni. Ez volt az életem hosszú időn keresztül, nálam jobban senki sem ismeri. - Köszönöm. - mosolyodok el én is, mert valóban. Még ha szülőként biztosan elfogult is vagyok, de tényleg aranyos gyerek volt. Igaz, néha égetni valóan csintalan, de attól még aranyos. Közben némi elégedettséggel érzékelem, hogy Dora kezdeti, zaklatott, tehetetlen érzései is csillapodni látszanak, ahogy nem a láb merevítővel biceg előttem fel alá, hanem kisgyerek módjára a földön helyet foglalva hallgat, mint ha épp mesét olvasnék neki. Viszont ez nem mese, nagyon is valóság, még ha egyelőre nem is tűnik úgy számára. - Szóba került az a farkas, akit Fairbanksben simogattál, és akinek hallottad a hangját a fejedben… ha sejtésem nem csal, ő is egy vérfarkas lehetett. De nem igazán ismerem az ottaniakat, így nem tudok biztosabbat mondani. - és nem is feltétlenül mondanék akkor sem, ha tudnám, hogy kihez volt szerencséje, hisz azzal, hogy beavatom, eszem ágában sincs leleplezni a sorstársaimat. A munkában az orvosi titoktartás, farkasok közt meg a bajtársi összetartás. - Az lehet. De az sem kizárt, hogy korábban volt valami traumája kutyák, vagy farkasok miatt, és azért ez az ellenszenv. Nem mondtak róla valamit a menhelyen, hogyan került hozzájuk? - ez is csak egy gyenge tipp, egy lehetséges indok, de pusztán egy sejtés, pontosabbat tényleg csak az ottaniak tudnának mondani, már ha ők tudnak. Az sem biztos, szóval marad a reménykedés, hogy egyszer majd megbékél velem a kis szőrgolyó, ha már az én házamban lakik. Bár a macskák természetét ismerve, szerintem pont nem érdekli. Csak a fejemet rázom a felajánlásra, inkább nem zavarnám meg a macska álmát, meg amúgy is, törött bordával jól elvagyok itt a fotelben, köszönöm szépen, bőven elég annyit mozogni, amennyit muszáj. A macska simogatás pedig nem vonz annyira, hogy megint belenyilalljon a fájdalom az oldalamba. Helyette inkább mesélek arról, hogy milyennek látom a vérfarkas létet, vagy milyen ez a különös kapcsolat a bennem élő ragadozóval. - A szellemekre, dehogy! Véletlenül sem. - felelek nevetve a kérdésére, majd kapok is az oldalamhoz, mert a fenébe, még ez is fájdalmas… tudom, nem szándékosan csinálja, de akkor is vicces, már csak a gondolat is. - Ha nem gond, most inkább nem váltanék alakot, törött bordával nem a legjobb mulatság. De ami azt illeti, egyszer már láttad. Emlékszel amikor túrázni indultál az erdőben, és egy fehér farkasba botlottál? - kérdezek vissza, mert hogyne emlékezne, ilyesmit azért nem felejt el az ember – Nos, az én voltam. Ő. Mi. Szóval érted. - legyintettem, mintha semmiség lenne. Néha nem volt egyszerű szavakba önteni ezt a különös állapotot.
Fáradt mosollyal bólintottam apu szavaira. Hiszen ő tudta a világon a legjobban jelenleg, hogy mennyire nehéz megnyílnom, mennyire félek attól, hogy a lelkem egy kis szeletét átadjam valakinek. Abuela halála óta ő az első, akiben feltétel nélkül megbízom. Nem segített sokat az sem, ahogyan az egyetemi kapcsolataim alakultak. De hátha Fairbanks más lesz. Csak ebben reménykedhettem. -Az a baj, hogy nálam a két véglet van. Vagy mindent is kimondok, kiöntöm a szívem, vagy inkább magamba zárom a dolgot és terelem a szót -vontam meg a vállam. Tapasztalhatta a saját bőrén, neki is idő volt elérnie, hogy megnyíljak neki. És érdekes módon egy cseppet sem bánom. Még csak alkohol sem kell hozzá, ez már határozottan haladás. Elraktároztam magamban az információt és megkönnyebbülten vettem tudomásul. Az önvédelemmel én is egyet tudtam érteni, a box is ezért volt olyan jó sport, bár én azért kezdtem el, mert le akartam vezetni az energiáimat, illetve jól akartam kinézni. És most ki tudja meddig nem mehetek edzésre, ilyen bokával azonnal kitiltanának onnan. Azt hiszem Bruno se hagyná, hogy részt vegyek rajtuk, még a végén tényleg az ágyhoz kötözne és ahhoz semmi kedvem nem volt. Legalábbis nem tőle. -Ezek szerint te azt használsz -már meg sem lepődtem. -Nem furcsa? Időnként új nevet választani, új életet, új embe… -elharaptam a mondat végét. Ha apunak minden csak egy új fejezet, akkor én vajon meddig maradok részese? Egyáltalán számol velem a későbbiekben, vagy egyszercsak elengedi a kezem, hogy boldoguljak, ahogy tudok? De én nem akarok nélküle élni! Akármilyen drasztikusan is hangzott ez, nem akartam elengedni őt, hogy lelépjen, összeszorult a szívem a gondolattól is. Túl hamar lett túl nagy része az életemnek. Ahogyan a helyszínről mesélt, egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és valami másik érzés, amit nem ismertem fel. Hiszen ezek szerint nem bolondultam meg teljesen, csak az ő emlékeit álmodtam újra valamiért. Nem volt tisztázott az ok, de ezek után egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az igazat mondja nekem. Tűpontossággal írta le a környezetet, a kislányt, mindent. Még akkor is, ha számomra egészen hihetetlen volt őt elképzelni ilyen környezetben, ki tudja hány évvel ezelőtt. Ez sem ma lehetett. -Bárcsak találkozhattam volna vele -motyogtam halkan, miután helyet foglaltam apu lábai előtt, nem terhelve tovább a sérült végtagom. Meg így egy fokkal könnyebb volt figyelni rá és a történetére. -Ez megmagyarázná, hogy miért tűnt úgy, mintha értené minden egyes kimondott szavamat. Jól esett neki mesélni rólad és Zackről, akkoriban ő volt az egyetlen, aki meghallgatott -sóhajtottam. Úgy tűnik jobban kijövök az állatokkal. Az a farkas, Zara… érdekes módon bennük jobban megbíztam, mint az emberek nagy részében. Felőlük sosem éreztem hátsó szándékot, nem akartak kihasználni, nekik nem számított, hogy boldog vagyok-e vagy éppen hogyan is nézek ki, csak elfogadták azt a fajta szeretetet, amit nyújtani tudtam. Illetve, viszonozták is a maguk módján. -Lehetséges, hogy mondani akarták, csak enyhén bekavartak az események. Szerintem senki nem számolt azzal, hogy az izmos szőke egy eszméletét vesztett lánnyal a karjában nyit be hozzájuk -behúztam a nyakam, kerülve apuval a szemkontaktust. Értelemszerűen csak elképzelni tudtam a helyzetet, de valószínűleg nem nézhetett ki túl biztatóan. -Úgyhogy a kis gombóc háttere ismeretlen, de a jövőjét még szebbé tehetem. Sőt, az is a célom -mosolyodtam el, miközben a drága kiscicám elaludt az ölemben. Hogy én hogyan fogok felkelni innen, anélkül, hogy megébredne… Megvontam a vállam arra, hogy Bruno visszautasította a felajánlásom. Van még időnk arra, hogy jóban legyenek. Ugye? Ugye nem akar elhagyni engem is? De csak nem. Hiszen elmesélte élete legnagyobb titkát nekem, én pedig itt ülök és hallgatom őt. Nem én leszek az, aki kisétál az életéből, csak adjon időt feldolgozni ezt a különös információt. -Hálistennek, már megijedtem, hogy valami rosszat mondtam -ezek szerint nem fog megsértődni rám egy vadidegen bundás. Bár, ezek szerint, ha ők ketten együtt élnek, hallott érdekesebb dolgokat is tőlem, látott már ennél rosszabb pillanatomban is. -Hogy tessék? -pár oktávval magasabb lett a hangom. Próbáltam feldolgozni az információt. -Hagytad, hogy meséljek neked, mint valami idióta, amikor láttál végig? Még ki is javítottad egyszer a sztorimat! De… -emlékeztem vissza arra az álmos kirándulós reggelre, felidézve bizonyos részleteket. -Ezért hagyott békén, ugye? Mert te, ti, szóval a fehér tudta, hogy ki vagyok. És ezért próbáltál meg eltéríteni a szakadéktól… viszont akkor ezért nem hagyta, hogy megsimizzem! Pedig tudod mennyire akartam? -csalódottan megráztam a fejem és tovább gondolkodtam. Két okból is megragadt az a havas kirándulás a fejemben. Az egyik értelemszerűen a hófehér négylábúval való találkozás élménye volt. A másik meg az a kupac ruha, amit az egyik fatörzs oldalában találtam, amiről azt hittem, hogy egy eltitkolt gyilkosság ott maradt bizonyítéka. -Hogy nem ismertem fel a ruhából áradó illatot? -én balfasz. Minél többet gondolkodtam, annál inkább megfogalmazódott bennem egy ötlet és nem eresztettem. Felfoghatjuk akár kárpótlásként is, amiért eddig titkolta a dolgot apu, vagy csak azért, mert a veszélyes volt a második nevem (erre bezzeg lecserélném a Zoet), de… akartam a dolgot. Szélesen elmosolyodtam, mielőtt kimondtam az ötletemet. -Ha egyszer a bundás alakodban látlak, megsimizlek, jó? Amúgy megsértődne, ha megpróbálnám kézből megetetni őt, vagy ez egy olyan határvonal, amit nem kéne feszegetnem? -kíváncsiskodtam. Minden érdekelt ezzel kapcsolatban, hiába tanultam meg egy életre, hogy a farkasok nem háziállatok és nem játékszerek. De a fene se gondolta volna, hogy apu is ilyen, így csak bízhattam benne, hogy nem bántóak a hozzá intézett kérdéseim. -Egyébként… a farkasodat én nem zavarom? -hadartam el egy szuszra a kérdést, ami azóta ott motoszkált az agyamban, mióta bejelentette ezt a képtelenségnek hangzó dolgot. De nem is éreztem már olyan furcsának, egészen megbékéltem a helyzettel.
