Némán bólintottam arra, hogy inkább később tárgyaljuk meg a tanulmányait. Mondanám, hogy jobb alkalom nincs is rá, hisz úgy is egész héten itthon gubbasztunk, de utána engem lassan vár a munka, a rendelőben legalábbis úgy tudják, könnyed sérülésekkel megúsztam, és egy hét múlva már ismét megyek. Ami viszont Dorát illeti… igaz, majd valamelyik nap sort kerítünk erre a beszélgetésre is, amíg nem tud „elszaladni” előre. - Pedig az egész jó móka tud lenni. Apuka oldalról legalábbis határozottan. - aláírom, a másikról lehet, hogy kevésbé vicces a történet, de mindig be lehet dobni azt a kártyát, hogy én csak azt akarom, hogy neki jó legyen. Mindenesetre örülök, hogy elég a szép szó, és tényleg nem kell durvább eszközökhöz folyamodni ahhoz, hogy szépen, nyugodtan pihenjen és hagyja a testét regenerálódni a maga tempójában. - Nézd, kipróbálni nem tart semmiből, aztán ki tudja? Lehet, hogy használ, vagy segít, hogy tisztábban lásd a dolgokat, ne olyan kaotikusan, mint most. Veszíteni nem veszítesz semmit. - ezen ne múljon, ha úgy van, akkor munkaidő alatt is mehet, legalábbis az első pár alkalommal, amíg eldönti, hogy szeretné-e folytatni, vagy sem. Mert utána azért annyira nem örülnék neki, ha minden nap hiányozna munkaidőben, tanulnivaló is akad ám bőven még, lassan pedig a gyakorlati dolgokat sem árt elkezdenie, élesben. De ez most egyelőre ráér, mert időközben akadt egy sokkal fontosabb témánk, amit megosztani vele valahol hasonlatos lehet a kötéltánchoz – elég egy rossz mozdulat, és nagyon csúnya véget érhet. És úgy tűnik, valahol be is igazolódik a félelmem, amikor hallom Dora tiltakozó szavait, megérzem a felőle áradó lemondást, zavarodottságot. - Arra sosem árt. De tőlem nem kell féltened. - reagálok a nyakával, májával kapcsolatos megjegyzésre, de ugyanúgy igaz az összes többi testrészére is. - Jó, ha ez megnyugtat, már legalább… negyven, sőt, majdnem ötven éve ezt a nevet használom. - sóhajtok fáradtan, óvatos, lassú mozdulattal megdörgölve a halántékomat, majd néhány pillanattal később eszembe jut, lehet nem épp a legszerencsésebb, vagy meggyőző válasz volt részemről, tekintve, hogy a személyim szerint is hasonló korú vagyok. Amikor a bizonyítás kerül szóba, türelmesen várok, van-e bármi kérdése, kérése, óhaja, mi módon tegyem, de ha nem, hát legyen. Gyorsan átgondolom, mi lehetne a legjobb, és bár akad több ötletem is, ilyen fokozott lelki állapotban nem akarok semmi farkas képességgel ráijeszteni, így maradok a szavaknál. - Ha az altatódal nem győzött meg, akkor tessék. A kislánynak két fonatba volt fonva a haja, a füle mellé egy préri rózsa halvány rózsaszín virága tűzve. Hasonló, mint a vadrózsa, csak kicsit nagyobb. A ruhája egyszerű bőrből készült kis ruha, rojtokkal, gyöngyökkel díszítve, és színes övvel megkötve a derekán. Valószínűleg láttad a sátrakat is, amik közül előszaladt – a többségük egyszerű, fehér, bőrökkel borított háromszög alakú tipi, de némelyiket egyszerű csíkokkal, körökkel, vagy állati alakokkal díszítették… - lendülök bele a mesélésbe, kísérteties pontossággal leírva nem csak a kislányt, hanem az egész környezetét. Pontosan már nem emlékszem, a kocsiban mennyit osztott meg az álomról Dora, de akár hosszú perceken keresztül is képes vagyok mesélni az álombeli környezetről, hacsak le nem állít – És mielőtt még megkérdeznéd, hogy honnan tudom ezt az egészet, vagy biztos egy könyvben olvastam, akkor biztosíthatlak róla, hogy nem. Az én egyik régi emlékképem kísért álmodban. Az a kislány, akit álmodban láttál és próbáltál megnyugtatni, valójában az én lányom volt kisgyermek korában. - mondom ki végre feketén fehéren, félreérthetetlenül. Közben követem a tekintetemmel a lányt, ahogy fel-alá járkál bicegve a sérült lábával, majd foglal helyet előttem a földön, igyekszik feldolgozni a hallottakat. Szeretném megnyugtatni, hogy semmi baj, de tisztában vagyok vele, milyen súlya lehet a tudás, amit most helyeztem a vállára. Vagy elég, ha csak elkezd gondolkozni, felidézi egy-egy régebbi beszélgetésünket, egyből millió másik kérdés merülhet fel benne az új információk fényében. Szeretném könnyebbé tenni neki valahogy, de tudom, ezzel most neki kell megküzdenie, vannak olyan utak, amit egyedül kell végigjárnia az embernek. Én csak megpróbálhatok segítő kezet nyújtani neki hozzá, de attól még nem tudom megcsinálni helyette. - Igen, azért. A vérfarkas lét egyik velejárója. -bólintok a szavaira, amikor pedig elmosolyodik, csendesen nevetve válaszolok – Igen, valóban elég