Szótlanul bólintottam Dora szavaira, nekem aztán nem kellett bemutatnia. Egyrészt, mert a hónapok alatt már kiismertem ennyire, másrészt, az érzelmek elfojtása meg a titkok őrizgetése, saját érzésekről mesélés számomra is igencsak ismerős terep volt. - Minden nyilvántartásban azon adatok alapján találsz, ami a mostani személyi igazolványomon szerepel, de ha úgy nézzük, igen, azt használok. Amikor születtem, nem igazán születtek az anyakönyvezéssel, meg kicsit idősebb vagyok, mint a manapság divatos plasztikkártyák. - sőt, ha őszinte akarok lenni, életem nagy részében hivatalos papírok nélkül éltem, bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb is volt, mint manapság. De változik a világ, ezzel jár, el kell fogadni, ha a része akarok maradni. - Eleinte az volt, de már megszoktam. - vonok vállat nemes egyszerűséggel. Mondhatnám, hogy a névválasztás a legkevesebb, igaz, akad némi macera meg ügyintézés minden identitás váltáskor, de még mindig egyszerűbb, mint elfogadni azt, hogy az idő, a megannyi ismerős arc eltűnik mellőled az idő sodrásában, miközben rajtad alig fog valamit. Hacsak nem válik idő közben ő maga is vérfarkassá, még így is esélyesebb, hogy én fogom látni megöregedni Dorát, minthogy ő engem. De ez olyan bonyolult és nehéz téma, inkább bele sem megyek, így is bőven elég feldolgozni valóval láttam el ma este a leányzót. Majd ha legalább egy részükkel megbirkózott, megbarátkozott, akkor belemehetünk a részletekbe is, addig feleslegesnek tartom, inkább az álma részleteiről kezdek mesélni neki, bebizonyítva, meggyőzve, hogy az ő álma valójában az én, egy régi emlékem. Akár meg is mutathatnám neki, de valószínűleg sok lenne ez is, emlékszem, Biát is mennyire váratlanul érintette az első néhány alkalommal, pedig ő már tudott a farkasok létezéséről. - Szerintem jól kijöttetek volna egymással. Csak időben eléggé elkerültétek egymást. - jegyzem meg mosolyogva, hisz majdnem kétszáz éves szakadék húzódik a kettejük születési éve között. Majd egyszer, ha érdekli, talán megosztok vele néhány emlékképet róla. - Mert értette is. Meg a benned kavargó érzéseket is érezhette. - bólintok a szavaira. Még mindig nem vagyok elragadtatva a ténytől, hogy idegen városban comborál mindenféle vérfarkasokkal, de hála az égnek, úgy tűnik, egy egész jámbort sikerült kifognia. Szerencsére, mert ilyen távolságból segíteni sem igazán tudnék neki, és nem akarok egyszer csak arra hazatérni, hogy Dora eltűnt, mert egy meggondolatlan farkas megmarta vagy átváltoztatta. Bőven elég gond van egy gyerekkel is, nem hogy egy kölyökkel! - Nézd, az adatok biztosan megvannak a gépben, és arra is fogadni mernék, hogy emlékeznek a cicára, nem olyan régóta lakik itt velünk. Hívd fel őket, kérdezz rá, tudnak-e valamit a múltjáról! - biztatom Dorát a macska kapcsán, ha szeretné megismerni a menhely előtti történetét, akkor ne húzza feleslegesen az időt, sokkal egyszerűbb a közelmúlt eseményeit kideríteni, mint hosszú évek múltán, amikor már sok minden a feledés homályába vész. Arra viszont, hogy jó gondját fogja viselni Zarának, csak elmosolyodtam. Életcélnak az sem rossz, ha már a múltat nem lehet megváltoztatni, az üres még mindig üres vászonként vár előttünk, amit a magunk módján alakíthatunk. Új nap, új lehetőségek, ugyebár. A reakciója, amikor elárulom, hogy látott már négylábú, bundásabb valómban, akaratlanul is megmosolyogtat, és csak szótlanul bólintok a szavaira, miközben az elképedt arckifejezését nézem. - Persze, most mondtam volna, hogy én vagyok az? Úgy sem hitted volna el, vagy ha igen, biztos bolondnak tartasz. Az autóban is kinevettél, amikor mondtam, hogy vérfarkas vagyok. - emlékeztettem, ami pedig a kijavítást illeti, nos, igen, nekem is jobban résen kell lennem, mert nem sokon múlt, hogy nem buktattam le saját magamat. - Igen, tudom, hogy mennyire meg akartad, de nem szobakutya, hanem farkas. Engem sem simogatsz csak úgy, amikor csak kedved tartja, elég furcsán meg kínosan venné ki magát. - grimaszoltam egyet a szavaira. Nem vagyunk egyformák, mi emberek sem, érthető hát, hogy farkasok között is akadnak teljesen eltérő jellemek. Nekünk ezt a távolságtartóbb, magányos farkas jellemet osztotta az ég, nem valami olyat, amivel naphosszat hagynánk, hogy mindenki minket dögönyözzön. - Csak nem fogom megenni a frissen kezdett gyakornokomat, meg azt sem akartam, hogy rögtön az első hónapokban összetörd magad. De úgy tűnik, tanulópénznek jó volt, mert a leckét megtanultad. - állapítottam meg, hisz azóta nem is adta a fejét ilyen meggondolatlan kirándulásokra a vadonban, egyedül. Igaz, most nem egyedül ment, és mégis rossz vége van, de alapvetően csak nagyobb biztonságban van, ha akad társasága. - Úgy, hogy nem szokásom fél üveg parfümöt magamra fújni, neked meg nincs olyan kifinomult szaglásod, mint nekem. De azon azért csodálkoztam, hogy a ruháimat nem ismerted fel, pedig már biztosan láttad őket korábban rajtam. - mosolyodtam el a gondolatait hallva. Nincs benne semmi kínos, én azon döbbentem volna fel, ha olyan szaglása van ember létére, hogy azzal ismer fel. - Jó, de csak egyszer. Rendszert azért nem csinálunk belőle. És már mondtam, Dora, többször is, a farkasok nem házikedvencek. - nem, nem fog megsértődni néhány könnyen jött falatkára, de azért ne élje bele magát túlságosan, mielőtt még csalódások érnék. Ha valami háziállatot akar kényeztetni, arra a célra tökéletesen megfelel Zara, valószínűleg jobban is értékeli majd a dolgot. - Különösebben nem. Azt érzi, hogy számomra fontos vagy, nem jelentesz veszélyt ránk, innentől kezdve, meg nagyjából annyira zavarod, amennyire téged zavart eddig a jelenléte. - nagyjából semennyire, pláne, ha azt nézzük, hogy nem is tudott a létezéséről – Van még valami egyéb kérdésed? Bármi, amire kíváncsi vagy? - mert én napestig tudnék mesélni, valószínűleg lesz még pár, ehhez hasonló beszélgetésünk a későbbiekben is, mire alaposabban megismeri a vérfarkasokat, meg a velük járó dolgokat, de első körben inkább a kíváncsiságának engednék teret. A többi meg majd apránként, ha érdeklődést mutat, vagy ha a helyzet úgy hozza.
-Most már szeretném tudni, hogy mennyi az annyi. Sokszor mondod, hogy idős vagy, de mégis mennyire? -kérdeztem vissza. -Mármint, tudtommal nagyjából az 1800-as évek környékén vezették be azt, hogy mindenkinek feljegyzik a születését, szóval az azt jelenti… Legalább kétszáz évről beszélünk -suttogtam elkerekedett szemekkel. Jézusom. El sem tudtam képzelni, milyen lehet eddig élni. Ezek szerint én is csak egy rövidke fejezet leszek az életében és ez valami oknál fogva rettenetesen elkeserített. -Akárhol is van, remélem látja, hogy jó kezekben van az apukája -mosolyodtam el halványan. Mert az apró csöppségnek tényleg az apukája volt az előttem ülő férfi, nekem pedig a fogadott. De egy biztosan közös volt bennünk, mindketten nagyon szerettük Brunot. Ez pedig mindent felülírt számomra. Még egy golyó elé is ugranék érte, akármilyen drasztikusan is hangzott. -Most őszintén, ki nem tud az én érzelmeimről? -szakadt ki belőlem. Marha nehéz lehet, minden gondolatom kiült állandóan az arcomra, ha meg nem tetszik valami, akkor mindig elsírom magam. -Egyáltalán van olyan, ami titokban van, vagy mindenki számára egy nyitott könyv vagyok? -a szabad kezemmel összefogtam az ujjaimat az orrnyergemen és vettem egy mély levegőt. Kibaszott jó, hogy ezek a farkasok így tudják, hogy mi játszódik le bennem. Legközelebb meg sem szólalok, ha találkozok az egyikkel, oldja meg a dolgot. -Hát… ezzel a bokasérüléssel időm, mint a tenger, simán ráérek telefonálni -vontam meg a vállam megadóan. Mintha említettek volna valami olyasmit, hogy Zara pár hetes kiskölyökként került hozzájuk, de homályosak voltak a részletek. Mert miközben a papírokat néztük, végig az járt a fejemben, hogy miként magyarázom meg Zacknek a félelmeimet és az ájultság után kicsit kába voltam. Hupszi? -Mert nézd az én szemszögemből a dolgot. Kiskorod óta görcsösen akarsz hinni abban, hogy létezik a természetfeletti, azok a könyvek, amiket olyan szívesen olvasol, azok mind valóságosak. Szeretnéd hinni, hogy a vonaton melletted ülő ember vámpír, esetleg varázsló, vagy félisten. Bármi, amibe kapaszkodhatsz, amitől elhiheted, az élet sokkal több annál, mint hogy szenvedsz egyedül. Aztán hirtelen kell felnőnöd, nem hihetsz már a tündérmeséknek, mert ha valóságosak lennének, akkor segítettek volna neked átlépni életed legnehezebb időszakán -sóhajtottam. -Aztán találkozol valakivel. Aki teljesen felforgatja a világod, jó értelemben, megváltoztatja a gondolkodásmódod, minden pillanatban ott van neked. Többé már nem érdekel, hogy esetleg egy erdei manó vagy egy gonosz mágus, mert jól érzed magad vele. Ő lesz a legfontosabb ember az életedben, nem csak akkor van ott neked, amikor kisírod a szemeidet, hanem együtt is tudtok nevetni. Megvannak a saját kis privát vicceitek, a bevett szokásaitok. Majd beközli, hogy ő vérfarkas, te pedig azt hiszed, hogy ez is csak egy újabb vicc, hiába reméled a szíved mélyén, hogy mégis létezik a fantáziavilág. Te is nevettél volna -vontam meg a vállam. Nem szokásom az érzelgősség, legalábbis nem ilyen szinten, most mégis jól esett kimondani a gondolataimat. Hogy mit jelent számomra Bruno, milyennek látom én a kapcsolatunkat. És éppen ezért készen álltam elfogadni az igazságot. Apu egy farkas és osztozkodik egy gyönyörűszép fehér bundással. Legyen. -Jó, jogos -motyogtam válaszként a simogatásos kijelentésére. És tudom, megtanultam már, hogy nem házikedvencek, nem szobakutyák, de nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, ha megláttam egy hosszú szőrű farkast. Talán ezzel kéne kezdenünk legközelebb, megáll előttem és ha nem simogatom meg, akkor jutalmat kapok. Madre mía, ez szörnyen hangzik még a fejemben is. -Egy életre apu, egy életre. A farkas nem játékszer, simogassam a macskámat és vigyázzak magamra, ha bundásba futok, értem én -hanyagul szalutáltam egyet. Kedvenc rendőrbácsim büszke lehet rám, majd dobok neki egy üzenetet. -Őszinte leszek apu, örülök, hogy felismertem, hogy azok férfi ruhadarabok. Ha jól emlékszem, azon az éjjelen semmit sem aludtam, mert kínoztak az emlékképek és… nem tudom, jó ötletnek tűnt felszállni az első buszra, majd kigyalogolni az erdőbe. Mérhetetlenül vágytam a csendre és a nyugalomra, plusz előtte mondta Dakota, hogy jókat lehet itt kirándulni. Valóban, egy élmény volt -vigyorodtam el szélesen. Élénken élt az emlékeim között az a reggel és bár félnem kellett volna, izgatottsággal meséltem el másnap a történetet apunak. Aki ott volt. Jó nehéz lehetett végighallgatnia engem, miközben ő volt a sztori másik főszereplője. -Köszönöm -pillantottam rá egy hálás mosollyal az arcomon. Csak szerettem volna megszeretgetni a bundását úgy, hogy már tudtam az igazságot. Megismerni őt úgy, hogy nem a potenciális veszélyforrást látom benne, hanem egy barátot. Éppen ezért is esett jól, hogy kaphatok egy ilyen esélyt, ki is fogom használni. Egyszer. A mondata második felére nem is reagáltam. Mit szeretne, tetováltassam magamra? Egy farkas és egy áthúzott kör emojit? Vagy mit szeretne? Vigyorogva megráztam a fejem. Rám még egy erősebb széllökés is veszélyesebb volt, nemhogy más. Én pedig nagyjából egy légynek sem tudnék ártani, pláne nem szándékosan, így nem volt meglepő, hogy nem látta bennem a veszélyt senki sem. Pedig szerettem azt képzelni, hogy van bennem némi félelmetesség, de ezek csak hiú ábrándok voltak. -Csak azok vannak bennem -nyomtam el egy ásítást. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet az idő, a kinti sötétség nem árulta el. -De így is rengeteg információt kell feldolgoznom. Mert egyszerre tök meglepő a dolog és tartom hihetetlenül menőnek, hogy egy vérfarkast ismerhetek. Jó, mondjuk én mindig is vámpír párti voltam, de a farkasok meg hihetetlenül cukik… ezt ne mondd vissza a bundásnak -kuncogtam. -Szóval egyelőre én azt mondom, hogy követem Zara példáját és visszafekszem aludni. Lehetne, hogy ma valami szép álmot kapok? Továbbra sem volt igazán kedvem felmászni az emeletre a saját szobámba, így óvatosan felnyaláboltam a kis szőrgombócot az ölemből, próbálva nem felébreszteni őt és visszasántikáltam a kanapéhoz. Jókislány módjára felpolcoltam a lábam, majd a mellkasomra tettem a pöttömöt, úgy húzva magamra a pokrócot. Jó lett volna aludni pár órát, emészteni a frissen szerzett tudásomat. -Jó éjszakát apu -igazítottam meg magam alatt a párnámat, majd minden mindegy alapon sóhajtva néztem rá. -Köszönöm. Köszönöm, hogy annyira bízol bennem, hogy beavattál az életedbe, elmondtad a legnagyobb titkodat. Jól esik a tudat, ezzel úgy érzem, hogy szintet lépett a kapcsolatunk. Egy csomó mindent így sem értek, de azt hiszem van még időnk együtt, így különösebben nem aggódok. Csak hálás vagyok neked és tényleg iszonyat menő ez az egész farkas dolog. És végre nem érzem úgy, hogy bolond lennék -ki hitte volna, hogy ezt is megérjük? Már tényleg vonzó ötlet volt a vasúti sín, de így, ennyi információval a birtokomban nem éreztem annyira, hogy ez lenne a helyes megoldás. A többin még dolgozni fogok. -Jó éjt Señor Vérfarkas, vagy nem tudom, milyen névre hallgat. Zara fejecskéjére simítottam a tenyerem és lehunytam a szemem. Ezerrel száguldoztak a gondolataim, kavarogtak bennem az érzelmek, de végre a helyére került a kirakósom egy darabja. Még nem láttam az egész képet, de már kirajzolódott a minta és ettől olyan hullámokban öntött el a megnyugvás, hogy kiütötte a fejemből az összes kétségbeesett gondolatomat. Dora és a vérfarkas apuja a világ ellen. Vagy valami ilyesmi.
- Nem csak te, Dora, de nem szeretem lelőni a poént, meghagyom a másiknak az élményt, hogy kitalálja, vagy következtesse. - húzódik gonoszkás mosolyra a szám, mert na, mégis csak túl könnyű lenne megosztani a pontos évet, évszámot vele. Másnak sem szoktam felvágni vele – Nos, a legalább kétszáz az stimmel, igaz, egy kicsit több. Érdekesség gyanánt, igazából már az 1700-as, 1600-as években is egészen sok helyen feljegyezték ezeket, van, ahol korábban is. Európában legalábbis, úgy tudom. Egyébként papírozva valószínűleg azért nem vagyok, mert utazás közben születtem, anyám meg nem sokkal később meghalt. - meg a hajón utazó többi személy is jó eséllyel, de gondolom, ha túl is élte volna valaki más, nem az lett volna a fő gondja, hogy az én anyakönyveztetésemmel bajlódjon, pláne, hogy akkoriban nagyjából a kutyát se érdekelte. - Mert, ki tud még? - kérdezek vissza, mint ha olyan nyitott könyv lenne mindenki számára. Lehet, hogy Zach is könnyen kiigazodik rajta ilyen téren, bár amilyen érzelmi káosz tud lenni néha a leány, minden elismerésem neki! De azt erősen kétlem, hogy tényleg mindenki számára olyan nyilvánvaló lenne, milyen is valójában. Pláne, hogy a klinikán például nem is az a kollégákkal nagyon barátkozós alkat lenne. - Nézd Dora, gondolatot olvasni a vérfarkasok sem képesek. Ha ez megnyugtat. - igaz, az érzések jó kiindulási alapot tudnak nyújtani, hogy mi lehet a gond, de hogy pontosan mi jár a másik felében, az mi sem tudhatjuk. - Jogos. Engem egy hét múlva vár a munka, te még egy pár hetet biztosan itthon maradsz. - vetek egy pillantást a lábára. Lehet, hogy a lábmerevítővel elbotorkál, viszont ahhoz, hogy akár egy műtét mellett asszisztáljon és órák hosszat álljon a műtőasztal mellett, az igencsak megterhelő lenne, nem csak most, de még egy-két hét múlva is. De ki tudja? Ha rendesen betartja az előírt pihenést, lehet, hogy egy hónap múlva vissza is térhet, vagy akár előbb is, ha nagyon szeretne valami papírmunkával foglalatoskodni bent az irodában. Érzékelem, hogy valami megváltozik a levegőben, majd mint ha valami gát szakadt volna át a másikban, csak mondja, mondja és mondja… én pedig figyelmesen hallgatom, mert eszem ágában sincs félbeszakítani, így igyekszem megjegyezni mindent, amit szeretnék hozzáfűzni a mondandójához. Attól viszont, amiket hallok, egészen elérhékenyülök, miután a végére ér, egy darabig még akkor is csak csendben ülök és emésztem a hallottakat. - Az igazat megvallva, elég nehéz más szemszögéből néznem a dolgokat. Mára már kevesen vannak, akik hasonló körülmények között nőttek fel, mint én. Viszont – ha nem is feltétlenül manók meg vámpírok, én úgy nevelkedtem, hogy természetes volt, létezik természetfeletti világ. - már csak ezért is nehéz összehasonlítani magam bárkivel, ami a legtöbb mai gyerek, fiatal számára pusztán mese, az nekem, nekünk igazi hitvallás volt. És lehet, hogy manapság már egész jól asszimilálódtam a környezetemhez, de ugyanúgy hiszek ezekben, tartsanak érte bármilyen naivnak némelyek. - Helyes, örülök, hogy sikerült tisztázni. - bólintok elégedetten, bár van egy olyan érzésem, hogy ez visszatérő téma lesz még a későbbiek során, de egyelőre ez is megteszi. - Kirándulni tényleg jókat lehet, de arra ott vannak a kijelölt túraútvonalak. Azokat többnyire a vadak is kerülik, direkt úgy vannak kialakítva. - világosítom fel, bár nem tudom mennyire van képben az ilyenekkel, ha esetleg a későbbiekben még kedve támadna az erdőben túrázni, jó, ha tisztában van vele. Aprót bólintottam a köszönetét hallva, majd ha eljön az ideje, és jobban leszek, meg ő is, láthat a másik alakomban is, de egyelőre, bordatöréssel nem igazán kísértettem volna a sorsot, csak a szórakozás kedvéért elég fájdalmas mutatvány lett volna alakot váltani. Amúgy meg úgy is lesz még lehetősége látni, így, hogy beavattam, már nem kell olyan kínosan ügyelni, nehogy véletlenül lebukjak előtte. - Nem kell visszamondani, amit én hallok, azt ő is. És ne aggódj, a vérfarkasok is csak addig „cukik”, amíg a normális, hétköznapi farkas alakjukban vannak. Az igazi vérfarkas alakban kétlem, hogy ez lenne az első jelző, ami eszedbe jutna róluk. - fűzöm hozzá, pláne, ha esetleg vadászatról visszatérve, nyakig véresen lenne szerencséje egyhez, de adja az ég, hogy ne legyen – Nem ígérek semmit, de igyekszem tenni ellene, hogy mostantól ne legyen több rémálom. - sóhajtok nagyot. Egyelőre még nem vagyok benne biztos, hogy hogyan, igyekszem magamban is rendezni a dolgokat, meg hátha neki is segít, hogy a kirakós néhány darabja a helyére került. Ha meg jobban leszek, majd első dolgaim között lesz készíteni egy álomfogót, hátha segít neki távol tartani a rossz álmokat. - Persze, semmi gond. Pihenj csak nyugodtan, ráfér mindkettőnkre. Aludj jól, Dora. - viszonzom én is az esti búcsúzást, még ha egyikünk sem megy sehová, legalábbis még pár napig biztosan marad az alvás itt lent, földszinten. Mosolyogva hallgatom a hálálkodását, holott semmi szükség rá, de valahol mégis csak jól esik. Ha helyet foglalt a helyén a macskájával együtt, akkor én is magamra terítettem a plédemet, majd hátra dőlve megpróbáltam elaludni, igaz, most még nehezebben ment, mint az elmúlt napokban, csak úgy kavarograk bennem a mindenféle gondolatok nem csak a balesetünk, de az iméndi beszélgetés kapcsán is. És mielőtt még elfelejteném, a holnapi nap folyamán nem ártana néhány telefonbeszélgetést is megejtenem, egyrészt a klinikával, de ami sokkal fontosabb, néhány helyi farkassal és őrzővel, hogy tudjanak a fejleményekről.