hasznos. - ismerem be, majd egy bólintással jelzem, hogy ne fogja vissza magát. Igaz, amikor meghallom, milyen kérdések áradatát kapom hirtelen, egy pillanatra elkerekednek a szemeim, de azért még nem szakítom félbe, inkább igyekszem megjegyezni az összes kérdését. - Nos lássuk csak, szép sorban. Igen, akad egy pár, de kevesen vagyunk. Pláne azt nézed, hogy Anchorage milyen nagy város. - elég csak összehasonlítani, Fairbanks a lakosszámot tekintve majdnem tizede az itteninek, és mégis egy hatalmas falkával büszkélkedhet – Ami a macskádat illeti, nem tudom mennyi köze van hozzá. Volt már szerencsém korábban is macskákhoz, nekik semmi baja nem volt velem, de nem is egyformák. Van amelyik macska a kutyákat is képtelen elviselni, vagy más macskák társaságát, mások meg? Úgy élnek mint valami nagy, boldog család, szóval ha engem kérdezel, nem hiszem, hogy kimondottan a farkas létem miatt nem szeretne. - gondolkozok hangosan. Aztán meg ki tudja? Menhelyi macska, senki sem tudja, a múltja milyen tragédiákat rejt, lehet, hogy kölyökként pont kutya támadt rá, azért fél tőlük ösztönösen. - Ami a teliholdas estéket illeti, igen, azokra sajnos nincs befolyásom. Ha szólít a Hold, nem lehet nemet mondani rá. És nem, se én, se a farkas felem nem szándékozik bántani téged. - nyugtatom meg, a következő kérdésre viszont nehéz ennyire tömör és egyszerű választ adni, nem épp a legegyszerűbb téma – Persze, hogy tud. Vannak érzései, véleménye, kifinomult ösztönei… mint egy tökéletes szimbiózis, igyekszünk kiegészíteni egymás hiányosságait, meg tovább erősíteni egymás erősségeit. Mint két lélek egy testben… vagy annak különböző alakjaiban. - jut eszembe egy egészen frappáns megfogalmazás erre a különös állapotra. - És nem, nem kell megölnöm téged, de ha a rossz személyeknek kotyogod ki, akkor tényleg nagy bajt hozhatsz vele mindkettőnk fejére. - felelem komolyan. Szeretném, hogy érezze ennek az egésznek a súlyát, ez tényleg nem vicc, vagy játék, és addig a jó, amíg nem kell a saját bőrén megtapasztalnia. Mert az sokkal nagyobb trauma lesz, mint ez a mostani beavatás.
-Egyébként nem furcsa? -mosolyodtam el kedvesen. -Újra apuka szerepben lenni? Mert nekem rengeteget jelent, hogy ilyen irányba ment el a kapcsolatunk, de ettől függetlenül természetesen a te véleményed is érdekel -érdeklődtem tőle. Bármit megtettem volna az előttem ülő férfiért, nem tudtam szavakba önteni, hogy miért, de így éreztem. Látod Abuela, igazam volt, tényleg jó kezekben vagyok. Gondoltad volna, hogy ilyen erős érzelmeim lesznek valaki iránt? -Tudom, hogy nem veszítek semmit -sóhajtottam megadóan. -A probléma az, hogy nehezen beszélek az érzéseimről, nem tudom, hogy miért, de így alakult. Próbálkozom, oké? -bár Bruno így is többet tudott rólam és a gondolataimról, mint bárki más ezen a világon. Ez lehet aggasztó kellett volna, hogy legyen, de nem éreztem annak. Ahogy annak a gondolata sem ijesztett már meg teljesen, hogy beüljek egy ilyen konzultációra. Vakon hittem a szavaiban. Kivéve most, amikor a mágiát említette meg nekem; a racionális felem élből elutasította a gondolatot, de végiggondolva annyira mégsem volt fura, mégha a reakcióim mást is tükröztek. Mert az nem lehet, hogy a valóság és a fikció ilyen szinten keveredik, ugye? -Fogalmam sincs, hogy erre mi lenne a helyes reakció, de őszintén örülök neki, hogy nem pályázol a májamra -mázsás súly esett le a vállamról a kijelentése nyomán. Még mindig a fülemben csengtek a kedvenc rendőrbácsim szavai, miszerint bizonyos testrészeimre nem árt vigyáznom. Határozottan örültem viszont, hogy Bruno nem tartozott azok közé, akik bántani akarnak engem. Azt nem tudtam volna elviselni, pláne a köztünk lévő kapcsolat miatt. -Én az enyémet 23 éve, most meglepődtél, ugye? -forgattam meg a szemeimet. Bizisten nem akartam szemtelenkedni, de idegesített a tudat, hogy idegennek tűnt a férfi előttem. Talán más helyzetben ennek hatására összecuccoltam volna és már hívtam volna Zacket, hogy nála alszom, jöjjön értem, de a hülye bokarögzítő miatt kényszerítenem kellett magam, hogy inkább gondolkozzak és ne siessem el a dolgot. És különben is… képes lennék eldobni mindent amiatt, mert megosztja velem a titkát és hevesebben reagálok a kelleténél? Nem, ezt nem tudtam volna megtenni. Az nem én vagyok. Csendesen hallgattam Brunot. Hirtelen nem igazán tudtam reagálni, annyira pontosan írta le azt az álmot, ami megannyi éjszakámat végigkísérte. A csöpp kislányt, akit a karjaim között dédelgettem, akinek olyan okosan