Ha már Bruno volt olyan bátor - vagy botor - hogy beavatott abba, micsoda infókat is osztott meg világunk kapcsán a lakótársával a balesetüket követően, akkor én pedig voltam olyan pofátlan, hogy kértem tőle egy fuvart hozzájuk másnap délután. Még meg sem száradt a tinta a jelentésen, amit a baleset kapcsán kozmetikázni kellett a rendőrségen, erre ez is... vénségére zavarodik meg minden farkas itt, komolyan mondom! A múltkori találkozásunkkal ellentétben most nem az egyenruhát viselem, ahogy Bruno maga elé engedve tessékel be a házba, hanem egyszerű, fekete csőfarmert és egy mélyzöld pulcsit a kabátom takarása alatt. Hajamat is kiengedtem, gyűlölöm, hogy össze kell fogjam egész nap. - Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! - Nevettem befelé jövet, épp egy beszélgetés közepén léve a pasassal. - Kellesz tanúnak, mert ha Xenakisék belekötnek az érvelésbe, úgyis az lesz az első kérdésük, mi hangzott el pontosan. - Szusszantam, de alapvetően derűsen csendült a hangom. Kedveltem Brunot, a nyugalmat árasztó auráját, ami kimondatlanul is képes volt azt sugallni az embernek: megoldjuk, bárhogy is lesz. Talán ez az egyetlen logikusnak tetsző érv, amiért jelen szituációban adtam egy esélyt az egésznek és megadtam magam a kérésének. Próbáljuk meg, végtére is veszíteni valónk nincsen, legfeljebb a kishölgynek az emlékei. Rutinmeló, már szíven se üt. Legalábbis ezt hazudom magamnak, aztán minden alkalommal meghalok egy egészen kicsit, mintha magamból vennék el általuk egy-egy darabot.
A házba belépve azért átadom a terepet a tulajdonosnak, mégiscsak ő van itthon. Akár a konyhát, akár étkezőt vagy épp nappalit választ Bruno térfelül, az biztos, hogy addig nem foglalok helyet, míg Dora meg nem érkezik köreinkbe. Elvégre úgy illik, hogy első körben bemutatkozzak, még ha volt is már szerencsénk egymáshoz más minőségünkben. - Heló. Roxan Cruz, de maradjunk a Roxannál, kérlek. - Nyújtom kezemet felé udvariasan. - Hogy van a sérülésed? - Érdeklődöm őszintén, egyúttal immár helyet is foglalok intve, tegyen ő is ekképpen. Mintha nem a lány lenne itthon... háh.
Tudom, megtehettem volna, hogy senkinek sem szólok Dora beavatásáról, de szeretek itt lakni és jobb a békesség - úgy gondoltam, legalább néhány személlyel nem árt, ha megosztom a történteket, természetesen vállalva a felelősséget érte. Elhihetik, hogy nem azért jutottam erre a döntésre, mert annyira unatkoztam volna, hanem mert a körülményeket figyelembe véve ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Miután sikerült felépülnöm a balesetben szenvedett sérülésekből, fel is kerestem az illetékeseket, amikor pedig Roxan közölte, hogy beszélni szeretne a lánnyal, minden további nélkül tudomásul vettem, másnap munka után érte is mentem. Igaz, Dorának nem szóltam előre, hogy nem egyedül érkezem, de amúgy sem tartom valószínűnek, hogy túlzottan halaszthatatlan dolga lenne. Már így is öli az unalom, pedig még két hete sincs otthon… - Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. - nyitom ki az ajtót és invitálom bentebb a mágust – Nézd, tudjátok merre találtok, ha van valami. Mostanában úgy sem tervezek sem költözni, sem nyaralni. - ő is, de nincsenek nagy illúzióim, Bia révén valószínűleg néhány fairbanksi kollégája is biztos a nyomomra tudna bukkanni, ha úgy hozná a szükség, pláne, hogy különösebben nem is rejtőzködök senki elől. Eddig sem okozott gondot a közös munka, bízok benne, hogy ezt is sikerült felnőttek módjára, gördülékenyen intézni. Valószínűleg érzékelhette, hallhatta is a lány az érkezésünket, elég csendes itt az erdőben, de amennyiben mégsem, úgy az energiáimmal is üzenek neki, megérkeztem. Ha meg látótávolságba kerül, úgy is látja, hogy pontosabban: megérkeztünk. - Szia Dora, biztosan emlékszel Roxanra, ő is ott volt a balesetet követően. Szeretne beszélni veled, miért nem foglalunk helyet? - terelem a népet a masszív tömörfa étkezőasztal és székek felé, talán egy fokkal komolyabb beszélgetést lehet itt folytatni, mint a kanapén fetrengve. Mielőtt azonban még helyet foglalnánk, vagy belevágnánk a buliba, kérdő tekintettel fordulok a többiek felé – Kértek esetleg inni valamit, mielőtt kezdenénk? - amennyiben igen, úgy intézem is szó nélkül, máskülönben én is helyetfoglalok a páros mellett. Egy pohár víz legalább az állásinterjúk meg vizsgák mellé is kijár, itt azért attól jobb a kínálat.
Fogalmazhatnék úgy is, hogy az elmúlt pár nap elhozta számomra a megvilágosodást, de... ez olyan elcsépelten hangzott a saját fejemben is, hogy eszem ágában sem lett volna kimondani ezeket a gondolatokat. Ellenben olyan sok szabadidőm volt, hála a bokasérülésemnek és a lábmerevítőnek, hogy folyamatosan pörgött az agyam és abszurd képek váltakoztak a szemem előtt, pláne, mióta kiderült a fehér bundás kiléte. Azóta is várok arra, hogy újra megpillanthassam őt és összebarátkozzunk, de türelmes voltam; legalábbis próbáltam elhinni magamról, hogy az vagyok. Mondhatom, volt már kellemesebb napom is, amikor nem kérdések százait szerettem volna feltenni, de nem volt kinek. Magányosnak éreztem magam. Az unalom összes elképzelhető formáját bemutattam már kínomban. Hiányoztak a közös kirándulásaink Zackkel és bár szinte nem is hagyta, hogy legyen egy szabad pillanatom, nagyjából elvonási tüneteim voltak attól, hogy nincs mellettem a megszokott módon. Terveim szerint a mai napot is azzal töltöttem volna, hogy smsekkel bombázom munka helyett, az újfajta ismerkedős játékunkat akartam folytatni. Csak intettem apunak, amikor lelépett itthonról, rohadtul irigyeltem tőle ezt a mozdulatot. Sóhajtva húztam az ölembe a kismacskámat, majd elnyúltam a kanapén, jókislány módjára felpolcolt lábakkal. Olyan jól elszórakoztam, észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, csak a tarkómon felálló szőrszálak és a rajtam átfutó hűvös érzés árulkodott arról, hogy ismét társaságot élvezhetek. Még elég szokatlan volt ez nekem, viszont elfogadtam, hogy ezzel jár az ő kis titka. De kifejezetten örültem neki, hogy előre “szólt”, így miután kisimítottam az arcomból a hajtincsemet, feltápászkodtam a kanapéról és odabicegtem az ajtóhoz. -Szia...sztok -mosolyodtam el kedvesen. Próbáltam titkolni a megilletődésemet, hogy ismét a rendőrnéni köreiben találtam magam. Sokmindenkire számítottam, de valahogy pont rá nem igazán. Elfogadtam a felém nyújtott kezet és megráztam. -Theodora, de inkább Dora. Tegeződhetünk, ugye? Egyébként szarul, de jól esik a kérdés, köszönöm. Egy kicsit izgultam a társaságában, fogalmam sem volt, hogy miért jött pontosan. Talán újra fel akarja venni a vallomásainkat. A múltkor is többször hallgattak ki a rendőrök, amikor a betörés zajlott nálam, de vissza sem akartam gondolni erre. Örültem, hogy már vége. Követtem őket a konyhába, sokkal lassabb volt a tempóm, mint amit megszoktam. Zara még mindig a bokám körül tekergett, így lehajolva felvettem őt, mielőtt elfoglaltam a szokásos helyemet. -Egy kávét kérnék apu, köszi szépen -néztem rá egy pillanatra, mielőtt Roxant kezdtem el fixírozni. Tudni akartam, hogy miért is van itt. Bár, logikus, hogy ő jött el és nem engem kért meg, hogy fáradjak be, még a lakásban való sétálást sem igazán tolerálta a lábam. Megsimogattam Zara fejét és csendesen figyeltem egy darabig, de nem bírtam tovább, úgy éreztem, muszáj azonnal kimondanom azt, ami a nyelvem hegyén volt. -Nézd Roxan, ugyanazt tudom mondani, mint a baleset után. Valami történt a fékkel, sajnos pontosan nem tudom, hogy micsoda, kettesben voltunk, Zacket, a drágát én hívtam oda, nem jutott jobb eszembe -hadartam. -Apu sem fogyasztott alkoholt, én sem, nem tudok új információval szolgálni neked, bármennyire is szeretnék. Vagy teljesen félreértem a jelenlegi helyzetet és nem is ezért jöttél, hanem valami más miatt? -némi pánikkal a szememben pillantottam apura. Ugye nem mondtam semmi rosszat? Nem akartam, istenbizony. Félénken haraptam az ajkamba, biztos voltam benne, hogy még ezt is elcsesztem.