csillogott a szeme, akinek a kis fürtjeit elsimítottam a homlokából. Kísértetiesen hasonlított a hajszíne az enyémhez, valószínűleg ezért hittem a saját lányomnak. Önkéntelenül is beletúrtam a saját hajkoronámba, megpróbálva felfogni a dolgot. Elképzelésem sem volt arról, hogyan is volt lehetséges, hogy apu álmai kísértettek engem. Mármint oké, kialakult közöttünk egy mély kapcsolat, de az akkor is elég valószínűtlennek tűnt, hogy közös álmaink legyenek. Vagy a mágia, amiről most szereztem tudomást, erre is képes? Kezdtem összezavarodni teljesen és totálisan. -Nagyon aranyos gyerek volt -mosolyodtam el végül. Mert ez valóban így volt, olyan szeretettel néztem minden alkalommal a kisgyermeket, hogy magam is meglepődtem rajta. Hiába képzeltem el már én is magamat egy szőke kisfiúval, teljesen más volt, amikor hozzám szaladt oda a pöttöm és… egy mélyen eldugott részem élvezte a szülői szerepet. De ezt nem voltam hajlandó kimondani, így végül helyet foglaltam apu előtt és hagytam, hogy a gondolataim átszáguldozzanak a fejemen, megragadva egyet-egyet belőlük. Minden annyira zavaros volt, de talán némi értelmet vert belé a frissen megszerzett tudásom. Furcsa volt, hogy egyáltalán nem tartom furcsának a mágiát, csak a megkönnyebbülés hullámait éreztem magamban. Mert így már nem éreztem úgy magam, mint akinek az elmegyógyban van a helye és ettől nevethetnékem támadt. Mégsem vagyok teljesen bolond! -Határozottan megkönnyít néhány szituációt -vigyorodtam el végül. Néha az ember nem tudja szavakba önteni azt az érzelemkavalkádot, ami lejátszódik benne, talán még ő maga sem tudja pontosan, mik ezek, így valóban hasznos ez a tudás. Vajon Bruno hányszor használta ezt rajtam? És miért nem zavart egy cseppet sem? -A nyakamat tenném rá, hogy találkoztam már mással is -motyogtam halkan. Amilyen szerencsém van, biztosan összesodort az élet más farkassal is; ennek fényében csodával határos, hogy még élek. Elgondolkodva hallgattam apu szavait a kismacskámról, akinek gyengéden megvakargattam a füle tövét, újabb doromboló hangokat csalva elő belőle. Ez volt a harmadik kedvenc hangom a világon, képtelen voltam megunni, hogy ennyire ragaszkodik hozzám a szőrgombóc. Soha nem hagynám, hogy bármi is történjen vele. -Pedig okos cica, látod, az első naptól kezdve hallgat a nevére -utaltam arra, hogy most is elég volt ezt említenem és máris felmászott az ölembe, hogy megnyugvást hozzon nekem. -De igazad van, mindegyik állat más. Egyébként, ha szeretnéd, most megsimogathatod, lassan elalszik. Ilyenkor sokkal nyugodtabb -már sikerült kikísérletezni, hogy mikor mit szeret a gombóc és már a drágától sem idegenkedett annyira, sőt, nem egyszer úgy aludt el, hogy Zack pulcsijában ültem és bemászott a zsebébe. Talán csak idő kell a kisállatnak, hogy hozzászokjon Bruno jelenlétéhez. Nagyokat bólogatva hallgattam apu leírását a farkas létről. Máris kedveltem a másik felét, amiért ő sem akart bántani engem. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan egy testben ketten léteznek, de túl sok furcsa kép keringett az agyamban, egyik rosszabb volt, mint a másik, így inkább elhessegettem a gondolatot. Talán nem éjnek évadján kell ilyesmibe belemennem, mert a végén megint rosszat álmodok. Az pedig nem lenne szerencsés kimenet, így is fájt egy kissé a torkom az előbbi ébredésem miatt. -Akkor mostantól a bundást is apunak kell szólítanom? -csusszant ki a számon meggondolatlanul. Túlságosan elkalandoztam és ijedten csaptam a tenyerem a számra, mielőtt újabb hülyeségeket mondok. Nem akartam megkockáztatni, hogy a bundás megutáljon. -Megígértem, nem? A sírba is elviszem a titkod -mosolyodtam el. Komolyan gondoltam a dolgot. Egyrészt, tiszteltem aput, úgyhogy kérdés nélkül is betartottam volna a szavam. Másrészt pedig nem akartam, hogy neki ebből problémája származzon. Magam miatt nem aggódtam, de miatta… vagy mondjam azt, hogy miattuk? Nem tudtam miként gondoljak rá. -Egyébként… valamikor láthatom a négylábúdat? -kérdeztem reménykedve. Mert bár simogattam farkast, amióta itt lakok Alaszkában, valahogy újra előtört belőlem a gyermeki kíváncsiság és szerettem volna látni, hogyan is zajlik ez az egy test-két lélek dolog apunál. Meg őszintén, ki tudna ellenállni egy bundásnak? -Mármint, ha ezek szerint van saját véleménye és gondolata, akkor izé, tőle kéne megkérdeznem. Asszem. Elnézést, Señor Vérfarkas, találkozhatnánk személyesen is? -pont olyan bolondnak éreztem magam, mint ahogyan a kérdés hangzott, de ráírtam a fáradtság számlájára.
- De, az egy kicsit. Pláne ilyen nagy kihagyás után. - vallom be, arról nem is beszélve, hogy általában, jó esetben azért tud az ember lélekben készülni az ilyesmire, esetünkben meg egésze hirtelen alakultak így a dolgok. Sőt, nem is terveztük, amikor felajánlottam, hogy költözzön ide átmenetileg, amíg megoldódnak a dolgai, még én sem sejtettem, hogy ennyire a szívembe fogom zárni egyszer. De ettől függetlenül a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult. - Ne érezd magad rosszul miatta, a legtöbb ember hasonlóan küzd ezzel. Az érzéseinkről beszélni kicsit olyan, mintha bepillantást engednél az embernek a titkaidba, gondolataidba, akaratlanul is lehet benne némi kiszolgáltatottság érzés. De lehet dolgozni rajta, hogy idővel jobb legyen. -nyilván, nem mindegy, hogy kivel beszél az ember az érzéseiről, mennyire bízik a másikban, milyen viszonyban vannak, mennyire van rendben önmagával, meg még millió meg egy hasonló dolog tudja befolyásolni. Bia biztosan jobban tudna erről beszélni, elvégre ezt tanulta. - Nem szükséges semmit. Nem szokásom másokat bántani, hacsak nem önvédelemről van szó. - akkor viszont én sem fogom vissza magam, azt viszont kötve hiszem, hogy Dora valaha is szándékosan akarna kárt tenni bennem. Azt már rég kiszűrtem volna az érzéseiből, ennyire senki sem lehet jó színész, hogy elrejtse előlem, arról nem is beszélve, hogy már rég kipenderítettem volna a házamból. - Inkább azon lepődtem volna meg, ha ilyen fiatalon hamis iratokkal élnél. - vallom be, mert tudom, a mai világban semmin se kell meglepődni, amikor a fiatalok is hamis személyivel próbálnak szórakozóhelyekre bejutni, vagy alkoholra, dohányra, vagy más drogokra szert tenni, de na… ha nem muszáj, inkább ne éljen ilyen eszközökkel a leány, engem is csak a kényszer vitt rá, hogy elkerüljem a feltűnést meg a lebukást. Azt kéri, bizonyítsam, hogy az igazat mondom. Nem mondom, feladja vele a leckét, mert ha előbb-utóbb úgy sem fogom tudni elkerülni, nem feltétlenül egy alakváltással szeretnék indítani nála, pláne nem törött bordával. Így jobb híján azokhoz a bizonyos álmokhoz – vagy inkább emlékekhez fordulok segítségül, amikről az autóban mesélt nekem. Ha szeretné, akár órák hosszat is tudnék mesélni arról, hogyan kellett össze- és szétszedni az olyan sátrakat, amiket az álmában is látott, hogyan vannak berendezve, vagy az álom szinte bármelyik mozzanatáról, amire esetleg kedve támadna rákérdezni. Ez volt az életem hosszú időn keresztül, nálam jobban senki sem ismeri. - Köszönöm. - mosolyodok el én is, mert valóban. Még ha szülőként biztosan elfogult is vagyok, de tényleg aranyos gyerek volt. Igaz, néha égetni valóan csintalan, de attól még aranyos. Közben némi elégedettséggel érzékelem, hogy Dora kezdeti, zaklatott, tehetetlen érzései is csillapodni látszanak, ahogy nem a láb merevítővel biceg előttem fel alá, hanem kisgyerek módjára a földön helyet foglalva hallgat, mint ha épp mesét olvasnék neki. Viszont ez nem mese, nagyon is valóság, még ha egyelőre nem is tűnik úgy számára. - Szóba került az a farkas, akit Fairbanksben simogattál, és akinek hallottad a hangját a fejedben… ha sejtésem nem csal, ő is egy vérfarkas lehetett. De nem igazán ismerem az ottaniakat, így nem tudok biztosabbat mondani. - és nem is feltétlenül mondanék akkor sem, ha tudnám, hogy kihez volt szerencséje, hisz azzal, hogy beavatom, eszem ágában sincs leleplezni a sorstársaimat. A munkában az orvosi titoktartás, farkasok közt meg a bajtársi összetartás. - Az lehet. De az sem kizárt, hogy korábban volt valami traumája kutyák, vagy farkasok miatt, és azért ez az ellenszenv. Nem mondtak róla valamit a menhelyen, hogyan került hozzájuk? - ez is csak egy gyenge tipp, egy lehetséges indok, de pusztán egy sejtés, pontosabbat tényleg csak az ottaniak tudnának mondani, már ha ők tudnak. Az sem biztos, szóval marad a reménykedés, hogy egyszer majd megbékél velem a kis szőrgolyó, ha már az én házamban lakik. Bár a macskák természetét ismerve, szerintem pont nem érdekli. Csak a fejemet rázom a felajánlásra, inkább nem zavarnám meg a macska álmát, meg amúgy is, törött bordával jól elvagyok itt a fotelben, köszönöm szépen, bőven elég annyit mozogni, amennyit muszáj. A macska simogatás pedig nem vonz annyira, hogy megint belenyilalljon a fájdalom az oldalamba. Helyette inkább mesélek arról, hogy milyennek látom a vérfarkas létet, vagy milyen ez a különös kapcsolat a bennem élő ragadozóval. - A szellemekre, dehogy! Véletlenül sem. - felelek nevetve a kérdésére, majd kapok is az oldalamhoz, mert a fenébe, még ez is fájdalmas… tudom, nem szándékosan csinálja, de akkor is vicces, már csak a gondolat is. - Ha nem gond, most inkább nem váltanék alakot, törött bordával nem a legjobb mulatság. De ami azt illeti, egyszer már láttad. Emlékszel amikor túrázni indultál az erdőben, és egy fehér farkasba botlottál? - kérdezek vissza, mert hogyne emlékezne, ilyesmit azért nem felejt el az ember – Nos, az én voltam. Ő. Mi. Szóval érted. - legyintettem, mintha semmiség lenne. Néha nem volt egyszerű szavakba önteni ezt a különös állapotot.