Nem volt kétségem afelől, hogy Bruno nyílt lapokkal játssza a helyi jófiút, amit kifejezetten értékeltem jelen szituációban - éppen ezért is nem is ragoztam tovább a dolgot, csupán biccentettem felé, majd elfogadtam invitálását a házba. Odabent követem a farkast, mutassa ő, hol érdemes a belengetett társalgást megejteni és közben még annyira is vagyok jólnevelt (kacc), hogy bemutatkozzak az előkerülő Dorának ismételten. Nem lepne meg amúgy az se, ha nem emlékezne a nevemre, kissé sokkos volt a helyzet a múltkori találkozásunkkor. - A tegeződés szuper lenne, úgy nekem is egyszerűbb, köszi. - Mosolyodtam el, hogy az őszinte válasz nyomán még valami keserédes kis kacaj is kibukjon belőlem. Nem én fogom elvitatni az állapotát a másiknak, pusztán lopva felmérem, mennyire is súlyos a helyzet, miközben mindketten helyet foglalunk. Az előbukkanó kismacska láttán elkerekedik azért némileg a pillantásom. Mi a szösz? - Váo... komoly ez a lakótárs dolog köztetek, ha Bruno beengedte őt a házba! - Bukik ki belőlem az őszinte véleménnyilvánítás, hogy egy sejtelmesen mindenttudó mosollyal forduljak egyúttal Bruno felé. Ezt már nem mosod le, haver. - A kávé nekem is tökéletes lesz, köszi. Meglehet, szólnék én is, felvezetve ittlétem okát, ugyanakkor a lány megelőz, hát kivárom, hova is fut ki a mondókája. Az ilyen "mindent is tudok az életről" csitrik a kedvenceim! Sem; de legalább szórakoztató nézni, ahogy arccal előre sétálnak a saját maguk ásta gödörbe. - Megnyugvásra ad okot, hogy ennyi nap elteltével is ugyanaz az elmondásod a történtek kapcsán, de jól látod: nem ezért jöttem. Bruno mesélt neked dolgokat... a természetfelettiről. - Ha szólt volna bármit is Dora, csak felemeltem a mutatóujjamat finom figyelmeztetéssel. Mindent a maga idejében. - Ezzel nemcsak hatalmas kockázatot vállalt, de egy alapvető szabályt is megszegett. Az, hogy ez mivel jár számára, nem képezi a mostani beszélgetés tárgyát. - Sandítok az említett felé, majd vissza a lányra. - Azért jöttem, hogy a teljes képet megismerd, egyúttal a lehetőségeidet is a helyzetet illetően. - Hagytam egy kérdésnyi időt, ha esetleg valami kikívánkozott volna belőle, ugyanakkor indításnak azt még fontosnak tartottam letisztázni, hogy: - Én magam nem vagyok vérfarkas, ezt azért szeretném leszögezni! Egy olyan szervezet tagja vagyok, akiknek az egyik fő feladata fenntartani az egyensúlyt, hogy a vérfarkasok és a tudatlanok ne írtsák ki egymást módszeresen, sőt, ne is tudjanak egymásról, ha egy mód van rá. - Okos leánynak tűnik, szerintem gyorsan összerakja, hogyan is kapcsolódik ez az ő esetéhez.
Megtehettem volna, hogy előre szólok Dorának a rá váró beszélgetésről? Meg. Ennek ellenére mégsem tettem, ennek pedig végtelenül egyszerű oka volt. Egyrészt, ne parázzon rá előre feleslegesen, másrészt meg, nos… az élet is tartogat bőven váratlan helyzeteket, és az is egy – amúgy fejleszthető – képesség, hogy az ember hogyan reagál rájuk. - Nem tőlem kapta. - felelem szűkszavúan a macskás megjegyzésre, ellenben fontosnak tartom leszögezni. Mondhatnánk, hogy nem rajtam múlt, de lévén az én házamról beszélünk, kénytelen vagyok belátni, hogy végső soron de, valahol mégis. Még ha nem is vagyok elragadtatva a gondolatától. De hátha a fiatalok eljutnak egyszer az összeköltözés gondolatáig, a macska lesz az első, amit becsomagoltatok Dorával! A „rendelést felvéve” szótlanul bólintok, majd a konyhapult felé veszem az irányt, hogy elkészítsem a kért italokat, mindenkinek saját ízlése szerint. Közben hallgatom a többieket, és nem mondom, valahol azért elégedettséggel tölt el, hogy milyen komolyan vette a lány, amit kértem tőle. És bár nagy a kísértés, hogy odaszúrjam az őrzőnek, ki vele, ne csigázzon, mi lesz a büntetésem, tiszteletben tartom a döntését, hogy majd, ha magunk leszünk. - Semmi gond, Dora, Roxan előtt nem kell titkolóznod. Sőt, lényegében pont ezért van itt, hogy némileg más megközelítésből is megismerhesd a korábban hallottakat. De újdonság is akad bőven, elvégre amit én meséltem, az csak egy apró szelet a nagy egészből. - térek vissza az asztalhoz az italokkal, majd magamnak is hozok egy pohár vizet, mielőtt újra helyet foglalnék a korábbi helyemen, hallgatva kettejük szóváltását. Ebben a történetben én most úgy is csak másodhegedűs vagyok, legalábbis jelenleg.
Nem szóltam bele a beszélgetésükbe, csak csendben simogattam a szőrgombócomat, aki kényelmes helyet keresve forgolódott az ölemben. Én mindenképpen jól jártam, segített abban, hogy némileg nyugodtabban kezeljem a kialakult helyzetet. Ennyire furcsa lenne, hogy végül is hárman lakunk itt? Én nem gondoltam, hogy ekkora dolog lenne, de hát kinek mi, ő lehet régebbről ismeri Brunot. Nem ezen volt most a fókusz, hanem azon, hogy a velem szemben ülő rendőrnéni miért is keresett fel minket pontosan. Roxan szavaira jól láthatóan nyeltem egyet, nem titkolva a mozdulatot. Mindenre számítottam, csak a természetfeletti emlegetésére nem és bár a végsőkig kitartottam volna amellett, hogy soha nem beszélek apu titkáról senkinek, nem éreztem volna helyénvalónak, ha ujjat húzok a velem szemben ülő hölgyeménnyel. Eképpen okoskodtam magamban és Bruno szavai megerősítettek az elhatározásomban. Ha ő mondja, neki elhiszem, hogy nem probléma. Éppen ezért csak bólintottam egy nagyot, jelezve, hogy a teljes figyelmem az övé. Még barátkoztam a gondolattal, hogy a mágia valóságos, ahogyan a bundások sem egyszerű farkasok feltétlenül. Szólásra nyitottam a számat, ezernyi kérdés kavargott bennem, de végül anélkül, hogy bármit is mondtam volna, becsuktam és tovább hallgattam Roxan mondandóját. Nem reagáltam egyből a szavaira, belekortyoltam a kávémba, hogy időt nyerhessek magamnak és átgondolhassam, hogy pontosan mit is szeretnék mondani neki anélkül, hogy… komolyabb következményei lehetnének. Nem akartam bajba keverni aput. Magamat sem igazán, de az jelen helyzetben nem igazán izgatott. -Oké, szóval… -szívtam be élesen a levegőt. Egyikőjükre sem mertem nézni, úgyhogy megállapodott a tekintetem a kismacskámon és inkább neki címeztem a szavaimat. -Nagyjából egy éve lakok itt Alaszkában. Ezalatt annyi minden történt, hogy felsorolni sem tudnám őket, ha akarnám sem. Bevallom, sokszor nem figyelek a környezetemre, nem gondolom át a dolgokat, csak cselekszem, ahogy jónak látom. De vannak azok a napok is, amikor minden apró furcsaság szemet szúr. Vajon miért morog a másik, miért tűnik el ugyanazokban az időpontokban? Próbáltam, tényleg próbáltam logikus magyarázatot keresni, de egy idő után teljesen feladtam. Folyamatosan pörgött az agyam, nem találtam válaszokat, megoldhatatlannak tűnt minden. Az is megfordult a fejemben, hogy megbolondultam és… jó ötletnek tűnt, hogy a vasúti síneket vegyem célba. Vagy bevegyek egy csomó gyógyszert, azt hiszem nem kell magyaráznom különösebben a dolgot. Apu meghallotta az egyik mondatomat, amit nem kellett volna. Sóhajtva hajtottam a fejemet a tenyerembe. Rohadtul nem fűlött hozzá a fogam, hogy bevalljam egy kvázi idegennek, hogy milyen gondolatok kergették egymást a fejemben. Pláne, ha ehhez hozzávesszük, hogy rendőr, bármikor kérheti az állam segítségét és beutalhat önmagamra veszélyes magatartás miatt. Pedig semmi ilyesmiről nem volt szó, a tettlegességig nem fajult a helyzet, azért volt bennem ennyi. És tartoztam annyival a drágának is, hogy előbb vele beszélnék, de Bruno szavai jókor érkeztek és azóta… némileg megnyugodtam. Már nem volt vonzó a sötétség. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemem sarkában, de nem engedtem, hogy kiszökjenek. Erősnek kellett maradnom, hogy a beszélgetés vonalára tudjak figyelni. Nem tudtam, hogy miképp jönnék ki én ebből pozitívan. -Van egyfajta boldogság a tudatlanságban -tettem hozzá csendesen. De én már tudtam bizonyos dolgokról és nem éreztem magamat boldognak. Csak baromira össze voltam zavarodva azon, hogy ennyi rétege van ennek. Pedig gondolhattam volna, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Érdekelt Roxan mondandója a szervezetéről, bármiről, amivel egy csöpp tudást is átadhatott volna számomra, de nem tudtam hogyan is fejezzem ki ezt neki, így végül elemeltem a tenyeremből az arcom és ismételten rápillantottam. Valahogy már nem tűnt olyan félelmetesnek a kiállása, inkább olyan volt, mint aki… segíteni próbál kiigazodni ebben az egész katyvaszban. -Mit értesz lehetőségek alatt? Mert azt már megígértem apunak, hogy csendben maradok és tartom magam ehhez -ebben az egyben biztos voltam. -Felborítottam teljesen az egyensúlyt, ugye?