Fáradt mosollyal bólintottam apu szavaira. Hiszen ő tudta a világon a legjobban jelenleg, hogy mennyire nehéz megnyílnom, mennyire félek attól, hogy a lelkem egy kis szeletét átadjam valakinek. Abuela halála óta ő az első, akiben feltétel nélkül megbízom. Nem segített sokat az sem, ahogyan az egyetemi kapcsolataim alakultak. De hátha Fairbanks más lesz. Csak ebben reménykedhettem. -Az a baj, hogy nálam a két véglet van. Vagy mindent is kimondok, kiöntöm a szívem, vagy inkább magamba zárom a dolgot és terelem a szót -vontam meg a vállam. Tapasztalhatta a saját bőrén, neki is idő volt elérnie, hogy megnyíljak neki. És érdekes módon egy cseppet sem bánom. Még csak alkohol sem kell hozzá, ez már határozottan haladás. Elraktároztam magamban az információt és megkönnyebbülten vettem tudomásul. Az önvédelemmel én is egyet tudtam érteni, a box is ezért volt olyan jó sport, bár én azért kezdtem el, mert le akartam vezetni az energiáimat, illetve jól akartam kinézni. És most ki tudja meddig nem mehetek edzésre, ilyen bokával azonnal kitiltanának onnan. Azt hiszem Bruno se hagyná, hogy részt vegyek rajtuk, még a végén tényleg az ágyhoz kötözne és ahhoz semmi kedvem nem volt. Legalábbis nem tőle. -Ezek szerint te azt használsz -már meg sem lepődtem. -Nem furcsa? Időnként új nevet választani, új életet, új embe… -elharaptam a mondat végét. Ha apunak minden csak egy új fejezet, akkor én vajon meddig maradok részese? Egyáltalán számol velem a későbbiekben, vagy egyszercsak elengedi a kezem, hogy boldoguljak, ahogy tudok? De én nem akarok nélküle élni! Akármilyen drasztikusan is hangzott ez, nem akartam elengedni őt, hogy lelépjen, összeszorult a szívem a gondolattól is. Túl hamar lett túl nagy része az életemnek. Ahogyan a helyszínről mesélt, egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és valami másik érzés, amit nem ismertem fel. Hiszen ezek szerint nem bolondultam meg teljesen, csak az ő emlékeit álmodtam újra valamiért. Nem volt tisztázott az ok, de ezek után egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az igazat mondja nekem. Tűpontossággal írta le a környezetet, a kislányt, mindent. Még akkor is, ha számomra egészen hihetetlen volt őt elképzelni ilyen környezetben, ki tudja hány évvel ezelőtt. Ez sem ma lehetett. -Bárcsak találkozhattam volna vele -motyogtam halkan, miután helyet foglaltam apu lábai előtt, nem terhelve tovább a sérült végtagom. Meg így egy fokkal könnyebb volt figyelni rá és a történetére. -Ez megmagyarázná, hogy miért tűnt úgy, mintha értené minden egyes kimondott szavamat. Jól esett neki mesélni rólad és Zackről, akkoriban ő volt az egyetlen, aki meghallgatott -sóhajtottam. Úgy tűnik jobban kijövök az állatokkal. Az a farkas, Zara… érdekes módon bennük jobban megbíztam, mint az emberek nagy részében. Felőlük sosem éreztem hátsó szándékot, nem akartak kihasználni, nekik nem számított, hogy boldog vagyok-e vagy éppen hogyan is nézek ki, csak elfogadták azt a fajta szeretetet, amit nyújtani tudtam. Illetve, viszonozták is a maguk módján. -Lehetséges, hogy mondani akarták, csak enyhén bekavartak az események. Szerintem senki nem számolt azzal, hogy az izmos szőke egy eszméletét vesztett lánnyal a karjában nyit be hozzájuk -behúztam a nyakam, kerülve apuval a szemkontaktust. Értelemszerűen csak elképzelni tudtam a helyzetet, de valószínűleg nem nézhetett ki túl biztatóan. -Úgyhogy a kis gombóc háttere ismeretlen, de a jövőjét még szebbé tehetem. Sőt, az is a célom -mosolyodtam el, miközben a drága kiscicám elaludt az ölemben. Hogy én hogyan fogok felkelni innen, anélkül, hogy megébredne… Megvontam a vállam arra, hogy Bruno visszautasította a felajánlásom. Van még időnk arra, hogy jóban legyenek. Ugye? Ugye nem akar elhagyni engem is? De csak nem. Hiszen elmesélte élete legnagyobb titkát nekem, én pedig itt ülök és hallgatom őt. Nem én leszek az, aki kisétál az életéből, csak adjon időt feldolgozni ezt a különös információt. -Hálistennek, már megijedtem, hogy valami rosszat mondtam -ezek szerint nem fog megsértődni rám egy vadidegen bundás. Bár, ezek szerint, ha ők ketten együtt élnek, hallott érdekesebb dolgokat is tőlem, látott már ennél rosszabb pillanatomban is. -Hogy tessék? -pár oktávval magasabb lett a hangom. Próbáltam feldolgozni az információt. -Hagytad, hogy meséljek neked, mint valami idióta, amikor láttál végig? Még ki is javítottad egyszer a sztorimat! De… -emlékeztem vissza arra az álmos kirándulós reggelre, felidézve bizonyos részleteket. -Ezért hagyott békén, ugye? Mert te, ti, szóval a fehér tudta, hogy ki vagyok. És ezért próbáltál meg eltéríteni a szakadéktól… viszont akkor ezért nem hagyta, hogy megsimizzem! Pedig tudod mennyire akartam? -csalódottan megráztam a fejem és tovább gondolkodtam. Két okból is megragadt az a havas kirándulás a fejemben. Az egyik értelemszerűen a hófehér négylábúval való találkozás élménye volt. A másik meg az a kupac ruha, amit az egyik fatörzs oldalában találtam, amiről azt hittem, hogy egy eltitkolt gyilkosság ott maradt bizonyítéka. -Hogy nem ismertem fel a ruhából áradó illatot? -én balfasz. Minél többet gondolkodtam, annál inkább megfogalmazódott bennem egy ötlet és nem eresztettem. Felfoghatjuk akár kárpótlásként is, amiért eddig titkolta a dolgot apu, vagy csak azért, mert a veszélyes volt a második nevem (erre bezzeg lecserélném a Zoet), de… akartam a dolgot. Szélesen elmosolyodtam, mielőtt kimondtam az ötletemet. -Ha egyszer a bundás alakodban látlak, megsimizlek, jó? Amúgy megsértődne, ha megpróbálnám kézből megetetni őt, vagy ez egy olyan határvonal, amit nem kéne feszegetnem? -kíváncsiskodtam. Minden érdekelt ezzel kapcsolatban, hiába tanultam meg egy életre, hogy a farkasok nem háziállatok és nem játékszerek. De a fene se gondolta volna, hogy apu is ilyen, így csak bízhattam benne, hogy nem bántóak a hozzá intézett kérdéseim. -Egyébként… a farkasodat én nem zavarom? -hadartam el egy szuszra a kérdést, ami azóta ott motoszkált az agyamban, mióta bejelentette ezt a képtelenségnek hangzó dolgot. De nem is éreztem már olyan furcsának, egészen megbékéltem a helyzettel.