Szórakozott mosoly ül meg ajkam szegletében Bruno megjegyzésére, mi szerint nem tőle van a macska - akkor mégsem fordult ki a világ a négy sarkából, hála a fentieknek. Hálás pillantást vetek még a farkas felé, mikor szavaival megtámogatja ittlétemet, ezt követően ugyanakkor figyelmem a lányé. Nem vágok szavába, hisz minden egyes mondata információ számomra a jövőt illetően, akár a róla írandó jelentést nézzük, akár hosszabb távon a helyzetét. - Dora... megértem a helyzeted, ahogy Bruno tettét sem kívánom felülbírálni. Biztos voltam benne, hogy okkal fedte fel előtted a természetfelettit és nyugodtan hidd el nekem, amikor azt mondom, szerencsés vagy, hogy így és ekképpen szerezhettél tudomást róla. A nagy többségnek ez nem adatik meg. - Csendesedem el pár pillanat erejéig, míg elébem érkezik a kávéscsésze, amit halk köszönömmel nyugtázok a férfi felé. Ezzel együtt kivártam, hogy a lány kicsit összeszedje magát, s miután ismételten találkozott a tekintetünk, kérdései hallatán önkéntelenül is visszatért egy nyugodt mosoly a képemre. - Nos, a te helyzetedben csak idő kérdése volt, mikor kerül sor erre a beszélgetésre, de... magunk között szólva, szinte borítékolni lehetett. - Nevettem fel kissé, röviden. - Hogy teljes mértékig átlásd a dolgot, több mindent is tudnod kell. Itt Alaszkában van az egész természetfeletti bölcsője. Az első farkasok, az első mágiahasználók innét indultak útnak több száz évvel ezelőtt. Éppen ezért, hiába hatalmas területről beszélünk, rengetegen járnak-kelnek errefelé és Anchorage... nos, sikerült a fogadóbizottságot kifognod, mikor ide jöttél. - Minek szépítsem, hogy beletrafált. - Ez a város ugyanis az előszobája mindennek, ha valaki a környéken jár. Rengeteg az átutazó farkas. - Meg a helyi is, de nem kívánom kapásból a teljes pakkot a nyakába borítani szerencsétlen kiscsajnak, csak arról számolok be, ami elégséges és elengedhetetlen ahhoz, hogy a saját döntéseit meghozza a továbbiak kapcsán. - Ráadásul az elmúlt években megszaporodott a radikálisabb felfogásúak száma, ami annyit tesz, hogy bárki, aki tud a természetfelettiről, célponttá válhat a szemükben. A tudatlanokkal csak azért nem baszakodnak, mert azt még az ő csökött agyuk is felfogja, hogy az alapjaiban omlasztaná össze a világunkat... Ami neked ebből lényeges, hogy azzal, hogy tudsz az egészről, te is könnyedén célponttá válhatsz. Nem elriasztani akarlak, nem kell reszketve sétálni az utcán, ennyire nem drámai a helyzet, csak... nem szeretem a cukormázat. - Ciccentem rosszallóan. - És akkor itt rá is térnék a lehetőségeidre, ugyanis együtt élhetsz ezzel az egésszel és ki tudja, ha bizonyítasz, talán idővel a részévé válhatsz. Vagy egész egyszerűen meg nem történtté tehetjük az egészet és visszatérhetsz a tudatlanok békés hétköznapjaihoz. - A kávét oly könnyedén emeltem ajkaimhoz mondandóm végéhez érve, mintha épp csak azt közöltem volna vele, hogy holnap bizonyosan esni fog.
Hálásan hallgatom az őrző szavait, majd az asztalhoz visszatérve néhány bátorító szóval adom Dora tudomására, hogy akármit is ígért nekem korábban, ez most kivételes helyzet – ha úgy nézzük, Roxan is kivételes, meghatározó személy jelen esetben, a lány jövőjének szempontjából. Nem is azért vagyok itt, hogy felülbíráljam a döntéseiket, vagy döntsek helyettük, inkább csak egyfajta támogatásként, ha úgy nézzük, segítve a gördülékeny közös „munkát”. Ha már ismerem mindkettőjüket. - Persze, megvan a tudásnak és a tudatlanságnak is a maga előnye, hátránya. De ahogy nincs két egyforma ember, életút, körülmények, úgy sokszor egyértelmű, fekete-fehér válasz sem, hogy melyik a jó, vagy éppen a rossz. - felelek Dora megjegyzésére, hisz talán nem kell bemutatni neki, hogy sokszor, egy-egy apró információ vagy történés is milyen mértékben képes megváltoztatni a dolgokat. A kérdés az, hogy ő hogy érzi ezt az egészet? Csendesen hallgatom a kettősüket, néha kortyolva egy-egy kortyot a poharamból. Igaz, beszéltem a lányról a természetfelettiről, ahogy a vérfarkasokról is, de nagyon sok minden nem került szóba, vagy pusztán érintőlegesen – szándékosan, hisz eszem ágában sem volt mindent a lány nyakába zúdítani, amit a fiatal vérfarkasok, őrzők is hosszú éveken keresztül tanulnak, mire valamennyire megismerik, átlátják az összefüggéseket, összeáll egy stabil alap a későbbi tudásnak. Másrészt viszont, ez egy kis város, én meg szeretek jóban lenni a szomszédaimmal. Mivel már előre tudtam, hogy az őrzőket sem akarom megkerülni a döntésemmel, akaratlanul is bekerült a pakliba az emléktörlés lehetősége (nem mint ha amúgy nem lógna a levegőben bármikor, ha rászolgál az ember), mindenkinek egyszerűbb, ha nem egyből a Pallas nagy lexikonát kell eltüntetni az ember fejéből, mint ha sosem lett volna ott. - Eddig többnyire csak a kellemesebb dolgokba volt lehetőséged bepillantást nyerni, de higgy nekem Dora, ez pusztán csak a jéghegy csúcsa. Lehet, hogy egy ideális világban mindenki békésen élne egymás mellett, én is csak eljárnék néha vadászni, meg havonta egyszer szerenádot adnék a Holdnak. De ahogy arra Roxan is rávilágított, a világ azért kicsit összetettebb. És mostanában sajnos megint veszélyesebb időket élünk. - eszem ágában sincs helyette dönteni, ez az ő útja, magában kell megtalálnia a választ, mit szeretne, én maximum segíteni tudok, hogy később a választott útján támogassam. - Valamit valamért. - utalok vissza a lány korábbi szavaira, miszerint a tudatlanság is lehet boldog. Igen, valóban lehet, és még többet is adhat. De a tudás is, ha hajlandó vállalni a vele járó veszélyeket, felelősséget.
Annyira féltem az elítélő pillantásoktól, hogy inkább a tenyerembe rejtettem az arcomat, azon elv alapján, miszerint ha én nem látom őket, akkor ők sem engem. Az agyam egy eldugott szeglete tudta, hogy Bruno nem ítélkezik a gondolataim felett, de az előttem ülő hölgyről ilyen rövid ismeretség alatt még nem tudtam levonni következtetéseket. Azon túl, hogy komolyan vette ezek szerint mind a két munkáját. Ettől nem éreztem különösebben jobban magam, még mindig bennem volt egy adag félsz, hogy beutal az intézetbe és nagyon nem volt kedvem ott tölteni a napjaimat. Rettegtem a magánytól. De… valahol mélyen jól estek Roxan szavai. Akkor talán még nem omlik össze a világ. -Ha fogadtál volna, akkor most gazdag lehetnél -egy halvány mosoly játszott a szám szélén, ahogyan rápillantottam és némán bólintva igazat adtam apunak. Átéltünk már pár olyan szituációt együtt is, ahol csak sodródtunk az árral, remélve, hogy helyes irányba tartunk. Nem igazán kell megmagyaráznia a dolgot, tudtam, hogy miről beszél. Az emberi lélek pont ettől volt szép, sosem lehetett így vagy úgy leírni, mindig voltak árnyoldalai. Pont. -Látod Bruno? Megmondtam, megmondtam neked a múltkor, hogy fixen nem te meg a bundás voltatok az egyetlenek -diadalittas mosollyal fordultam felé, majd összeszedtem magam és komoly arccal fordultam vissza a hölgyikéhez, hogy lássa, figyelek, felfogtam a szavait. Szóval a lehető legjobb helyet sikerült kiválasztanom magamnak, gondolatban vállon is veregettem az egy évvel ezelőtti Dorat, aki gyakorlati helyet keresett magának és havat akart látni. Szép volt csajszi! -Jobban értékelem az olyan embereket, akik nem a cukormázat zúdítják a nyakamba -vontam meg a vállam egyszerűen. Képes lennék azzal együtt élni, hogy célkereszt van a hátamon? Lehet, hogy szokásom elhamarkodott döntéseket hozni. Sőt. Hiába akartam rávágni a választ, hogy igen, simán, nem akartam olyannak tűnni, mint aki elkeseredetten vár valamire. Azt is idő volt feldolgoznom, hogy a hozzám beszélő férfi farkas, nemhogy még azt, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. Szimpatikus volt eddig a mágia, az a kicsiny szelet belőle, de ahogy sejtettem, többrétegű volt. Valahogy ez annyira nem ijesztett meg, mint kellett volna. -Idealista vagyok apu, te is tudod -de ahogy ő is mondta, a világ nem tökéletes és nem csupán a jó és a rossz csatázik, ez ennél árnyaltabb. -Gondolom a veszélyesebb részére később térünk rá. Csak egyet mondjatok meg kérlek, ugye nem kell cölibátusba vonulnom meg eltűnni a világ szeme elől, csak azért, mert tudok bizonyos dolgokat? -nem akartam. Nem szorult magyarázatra a dolog szerintem, de ha kívánták, jobban is kifejtettem a dolgot. Kihúztam magam és úgy fixíroztam a rendőrnénit, komolyan elgondolkozva a szavain. Gépiesen végigsimítottam Zara fejecskéjén és mérlegeltem a lehetőségimet. Két felvázolt opcióm volt: a boldog tudatlanság, ami… ami eddig is körülvett, ahol nem volt mágia, nem voltak farkasok, nem volt semmi. Egy szokványos egyetemista élete, ahol a tanulás és a munka egyensúlya mellett egy kapcsolatot is fenntartottam, kisebb-nagyobb sikerrel. Bulik, éjszakázások, egyedül az egyetem súlya nyomja a vállamat és a kisebb sikerek, amiket a rendelő falain belül értem el. Vagy… célkeresztet kapok a hátamra, tanulhatok a mágiáról, részese lehetek annak a világnak, ami Brunot is körülölelte. Megismerhetem a hely történelmét ilyen szempontból, olyan emberekkel vehetem körül magam, mint a díszes társaság a konyhában. Kinyílik a világ, lehet ennek csodálatos és katasztrófában gazdag végkimenetele is. Mégis… tudtam, hogy merre húz a szívem. Fogalmam sincs, hogy meddig ültem csendben, lehet, hogy hosszú percekig, az is lehet, hogy csupán néhány másodperc telt el, de bennem hatalmasat fordult a világ és egészen máshogy láttam a dolgokat, mint mielőtt hazaérkeztek. -Azt hiszem… -köszörültem meg a torkom. Az esküvőkön szokás ilyeneket mondani, hogy most vagy hallgasson örökre. De én nem akartam csendben maradni. -Az első opciót vállalnám. Fogalmam sincs, hogy ez mivel jár pontosan, viszont úgy érzem, hogy ez közelebb áll hozzám, mint a tudatlan és boldog hétköznapok. És nem, nem akarom tudni, hogy mit jelent a második szituáció -féloldalasan apura pillantottam, remélve, hogy mögém áll és egyetért a döntésemmel. -Nem mondom, hogy mindent tökéletesen értek, de készen állok rá. Akármi is legyen az. Bár ezt nem fűztem hozzá, de reméltem érzi Roxan a hangomból sütő elszántságot. Csapjunk bele? Madre mía, még jó, hogy a gondolataim között nem tudtak olvasni, lehet, hogy már emiatt meggondolták volna az egészet. Nem csodálkoztam volna.
Bruno szürke zónákról adott röpke okfejtését erőteljesen osztom, még ha ennek jelen helyzetben nem is mutatom jelét, elvégre itt és most a szigorú, csúnya őrző néni szerepkörben tetszelgek, akinek meg kell mondania a tutit. Oké, ennyire azért nem vészes a helyzet, de kétségtelen, hogy hálátlan egy szerep, ami kijutott nekem, s valahol mégis hálás, mert legalább abban biztos lehetek, hogy Dora nem a cukormázas verziót kapja, hanem a kemény valóságot, legalábbis annak egy szeletkéjét, hisz mindent nem tudok és nem is szeretnék átadni neki kapásból. Nem elriasztani akarom, inkább... felhívni a figyelmét arra, hogy a tudással járó felelősség nem lesz éppen fáklyás menet, sőt. Már most sem az, ha úgy vesszük. Elmosolyodom arra, hogy gazdag lehetnék. Van egy mondás úriemberekről és biztosra fogadásról, ami azt illeti... Komolyra fordítva a szót, kap egy rövid verziót a lány a jelenlegi helyzetét illetően, illetve a potenciálisan rá leselkedő veszély szeletkéjét is belebegtetem, meghagyva esetleges haladó szintű beszélgetésre a bosszúálló vérfarkas-szellem meséjét. Talán ennyiből is érzi, hogy Trump esetleges másodszori megválasztása a legkisebb gond az országban. - Nagyon jó kapcsolataim vannak tanúvédelmi programokhoz, de nem, nem kell elvonulnod a világ elől, ezt biztosan állíthatom. Hacsak nem szeretnél önként így tenni, persze. - Fűzöm hozzá szórakozott kis mosollyal szám sarkában. Van a kislányban spiritusz, de annyira gyerek még. Legalábbis eme rövid idő alatt ezt szűröm le felőle, a Brunoval való dinamikájukból, válaszaiból. S még mielőtt komolyan elgondolkozna a zárdán, mint opción, felvázolok inkább kettő nem kevéssé radikális, de mégis valósabb lehetőséget, érdeklődőn figyelve vonásait mindeközben, vajon melyik felé húz. Gyűlöltem elvenni mások emlékeit... Éppen ezért esik le kisebb kő a mellkasomról, ahogy folytatja mondandóját és bár igyekszem nem mutatni, tekitetem fénye talán elárulja, hogy megkönnyebbültem némileg a reakciók és a válasz hallatán. Igen, még úgy is, hogy a minap én voltam az, aki lecseszte Brunot, hogy miért kellett elmondania az egészet, mikor ezzel bajba sodorta a lányt... - Nos, ez esetben, tudatom felfelé a döntést és... még beszélünk úgyis a továbbiakról! - Szélesedik meg a mosolyom. - Bruno már gondolom elmondta, hogy mit és kivel hogyan nem oszthatsz meg, te pedig okos lány vagy, hogy így is tegyél, szóval ezzel nem tépném a számat. - Tárom el kissé a kezeimet, miután felhajtottam a kávé maradékát is. - Beavatottként csak annyit kérek tőled, hogy tartsd meg a titkot és próbáld meg nem beharaptatni magad egyik bundás által se. - Sandítottam Bruno felé, majd vissza Dorára. Más se hiányzik a környékre, csak egy újszülött kölyökfarkas tombolása... - Sok mindenre képes vagyok, de azt visszacsinálni jobbára csodával határos. Neked van még kérdésed esetleg? - Adtam lehetőséget arra, hogy feltegye a benne megfogalmazódott kérdőjeleket, igaz, közben fejben már azon pörögtem, miképp is kellene Douglast megpuhítani a helyzetet illetően. Ha túl sokáig marad beavatott civil, Alexander meg a kis serege rászállhat, az meg senkinek nem lesz jó. Akkor már inkább kapja meg a tetoválását, még ha ezzel az érveléssel saját magammal is megyek szemközt...
***
Amennyiben Dorának minden kérdése megválaszolásra kerül, úgy türelemre intem, s megadom neki a névjegyem, rajta a civil foglalkozásommal és elérhetőségemmel a további kapcsolattartás reményében, majd elköszönök, finom biccentéssel jelezve Brunonak, szeretném, ha kikísérne. Nem bízom a véletlenre, egészen a kocsiig gardíroztatom magam az idősebb farkassal, mielőtt megszólalnék, felé tekintve. - Amíg nem történik előrelépés, a lány kizárólag a te felelősséged, Bruno. Nem Solomoné, nem a kölykéé, csakis a tied. Gondolom, nem kell részletezzem, hogy mivel jár mindez. - Szusszantam, karjaimat összefonva magam előtt, hogy a következőkben némileg megenyhüljön a szigor vonásaimon, s szelídebb tónusban, már-már csendes suttogásként fűzzem hozzá az elenyésző közelségben: - Ha mégis meggondolnád magad a beharapást illetően, addig tedd meg, míg nem kezdek el Douglasnál kilincselni az ügyében. Utánanéztem és megvan Dorában az a fajta érzékenység, ami az őrzővé váláshoz kell. - Technikailag innentől már a Protektoron múlik az egész.
// Az esetelges kérdéseket nyugodtan tedd fel D, csak akartam, hogy Brunonak is legyen mire reagálnia. :3 //
Persze, hogy nem én vagyok az egyetlen vérfarkas ismerőse… De ettől függetlenül továbbra sem vagyok hajlandó egy szóval sem segíteni neki, hogy hány másikhoz volt már szerencséje – legalábbis azok közül akiket ismerek – vagy mégis kik azok? Igaz, itt nem köt az orvosi titoktartás, de ahogy én sem szeretném, hogy mások kifecsegjék a kilétemet, úgy én sem szándékozom leleplezni a városban lakó bajtársakat. - Ó, én ne tudnám? - mosolyodok el a kérdésére, ami meg a cölibátust illeti, valahogy nehezen tudtam volna elképzelni róla. Egyébként is, eltűnni a világ szeme elől? Kétlem, hogy menne neki. Egyrészt, mert manapság egyre nehezebb jól kivitelezni az ilyesmit, másrészt, mert egy napig sem bírná ki Internet meg a telefonja nélkül. Nem is tűnik különösebb fenyegetésnek a dolog, így a komolytalanságot mellőzve inkább a lányok szóváltására figyelek. Bár annyira nem látszódik rajtam, azért én is kíváncsian várom a lány döntését, képes elkötelezni magát és tovább lépni az ismeretlenbe, vagy inkább marad a más ismerős terepen, meghátrálva, amikor komolyra fordulnának a dolgok? Valahol azért mégis böszkeséggel tölt el, hogy van bátorsága lépni. Az meg, hogy mennyire lesz jó döntés, úgy is az idő dönti el.