Szótlanul bólintottam Dora szavaira, nekem aztán nem kellett bemutatnia. Egyrészt, mert a hónapok alatt már kiismertem ennyire, másrészt, az érzelmek elfojtása meg a titkok őrizgetése, saját érzésekről mesélés számomra is igencsak ismerős terep volt. - Minden nyilvántartásban azon adatok alapján találsz, ami a mostani személyi igazolványomon szerepel, de ha úgy nézzük, igen, azt használok. Amikor születtem, nem igazán születtek az anyakönyvezéssel, meg kicsit idősebb vagyok, mint a manapság divatos plasztikkártyák. - sőt, ha őszinte akarok lenni, életem nagy részében hivatalos papírok nélkül éltem, bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb is volt, mint manapság. De változik a világ, ezzel jár, el kell fogadni, ha a része akarok maradni. - Eleinte az volt, de már megszoktam. - vonok vállat nemes egyszerűséggel. Mondhatnám, hogy a névválasztás a legkevesebb, igaz, akad némi macera meg ügyintézés minden identitás váltáskor, de még mindig egyszerűbb, mint elfogadni azt, hogy az idő, a megannyi ismerős arc eltűnik mellőled az idő sodrásában, miközben rajtad alig fog valamit. Hacsak nem válik idő közben ő maga is vérfarkassá, még így is esélyesebb, hogy én fogom látni megöregedni Dorát, minthogy ő engem. De ez olyan bonyolult és nehéz téma, inkább bele sem megyek, így is bőven elég feldolgozni valóval láttam el ma este a leányzót. Majd ha legalább egy részükkel megbirkózott, megbarátkozott, akkor belemehetünk a részletekbe is, addig feleslegesnek tartom, inkább az álma részleteiről kezdek mesélni neki, bebizonyítva, meggyőzve, hogy az ő álma valójában az én, egy régi emlékem. Akár meg is mutathatnám neki, de valószínűleg sok lenne ez is, emlékszem, Biát is mennyire váratlanul érintette az első néhány alkalommal, pedig ő már tudott a farkasok létezéséről. - Szerintem jól kijöttetek volna egymással. Csak időben eléggé elkerültétek egymást. - jegyzem meg mosolyogva, hisz majdnem kétszáz éves szakadék húzódik a kettejük születési éve között. Majd egyszer, ha érdekli, talán megosztok vele néhány emlékképet róla. - Mert értette is. Meg a benned kavargó érzéseket is érezhette. - bólintok a szavaira. Még mindig nem vagyok elragadtatva a ténytől, hogy idegen városban comborál mindenféle vérfarkasokkal, de hála az égnek, úgy tűnik, egy egész jámbort sikerült kifognia. Szerencsére, mert ilyen távolságból segíteni sem igazán tudnék neki, és nem akarok egyszer csak arra hazatérni, hogy Dora eltűnt, mert egy meggondolatlan farkas megmarta vagy átváltoztatta. Bőven elég gond van egy gyerekkel is, nem hogy egy kölyökkel! - Nézd, az adatok biztosan megvannak a gépben, és arra is fogadni mernék, hogy emlékeznek a cicára, nem olyan régóta lakik itt velünk. Hívd fel őket, kérdezz rá, tudnak-e valamit a múltjáról! - biztatom Dorát a macska kapcsán, ha szeretné megismerni a menhely előtti történetét, akkor ne húzza feleslegesen az időt, sokkal egyszerűbb a közelmúlt eseményeit kideríteni, mint hosszú évek múltán, amikor már sok minden a feledés homályába vész. Arra viszont, hogy jó gondját fogja viselni Zarának, csak elmosolyodtam. Életcélnak az sem rossz, ha már a múltat nem lehet megváltoztatni, az üres még mindig üres vászonként vár előttünk, amit a magunk módján alakíthatunk. Új nap, új lehetőségek, ugyebár. A reakciója, amikor elárulom, hogy látott már négylábú, bundásabb valómban, akaratlanul is megmosolyogtat, és csak szótlanul bólintok a szavaira, miközben az elképedt arckifejezését nézem. - Persze, most mondtam volna, hogy én vagyok az? Úgy sem hitted volna el, vagy ha igen, biztos bolondnak tartasz. Az autóban is kinevettél, amikor mondtam, hogy vérfarkas vagyok. - emlékeztettem, ami pedig a kijavítást illeti, nos, igen, nekem is jobban résen kell lennem, mert nem sokon múlt, hogy nem buktattam le saját magamat. - Igen, tudom, hogy mennyire meg akartad, de nem szobakutya, hanem farkas. Engem sem simogatsz csak úgy, amikor csak kedved tartja, elég furcsán meg kínosan venné ki magát. - grimaszoltam egyet a szavaira. Nem vagyunk egyformák, mi emberek sem, érthető hát, hogy farkasok között is akadnak teljesen eltérő jellemek. Nekünk ezt a távolságtartóbb, magányos farkas jellemet osztotta az ég, nem valami olyat, amivel naphosszat hagynánk, hogy mindenki minket dögönyözzön. - Csak nem fogom megenni a frissen kezdett gyakornokomat, meg azt sem akartam, hogy rögtön az első hónapokban összetörd magad. De úgy tűnik, tanulópénznek jó volt, mert a leckét megtanultad. - állapítottam meg, hisz azóta nem is adta a fejét