Türelmesen várom, hadd beszéljék még meg, amit szükségesnek látnak, majd ha minden szükségeset egyeztettek, a kocsikulcsot felmarkolva köszönök el Dorától, nemsokára jövök, csak hazaviszem a másikat. Gyalog kicsit messze lenne innen, egy taxisnak meg mire elmagyarázná… annyi idő alatt rég megjárjuk. - Nem kell. Eddig is felelősséget vállaltam érte, holott megtehettem volna, hogy egyszerűen elfordítom a fejem. Ezek után hagynám magára? - költői a kérdés, igazából választ sem vártam rá, így néhány pillanattal később folytattam is – Fel se merült bennem. Gyereket se azért vállal az ember, hogy utána a szomszéd gondja legyen, nem igaz? - kérdezek vissza félig meddig komolytalanul, mert bár Dora nem a vér szerinti gyerekem, de az elmúlt hónapokban, mióta ideköltözött, egész hasonló kötődés alakult ki közöttünk. - Igen? Akkor ez jó hír, kezdetnek legalábbis. Tisztában vagyok vele, az érzékenységtől azért több is kell hozzá, hogy valakiből őrző legyen. - hosszú távon talán biztonságosabb lenne a lány számára, mint ez a mostani állapot. Igaz, több veszélyt hordozna magában, de legalább eszközt is kapna mellé, amivel boldogulhat, egyelőre viszont örülök annak, ami van. - Nem valószínű, hogy meggondolnám magam, legalábbis az eddigiek ismeretében. Hogy is mondjam… nem hiszem, hogy túl jól viselné a farkasléttel járó nehézségeket a lány, legalábbis ami a nyersebb, állatiasabb részét illeti. - akár szó szerint is. Persze, farkasként rá lenne kényszerülve, hogy hamar megbarátkozzon a vadászattal meg a húsevéssel, de tudva, mennyire ellene van. Maradjunk annyiban, hogy nem mindegy, hogy egy új útnak lelkesedéssel telve vág neki az ember, vagy úgy, hogy már az első lépés előtt tiszta szívből utálja az egészet. Nézzük a jó oldalát, a mágus is nyugodtan beoszthatja az idejét, már ami a kilincselést illeti, mondhatni, részemről a beharapás tényével nem kell számolnia. Bár ahogy a helyieket ismerem, szerintem általánosságban is kijelenthetjük. Azt meg adja az ég, hogy ne fusson össze minden istenverte átutazó farkassal a leány.
A fene se számított ilyen komoly beszélgetésre, amikor Roxan betoppant hozzánk, de végső soron borzasztóan örültem az események alakulásának. Nem mertem biztosra kijelenteni, hogy az elhangzó információk hozzásegítettek ahhoz, hogy tisztább legyen a fejem, de borzasztóan érdekelt a téma, minden az újdonság varázsával hatott rám. Bár ez gondolom nem olyan meglepő, még csak most fedeztem fel a farkasok létét is. És tetszett, amit hallottam, akkor is, ha igen veszélyesnek hangzottak a hölgy szavai. De készen álltam rá, azt hiszem. -Nem, köszi, kihagynám -vágtam rá azonnal a választ. Eszem ágában sem lenne önként és dalolva elvonulni, nem az én stílusom volt. Az viszont igen, hogy komolyan vegyem az előttem álló döntést. Mérlegeltem a lehetőségeimet. Tényleg szeretnék visszatérni a tudatlan hétköznapokba? Vagy inkább az ismeretlen felé fordítanám az arcom? Új dolgokat felfedezni, megtanulni az ezzel járó dolgokat? Képes lennék a mások számára láthatatlan célkeresztet cipelni a hátamon annak érdekében, hogy részese legyek egy olyan világnak, ahol a mágia létezik és nem csak a könyvek lapjain olvashatom őket? Határozottan igen volt a válaszom. Akarom. Akkor is, ha ez lemondásokkal jár és titkolózással. Abban úgyis egészen jó voltam véleményem szerint, most mit számít, ha még egyet őriznem kell? Picsába, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. De sokkal jobban vonzott ez az opció, mint bármelyik másik, amit előrevetítettem magamnak, ahogyan csendesen gondolkoztam. És éppen ezért is kimondtam, amire jutottam. Akármit is takar Roxan ajánlata, élni kívánok vele. -Legyen így -viszonoztam a rendőrnéni mosolyát egy lelkes bólintás kíséretében. -Megígértem neki, hogy nem fecsegek, úgyhogy ettől nem kell tartanod. Neked sem mondtam volna semmit, ha apu nem bólint rá a dologra. Senki nem tud meg tőlem semmit -komolyan gondoltam a szavaimat. Egyrészt, nem akartam a későbbiekben szavahihetetlennek tűnni, másrészt megtartottam volna magamnak még egy kis ideig ezt a különleges érzést, miszerint a fantázia megelevenedik előttem. Túlzottan lelkes voltam a témát illetően. Bruno bizalmát pedig semmiképpen sem szerettem volna elveszíteni, amikor ilyen jól alakult a kapcsolatunk. -Így lesz. Legalábbis remélem, nincsenek ilyesfajta terveim. Illetve azt is remélem, hogy másnak sem -motyogtam. Lehetetlen elképzelésnek tűnt, hogy belőlem is farkas legyen és őszintén szólva egyáltalán nem vonzott a dolog. Más megsimogatni egyet és egészen biztos más érzés annak is lenni. Nem éreztem ilyesfajta affinitást magamban. -Kérdés? Tele vagyok velük, azt sem tudom, hogy melyiket lenne érdemes feltennem. Tudod mit? A következő beszélgetésünkre összeszedem őket listába -vigyorogtam a rendőrnénire harminckét fogat villantó mosollyal. Voltak elképesztő hülyeségek is a fejemben, amiket legszívesebben meg se kérdeztem volna, de olyan is akadt, amire valóban érdekelt a válasza. Most, hogy bepillantást nyertem a dolgok hátterébe, azonnal tudni akartam mindent, de tudtam, hogy türelmesnek kell lennem. Az menni fog, ezzel a hülye bokarögzítővel úgysem tudtam mást csinálni, csak pihenni és gondolkozni. Legalább lesz mivel elütni az időmet, amíg a kérdéseket rendszerezem a fejemben. -Egyébként… -éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad és kipirulok, mintha muszáj volna. -Köszönöm. A lehetőséget és a bizalmat is. Szívesen magamhoz öleltem volna Roxant, kifejezve a hálámat, de nagyon nem tartott még ott a kapcsolatunk, így csak őszinte mosollyal pislogtam rá nagyokat, mielőtt elindultak volna. Egy pár pillanatig követtem a tekintetemmel őket az ablakból, majd elővettem a zsebembe süllyesztett telefonomat. Első dolgom volt lementeni a számát és mosolyogva nyitottam meg az üzeneteimet, amik a drágától érkeztek. Rohadt nehéz lesz titokban tartani előle ezt az egészet, de… megígértem. Az pedig mindennél többet jelentett számomra.
Ha tudná a kislány, hogy az a ritkább, amikor nem komoly beszélgetések kapcsán bukkanok fel a bundás rettenetek életében, lehet, újraértékelné a helyzetet. Minden esetre piros pont neki, amiért a helyzethez képest egész jól kezeli a szitut. Nem tudom, Bruno készítette-e fel előre vagy a személyem szigorának szól, de... nem is lényeges azt hiszem, az eredmény sokkal fontosabb most. Látom, hogy kellően komolyan veszi a dolgot, ennél többet pedig alig kívánhatnék jelen helyzetben. Kérdései kapcsán biccentek és egy névjegyet nyújtok át neki a rendőrségi elérhetőségeimmel. - Legyen így. Illetve, ha bármi nehézséged akadna, akkor is hívhatsz nyugodtan. Habár, azt kértem, tartsd meg a dolgot magadnak, azért szeretném, ha tudnád, hogy rohadtul nem vagy egyedül ezzel az egésszel. - Elsőre soknak tűnhet talán, ezért sem zúdítottam rá mindent, s nem tette korábban esélyesen Bruno se. Szépen fokozatosan kell emelni a terhelést, vagy mit szoktak ilyenkor mondani nálam okosabb személyek. A kávét elfogyasztva távozóra is fognám, fejben már tovább is gördítve az ügyét a lánynak, ugyanakkor a szava megakaszt minden mozdulatban, s őszinte, szelíd mosoly szökik vonásaimra, ahogy tekintetünk találkozik. - Valami azt súgja, hogy fogod te még átkozni a nevem... de addig is, szívesen. - Kacsintok rá cinkosan, az ölelkezés helyett ezzel kell beérnie kapcsolatunk eme pontján. A maga módján ijesztően könnyedén megkedvelhető a kiscsaj, azt hiszem, értem, Bruno mit láthat benne. Őszintén kíváncsi voltam rá, miképp alakul a továbbiakban a sorsa, mely most némileg azon is múlott, mennyire vagyok meggyőző a vezetőség felé az elkövetkező napokban.
A kocsi felé haladva a békés derű, mi Dorával szemben a végére kiült rám, gyorsan tovaillan, s nem igazán tökölök azzal, hogy előálljak a farbával, ami a farkast illeti. Bruno válaszára aprót biccentek, megingathatatlan nyugalma egyszerre jóleső és idegőrlő számomra jelen helyzetben. - Nem, valóban nem azért vállal. - Szóval ekképp tekintesz rá? Ó, te helyes képű bolond... Vállaim finoman ereszkednek meg, ahogy elérve az autót szemközt fordulok a férfival. - Már most jobb helyzetből indul, mint a legtöbben kezdik, szóval ha megkapom a zöld lámpát, onnantól csak rajta áll, hogy ne bukjon bele. - Vonok vállat, nem látom ezt olyan kritikusnak. Aki kellően kitartó és megvan a magához való esze, hogy tudja, meddig és mikor lehet feszegetni azokat a bizonyos határokat, az megmarad. Nincs ez másképp a frissen beharapott kölykök esetében sem, épp csak az eszköztár más jellegű, mit el kell sajátítani. Felnevetek kissé a nyers állatiasság kapcsán, sejtem, miképp érti a másik, ugyanakkor a megfogalmazás többrétűsége megmosolyogtató. Van, amit őrzőként sem kerülhet el az ember. Mázli, hogy a nyers hús evést pont igen. - Bárcsak Rhea is hasonlóképp lenne vele... apropó, ha már hazáig viszel, beugrasz legalább köszönni? - Firtatom, egyszeri kérdésként vetve fel, a világért se erőltetve egymásra a két doki társaságát. A fuvart azért nem fogom visszautasítani, akárhogy is döntsön Bruno végül.
Kezdőlap
//