ilyen meggondolatlan kirándulásokra a vadonban, egyedül. Igaz, most nem egyedül ment, és mégis rossz vége van, de alapvetően csak nagyobb biztonságban van, ha akad társasága. - Úgy, hogy nem szokásom fél üveg parfümöt magamra fújni, neked meg nincs olyan kifinomult szaglásod, mint nekem. De azon azért csodálkoztam, hogy a ruháimat nem ismerted fel, pedig már biztosan láttad őket korábban rajtam. - mosolyodtam el a gondolatait hallva. Nincs benne semmi kínos, én azon döbbentem volna fel, ha olyan szaglása van ember létére, hogy azzal ismer fel. - Jó, de csak egyszer. Rendszert azért nem csinálunk belőle. És már mondtam, Dora, többször is, a farkasok nem házikedvencek. - nem, nem fog megsértődni néhány könnyen jött falatkára, de azért ne élje bele magát túlságosan, mielőtt még csalódások érnék. Ha valami háziállatot akar kényeztetni, arra a célra tökéletesen megfelel Zara, valószínűleg jobban is értékeli majd a dolgot. - Különösebben nem. Azt érzi, hogy számomra fontos vagy, nem jelentesz veszélyt ránk, innentől kezdve, meg nagyjából annyira zavarod, amennyire téged zavart eddig a jelenléte. - nagyjából semennyire, pláne, ha azt nézzük, hogy nem is tudott a létezéséről – Van még valami egyéb kérdésed? Bármi, amire kíváncsi vagy? - mert én napestig tudnék mesélni, valószínűleg lesz még pár, ehhez hasonló beszélgetésünk a későbbiekben is, mire alaposabban megismeri a vérfarkasokat, meg a velük járó dolgokat, de első körben inkább a kíváncsiságának engednék teret. A többi meg majd apránként, ha érdeklődést mutat, vagy ha a helyzet úgy hozza.
-Most már szeretném tudni, hogy mennyi az annyi. Sokszor mondod, hogy idős vagy, de mégis mennyire? -kérdeztem vissza. -Mármint, tudtommal nagyjából az 1800-as évek környékén vezették be azt, hogy mindenkinek feljegyzik a születését, szóval az azt jelenti… Legalább kétszáz évről beszélünk -suttogtam elkerekedett szemekkel. Jézusom. El sem tudtam képzelni, milyen lehet eddig élni. Ezek szerint én is csak egy rövidke fejezet leszek az életében és ez valami oknál fogva rettenetesen elkeserített. -Akárhol is van, remélem látja, hogy jó kezekben van az apukája -mosolyodtam el halványan. Mert az apró csöppségnek tényleg az apukája volt az előttem ülő férfi, nekem pedig a fogadott. De egy biztosan közös volt bennünk, mindketten nagyon szerettük Brunot. Ez pedig mindent felülírt számomra. Még egy golyó elé is ugranék érte, akármilyen drasztikusan is hangzott. -Most őszintén, ki nem tud az én érzelmeimről? -szakadt ki belőlem. Marha nehéz lehet, minden gondolatom kiült állandóan az arcomra, ha meg nem tetszik valami, akkor mindig elsírom magam. -Egyáltalán van olyan, ami titokban van, vagy mindenki számára egy nyitott könyv vagyok? -a szabad kezemmel összefogtam az ujjaimat az orrnyergemen és vettem egy mély levegőt. Kibaszott jó, hogy ezek a farkasok így tudják, hogy mi játszódik le bennem. Legközelebb meg sem szólalok, ha találkozok az egyikkel, oldja meg a dolgot. -Hát… ezzel a bokasérüléssel időm, mint a tenger, simán ráérek telefonálni -vontam meg a vállam megadóan. Mintha említettek volna valami olyasmit, hogy Zara pár hetes kiskölyökként került hozzájuk, de homályosak voltak a részletek. Mert miközben a papírokat néztük, végig az járt a fejemben, hogy miként magyarázom meg Zacknek a félelmeimet és az ájultság után kicsit kába voltam. Hupszi? -Mert nézd az én szemszögemből a dolgot. Kiskorod óta görcsösen akarsz hinni abban, hogy létezik a természetfeletti, azok a könyvek, amiket olyan szívesen olvasol, azok mind valóságosak. Szeretnéd hinni, hogy a vonaton melletted ülő ember vámpír, esetleg varázsló, vagy félisten. Bármi, amibe kapaszkodhatsz, amitől elhiheted, az élet sokkal több annál, mint hogy szenvedsz egyedül. Aztán hirtelen kell felnőnöd, nem hihetsz már a tündérmeséknek, mert ha valóságosak lennének, akkor segítettek volna neked átlépni életed legnehezebb időszakán -sóhajtottam. -Aztán találkozol valakivel. Aki teljesen felforgatja a világod, jó értelemben, megváltoztatja a gondolkodásmódod, minden pillanatban ott van neked. Többé már nem érdekel, hogy esetleg egy erdei manó vagy egy gonosz mágus, mert jól érzed magad vele. Ő lesz a legfontosabb ember az életedben, nem csak akkor van ott neked, amikor kisírod a szemeidet, hanem együtt is tudtok nevetni. Megvannak a saját kis privát vicceitek, a bevett szokásaitok. Majd beközli, hogy ő vérfarkas, te pedig azt hiszed, hogy ez is csak egy újabb vicc, hiába reméled a szíved mélyén, hogy mégis létezik a fantáziavilág. Te is nevettél volna -vontam meg a vállam. Nem szokásom az érzelgősség, legalábbis nem ilyen szinten, most mégis jól esett kimondani a gondolataimat. Hogy mit jelent számomra Bruno, milyennek látom én a kapcsolatunkat. És éppen ezért készen álltam elfogadni az igazságot. Apu egy farkas és osztozkodik egy gyönyörűszép fehér bundással. Legyen. -Jó, jogos -motyogtam válaszként a simogatásos kijelentésére. És tudom, megtanultam már, hogy nem házikedvencek, nem szobakutyák, de nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, ha megláttam egy hosszú szőrű farkast. Talán ezzel kéne kezdenünk legközelebb, megáll előttem és ha nem simogatom meg, akkor jutalmat kapok. Madre mía, ez szörnyen hangzik még a fejemben is. -Egy életre apu, egy életre. A farkas nem játékszer, simogassam a macskámat és vigyázzak magamra, ha bundásba futok, értem én -hanyagul szalutáltam egyet. Kedvenc rendőrbácsim büszke lehet rám, majd dobok neki egy üzenetet. -Őszinte leszek apu, örülök, hogy felismertem, hogy azok férfi ruhadarabok. Ha jól emlékszem, azon az éjjelen semmit sem aludtam, mert kínoztak az emlékképek és… nem tudom, jó ötletnek tűnt felszállni az első buszra, majd kigyalogolni az erdőbe. Mérhetetlenül vágytam a csendre és a nyugalomra, plusz előtte mondta Dakota, hogy jókat lehet itt kirándulni. Valóban, egy élmény volt -vigyorodtam el szélesen. Élénken élt az emlékeim között az a reggel és bár félnem kellett volna, izgatottsággal meséltem el másnap a történetet apunak. Aki ott volt. Jó nehéz lehetett végighallgatnia engem, miközben ő volt a sztori másik főszereplője. -Köszönöm -pillantottam rá egy hálás mosollyal az arcomon. Csak szerettem volna megszeretgetni a bundását úgy, hogy már tudtam az igazságot. Megismerni őt úgy, hogy nem a potenciális veszélyforrást látom benne, hanem egy barátot. Éppen ezért is esett jól, hogy kaphatok egy ilyen esélyt, ki is fogom használni. Egyszer. A mondata második felére nem is reagáltam. Mit szeretne, tetováltassam magamra? Egy farkas és egy áthúzott kör emojit? Vagy mit szeretne? Vigyorogva megráztam a fejem. Rám még egy erősebb széllökés is veszélyesebb volt, nemhogy más. Én pedig nagyjából egy légynek sem tudnék ártani, pláne nem szándékosan, így nem volt meglepő, hogy nem látta bennem a veszélyt senki sem. Pedig szerettem azt képzelni, hogy van bennem némi félelmetesség, de ezek csak hiú ábrándok voltak. -Csak azok vannak bennem -nyomtam el egy ásítást. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet az idő, a kinti sötétség nem árulta el. -De így is rengeteg információt kell feldolgoznom. Mert egyszerre tök meglepő a dolog és tartom hihetetlenül menőnek, hogy egy vérfarkast ismerhetek. Jó, mondjuk én mindig is vámpír párti voltam, de a farkasok meg hihetetlenül cukik… ezt ne mondd vissza a bundásnak -kuncogtam. -Szóval egyelőre én azt mondom, hogy követem Zara példáját és visszafekszem aludni. Lehetne, hogy ma valami szép álmot kapok? Továbbra sem volt igazán kedvem felmászni az emeletre a saját szobámba, így óvatosan felnyaláboltam a kis szőrgombócot az ölemből, próbálva nem felébreszteni őt és visszasántikáltam a kanapéhoz. Jókislány módjára felpolcoltam a lábam, majd a mellkasomra tettem a pöttömöt, úgy húzva magamra a pokrócot. Jó lett volna aludni pár órát, emészteni a frissen szerzett tudásomat. -Jó éjszakát apu -igazítottam meg magam alatt a párnámat, majd minden mindegy alapon sóhajtva néztem rá. -Köszönöm. Köszönöm, hogy annyira bízol bennem, hogy beavattál az életedbe, elmondtad a legnagyobb titkodat. Jól esik a tudat, ezzel úgy érzem, hogy szintet lépett a kapcsolatunk. Egy csomó mindent így sem értek, de azt hiszem van még időnk együtt, így különösebben nem aggódok. Csak hálás vagyok neked és tényleg iszonyat menő ez az egész farkas dolog. És végre nem érzem úgy, hogy bolond lennék -ki hitte volna, hogy ezt is megérjük? Már tényleg vonzó ötlet volt a vasúti sín, de így, ennyi információval a birtokomban nem éreztem annyira, hogy ez lenne a helyes megoldás. A többin még dolgozni fogok. -Jó éjt Señor Vérfarkas, vagy nem tudom, milyen névre hallgat. Zara fejecskéjére simítottam a tenyerem és lehunytam a szemem. Ezerrel száguldoztak a gondolataim, kavarogtak bennem az érzelmek, de végre a helyére került a kirakósom egy darabja. Még nem láttam az egész képet, de már kirajzolódott a minta és ettől olyan hullámokban öntött el a megnyugvás, hogy kiütötte a fejemből az összes kétségbeesett gondolatomat. Dora és a vérfarkas apuja a világ ellen. Vagy valami ilyesmi.
Kezdőlap
//
